Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
UArtPress
5 tétel
2011. március 26.
Magyar nyelvű felsőfokú színészképzés Marosvásárhelyen
A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I.
Egy kisváros életében mindig fontos helyszín a központban működő színiegyetem. Tanárai kalandos, estéről estére ragyogó életük modelljét továbbadják diákjaiknak, és a mindenkori publikum feszülten figyeli a fiatalok kibontakozását, az újabb teljesítményeket. Persze, a nagyközönség csak a látható bravúrokat tudja értékelni, és többnyire sejtelme sincs a szakmai bukfencek nagy részéről, továbbá az oktatási-adminisztratív leleményekről, a politikai kényszermegoldásokról és/vagy intézményi életet mentő akciókról, kompromisszumos vagy éppen kompromisszumkerülő mesterkedésekről.
Aki kézbe veszi A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei című, frissen megjelent kötetet, számos efféle információra bukkan, olyanokra, amelyek már feledésbe merültek, vagy olyanokra, amelyek nem is jutottak el a nyilvánosságig. A kötetet a Művészeti Egyetem Színháztudományi Tanszékének tanárai – Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Lázok János, Albert Mária, Balási András és Csép Zoltán – írták, és a tanszéken folyó, Ungvári Z. I. és Lázok J. vezette színháztörténeti illetve színház- antropológiai kutatás eredményeit foglalja össze. A kötet kiadását a Nemzeti Kulturális Alap támogatta, és mivel a kiadványt négykötetesre tervezik, a következő kötet részkutatásaihoz a kutatócsoport már megpályázta és elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia támogatását.
Az elegáns kiállítású könyv (borítóterv: Bartha József) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet (ma Művészeti Egyetem) első korszakát vizsgálja különböző szempontok szerinti mélyfúrásokkal, a kolozsvári kezdetektől, 1946-tól a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). A tanulmányok a kezdeti kolozsvári korszak intézményi kereteit és nehézségeit tárgyalják (Lázok János), a való élet illúziójának követelményét a marosvásárhelyi színészképzésben (Kovács Levente), a színjátszási stílus változásait a színészi fotók tanúsága szerint (Ungvári Zrínyi Ildikó), az intézet vizsgaelőadásainak kritikai fogadtatását (Csép Zoltán), az intézményteremtő belső kommunikációt és a Székely Színházzal való kapcsolattartást (Balási András), a nevelő színház felvállalt és rejtett stratégiáit (Albert Mária). A kötet második részében az első korszak színésztanárait bemutató portrék következnek, amelyekből alább szemelvényeket talál az olvasó. Korabeli dokumentumokkal gazdagon illusztrált, játékrendet és sok képmellékletet tartalmazó fejezet zárja a könyvet (kiadó: UArtPress, a Művészeti Egyetem Kiadója, Marosvásárhely).
A kötet bemutatója 2011. március 28-án, hétfőn 18 órakor lesz a Művészeti Egyetem előcsarnokában.
Szabó Lajos, a Színművészeti Intézet rektora, a Kolozsvári Nemzeti Színház egykori titkára
Lázok János: Megkerülhetetlen kérdésként adódik egy összehasonlítás a Szabó Lajos karrierjét elindító két színházigazgató, Németh Antal és Kemény János sorsalakulásának méltánytalanságai, illetve a Szabó Lajos lassan, de biztosan emelkedő pályaíve láttán (Némethet "felmentő" igazoló bizottsági eljárások után több mint egy évtizedig nem engedték rendezni, Kemény pedig mészégetői "karrier" után lett könyvtáros a Színművészeti Intézetben). Fanyar szójátékkal azt mondhatjuk: 1945 után az említett két igazgató hamarosan a színházi élet éléről annak szélére került, s a kommunista hatalomátvétel kivételes emberi, szakmai és politikai teljesítményeiket és korrektségüket méltatlan kirekesztéssel honorálta – jutalmuk a megtűrt státus lett, a szakma szélére szorítva.
Hogyan kerülte el ezt a sorsot Szabó Lajos, a kolozsvári színház volt művészeti titkára, aki röviddel az erdélyi-romániai politikai átrendeződések után tényezője, majd rektorként meghatározó alakja lett a romániai magyar felsőfokú színészképzésnek? Dolgozatunkban erre keressük a választ.
Kőmíves Nagy Lajos, a Színművészeti Intézet tanára, rendező-dramaturg, egykori kolozsvári színigazgató, hírlapíró és kávéházi bohém
Ungvári Zrínyi Ildikó: Az írott vagy a beszélt szó embere volt? Pályájának kezdetét nem ismerjük. Annyit tudni róla, hogy 1903 és 1907 között a budapesti Színiakadémián színésznek tanult, és egy időskori interjú tanúsága szerint nem fejezte be a tanulmányait, csak három évet járt színiiskolába. Hogy miért nem lett színész belőle, és miért választotta az újságírói pályát – nem találta elég nagy kihívásnak, vagy ő maga nem bizonyult kiemelkedő színésznek? – ma élő kortársai, volt diákjai sem tudják. A vele készült utolsó interjúban arra emlékszik vissza, hogy felcsapott vándorszínésznek "egy Palotai nevű színigazgató együttesébe, amely Alföldi Színikerületi Társulatnak nevezte magát", különféle városokban és nagyközségekben játszott három évig. Ez idő alatt küldözgetett cikkeket, tárcákat a különböző újságokhoz, és lassan felfigyeltek rá. Életének három korszakát- státusát, illetve ezekhez kapcsolódó identitását három névvel jelöli: színészként Eötevényi Nagy Lajos (ekkor még használta nemesi előnevét), hírlapíróként Kőmíves Lajos; színházi emberként, igazgatóként és a színitanoda tanáraként Kőmíves Nagy Lajosként tünteti fel magát. És végül a Luigi: felesége, közeli munkatársai és barátai gyakran emlegették így.
Szabó Ernő, a Színművészeti Intézet tanára, a Székely Színház színésze, a nagy kisember
Albert Mária: A Szabó Ernő által Marosvásárhelyen rendezett utolsó, nagy sikerű vígjáték témája a helyes (értsd: ideológiailag és dramaturgiailag megfelelő) darabválasztás, egyik fénypontja pedig az egykori tanítvány, Tarr László játéka Fridolin, a kifutófiú szerepében. Szabó Ernő a főszerepet, Amadeus Färbel dramaturgot játssza, akinek meg kell találnia a "valóban" drámaíró Rabant (Csorba András, a szereposztás szerint: valóban drámaíró), mert az ő szövege használható a színpadon. A beharangozó szerint "chaplini fordulatok" után találják meg a megfelelő szerzőt – és valóban, Szabó Ernő alkata és stílusa nagyon emlékeztet a diktátorokkal is szembeszálló tragikomikus figurára. Szabó Ernő és még a kolozsvári időszakban végzett egykori tanítványa, Tarr László táncra perdülnek az egyik jelenetben: megoldották a művészi, adminisztratív és ideológiai gubancot: a színház működik, a közönség szórakozik. A Shakespeare kerestetik bemutatója után három hónappal Szabó Ernő Magyarországra települ, ott a Magyar Néphadsereg Színházában, illetve a Vígszínházban, az Operettszínházban, és végül, nyugdíjazásáig a József Attila Színházban játszik. 1956-ban vállalja el a Hannibál tanár úr főszerepét Fábri Zoltán filmjében és marad meg nekünk a nagyhatalommal szembeszálló kisember örök szimbólumaként.
Tompa Miklós, a Színművészeti Intézet legendás rendező-tanára, a Székely Színház alapítója
Kovács Levente: A Székely Színház alapító igazgatója, művészi profiljának meghatározó egyénisége, Tompa Miklós köré tulajdonképpen egy burkoltan kultikus viszonyrendszer épült ki, melyben sajátos módon domináns elemmé, kánonná vált a színpadi realizmus, anélkül, hogy a szocialista realizmus követelményrendszere különösebben torzító hatással bírt volna a színház művészi munkájában. Ennek okai igen jelentős mértékben Tompa Miklós személyiségének is tulajdoníthatók. Rendezői munkásságára, igazgatói ténykedésére, pedagógusi munkájára megannyi magasztaló kijelentés vonatkozik mind a mai napig, s az idő haladtával a legenda egyre inkább a valós értékelések elébe helyeződik. A romániai magyar színjátszás nagy tanítómesterének pozícióját nehéz kijelölni, hiszen példaként emlegették, mintává avatták – de hogyan lehessen példa és minta, amikor nincsen kézbe vehető és olvasható példatára a munkásságának? Sokszor beígért emlékiratait sohasem rendezte sajtó alá. "Az előadás soha sincs kész" – mondta Tompa mester.
U.Z.I. Népújság (Marosvásárhely)

2011. március 30.
A legszebb esendőség
Könyv a marosvásárhelyi színészképzésről
Hiánypótló kiadvány jelent meg Marosvásárhelyen: olyan, amelyből számos, részben ismert, elfelejtett, avagy a nagyközönséghez már el sem jutott információt, történetet ismerhet meg az olvasó, miközben a kötet helyi vonatkozású – a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem UartPress nevű kiadója jelentette meg A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet történetei I. című könyvet, az elsőt a Magyar nyelvű színészképzés Marosvásárhelyen alcímű, négykötetesre tervezett sorozatból. Az igen szép kiállítású könyv (borítóját Bartha József tervezte) a marosvásárhelyi Színművészeti Intézet első korszakát vizsgálja a kolozsvári kezdéstől (1946-tól) egészen a marosvásárhelyi Stúdió Színház felépüléséig (1962). Szerzői az egyetem tanárai – Albert Mária, Lázok János, Kovács Levente, Ungvári Zrínyi Ildikó, Csép Zoltán és Balási András. Bemutatójára hétfő délután került sor a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem zsúfolásig telt előcsarnokában.
A Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeinek játéka után, moderátorként Kovács András Ferenc költő vette át a szót, a könyvbemutató beszélgetés formájában zajlott – a moderátor kérdezett, a szerzők-kutatók kollektívája (Kovács Levente igazoltan hiányzott), illetve Gáspárik Attila rektor pedig válaszolt. Mint azt KAF elmondta, a színház mindig válságban volt, ennek ellenére a színház helyzetét a világban biztonságban érzi. – Egy igen alaposan megszerkesztett könyvet tartok a kezemben. Miről szól? Közösségről, vitatkozásokról, a negatív legyőzéséről. A színháznak történetei vannak. Az erdélyi színészképzés '46-ban Kolozsváron indult, majd Marosvásárhelyre költözött, ez nagyjából egybeesik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány létrehozásával. A többi legenda. Az ilyen műhelyeknek nagyon jó, hogy most már történetük van. Történészi munkák is ezek. Hisz a színház mindig is közösségi munka, ugyanakkor a legnagyobb háború. A pillanat marad meg belőle, nála szebb esendőséget nem ismerek. A kutató, szerkesztő, irányító és író kollektíva munkájáról csak jót tudok mondani. Mennyit tudnánk Szabó Lajosról, Kőmíves Nagy Lajosról a legendákon túl, ha ezek a portrék nem lennének? A szöveg- és képmellékletek csodálatosak. Nagyon fontos munkának érzem – mondta a moderátor, majd kérdéseire a szerzők válaszoltak, elsőként Lázok János: – Az anyag kutatása visszája a könyv kialakulásának. Az anyag diktálta önmagát, ugyanakkor egymáshoz is viszonyulnunk kellett, egymás anyagait is meg kellett ismernünk. Ahogy fokozatosan megismertük a feltáruló írásokat, azok egyre alakultak. Ungvári Zrínyi Ildikó elmondta, vannak dolgok, amik kimaradtak, van, ami pótolandó, például a kolozsvári korszak. De igyekeztek ezt is felkutatni, képeket szerezni. – Kőmíves Nagy Lajosban igen érdekes személyiségre bukkantam, ezenkívül sikerült megrajzolni azokat az alapvonalakat, amelyek mentén tovább lehet haladni a következő kötetben. Gáspárik Attila hozzátette, több-bőröndnyi anyag került az egyetem tulajdonába itthonról és külföldről, számos relikvia, például a budapesti, Blaha Lujza téri lerombolt színház függönydarabja. – Szeretnénk erdélyi magyar színházi múzeumot létrehozni és kutatással is foglalkozni. Ezt az egyetem programjába tudatosan szőttük bele.
Albert Mária a főiskola akkori, belső rendszabályáról beszélt. – A szigorú rendszabályzat lefoglalta a hallgatók idejét, én hiszem, hogy ezt be is tartották, hiszen nagyon fontos az időbeosztás. Balási András az intézményesítés periódusáról szólt. – Az az időszak a Székely Színház csúcsperiódusa volt, rengeteg előadással, a kevés, csupán párnapos szabadsággal. '54-ben áthozzák a főiskolát Marosvásárhelyre, a két intézmény között nagyon jó kommunikáció alakult ki, nagyszerű előadásaik voltak. A vizsgaelőadásokat például a Székely Színházban játszották, ezeknek törzsközönségük alakult ki. Holott a díszlet például csak jelzésszerű volt. Az intézménynek a város felé történő kommunikációjára az akkori rektor, Szabó Lajos nagyon odafigyelt, erről is legendák keringenek. Csép Zoltán a vizsgaelőadások kritikai fogadtatását ismertette. – Sok előadásról több írás is született, komoly kritikai munkák, többek közt Polgár István, Nagy Pál, Kemény János, Varró Ilona, Oláh Tibor tollából – mondta a szerző, majd tovább folytatódott a beszélgetés rendezőképzésről, vendégszereplésekről, sztorikról, színészekről, fotókról és azok beszerzéséről, előadásokról, színészéletről, az erről szóló cikkekről, riportokról, hiszen a kötetet korabeli dokumentumokkal, képekkel gazdagon illusztrált fejezet zárja.
Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

2012. szeptember 22.
Tisztelgő megemlékezés
Szabó Lajos 100. születésnapján
Szabó Lajos drámaíró, egyetemi tanár, színháztörténész, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (az egykori Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet) alapító rektora Alsóbölkényen született pontosan száz éve, 1912. szeptember 20-án. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte (1931), majd a kolozsvári I. Ferdinand Király Egyetemre iratkozik be, s itt szerez tanári diplomát magyar nyelv és irodalom–filozófia–esztétika szakon (1938). Színházi utóképzése az 1939. szept. 1–1941. jún. 30. közötti időszakban történik: a bölcsésztanulmányait befejező fiatalember ekkor kerül ki Magyarországra, közel két évre, egy félhivatalos színházi rendező- és vezetőképző tanfolyamra, a budapesti Nemzeti Színház igazgatójának, Németh Antalnak az irányítása alatt.
A budapesti szakmai tapasztalatok alapján nevezik ki 1941. július elsejétől az újjászervezett Kolozsvári Nemzeti Színház művészeti és igazgatói titkárává. E minőségében Szabó Lajos szürke eminenciása volt a Kolozsvári Nemzeti Színház 1941–1944 közötti időszakának. Időközben, 1941 decemberében a Kolozsvári Nemzeti Színház mellett egy hivatalosan intézményesített és államilag finanszírozott színi tanoda is megkezdte működését, a Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium szintén felújított szervezeti keretében, annak színművészeti tagozataként. A színház szakemberi gárdájából összeálló tanári karban Szabó Lajos az egyetemes drámairodalom története elnevezésű diszciplínát tanította. Tanártársai közül Tompa Miklós és Kőmíves Nagy Lajos nevét kell kiemelnünk: hármuk neve hamarosan újból együtt bukkan fel a negyvenes évek második felében, akkor már a román állami keretek között megszervezett magyar felsőfokú színészoktatás intézményesítése kapcsán.
1944. október elején, a háborús események kaotikus kavargásában, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként Szabó Lajos volt az, aki a budapesti kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. Feltételezésem szerint ez a rendkívül kockázatos kiállás később döntő módon határozta meg vezetői kiválasztását a romániai magyar felsőfokú színészképzés élére, s talán ez óvta meg attól a letartóztatási hullámtól is, amelynek Balogh Edgár a Bolyai Egyetem, Csőgör Lajos pedig a marosvásárhelyi orvosi intézet rektoraként esett áldozatul 1949 novemberében.
Szabó Lajos 1946–1950 között Kolozsváron az ekkor formálódó, többször átszervezett magyar tannyelvű színészképzés oktatója, 1950-től a Kolozsváron létrehozott színiakadémia, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanulmányi igazgatója. 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol huszonkét évig rektora az eredeti nevét változatlanul megtartó intézménynek. 1976 júniusi leváltása után tanszékvezető tanár marad, s a következő tanév végén vonul nyugdíjba (1977. július 1.).
A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának három évtizede meghatározta a romániai magyar színészoktatást, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
"Úgy adta éveinek javát – három évtizedét – a főiskola élén, valami olyan emelkedettséggel, olyan puritánsággal és természetes háttérbe húzódással és hűséggel, amilyet talán csak színháztörténetünk régi legendás alakjairól jegyzett fel az emlékezés" – írja róla hetvenedik születésnapjának évében a volt tanítvány, Marosi (Farkas) Ildikó. Szabó Lajos a következő év augusztusában ment el: halálakor nem volt még hetvenegy éves. Ami azóta történt emlékének és életművének ápolása körül, arról az embernek Kosztolányi háromsorosa jut eszébe:
"Utókor?/ Megyünk az úton s elfödi nyomunk a / futó por."
Bár Szabó Lajos nyolc drámája közül hat sikeresen kiállotta az erdélyi magyar színpadok próbáját, e drámáknak csupán fele jutott el a könyvkiadás vagy a folyóiratközlés nyilvánosságáig. Szabó Lajos magától értetődő, jelleméből adódó puritánsággal szorította háttérbe alkotói-szerzői ambícióit, amikor művei kiadásáról vagy előadásáról volt szó.
Születésének idén esedékes centenáriumán – az intézményalapítói és -vezetői munkásságát megörökítő emléktábla mellett – Szabó Lajos három legsikerültebb drámájának egy kötetben való megjelentetését gondoltuk a hozzá leginkább méltó tiszteletadásnak. A centenáriumi ünnepség alkalmából megjelenő első kötet három, időben az egész életművet átfogó és reprezentáló alkotást tartalmaz, amelyeknek sokatmondóan szoros, már-már trilógiára emlékeztetően szerves a tematikai kapcsolódása (Viharlámpás, 1943; Menekülés, 1957; Hűség, 1976). A három dráma közül kettő most jelenik meg első ízben. A kötet szakmai bemutatóját a Stúdió Színház homlokzatára felkerülő Szabó Lajos-emléktábla avatásának napjára időzítjük. Reményeink szerint a szélesebb nagyközönséget november közepén, a könyvvásár találkozóin és rendezvényein tudjuk elérni és megnyerni Szabó Lajos műveinek újrafelfedezése számára.
A tervezett második kötetben Szabó Lajos két történelmi drámáját jelentetjük meg, a legismertebb művének tekinthető Mentséget, illetve a Bethlen Miklós életét és korát bemutató A kancellár című történelmi drámát. E második kötetben tervezzük közzétenni Szabó Lajos színháztörténeti munkásságának néhány kiemelkedően fontos írását, illetve az életművet összegező válogatott bibliográfiát is*.
* Kiadja az UARTPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója
Lázok János
Szabó Lajos (Alsóbölkény, 1912. szept. 21.–Marosvásárhely, 1983. aug. 13.)
Az 1954-ben Marosvásárhelyre költöztetett Színművészeti tanintézet első rektora, Szabó Lajos
Népújság (Marosvásárhely)

2015. június 8.
Díjnyertes drámák egy kötetben
A nagyváradi Szigligeti Színház, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház és az UArt Press kiadó gondozásában jelent meg a Drámázat II. 2015 című kiadvány, mely a két színház közös drámaírói pályázatának legjobb munkáit gyűjti egybe.
A drámázatot a székelyudvarhelyi színház indította 2011-ben, és a következő, 2014-es kiíráshoz már kapcsolódott a nagyváradi színház és a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara is. A drámaíró kategória mellett megszületett a dramautor kategória, melyre román nyelvű, eddig be nem mutatott drámákkal lehetett pályázni, valamint a debüt kategória, amelyre pályakezdő drámaírók küldhették el mindaddig be nem mutatott munkáikat. Ez utóbbi kategória létrehozását és gondozását a nagyváradi Szigligeti Színház vállalta. A Drámázat II. kiírásra százötvenkét pályamű érkezett be, a debüt kategóriába 82 írás, a másik két kategóriába pedig egyenként harmincöt dráma futott be. Debüt kategóriában Szíjártó Tímea-Aletta Az eset című műve nyert, a drámaíró kategóriában Szmodis Jenő Ultimátum című drámáját ítélték a legjobbnak, a dramautor kategóriában Laurentiu Budau Az apokalipszis a facebookról jön című műve lett az első. A most kiadott és péntek délután a nagyváradi színházban bemutatott kötet tartalmazza a felsoroltak mellett Szabó Róbert Csaba Hentesek rémdrámáját és Almássy Bettina Családi Al-Bumm című drámáját is.
Szeptemberben bemutató
A nagyváradi könyvbemutatón Novák Eszter a nagyváradi Szigligeti Színház új művészeti vezetője elmondta, hogy nagyon fontosnak tartja azt, hogy román nyelvű mű is bekerült a kötetbe, és kiemelte azt is, hogy a váradi származású Szíjártó Tímea-Aletta: Az eset című művét a Szigligeti Színház műsorra tűzi a következő évadban Sandar Tagirovsky rendezésében, Györfi Csaba koreográfiájában, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem diákjainak előadásában. A bemutató valószínűleg szeptember harmadik hetében lesz. Demeter Kata, a székelyudvarhelyi színház dramaturgja a maga során hangsúlyozta, hogy minden kategóriának külön zsűrije volt, és minden egyes művet több zsűritag is elolvasott. A debüt kategória nyertese, a színészi képesítéssel is rendelkező Szíjártó Tímea-Aletta a pályadíj-nyertes munka keletkezéséről árult el részleteket a kötetbemutatón, majd bevallotta, Az esetben felvonultatott szereplők olyan karakterek, akiket szívesen eljátszott volna. Az ötszáz példányban megjelentetett kötet megvásárolható Nagyváradon a színház jegypénztáránál, illetve eljuttatnak belőle könyvtárakhoz és színházakhoz is.
Pap István
erdon.ro

2015. szeptember 5.
"Hogy véget érjen a hallgatás"
Gondolatok a Sütő-tanulmánykötet bemutatóján
Mi vetett véget a Sütő András-kultusznak, pazarlás-e megfeledkezni az íróról, mi az, ami életművéből a mai olvasó számára befogadható, és egyáltalán, védelemre szorul-e az író és életműve? – ezek a kérdések fogalmazódtak meg többek között a tavalyi Sütő András-konferencia dolgozataiból készült tanulmánykötet bemutatóján, amelyre múlt hét csütörtökén, a Vásárhelyi Forgatag teleki tékás programjainak keretében került sor a Téka-udvar diófája alatt. Az időnként polemikus jelleget öltő eszmecserére ígéretünkhöz híven ez alkalommal visszatérünk.
– Egy olyan könyv bemutatójára gyűltünk össze, amely okán ilyen vagy olyan vélemény minden marosvásárhelyiben megfogalmazódik – mondta Lázok Klára, a Teleki Téka osztályvezetője a rendezvény indításakor, majd átadta a szót Lázok Jánosnak, a konferencia főszervezőjének és a kötet szerkesztőjének, aki a moderátori szerepet töltötte be az elkövetkező órában. Lázok Dávid Gyula irodalomtörténésznek a 2014-es ülésszak második napján elhangzott összegzését ismertette. A Polis kiadó és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem kiadója, az UArtPRESS gondozásában megjelent kötetről bevezetőként az egyetem képviselői osztották meg gondolataikat a jelenlevőkkel.
– Egy egyetem életében nemcsak az fontos, hogy hogyan viszonyul dolgokhoz, de az is, hogy elindítson folyamatokat – mondta Albert Mária, a Művészeti Egyetem oktatója, majd Almási Miklósnak az Advent a Hargitán című Sütő-darabról szóló 1986-os kritikáját vetítette a jelenbe. Mit visz magával az olvasó? Talányos kérdés. Talán a közösséget építeni képes, reméljük – hangzott el a ma is időszerű következtetés. Sorin Crisan, a Művészeti Egyetem rektora a Sütő-életmű csodálójának nevezte magát, Balási András rektorhelyettes pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a rendezvénysorozatot folytatni szeretnék, a pályázati lehetőségek függvényében a közeljövőben Székely János-konferenciát terveznek.
Ezt követően a tanulmánykötet jelen levő szerzői emeltek ki gondolatokat dolgozataikból. A kötetben esszéíróként jelen levő Markó Béla arra kereste a választ, hogy mi történt a Sütő-kultusszal, illetve pazarolunk-e, amikor Sütőt felejtjük. Markó leszögezte, hogy nem kíván különbséget tenni az író és a kisebbségpolitikus Sütő között, akit nem lehet azért szidni, mert szolgálatnak tekintette az írást, majd követendőnek nevezte a Sütő-féle életmintát. Sorin Crisan rektor arról szólt, hogy Sütőt nem megmenteni, elfogadni, hanem megérteni kell azon kor ideológiájának a kontextusában, amely önkifejezésre késztette.
– Számomra Sütő írói modell – zárta gondolatait a Művészeti Egyetem rektora.
Demény Péter "túlságosan jólnevelt-nek" nevezte a rendezvényt, amelyen mindenki hitet tesz Sütő mellett, mintha meg kellene őt védeni. Demény szerint inkább arról kellene beszélgetni, hogy mi is valójában a színház közönsége elé kerülő dráma – "szent szövegként színpadra tett beszéd" vagy az, ami a szerző és rendező egyeztetéséből születik –, és azt is megjegyezte, hogy ismer anekdotákat arról, hogyan húzta meg Harag György a Sütő-drámákat.
Kuszálik Péter, Demény azon felvetésére reagálva, hogy ezen az eszmecserén nem adódik lehetőség a vitára, megjegyezte, hogy a háromnapos Sütő-konferencia alkalmával ez már megtörtént. Végső következtetésre úgysem jutnak, mert fölösleges – szögezte le Kuszálik, majd mint egyetlen objektív megközelítési módot, a Sütő- életműről készült bibliográfiáját ajánlotta a jelenlevők figyelmébe.
Vida Gábor elárulta, hogy a baráti körében senki nem szeret Sütőt olvasni. – Az a kérdés, hogy mit jelent számunkra ez a szöveg, mi az, ami belőle aktualizálható. A nemzedékem, illetve a fiatalabbak is le kellene üljenek, hogy az életművet újraolvassák, hogy lássák, a mai irodalomismeret, nyelvérzékelés számára mi az, ami értékesíthető, a többit pedig engedjék át az irodalomtörténet számára.
Az eszmecserét Lázok János gondolatai zárták: "A Sütő-életmű hetvenes évekre eső műveit, elsősorban drámatrilógiáját a nyolcvanas években már-már egy monolitikus olvasatban szentesítette a kisebbségi magyar kultúra, még inkább a magyarországi irodalmi köztudat. (…) Ebben a monolitikus olvasatban az 1989 utáni megváltozott körülmények között merő anakronizmus lett volna színre vinni ezeket a műveket, ezzel magyarázható, hogy a ’90-es években megritkultak, majd szinte teljesen eltűntek a drámák az erdélyi és magyarországi színpadokról. Alapvető célom volt a Sütő- konferencia megszervezésével, hogy ez az életmű körüli hallgatás és pangás érjen már egyszer véget, és valamilyen formában kezdődjék el az életmű újragondolásának folyamata".
Nagy Székely Ildikó