Művészet, Trianon, hadtörténet – kitalálták, hogyan mentenék meg a gyalui kastélyt
Gyalun áll egy kastély. Kissé kopott, üres és öreg, de a miénk – olyannyira, hogy egy maroknyi csapat életet is lehelne bele, és egész sor társába, ha pénz, paripa, fegyver volna hozzá. Az ifjú kastélymentők szombaton ismertették a terveket a helyszínen, a PONT Csoport Kastély Erdélyben – stratégiák és fejlesztési modellek projekt és a Formula tábor részeként.
A Rákóczi-Bánffy kastély árnyékában Farkas András stratégiai igazgató ismertette a Kastély Erdélyben projekt részeként összeállított kastélyismertető csomagot, amelyben 301 épület leírása található meg. A Kastély Erdélyben ennél továbbmegy: olyan civil kezdeményezés ez, hangzott el, amely hosszú távára tervez, a célja pedig a kastélyok felújítása és „munkába állítása” az Izland, Lichtenstein és Norvégia finanszírozta EGT Alap segítségével. Nemcsak pályázatokra számítanak, találtak már találtak svájci befektetőt is, akit érdekel erdélyi kastély – tudtuk meg a táborban.
Az ismertetőt követően szétnézhettünk a kastély udvarán is. Az épületbe sajnos nem lehetett belesni, illetve egy hatalmas ásott gödörtől is eltiltottak érdeklődő gyerekeket és újságírókat, de kárpótolt ezért a Korzó Egyesület művészettörténész-párosának, Újvári Dorottyának és Barazsuly Viktóriának gazdag és humoros kiselőadása.
A hat napos tábor célja az volt, hogy a különböző területeken tanulók és dolgozók együtt gondolkodjanak, ötleteikből megoldások szülessenek. A gyalui kastély sorsát öt csapatra bízták, akik közt biológustól művészettörténészig számos különböző szakmabéli erősítette az interdiszciplinaritás eszméjét. Voltak akik művészkastélyt álmodtak meg, odafigyelve a gyerekprogramokra, többnyelvűségre, de még a visszaúthoz szükséges taxira is.
Mások hadtörténeti kiállítást szeretnének ide, török kávézóval és pipázóval, fegyverkészítő műhellyel akár. Játszóteret, arborétumot, olvasó/chill termet, könyvtárat, kávézót akarnak a kastélyba, hogy előző tulajdonosai szellemei azt se tudják, merre járnak majd. Nem kevésbé merész ötlet a Trianon 100 Tudásközpont sem, amely a békeszerződés évszázados fordulóján hozná össze a kárpát-medencei nemzeteket és etnikumokat a kastély hűvös falai között/mellett, bevonva kutatókat, helybélieket, művészeket.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

MTA: nem minden trianoni menekült lett "vagonlakó"
Már 1918 előtt is jelentős népességmozgások zajlottak Magyarországon, az első világháború utáni menekülteknek ugyanakkor csak kisebb része kényszerült vagonokban meghúzni magát – állapította meg a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Lendület Trianon 100 kutatócsoportjának vezetője.
Ablonczy Balázsnak az MTA honlapján pénteken közzétett cikke hangsúlyozza: már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a "mozdulatlan massza", aminek sokan szeretik láttatni, az időszakos mobilitás ugyanis a kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett.
Az 1880-as évektől megindult tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás nem mindig volt végleges: sokan hazatértek, és olyanok is akadtak, akik többször átkeltek az óceánon. A magyar kormányzat válasza ambivalens volt: kezdetben próbálta szabályozni a kivándorlási ügynökök tevékenységét, a nemzetiségi kivándorlást tűrte, de csak évtizedek alatt ismerte fel, hogy a tengerentúli magyarok szerveződéseivel, lelki gondozásával is törődnie kell. Közben a rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr – emlékeztet a történész. A hadi vagy egyéb okból Magyarországra érkező külföldiekről is találni példát: az 1912–1913-as balkáni háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák–Magyar Monarchia területére, amelyeket különböző kisebb városokba – például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét hazatérésükig.
Az első világháború alatt az orosz hadsereg galíciai, majd kárpáti betörése miatt menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein már 1914 szeptemberétől. A menekültek között volt számos ortodox galíciai zsidó, de a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra a népirtás elől menekülő örmények, az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.
Ablonczy Balázs szerint a magyar menekültügy nagy próbája az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülthullám volt Erdély déli és keleti határ menti területeiről. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Alig zárult le azonban az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került területek csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe.
A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott, és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel. Az 1920- ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint 1924-ig mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra, de egyes történészek 420- 425 ezer menekültről írnak – számol be a cikk. Ablonczy Balázs két sztereotípiát is cáfol: egyrészt a menekültek többsége nem az államtól függő egzisztencia volt, noha arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül. Másrészt nem minden menekült volt egyúttal vagonlakó: egyes becslések szerint nagyjából 40-50 ezer menekült fordult meg a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendező pályaudvarok mellékvágányaira félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre az 1920-as évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás és a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségletét fedezni tudja.
A történész felidézi: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapesten, országosan a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak a számbavételükkel foglalkozott, hanem az állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű. Ablonczy Balázs tanulmánya teljes terjedelmében a http://mta.hu/mtahirei/trianonarvai- 106742 honlapon olvasható.
Népújság (Marosvásárhely)

Magyar akciócsoport a román egyesülési centenárium aláásására?
Biztonságpolitikai és kommunikációs szakemberekből álló csoportot hozott létre a Román Akadémia, amelynek az orosz propaganda felderítése és kielemzése mellett az állítólagos románellenes magyar „információs hadviselés" leleplezése is a feladata lesz.
Kutatócsoportot hozott létre a Román Akadémia az orosz és az állítólagos magyar propaganda ellen. Az Információs Hadviselést és a Stratégiai Kommunikációt Elemző Laboratórium (LARICS) névre keresztelt, szerdán bemutatott testület élére Dan Dungaciu marosvásárhelyi születésű szociológust, geopolitikust, volt külügyi államtitkárt nevezték ki, aki az akadémia politikatudományi és nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó intézetét is vezeti.
A kutatócsoport tagjai közé biztonságpolitikai és kommunikációs szakértőket is beválogattak, többek között Cristian Diaconescu és Sergiu Celac volt külügyminisztereket, Iulian Chifu volt államfői biztonságpolitikai és külügyi tanácsadót, Antonia Colibăşanut, a Stratfor korábbi elemzőjét, illetve újságírókat is. Feladatuk az Oroszország által Romániában és Európában alkalmazott kommunikációs propaganda feltérképezése, elemzése és leleplezése lesz. Ioan Aurel Pop történész, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora ugyanakkor a rendezvényen kijelentette: a Magyarország által alkalmazott propaganda ellen is fel kell lépniük.
Bár a propaganda-hadviselést elsősorban Oroszországhoz kötik, a rendezvény résztvevői szerint Magyarország is alkalmazza Románia ellen, hogy ezáltal valósítsa meg Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseit. Dan Dungaciu szerint a destabilizációt célzó propaganda ott a leghatékonyabb, ahol csekély az intézményekbe és a vezetőkbe vetett bizalom. Megjegyezte ugyanakkor, hogy legalábbis kezdetben nem az úgynevezett „fake news", azaz álhírek felderítésével foglalkoznak majd, mivel az igencsak homályos fogalom. Ioan Aurel Pop, a BBTE rektora felszólalásában a Magyarország által Románia ellen terjesztett állítólagos propagandával foglalkozott. Szerinte Budapest „kommunikációs és információs hadviselést" folytat Románia ellen, amely jövőre készül megünnepelni az erdélyi románok által 1918-ban megszervezett gyulafehérvári nagygyűlés századik évfordulóját.
Pop szerint Magyarországon állami hivatalt – ő osztályként (departament) emlegette – hoztak létre a trianoni diktátum századik évfordulója alkalmából megtartandó rendezvények megszervezésére. A történész azt állította, hogy ez a budapesti „különleges főosztály" kampányt kezdeményez a nagy román egyesülés közelgő 100. évfordulója megünneplésének aláásására. A rektor arról beszélt, hogy Magyarország az erdélyi identitásra, illetve az egykori létező autonóm Erdélyi Fejedelemség létezésének kihangsúlyozására építi kommunikációját, és az általa „információs háborúnak" nevezett állítólagos műveletek mibenlétéről is beszélt.
A történész szerint ennek a propagandastratégiának a része az autonómia történelmi megalapozottságának a hangoztatása, illetve annak a hangsúlyozása, hogy a történelmi Magyarország „szent föld." Pop szerint a magyar „propaganda" azt terjeszti, hogy a románok nem rendelkeznek ősi történelemmel, a vlah népnév pedig nem azonos a románnal.
A rektor az általa Budapestnek tulajdonított kommunikációs panelek között megemlítette azt is, amely szerint Erdély nem Románia, hiszen még száz éve sem tartozik Romániához, miközben történelme teljes időtartama alatt Magyarországhoz tartozott, így a Magyarországhoz fűződő történelmi kötelékei is erősebbek, mint a Romániához fűződő kapcsolatok.
Pop szerint a magyar „propaganda" része az is, hogy románul Hunyadi Jánost Ioannak kellene nevezni, nem pedig Iancunak, hiszen az eredeti neve János volt, de Budapestnek tulajdonítja azt a kezdeményezést is, hogy Kolozsvár román elnevezéséből tüntessék el az 1974-ben Ceaușescu által odabiggyesztett Napoca elnevezést. A BBTE rektora szerint Magyarország nemzetközi szinten azt terjeszti: az erdélyiek 1918-ban valójában nem is akartak Romániával egyesülni. Mindennek ellensúlyozására szükségesnek nevezte a „komoly oktatást", amely azonban szerinte mára már hiánycikké vált.
Különben a Pop által hivatkozott „kormányhivatal" nem más, mint a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Trianon 100 néven tavaly létrejött kutatócsoportja, amelynek célja monográfiákkal, konferenciákkal, dokumentumközlésekkel, idegen nyelvű publikációkkal hozzájárulni ahhoz, hogy a tudományos közösség és a magyar közvélemény jobban megismerje az 1920-as trianoni békeszerződés pontos körülményeit. Lapunk úgy tudja, a kutatócsoport levélben ismertette valós tevékenységét a kolozsvári rektorral, felhívva a figyelmét, hogy számos állítása nem felel meg a valóságnak.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Akadémiai szintű ostobaság
A Román Akadémia a tőle már megszokott, kérlelhetetlen precizitással ismét megtalálta, mi a legfontosabb probléma Románia számára, amelynek az orvoslása nélkül elképzelhetetlen az ország és a polgárok boldogulása.
A tudós társaság szerdán olyan kutatócsoportot hozott létre, amelynek feladata a Romániában és Európában terjesztett orosz és magyar propaganda felkutatása és leleplezése. A többek között nemzetbiztonsági szakértőket is felvonultató, Dan Dungaciu vezette csoport létrehozásának szerdai bejelentésekor Ioan Aurel Pop, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem rektora, az akadémia tagja is felszólalt, értékes hozzászólásában mindvégig Magyarországot pocskondiázva.
A történész végzettségű rektor arról tájékoztatta a nagyérdeműt, hogy Magyarország kommunikációs és információs hadviselést folytat Románia ellen, amely jövőre ünnepli a gyulafehérvári román nagygyűlés századik évfordulóját. Pop szerint ezen információs hadviselés részeként Budapesten olyan állami hivatalt hoztak létre, amelynek célja a trianoni diktátum századik évfordulója alkalmából megtartandó rendezvények megszervezése. Pop szerint ezen hivatal feladata többek között az önálló erdélyi identitás hangsúlyozása, az autonómia támogatása, a román történelemszemlélet cáfolata, illetve annak nemzetközi szinten történő hirdetése, hogy az erdélyiek 1918-ban valójában nem is akarták az egyesülést Romániával.
Nos mi utánanéztünk, de nem találtuk nyomát ilyen állami hivatalnak. Sőt a magyar kormányoldal azt a javaslatot sem támogatta, hogy 2020-at nyilvánítsák Trianon-emlékévvé. A Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjában viszont Lendület Trianon 100 névvel valóban létrehoztak egy történészekből álló kutatócsoportot, amelynek feladata a trianoni diktátum körülményeinek vizsgálata, a még fel nem tárt tények, meg nem vizsgált események feltérképezése és megismertetése – magyar nyelvterületen és külföldön, idegen nyelveken egyaránt. Mindazonáltal ezen kutatócsoportot a románellenes „információs hadviselés” letéteményeseként beállítani már csak azért is problémás, mivel vezetője, a fiatal történész, Ablonczy Balázs Trianon-legendák című könyvében épp hogy arra tett kísérletet, hogy eloszlassa a diktátum kapcsán meglevő mítoszokat és tévhiteket. És ugyanez a kutatócsoport célja is.
Persze nincs miért csodálkozni a BBTE rektorának Magyarországgal kapcsolatos fixációján, hiszen februárban többek között ő kezdeményezett durván nacionalista hangvételű nyílt levelet, amelyet számos akadémikus aláírt. Ebben az akkor zajló tüntetések kapcsán a román nemzeti identitás és az ország szuverenitásának védelmére hivatkozva többek között a területi autonómia ellen próbáltak hangulatot kelteni, és az erre irányuló törekvések elleni fellépésre szólították fel az állami hatóságokat.
Ahogy a nyílt levél, úgy az akadémia mostani kezdeményezése kapcsán is elmondható: az nem több pótcselekvésnél. Ahelyett, hogy igazi tudósokhoz méltóan megpróbálnák azonosítani Románia valódi társadalmi és gazdasági problémáit, és megkísérelnének megoldási javaslatokat találni, a kezdeményezők nem képesek egyébre, mint hogy különböző – például a magyarokkal szembeni – frusztrációkat azzal próbálják kompenzálni, hogy a ceauşescui fasiszta kommunizmus retorikájának legszebb hagyományait idéző, bombasztikus hangvételű, hagymázas kezdeményezéseket indítsanak útjukra, ezzel próbálva igazolni a saját fontosságukat.
Pedig – ha már a történelemről, hamis hírekről és propagandáról van szó – talán nem ártana a saját portájuk előtt kezdeni a söprögetést. Hiszen a romániai diákoknak még mindig a dákoromán kontinuitással tömik a fejét, meg azzal, hogy a románok mindig is Erdélyben voltak, annak ellenére, hogy ezt sem történelmi dokumentumok, sem régészeti leletek nem igazolják minden kétséget kizáróan, miközben a magyarokat hazug módon az „őslakosok” barbár elnyomóiként állítják be. Márpedig ez nagyjából olyan, mintha a magyar történelemkönyvekben az állna, hogy a magyar nép eredete Hunor és Magor, valamint az őket kísérő száz vitéz vadászkiruccanására, illetve egy csodaszarvassal való találkozásukra vezethető vissza.
A Román Akadémiát tehát most ismét lejáratta néhány túlbuzgó tagja. Az új kezdeményezés bemutatóján elhangzott nyilatkozatok pedig nem csupán a romániai felsőoktatás és tudományos kutatás helyzetéről adnak szomorú képet, hanem általában véve a román társadalom mentális állapotáról is.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Trianon 100 - Budapest visszautasítja, hogy Magyarország propagandaháborút folytatna Románia ellen
MTI - A magyar külgazdasági és külügyminisztérium (KKM) határozottan visszautasít "minden olyan képtelenséget", hogy Magyarország propagandaháborút folytatna Románia ellen, még ha az tudományos körökből érkező rágalom formájában jelenik is meg.
Az MTI azzal kapcsolatban kereste meg a tárcát, hogy a román médiában a magyar kormány "románellenes" propaganda-főosztályaként állították be a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot, amely a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Lendület nevű, fiatal kutatók számára kiírt pályázatán nyert harmincmillió forintos támogatást a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek kiegészítését, összegzését és közzétételét célzó ötéves projektre.
A román sajtóban kedden is tovább gyűrűzött annak "leleplezésnek" a visszhangja, amely Ioan Aurel Pop történésztől származik. A Babes-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora múlt heti előadásában azt állította, hogy Románia Magyarországgal is „információs és kommunikációs háborút visel", Budapest pedig "saját költségvetéssel rendelkező állami főosztályt hozott létre Trianon 100 elnevezéssel", miközben a bukaresti kormány által létrehozott Románia Centenáriuma főosztálynak nincs elkülönített költségvetése.
A magyar külügy az MTI érdeklődésére közölte: Magyarország változatlanul bízik abban, hogy az új román kormánnyal a kétoldalú kapcsolatok új lendületet vehetnek, ahogy erről a két külügyminiszter legutóbbi, februári budapesti megbeszélésén is szó volt.
Az MTA Lendület programja egy nyílt, tudományos projekt, amelynek célja a múlt jobb feltárása, megismerése - mutattak rá. Úgy vélték, "sajnálatos, hogy vannak olyan román tudományos körök, melyek ellenérdekeltek a múlt közös, sokszor eltérően értelmezett vagy értékelt folyamatainak feltárásában". Egy ilyen tudományos munka csak közelebb hozhatja a két népet - hangsúlyozták.
Kiemelték: a közös múlt feltárását, az erről zajló tudományos diskurzust a KKM a jövőben is támogatni fogja és eszközeivel segíti a magyar és a román kutatók párbeszédét.
„Intelligens, szegregációs bomba”
Az Evenimentul Zilei és az Adevarul című lap is idézte Cozmin Gusa politikai tanácsadónak egy hétvégi tévéműsorban kifejtett értelmezését, miszerint a Trianon 100 "egy az egész térség destabilizációjához vezető, intelligens, szegregacioista bomba", amelyet szerinte a magyar kormány a román centenáriumi ünnepségek - Erdély és a Román Királyság 1918 december elsején kikiáltott egyesülésének közelgő századik évfordulója - ellensúlyozására hozott létre.
"Akik mindig is Románia ellen cselekedtek, most összeálltak egy jól finanszírozott projektben" - vélekedett az elemző, megjegyezve, hogy Románia első számú vezetői alkalmatlanok arra, hogy "büntessék" a Trianon 100-ért Magyarországot, amely szerinte egy románellenes médiaprojekt.
Közben az Adevarul hasábjain a lap blogrovatának két publicistája, Mircea Morariu és Demény Péter a BBTE rektora által reflektorfénybe hozott témáról vitatkozik. Morariu Trianon 100 című írásában egyebek között hétfőn azt sérelmezte, hogy a magyar történészek Erdély 1920-as Romániának ítéléséről beszélnek, "és eltekintenek attól a ténytől, hogy a régió már 1918-ban a Román Királysághoz csatlakozott".
Demény Péter keddi válaszában leszögezte: a Trianon 100 nem kormányzati intézmény, hanem tudományos kutatókból álló munkacsoport. Szerinte Morariunak és Popnak azt kellene megértenie, hogy a trianoni évforduló kapcsán nem egy focimeccsről van szó, amely után az "igazságát" érvényesítő csapat majd győztesen vonulhat az öltözőbe, a normalitás helyreállításához tárgyilagosságra, és görcsösség nélküli párbeszédre van szükség.
Szabadság (Kolozsvár)

Interneten is böngészhető a Kogutowicz-féle etnikai térkép
A magyar térképtörténet talán leghíresebb darabja az a hatalmas etnikai térkép, ami a trianoni békeszerződésen lett volna a magyar delegáció csodafegyvere. A magyar térképek önhibájukon kívül csődöt mondtak, a győztesek szempontjai erősebbek voltak a valós nemzetiségi viszonyoknál.
A Bátky Zsigond és Kogutowicz Károly által tervezett térkép eredeti példánya csak a közelmúltban, majdnem száz év után került elő. A térkép digitalizálva, georeferálva most már interneten is böngészhető.
Az anyanyelvi viszonyokat az Iparművészeti Főiskola hallgatói heteken át festették fel a szobányi méretű óriástérképekre. A carte rouge legrészletesebb, 1:200000 arányú változata mindössze 23 példányban készült el. A 45 lapból álló alaptérképet nyomtatták, de a részletes etnikai arányokat jelző körök színei már kézzel kerültek fel. Ez nagyjából 100 000 apró jel kiszínezését jelentette.
Országos léptékben ilyen részletességű és méretarányú anyanyelvi térképet korábban nem csináltak
– mondta az Indexnek Segyevy Dániel.
A geográfusnak nemrég jelent meg könyve a Térképművek Trianon árnyékában címmel. Módszertanilag szerinte a térkép legfőbb újdonsága a népsűrűség és az anyanyelvi viszonyok együttes ábrázolása volt. „Ez az egyik legfontosabb megoldandó kérdése volt akkoriban ezeknek a térképeknek, hiszen egy egyszerű felületszínezés esetén egy sűrűn lakott város színfoltja jóval kisebb, mint a környező, akár más nemzetiségek által lakott vidéké. Ezt látni például Kolozsvárnál, ahol a kisebb magyar színfolt valójában jóval több lakost jelentett, mint a környező román területeket jelző foltok.”
A minden korábbinál részletesebb térkép négy hónapnyi munkával 1918 decemberére készülhetett el, elsősorban azzal a céllal, hogy a magyar szempontból kevésbé hátrányos határok érdekében meggyőzze a külföldi békedelegációkat. Erre azonban nem volt esély: hiába lettek meg vele gyorsan, a Kárpát-medence részletes etnikai térképét valószínűleg be sem mutatták a párizsi béketárgyalásokon.
A térkép egyszerűen túl részletes volt ahhoz, hogy a delegációkban ülő politikusok vegyék az üzenetét, számukra Teleki térképe túl precíz, gigantikus és kevéssé áttekinthető lett volna. Ezt feltehetően a magyar küldöttek is belátták, így a híres carte rouge-t eredetileg ki sem vitték. Teleki csak menet közben, Budapestről szállíttatott ki egyes, a Szeged környéki etnikai viszonyokat tükröző lapokat, bizonyítandó, hogy a magyar álláspontnak komoly tudományos háttere van. A teljes térkép háttéranyagként mégis ott volt Párizsban, de az amerikai delegátusok jóvoltából: az ő szakértőik, mielőtt a békekonferenciára utaztak volna, más térképek mellett ezt is átnézték, és a delegáció pecsétjei szerint el is vitték magukkal Párizsba.
A magyar delegáció Párizsba végül 26 másik térképészeti anyaggal együtt csak a kevésbé részletes, 1:300000 arányú, feleakkora térképet vitte magával. Ezek közül az antant politikusai csak Teleki hires vörös térképét nézték meg Apponyi Albert záróbeszéde közben.
„Apponyi Albert visszaemlékezései szerint az általa bemutatott vörös térképnek hatása lehetett arra, hogy a britek és részben az olaszok megkísérelték újból felvetni egyes határmenti területek, így a Csallóköz hovatartozásának kérdését” – mondja Ablonczy Balázs, az MTA „Lendület” Trianon Munkacsoportját vezető történész. Egy kisebb változatot Teleki a főtárgyaláson is elővett egy kritikus pillanatban. Amikor Lloyd George brit miniszterelnök a határon túlra kerülő magyar népesség nagyságát firtatta, Teleki melléülve mutatta meg a vörös színnel jelölt magyar területeket.
Ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adtak át Csehszlovákiának és Erdélynek, mint egy-egy marhacsordát csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását, azt „nem lesz könnyű megvédeni – idézik Magyarországon szívesen Lloyd George reakcióját; mely, mint tudjuk, hatástalan maradt.
Ahhoz képest, hogy a carte rouge-ről azért szokás tudni, meglepő, hogy a sokkal részletesebb, és utólag nagyobb nemzetközi hatást kiváltó hatalmas térképanyag lelőhelye időközben feledésbe merült. Ha a levéltárban a kezébe is akadt esetleg néha valakinek, valószínűleg nem azonosították be, a címlap ugyanis nem készült el. Amikor Segyevy elhatározta, hogy megkeresi az eredeti térképet, csak egy 1918-as cikkből tudott kiindulni, amiben volt néhány kivágat a térképből. Ezzel járta végig a szóba jöhető magyar térképtárakat, hogy összehasonlítsa a nála lévő ábrával a kikért térképeket. Két hónap után, 2014 nyarán találta meg azt, amit keresett. Időközben szerzett is egy példányt, amit hasonmás-kiadásként szeretne megjelentetni.
Bár ez nem kapott nagy hírverést, a nagyfelbontású carte rouge ma már az Arcanum térképes Mapire oldalán is fent van. A georeferálást végző Bartos-Elekes Zsombornak köszönhetően ez most szabadon böngészhető, és a lehető legpontosabban látszódnak benne az 1910-es, I. világháború előtti nemzetiségi viszonyok. Minden egyes falu, sőt, még a települések külterületeinek az etnikai arányai is pontosan kivehetők. A térkép ezt az úgynevezett pontmódszerrel vizualizálja: a nagyobb körök (az eredeti nyomtatott térképeken ezek 25 mm² -esek) ezer, a tizedakkora kisebbek 100 embert jelölnek, de mivel félkörök is vannak, a térkép 50 fős pontossággal jelenítette meg a Kárpát-medence népességét.
1910-ben Kolozsvár lakosságának 82 százaléka magyar anyanyelvűnek vallotta magát – most a város 15 százaléka magyar. (Abszolút számokban látszólag minimális a változás: akkor 51 ezer, most 49 ezer magyarról van szó, időközben azonban Erdély legnagyobb városa ötször akkora lett.)
A térkép készítői nem véletlenül választották a vöröst a magyarság jelölésére. Az élénk színnel a valóságosnál dominánsabbnak látszik a magyar arány, miközben az Erdély egészében már akkor is többségben lévő románok halványlila színe például árnyékban marad. Ez bevett optikai eljárás volt a korszakban. A térkép tudományosan rendkívül alapos, de közben egyértelműen politikailag motivált is - a szakmaiság és a manipulatív szándék egyszerre igaz rá.
„Én valójában ezeknél a térképeknél azt a nemzetközi kontextust vizsgálom, amelyben a térképek keletkeztek. Arra vagyok kíváncsi, hogy mi volt a térképszerkesztők, illetve a megrendelők célja, és ez a térképeken miként köszön vissza” – mondja Segyevy Dániel.
Habár az 1918-as magyar térkép politikailag nem ért el semmit, az etnikai viszonyokat megjelenítő módszerét később a románok és a náci Németország térképészei is lemásolták, így valójában jóval nagyobb módszertani hatást fejtett ki külföldön, mint a híres carte rouge. 1940-ben készült például egy olyan német térkép, ami szinte teljesen ugyanúgy néz ki, mint a húsz évvel korábbi magyar, csak itt politikai megfontolásokból nem a magyarok, hanem a németek szerepeltek pirossal. Viszont ennek a térképnek már gyakorlati hatása is volt: a második bécsi döntésnél használták fel a németek Észak-Erdély új határainak meghúzásához.
Index.hu; http://itthon.ma/karpatmedence

Románellenességgel vádolják a magyar kormányt
A magyar kormány „románellenes” propaganda-főosztályaként állították be a bukaresti médiában a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot, amely a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Lendület nevű, fiatal kutatók számára kiírt pályázatán nyert harmincmillió forintos támogatást a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek kiegészítését, összegzését és közzétételét célzó ötéves projektre. A magyarországi Külgazdasági és Külügyminisztérium határozottan visszautasít „minden olyan képtelenséget”, hogy Magyarország propagandaháborút folytatna Románia ellen, még ha az tudományos körökből érkező rágalom formájában jelenik is meg.
A román sajtóban tegnap is tovább gyűrűzött annak a „leleplezésnek” a visszhangja, amelyet Ioan Aurel Pop történész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) tett egy múlt heti rendezvényen, amelyen a Román Akadémia újonnan létrehozott – főleg Oroszországgal foglalkozó – „Információs Hadviselést és Stratégiai Kommunikációt Elemző Laboratóriuma” (LARICS) mutatkozott be. A kolozsvári rektor előadásában azt állította, hogy Románia „egy másik szomszédjával, Magyarországgal is információs és kommunikációs háborút visel”, Budapest pedig „saját költségvetéssel rendelkező állami főosztályt hozott létre Trianon 100 elnevezéssel”, miközben a bukaresti kormány által létrehozott Románia Centenáriuma főosztálynak nincs elkülönített költségvetése.
Az Evenimentul zilei és az Adevărul lap is idézte Cozmin Guşă politikai tanácsadónak egy hétvégi tévéműsorban kifejtett értelmezését, miszerint a Trianon 100 „egy, az egész térség destabilizációjához vezető, intelligens, szegregacionista bomba”, amelyet szerinte a magyar kormány a román centenáriumi ünnepségek – Erdély és a Román Királyság 1918. december elsején kikiáltott egyesülésének közelgő századik évfordulója – ellensúlyozására hozott létre. „Akik mindig is Románia ellen cselekedtek, most összeálltak egy jól finanszírozott projektben” – vélekedett az elemző, megjegyezve, hogy Románia első számú vezetői alkalmatlanok arra, hogy „büntessék” a Trianon 100-ért Magyarországot, amely szerinte egy románellenes médiaprojekt. Közben az Adevărul hasábjain a lap blogrovatának két publicistája, Mircea Morariu és Demény Péter, a BBTE rektora által reflektorfénybe hozott témáról vitatkozik. Morariu Trianon 100 című írásában egyebek között hétfőn azt sérelmezte, hogy a magyar történészek Erdély 1920-as Romániának ítéléséről beszélnek, „és eltekintenek attól a ténytől, hogy a régió már 1918-ban a Román Királysághoz csatlakozott”. Demény Péter tegnapi válaszában leszögezte: a Trianon 100 nem kormányzati intézmény, hanem tudományos kutatókból álló munkacsoport. Szerinte Morariunak és Popnak azt kellene megértenie, hogy a trianoni évforduló kapcsán nem egy focimeccsről van szó, amely után az „igazságát” érvényesítő csapat majd győztesen vonulhat az öltözőbe, a normalitás helyreállításához tárgyilagosságra és görcsösség nélküli párbeszédre van szükség. A magyarországi Külgazdasági és Külügyminisztérium (KKM) határozottan visszautasít „minden olyan képtelenséget”, hogy Magyarország propagandaháborút folytatna Románia ellen, még ha az tudományos körökből érkező rágalom formájában jelenik is meg. A KKM tegnap közölte: Magyarország változatlanul bízik abban, hogy az új román kormánnyal a kétoldalú kapcsolatok új lendületet vehetnek, ahogy erről a két külügyminiszter legutóbbi, februári budapesti megbeszélésén is szó volt. Az MTA Lendület programja egy nyílt, tudományos projekt, amelynek célja a múlt jobb feltárása, megismerése – mutattak rá. Úgy vélték, „sajnálatos, hogy vannak olyan román tudományos körök, melyek ellenérdekeltek a múlt közös, sokszor eltérően értelmezett vagy értékelt folyamatainak feltárásában”. Egy ilyen tudományos munka csak közelebb hozhatja a két népet – hangsúlyozták. Ablonczy Balázs történész, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője az mta.hu-n tegnap megjelent nyilatkozata szerint a 22 kutató részvételével létrejött munkaközösség nem kormányzati intézmény, hanem kizárólagosan tudományos célok mentén, a nyilvánosság előtt működő kezdeményezés. Az MTA BTK Történettudományi Intézete keretében 2016-ban létrejött csoport céljai között szerepel román, szlovák, szerb és nyugat-európai kutatók bevonása a multidiszciplináris kutatásokba – tette hozzá. A csoport eddigi működése során workshopokat, konferenciákat szervezett, levéltári kutatásokat koordinált, forráskiadványokat és monográfiákat készített elő. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trianon 100 – avagy egy élő szindrómáról
A Magyar Tudományos Akadémia jól ismert kutatási programja, a Lendület-projektek keretében kaptak lehetőséget Ablonczy Balázs történész és kollégái, hogy öt éven át kutassák a békeszerződés századik évfordulója alkalmával a magyar kollektív mentalitásban traumaként élő és aktuálpolitikai kérdésekben még mindig jelen levő Trianon körülményeit és következményeit. Hogy mennyire kényes témáról van szó, azt jelzi Ioan Aurel Pop történésznek, akadémikusnak, a BBTE rektorának elmarasztaló nyilatkozata is, aki a román történetírást és nemzettudatot féltve reagált a Trianon 100 elnevezésű magyarországi projektre.
Az elmúlt hónapokban megszaporodott Pop-féle nacionalista megnyilvánulásokon már aligha kell meglepődnünk: ő a Román Akadémia tagja, ennélfogva érthető, hogy a vezető politikai párt ideológiáját kell követnie és a hagyományos román történetírás beidegződéseit kell ismételgetnie. Különösen most, az 1918-as egyesülés centenáriuma előtt. A román nemzet egységét már-már paranoid módon féltő, Erdély történetét újraíró és a Batthyanaeum sorsát megpecsételő püspöki testamentum egyik fordítójaként a magyar közvéleményt megbotránkoztató történész az Ablonczy-féle projektről elképesztő hangnemben nyilatkozott. Azzal vádolta a történészeket és az azt támogató magyar kormányt, hogy a projekthez tartozó angol és külföldi közleményekben Romániát „fiatal nemzetként” akarják ábrázolni, Iancu de Hunedoara személyét „elmagyarosítják” Jánosra, szándékukban áll rontani Románia hírnevét külföldön, és meggyalázzák a román kormány által hivatalosan támogatott 1918–2018-as centenáriumi ünnepségsorozatot.
A román sajtóban – nem tudni mi okból – úgy fogalmaztak, hogy Magyarországon külön bizottság („departament”) jött létre Trianon kutatására, ami tévedés. A Trianon 100 nevű Lendület kutatócsoport egy, a Magyar Tudományos Akadémia által létrehozott kiválósági projekt-sorozat egyikeként indult el, tehát nem egy bizottságról, tanszékről, „mozgalomról” vagy állami programról van szó, hanem egy tudományos kutatócsoportról, amely az European Research Council (ERC) nagy projektjeinek modelljét követve jött létre 2016-ban az MTA égisze alatt. A projektről az MTA BTK Történettudományi Intézetének honlapján az alábbi leírást találjuk: „A Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait és a 100. évfordulóra készülve olyan új, friss és érvényes műveket publikáljon, amelyekkel a szélesebb magyar közvélemény számára is orientációs pontot jelenthetnek”.
Aki ismeri Ablonczy Balázs munkásságát, tudhatja, hogy a Ioan Aurel Pop-féle szélsőjobboldali vádak és uszítás minden alapot nélkülöz. A 42 éves, de 150 közölt munkával rendelkező fiatal történész művei a történettudomány Marc Bloch-féle ápolásának és művelésének mintapéldája: forrásokra alapul és európai kontextusba helyezi a magyar történelem 20. századi eseményeit. Bizonyos művei, így legutóbbi Keletre magyar! A magyar turanizmus története című kötete vagy a Trianon-legendák című 2010-es munkája is jól jelzi: távol áll attól, hogy Trianont szubjektív módon, nacionalista propagandaként kutassa.
A Lendület-projektek európai rangú, nemzetközi kutatási eredményeken alapuló tanulmányokat igényelnek, így Ablonczyék munkája meglehetősen nehéz lesz. Egyrészt céljukként tűzték ki a magyar nagyközönség szakszerű tájékoztatását, másrészt a nemzetközi tudományos világgal és a környező országok szakértőivel való együttműködést is. Ioan Aurel Pop nyilatkozata egyrészt az akadémikusi fairplay és a tudományos munkát nem tisztelő reakció volt, amely sajnos jól mutatja a két ország közötti feszültségeket. A nagy egyesülés és Trianon centenáriuma két olyan esemény lesz, amely az amúgy is megtépázott román–magyar kapcsolatoknak valószínűleg súlyosan fog ártani, és sajnos még távolabb tolja annak a lehetőségét, hogy a román és magyar történetírás közös nevezőre jusson, és az ún. Trianon-szindrómát helyre hozza, hiszen ez a mindennapokban valójában már réges rég begyó¬gyult hegként tátong Közép-Kelet-Európa kollektív köztudatában. Reméljük, hogy mindennek ellenére a Trianon 100 nevű projekt egy lépéssel közelebb viszi a régió lakóit egy objektív, távolságtartó történelem-képhez, amelyben Trianon és következményei történelmi távlatként, nem pedig élő sebként fogja 101. esztendejét megérni.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Ki a magyarokkal!
A kosárlabda szerelmeseként nem hagyhattam ki a női bajnokság döntőjének utolsó két mérkőzését. A kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi csapatok összecsapása nem túl magas színvonalú, de izgalmas játékot hozott, amelyen a székelyföldi csapat végül győzedelmeskedett, így a lányok nyakába akaszthatták a bajnoki aranyérmet. És akkor itt álljunk meg egy-két szóra. A mérkőzéseken voltak pillanatok, amikor a szentgyörgyiek csapatában egyetlen hazai születésű, mi több, egyetlen fehérbőrű játékos sem volt a pályán. Ami nem baj. De ehhez képest a székely himnusz zengését akár meg is mosolyoghatnánk, ha nem tudnánk, hogy nem kimondottan a messziről érkezett játékosokért szólt a nóta, akik ma itt játszanak, holnap amott, hanem Székelyföldért és a magyarságért, úgy általában. Ugyanígy az immár himnusszá nemesedett Nélküled című dal is. Nos, a másik oldalról meg is érkezett az ütős válasz: ki a magyarokkal az országból, Románia a románoké! Ezek a rigmusok kolozsvári sporteseményeken nem számítanak újdonságnak, skandálták már a győri kézilabdás lányok szereplésekor, és üvöltötték már a CFR meccsein is az U vendégszurkolói. Holott a kolozsvári focicsapatnak annyi köze sincs a magyarokhoz, mint a Sepsi SIC kosaras lányainak. De a szokás hatalma, ugye… A lelátókon soviniszta módon megnyilvánuló csőcseléktől talán jobbat nem is várhatunk. Nincs olyan tribün a világon, ahol olykor ne törne elő egyesekből a vadállat, és ez alól a legcivilizáltabb országok sem kivételek. A gondok ott kezdődnek, amikor úgynevezett csúcsértelmiségiek adják a lovat az idegengyűlölők alá. Legutóbb éppen a kolozsvári egyetem rektorából, Ion Aurel Pop elvtársból bújt ki a kisördög, aki – egy erdélyi román újságírót idézve – „1989 előtt a kommunista egyetemi hallgatók egyik vidéki kisfőnöke volt, ma pedig a nemzeti félelmek engedményese”. Szerinte a gonosz magyarok mindenáron meg akarják szerezni Erdélyt, és egész történelmünk hazugságok sora. Az akadémikusnak egyebek mellett most azzal is meggyűlt a baja, hogy három év múlva Trianon kerek évfordulójára emlékezünk, és Trianon 100 néven a Magyar Tudományos Akadémia kutatócsoportot hozott létre. Pop úgy véli, „információs háborút” indított a magyar kormány, hogy megtorpedózza a románok jövőre esedékes megemlékezéseit a „nagy egyesülésről”. Hogy azóta mennyi mindent leromboltak az „ősi jog” nevében, arról nem beszél Pop… Az ilyen nemzetféltő szövegekből tudásához és jelleméhez mérten mindenki azt ért, amit akar. Sajnos sokan csak annyit, mint a kolozsvári szurkolók: ki a magyarokkal…
Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Trianonról szakszerűen: egy vitatott projekt perspektívái
Beszélgetés Ablonczy Balázs történésszel
Ioan Aurel Pop akadémikus, a BBTE rektora múlt héten Bukarestben, majd azt követően hivatalos Facebook-oldalán is súlyos vádakat fogalmazott meg a Magyar Tudományos Akadémia által 2016-ban elindított öt évre szóló, Trianon 100 Lendület Kutatócsoporttal kapcsolatban. A román történész szerint a trianoni békeszerződést első alkalommal feldolgozó grandiózus projekt súlyosan veszélyezteti Románia nemzetközi hírnevét, torzítja a román történelmet és beárnyékolja a Román kormány által 2018-ra tervezett Nagy Egyesülés centenáriumi ünnepségsorozatát. A román és magyar sajtót egyaránt felkorbácsoló nyilatkozatra hivatalos nyilatkozatban reagált a Magyar Tudományos Akadémia oldalán és a projekt Facebook-lapján is Ablonczy Balázs történész, aki lapunknak beszélt a Trianon 100 elnevezésű projektről, annak céljairól és perspektíváiról.
– Román akadémiai közegben és a román sajtóban is óriási visszhangot keltett Ioan Aurel Pop akadémikus, történész nyilatkozata, amely szerint az Önök projektje súlyosan árt Románia nemzetközi hírnevének és az 1918-as centenáriumi ünnepségsorozat sikerességének. A Magyar Tudományos Akadémia honlapján magyarul, míg a közösségi médiában két nyelven, a magyar mellett románul is válaszoltak a vádakra. Volt-e eddig bármilyen jellegű együttműködése a Román Akadémiával vagy annak történész-tagjaival?
– Nem vagyok még most sem biztos benne, hogy a szemrehányás nekünk szólt. Nálunk nincs titok, ez egy tudományos műhely, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia finanszíroz, nem a kormányzat. Nem szeretném magamra venni az elhangzott vádakat: a Trianon 100 viszont kétségtelenül a mi elnevezésünk. Nekem személyesen elég kevés találkozóm volt a román tudományossággal: elszórt találkozók tudományos konferenciákon, de a munkatársaimnak annál több. Vannak románul beszélő kutatók a közösségben, többen román vagy román-magyar témákban írták a doktori munkáikat.
– A projekt kétnyelvű, magyar és angol nyelvű honlapján részletesen bemutatják a trianoni békeszerződéssel eddig foglalkozó magyar és nemzetközi szakirodalmat. Felhasználják-e a román kutatás irodalmát is és milyen jellegű együttműködést terveznek a romániai magyar és román kutatókkal?
– Természetesen felhasználjuk, Zahorán Csaba kollégám például odaadóan követi a román szakirodalmat és a népszerűsítő történelmi munkákat és időnként felhívja a figyelmünket egy-egy újabb darabra. A mostanihoz hasonló afférok sohasem jönnek jól, mert a kutatástól vonnak el időt: hónapok óta készítünk elő egy workshopot román és szlovák történészekkel. Nem tudom, hogy ennek így mennyi vonzereje lesz Romániában, ki látja jobbnak, hogy távol maradjon egy tudományos eszmecserétől, csak azért mert hangulatkeltés zajlik a szervezők ellen.
– Az ötéves projekt négy fő témára összpontosít: a békeszerződés nemzetközi kontextusára és írott forrásaira, az összeomlásra és a korabeli magyar társadalomra, a békerendszer megszilárdulására és Trianon utóéletére. Milyen nehézségek és várható eredmények elé néz egy ilyen nagyméretű és 22 főből álló 5 éves projekt?
– A nehézség ilyen nagy létszámnál a munkák összehangolása, az eredményes csapatmunka kialakítása és az adminisztráció. A legfontosabb, hogy művek szülessenek, és új utakon indíthassuk el a történeti kutatást.
– Ön számos munkájában, így a Trianon – legendák című 2010-es kötetében is foglalkozott már ezzel a témával, de a műveltebb nagyközönség a televízióból is jól ismerheti, ahol több műsorban és ismeretterjesztő filmben igyekezett az ún. Trianon-szindrómához kötődő legendákat, tévhiteket feloszlatni. Hogyan látja most Trianon megítélését a magyar társadalomban és milyen hatást remél a projekt nagyközönségre gyakorolt hatásától?
– A békeszerződés történeti körülményei, a háborús összeomlás változatlanul érdekli az embereket. A célunk, hogy a történések társadalmi arcát mutassuk be: a menekültkérdést, a közellátást, az erőszak elszabadulását, a gazdasági következményeket, és hogy közép-európai összefüggésekbe helyezzük az akkor történteket. Szándékaink szerint ez egy múltfeltáró, ugyanakkor új, érvényes tudást adó, jövő nemzedékeknek erőt és ismeretet adó projekt. Régi küzdelmeket nem szeretnék újrajátszani.
Portré: Dr. habil. Ablonczy Balázs (szül. 1974, Budapest) történész, egyetemi docens, a 20. századi magyar történelem, diplomácia és művelődéstörténet elismert kutatója. Párizsi és budapesti tanulmányait követően számos tudományos intézet munkatársa volt, jelenleg az MTA Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként és az ELTE BTK Művelődéstörténeti Tanszékének docenseként dolgozik. 2011 és 2015 között a Párizsi Magyar Intézet igazgatója volt. Művei közül kiemelendő a Teleki Pálról szóló 2005-ös monográfiája, a Trianon legendák (I és II. kötet) szóló művei valamint a két kiadást megért Visszatért Erdély (1940–1944) című monográfiája. 2016 óta a Magyar Tudományos Akadémia által öt éven át 150 millió forinttal támogatott Trianon 100 Lendület kutatócsoport vezetője.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Andrei Luca Popescu: Oroszországot és Magyarországot fordított távcsővel nézik Bukarestből
A Román Akadémia létrehozta az „információs háborút” elemző boszorkánykonyháját. Sikerült kifőznie – többek között –, hogy hát persze, Erdély kell a magyaroknak.
A Román Akadémia szerdán indította útjára az Információs Hadviselést Elemző és Stratégiai Kommunikációs Laboratóriumot (LARICS), amelynek keretében egy Dan Dungaciu professzor által koordinált és a nemzetbiztonsági és kommunikációs területekhez közel álló több szakértőt is maguk között tudó kutatókból álló csoport fogja megvizsgálni azokat az üzeneteket és propagandastratégiákat, amelyeket Oroszország és – ahogy Ioan Aurel Pop akadémikus rámutatott – Magyarország is alkalmaz a román és az európai térségben. A Román Akadémián tartott bemutatón felszólaló akadémikusok és szakértők Moszkvát tartják az információs hadviselés fő mozgatójának, míg Budapestet olyan közvetítőnek, amely ugyanazokat a taktikákat használja Erdélyre vonatkozó céljai érvényesítésére. Rámutattak, hogy Románia mintha figyelmen kívül hagyná a tényt, hogy a propagandát egyre gyakrabban alkalmazzák háborús fegyverként, amely a legjobban olyan terepen működik, ahol a lakosság már nem bízik a vezetőkben és az intézményekben. A LARICS nem kíván szigorúan csak az álhírforrásokra (ami amúgy még túl homályos és nehezen meghatározható fogalom) vagy az agresszív propagandára összpontosítani, hanem a „bizalmatlanság geopolitikáját” elemezné – azokat a társadalmi környezeteket, ahol ezek a leginkább meggyökeresedhetnek, és ahol akut bizalmi és értékválság van – magyarázta Dan Dungaciu. Ezzel összefüggésben a Román Akadémia főtitkára, Victor Voicu akadémikus nyíltan a „putyini Oroszország” propagandájának agressziójáról beszélt, de az egészet összezagyválta, amikor nekiállt megvédeni az akadémikusok nagy vitát kiváltó nacionalista lépését, amelyet pont ő kezdeményezett az elmúlt télen lezajlott kormányellenes tüntetések idején, majd egy állítólagos „román–román háborúra” hivatkozott, amely az Oroszország által gyakorolt információs hadviseléshez hasonlóan a Román Ortodox Egyház, az akadémia, a hagyományos család, a román értékek vagy akár Eminescu ellen is irányul. De az akadémikus nem magyarázta el, hogy ki állhat e „belső hibrid háború” mögött, csak annyit sugallt, hogy ez Oroszországnak használna, és így beleillik a kontextusba. A Román Akadémia létrehozta tehát az Információs Hadviselést Elemző és Stratégiai Kommunikációs Laboratóriumot, amely az intézmény Dan Dungaciu professzor által vezetett Ion I. C. Brătianu Politikatudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének koordinálásával működik. A bevont kutatók és szakértők a Románia és az Európai Unió ellen elsősorban Oroszország és Magyarország által folytatott információs hadviselésben használt módszerek és stratégiák elemzésével foglalkoznak majd, azokra a térségekre és környezetekre összpontosítva, ahol ezek a Romániát destabilizálni képes propagandaüzenetek a leginkább gyökeret verhetnek, vagyis ahol a legalacsonyabb az intézményekbe és a vezetőkbe vetett bizalom – magyarázta Dan Dungaciu. Dungaciu arról beszélt a Román Akadémia aulájában, hogy a LARICS kezdetben nem a propagandacélokra felhasználható álhírekre összpontosít, ahogy azt már sok más szervezet teszi az egész világon, mégpedig azért nem, mert ez a fogalom egyelőre túlságosan ködös: „Két lépésben közelítenénk az információs hadviseléshez. Elsősorban nem az álhírekkel foglalkoznánk, főleg azért, mert egyelőre nem tudjuk, hogy mit is fed a fogalom. Ha szó szerint vesszük, akkor több millió ember – muzulmánok, zsidók és sokan mások – számára Jézus születése is álhír. Ez annyira bonyolult kérdés, hogy inkább bele sem megyünk. Majd oda is eljutunk, de nem ezzel kezdjük.” A LARICS kezdetben a társadalmi környezetek és az intézményekkel és vezetőkkel szembeni bizalmatlanság mechanizmusaira fog összpontosítani, amelyek alapján az információs hadviselés nemcsak Romániában, de az EU-ban is sikeres. „Amivel kezdeni akarunk, az a társadalmak – a nemzeti vagy az európai közösség – iránti bizalom. Thomas elmélete szerint egy valóságosnak tekintett hamis valóság a következményei révén valóságossá válik. És ezt egy híressé vált példával ábrázolta – ha egy közösség megtudja, hogy egy bank csődbe megy, és ez a hír hamis, de siet kivenni a megtakarításait a bankból, akkor a hír a következmények révén igazzá válik abban az értelemben, hogy a bank valóban csődbe megy. Az információs hadviselésben a társadalmon belül terjedő hamis információk következményekkel járnak. Ez a Thomas elméletében szereplő hír, ha egy szilárd bankrendszerre vonatkozóan jelenik meg, amelyben az emberek bíznak, akkor nem fogják másnap gyorsan kivenni a pénzüket a bankokból. Léteznie kell egy előzetes bizalmatlanságnak a pénzügyi rendszerrel szemben, hogy egy ilyen szóbeszédnek hatása legyen. És ezzel kapcsolatosan kétfajta elemzés létezik: egyeseket az érdekli, hogy ki indította útjára a pénzügyi rendszer válságáról szóló hírt, bennünket viszont az a társadalmi környezet, amely megbízik a bankokban, vagy nem. Két síkot kell lefednünk, a túlzásba esés pedig káros: ha szigorúan csak a hamis híreket elindítókkal foglalkozunk, de nem értjük meg azt a környezetet, amelyben elindítják a hírt, akkor lemaradunk a teljes kép legalább feléről, és valószínűleg a fontosabb feléről. Ezért az intézményekkel szemben a kérdéses közösség társadalmi szövetén belül kialakult bizalmatlanság érdekel bennünket. Az intézményi bizalmatlanság egyenesen arányos az információs hadviselés hatékonyságával” – magyarázta Dan Dungaciu. A Román Akadémia által a LARICS-ba bevont szakértők a nemzetbiztonsághoz, a kommunikációhoz közeli területekről származnak, de az akadémiai körökből és a sajtóból is. A bemutatkozó lap szerint a LARICS tagjai között van Cristian Diaconescu és Sergiu Celac volt külügyminiszter, Dan Dungaciu professzor, Iulian Chifu professzor (volt nemzetbiztonsági ügyekért felelős elnöki tanácsadó), Antonia Colibăşanu elemző (a Stratfor elemzőügynökség volt alkalmazottja), Dan Dima (volt nemzetbiztonsági ügyekért felelős elnöki tanácsadó), Mihaela Nicola (a The Group kommunikációs ügynökség alapítója, amely egy bizonyos arculatváltás folyamatában a Román Hírszerző Szolgálattal is együttműködött), Bogdan Ficeac, Ion M. Ioniţă, George Damian, Marcela Tuscă és Valentin Buda újságírók (az utóbbi kettő Moldova Köztársaságból), George Scarlat volt diplomata és újságíró, Petrişor Peiu tanácsadó, de Darie Cristea, Tatiana Cojocari és Lucian Dumitrescu kutató is. „Jónak tartom azt az elgondolást, hogy a Román Akadémián belül legyen egy ilyen laboratórium. Mert a világszinten tudatosult és egyértelművé tett információs hadviselést Romániában politikai szempontból nem tartom elfogadottnak. Az ilyenfajta információs hadviselés finanszírozása, az abban való részvétel a politikai vektorra tartozik. Romániában a politikum hallgat ezzel kapcsolatban. E passzivitásra két magyarázat van: vagy a romániai politikumban nem tudatosul a veszély és a hosszú távú sebezhetőség, vagy megvannak az okai a hallgatásának, ami rendkívül érdekes és bonyolult ügy lenne. Az egyik amerikai jégkorongozótól megkérdezték, miként tud folyamatosan formában maradni. A következőt válaszolta: a többi jégkorongozóval ellentétben, akik állandóan oda szaladnak, ahol a korong van, én oda szaladok, ahol lesz a korong. Az információs hadviselés nagyon is kidolgozott, rugalmas, egyszerű és olcsó eszközökkel folytatott agressziós forma, amelyhez a polgárok, az intézmények, a kormányok is hozzáférhetnek” – magyarázta Cristian Diaconescu volt külügyminiszter, LARICS-tag is. A Román Akadémia főtitkára: a putyini Oroszország információs hadviselésétől a Román Ortodox Egyház, az akadémia és Eminescu elleni „román–román” háborúig. Victor Voicu akadémikus, az akadémia főtitkára nyíltan beszélt arról a fenyegetésről, amit Oroszország jelent Romániára és az EU-ra nézve, amelyet az információs hadviselés fegyvereivel és az orosz titkosszolgálat által koordinált kremli „trollhadseregen” keresztül folytat, s amelybe Oroszország hétmillió dollárt fektetett be. „Egyes szomszédaink részéről megnyilvánuló agresszivitás potenciális veszélyt jelent mind Romániára, mind az EU nagylelkű projektjére. Naivak is lennénk – de nem vagyunk azok –, ha azt hinnénk, hogy ezek a szomszédaink nem az európai család szétesését akarják, hogy elérjék politikai és expanziós céljaikat – nem feltétlenül területi terjeszkedésről beszélünk. Még akkor is, ha ezeknek a szomszédoknak a primitívsége – itt Putyin Oroszországára utalok – a történelmi hagyománynak megfelelően még csak nem is álcázza diplomácia mögé fegyveres fenyegetését. Egy leplezett, jól szervezett, európai és globális terjesztésű és lefedettségű propagandáról van szó, amelynek keretében álhírekkel, rágalmazásokkal, Putyin nagyságáról szóló propagandával manipulálják polgárok nagy tömegeit, támogatnak egyes jelölteket” – magyarázta Victor Voicu akadémikus (az eredeti szöveg rendkívül rossz, értelmiségihez méltatlan fogalmazású, a fordítás ezt csak részben tudja kijavítani – a szerk.). Voicu arra is kitért, hogy miként ismertette, torzította el az orosz propaganda az elmúlt télen lezajlott romániai kormányellenes tüntetéseket: „Az orosz sajtó a Győzelem (Victoriei) téren zajlott tüntetésekkel kapcsolatosan, az orosz Külügyminisztérium rövid üzenetét átvéve kialakította azokat a célpontokat, amelyekkel illusztrálható, hogy mi történik abban az országban, amely arról álmodott, hogy egyesül a szomszédos Moldovával. Az orosz propaganda jól irányzott és célzott volt. A kialakított célpontok: e tüntetések erőszakossága (ami nem igaz), az ország megosztottsága (nem igaz), a román Majdan, a gazdasági helyzet, az oroszellenes érzelmek, az EU nem támogatja Romániát, az a veszély, amit Románia jelent Oroszországra nézve. Nyilvánvaló a különbség az események valósága és az orosz propaganda között.” Victor Voicu akadémikus nem szalasztotta el az alkalmat, hogy elítélje a Román Akadémia ellen a 2017 februárjában, a Grindeanu-kormány elleni nagyszabású tüntetések kellős közepén közzétett „kiáltvány” alkalmával indított támadást, amely kiáltványt nacionalistának és kormánypártinak értelmeztek, mert a tüntetéseket összefüggésbe hozta Románia és a jogállamiság destabilizálásának veszélyével. Különben utólag több aláíró és akadémikus elhatárolódott ettől a „kiáltványtól”. Voicu azonban szerdán egy „román–román háború” egyik epizódjának minősítette, amelynek állítólag a Román Ortodox Egyház vagy a hagyományos család a célpontja, de nem pontosította, hogy ki állhatna egy ilyenfajta „háború” mögött – ugyanis a fentiek általában nem tartoznak Oroszország kedvenc célpontjai közzé, éppen ellenkezőleg. „Figyelembe kellene vennünk a belső, román–román hibrid háborút is. Szeretnék szóba hozni néhány szempontot, amelyekre a média is ki szokott térni – a Román Ortodox Egyház, a Román Akadémia, a hagyományos család, a román értékek, a múltbéli vagy élő kultúremberek, például Eminescu, a román nemzeti identitás ellen irányuló kampányok a médiában és az interneten. A román akadémikusok felhívására is láttam nem megfelelő, agresszív reakciókat. Felmerül a kérdés: ezek az agresszív kampányok spontánok, vagy előzetes felkészülés alapján robbantják ki őket? Mi hajtja őket harcba? Ne feledkezzünk meg egyes pszeudo-véleményvezéreknek az akadémikusok üzenetére adott reakciójáról. Szerintük véleménybűnt követtünk el. (…) Kitartóan igyekeznek kikényszeríteni a kisebbségek dominanciáját, típusuktól vagy relevanciájuktól függetlenül, az etnikai kisebbségeket is beleértve – Székelyföld statútuma megjelent a Hivatalos Közlönyben. Nem egyenlőséget akarnak kikényszeríteni, hanem a kisebbségek dominanciáját” – vélekedett Victor Voicu akadémikus. Ioan Aurel Pop akadémikus arról beszélt, hogy Magyarország információs hadviselésben használt arzenáljával szemben az új nemzedékek tabula rasa agya áll. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop akadémikus rámutatott arra, hogy miközben a világokat „az igazság kritériumai mentén építik újra” – amely igazság ma attól függ, hogy mit gondol bárki jónak vagy rossznak –, fennáll annak a veszélye, hogy olyan nemzedékek jönnek, amelyeket ismerethiányuk miatt bármilyen információval lehet bombázni: „A mai befogadó több, mint ami hajdanán a tabula rasa volt. Emlékeznek a szlogenre, hogy »nem ismeretek felhalmozására van szükség, hanem know how-ra«. Óriási lehetőséget teremt, hogy ezen a világon minden kétélű: olyan nemzedékek jönnek, amelyeket – mivel nem halmoznak fel ismereteket a jelenleg létező legjobb számítógépben, az emberi agyban – bármivel bombázni lehet. Ha a kommunikátor tudja, hogyan tegye ezt intelligensen.” Pop példaként számos olyan diskurzust és „igazságot” említett, amelyeket Magyarország egy Románia ellen folytatott igazi „kommunikációs és tájékoztatási háborúban” alkalmaz. Miközben Románia a Nagy Egyesülés 2018-as centenáriumának megünneplésére készül, Magyarország létrehozott egy állami főosztályt (valójában az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoportjáról van szó – a szerk.) a mai Magyarország határait kijelölő trianoni szerződés centenáriumának 2020-as megszervezésére. „Magyarország olyan ország, ahol egy jobboldali kormány szélsőjobbos együttműködésekkel erősíti identitását, de nem az egyetlen a térségben, amely így jár el, ugyanezt csinálják a csehek, a szlovákok, a lengyelek is. Jelenleg olyan aspektusokat használnak fel, amelyek Erdély identitására vonatkoznak – az erdélyiséget és egy új ország történelmi alapokra történő felépítésének lehetőségét, Erdély autonóm fejedelemségének létezésére hivatkozva. Ezen gondolatok közül néhány megdöbbentett”, mutatott rá Ioan Aurel Pop, aki többet is felsorolt azok közül a fogalmak közül, amelyeket Budapest egyre kitartóbban használ fel Romániával szemben ebben az „információs hadviselésben”: • Az autonómiák történelmi alappal rendelkeznek, és ezeket a nemzetállamon túlmenően kell hirdetni, de Magyarországon kívül, a történelmi Magyarország ugyanis szent föld – a másik szlogen, amely megjelent, és amelyet politikailag fel kell éleszteni. • A románok történelme új történelem, a románok a történelem nélküli népek közé tartoznak, amelyek részben a Habsburg, majd az Osztrák–Magyar Monarchia részét képezték. • A vlach kifejezés nem a román szinonimája, s gyakorlati szükségletek miatt a szomszédos Szerbia is kölcsönvette. • Erdély nem Románia, mert kevesebb mint 100 éve Románia része, míg Magyarországnak egy egész történelmen keresztül a része volt, a történelmi kapcsolatok pedig erősebbek Magyarországgal, mint Romániával. • A történelmi Magyarországon 1990 után általam figyelemmel kísért történelemtankönyvekben szereplő címek (Bevezetés általános iskolás diákok számára): A történelmi Magyarország szent földje (előszó); A magyarok, a Kárpát-medence civilizátorai (egyik fejezet). • A Iancu de Hunedoara (Hunyadi János – a szerk.) helytelen, őt Ioannak kellene nevezni (románul – a szerk.), mert Ianoş volt. Ez teljesen hamis. • A román kulturális életből egyesek az állami himnusz megváltoztatását kérik. Ezt ők (értsd: a magyarok – a szerk.) is átveszik, és azt mondják, hogy a himnuszt meg kell változtatni, mert a kultúránktól idegen személyiségekre hivatkozik, például az a részlet, hogy „Mihai, Ştefan, Corvine”. A Corvinokat kellene kivenni a himnuszból, ők pedig azt állítják, hogy ezért kell megváltoztatni a szöveget. • Cluj-Napoca (Kolozsvár – a szerk.) neve: egy bukaresti kolléga (Lucian Boia – a szerk.) egyik állásfoglalása alapján Magyarországon megjelent az az elképzelés, hogy a Napoca egy ceauşescui, 1974-ben kitalált kifejezés, és el kellene távolítani. Valójában ez több mint 2000 éves kifejezés, már abból az időből is vannak forrásaink, amikor még dák falu volt, majd Napoca lett, a legrégebbi municípium Románia területén, Hadrianus uralkodásának elején alapították, és rendben vannak a papírjai. A mi információink arzenáljából vesznek át, megcsonkítva és jól irányítva. • Végül, hogy az erdélyiek 1918-ban nem akarták az egyesülést. Ezt azonnal átvették, és több idegen nyelvre is lefordították 2018-ra készülve, amikorra a németországi, franciaországi és az angol ajkú államok közvéleményét fel kell készíteni, hogy az egyesülés aktusa az erdélyi román lakosok akarata ellenére történt. A kolozsvári rektor azt magyarázta, hogy e propagandisztikus manipulálások kivédésére egyetlen megoldás van: „Mindezek a nyilvánvaló ismerethiány, a töredékes olvasottság nyomán nyernek körvonalat. Annak érdekében, hogy válaszolni tudjunk ezekre a kihívásokra, gondoznunk kell a legfontosabb dolgot, ami rendelkezésünkre áll, nevezetesen az emberi agyat. Ehhez komoly nevelésre, a nevelésre való odafigyelésre van szükség, amivel mi, úgy tűnik, már nem rendelkezünk”. A bizalmatlanság geopolitikája. Dan Dungaciu: Miért hatásos Európában az orosz propaganda, miközben Oroszországba képtelen behatolni a nyugati narratíva. Dan Dungaciu professzor azt magyarázta, hogy a LARICS kezdetben főleg a „bizalmatlanság geopolitikájára” fog összpontosítani, vagyis azokra a területekre, ahol kismértékű a társadalom bizalma: „Ha megnézzük ezeket a területeket, azt tapasztaljuk, hogy ott nagyon is lehetséges egy hatékony információs hadviselés. A közösségek, kiterjedt területek, mint például az EU, most egyfajta válságban vannak, amelyet például abban is megnyilvánulni látunk, hogy Franciaországban a szavazók fele a szélsőségességet választotta. (…) Ez olyan kisülés, amelyen keresztül valamiképpen kitörhet egy mélyreható válság. Az európaiak már nem bíznak a saját vezetőikben, innen fakad egyesek készsége, hogy elfogadjanak bizonyos üzeneteket. Nem azért szavaznak Le Pen asszonyra, mert az oroszok fizetik, hanem az oroszok azért fizetik Le Pen asszonyt, mert ők rá szavaznak. Európában a bizalom hiánya oda vezet, hogy ez a térség nyitottá válik az ilyenfajta behatolásokra.” Dungaciu részletesen elmagyarázta, hogy Oroszország miért olyan sikeres az információs hadviselés terén Európában, de Romániában kevésbé, és miért ne lehetne Oroszország is hasonló típusú válasz célpontja Európa részéről, holott, ahogy azt Cristian Diaconescu volt külügyminiszter állította, nagyon nagy erő lenne egy ilyenfajta háborúban. „Miért nem tudjuk megérteni, hogy egy gazdagabb, erősebb, tájékozottabb Nyugat nem működik az Orosz Föderáció számára? Oroszország ma pontosan ellentéte az 1989 előtti Romániának. Milyen volt akkor, miért hallgattuk mindnyájan szinte vallásos áhítattal a Szabad Európát, hogy Romániáról kapjunk információkat? Két alapvető feltétel létezett: nem bíztunk a saját vezetőinkben, nem szerettük őket, és bíztunk a forrásban, a Nyugatban. Ez rendkívül nyitottá tett minket. A mai Orosz Föderáció nem bízik a Nyugatban, és szereti a vezetőit. Nem bízik a Nyugatban, bármit is mondana neki. És még mindig szereti a vezetőit, következésképpen bármilyen Orosz Föderáció felé küldött propagandaakció jelenleg hatástalan. (…) Amikor meginog a Putyinba vetett bizalom, akkor a lakosság nyitottabb lesz arra, hogy elfogadjon bizonyos nyugati üzeneteket. Amikor felmerül majd, hogy Putyin hibázik, vagy ezeknek a nyugatiaknak van igazuk, akkor Oroszország áthatolhatóvá válik az ilyenfajta üzenetek számára” – magyarázta Dan Dungaciu. A LARICS koordinátora rámutatott arra, hogy Románia egyszerű ok miatt képes tartani magát ebben a háborúban, bár vannak kockázatok: „Az Orosz Föderációval és a nyíltan onnan érkező üzenetekkel szembeni bizalom hiánya a magyarázata annak, hogy az Orosz Föderáció inkább csak marginálisan képes behatolni a román sajtóba. De létezik a romániai társadalmi, politikai intézményekkel szembeni bizalmatlanság. Ez nem azt jelenti, hogy nincs vagy nem lesz konfrontáció Oroszországgal. Közvetítőkön keresztül lesz. A következő években szembesülni fogunk az ilyenfajta csatával, amelyben Budapestről és Moszkvából származó üzenetek is jelen lesznek.”
Gândul; Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Trianon: „kéne végre egy közös terv”
A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. A budapesti történész a kutatócsoport céljairól, a szomszédos népek reakcióiról és a Trianon-trauma meghaladásáról is beszélt a Krónikának adott interjúban. Elmondta, Trianont, a háború végét, az összeomlást történeti eseményként kezeli, illetve tudományos problémaként, éppen ezért nem tud mit kezdeni azzal, ha egyesek úgy élik meg, hogy „nemzeti üdvtörténetük betetőzését” teszik kérdésessé „történetpolitikai machinációkkal”.
– Közel száz év telt el a trianoni békediktátum aláírása óta, de még ma is az egyik legforróbb téma a Kárpát-medencében. Miért van ez így?
– Alapvetően azért, mert a magyar identitás egyik alapkérdéséről van szó: hol húzódnak a nemzet határai, ki a magyar és ki nem az. Egy történelmi traumát érint, és kárvallottjai – a kisebbségi magyarság – mindennapi létével emlékeztet az 1920-ban és utána történtekre.
– Míg a diktátum aláírásától 1945-ig Trianon állandó téma volt, sokat foglalkoztak vele, a Rákosi-, majd a Kádár-korban gyakorlatilag feketelistára került. 1990 óta viszont ismét kutatható a téma, és számos történész foglalkozik is vele. Van még kutatnivaló ma is? Sok dolgot nem tudunk még Trianon kulisszatitkairól?
– Persze. Ezen leszünk. A számtalan kutatási irány közül az iratkiadások mellett magam nagyon fontosnak tartom a Trianonnal kapcsolatos külpolitikai gondolkodás fejlődését, a menekültek kérdését vagy az emlékműkatasztert – és még sok minden mást is.
– Ön nem csupán az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetőjeként foglalkozik a témával, hanem már korábban is hozzányúlt. Trianon-legendák címmel könyvet írt, amelyben a diktátum aláírásával, illetve annak utóéletével kapcsolatos városi legendákat vette górcső alá, és igyekezett megcáfolni. Miért gondolta úgy, hogy erre szükség van? Nem érték bírálatok, amelyek szerint hazafiatlan, esetleg egyenesen nemzetáruló?
– Attól, hogy valaki hiteles, és nem legendákra alapított történeti tudást akar átadni, nem hiszem, hogy hazafiatlan lenne. Ravasz László lapját, a Református Életet idézem nyolcvan évvel ezelőttről: „Trianon ellen az tesz a legtöbbet, aki a legtöbb hazugságot irtja ki a magyar életből és a legtöbb igazságnak szerez érvényesülést”. Nyilván vannak, akiknek nem tetszik a mű, de egyfelől több helyen is igyekeztem jelezni személyes érintettségemet az ügyben. Másrészt a sok ezer eladott kötet jelzi, hogy sokan kíváncsiak arra, amit erről írtam.
– Van olyan Trianon-mítosz, ami végül mégis igaznak bizonyult? Egy korábbi interjúban arról beszélt: egyik kutatótársa olyan iratokra bukkant, amelyek azt bizonyítják, hogy a párizsi tárgyalások során a román delegáció tényleg prostituáltak bevetésével igyekezett megszerezni a bírák jóindulatát...
– Minden mítosznak van valamiféle valóságmagva: csak éppen egytényezős, a valós indokokat elfedő gondolkodásra nevelnek sok esetben. Georges Clemenceau francia miniszterelnöknek valóban volt magyar menye, de Magyarországgal nem ezért bántak el Párizsban, hanem mert a francia, angol, olasz és amerikai stratégiai igények ebbe az irányba terelték a békecsinálók gondolkodását.
A román kéjnőkről egyelőre nincs százszázalékos bizonyítékunk, de ha lesz, közzétesszük. Ha voltak is, sok eredményt nem értek el, a román határ nem a Tiszánál húzódik, és Békéscsaba vagy Mátészalka sem került Romániához.
– Az MTA Lendület 100 Kutatócsoport most a közelgő századik évforduló alapján ismét a figyelem középpontjába hozta a kérdést. Kik a tagjai, milyen alapon válogatta ki őket?
– Alapvetően történészek, de van köztük szociológus, irodalom- és művészettörténész is. Részben olyanok, akiket régóta ismerek, de vannak köztük olyanok is, akiket korábban nem ismertem, csak a szakmai munkásságuk alapján kértem fel őket, és nagy megtiszteltetés, hogy igent mondtak. Nagyon kevesen voltak, akik nemet mondtak, ők is inkább más elfoglaltságaik miatt, nem azért, mert nem látták fontosnak a projektet.
– Mi a csoport célja?
– Letenni nyolc-tíz kötetet, többtucatnyi cikket, idegen nyelvű publikációkat és konferenciaszerepléseket a magyar társadalom képletes asztalára, abban bízva, hogy ez a termés idővel hat a közgondolkodásra is. – Hogyan fogadták a történésztársak, egyáltalán a magyarországi akadémiai közeg a csoport megalakításának az ötletét? – Úgy látom, elismerés és támogatás övezi a magyar akadémiai és tudományos világban. Nagyok az elvárások is, de hát ez természetes.
– A kutatócsoport amúgy külföldön is felkeltette a figyelmet: nemrég a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora, Ioan Aurel Pop történész egyenesen azzal vádolta meg önöket, hogy valójában románellenes magyar propaganda terjesztését szolgáló kormányhatóságot működtetnek. Miért van az, hogy a Trianon-téma feszegetése ennyire kellemetlen a szomszéd népek egyes képviselői számára?
– Nem látok a fejekbe, de hát a saját állam létrehozásának kulcspillanatairól van szó, a nemzeti üdvtörténet betetőzéséről.
Sokan nyilván úgy élik meg, hogy ezeket az erőfeszítéseket tesszük kérdésessé mindenféle történetpolitikai machinációkkal. Ezekkel nem tudok mit kezdeni: a mi célunk tudományos, a célunk az, hogy a nyilvánosság előtt és a nyugat-európai, illetve szomszédos országokbeli kollégák bevonásával dolgozzunk.
– Nem csupán a román, a szlovák vagy szerb – és újabban az ukrán – történészek reagálnak úgy, mintha a tyúkszemükre léptek volna, amikor fölmerül a Trianon-problémakör. Magyar részről is hallhatók olyan hangok, amelyek szerint kár feszegetni a témát, sőt káros, hiszen a trianoni békeszerződés nyomán Magyarország végre tényleg független, és majdnem homogén nemzetállam lett...
– Nekem az a benyomásom, hogy ez régebben volt jellemző, bár nyilván most is létezik. Trianont, a háború végét, az összeomlást én történeti eseményként kezelem, illetve tudományos problémaként. A tudományos kutatás meg ugye mindig feszegetés egy kicsit, valami korábbinak a meghaladása.
– Létezik egy közhelyes kifejezés: Trianon-trauma. Ön szerint valóban van ilyesmi?
– Nem biztos, hogy szerencsés biológiai jelzőkkel leírni egy társadalmi jelenséget, de az biztos, hogy a vesztes háborúnak, a forradalmaknak és a nemzet több részre szakadásának máig ható identitásbeli következményei vannak. Hogyan látjuk magunkat, a helyünket, másokat, kit tartunk magyarnak... Örök kérdések ezek, amelyek elől nehéz elmenekülni.
– Túl tud-e a magyarság valaha is lépni a Trianon-problematikán? Lát-e valamilyen megoldást, módszert erre? – „A nemzet közös emlék a múltból, közös terv a jövőre” – mondta Ernest Renan francia gondolkodó. Kéne végre egy közös terv.
Ablonczy Balázs (Budapest, 1974. június 26.) történész. Kutatási területe a két világháború közötti Magyarország története. PhD-fokozatát 2004-ben szerezte, Teleki Pál a két világháború között (1921–1938) témában. 2002-től 2007-ig a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Intézetének munkatársa, 2004-től tudományos főmunkatársa volt. 2002 és 2006 között a Pro Minoritate, 2006-tól a Kommentár című folyóirat főszerkesztője. 2007-ben rövid ideig a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársa Szentendrén, majd a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének tudományos munkatársa. 2008 óta az MTA Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa. 2011. március 1-jén négy évre a párizsi magyar intézet igazgatójává nevezték ki. A trianoni béke történetét kutató Lendület-csoport 2016-ben jött létre a vezetésével. Az MTA Lendület-pályázatán 2016-ban ötéves támogatást elnyert Trianon 100 Lendület Kutatócsoport Trianon 100 év után: kontextus, lokalitás, régió című pályázata azt a célt tűzi ki maga elé, hogy a legfrissebb történeti tudást, új tudást teremtve és a meglévőt mozgósítva rávilágítson a trianoni békeszerződés új oldalaira, megvilágítsa a döntés megszületésének egyes, eddig árnyékban hagyott vagy esetleg félreinterpretált oldalait.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)

Reménytelen küldetés – új kötet a trianoni békeszerződést előkészítő küldöttség tevékenységéről
Kik, milyen körülmények között és hogyan próbáltak meg teljesíteni egy lényegében reménytelen küldetést? Milyen stratégiával és taktikákkal igyekezett minél kedvezőbb békefeltételeket kicsikarni Magyarországnak a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar küldöttség? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre ad választ – nagyrészt korabeli, a szakemberek számára is újdonságot jelentő – a nagypolitika kulisszái mögé is betekintést engedő dokumentumok segítségével az a hamarosan megjelenő kötet, amelyet az MTA BTK Lendület Trianon 100 Kutatócsoport tagja, Zeidler Miklós szerkesztett.
Negyedóra – a feljegyzések szerint ennyi ideig tartott, amíg Benárd Ágost, magyar királyi munkaügyi és népjóléti miniszter, valamint Drasche-Lázár Alfréd, rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter aláírták a Nagy-Trianon palota Cotelle termében Magyarország nevében az I. világháborút lezáró békeszerződést.
Az ehhez a – magyar békeküldöttség hivatalos naplóját vezető Wettstein János követségi tanácsos szavaival – „szomorú szertartás”-hoz vezető utat, pontosabban a delegáció 1920. január 5. és június 4. közötti tevékenységét mutatja be A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly – Versailles – Budapest (1920) címet viselő, forrásokat és tanulmányt is közlő könyv.
A napló, amelyből kettő van
A közölt forrásanyag zömét a békedelegáció hivatalos naplója teszi ki. Mint az a szerkesztő, Zeidler Miklós által írt előszóból kiderül: „ennek egyik változata már régóta ismert volt – főként a történé­szek előtt –, hiszen 1939-ben megjelent a Papers and Documents Relating to the Foreign Relations of Hungary (Iratok és dokumentumok Magyarország külpolitikájához) című kiadványsorozat első kötetében.
Ez az iratgyűjtemény elsősorban a külföld számára készült, s a második világháború idején a külvilág előtt kí­vánta forrásszerűen bemutatni – és igazolni – a magyar külpolitika 1918–1921 közötti lépéseit, a dokumen­tumokat értelemszerűen idegen nyelven közölte.
Az angol, a francia és a német nyelvű iratok eredeti nyelven jelentek meg, a többi forrás – így a békeküldöttség naplója is – angol fordítást kapott. Mivel alcíme szerint Csáky István gróf (Neuillyben Apponyi Albert személyi titkára, a kötet megjelenésekor már Magyarország külügyminisztere) feljegyzései alapján készült, olykor »Csáky-napló«-ként is hivatkoztak rá.”
A közelmúltban azonban egy a történetírás számára is újdonságot jelentő dokumentummal gazdagodott a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos források köre.
„Előkerült az angol fordítás alapját képező szöveg első – természetesen magyar nyelvű – változata, mégpedig annak a Wettstein Jánosnak a hagyatékából, aki a békedelegáció főtitkárhe­lyetteseként a feljegyzéseket készítette.” A szerkesztő előszavából az is kiderül, hogy „mivel a Wettstein-napló afféle belső munkaanyag volt, és nem a nyilvánosság számára készült, meglehe­tős nyíltsággal szólt néhány bizalmas ügyről is. Így például azokról a propagandaakciókról, amelyeket a magyar kormány által politikailag és anyagilag is támogatott magyarbarát szlovák, ruszin és bánáti aktivis­ták hajtottak végre 1920 első felében azzal a céllal, hogy a Felvidék, Kárpátalja és a Bánság területét ne csatolják el Magyarországtól.”
E két dokumentum közlésének módja határozza meg a kötet szerkezetét. A Wettstein-napló eredetije és a Csáky-napló magyar fordítása az oldalpárok bal oldalán olvasható, míg a jobb oldalon a napi bejegyzésekhez dátum, illetve téma szerint kapcsolódó egyéb források kaptak helyet.
A történelem iránt érdeklődő, de nem szakember olvasó számára talán ez utóbbiak a kötet legérdekesebb lapjai. Megelevenedő történelmi alakok, a háború utáni Párizs mindennapjai, a hírektől elzárt, tehetetlenségük miatt szélsőséges érzelmi ingadozások között élő delegátusok leginkább komor pillanatai ismerhetők meg a minisztertanácsi jegyzőkönyvekből, magánnaplókból, magánlevelekből, visszaemlékezésekből, újságcikkekből karikatúrákból és fényképekből.
-
„... tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. [...] És mégis: az az idő, amelyet ilyen lelki kínok közt töltöttünk el, kedves emléket is hagyott bennünk –gondolom, mindnyájunkban – annak a jelenségnek révén, amely azt tűrhetővé tette, sőt időnként kellemessé, lélekemelővé. Mert csoda történt ott Neuilly-ben, szeretetre méltó csoda, melyet vajha tudnánk itt nagyobb méretekben megismételni: együtt volt vagy hatvan magyar ember, és nem volt sem pártoskodás, sem veszekedés, sem versengés, sem gyűlölködés, sem intrika, sem érvényesülési tülekedés, hanem a legteljesebb harmóniában, a szent cél iránt való önzetlen odaadásban, kölcsönös szeretetben és megbecsülésben, fegyelmezetten végezte ennek a társaságnak minden tagja a reá bízott munkát...”
(Apponyi Albert előszava Benda Jenő riportkönyvéhez, 1920. június)
Historiográfiai unikumok
A kötet készítői igyekeztek releváns, jellegzetes és érdekes darabokat válogatni; közülük jó néhány első közlés – valódi historiográfiai unikum. Témájuk szerteágazó: szóban vagy képen megjelenik többek között a ma­gyar delegátusok feladatköre, a franciaországi magyar hadifoglyok helyzete, a delegációt vezető Apponyi Albert beszéde, a te­rületvédő propaganda, számos portré a békeküldöttség tagjairól, a külügyminiszter és a hercegprímás folya­modványa a katolikus egyház közbenjárásáért, egy tudósítás a párizsi árviszonyokról, egy alternatív határ­javaslat Székelyföld visszacsatolásáról, a magyar küldöttek fantáziáját is megmozgató franciaországi szép­ségverseny, a békekonferencia végső döntése a magyar határokról, az amerikai magyarok washingtoni tün­tetése, a francia–magyar titkos tárgyalások, Apponyi memoranduma a béke aláírásának vagy elutasításának kérdéséről s végül egy képriport a békeszerződés aláírásáról.
A 26 politikusból, diplomatából és szakértőből, háromfős irodai személyzetből, továbbá hat gépíró­nőből, négy nyomdászból, négy irodaszolgából, hat újságíróból, öt vasutasból és hatfős vasúti éttermi személyzetből álló, 1920. január 5-én a Keleti pályaudvarról Apponyi Albert gróf vezetésével útra kelt békedelegáció – amelyhez útközben, illetve később még néhányan csatlakoztak – szállását Párizs határán kívül, egy neuillyi szállodában jelölték ki.
Mozgását pedig korlátozták, nehogy a magyar küldöttek politikusokkal vagy új­ságírókkal lépjenek kapcsolatba a francia fővárosban, s így nagyobb nyilvánosságot szerezzenek nézeteik terjesztéséhez.
A körülményeket illusztrálja egyebek mellett az is, hogy ennek a második emeleti két szűk szobájában működött a békedelegáció irodája és irattára, s itt helyezték el az állami nyomdából kölcsönzött kis kézisajtót is, melynek lendkerekét a delegáció 50 év alatti férfi tagjai váltott műszakban, párosával forgatták.
A közölt dokumentumokban részletesen olvashatunk olyan, a magyar történelmi köztudatban legendává vált eseményekről, mint például Apponyi Albertnek a békekonferencián – felváltva francia és angol nyelven – elmondott, a magyar álláspontot ismertető, majd azt a jelen lévő olasz kormányfő iránti udvariassági gesztusként olaszul is röviden összegző beszédéről, annak közvetlen fogadtatásáról és közvetett hatásáról vagy Teleki Pál etnográfiai térképéről, a „carte rouge”-ról („vörös térkép”).
Kevésbé ismert az a dokumentumok alapján megelevenedő, az olvasó számára pedig még a végkifejlet ismeretében is drámai feszültséget hordozó dilemmával kapcsolatos vita, amelynek lényege, hogy megtagadhatja-e Magyarország a békeszerződést aláírását, ha a konferencia nem fogadja el javaslatait.
-
A kötetben a forrásokon kívül olvashatók a magyar békeküldöttség által 1920 januárja és márciusa között benyújtott 38 jegyzék és a hozzájuk tartozó mellékletek listája, a szakirodalmi, levéltári és múzeumi hivatkozásokat tartalmazó forrás- és irodalomjegyzék, valamint névmutató.
A magyar békeküldöttség naplója
Neuilly – Versailles – Budapest 
(1920)
A forrásszövegeket válogatta, az idegen nyelvű szövegeket fordította, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Zeidler Miklós
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Történettudományi Intézet
Budapest, 2017 http://mta.hu/tudomany_hirei

„Nem sebeket feltépni, megbékélni kellene”
A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Murádin János Kristóf történész. A Sapientia adjunktusa szerint amíg a politikusok nem hagynak fel a feszültséggeneráló üzenetekkel, amíg nem alakul ki regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a magyar, román, szlovák történészek között, nem szűnnek a száz éve tartó viták.
Heves pengeváltás alakult ki az elmúlt időszakban magyar és román kormányzati illetékesek között a trianoni évforduló apropóján. Lázár János miniszterelnökséget vezető miniszter szerint itt az ideje, hogy Magyarország szomszédai, Európa vezetői kimondják, elismerjék, és politikájuk igazodási pontjává tegyék, hogy a magyar nemzet Trianonnak áldozata, nem pedig előidézője. A román külügyminisztérium provokációnak nevezte a kijelentést, Bukarest szerint a budapesti hivatalosságok megkérdőjelezik a világháborúk után Európában kialakult jogrendet. Történészként meglepte, hogy ilyen adok-kapok robban ki a két fél között? – Se történészként, se magánemberként nem lepett meg a dolog. Minden józanul gondolkodó ember előtt valamilyen szinten nyilvánvaló, hogy a centenárium közeledtével fokozottabb lesz a feszültség a térségben, de nemcsak magyar–román viszonylatban, hanem magyar–szlovák vonalon is. Számítani lehetett erre most, amikor az Európai Unió gyengélkedik, az államok bizonytalanok, valahogy eltünedezett a kilencvenes évek bizonyossága, miszerint a nyugati integráció mindent megold, és általánossá vált a létbizonytalanság. Ilyenkor erőteljesen előtérbe tudnak kerülni ezek a traumák, mint amilyen a trianoni is.
Ráadásul még el sem érkeztünk a román egyesülés centenáriumát ünneplő 2018-hoz, amikor az egész évet betöltő megemlékezések közepette bizonyára fokozódik a feszültség. Mire számíthatunk e téren? – Igazság szerint a román egyesülés kapcsán a centenáriumot nem jó évfordulóhoz kötik, hiszen a trianoni békediktátumot – amelyet békeszerződésnek neveznek ugyan, de én békediktátumnak vallom, hiszen a magyar tárgyalófél érdemi szinten nem szólhatott bele a szerződés tartalmába – 1920. június 4-én írták alá. Jogerőre is csak jóval később, 1921. július 31-én emelkedett, amikor a magyar Országgyűlés elfogadta és törvénybe iktatta. Trianonról tehát igazából csak 1920-tól vagy 1921-től beszélhetünk. Az 1918-as év nem Trianonról szól, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia állami összeomlását jelenti, Nagy-Románia létrejötte pedig egy egész folyamat volt, amelynek első lépcsője 1918, amit centenáriumként akarnak ünnepelni jövőre. Ekkor ugyanis a besszarábiai térségnek a bekebelezése, Romániához csatlakozása történt meg, és az is csak azért ilyen hamar, mert 1917-ben a cári orosz állam összeomlott, az új bolsevik vezetés pedig különbékét kötött a központi hatalmakkal, így Romániának lehetősége adódott arra, hogy megszerezze a Pruton túli területeket. De ez még távol áll Trianontól, a nagy román állam létrejöttétől. Tehát végül is hamis dátumon alapszik az egyesülés centenáriuma, amit most ünnepelni fognak, és amelynek bizonyára számos tudományos, népszerűsítő program is része lesz, no meg a politikában is rengeteg visszhangot fog kiváltani. Úgy vélem, felesleges konfliktusokat gerjesztő év lesz a 2018-as centenáriumé, amelyeket el kellene kerülni, az évfordulónak nem ez kellene hogy legyen az üzenete. Olvasva a sajtóban kibontakozott magyar és román külpolitikai vitát, ismét felötlött bennem a gondolat, hogy 1918–2018-nak éppen arról kellene szólnia, ne a régi sebeknek a feltépését, hanem a megbékélést keresse a két nép. Ha már egy százéves évfordulóhoz ragaszkodunk – ami, mint mondtam, igazából legfeljebb három év múlva állja meg a helyét –, végre itt lenne az alkalom, hogy egy pozitívabb, nem pedig egy feszültséggeneráló üzenetre használják fel a mai bizonytalan világban. – Van-e arra esély ön szerint, hogy a jövőben közeledjék magyaroknak és románoknak Trianonhoz, illetve a nagy román egyesüléshez, december elsejéhez való viszonyulása, ezeknek a történelmi momentumoknak a megítélése? – Igazság szerint ennek nagy realitása szerintem nincs. Nemigen lehet ezen változtatni, hiszen ez a két dátum mindkét nép esetében beleivódott a nemzeti öntudatba, Trianon kérdésköre magyar szempontból, illetve a nagy egyesülés témaköre román szempontból egyaránt az identitás részét alkotja. Azt viszont el lehet érni, hogy felesleges, apró szurkálódásokkal ne hergeljék egymást ebben az időszakban, illetőleg hogy a két fél között egyfajta kompromisszumos megállapodás szülessen arról, miszerint az évfordulót valahogy mind a két félnek a nemzeti érzékenységeit figyelembe véve üljék meg. Magyarország, a magyarság számára persze, hogy tragédia, ami történt, ugyanakkor a román fél nem tudja megérteni azt sem, hogy a magyar oldalnak mindenképpen rossz lett volna. Valójában állandóan az a magyar tragédiának a lényege, hogy vagy nagy államként megmarad a történelmi Magyarország, de akkor nem független, mert az osztrák fél vagy bármilyen más hatalmi tényező mellett lesz kénytelen élni, vagy független, de kis állammá válik, viszont nincs meg a nemzeti egysége. Tehát a magyarság számára semmiképpen sem származott kedvező kilépési lehetőség az első világháborúból. Másik negatívuma a román félnek, hogy a politikum gerjeszti ezeket a feszültségeket, holott az egyszerű román ember pontosan tudja, nem várható el a másiktól, a magyar féltől a nagy egyesülés megünneplése, amely mégiscsak az éppen bekövetkezett tragédiát jelenti számára. Minden logikusan gondolkodó, bizonyos kérdésekhez nem rosszindulattal viszonyuló ember belátja, hogy ezt nem lehet ünnepként felfogni magyar szempontból.
Miként lehetne tekintettel lenni a másik nép érzékenységére? Hogyan oszlatható el a gyanakvás, amikor az egyik fél határrevíziós törekvéseket vél felfedezni, a másik pedig folyamatosan igyekszik cáfolni ezeket a vádakat? – A magyar félnek is tanulnia kéne abból, hogy a román érzékenységet nem kéne felesleges politikai nyilatkozatokkal sérteni, bántani. Nyitni kellene a románok felé, előtérbe helyezve a partneri kapcsolatokat, hosszú távon kellene gondolkodni. Ezek a nyilatkozatháborúk mindkét félnek csak rosszat tesznek. A december elsejei román nemzeti ünnepet – ami végül is az erdélyi románságnak volt az akaratnyilvánítása, hogy a román nemzethez tartozzék – , illetve a magyarság számára szomorú trianoni dátumot, az ezzel kapcsolatos érzékenységet egyformán tiszteletben kellene tartania mindkét félnek. Ha a politikum ezeket az érzékenységeket figyelembe véve próbálna regionális, közép-európai centenáriumi megemlékezéssorozatot – szándékosan nem mondtam ünnepséget – tartani, akkor hosszú távon közelíteni lehetne az álláspontokat, a történelemszemléletet. És el lehetne érni egy olyan minimum minimorumot, kompromisszumos megoldást, amelynek köszönhetően kialakulhatna egy békés egymás mellett élés. Mindkét oldalon nagy felelősség hárul a politikumra. A kis közép-európai országok különösen egymásra vannak utalva most, amikor az EU gyengélkedik, továbbá migránsválság, ukrán polgárháború, görög adósságválság és számos egyéb probléma felmerül. A trianoni kérdéskörnek nem elszakító, hanem összekötő tényezőnek kellene lennie, hiszen ez ugyanúgy a magyarság, mint a románság története. Az interpretációknak a közelítése nagyon fontos lenne a jövő szempontjából, és erre tökéletes alkalom lenne a 2018 és 2020 közötti többéves emlékév. Magyarországon éppen most járt le a Gulág-emlékév, a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások majdnem három évig tartó emlékéve, amelynek a programjai éppen a megbékélést, ennek a nehéz történeti kérdésnek a tisztázását szolgálták. Ezt lehetne a trianoni évforduló kapcsán is megtenni, ehhez azonban mindkét fél részéről politikai akaratra van szükség, mert nem a szakma, az értelmiség tud mozdulni, hanem a politikum.
Apropó, szakma: a történészek körében zajlik-e előremutató vita, egyeztetés Trianon, a román egyesülés kérdésében? Különös tekintettel arra, hogy például évtizedek óta létezik magyar–román történész vegyes bizottság, ám eredményekről nemigen hallani. – Léteznek ilyenek, de az az igazság, hogy ezek látszatfórumok. Az a szomorú helyzet, hogy a szakmában sincs kompromisszum. A tudomány nyilvánvalóan nem képes közvetlenül az egész néphez szólni, mint a politika, de a tudománynak, a szakmának is nagyon fontos, hogy kiegyezzen a két fél egymással. Jelenleg nem ez történik, még mindig két párhuzamos történetírás zajlik kisebb-nagyobb kivételekkel: Lucian Boia román, Romsics Ignác, Ormos Mária és mások magyar oldalon, akik megpróbálják több szempontból megvizsgálni ezt a nagyon kényes kérdést. Igazán objektív történetírás nincs, mert az ember az írásába akarva-akaratlanul belecsempész valamelyest a szubjektivitásából, és abban a pillanatban támadási felületet nyújt a másik fél számára. Addig nem lehet összhangról beszélni, ameddig egymás műveiben azt keressük, kinek a politikai nézőpontjait próbálja érvényesíteni az illető történész, és amíg nem arra törekszünk, hogy közös, kompromisszumos történelemképet sikerüljön kialakítani. Pedig nagyon fontos volna, mert a jövő nemzedékei a történelem tekintetében az iskolapadban vagy az egyetemi padsorokban mégiscsak a történészektől, a szakmabeliektől sajátítják el a múlt ismeretét, és ha nem egy megalapozott, közös nézőpont szerint, egységesen oktatott történelemszemléletként veszik át, akkor ez a száz éve tartó vita tovább fog gyűrűzni az újabb történészgenerációk között magyar és román oldalon. – Viszont nem segít az összhang, a közös nézőpont kialakításán Ioan Aurel Popnak, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorának minapi állítása, miszerint úgymond a budapesti kormány által létrehozott románellenes propaganda-főosztályként működik a Magyar Tudományos Akadémia „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoportja. Mi a véleménye az amúgy neves történészként elkönyvelt rektor félig-meddig pontosított kijelentéséről? – Ez egy zsigerileg érkezett visszajelzés, ami szerintem onnan ered, hogy a románság számára például a második bécsi döntés olyan trauma volt, amelyet a mai napig nem tudott feldolgozni. Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése mutatta meg, hogy van visszaút, van lehetőség arra, hogy a nagy román egyesülés visszarendeződjék. Ez a félelem a kommunista történetírásban oly mértékben megjelent és általánossá vált a második világháború után, hogy a dák–román nemzeti mítosz is a mostani határrendszernek a megőrzését szolgálta. A mostanihoz hasonló reakciókat vált ki bármilyen kihívás, impulzus, ami arra késztethet román történészeket, hogy egy esetleges visszarendeződés veszélyét lássák. Szerintem az amúgy híres, nagy kaliberű történésznek számító Ioan Aurel Pop sem gondolta át a mondandóját, hanem zsigerileg reagált, ami nyilván az ő szocializációs időszakából, történészi formálódási korából eredő reakciókból táplálkozott, később pedig helyesbített is. Látni kell azt is, hogy a román politikumnak olyan elvárásai vannak, miszerint az ilyen funkcióban lévő embereknek éreztetniük kell, hogy figyelik ezt a kérdést, a sértésnek vélt jelenségeket, és érzékenyen érinti őket a nemzeti tudat sértése. Ettől függetlenül nem kellett volna így reagálnia, hiszen nem kormányzati testületről van szó, a „Lendület” Trianon 100 Kutatócsoport eredeti célja éppen az, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba, hiszen még magyar oldalon sincs összhang. Ne feledjük, a magyar történészek között is kettős megítélése van a korszaknak. Egyik oldalon ott van a balos megítélés, miszerint a tanácsköztársaság bukása tulajdonképpen utat nyitott a Trianonhoz vezető ösvényen, a másik oldal pedig azt mondja, maga a tanácsköztársaság és annak a vezetői a felelősek azért, mert Trianon olyan lett, amilyen.
Trianon: „kéne végre egy közös terv” A trianoni diktátum témája a magyar identitás egyik alapkérdését feszegeti – véli Ablonczy Balázs, az MTA Lendület Trianon 100 Kutatócsoport vezetője. 
A Lendület-csoportnak éppen az lenne a feladata, hogy egységes, letisztult, a történeti valósághoz minél inkább közelítő képet alkosson. Igen ám, de amint magyar történészek tudatosan, csoportba szerveződve kutatni kezdik Trianon kérdését, az a környező országokban – köztük Romániában - rögtön gyanakvást, félelmet vált ki, már csak a második bécsi döntés emléke miatt is.
Pedig attól függetlenül, hogy százéves évfordulót ülünk-e vagy sem, igazából a magyar és a román oldal számára egyaránt időszerű a kérdés, hiszen a trianoni problematika lényegében a mai napig nincs letisztázva. A magyar állam, a magyarság számára három olyan történelmi trauma van a 20. században, amin nem tudta túltenni magát, és nem sikerült tisztáznia: a trianoni békediktátum, az újabb, 1947-es párizsi békediktátum (mondhatni a második Trianon), valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leverése.
Ezek a történelmi pillanatok nemcsak a mai magyar államra vonatkoztak, hanem az egész régióra kihatottak, éppen ezért ameddig ezekben nincs letisztult álláspont, és nem alakul ki közös regionális, „tegyük tisztába a dolgainkat” típusú együttműködés a román, szlovák, szerb, ukrán történész kollégákkal, addig ezek az évfordulók csak problémákat fognak okozni.
Murádin János Kristóf
Történész, egyetemi oktató, Marosvásárhelyen született 1980. november elsején. A kolozsvári BBTE történelem szakán jelenkoros szakosodással végzett, ugyanott mesteri, majd 2010-ben a történelemtudományok terén doktori fokozatot szerzett. 2008-tól a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Kara jogtudományi és európai tanulmányok tanszékének főállású oktatója adjunktusi beosztásban, a kolozsvári kar kancellárja. Kutatási területei: erdélyi magyar civilek deportálása a Szovjetunióba 1944 őszén, az 1944-es frontátvonulás Kolozsváron, magyar kultúrintézmények Erdélyben 1944 és 1948 között, magyar–román kapcsolatok a 20. század első felében.
Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár)

Információs háború Erdélyért (Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről)
Törvényszerű-e az Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulásokat övező román bizalmatlanság? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 munkacsoport munkatársával közép-európai mítoszokról is beszélgettünk.
– A közelmúlt egyik visszhangos román–magyar csörtéjéhez vezetett Ioan-Aurel Pop történészprofesszor kijelentése, miszerint a Trianon 100 kutatócsoport a magyar információs hadviselés eszköze. Esélyünk sincs kilépni a magyarok mint örökös irredenták mítoszból?
– Igazából egyfajta félreértés volt ez, amit Ioan-Aurel Pop felénk utólag tisztázott is. Úgy tűnik, nem tudta, hogy a Trianon 100 egy akadémiai kutatócsoport, nem pedig egy kormányzati testület, mint a Romániában létrehozott Centenáriumi Főosztály. A problémát inkább az okozta, hogy Pop szavai különleges kontextusban, egy nemzetbiztonsági-geopolitikai témájú konferencián hangzottak el. A média is sajátosan értelmezte őket, majd Pop eredeti előadásától elszakadva az egész önálló életre kelt. A kutatócsoport működéséről nem is beszélve. A Trianon 100 ugyanis nem egy revizionista propagandát vagy tevékenységet folytató szervezet, nem tervezi aláásni a romániai centenáriumi programokat. Történészekből, irodalomtörténészekből, szociológusokból álló munkacsoport, amely az MTA Történettudományi Intézete keretében működik, a trianoni kérdéskört kutatja. Erről amúgy bárki meggyőződhet, ha ellátogat a www.trianon100.hu honlapra, vagy Facebook-oldalunkra, ám ezt a román nyelvű média többsége szemlátomást elmulasztotta, pedig angol nyelvű tartalmat is kínálunk. Mi tagadás, meglepett bennünket ez a felhajtás, és csak némi fáziskéséssel tudtuk cáfolni a téves állításokat.
– Ezzel együtt beszélhetünk a két fél között viselt információs háborúról?
– Bizonyos értelemben megállja a helyét Pop állítása, miszerint a magyarok és a románok között egyfajta információs háború folyik Erdélyért. Ez azonban nem Trianon után kezdődött, hanem valamikor a 19. században, gyökerei pedig jóval korábbra, a 18. század második felére nyúlnak vissza. És nem „a magyar irredenták” robbantották ki. A nacionalizmus kibontakozásával, a modern nemzetek kialakulásával több területen is egyfajta rivalizálás kezdődött Erdélyért a magyar és román politikai és értelmiségi elitek között. Politikai síkon a román görög katolikus papok, az Erdélyi Iskola tudósai törekedtek az erdélyi románság politikai emancipációjára, vagyis hogy a román eliteket is vegyék be a három erdélyi rendi nemzet, a magyar nemesség, a szászok és a székelyek mellé. Történelmi síkon a románság római eredetével – vagyis őshonosságával – igyekeztek alátámasztani kérésük jogosságát, társadalmi síkon pedig azzal, hogy a románok alkotják a tartomány lakosságának nagyobb részét. A demográfiai érvek megalapozottságához nem férhet kétség, a 18. századtól már kimutatható Erdélyben a román többség. A római–román kontinuitás viszont bizonytalan elméletre épült, amelyet később sokan megkérdőjeleztek és cáfoltak – nem csak magyarok... –, a román értelmiségi és politikai elit mégis fokozatosan erre fűzte fel erdélyi igényeit, ez vált a modern román nemzeti identitás egyik pillérévé. A történelem így elválaszthatatlanul össze¬fonódott a politikával, annak egyik hadszínterévé vált. Hirtelen tétje lett a kérdésnek: ki volt itt előbb?
– Miből fakad e vita?
– A kiegyezés utáni dualista Magyarországon a román vezetők az erdélyi autonómia visszaállítását szerették volna elérni, ahol érvényesülhetett volna számbeli túlsúlyuk. Erről tanúskodik az 1892-es román Memorandum is. A magyar elitek azonban mereven elzárkóztak az autonómiától, hiszen épp az egységes, modern magyar nemzetállamot építették, ezért a vita egyre több területre terjedt ki. A politika mellett a hazai sajtóban, a történetírásban és a különféle szakmai fórumokon, de a nemzetközi nyilvánosság előtt is folyt, bekapcsolódtak külföldi értelmiségiek is. Az első világháború, majd a béketárgyalások alatt a vita propagandajellege értelemszerűen még intenzívebbé vált, igazi információs háború lett belőle. A külföldön ténykedő románok, később a magyarok is igyekeztek megnyerni a nemzetközi közvéleményt saját nemzeti ügyük támogatásának. Bár nem ez volt a döntő, hanem a különféle hatalmi érdekek és alkuk, de ez sem volt elhanyagolható tényező a háborút lezáró rendezésben. Trianon után pedig tulajdonképpen csak új fejezet kezdődött, immár a szerepek felcserélődésével. Innentől kezdve a magyarok törekedtek az új status quo felülvizsgálására, revíziójára, amelyet az egységes, modern román nemzetállamot, Nagy-Romániát építő románok minden szinten elutasítottak. És így ment ez a két világháború közötti korszakban, majd 1940–1944 között is, egészen a második világháborút követő párizsi békeszerződésig, amely a magyar revizionizmusnak is véget vetett. Azóta nem Erdély hovatartozása vagy a határok, hanem az erdélyi magyarok jogai, no meg a történelmi kérdések képezik a viták tárgyát.
– Lucian Boia mítoszrombolását szinte hazaárulásként kezeli a romániai történésztársadalom. De hogyan kezeli Boia munkásságát a magyar történészszakma?
– Magyar nyelvterületen népszerű, egymás után jelennek meg a könyvei, valószínűleg ő a legtöbbet magyarra fordított és legismertebb román történész, emellett azonban Magyarországon elsősorban azért tartják nagyra, mert a Történelem és mítosz a román köztudatban című munkájával demonstrálta: a román történetírás sem olyan reménytelenül egysíkú, mint amilyennek a Ceaușescu-rendszer végén, de még a kilencvenes években is tűnt.
Azzal ugyanis nem igazán lehetett mit kezdeni, nacionalista merevsége és dogmái nem képezhették vita tárgyát. Legalább kiderült, hogy van reális esély a magyar–román párbeszédre a történelemről, mi több, együttműködésre is. Boia erjesztő hatást gyakorolt a román közgondolkodásra is, hozzájárult ahhoz, hogy nyitottabbá, önreflexívebbé váljon, meghaladja korábbi zártságát. Alkalmasabbá tette a román nyilvánosságot a másféle – jelen esetben a magyar – szempontok ismételt bemutatására is. Hosszabb távon akár olyan ügyekben is, mint az autonómia kérdése. De rávilágított azokra az egyetemesen érvényes mechanizmusokra is, amelyek ugyanúgy működnek a magyar vagy más nemzetek történeti tudatában, mint a románban.
– Milyen közös elemek akadnak a közép-európai országok mítoszgyűjteményében?
– A nemzeti mítoszok Boia által is megfogalmazott törvényszerűségei máshol is működnek. Nemrég egy csehországi konferencián megdöbbentően hasonló jelenségekkel találkoztam lengyel–ukrán/litván/fehérorosz vonatkozásban, mint amilyenek a magyar–szomszéd viszonylatban léteznek. Azaz a múlt tendenciózus átértelmezése, gyakran egyenesen kisajátítása, a „másik” kifelejtése vagy átfestése. A nemzeti eredetmítoszok, a dicső múlt és az aranykor, a nemzeti egység vagy a nemzeti tragédiák és szenvedések, a kiválasztottság, a nemzeti hősök, megváltók és árulók mítoszai ugyanúgy jelen vannak a cseh, szlovák, lengyel, ukrán vagy bolgár történeti tudatban. Sokszor keresztezik egymást, ami oda vezet, hogy az egyik nemzet számára hős figura a másik szemében ellenség – magyar–szomszéd vonatkozásban például Kossuth Lajos és az aradi vértanúk, szemben Avram Iancuval, Ľudovít Štúrral vagy Jellasics bánnal.
– Mint ahogy Nagy-Magyarország és Nagy-Románia fogalma is kizárja a másik létét...
– A nemzeti egység, az ideális nemzeti területek nagymértékben fedik egymást, ha egymásra fektetjük az elképzelt „nagy országokat”: a „san stefanói” Bulgáriát és Nagy-Szerbiát vagy a Megali Idea Görögországát, valamint Nagy-Romániát vagy Szlovákiát és a történelmi Magyarországot, továbbá Lengyelországot és Litvániát vagy Ukrajnát. Mivel ezek a területi aspirációk csak egymás rovására érvényesülhettek, az egyik nemzet törekvéseinek maradéktalan megvalósításához vezető események a másik számára gyakran tragikusak. A térség története tele van hasonló kisebb-nagyobb „trianonokkal” és traumatikus következményeikkel. A bolgár nacionalisták számára nehezen megemészthető, hogy Makedónia és a szláv macedónok nem váltak Bulgária és a bolgár nemzet részeivé, hanem idővel létrejött a macedón nemzet, majd az önálló macedón állam. Csakúgy, mint a románoknak a moldáv/moldovai identitás kialakulása, és hogy Besszarábia a Szovjetunió felbomlása után nem igyekszik visszatérni Romániához. A szerb nacionalisták nem tudnak napirendre térni afölött, hogy a szerb magterületnek tekintett Koszovó is elveszett. Vannak olyan traumák is, amelyek ugyan többé-kevésbé begyógyultak, de nyomaik valamilyen mértékben ma is érezhetők és politikailag is hasznosíthatóak. Ilyen a szlovákok számára az első bécsi döntés, vagyis Dél-Szlovákia magyar többségű területeinek 1938-as elvesztése, a románoknak pedig a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolása 1940-ben. Ez a két esemény nagyban elbizonytalanította a két nemzet elitjeit a trianoni rendezés tartósságáról, ami hozzájárult a máig érezhető bizalmatlanság állandósulásához.
– Tovább működik tehát az a román bizalmatlanság, amely minden Erdéllyel vagy Trianonnal kapcsolatos magyar megnyilvánulást övez?
– Legyen az a falurombolás elleni tiltakozás, Erdély háromkötetes története, a székelyföldi autonómia ügye vagy akár egy magyar film Trianonról, egészen túlzó, hisztérikus reakciókat képes kiváltani román részről, ami – magyar szemmel nézve – esetenként aránytalannak, szinte komikusnak is tűnik. Ha viszont megnézzük a dualizmus alatti magyar nyilvánosságot, meglepően hasonló reakciókkal találkozhatunk. Akkor a magyar értelmiségiek háborogtak az erdélyi román igények miatt, és mindenhol román irredentizmust láttak.
ZAHORÁN CSABA
1977-ben született Tatán, gyermekkora jó részét Prágában töltötte. A budapesti Eötvös Loránd Egyetemen végzett történelem szakon, majd fordítóként és tolmácsként dolgozott. A Terra Recognita Alapítvány nevű civil szervezet egyik alapítója, jelenleg elnöke. 2007–2010 között doktori tanulmányokat folytatott az ELTE 19–20. századi kelet-európai történelem PhD-programja keretében, majd egy évig az MTA Történettudományi Intézetében dolgozott. 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet munkatársa volt, 2016-ban védte meg doktori disszertációját a székelyföldi magyar és román nemzetépítés témájában. 2016 ősze óta a Trianon 100 kutatócsoport tagjaként az MTA BTK TTI munkatársa. Kutatási területei: magyar–román kapcsolatok a 20. században, a közép- és kelet-európai nacionalizmusok története, Trianon az emlékezetpolitikában és a történetírásban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gyulafehérvár vagy Trianon? Beszélgetés Zahorán Csaba történésszel Trianonról és az évfordulós készülődésekről, 2.)
Hogyan működnek a Trianonnal kapcsolatos emlékezéstechnikák, illetve mi tartja ma leginkább forrásban a témát? Zahorán Csaba történésszel, a Trianon 100 kutatócsoport munkatársával üzenetek és olvasatok kibékíthetőségéről is beszélgettünk.
– Mi az, ami még nem „történt meg” Trianonban? Mit szeretne felfedezni a Trianon 100 kutatócsoport?
– Mi Trianonnal mint tágabb kérdéskörrel foglalkozunk a „klasszikus” diplomáciatörténettől a társadalomtörténeten át Trianon emlékezetéig. Négy nagyobb pillérre fókuszálunk: Trianon nemzetközi kontextusára, az összeomlásra és az akkori magyar társadalmi viszonyokra, a békerendszer megszilárdulására, végül pedig az utókorra és az emlékezetre. Az első témakörbe beletartozik azon nagyhatalmak – Japán vagy az Egyesült Államok – szerepének kutatása, amelyeket eddig kevesebb figyelem övezett. A döntéshozók tanácsadói és szakértői által végzett munka feltárását és bemutatását is fontosnak tartjuk, akárcsak a magyar békeküldöttség ténykedésének vizsgálatát, a magyar érvek elemzését, még nem publikált források közzétételét. Utóbbihoz fűződik a Zeidler Miklós szerkesztésében megjelent, A magyar békeküldöttség naplója. Neuilly–Versailles–Budapest (1920) című kötet. Az összeomlás és a magyar társadalom kutatása egyrészt hadtörténeti, másrészt társadalomtörténeti szempontból közelít a témához. Mennyire volt például reális a fegyveres honvédelem a Monarchia katonai összeomlása és az 1918. őszi általános káosz közepette? Beleértve a társadalmi-gazdasági kérdéseket is, mint a lakosság ellátása fűtő- és tüzelőanyaggal, a közegészségügy problémái, az erőszak elharapózása a korábban békés hátországban stb. Rendkívül fontos a menekültkérdés, amellyel korábban nem nagyon foglalkoztak: 1918 őszétől magyarok tízezrei, később százezrei keltek útra a megszállott területekről, őket el kellett helyezni, majd integrálni a magyarországi társadalomba.
– A békerendszer megszilárdulása milyen témákat kínál?
– A háború végére a közép- és kelet-európai birodalmak romjain számos átmeneti, néhány napig, hétig, de akár évekig is fennálló államalakulat jött létre. A történelmi Magyarország területén talán a mai Burgenlandban létrejött „Lajtabánság” volt a legismertebb, de hasonló szervezkedés folyt a Szepességben, Kárpátalján, a Bánságban, Kalotaszegen. Mindenképpen meg kell említeni a Székely Köztársaságot is, amelynek kikiáltása 1918 végén ugyan meghiúsult, de több tervezet is született róla. Az 1918–19-es impériumváltások társadalmi vetületeire is fókuszálunk: hogyan váltotta fel a magyar uralmat a csehszlovák, román, délszláv, osztrák, hogyan rendezkedett be az új hatalom az elszakadó-elszakított területeken, az új viszonyok konszolidálódása, beleértve a gazdasági és társadalmi kapcsolatok újjászervezését is. Az utolsó, az utókorra és emlékezetre vonatkozó kutatási terület a trianoni kérdéskör helyét vizsgálja a magyar történetírásban, szépirodalomban, külpolitikában és emlékezetpolitikában. Szeretnénk foglalkozni a magyar–szomszéd értelmezések közötti eltérésekkel, a mai magyar társadalom Trianon-képével is, beleértve Trianon köztéri reprezentációit, az egyre szaporodó trianoni emlékműveket is.
– Hogyan működnek az emlékezéstechnikák?
– Számomra ez a munka legizgalmasabb kérdése, én ugyanis Trianon magyar és szomszéd emlékezetét kutatom, elsősorban a románt, illetve a magyar–szomszéd történetírások eltérő Trianon-értelmezéseit és viszonyulásait. Ez konkrétan a történelmi Magyarország felbomlásának, Nagy-Románia születésének emlékezetét jelenti, amit Magyarországon például a várpalotai Trianon Múzeum, Romániában pedig a gyulafehérvári Nagy Egyesülés Múzeuma testesít meg, az első világháborús és trianoni emlékművek, a bukaresti diadalív és mások. Az emlékezetpolitikán túl az emlékezéstechnikák működését fedik fel a december elseje és a gyulafehérvári nyilatkozat apropóján rendszeresen, vagy épp a kutatócsoportunk kapcsán idén tavasszal kibontakozó viták. Ezek mutatják meg, hogyan működik a kollektív történeti tudat és emlékezet, az elitek miképp konstruálják és alakítják a nemzeti köztudatot és közbeszédet, miként használják az egyes jelenségeket és tényeket, a történelmet pártpolitikai vagy identitáspolitikai eszközként. A mostani viták is jelzik: amellett, hogy élő, sok embert foglalkoztató kérdésekről van szó, a mai román nyilvánosságban is beindult az eszmecsere, a közös gondolkodás az első világháború következményeiről.
– Mi tartja ma leginkább forrásban a Trianon-kérdést?
– Elsősorban a magyar kisebbségek kérdése, a külhoni magyarok különféle sérelmei és problémái, helyzetük rendezetlensége. Ha Trianonban etnikailag korrektebb határokat húznak meg, ahol pedig ez nem volt lehetséges – mint például Erdélyben –, valóban hatékony módon biztosítják a kisebbségek védelmét, területi és személyi autonómiákkal, jóval kevésbé lenne érzékeny, „traumatikus” téma. A magyar nemzettudat valószínűleg könnyebben meg tudott volna békélni azzal, hogy Máramaros, Nagyszeben vagy a Tátra és a Fátra többé nem tartozik a magyar államhoz, vagy hogy a magyarok nem nyaralhatnak a tengernél belföldön. Az viszont már soknak bizonyult, hogy elcsatolták például Nagyváradot, Szabadkát és Kassát, kettévágták Komáromot, a Székelyföld autonómiájáról pedig hallani sem akar a román elit. Továbbá, hogy a kisebbségbe került magyaroknak folyamatosan kemény politikai küzdelmet kell folytatniuk identitásuk megőrzéséért, közösségként való megmaradásukért, olyan alapvető jogaikért, mint a nyelvhasználat, anyanyelvi oktatás. Szerintem elsősorban ez a meglehetősen frusztráló állapot tartja ma életben Trianont, nem pedig a javíthatatlan magyar irredentizmus és felsőbbrendűség-tudat, ahogy azt a szomszédos nacionalisták vélik és terjesztik.
– Mivel magyarázható, hogy ezek a támadások sem képesek egységesíteni a magyar Trianon-képet?
– Az emlékezetpolitikához kapcsolódik az egész kérdéskör rendszeres újra- és újraértelmezése, vagyis hogy miképp beszélünk róla, hogyan értékeljük a történelmi Magyarország felbomlását, és ami utána következett. A történelem időnkénti újraértelmezése amúgy természetes jelenség, az viszont már bonyolítja a dolgot, amikor politikai vagy ideológiai megfontolásokból akarják újraírni a történelmet, majd ezt „hivatalossá téve”, a média és a tankönyvek révén ráerőltetni a társadalomra. Ilyenkor általában durván egyszerűsítő, mitizáló magyarázatok születnek, beindul a politikailag motivált bűnbakkeresés, a történelem eszközként való használása. Hogy minden a kommunisták, a szabadkőművesek, a zsidók hibája – vagy ellenkezőleg, hogy a magyar dzsentri a fő-, gyakran egyetlen bűnös. Magyarországon ez kezdődött el rögtön Trianont követően, majd folytatódott 1945 után, a másik oldalról. A politikai rendszerváltás megszüntette ugyan a hatalmi nyomást, de az azóta eltelt időszakban sem sikerült kialakítani egy többé-kevésbé konszenzusos magyar Trianon-értelmezést. Valódi vita helyett inkább hitvitákról beszélhetünk, amelyeket a megosztott magyar társadalom egymást megérteni nem képes vagy nem is akaró csoportjai folytatnak – jobban mondva nem folytatnak – egymással. Trianon politikai kérdéssé is vált, egy adott politikai közösséghez való tartozás jelévé. Kutatócsoportunkat az is érdekli, hogy a mai magyar társadalom hogyan viszonyul Trianonhoz, mennyire foglalkoztatja, mit tud róla.
– A szomszéd országok Trianon-képét hogyan alakították a közelmúlt változásai?
– Trianon nemcsak Magyarországon politizálódott át. A Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia szétesése után sokak számára úgy tűnhetett, hogy Magyarország és a magyar kisebbségek törekvései újra fenyegetést jelenthetnek a trianoni határokra. Hamar bebizonyosodott azonban, hogy ez képzelt veszély volt, az euroatlanti integráció óta pedig már csak a keményvonalas szlovák vagy román nacionalisták ijesztgetnek a magyar revizionizmussal. Trianonból – sajnos, részben a magyar autonómia kérdéséből is – fokozatosan egyfajta „politikai bulvár” lett. Gyakorlatilag bármikor bedobható a közbeszédbe uborkaszezon vagy politikai válság idején, mivel olyan reflexeket aktivál, amelyek sokakat képesek azonnal megmozgatni, alkalmas a közvélemény figyelmének elterelésére vagy tömegek mobilizálására valami, valaki mellett vagy ellen. A valóságelemek és féligazságok mellett tele van torzításokkal, sztereotípiákkal és előítéletekkel, amelyekhez ideális táptalajul szolgálnak a ma is gondosan ápolgatott történelmi mítoszok.
– Magyar szempontból melyik az inkább sorsfordító momentum: 1918 és Gyulafehérvár, vagy 1920, Trianon?
– A két esemény nem választható el egymástól, ugyanannak az eseménysorozatnak a kezdetét és a végét jelentik. Gyulafehérvár nélkül nehezebben lett volna Trianon, Trianon nélkül pedig Gyulafehérvárnak sem lett volna sok értelme. A gyulafehérvári román népgyűlés egyértelműsítette: az erdélyi román politikai elit már nemcsak igényt tart arra, hogy részt vegyen Erdély kormányzásában, hanem a továbbiakban a román állam keretén belül kívánja azt megvalósítani. Ehhez pedig képes volt mozgósítani a régió román lakosságának tekintélyes részét: a helyi román nemzeti tanácsok és gárdák szinte valamennyi román többségű magyarországi területen átvették a hatalmat, amit a román katonaság bevonulása véglegesített. Bár ez természetesen messze nem jelentett népszavazást, később lehetett rá hivatkozni Párizsban, mint a román nép akaratára, és ezt hagyta jóvá a trianoni békeszerződés is. Ez azonban természetesen csak a világháború befejeződésének összefüggésében érvényes. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem veszíti el – vagy nem így veszíti el – a háborút, akkor népgyűlés ide vagy oda, a határok ma máshol húzódnának. Ezt az is bizonyítja, hogy a gyulafehérvári határozatok a románok által is lakott teljes régióra vonatkoztak, olyan területekre is, amelyek nem kerültek Nagy-Romániához – például a Bánság nyugati felére vagy egyes máramarosi községekre is. Számos hasonló népgyűlésre és megmozdulásra került sor a közép- és kelet-európai régióban, amelyek – megfelelő hatalmi vagy katonai támasz nélkül – következmények nélkül maradtak. Így például a magyar igényeket kifejező, szintén tömeges kolozsvári vagy marosvásárhelyi gyűlések sem jártak eredménnyel, holott Erdély lakosságának jelentős hányadát képviselték. A két eseményt tehát csak egyszerre és árnyaltan érdemes felidézni és értelmezni, lehetőleg minél nagyobb empátiával „a másik” mindkét vonatkozásában. Még akkor is, ha az egyes üzenetek és olvasatok ma kibékíthetetleneknek tűnnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)