Négy nemzetiség halottai nyugszanak a Hősök temetőjében
A sírkert 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére
A Tordai útról nyíló, de a Házsongárdi temetőből is megközelíthető kolozsvári Hősök temetője köztudottan 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére. Napjainkban azonban egyetlen akkoriban keletkezett sírra sem bukkanunk. Az osztrák–magyar hadügyminisztérium 1915 novemberében külön osztályt hozott létre a katonatemetők létesítésére, gondozására és a hősi halottak nyilvántartására. 1917-ben az Országgyűlés kimondta, hogy minden város és község köteles kegyelettel őrizni a hősi halottak emlékét, s valamilyen emlékművön megörökíteni névsorukat. Az 1920-as trianoni békediktátum szintén előírta a katonai sírhelyek kölcsönös tiszteletben tartását, gondozását és az elhunytak névjegyzékének összeállításához szükséges adatok kiszolgáltatását. Ilyen körülmények között jött létre a kolozsvári Hősök temetője, s azt be is temették a nagy háború végéig. A temető kialakulásának néhány mozzanatát a sajtó híradásai segítségével idézzük fel.
Az első világháború idején Kolozsváron és közvetlen környékén nem folytak nagyobb csaták, tehát nem az itt elesetteknek kellett külön „katonai temetőt” nyitni. Viszont az egyetemi várost tekintették Erdély legjelentősebb egészségügyi központjának: itt voltak a legnagyobb és aránylag jól felszerelt kórházak, s a legképzettebb orvosok. Ezért aztán több iskolaépületben is kórházat nyitottak, s százával szállították ide a sebesülteket. Ezek egy része menthetetlen állapotban került az orvosok kezébe, s rövidesen meghalt. Őket kellett egy külön temetőben elföldelni. Utóbb – főleg a Fellegvárban – hadifogoly-tábor is működött, az itt elhaltak is az új sírkertben kaptak helyet. Kolozsvárt 1915 januárjában a következő kórházakat keresi fel Ferenc Szalvátor főherceg, a Vöröskereszt Egyesület helyettes fővédnöke itteni látogatása alkalmával: Vöröskereszt Magyar utcai Kórháza és Szanatóriuma valamint ennek kisegítő kórháza az Eperjes utcában (a Tanítóképző épületében); Zápolya utcai Csapatkórház, Hunyadi téri kaszárnya (kórháznak berendezve), a Tanítók Házában működő Tartalékkórház, a Petőfi utcai Menza (itt az oroszok elfoglalta Csernovicból elmenekült Tartalékkórház működött), az Unitárius Kollégiumban felállított Tartalékkórház, az egyetemi klinikák, melyekhez a Pasteur Intézet új épületét is hozzácsatolták kórházként. (Csak ez utóbbi klinikák rövidesen 1500 fekvőhelyet biztosítottak!) A sajtó 1914. szeptember 10-től ad hírt a kórházakban meghalt sebesültekről. Az első egy lengyel katona, utána Király Ferenc torockói származású katona hal meg itt (Torockón temetik), a harmadik Burján Cirill 36 éves honvéd népfölkelő, ő az első, akit a Feleki (Tordai) úton megnyitott új temetőbe kísérnek ki. A városi tanácstól az itt elhunyt hősök számára kijelölt új sírkertet így írja le az Ujság szeptember 12-i száma: „Az új katonatemető a Feleki úton, a Nagy Gábor-féle tanya és az ortodox [zsidó] temető között foglal helyet. A 96 méter hosszú és 16 méter széles terület a hősök sírkertje lesz. A téglány alakú temető szélein az elhunyt altisztek és közkatonák, a középen elhelyezendő gruppokban a tisztek fognak örök nyugalmat találni. A katonatemetőt kegyeletoszlop fogja két részre osztani, s ez a kegyeletoszlop fogja hirdetni a késő utódoknak, hogy a hantok alatt a hazáért meghalt hősök porladnak”. E sírkert állapotával ezután még többször foglalkoznak a városi elöljárók. Valószínűleg eleinte minden különösebb rend nélkül, de katonai tiszteletadással hantolták el ide a halottakat. Jó ideig a temetésekről a sajtó is beszámolt. Csak 1915 tavaszán derült ki, hogy a sírkert egyáltalán nem méltó a hős katonák emlékezetéhez. Apáthy István professzor az 1915. március 23-i városi közgyűlésen szólal fel, s teszi szóvá, hogy a temetőben szégyenletes állapotok uralkodnak: a kijelölt telek tulajdonképpen egy gödör volt, amelyet aztán friss földdel feltöltöttek. A hóolvadás után rettenetes állapotok uralkodnak a nagy sár miatt. A közgyűlés 15 tagú bizottságot küld ki a temető helyzetének a megvizsgálására. Pont ekkoriban olvashatunk arról, hogy „600 fős sebesülttranszport” érkezik Kolozsvárra az északi harctérről.
A Hősök temetője
Az első „háborús” halottak napja újra előtérbe hozza a temető állapotát: „A hősök temetője ma még teljesen rendezetlen, nehezen hozzáférhető, eltekintve attól, hogy már a hely megválasztása sem valami szerencsés”. Most a katonai hatóságok Füredi Richárd szobrászművész-főhadnagyot – aki Kolozsvárt állomásozik – felkérték, hogy dolgozzon ki tervet a temető rendezésére – olvasható az Ujság november 1-jei számában. A hősök temetője, ahol „magyarok, németek, osztrákok, oroszok, szerbek, bosnyákok, románok, keresztények, zsidók és mohamedánok” nyugosznak békében egymás mellett, több százan, halottak napján búcsújáró hely lett. Virágokkal borították a hantokat. Két tábornok és a térparancsnok ezredes vezetésével két díszszázad vonult ki tisztelgésre. Megjelent Kolozsvár polgármestere és főjegyzője, az iskolák és az egyetem küldöttsége. A honvédzenekar eljátszotta az osztrák és a magyar himnuszt, a Szózatot, elhangzott néhány szavalat is. Végül a két díszszázad sortűzzel tisztelgett. Ekkor még aligha voltak megjelölve a sírok, mert csak november végén olvashatunk arról, hogy a város versenytárgyalást hirdetett, amelyet Gergely István nyert meg: kötelezte magát arra, hogy 200 keresztet készít, amelyekkel a hősök temetőjében a katonák sírját megjelöljék.
A Kolozsvárt állomásozó Füredi (Führer) Richárd (1873–1947) jelentős szobrászművész volt a századelőn, számos magyar személyiség szobrát mintázta meg, s a síremlékek tervezésében is szaktekintélynek számított. Nem tudjuk, hogy a temető tulajdonképpeni területi rendezésére dolgozott-e ki tervet, de az tény, hogy egy hatalmas hősi emlékmű makettjét készítette el a Hősök temetője számára. Erről már 1915 karácsonyán hírt ad a sajtó. „Bár ma még nehéz agyagcsizmák tapadnak a talpunkra, ha utolsó útjára kísérünk egy újabb drága halottat, s bár szomorú, sárga, agyagos a temető – mire utolsó halottját kísérjük ki e nagy véres emberáldozatnak (szeretnők hinni, hogy korán fog bekövetkezni), már emelkedni fog a temető központjában a hatalmas emlék, hirdetve szeretetünk, hálánk, örök emlékezésünk.” (Ujság, dec. 25.) A cikkből kitűnik, hogy a Trefort utcai katonai építési hivatalban Füredi már készíti „a monumentális emlékmű nagyszabású terveit”. Füredi tervét így körvonalazza az írás: „Mintázó agyagból, miniatűr mintában már áll műtermében a munka első gondolatának megrögzített képe. A négy folyam és hármas halom országának címere jellemzi a hatalmas piramist, melynek csúcsán áll az apostoli királyi kettős kereszt. Halottaink és szellemük apoteózisának képe adják a figurális részeit a nagykoncepciójú műnek, mely – mint a csatatereken a magyar katona – úrként fogja dominálni egész környékét”. A polgári és a katonai hatóságok együttműködésével meg is valósulhat az emlékmű.
Miközben februártól több híradás szól arról, hogy minden magyar katonasírt nyilvántartásba vesznek, hogy azokról a hozzátartozókat tájékoztassák, az emlékmű-állítás és maga az emlékmű terve márciustól vitát kavar a kolozsvári tanácsban. Március 9-én Füredi, a 23-as honvédfőhadnagy-művész bemutatja a város elöljáróinak „az emlékszobor hófehér gipszmintáját”. A beszámoló szerint „a szobor nemcsak a Kolozsvárt eltemetett, s máris több százra rúgó hősi halottak síremléke lesz, hanem megörökítője Magyarország nagy háborújának is.” A művész is nyilatkozik: „Magyarország címerének motívumait juttattam érvényre a hármas halommal, a négy folyóval s az emlékoszlop tetején a két angyal védőszárnyai alatt kiemelkedő kettős kereszttel. Mivel pedig a reménységem, hogy mihamarabb teljes győzelmünkkel ér véget nagy harcunk, a diadalmas felragyogó nap is helyet kap a középső oszlopon, hirdetve a győzelmes béke felragyogását. Hiszem, hogy az emlékszobor hűséges kifejezője lesz a győzelem szimbólumának is. A szobor méretei biztosítják impozáns és monumentális voltát. A közbelső oszlop magassága 16 méter, s a talapzat szélessége ugyanennyi. Az emlék maga határozottan architektonikus lesz. Az oszlop lábánál csatamező helyezkedik el, elöl a diadalmas honvéd alakjával, amint letiporja a háború sárkányát”(Ujság, márc. 10). Haller Gusztáv polgármester és Eszterházy László főjegyző szerint a kivitelezéshez szükséges 40 000 koronát a város tíz évi költségvetéséből tudnák részletekben biztosítani. Egyelőre egy szakértői bizottság elé terjesztik az emlékmű tervét.
A városi tanács március végén hallgatja meg a kiküldött bizottsági tagok véleményét az emlékműről. A bizottságban katonatisztek, egyetemi tanárok, Pákei Lajos építőművész, Szeszák Ferenc szobrászművész, Merész Gyula festőművész és több tanácstag vett részt. Arról is vita folyt, hogy az agyagos talajra lehet-e egy ilyen emlékművet emelni, másrészt a mű egyes részleteit tették bírálat tárgyává. Már másnap Cholnoky Jenő professzor külön nyilatkozatban reagál arra, hogy előző nap mint bírálót említették. Kifejti, hogy Kolozsvárnak van elég tehetséges művésze, nem látja értelmét, hogy egy budapesti művész modern (szecessziós ihletésű) alkotását állítsák fel a temetőben. Az április 5-re összehívott újabb értekezleten arról esett szó, hogy nem kellene-e elhalasztani az emlékmű-állítást a győzelem utáni időkre, tárgyaltak a pénzalap előteremtéséről. Most a katonaság a munkaerőt ingyen biztosítaná. Végül egy szakbizottságot küldtek ki, hogy az művészeti szempontból véleményezze Füredi Richárd tervét. Legutóbb 1916. június 6-án tárgyalt az emlékszobor állítására létrehozott „nagybizottság” Haller polgármester elnöklete alatt. Ezen Eszterházy László főjegyző ismertette a Magyar Mérnök- és Építészegylet kolozsvári osztályának a szakvéleményét, mely szerint az emlékmű kétféle kivitelezését tartják lehetségesnek. Az egyik az üreges megoldás volna, így a belső boltozatok alatt tiszteknek alakíthatnának ki kriptát, kívülről terméskő lapokkal borítanák az emlékművet. Lényegesen olcsóbb megoldás lenne a vasbeton-vázas kivitelezés, ennek megtervezésére ajánlják Moll Elemér városi főmérnököt, akit így soproni állomáshelyéről vissza lehetne vezényelni Kolozsvárra. Végül a mű elhelyezésére a haditemető közepének agyagos talaját nem találják alkalmasnak, mert már 2,4 méter mélységben mindenütt víz fakad, a talaj suvadásos, hanem a temető felső végének háromszögelési pontja volna a biztos és hatásos hely. További híradást az emlékműről nem találtunk. Valószínűleg időközben Füredit is elvezényelték innen. Úgyhogy a háború befejeztéig semmilyen emlékmű sem készült a Hősök temetőjében.
A bécsi hadilevéltárból megküldött, 1917-ben a katonai temetőről készült szakszerű térkép (Nr. 736/1917: Plan des Kolozsvárer Kriegsfriedhofes) egy nagyon rendezett sírkertre utal: a „Tordai Strasse” felől induló főút (Friedhof-Hauptsrasse) éppen úgy osztja ketté a temetőt, mint napjainkban. A délre eső rész közepén szabad tér található valamilyen emlékmű részére. A sírok római számmal jelölt parcellákba vannak elosztva, közöttük ösvények vezetnek. Az északra, a város felé eső részre láthatóan lépcső vezet le, s ennek csak a nyugati fele van beszámozva sírokkal, melyek száma eléri a 960-at. A Tordai út felé eső telekrész még szabad, itt sétányoktól elválasztott parcellák vannak kijelölve, a felirat szerint ez lesz az újabb katonai temető (Neuer Kriegsfriedhof). Valószínűleg ezt is betemették a világháború végéig: ide még vagy 400 sírt nyithattak. Úgyhogy az egész első világháborús katonai temető legtöbb 1400 sírt tartalmazhatott. Bizonyára levéltári kutatómunkával az eltemetettek névsora is összeállítható.
Ezt a sírkertet 1940-ben a szó szoros értelmében megpróbálták átrendezni, gyakorlatilag feltúrták, s a bécsi döntéssel beállt helyzetben végül is rendezetlenül hagyták. Az Ellenzék 1940. október 12-i száma így írja ezt le:
„A Hősök temetőjében még ennél is szomorúbb a helyzet. Ez a temetőrész, amelyben békésen aludták egymás mellett hősi álmukat Európa nagyszámú nemzetiségeinek világháborús halottai, a román katonai hatóságok rendezési dühének esett áldozatául. Alig néhány héttel ezelőtt – körülbelül a nyár elején – támadt az az eszméjük az illető katonai vezetőknek, hogy »rendet« teremtsenek a Hősök temetőjében. Milyen szándék vezette őket, nem tudjuk. Akkoriban azt hittük, hogy a tervük üdvös elgondoláson alapult, s a szent helyekké nyilvánított híres és gyönyörűen rendezett olaszországi katonatemetők képe lebegett illetékesek szemei előtt, amikor meghozták határozatukat a Hősök temetőjének rendezésére vonatkozólag. Tévedtünk. Rendezés helyett barbár módon feldúlták és siralmak völgyévé változtatták az addig egyszerűségében is fenséges temetőt.
Akkoriban azzal az ürüggyel leplezték tettüket, hogy kihantolják az összes sírokat, amelyeknek lakóiból néhányat a különböző nemzetiségek szerint kiválogatva díszsírhelyen helyeznek ismét nyugalomra, míg a többi hősök földi maradványait közös sírokba temetik el. Munkájuk azt eredményezte, hogy a temető keleti részében és a közbülső részeken minden tervszerűség nélkül kiástak 300–400 sírt, amelyeknek lakóit 30–40 parányi, megjelöletlen hant alatt helyezték el. A felásott sírok pedig, amelyekből a csont- és koporsómaradékokat kegyeletsértő felületességgel szedték össze, feldúlva, visszahantolatlanul maradtak, olyanná változtatva a temetőt, mintha ágyúlövedékek szaggatták volna fel. A sírokról levett kereszteket és kopjafákat az őrház közelében dobálták halomra, örök időkre meggátolva annak a lehetőségét, hogy valaha is meg lehessen állapítani, melyik sírhalmot jelölték. A zavarkeltésre különben egyéb módszerük is akadt. Az összes fejfákat és kereszteket vastagon lemeszelték, úgyhogy ma már csak egyes bevésett feliratú sírokról lehet megállapítani, hogy kinek a neve volt rávésve; a tusfestékes feliratok eltűntek a vastag mészréteg alatt. Hosszadalmas és odaadó munkára lesz szükség, hogy – részleteiben bár – megmentsék a halálra ítélt temetőt. Az ismeretlen katona sírhelyén a honvédség bevonulásának emlékére emelt hatalmas síremlék bizonyság reá, hogy ezt a munkát el is végzik…” (Nagy Kálmán: Elégtételt kér a megsértett magyar kegyelet).
A cikkből kiderül, hogy több száz első világháborús hős volt itt eltemetve, s hogy 1940 őszére az egész temető rendezetlenül maradt. Mindössze egy 1940-ben sebtében emelt új emlékmű utalt a hősi temetőre. Halottak napja előtt a Tűzharcos Szövetség munkásokkal rendbe hozatta e részt, legalább annyira, hogy ott meg lehessen emlékezni a hősökről. Október 31-én délután díszszázad vonult ki, a városparancsnokság tisztekkel, valamennyi felekezet papokkal képviseltette magát. Ima és beszédek után megkoszorúzták az emlékművet. Ezután évente itt koszorúztak a május végi hősök napján és halottak napján.
A temető jelenlegi állapotából az derül ki, hogy csak 1944-ben temették be újra a Kolozsvár környékén elesett hősi halottakkal. Ezeknek – természetesen – csak egy része kerülhetett ide. Most négy nemzetiség halottjai találhatók e sírkertben. A Tordai útról belépve a baloldalon az 1970-es években emelt, a román hős katonákat dicsőítő emlékmű két oldalán román, magyar és német hősök nyugszanak. A jobb oldalon, vagyis az úton alul két táblában csak magyarok vannak elhantolva. Közöttük egy orosz hadifogoly (Puskarov) is. Számításaink szerint összesen – e hadifogollyal – 252 magyar, 125 román és 55 német hős nyugszik itt. A sírokat kis betonkeresztek jelzik, nagyon felületes felirattal, csak a név, esetleg az „Ismeretlen” felirat és a katonai rangfokozat (honvéd, őrvezető, tizedes, főhadnagy) került bevésésre. A román hősöknek keletiesebb mintázatú a keresztje, s felírták a katonai egységük nevét, számát is. Sajnos a korra, elhalálozás idejére, helyére nincs utalás. A magyar hősök neveit nyilvántartja a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság. Az úton felüli táblában van egy ortodox jellegű, 1947 táján ide állított hármas fakereszt (troiţă) is, melynek felirata a hősöket a nép jogainak és szabadságának harcosaiként méltatja, s leszögezi, hogy a hősöket sohasem felejtik el. Az úton aluli tábla nyugati végén, tulajdonképpen a magyar-parcella végén van egy egyszerű fekete márványkereszttel jelölt emlékmű, felirata hiányzik. Nem tartjuk kizártnak, hogy éppen ezt helyezték ide 1940 őszén. Mindeneset

Zsidó tiltakozás a gyergyószentmiklósi Nyírő-est miatt
Tiltakozik a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége (FCER) amiatt, hogy a „gyergyószentmiklósi hatóságok" megemlékezést rendeznek Nyírő József író tiszteletére.
Aurel Vainer parlamenti képviselő, a szövetség elnöke kedden felszólította a belügyminisztériumot, a főügyészséget, a Hargita megyei prefektúrát és Gyergyószentmiklós polgármesteri hivatalát: akadályozzák meg az eseményt.
A városi Művelődési Központban szerdán délután valóban rendeznek Nyírő József- és Tompa László-megemlékezést, ezt azonban nem a hatóságok, hanem az Etnographia Gyergyóiensis Alapítvány és a Rákóczi Szövetség szervezi, tisztelegve a két író irodalmi munkássága előtt. A város kulturális felügyelői tisztségét is ellátó Kisné Portik Iréntől, az est házigadájától megtudtuk, a rendezvényt mindenképpen megtartják.
„Szövetségünk nem ért egyet azzal a nézettel, miszerint egy író vagy művész esetében a művet szét lehet választani a politikai tevékenységtől, hiszen az ideológia befolyásolja az alkotást" – állapítja meg közleményében az FCER. A zsidó szervezet a magyarországi fasiszta kormány közismert támogatójának nevezi az erdélyi írót, éppen ezért úgy véli: még Nyírő írói munkásságának a méltatása is a fasiszta jelképek és személyek népszerűsítését tiltó, 2006/107-es számú törvény hatálya alá esik.
„Bár nem volt tagja az 1944. októberi hatalomra kerülése után budapesti zsidók ezreit halálba küldő szélsőséges és fasiszta Nyilaskeresztes Pártnak, Nyírő József a rezsim ideológiája propagandistájának számított, horthysta és nyilas kiadványokat szerkesztett, és éppen Szálasi-kormány által végrehajtott deportálások idején volt a budapesti parlament képviselője" – szerepel az Aurel Vainer által aláírt közleményben.
A zsidó szervezet a továbbiakban a „hitleri rezsim nagy csodálójának", mindemellett „meggyőződéses románellenesnek" nevezi az írót, aki Vainer elnök szerint a múlt század negyvenes éveiben „a kolozsvári Tűzharcosok magyar félkatonai alakulat tagjaként részt vett a kincses város környéki román lakosság terrorizálásában".
Egyébként a szerdai eseményt Gyergyószentmiklós kulturális programjai közé is beiktatták. Mezei János polgármester kérdésünkre elmondta: szó sem lehet arról, hogy elmaradjon a megemlékezés. „Aki 1940-45 között vezető tisztséget töltött be, az mind rossz ember?" – tette fel a kérdést az elöljáró, hozzátéve: a szervezőknek joguk van eldönteni, hogy az irodalom, történelem eseményei közül mit emelnek ki, és tartanak megemlékezésre érdemesnek.
Az 1953-ban emigrációban elhunyt író földi maradványait 2012-ben a magyar Országgyűlés kezdeményezésére Budapestre szállították, hamvai pünkösd vasárnapjára tervezett székelyudvarhelyi újratemetését azonban – a két ország között kirobbant politikai feszültség közzepette – a román hatóságok megakadályozták.
Balázs Katalin, Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Egy újratemetés hullámai
Szövegértési problémák vannak a magyar sajtóban a marosvásárhelyi bíróság múlt heti döntése kapcsán. Az egyik erdélyi orgánum ezzel a címmel közölt írást: Jogerős: nem temethetik újra Nyirő Józsefet, a Népszabadság világhálós oldalán pedig Nyirő újratemetve márpedig nem lesz címmel foglalkoztak a témával. Pedig mindössze annyi történt, hogy másodfokon is jóváhagyták a Hargita megyei törvényszék két évvel ezelőtti ítéletét, semmisnek nyilvánítva a székelyudvarhelyi hivatal által kibocsátott, a Nyirő József nevére szóló temetkezési engedélyt.
Aki nem ismerné a történetet: a Magyar Országgyűlés Hivatala másfél évnyi, a román féllel is folyamatos egyeztetés után 2012. május 27-én meg akarta szervezni a Madridban nyugvó erdélyi író újratemetését. A kihantolás rendben megtörtént az Almuneda temetőben, de időközben megbukott a román jobbközép kormány, és a helyükbe érkező baloldali Victor Ponta és csapata kiváló lehetőséget látott (ebben is) a magyarellenesség felélesztésére, és különféle adminisztrációs eszközökkel ellehetetlenítette az újratemetést. A formai ok: az RMDSZ vezetésű székelyudvarhelyi városvezetés – szándékosan vagy véletlenül – hibás temetkezési engedélyt állított ki, ezt a megyei prefektúra azonnal észrevette és megtámadta a bíróságon.
A jogi megoldás már akkor, a két évvel ezelőtti újratemetési kísérlet napján is látszott: nem fellebbezni kellene, hanem kiállítani egy új, hibátlan engedélyt. A polgármester akkor nem volt elérhető – szolgálatait és az RMDSZ segítségét nem véletlenül köszönte meg egy közleményben a Ponta-kormány egy nappal a meghiúsult újratemetés után. A porhintés ráadásul folytatódik: pár napja a polgármester egy közleményben arról írt, hogy a polgármesteri hivatal részéről nem szükséges igazolás kiadása a hamvak temetése esetén, ezért semmi sem áll az újratemetés útjában.
Ehhez képest furcsa, hogy pénzt és időt nem kímélve másodfokon is pereskedtek a hibás igazolás miatt – Viorela Bejan, a táblabíróság szóvivője az Agerpres hírügynökségnek arról beszélt, az ítélőtábla elutasította az udvarhelyi önkormányzat jogi képviselőjének az alapfokú ítélet eltörlésére vonatkozó javaslatát, így a másodfokú verdikt végleges és megfellebbezhetetlen.
A történet legszomorúbb része, hogy nem ezen a jogi csűrés-csavaráson múlik az újratemetés. A jelenlegi román hatalom mindent megtesz, hogy megakadályozza a folyamatot, és árgus szemekkel figyelnek mindenkit, akinek szerepe volt az újratemetés előkészítésében.
Ha én Székelyudvarhelyen járok (jelen írás szerzője volt az eseménysorozat kommunikációs megbízottja, és az újratemetés tervezett időpontja előtti napon a román hatóságok órákra feltartóztatták, átkutatták, és a csomagjában talált – üres – urnát felnyitották – a szerk.), és kimegyek a temetőbe a barátom sírjához, percek alatt sportos testalkatú „látogatók” érkeznek a közelembe. Egy udvarhelyi származású, de Budapesten élő operatőr (ő szintén részt vett a Nyirő újratemetés folyamatában) az édesapja sírjához látogatott ki decemberben, és két egyenruhás csendőrt kapott kíséretül.
Tavaly év végén Fráter Olviér, a Magyar Országgyűlés megbízottja levélben érdeklődött a székelyudvarhelyi katolikus egyháznál, hogy elhárultak-e a jogi akadályai az újratemetésnek. Levelét a címzetteken kívül mások is olvasták: december tizedikén egy bukaresti parlamenti képviselő feljelentette a magyar állampolgárt a román ügyészségen azzal, hogy „háborús bűnöst” akar újratemetni!
Vainer Aurel nemcsak politikus, hanem a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetségének a vezetője is, és a feljelentésében arról ír: a magyar író újratemetése sérti a román kormány 31/2002-es sürgősségi rendeletét, amelyben megtiltják az béke és az emberiség elleni bűnök elkövetőinek kultuszát. A székelyudvarhelyi bíróság mellett működő ügyészség komoly vizsgálatot indított, és május ötödikén keltezett határozatában megszüntette a nyomozást Fráter Olivér ellen. A részletes indoklásban kifejtik: bekérték a román akadémiától, a Hargita, Maros, Kolozs, Szeben, Brassó és Bihar megyei állami archívumokból a bizonyítékokat arra, hogy Nyirő József népszerűsítette-e a fasiszta, a rasszista, a xenofób ideológiát, de a válasz minden esetben negatív volt. A sürgősségi kormányrendelet előírja, hogy háborús bűnösnek csak az nevezhető, aki ellen jogerős bírósági végzést hoztak. Nyirő esetében ilyet sem találtak sem Romániában, sem külföldön, és ezt az információt az Elie Wiesel Romániai Holokausztkutató Nemzeti Intézet is megerősítette az ügyészségnek. Mindezek értelmében a feljelentés nem volt jogos, az eljárást megszüntették.
Az elmúlt napokban többször is megkerestem levélben és más módon Vainer Aurelt, hogy milyen bizonyítékokra alapozta a feljelentését. ő különben is notórius feljelentő: egy másik akciója nyomán meghurcoltak két gyergyószentmiklósi személyt, akik a helyi kultúrotthonban két székelyudvarhelyi alkotó, Tompa László és Nyirő József munkásságára emlékeztek, írásaikból olvastak fel. A januári kulturális esemény után ügyészségi eljárás indult Vainer feljelentésére, aki a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége nevében arról írt: „Bár nem volt tagja az 1944. októberi hatalomra kerülése után a budapesti zsidók ezreit halálba küldő szélsőséges és fasiszta Nyilaskeresztes Pártnak, Nyirő József a rezsim ideológiája propagandistájának számított”.
Vainer szerint az író a múlt század negyvenes éveiben „a kolozsvári Tűzharcosok magyar félkatonai alakulat tagjaként részt vett a kincses város környéki román lakosság terrorizálásában”. Ez egyébként új elem a Nyirővel szemben felhozott vádak között, és minden bizonnyal légből kapott nettó hazugság.
Amikor az első levelet írtam Vainernek (aki egyébként egyikre sem válaszolt), épp azt olvastam a hírekben, hogy Mircea Duşa jelenlegi bukaresti hadügyminiszter éppen Miron Cristea román pátriárkát dicsérte és állította az utókor elé követendő példaként a hősök napja alkalmával rendezett eseményen. Dusa – még maroshévízi polgármesterként – kezdeményezte a pátriárka szobrának a felállítását, amely azóta megtörtént. Ez azért érdekes, mert Miron Cristea kormányfőként 1938-ban 225.222 zsidó származású román állampolgárt fosztott meg az állampolgárságától és tett földönfutóvá – közülük sokan éppen Magyarországon kaptak menedéket. A politikus közben rendszeresen publikált antiszemita írásokat az akkori lapokba, egyebek között így fogalmazva: „nem lépni fel a zsidók ellen annyit tesz, hogy élve tartunk a pusztulás fele”.
A zsidó vezetőt arról is megkérdeztem, tervez-e feljelentést tenni az aktuális román hadügyminiszter ellen háborús bűnösök kultuszának propagálása ügyében. Erre a levelemre sem válaszolt.
Romániában nincs erő és akarat a holokauszttal való szembenézésre – a bukaresti politikusok minden eszközzel azt próbálják bizonyítani, hogy az ország mai területéről csak és kizárólag Észak-Erdélyben voltak zsidóellenes megmozdulások, így kizárólag a magyarok antiszemiták. A napokban avattak fel tizenkét táblát az erdélyi nagyvárosok vasútállomásain (erről majd szombaton, a Magyar Nemzet hétvégi Magazin mellékletében olvashatnak bővebben), amelyekből az derül ki, hogy a holokausztért a „horthysta fasiszta” magyarok a hibásak.
1967-ben Anthony Quinn főszereplésével készült egy film A huszonötödik óra címmel, amely egy román parasztember történetét beszéli el, akit zsidónak néznek, ezért koncentrációs táborba küldenének, és ő családjával Magyarországra menekült, mert ott érezte biztonságban magát. Bizonyára nem ez a bukaresti politikusok kedvenc mozija.
Lukács Csaba
Megjelent a Magyar Nemzet 2014. június 4-ei számában. Székelyhon.ro

Az országzászló-emlékmű avatása Sepsiszentgyörgyön
A trianoni békeszerződés csak fegyvernyugvást jelentett a vesztes országok számára. Olyan nemzeti megaláztatásokat és terheket okozott a legyőzött Magyarországnak, hogy belpolitikájában revíziós és szociális változtatások szükségességének állandó követelését eredményezte. A békeszerződés felülvizsgálatának, módosítási követeléseinek, a vesztett háború feletti elkeseredés ébrentartásának egyik hajtása volt a maroshévízi születésű Urmánczy Nándor földbirtokos, a Védő Ligák Szövetsége elnöke által 1925-ben meghirdetett országzászló-mozgalom. Az ennek égisze alatt létesített különböző emlékművek a közgondolkodás befolyásolásának eszközeként a mindennapok részévé váltak, ünnepségek alkalmával pedig szimbólumként szakrális funkciót is betöltöttek.
A budapesti Szabadság téren Urmánczy kezdeményezésére már 1921-ben irredenta szoborcsoportot szenteltek. Ennek központi tagjaként 1928. augusztus 20-án avatták fel a Füredi Richárd és Lechner Jenő által tervezett ereklyés országzászlót. A rúdon a trianoni gyász jelzésére állandóan annak harmadára leengedett, nyolc méter hosszú nemzeti lobogó függött, amelynek fő eleme a Nagy-Magyarország területi integritását jelképező, angyalok tartotta középcímer „Így volt – így lesz” felirattal. Talapzatába a történelmi vármegyék és emlékhelyek rögeit helyezték el, előtte virágokból a Trianon előtti haza térképét alakították ki. A különböző egyesületek szervezésében, a helyi hatóságok támogatásával az ország többi településén is országzászló-emlékműveket kezdtek állítani.
A hivatalos teendők és formaságok intézésére 1935-ben budapesti székhellyel megalakult az Ereklyés Országzászló Nagybizottság (EONB). Irányítója a háromszéki származású Losonczy Ferenc országbiztos volt, elnöke 1937-től 1940 októberében bekövetkezett haláláig Urmánczy Nándor, székelyföldi megbízottja pedig dr. Kelemen Zoltán papolci ügyvéd. 1939-ig már 350 magyarországi helység építette meg saját világháborús hősi emlékművét, amely mellé vagy éppen rá egyidejűleg vagy később az országzászlót is állították. Észak-Erdély magyar ajkú népét az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntés nemzeti léte kiteljesedésének reményével töltötte el. A visszacsatolt területek helységeiben is első világháborús emlékművek és országzászló emelését szorgalmazták, most már mint az új állami lét, az újbóli együvé tartozás szimbólumát. A történelmi Magyarország legkeletibb megyéjében, a területében és népességében is kicsiny Háromszéken a mintegy száz település jelentős többsége tett eleget 1940–43 között a közóhajnak: országzászló-emlékművet állított. Eddigi ismereteink szerint megyénkben az első országzászlót Nagybacon népe állította 1940. október 6-án. Ezt követte még abban az évben Zágon, Barót, Lécfalva és Olasztelek, utolsóként 1943. október 10-én Felsőrákos és Illyefalva.
A Segédtisztviselők Országos Szövetsége (a továbbiakban STOSZ) már 1940. szeptember 4-én, tehát alig néhány nappal a második bécsi döntés után országzászlót, majd az agárdi fürdőtelep tulajdonosi közössége nyolckilós bronzkezet és négyméteres hímzett zászlószalagot ajánlott fel Sepsiszentgyörgynek. Még ebben a hónapban bizottság alakult az emlékmű létrehozására, adománygyűjtést szerveztek, tevékenysége azonban akadozott, nem bizonyult hatékonynak, így 1941 őszén lemondott.
Közben 1941 májusában Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója közölte a polgármesterrel, hogy Kós Károly 11–12-én Sepsiszentgyörgyön járt, és elvállalta az országzászló megtervezését olyan, a város által javasolt formában, mely szerint „a díszemelvényt a hősök emlékművével együttes kiképzésben” oldja meg. Kós el is küldte az emlékmű tervét, amellyel azonban feltételezhetően nem nyerte meg a képviselő-testület egyöntetű tetszését, így Koncz Árpád polgármester saját elképzelését Puskás István főiskolai végzettségű uzoni kőfaragó mesterrel készíttette el, amelyhez Haáz Rezső székelyudvarhelyi tanár, a székely népművészet alapos ismerőjének véleményét kérte. Haáz 1941 decemberében keltezett levelében elküldte Koncz tervének általa módosított változatát. 1942. január 25-ére Haáz vázlatai alapján Szász István városi főmérnök irodájában elkészült az országzászló műszaki rajza. A polgármester a tervről kikérte Antal Dezső Sepsiszentgyörgyről elszármazott budapesti építész, tanár (első világháborús 24-es veterán, aki a Rétyi Nyírben 24-es tűzharcosok részére üdülőházat tervezett) véleményét, mire ő egy maga készítette monumentális terv elküldésével válaszolt. Koncz elismerte a terv nagyszerűségét, de megjegyezte, hogy kivitelezése meghaladja a város pénzügyi erejét. Végül Haáz Rezső tervének elkészítését határozzák el, amely különben is általános tetszést aratott. Kivitelezésére alakult meg az országzászló intéző bizottsága 1942. május 24-én. Tagjai között találjuk dr. Kászonyi Richárd főispánt, báró Szentkereszty Béla országgyűlési képviselőt, dr. Koncz Árpádot, Demeter Bélát, a Székely Mikó Kollégium igazgatóját, Földi István írót, dr. Szalay Mátyás és Imre Dezső lelkészeket. A munkálatok összköltségét 21 ezer pengőre becsülték, ezt gyűjtésből és adakozásból számítottak beszerezni.
Az eredetileg október 25-ére tervezett zászlóavatást november 15-ére halasztották. Október 18-án Budapesten a Szabadság téren ünnepélyes keretek között beiktatták Sepsiszentgyörgy országzászlóját. A zászló egyik oldalára Magyarország középcímerét hímezték, felette az „Így volt, így lesz!” felirattal, a másik oldalán díszesen kihímezték Sepsiszentgyörgy megyei jogú város címerét és fölötte a feliratot: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” 1942. november 5-én az intézőbizottság közzétette az ünnepély meghívójának szövegét és sorrendjét: „1. Délelőtt ½ 10 órakor istentiszteletek az összes felekezetek templomaiban. 2. 1/2 11 órakor ünnepélyes felvonulás az országzászló lobogóval a városházától az országzászlóhoz. 3. Himnusz, énekli a közönség. 4. Az ünnepséget megnyitja és a vendégeket üdvözli dr. Koncz Árpád polgármester, az országzászló-bizottság elnöke. 5. A dísz-országzászlót beszéd kíséretében átadja dr. Czettler Jenő, m. kir. titkos tanácsos, felsőházi tag, a STOSz fővédnöke. 6. Őrségkivezénylés és -felállítás. 7. Zászlószalagok felkötése. 8. Az országzászló lobogójának felvonása a Nemzeti Hiszekegy hangjai mellett. Tisztelgés. 9. Avatóbeszéd. Mondja vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos m. kir. honvédelmi miniszter úr képviselője. 10. Szózat. Énekli a sepsiszentgyörgyi magyar dalárda. 11. Saját költeményét szavalja Mécs László róm. kat. papköltő. 12. Az ország 63 vármegyéje földjének ereklyéjét és az emlékjegyzőkönyvet elhelyezi, az országzászlót beiktatja vitéz Endre László, az EONB kiküldöttje. 13. Sepsiszentgyörgy város közönsége nevében az országzászlót átveszi dr. Koncz Árpád polgármester. 14. Koszorúk elhelyezése az országzászló talapzatán. 15. Székely himnusz, énekli a közönség. 16. Díszmenet az országzászló előtt.”
1942. november 11-én az EONB ügyvezető igazgatója értesítette a polgármestert, hogy nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztert az ünnepségen a marosvásárhelyi dandárparancsnok, vitéz primor feltorjai Kozma István vezérőrnagy képviseli. „A tábornok úr nem mond beszédet, minthogy meglepetéssel is vettük a Polgármester Úr oly irányú beállítását, hogy aktív szolgálatot teljesítő katonai személyiség beszédét feltételezte.” Az avatási ünnepélyre a behavazott Sepsiszentgyörgyön 1942. november 15-én került sor. A felekezetek templomaiban vasárnapi fél 10-kor kezdődő ünnepi istentiszteletek után fél 11-kor vette kezdetét a Szabadság téren a zászlóavatási ceremónia. Addig már elfoglalták helyüket a katonai alakulatok, a vitézi rend tagjai, a tűzharcosok, leventék, cserkészek egységei. Megérkezik vitéz altorjai Kozma István, aki az őt kísérő tisztek társaságában elvonul a felsorakozott alakulatok majd az országzászló emlékmű előtt. Az emlékmű emelvényén honvédek, leventék és díszegyenruhába öltözött hajdúk álltak díszőrséget, két oldalán a kopjafaoszlopokon az egyesületek zászlói lengtek. A tizenöt zászlótartó oszlop közül a főárbocra az országzászlót, a baloldali nagyra Sepsiszentgyörgy zászlaját, majd sorrendben a Magyar Államvasutak, a városi Ipartestület, a Baross Szövetség, a Nemzeti Munkásközpont, a Magyar Dalárda és az Önkéntes Tűzoltó Szövetség, míg a főárboctól jobbra Háromszék vármegye, a Tűzharcos Szövetség, a Levente Egyesület, a Székely Mikó Fiúgimnázium, a Tanítóképző Intézet és az Állami Polgári Fiúiskola zászlaját tűzték. Az avatási ünnepség a fenti forgatókönyv szerint zajlott le. Az ünnepély meghívójának szövegében olvasható emlékjegyzőkönyv tartalmazza a tervezés és építés körülményeit, a bizottságok és védnökök névsorát, a nagyobb adománytevőket, a zászlóoszlopokat pénzzel megváltók névsorát és az intézőbizottság tagjainak aláírását. Az ünnepséget záró díszfelvonuláson a sepsiszentgyörgyi 11. határőr zászlóalj zenekarának akkordjai mellett a magyar kir. 11. határvadász zászlóalj és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóalj díszszázadai, a vitézek, az első világháborús tűzharcosok és a leventék egy-egy alakulata vonult el vitéz altorjai Kozma István vezérőrnagy és a felsorakozó vendégek, városvezetők, védnökök előtt. Az ünnepély után a vendégek, meghívottak és a vendéglátók a városi kávéházban egytálételes ebéden (ne feledjük: háborús években vagyunk!) vettek részt. Koncz Árpád polgármester 1943. február 15-ei határozatában a következőképpen szabályozta az emlékmű teljes díszű fellobogózását: március 15-én, május utolsó vasárnapján (hősök napja), augusztus 20-án, augusztus 30-án (a bécsi döntés napja), szeptember 13-án (a bevonulás napja), október 6-án (az aradi vértanúk emléknapja) és december 6-án (a kormányzó születésnapja). Nem szabályozott időben és hétköznapokon a főárbocra rövid, vászon nemzetiszín lobogót kell felvonni. Az országzászló rövid életűnek bizonyult, hiszen a néhány év múlva bekövetkezett újabb határmódosítások és az azt követő szovjetbarát román kommunista hatalom nem tűrhette meg. Az 1944 végén a leszerelt főárboc csúcsán levő bronzkezet a park kavicsáról szedte fel és őrizte meg egy szentgyörgyi polgár. Hatalmának hirdetésére a berendezkedő új államapparátus a saját jelkép létesítését is megkövetelte. Így történt, hogy 1950-től kezdődően az ország nagyobb településein „szovjet hősi emlékműveket” emeltek, tereket, utcákat orosz személyiségekről neveztek el. Városunkban a parkot előbb Alekszandr Puskin orosz költőről nevezték el, majd a Szovjet hősök tere nevet kapta. Az 1944 cm magasra tervezett és 1951. augusztus 23-án felavatott emlékmű a lerombolt országzászló kőanyagából készült, a helyi lakosság kötelező pénzbeli hozzájárulásával – a sors iróniája – ugyancsak Puskás István tervei alapján, aki az építkezéseket is vezette. József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)