Megnyílt Holányi Julianna festőművésznő kiállítása a dr. Szász Pál Magyar Házban, Nagyenyeden. Nagyenyed szülöttjeként ma is sokan enyediként szeretik művészetét, pedig 1989-től az anyaországi Berhidán él. A művésznő büszke arra, hogy a várpalotai Trianon Múzeum állandó kiállítás részlegén tusrajza hirdeti Nagyenyed nevét. /Bakó Botond: Fények és színek festője. Holányi Julianna jubileumi kiállítása. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 13./

December 12-én Kézdivásárhelyen az egykori Székely Katonanevelde épületének utcai boltíve előtt a Magyar Polgári Párt és a Fidesz szervezésében – a budapesti Ábel Alapítvány anyagi támogatásával – felavatták az 1919-ben elvesző magyar hazáért és becsületért küzdő Székely Hadosztály parancsnokának, a száznegyven éve született Kratochwill Károly (1869–1946) első erdélyi köztéri szobrát. Az ünnepség díszvendége Kövér László országgyűlési képviselő, a Fidesz–Magyar Polgári Párt országos választmányának elnöke volt. A szobor talapzatánál a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság állt díszőrséget. Kratochwill mellszobrát Blaskó János budapesti szobrászművész készítette, a talapzatot pedig Ferencz Antal. Megemlékező beszédében Rácz Károly polgármester elmondta: az 1989-es rendszerváltásig a Székely Hadosztály emlékét kitörölték a köztudatból Romániában és Magyarországon egyaránt, még nevüket sem volt szabad kiejteni. A méltatlanul elfelejtett Kratochwill Károly és hős székely katonái megérdemlik az utókor megbecsülését és tiszteletét, hisz életük árán és ráadásul gyenge felszereléssel meg akarták védeni szülőföldjüket az Erdélybe betörő román haderővel szemben. Kövér László a Székely Hadosztály hősi ellenállását méltatva beszédében a szégyenletes 2004. december 5-re is kitért, amikor a kenyerüket féltő magyarok magyar nemzettársaik ellen fordultak. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója rövid beszédében a Székely Hadosztály hősiességét emelte ki. /Iochom István: Kratochvill Károly altábornagyra emlékeztek (Kézdivásárhely). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 14./

Három hónap múlva EMI-tábor
Nincs már sok hátra, és megnyitja kapuit Erdély legnagyobb nemzeti fesztiválja, az immár hatodik alkalommal megrendezésre kerülő EMI-tábor. Az évek során a nemzeti értékrendet valló fiatalok Kárpát-medencei találkozóhelyévé vált Gyergyószentmiklós melletti rendezvény tavaly már több mint 17 000 napi belépőjegyes látogatót számlált.
A szervezők évről évre igyekeznek a programkínálatot még színesebbé és izgalmasabbá tenni, hogy a megjelent érdeklődők (legyenek azok családok, párok vagy szórakozni vágyó fiatalok) tartalmasan tölthessenek el öt napot a gyergyói hegyek lábánál. Nem lesz ez másként 2010. augusztus 11–15. között a Gyergyószentmiklós melletti Hétvirág Panzió területén (3-as kilométer) megrendezésre kerülő VI. EMI-táborban sem, ahol az előadósátorban reggeltől estig előadások, beszélgetések, viták hallgathatók történelmünkről, kultúránkról, közéleti kérdésekről és más, a magyarsággal kapcsolatos témákról. A mellette lévő sátorban filmeket vetítenek és az ínyencek borkóstolón vehetnek részt, a sportosabb kedvűek íjászversenyen, túrákon és különböző alternatív programokon próbálhatják ki magukat, este pedig koncertek várnak mindenkit, melyek után táncház és tábortűz mellett lehet megemészteni a hallottakat. Idén is lesz művész-, kézműves- és társalgósátor, valamint először jelentkezik a szórványsátor, melynek programjai során a peremvidékeken elő magyarok, csángók helyzetét boncolgatjuk és kultúrájukkal ismerkedünk. Ugyanakkor nem feledkezünk meg a legkisebbekről sem: lesz gyereksátor, ahol a picikkel foglalkozni szerető EMI-sek játszanak a jövő nemzedékével, míg a szülők a programokon vesznek részt, így az EMI-tábor ideális nyaralóhely a családok számára is, hiszen míg a szülők távol vannak, a következő nemzedék sarjai önfeledten játszanak hagyományos játékokkal a tévémentes, friss levegőn.
A VI. EMI-tábor kiemelt témakörei közé tartozik a magyar nemzetpolitika a Kárpát-medencében és a szórványmagyarság helyzete Erdélyben. Továbbá három fontos történelmi eseményt kívánunk megvitatni előadások és kerekasztal-beszélgetések során: az 1920. június 4-én aláírt trianoni diktátum előzményeit és következményeit, a második bécsi döntés politikai és katonai konjunktúráját, valamint a magyar–román együttélés minőségét szeretnénk megvizsgálni a marosvásárhelyi fekete március eseményeiből kiindulva.
Az előadók közül már nyilvános néhány név; a szervezői munka során a vendégek sora természetesen tovább bővül majd. Ami már biztos, hogy megtiszteli a tábort jelenlétével Bartha József református lelkész, Berecz András mesemondó, Bodó Barna politológus, Bogár László közgazdász, Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, Gergely István (Tiszti) katolikus plébános, Kincses Előd ügyvéd, Mandics György író, történész, Máté András Levente parlamenti képviselő, Nagy Szabolcs történész, Raffay Ernő történész, Szabó László unitárius lelkész, Szabó Pál Csaba, a Trianon Múzeum igazgatója, Vincze Gábor történész – és még sokan mások.
A zenei színpad fellépői is körvonalazódnak. A bulizni vágyó fiatalok és fiatal lelkületűek együtt csápolhatnak majd a jól ismert dallamokra, melyeket a Beatrice, Hungarica, Kárpátia, Ismerős Arcok, Edda, Dalriada, Piramis és Depresszió zenekarok szolgáltatnak majd, de jelen lesz több "kisebb" csapat is, melyekről a következőkben még hírt adunk.
A VI. EMI-táborral kapcsolatos egyéb információkat az érdeklődők megtalálják a www.emitabor.hu/erdely internetes oldalon.
Lovassy Cseh Tamás
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar nemzeti közösség reorganizációja a Kárpát-medencében
Az I. Világháború befejezése után a szerencsés győztesek Trianonban ítéletet hirdettek. Irgalmatlanok voltak a győztesek és rettenetesek a feltételek, melyeket megszabtak. 
A versaillesi békeszerződés gondoskodott arról, hogy idővel a franciák kiürítsék a megszállott Rajna-vidéket, Schleswig déli részén, Felső-Sziléziában, majd 1935-ben a Saar-vidéken népszavazást tartottak, megkérdezték a lakosságot, Német- vagy Franciaországhoz akar-e tartozni. Magyarországra ez nem vonatkozott, pedig a háború kitöréséért nem Magyarország volt a felelős. 
Magyarország számára a háború valóságos öngyilkosság volt, abban csak veszíthetett, mert a monarchia minden területnövekedése a magyarság birodalmi súlyának csökkentését jelentette volna. Ezért a magyar nemzet minden felelős tényezője és képviselőháza ismételten egyhangúan tiltakozott minden hódító szándék ellen még a legnagyobb katonai sikerek idején is. 1915 őszén a sikeres Szerbia elleni hadművelet eredményeként a magyar csapatok a szerb hadsereget kiverték saját hazájukból, de “Mielőbb becsületes, hódítás és annexió nélküli békét!” – kért a magyar törvényhozás. “Nagy dicsőség a győzelem. De a legnagyobb dicsőség azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével” – jelenti ki gróf Andrássy Gyula. Gróf Tisza István a kormány miniszterelnöke: “A magam részéről aláírom mindazt, amit a békére vonatkozólag gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam mondott”.
A győztesek azon az elven bontották föl az Osztrák–Magyar Monarchiát, hogy szűnjön meg a sok nemzet fölött zsarnokoskodó állam. Helyette csináltak csehekből, morvákból, szlovákokból, lengyelekből, magyarokból, németekből, ruszinokból álló Csehszlovákiát; létrehoztak a románok-, németek-, szerbek-, bolgárok-, törökök-, tatárok-, cigányoklakta Romániát; összehozták a szerbekből, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekből, törökökből, montenegróiakból, románokból, albánokból, olaszokból, arománokból álló Jugoszláviát: vagyis csináltak egy Monarchia helyett négyet. 
Fölszabadították a szlovákokat, a ruténeket és áthelyezték őket cseh fennhatóság alá. Fölszabadították az erdélyi szászokat és odaadták őket a románok fennhatósága alá. Fölszabadították a horvátokat és szerb uralom alá helyezték őket, vagyis kreáltak egy többnemzetiségű állam helyett négyet. Az elzászi kérdést megoldották, de a Csehszlovák Köztársaságba betereltek több mint egymillió magyart, Romániába majdnem kétmilliót, Jugoszláviába félmilliónál többet, és Ausztriába is hatvanötezret. Vagyis összehoztak egy Elzász helyett négyet.
Összeomlás, forradalmak és román megszállás után, a legszörnyűbb nyomorúság idején a kilátásba helyezett wilsoni béke helyett darabokra tépték az ezeréves Magyarország testét. Minden környező állam részesült az osztozkodásban, hogy ne legyen egyetlen olyan szomszédja sem Csonka-Magyarországnak, akire elkeseredés nélkül gondolhatott volna.
Ebből a csődszéli, reménytelen helyzetből lábalt ki Horthy Miklós kormányzósága alatt a Maradékország, sőt a múlts zázad IV. évtizede végén Európa közepesen fejlett országai felső csoportjába küzdötte fel magát, az új magyar pengő pedig, a korabeli Európa legerősebb fizetőeszköze volt. 
Az elszakított nemzetrészek teendőiről 1920-ban, Kós Károly a Kiáltó szóban így ír: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára… Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak... A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom! …
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája!”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete, a Magyarnak lenni jó! közösségépítő program keretében, június 6-án 18 órai kezdettel a Jelen Ház nagytermében dr. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója segítségével idézi fel a két világháború közötti Kárpát-medence magyarságának sikeres küzdelmét a megmaradásért és ennek üzenetét a jelenkor magyar közössége számára.
Gárdián Gábor szegedi gordonkaművész játéka eleveníti fel a kor hangulatát. 
Társszervező: az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.
Az est házigazdája dr. Borbély Zsolt Attila, az EMNT országos jegyzője.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak a szervezők.
 Murvai Miklós, az Aradi Demokrácia Központ vezetője.
Nyugati Jelen (Arad)

Másik nemzetpolitikát kell építeni
Ma délután a Jelen Házban jó félszáz aradi – néhány vidékről érkezett is – hallgatta meg dr. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója, szegedi egyetemi oktató A magyar nemzeti közösség reorganizációja a Kárpát-medencében című előadását.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezte összejövetel elején Murvai Miklós összeállítását vetítették Trianonról, Gárdián Gábor szegedi gordonkaművész a magyar himnuszt játszotta el, majd Borbély Zsolt Attila, az EMNT jegyzője az előadás bevezetőjeként arról beszélt, hogy Trianon ott van mindennapi sorsunkban, hozzátéve: valamivel jobb helyzetben vagyunk, mint húsz évvel ezelőtt, mert most legalább eldönthetjük, hogyan viszonyulunk saját történelmünkhöz.
Szabó Pál Csaba előadását néhány, a magyar közösség 2011-es állapotára vonatkozó tévhit cáfolatával kezdve kifejtette: a liberalizmus, a liberális világkép az utóbbi 200 évben azt állítja, hogy a világban fejlődés van, ennek szintjei mechanikusan, determinált módon összekapcsolódnak, s e szakaszolásnak határozott iránya van. Az előadó szerint ez a felfogás a világot egyszerűsíti, a problémákat felszínessé teszi, relativizálja. Ehelyett – a mai magyar nemzetpolitikával párhuzamosan – más megközelítést javasolt, nevezetesen azt, hogy találni kell néhány olyan területet, amelyeken biztosítva legyen a növekedés élménye a magyar fejekben – 1944 óta először –, majd azt fejtegette, hogyan lehet a visszaszorulást, hátrányt előnyre változtatni. Mindehhez, hangsúlyozta, össze kell kötni a magyarokat a Kárpát-medencében, a szegedit az aradival és a szabadkaival. A továbbiakban szólt a Trianon Múzeum néhány kezdeményezéséről (egyebek közt a Jávor Pál cigányzenekarról, arról, hogy több nyelven Kárpát-medencei útikönyvet akarnak kiadni stb). Az előadó végül, mielőtt a hallgatói kérdésekre válaszolt, kijelentette: a magyar kultúrát, nyelvet nagyon sok nemzedék tartotta fenn, nem lehet lemondani róla. 
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Az egész Kárpát-medencére kiterjedő gyűjtést indít a Trianon Múzeum (x)
Az egész Kárpát-medencére kiterjedő gyűjtést indít a Trianon Múzeum az 1918-1920-as országvesztéssel, az irredenta mozgalmakkal, az 1938-1941-es visszacsatolásokkal, az elszakított területekkel kapcsolatba hozható mindennemű írásos és fényképes dokumentációra, antik tárgyakra, szóbeli közlésekre és visszaemlékezésekre vonatkozóan.
A gyűjtési felhívást számos külhoni magyar újság és hírportál is közzé tette. A közlemény megjelenik a felvidéki Új Szóban, a délvidéki Magyar Szóban, a kárpátaljai Kárpáti Igaz Szóban, a partiumi és székelyföldi hírlapokban (Nyugati Jelen, Székely Hírmondó, Szabad Újság, Krónika, Csíki Hírlap, Vásárhelyi Híradó, Udvarhelyi Híradó), valamint több online hírportálon (Felvidék.ma, Vajdaság.ma, Erdély.ma) is.
A várpalotai Zichy-kastélyban található múzeum Magyarország egyetlen olyan intézménye, mely az első világháborút követő békeszerződéssel és napjainkra is kiható következményeivel foglalkozik, és intézményes keretek között mutatja be a trianoni országvesztés gazdag és megrázó tárgyi, szellemi hagyatékát.
A múzeumban bemutatott anyag a Kárpát-medence viszonylatában egyaránt felöleli a trianoni diktátum pontos történetét és következményeit, bemutatja az I. világháborút követő irredenta mozgalmak sajátosan szép produktumait, az anyaországhoz időlegesen visszacsatolt egyes országrészek „hazatérésének” boldog pillanatait, a II. világháború eseményeit, és a háború utáni, magyarokat sújtó kollektív, véres megtorlásokat. Állandó- és vándorkiállításai révén a múzeumba látogatók átfogó ismereteket szerezhetnek az I. világháborút lezáró döntések következményeiről, az azt követő, sokszor vérzivataros történelmi folyamatokról.
Rendezvényeivel, tudományos és kulturális tevékenységével célja, hogy bemutassa a Kárpát-medencében ezer éve együtt élő közösségek hagyatékát, és hogy segítse és patronálja azon kezdeményezéseket, melyek a magyar nemzet fizikai és lelki széttagoltságát igyekeznek orvosolni. Ennek érdekében a Múzeum számos, eddig hiánypótló nemzetpolitikai kezdeményezést indított el. Segítője volt a délvidéki magyarirtás áldozatait rehabilitáló folyamatok megindulásának éppúgy, mint a felvidéki deportálások és kitelepítések történetét érintő tudományos, társadalmi diskurzus megindításának is.
„Nálunk egy átlagos látogató a múzeum valamelyik sarkában sír.” – így nyilatkozott Szabó Pál Csaba, a múzeum igazgatója azokról a hatásokról, melyek a Trianon Múzeum egyedülálló gyűjteményét végigszemlélve itt a látogatót érik.
A múzeumban bemutatott kiállítások ugyanis nem csak a 20. századi nemzetvesztés tragikus eseményeit, a „hazatérés” örömteli éveit, és a II. világháborút követő kollektív, véres megtorlásokat dokumentálja Újvidéktől Kassáig, Marosvásárhelytől Munkácsig, Nyitrától Varasdig. Csupán a puszta tények bemutatásával elindítja azokat a kollektív lelki mechanizmusokat, melyek a magyarság 20. századi tragédiáinak feldolgozásához, az össznemzeti sebek begyógyulásához vezetnek. Az 1920 után Magyarországtól elszakított területeken élők számára a Trianon Múzeum látogatása ingyenes. Kérjük, keressék bizalommal az összmagyarság lelkiismeretének és reményeinek múzeumát! Levelezési cím: Trianon Múzeum, 8100, Várpalota, Pf. 107; Zsebtelefon: +3670/257-48-11; Világháló: www.trianonmuzeum.hu; Villámposta: trianonmuzeum@trianonmuzeum.hu. Erdély.ma

Előadás a „Lex Apponyi”-ról
Köő Artúr fiatal történész, tanár, a Trianon Múzeum munkatársa tart könyvbemutatót és előadást Nagyváradon április 6-án, csütörtökön 18 órától, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székházában, a Magyar Polgári Egyesület szervezésében.
Az előadás témája: Adalékok a román-magyar viszony dualizmus kori történetéhez: a „Lex Apponyi”. Köő Artúr fiatal történész kötetében a magyar–román viszony egyik legbonyolultabb kérdéskörét mutatja be. Az 1900-as évek elején a nemzetiségi egyházi iskolákban egyáltalán nem kellett magyarul tanítani, amiből az következett, hogy az állam nyelvét a nemzetiségekhez tartozó milliók meg sem tanulták. Emiatt a Wekerle-kormány kultuszminisztere, gróf Apponyi Albert 1907-ben megalkotta a népiskolai törvénycsomagot, amely – amint a kötetből is kiderül – komoly hazai és nemzetközi vitákat váltott ki.
Köő Artúr történelem szakos tanárként nemcsak a tantárgy szeretetére neveli diákjait, hanem hiánypótló könyvével arról is tanúságot tesz, hogy a 21. század elején is fontos az oktatók kutatóként való megjelenése.
Az előadásra a belépés ingyenes, a Kálvin utcai helyszínen a kötet kedvezményes áron beszerezhető.
/Köő Artúr: Erdélyi adalékok a Lex Apponyihoz, Underground Kiadó és Terjesztő, Budapest, 2014/ itthon.ma/civilifi

“Semmi lázadás. De semmit sem engedni!”
Beszélgetés Szabó Pál Csabával, a Trianon Múzeum igazgatójával
Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírása a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka volt, amelynek következményeit a magyar nemzet a mai napig kénytelen viselni. A lassan száz évvel ezelőtt aláírt diktátum által a történelmi Magyar Királyság területének több mint kétharmadát elveszítette, valamint mintegy 3,3 millió magyar rekedt az új magyar állam határain kívül.
Trianon sebeit az idő bekötözte, de a vér átüt még mindig a sebeken. (Szentmihályi Szabó Péter)
A Trianon Múzeum az egyetlen olyan intézmény a Kárpát-medencében, amely a trianoni békediktátummal és következményeivel foglalkozik. A szerződés aláírásának évfordulója alkalmából a múzeum igazgatóját, a Trianon Múzeum Alapítvány kuratóriumi elnökét, Szabó Pál Csabát kérdeztük a múzeum kiállításairól, jövőbeni célkitűzéseiről.
Mikor és milyen indíttatásból jött létre a Trianon Múzeum?
A magyar múlt, az ezeréves ország iránti egyetemes közösségi kötelezettség hozta létre a múzeumot még 2004-ben. Úgy gondolom, jelenleg a magyar emlékezetpolitika egyik legfontosabb intézménye, a Kárpát-medencei magyar identitás őrzésének megkerülhetetlen történelmi emlékhelye a Trianon Múzeum.
A múzeum a várpalotai Zichy-kastélyban kapott helyet. Miért pont ezt a helyszínt választották?
A Kárpát-medence közepén, a külhoni magyar közösségeknek elérhető távolságban, egy gyönyörű, Ybl Miklós által tervezett kastélyban a Trianon Múzeum kiállításai méltó helyszínhez jutottak. Mindazonáltal erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy a múzeum valamilyen formában a Kárpát-medence fővárosában, Budapesten is bemutatkozhasson.
Milyen a múzeum átlagos látogatottsága? Vannak forgalmasabb, illetve kevésbé mozgalmas időszakok?
Múzeumunkat évente közel tízezer látogató keresi fel. Napirenden van, hogy a Trianon Múzeum is csatlakozhat azon közgyűjtemények sorához, ahová a közoktatásban tanulók ingyenes vasúti jeggyel utazhatnak, valamint idén elkezdődik a kastélyban a fűtés kiépítése, mindezekkel reményeim szerint tovább növekszik intézményünk látogatottsága.
A Trianon Múzeum a határon túli magyarok számára ingyenesen látogatható. Milyen gyakran érkeznek a múzeumba határon túli érdeklődők?
A külső-magyarországi magyarok látogatásának ingyenessége számunkra elvi kérdés. A Trianon Múzeum tudja, hogy mi a kötelessége az elszakított területeinken élő, magyarságukat immár száz éve rendületlenül őrző magyar testvérekkel szemben. A külhoni magyarok is érzik, hogy nálunk otthon vannak: látogatóink közel fele a Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról és a Délvidékről érkezik.
Milyen új kiállításokat terveznek a jövőben?
2017-2018-ban a múzeum kiállításainak teljes megújítását hajtjuk végre, valamint több új kiállítást fogunk megnyitni. Ezek között a legfontosabb a „Magyarország megszállása 1918-1921” című interaktív történelmi panoptikum, „A Kárpát-medence 3D-ben” című digitális beruházás, valamint „A Székely Hadosztály honvédő harcai 1918-1919” című kiállítás.
Melyek a múzeum szakmai prioritásai?
Feladatunk a múzeum gyűjtőkörébe tartozó, a Kárpát-medence egészére kiterjedő adatfelvételek, interjúk és mélyinterjúk, film- és videódokumentumok készítése, webes adattárak létrehozása. Vállalásunk a múzeum kutatási területeihez tartozó szisztematikus forrásfeltárás megtervezése és lebonyolítása a hazai és az utódállamok levéltáraiban és közgyűjteményeiben, a Trianon kérdéskörhöz kapcsolódó konferenciák, tudományos kutatási projektek megindítása, forráskiadás, szöveggyűjtemények, helytörténeti munkák, monográfiák, adattárak és térképek megjelentetése.
A Trianon Múzeum Alapítvány a múzeum működtetésén kívül mivel foglalkozik még?
Számos nemzetpolitikai projektben veszünk részt. Legfrissebb vállalkozásunk az idei ünnepi könyvhétre megjelenő Kárpát-medence útikönyv, mely a magyar turizmustörténet legelső ilyen jellegű kiadványa. E kötet bizonyítja, hogy a legszélesebb körben, magas színvonalon képviselhető, s ezáltal megteremthető egy olyan kommunikációs közeg, ami magyarnak, románnak, szlováknak, szerbnek és minden itt élő népnek egyformán értelmezhető, értékes és szerethető. Egy másik kezdeményezésünkkel ebben az évben létrehoztunk egy széles adatbázison nyugvó, a tervek szerint az internetről ingyenesen letölthető HunOk elnevezésű mobiltelefon-applikációt. Lényege, hogy néhány kattintás után a felhasználó elé tárja, hogy például Aradon, Újvidéken, vagy Pozsonyban hol található magyarokat foglalkoztató, magyar tulajdonú, vagy magyarokat örömmel fogadó panzió, étterem, gumiszerviz, fogorvos vagy szórakozóhely. Ezen adatbázis nem kirekesztő, bármilyen nemzetiségű szolgáltatót befogad, aki szívesen nyújt segítséget magyar turistáknak, érdeklődőknek vagy befektetőknek.
Melyek a Trianon Múzeum Alapítvány jövőbeni célkitűzései?
Tavaly egy részletes, 1918-1920-as centenáriumi programsorozat-tervezetet tettünk le a döntéshozók asztalára. Kezdeményeztük, hogy jövőre a Trianon Múzeum költségvetése érje el egy másik jelentős hazai emlékezetpolitikai intézményét, a Holokauszt Emlékközpontét. Emellett a Hazajáró című honismereti műsor stábjával összefogva elkészítenénk egy 21 részes dokumentum-játékfilm sorozatot, amelyben új szellemben, különleges adatgazdagsággal, szakmailag magas színvonalon bemutatnánk azt a három évet 1918 és 1921 között, amikor szétszakították a történelmi Magyarországot és kis híján megszüntették a maradék országot is. Szeretnénk, ha a Trianon Múzeum a jövőben mindinkább betölthetné küldetését a Kárpát-medencei magyar öntudat őrzésében és erősítésében, és a maga eszközeivel elégtételt, reményt és jövőképet adhatna minden szülőföldjéhez ragaszkodó magyarnak.
Berta Ágnes - Felvidék.ma

Érdemes Désen is anyanyelven tanulni
Száznál több diák utazott Magyarországra Désről és környékéről a 2016–2017-es tanévben a budapesti Rákóczi Szövetség Diaszpóra- és Szórványprogramja keretében. A szövetség egyik célja a Kárpát-medencei magyarság sokoldalú támogatása a hosszú távú megmaradásáért folytatott küzdelemben, amelyben kiemelkedő szerep jut az oktatásnak. Így a Rákóczi Szövetség gazdag programsorozatot kínál a Kárpát-medencei iskolák számára a nemzeti összetartozástudat erősítése céljából.
A szórványprogram tíz programidőszakot kínált fel szeptemberben, amelyek közül a dési diákok teljes ellátással négy programon vettek részt: decemberben az advent, januárban a farsang, márciusban a március és júniusban a pünkösd programokon. Ebben a tanévben 77 dési, 20 bálványosváraljai és 20 magyardécsei diák találkozott más, az anyaország határain kívül, szórványban élő magyar diákkal. Kísérőikkel együtt meglátogatták Magyarország nevezetes épületeit, múzeumait, emlékműveit, különböző emlékünnepségeken vettek részt, ezáltal gyarapítva a magyarság történelmi múltjához kapcsolódó ismereteiket. A legutóbbi kirándulás során, 2017. június 1. és 4. között a Dési 1-es Számú Iskola 17 diákja a délvidéki Törökbecséről érkezett 50 diákkal és a kísérő pedagógusokkal közösen színes programon vettek részt Várpalotán, Királyszálláson, Veszprémben, Tapolcán, Tihanyban és Balatonalmádiban. – Köszönjük a Rákóczi Szövetségnek a lehetőséget, hogy itt lehettünk. Lehet, hogy egyébként soha nem lett volna alkalmunk látni például a magyar parlamentet, a Magyarság Házát vagy a Trianon Múzeumot. Megerősödött bennem az érzés, hogy jó magyarnak lenni – fogalmazott az egyik részt vevő középiskolás diák.
A szövetség programjai az anyagi támogatás mellett lelki megerősítést nyújt mindazoknak, akik szórványban élve küzdenek a magyarság megmaradásáért.
Antal Pávai Erika
tanítónő Szabadság (Kolozsvár)

Gyulafehérvár vagy Trianon? Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről, 2.)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiszavirág életű boldogság – Erdély visszacsatolása
A Trianon Múzeum elindította a 23 óra 59 perc című projektjét, amelyben azokat a túlélőket keresik fel, akik átélték a visszacsatolást. A Felvidék visszacsatolásáról szóló egyezményt 1938. november 2-án, míg az erdélyi területek visszacsatolásáról 1940. augusztus 30-án, délután 3 órakor írták alá, mindkettőt Bécsben.
A 23 óra 59 perc projektvezetőjét, Köő Artúr történészt kérdeztük.
- A nemzetközi politikai színteret figyelő felvidékiek már 1938 őszén sejtették, hogy változások állnak be, és valószínűleg sok magyar álma megvalósul, lesz határmódosítás. Ugyanakkor Horthy Miklós Hitler 1938 augusztusában tett ajánlatát Csehszlovákia feloszlatásáról elutasította. Voltak előjelei a revíziónak Erdélyben is?
- Amikor az erdélyi interjúalanyokat kérdezzük, elég sokan mondják, hogy hallottak a felvidéki eseményekről, ebből adódóan számítottak arra, hogy lehetséges az erdélyi területek visszacsatolása is. Az 1938-as felvidéki visszacsatolásnak olyan előjelei voltak, olyan politikai csatározások zajlottak Európában, amelyeknek köszönhetően a csehszlovákiai magyarok sejthették, hogy tárgyalássorozat indul a határmódosításról. Ma már viszonylag a helyén kezelik a korszak eseményeit és személyiségeit a történészek, de Horthy Miklóst a kommunista diktatúra idején fasiszta és nemzeti szocialista irányultságú politikusnak állították be. Horthy racionális politikus volt, ami nyilvánvaló a Felvidékkel kapcsolatos események megítélésében is. A kormányzó jó érzékkel látta, hogy a revizionista törekvések akkor is be fognak következni, ha nem kötelezi el magát Hitlernek. A felvidékiek és az erdélyiek is számítottak a visszacsatolásra, aki érdeklődött a politika iránt, annak világos volt, hogy lesznek határmódosítások.
- A felvidéki tapasztalatokra utalva Bánffy Miklós gróf levélben fordult az erdélyi magyarsághoz, melyben önmérsékletre szólította fel őket, éppen az 1938-as visszacsatolás történéseire hivatkozva. Milyen volt az erdélyi visszacsatolás, az interjúalanyok beszámoltak valamilyen nehézségekről?
- A román történelemmel foglalkozó portálok nagy része ír ezekről a konfliktusokról, úgy beállítva az eseményt, mintha az egy ördögtől való megszállás lett volna, tele konfliktussal. A nekünk nyilatkozók többsége szerint helyi konfliktusokra nem került sor, egy-két kivételtől eltekintve. Az interjúalanyok inkább arról beszéltek, hogy az új magyar világból kirendelt közigazgatási, vagy katonai személyek rendszeresen kérték őket, kerüljék a konfliktust. Hiszen nem lehet tudni, megmarad-e hosszútávon a határkiigazítás, ezért úgy kellene viselkedni, hogy előfordulhat, a magyar hadsereg elmegy innen. Az emberek ezt az érvet megértették, így nem került sor komolyabb konfliktusokra. Sokuknak volt tapasztalata, hiszen megélték 1918-at és 1920-at. Arról viszont már nem szól a román történetírás, hogy 1944-ben, amikor fordult a politikai helyzet, és visszatért a román világ, akkor a románok rendszeresen raboltak, vittek mindent, amit tudtak – erről is beszélnek a szemtanúk.
- Ahogy a Felvidéken voltak olyan területek, amelyek nem kerültek vissza az anyaországhoz, holott jelentős magyar közösség élt a településeken, így Erdélyt sem teljes egészében csatolták vissza. Ők hogy élték meg az eseményeket?
- Ritkán emlegetjük 1940. augusztus 30-át, mint a történelem jeles napját, pedig úgy kellene vele foglalkoznunk. Mindaz mellett, hogy Észak-Erdély visszakerült, ami öröm, emberek sokaságának tragédiáját is látni kell. Egyrészt sokan maradtak a déli részeken, másrészt rengetegen menekültek északra. Erről van egy naplónk is, amiben leírja a szerző, miképpen menekültek délről Észak-Erdélybe. Az embereknek gyorsan kellett csomagolni, hiszen vagy ott rekedhettek, vagy megfigyelhették őket, ennek súlyos következményei lehettek. Emberek sokasága vállalta, hogy ott hagy maga után csapot-papot, munkahelyet, házat, hogy ismét magyar állampolgár legyen. Az interjúk során nagyon sokszor találkozunk ilyen vallomásokkal.
- Mit tartalmaz a napló?
- Felolvasok néhány részletet belőle. A történet címe: Tiszavirág életű boldogság. „A katonai teherautó megállt nagyanyám háza előtt. Nagyanyám a kapufélfának támaszkodva már várt bennünket. Arcán szomorúság tükröződött. Anyámmal kiszálltunk a sofőr mellől és odaléptünk mellé búcsúzóul. Könnyes lett a szeme, amikor megsimogatta az arcom. (…) Érzem, hogy már soha több nem látjuk egymást az életben. Ne mondjon ilyet mama, szólalt meg anyám, nemsokára Dél-Erdély is magyar lesz. (…) Napok múlva már a nagyváradi, a szatmárnémeti bevonulást közvetítette a magyar rádió, kitörő öröm, lelkesedés, tapsvihar, önfeledt éljenzés fogadta a bevonuló magyar honvédeket. Ugyanakkor bánat és zokogás, szomorúság és kiábrándultság Dél-Erdélyben. Anyám napokig sírt, nem lehetett vele bírni, míg egyik este apám váratlanul bejelentette, Erzsikém megyünk Kolozsvárra. (…) Végre elérkezett a nap, verőfényes kora őszi délelőtt, a magyar hadsereg bevonulásának napja. Kolozsvár polgári családjainak tagjai, különösen a hölgyek, hetek óta készültek erre a napra. (…) Az én családom, apám, anyám és nővérem a Szent Mihály-templomtól száz méterre állt, azon az oldalon, amelyről fejünket balra fordítva kellett nyugat felé nézni. Egyszer csak tőlünk nyugatabbra, elég messze, hiszen alig lehetett látni, mozgolódás látszott, majd éljenzés hallatszott. Valakit vállára kapott a tömeg és dobálni kezdett. Feldobták, majd elkapták és újra. Szájról szájra járt a hír, az első magyar katona az, akit dobálnak. Nem. Csendőrruhás az, jött az újabb hír. Később kiderült, egy kolozsvári férfi, ki megőrizte huszonkét éven át a csendőr egyenruháját, beöltözött ezen a napon és a tömeg izgatott várakozásában, bevonuló honvédnek nézte. Jót nevetett rajta mindenki. (…) Egy bátor ember kiállt a tömeg elé, elkiáltotta magát és vezényelt. Piros-fehér-zöld, drága magyar föld, piros-sárga-kék, Románia ég. Még egyszer! És harsogott a kórus, a kolozsvári nép, miközben az alkalmi karmester vezényelt. Majd váltott. Horthy-Csáky-Teleki, minden oláh menjen ki! Kétszáz? Háromszáz? Nem tudom, hány torokból harsogott. Hirtelen, mint derült égből a villámcsapás, kerékpárt toló kaki színű ruhát viselő katonák jelentek meg, teljes fegyverzetben. Uramisten! – kiáltott fel mellettem egy férfi. Magyar honvédek és sírva borult felesége nyakába. Ezt is megértük 22 év után. Felnéztem, anyámnak is remegett az álla, sírással küszködött. Apám sűrűn köhintett, palástolva meghatódottságát.”
- A 23 óra 59 perc projektben olyan személyeket faggatnak, akik átélték a visszacsatolást. Könnyen megnyílnak a szemtanúk?
- Háromféle szemtanút lehet megkülönböztetni. Van, aki jelentkezik, és szívesen mesél, félelmek nélkül. Van olyan, aki jelentkezik, vagy valaki bejelenti őt, hogy tudna nekünk mesélni, de tele van félelmekkel és sokkal jobban megnyílnak, ha azokkal a személyekkel megyünk hozzá, akik őt ajánlották, illetve akiket ismernek. A harmadik kategória, aki jelentkezik, de amikor megpróbáljuk megkeresni, akkor elzáródik. Olyan is volt, hogy egy házaspárt ajánlott a gyermeke, de amikor odajutottunk, hogy elmennénk felvenni a beszélgetést, akkor azt mondták, hogy inkább hallgatnak, mert az a megmaradás záloga. A külhonban élők közül többen kijelentették, hogy konfliktusról nem beszélnek, a környéken nagyon jól elvoltak, csak el szeretnék mesélni, hogyan vonultak be a magyar honvédek. Olyan is megesett, hogy kaptunk visszaemlékezéseket, azzal a feltétellel, hogy a nevük ne jelenjen meg sehol.
- Szó szerint a 23-ik óra 59-ik percében vagyunk. Mire számítanak még? Sok mindenre rámutat az oralhistory, ugyanakkor ez a korszaka a múltunknak jól feldolgozott.
- A dokumentumfilm mindaz mellett, hogy az oralhistoryra épül, inkább egy szórakoztató műfaj. Az ilyen film elkészítése éppen arra lehet jó, hogy egy korszakot érdekessé tegyen a kívülálló számára. 1940. augusztus 30-áról és a revíziós eseményekkel kapcsolatban sok munka született, viszont az emberek közül még mindig sokan úgy viszonyulnak hozzá, mintha egy szégyellnivaló esemény lett volna. Ezeknek a berögződéseknek a megváltoztatására egy dokumentumfilm elkészítése, ami érdekes és nem negatív árnyalatként tünteti fel a történelmi eseményt, jó lehet. Ami viszont szintén értékes, az a rengeteg kép, dokumentum, amit innen-onnan összeszedünk.
Fontos, hogy egy hétköznapi ember számára is átjöjjenek az események, mindegy, hogy ezt egy fényképnek, naplónak, vagy filmnek köszönhetjük, az a fontos, hogy megfogja és megértse. A Trianon Múzeum talán ebben tud újat hozni.
Neszméri Tünde / Felvidék.ma