A romániai Nemzeti Kulturális Alap támogatásával 2007 novemberében megjelent a Száz erdélyi műemlék /Utilitas Kiadó, Kolozsvár/ című könyv átfogó képet nyújt Erdély száz legismertebb, magyar vonatkozású műemlékéről, öt csoportba osztva azokat: műemléki együttesek; várak és erődök; kastélyok, paloták és kúriák; középületek és lakóházak; illetve egyházi épületek. A műemlékekről részletes művészettörténeti leírások készültek fényképes illusztrációval. Az 551 fénykép képaláírása három nyelvű fordításban (román, angol, német) szélesebb közönséget céloz meg. A kolozsvári Utilitas Kiadó és Transsylvania Nostra Alapítvány 200 példányt ajándékoz az erdélyi magyar iskoláknak. Az iskolák megbízottai forduljanak a kiadóhoz, egy román nyelvű, pecsétes felhatalmazással. /Erdélyi magyar iskolák figyelmébe. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./

A hét végén első ízben szervezték meg az Európai épített örökség napokat. A szervezők – az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesülete és a Transsylvania Nostra Alapítvány – szerint ezzel felhívják a figyelmet a Kolozsváron található, és restaurálásra szoruló műemlékekre és műemlék jellegű épületekre. Boros János volt kolozsvári alpolgármester beszélt a Mátyás-szoborcsoport jelentőségéről, majd Kolozsi Tibor szobrászművész, aki egyben a szoborcsoport vezető restaurátora, a munka nehézségeiről számolt be az érdeklődőknek. /Osváth Diána: Épített örökség napok a „kincses városban” = Szabadság (Kolozsvár), szept. 22./

A népi építészeti örökségértékek multikulturalitása – ez volt a jeles külföldi és hazai szakemberek részvételével zajló, a Transsylvania Nostra Alapítvány által Torockón és Torockószentgyörgyön szervezett négynapos nemzetközi konferencia témája. A rendezvény a Tusnádfürdőn 1991-ben elindított műemlékvédelmi, illetve az épített örökség felújításának elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozó nemzetközi konferenciasorozat 14. ülésszaka. Idén a szervezők a többnemzetiségű régiók népi építészetére helyezték a hangsúlyt. Szabó Bálint, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke elmondta: a résztvevők három fő kérdéscsoportról értekeztek: a népi építészeti örökség megmaradásának társadalmi feltételei, a népi építészeti örökség értékei, illetve a többnemzetiségű régiók népi építészetei és ezek kölcsönhatásai. A konferencia és a szakbizottsági ülés záróakkordjaként elfogadták a többnemzetiségű környezetben található épített örökség védelméről szóló Torockói Dokumentumot. /K. O. : Nemzetközi műemlékvédelmi konferencia Torockón. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 25./

Változatos programokkal várták a kolozsváriakat szeptember 19-én a Kulturális Örökség Napjai rendezvényein. A Szabók Bástyájában előadásokra került sor, majd díjazták a fényképkiállításon résztvevő iskolásokat. A Farkas utcai református templomban a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság szervezett kiállítást, ezt követően vezetett sétára került sor a Farkas utcai templomtól a Szent Mihály-templomig. Szabó Bálint, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke, az esemény társszervezője kijelentette: a társadalomnak a kulturális örökség iránti érdeklődése egyre nagyobb fontossággal bír. /Nagy-Hintós Diana: Gazdag programok, gyér érdeklődés a Kulturális Örökség Napjain. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 21./

Történeti tartószerkezetek: tudomány és figyelemfelkeltés
Műemlékszeretetre kellene nevelni és érzékenyebbé tenni a társadalmat
Történeti tartószerkezetek védelme és a társadalom tematikában szervezte meg a Történeti tartószerkezetek nemzetközi konferenciának a 14. ülésszakát szeptember 20-a és 22-e között a Transsylvania Nostra Alapítvány és az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesülete. A konferencia munkálatai során hangsúlyt fektet a tartószerkezetek és az azokon beavatkozást végző szakemberek, valamint a haszonélvezők, illetve a támogatók kapcsolatainak elemzésére. Felhívja a figyelmet a törvénykezés nagy hiányosságaira, a társadalom túlnyomó részének a műemlékeket illető tájékozatlanságára. A konferencia zárónapján a szervezők szívesen látnak minden épített örökség iránt érdeklődőt a Minerva Művelődési Egyesület konferenciatermében szervezett előadásokra és kerekasztal-beszélgetésekre. Szabó Bálint statikusmérnök professzor, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke a műemlékek megfelelő felújítási folyamatának buktatóiról is tájékoztatta lapunkat.
Zay Éva, Szabadság (Kolozsvár).

Karban kell tartanunk, amit őseink építettek
„Akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket” – beszélgetés Szabó Bálint György műemlékvédelmi szakemberrel.
– A nagy szocialista építkezések elején, 1961-ben vették fel a kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára. Mennyire befolyásolta döntését a korszellem?
– Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a házépítés: szerettem nézni, amint a semmiből, a földből nő ki az épület! Mindig is az alkotást gondoltam a legfontosabb emberi kvalitásnak, a ház pedig látványos alkotás. A gyermekkori építkezések mennyisége mindenképpen hatott a pályaválasztásomra.
– Az ön korában az építészmérnököket szocialista sorozatgyártásra készítették fel, vagy szélesebb körű ismeretek átadására is lehetőség nyílt, amelyben akár a több évszázados épített örökség iránti érdeklődés is helyet kapott?
– Az egyetemen emberek tanítottak: jobban vagy hiányosabban felkészültek, de tagadhatatlan egyéniségek, akiknek akarata átsütött azon a mázon, amit abban az időben mindnyájunknak viselnünk kellett. Akkor is, ha pártmunkának éltek, de akkor is, ha a párt által megtűrt, kirakatban tartott világszintű szakemberek voltak. Ilyen vonatkozásban az építőmérnöki karokon még nem volt rendszerváltás: a tananyagokból országosan hiányzik az épített örökség tanítása, értékelése. Egy-egy tanár ma is magánszorgalomból beszél a hallgatóknak a történeti épületekről, akárcsak 1989 előtt.
– Hosszú időn át a vasbeton szerkezetek szakembereként oktatott a kolozsvári műszaki egyetemen. Mikortól származtatja a műemlékvédelem iránti érdeklődését?
– Két tanárom, aki vas- és feszített-beton szerkezeteket oktatott, kivételes egyéniség volt: Igor Terţea és Mircea Mihăilescu professzorok. A vasbetont elsősorban értük és általuk szerettem meg, de azért is, mert a vasbeton talány, gyakran okoz meglepetéseket, kiszámíthatatlansága mindig is izgatott. A műemlékeket szerettem, de 1989 előtt tartószerkezet-szakember számára ezen a területen sok babért nem termett. Nem vagyok mártírtípus: nem szenvedni, hanem dolgozni szeretek, márpedig Erdélyben a változások előtt történeti épületekkel mennybe menni nem lehetett!
– Hogyan értékelné az erdélyi műemlékvédelem terén a rendszerváltás utáni szakembergárdára háruló feladatokat? Mekkora a lemaradás, amit be kell hozni?
– A 80-as évek végén látszott: a beton válságba került, másodrendű anyaggá lett. Én meg soha nem szerettem másodrendű dolgokkal foglalkozni. A 70-es években sikerült megterveznem két, kelet-közép-európai csúcsnak számító feszítettbeton szerkezetet: héjívekből, illetve függesztett héjgerendákból állókat. Ezeket az 1989-ben megjelent, Románia betontörténete című munka több oldalon is bemutatja.
Közben az is kiderült, hogy nemzetközi szinten sincs megfogalmazva az általános érvényű történeti tartószerkezet-elmélet úgy, ahogy például a feszítettbeton szerkezet vagy az acélszerkezet elmélete. Persze az erdélyi történeti tartószerkezetek szomorú sorsa igazi kihívást jelentett: vajon tudok-e – kicsit nagyképűen Bolyait idézve – a semmiből új világot teremteni? A lemaradás hozzávetőlegesen 50 éves, és egyre nő, ha a gazdag és a kulturális örökségét tisztelő Nyugat-Európával hasonlítjuk össze magunkat. Inkább az a fontos, hogy akarattal és megfelelő munkabírással képesek legyünk karbantartani mindazt, amit őseink építettek. Nem lenne baj, ha a fiatalság ideáljai között nemcsak a jól kereső informatikus, ügyvéd vagy futballista, de, uram bocsá’, profi műemlék-helyreállító is szerepelne.
– Mit jelent ma a műemlékvédelem? Mennyire van szabályozva törvényi háttérrel?
– Mint igen sok más területen, a román törvények lehetőséget teremtenek rangos műemlékvédelmi tevékenységhez is. Igaz, nem kényszerítenek. A mára már „nemzeti jellegzetességként” elterjedt szokás, a törvények áthágása az épített örökségvédelmi tevékenységet sem kíméli. Nem a rossz törvények, de a társadalom érdektelensége és értetlensége okoz pótolhatatlan veszteségeket.
Ilyen vonatkozásban az erdélyi magyarság csak nagyon kicsivel jobb a többségi románságnál: együtt vallják Ceauşescuval, hogy az új embernek új házba kell költöznie, a régit pedig tüntesse el a buldózer. Márpedig akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket.
– Ki és milyen mértékben finanszírozza ma a műemlékvédelmet?
– A pénz sosem elég, és arra költi egy társadalom, amit fontosnak tart. A műemlékekre ma keveset áldozunk, mert össztársadalmi szinten nem tartjuk fontosnak, és nem értünk hozzá. Egyetlen példa: törvényszékeink szinte kivétel nélkül műemlék épületekben vannak, amelyeket igény szerint átépítenek, sokukra végül alig lehet ráismerni.
Gazdáiktól pedig senki nem meri számon kérni a hozzá nem értést. Vezetőikben talán fel sem merül, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége nem azonos az épített környezet átalakításakor hiányzó szakértelem törvényre emelésével!
– Negyedszázaddal a rendszerváltás után milyennek tartja a műemlékvédelmi képzést? Mekkora az érdeklődés iránta, van-e „piacuk” a végzett szakembereknek?
– A műemlékvédelmi oktatást az óvodában kellene elkezdeni. Persze nem ártana az egyetemeken is. Történeti tartószerkezetekkel foglalkozó tantárgy csak a Kolozsvári Műszaki Egyetemen van: tudományos titkárként adott pillanatban becsempésztem a tantervbe – igaz, csak választható tantárgyként – a tartószerkezet-helyreállítást, amit a minisztérium jóvá is hagyott.
De még fontosabb lenne, ha a társadalmat tanítanánk hagyományőrzésre: márpedig ezt az óvodában és az iskolában kell elkezdeni és folytatni felnőttkorban is. Ki nem emlékszik Ráday Mihály nagy sikerű tévésorozatára, amelyben az anyaország szinte valamennyi fontosabb műemlékét bemutatta? Ennek köszönhetően is változott az anyaországiak hozzáállása az épített örökséghez. A végzett örökségvédelmi szakembernek pedig van piaca, hiszen rangos szakmabeli alig néhány akad az országban.
A műemléki beavatkozások a mainál minimum ötször több szakembert tudnának foglalkoztatni. Igaz, az építészek, az építőmérnökök nem törik magukat a szakosodással, mert tudják: a mai Romániában a szakértelem a legutolsó kvalitás, amelynek köszönhetően munkához juthatnak. Az esetek többségében ma a kapcsolatok, a csúszópénz és az igénytelen, olcsó árajánlat hoz munkát. Van tehát piaca a végzett szakembernek, és még sincs, mert az olcsó, hozzá nem értő, műemlékromboló „szakemberek” elviszik a megrendelések jelentős részét. A társadalom pedig hagyja, mert nem ért hozzá, mert nem tiszteli az épített örökséget.
– Ön számos műemlékvédelmi kezdeményezésnek részese a torockói hagyományos porták felújításától a hatalmas értéket képviselő erdélyi műemléképület-együttesekig. Hetvenévesen is vállal újabb és újabb megbízatásokat?
– A mi generációnk nem tud mást, csak dolgozni, amíg él. Különben csapattal dolgozom, munkatársaim nagy része 30-40 évvel fiatalabb nálam. Ma szinte teljesen csak szakmai kérdésekkel foglalkozom, a menedzsment, az adminisztráció már nem az én dolgom. Amíg egy kicsit is javítani tudok mindazon, amit erdélyi épített örökségnek hívnak, addig tennem kell a dolgomat.
Szabó Bálint György
Kolozsváron született 1944. április 9-én. 1966-ban szerzett építőmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán. Harminc évvel később, 1996-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Műemlék-felújító Karán szerzett szakmérnöki képesítést. 1984-től a műszaki tudományok kandidátusa. Kezdetben kivitelező mérnök, majd építőtelep-vezető, 1974-től a Kolozsvári Műszaki Egyetem alkalmazottja: 1979-től egyetemi adjunktus, 1990-től egyetemi docens, 1998-tól egyetemi tanár, 2000-től doktorátusvezető.
Több tucat erdélyi műemlék épület felújításának tervezője, szakmai tanácsadója: besztercei evangélikus templom, dévai ferences kolostor, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, kolozsmonostori római katolikus templom, bonchidai Bánffy-kastély, dévai vár, nagykárolyi Károlyi-kastély és mások. Az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületének elnöke, a Transilvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója, majd elnöke, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem műemlék-felújításra szakosító posztgraduális tanfolyamának igazgatója, a Műemlékek Országos Bizottságának tagja, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke, és az UNESCO romániai bizottságának tagja. A rendszerváltás után számos erdélyi és magyarországi szakmai kitüntetést kapott.
Makkay József, Krónika (Kolozsvár)

Hova tovább, romániai műemlékvédelem?
A romániai műemlékvédelem jelenleg mélybeható változásokon, mondhatni paradigmaváltáson megy keresztül. A 2014-ben létrehozott, de idén ősztől működő Nemzeti Limes Bizottság, a fiatal és dinamikus csapattal rendelkező Nemzeti Régészeti Bizottság valamint a számos megyében megújhodó, ám problémáktól nem mentes Műemlékvédelmi Bizottságok kedvező reményekkel kecsegtetik Románia történelmi emlékei iránt figyelmet tanúsító szakmai és nagyközönséget. A változások nagyrészt a történész Vlad Alexandrescu miniszterségének hagyatékaként indultak el, de nyomokban már Hegedűs Csilla államtitkársága idején is érezhető volt.
Az új európai pályázatok dömpingje, az egyre növekvő városi építkezések és befektetések, valamint a műemlékek egyre rohamosabban történő rongálása, a szász templomok összeomlása valamint néhány régészeti helyszín körül kialakult országos és nemzetközi botrány különösen aktuálissá teszi a romániai mű- emlékvédelem megújhodását.
Az idén hetvenedik születésnapját ünneplő ICOM (Múzeumok Nemzetközi Szövetsége) kiadott egy jelentős kötetet, amely a múzeumok szerepét taglalja a globalizáció válságának huszonegyedik századi perspektívájában. Megjelent ugyanakkor Alfonso Ippolito neves olasz régész és építész szerkesztésében a régészeti és történelmi emlékművek megőrzésében szerepet játszó új technológiákat felvonultató kézikönyv. A nemzetközi műemlékvédelem és muzeológia óriási változásokon megy át, szakítva az eddig alkalmazott technológiák, műemlékvédelmi módszerek és nagyközönséggel történő párbeszéd eddig ismert formáival. Ma már Nyugaton teljesen természetes, hogy a régészeti emlékműveket nem rekonstruálják, építik fel olyan formában, ahogy azt a 19. század végén vagy az ötvenes években megszokhatták a német, francia vagy angol látogatók. Az akkor létrehozott mű- emlékek nemcsak az eredeti épületeket módosították vagy hamisították, de az így létrehozott új műemlék fenntartása is egyre több gondot okozott. Németországban vagy Angliában ma már nem épülnek Saalburg vagy Xanten római erődjéhez hasonlóan újra-épített régészeti Disneylandek és szórakozóparkok: az új trend szerint a földből előkerült és múltunk szerves részeként értelmezett történelmi emlékeket a lehető legkevesebb módosítással, hűen kell bemutatni és sokkal inkább a hiteles és interaktív, megkapó tájékoztatásra kell tenni a hangsúlyt. Ez a radikális fordulat Nyugaton nemcsak azt eredményezte, hogy a szakma és nagyközönség is más szemmel tekint múltunk épített örökségére, de szorgalmazta az innovatív technológiák (3D modellezések, hologram-vetítések, internetes megoldások és telefonos applikációk) bevonását a műemlékvédelembe és új restaurációs módszerek és anyagok használatát is. Az Edoardo Tresoldi olasz építész által Siponto ókeresztény templomában alkalmazott drótháló technológiája ugyan elsőre méregdrága megoldásnak hat, de hosszú távon sokkal látványosabb és vonzóbb a turisták számára, fenntartása is kevesebb költséget igényel, mint a hagyományos módszerrel restaurált vagy rekonstruált épületek esete. Németországban néhány római erődöt úgy igyekszenek megismertetni a nagyközönséggel, hogy az eredeti emlékműben nem történik beavatkozás, hanem a land art, azaz tájművészet eszközeivel a gabonamező módosításával adják vissza az egykori épület formáit. Interaktív térképek, 3D rekonstrukciók és az ehhez hasonló innovatív megoldások ugyanakkor a lehető legkevésbé módosítják az eredeti emlékművet.
Az épített örökség iránt tanúsított új szemlélet azonban nem mindenhol indult el ilyen irányban. A Transsylvania Nostra Alapítvány által nemrég Kolozsváron tartott Tusnád-műemlékvédelmi konferencián Cséfalvay Gyula, a nagy vitát kiváltó diósgyőri vár rekonstrukcióját tervező építész elmondta: Magyarország és Közép-Kelet Európa többi országa is most ért el oda, ahol a Nyugat az 1950-es és 60-as években volt. Az épített örökség most kezd történelmi, kollektív identitásformáló erőként megjelenni a köztudatban és a második világháború okozta rombolások során elpusztult épületek (így a budai vár bizonyos részei is) újra- épülnek, mint ahogy ez Németországban történt a század közepén. Cséfalvay nyomán Máté Zsolt és Fejérdy Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal alelnöke is hangsúlyozta, hogy egy-egy ország aktuális műemlékvédelmi trendjét és irányzatát nagyban befolyásolja mind az aktuálpolitika, mind múltunk emlékei iránt tanúsított szégyenünk vagy épp, büszkeségünk. Ebben a kontextusban kell értelmezni a romániai műemlékvédelem jelenlegi helyzetét is. A szász épített örökség súlyos állapotát (600, összeomlás széle előtt álló épület) fájdalmasan tükrözte a februárban összeomlott szászveresmarti templomtorony és az ezt követő sajtóvisszhang. Az egyre növekvő városi beruházások száma sok alkalommal bizonyította idén is az épített örökség rohamos rongálását és veszélyeztetését Kolozsváron és más erdélyi városokban is. Hasonlóan károsnak nevezhető a rendkívül szoros határidőkkel dolgozó, nemegyszer az építészek, műemlékvédelmi-szakemberek és történészek összehangolt munkáját ellehetetlenítő EU-projektek és pályázatok is. További problémaként említhető a professzionális műemlékvédelmi szakembergárda, a középkori régészek és a magyar–német szakirodalmat kellően ismerő román kollégák, valamint a nemzetközi trendeket figyelembe vevő kutatók hiánya.
A romániai műemlékvédelem ezen rákfenéit felsorakoztatva nem meglepő az olyan botrányos esetek jelenléte, mint a nemrég betonrengetegként átadott dévai vár, a nemzetközi botránnyá lett capidavai római erőd vagy az elpusztított gyulafehérvári Custozza parkban csak részlegesen feltárt légi- ós római tábor székhelye. A sor persze jóval hosszabb: ide sorolhatjuk a nemrég ugyancsak betonnal körülbástyázott nagyenyedi vártornyot, az ízléstelenül és szakszerűtlenül újraépített mojgrádi (Porolissum) római amfiteátrumot vagy a naponta pusztuló és illegális építkezések által veszélyeztetett római városokat Várhelyen (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) és Marospartosban (Colonia Aurelia Apulensis). Ezek az egyedülálló történelmi emlékművek – nem egy közülük európai szinten is unikumnak számít – végérvényesen és visszafordíthatatlanul elvesztették eredeti arculatukat és a fogyasztói társadalom és tömegturizmus áldozataivá lettek. Ezek a hibák vezettek oda, hogy a kulturális minisztérium szakértői bizottságokat hozott létre, amelyek igyekszenek a történészek, régészek és műemléki szakértők szavát és befolyását növelni az épített örökség feltárásában, megóvásában és bemutatásában.
A Nemzeti Limes Bizottság idén közel 350 helyszínt térképezett fel a római határ daciai szakaszán, amelyet 2018-ra, mint világörökségi helyszínt szeretnék az UNESCO elé terjeszteni. Az eredmény nagyon lehangoló jelenleg: a helyszínek döntő többsége láthatatlan, burjánzó növényzettel fedett vagy hibás módszerrel és technikával rekonstruált. A turista ilyen helyeken semmit sem láthat, legfeljebb gyorsan, olcsón és ráadásul szakmailag is kifogásolható módon rekonstruált alapokat. A Carnuntumi Régészeti Parkhoz és más, nyugati példákhoz és a 3D világához szokott ifjú generációt ilyennel nem lehet megfogni. Ugyancsak ez igaz a középkori várainkra, a Magyar Királyság és az Osztrák–Magyar Monarchia palotáira, kastélyaira, magánházaira is, amelyeknek jelentős része az összeomlás szélén áll. Egy jól képzett és jogilag is védett, működőképes műemlékvédelmi szakember-gárda tehát az első lépést jelentené ezeknek a súlyos és azonnali beavatkozást igénylő problémáknak az orvoslására. Ezt kezdeményezi – legalábbis igyekszik – az új műemlékvédelmi törvény (codul patrimo niului) biztosítani. Fontos azonban megjegyezni, hogy mivel egy jó és szakmailag is elfogadható restauráció- hoz és műemlékvédelmi bemutatáshoz sok, nagyon sok pénz kell, ezek kivitelezéséhez elengedhetetlen a kulturális minisztérium szoros együttműködése a gazdasági minisztériummal és az uniós pályázatokat lebonyolító helyi hatóságokkal és intézményekkel. A probléma megoldása tehát a legfelsőbb szinteken dől el és jelenleg jogi kiskapuk és a bürokratikus káosz akadályozza épített örökségünk védelmét. A számos negatív példa mellett akad néhány biztató eset is. A sebesvári római és középkori várak rekonstrukciós tervei, a tordai római erőd új komplexuma vagy az enyedszentkirályi Bánffy-kastély jó példák az új, európai trend hazai alkalmazására is.
Ahhoz, hogy épített örökségünket megmentsük, és szakértői módon megóvjuk mind az enyészettől, mind a fogyasztói társadalom és tömegturizmus veszélyeitől, élővé téve a halott múltat csak úgy lehet, hogy megfelelő teret, jogot és pénzt biztosítunk annak a szakértői gárdának, aki nélkül ez nem lehetséges. Fontos lenne, hogy a nemzetközi trendet követve, végre lehetne ún. public archeology-ről, azaz közrégészetről beszélni Romániában is, magasfokú és interaktív tudomány-népszerűsítésről és modern muzeológiáról. Régészeti múzeumaink jelentős része ma zárva van és idő- szaki kiállításokon és mentőásatásokon túl semmit sem produkál. A múzeum modern definíciója szerint viszont tudományos intézmény, tudománynépszerűsítő, kulturális entitás is kellene legyen, amelynek legfőbb szerepe, hogy formálja történelem-képünket és őrizze mindennapjainkat meghatározó örökségünket is.
Palmyra és a Közel–Kelet emlékeinek elpusztítása az emberi gonoszság és meggondolatlanság által intő példája és damoklészi kardja kell legyen számunkra is arról, hogy épített örökségünk megőrzése és szakavatott átmentése a 21. században most dől el és ez csakis rajtunk múlik.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)