Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Tortoma Önképző Kör (Barót)
17 tétel
2007. március 29.
Az ötezredik lapszám megjelenését Baróton a Tortoma Önképzőkör meghívottjaként ünnepelte a Háromszék szerkesztősége. Farkas Árpád főszerkesztő, Bogdán László főmunkatárs, illetve Váry O. Péter, Ferencz Csaba szerkesztők, és Hecser László erdővidéki tudósító a lapszerkesztésről, a mindennapi munka nehézségeiről, a politikai nyomásgyakorlás ellenére a függetlenség megőrzéséről vallott. Erdővidéken érződött a környező nagyvárosoknak elszívó ereje volt, s most, amikor visszaszerezték termőföldjüket, erdeiket, a vidéktől elszakadtak hajlamosak mindezt eladni. Ezen kellene változtatni, s gátat vetni az idegenek honfoglalásának – mondotta Farkas Árpád. Bogdán László emlékeztetett, a mentalitás is megváltozott: eltűntek a nagycsaládok és a hagyományos megélhetési lehetőségek is, s helyébe még a politikumnak sem sikerült igazán alternatívát kitalálnia. Bogdán az RMDSZ-t marasztalta el, amiért nem sikerült elérnie, hogy a magyar megyéket a vidék jellegzetességeit kihasználó külön fejlesztési régióba sorolják. Baróton a város katolikus múltja ellenére már a reformátusok vannak többségben. A városban az RMDSZ nem létezik, a szenátor és képviselők pedig ritkán konzultálnak velük, mondotta Nagy István, Barót polgármestere. /Hecser László: A Háromszék Baróton: Kafkai város. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 29./
2008. szeptember 25.
Baróton a Tortoma Önképző Kör rendezvényén Erdővidék Múzeumának Kászoni Gáspár Termében élénk érdeklődés közepette került sor a székely kultúráról szóló beszélgetésre. A meghívott vendég Sylvester Lajos és az erdővidéki gyökerű Benedek Huszár János volt. Megállapodtak abban, ha van igény a Székely Kultúra Napjainak megszervezésére, akkor indokolt a rendezvény lebonyolítása. A Tortoma Önképző Kör névadó szava tizennyolc erdővidéki bronzkori halomsírt őrző, mondákat és legendákat szülő hegy neve. /(csernátoni): A Székely Kultúra Napjai Baróton (A Tortoma Önképzőkör kezdeményezése) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 25./
2008. október 11.
Baróton a Tortoma Önképző Kör rendezvényén az egyik meghívott, Benedek Huszár János térségfejlesztő menedzser megjegyezte, hogy az Erdővidéki Múzeumnak gazdag székelykapu-gyűjteménye lehet, hiszen a múzeum helyiségeit is feldarabolt kapufélfákkal fűtik. Egy Vargyasról származó székely gyalogkapu – jobbágykapu – tűzre került. A barbár történetet Demeter László muzeológus adta elő: a polgármesteri hivataltól segítséget kértek, küldenének át a múzeumhoz egy alkalmas férfit láncfűrésszel, hogy az udvaron lévő hulladék fát darabolná fel. Utólag derült ki, hogy a láncfűrészes férfi feldarabolta a múzeumi kiállítási tárgynak szánt százesztendős kapualkatrészeket. /Sylvester Lajos: Értékmentés helyett pusztítás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./
2013. október 11.
Új lap Erdővidéken
Erdővidéki Hírlap címmel új közéleti hetilap látott napvilágot, az első szám tegnap jelent meg. A szerkesztők megfogalmazott szándéka az elődök nyomdokain haladva bemutatni a kistérség jelenét a maiaknak, meg a jövőben a múlt iránt érdeklődőknek.
A kimondott Erdővidék mellett kiterjesztik felségterületüket Hidvégre, no meg az Olton túlra, a Brassó megyei magyarlakta településekre: Apáca, Ürmös, Ágostonfalva és Alsórákos. Szándékuk az Erdővidék-tudat, az összetartozás, a szülőföldhöz való ragaszkodás erősítése. Vallják, az újság pártlap: az erdővidéki magyarság pártján áll. A vidék jeles szülötte, Egyed Ákos akadémikus Kriza Jánostól kölcsönzött címmel, Erdővidék az én hazám című beköszöntőjével mutat rá a térség történelmi, kulturális, szellemi gazdagságára. A lapot a Tortoma és Sámán kiadó a Ferenczy Géza Egyesülettel partnerségben adja ki. Főszerkesztője Lázár Zoltán kommunikáció szakot végzett fiatal, főmunkatársai: Benkő Levente történész, közíró, a Háromszék volt munkatársa, a kolozsvári Művelődés folyóirat szerkesztője és Szabó Gyula Jenő tapasztalt újságíró. A térségben 1997-től működik az Erdővidék regionális hetilap, s tavaly novemberben múlt ki a 2008 májusában indított Vidékünk című hetilap.
(szekeres)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. november 27.
Erdővidék lehetőségei
Hosszú az út, de a célba érés rajtunk múlik
Dr. Máthé Csongor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem földrajz karának adjunktusa szerint Erdővidék előtt hosszú és göröngyös út áll, amennyiben szembe kíván nézni a problémáival, és ki akar evickélni mai tehetetlen, sehova se vezető, kilátástalan állapotából.
A fiatal szakember vargyasi számazású, de már több éve Kolozsváron él: a baróti Tortoma Önképzőkör keretében tartott előadását (melynek az Erdővidék területfejlesztő szemmel – kihívások és lehetőségek címet adta) vitaindítónak szánta, a keretében felvetett témák mindegyike külön elemzést is megérne azok számára, akiknek kezében van vagy lesz Erdővidék sorsa. Már elöljáróban leszögezte, hogy a Brassó megyéhez tartozó erdővidéki községek, mint Ürmös, Apáca vagy Alsórákos gazdaságilag lepipálták a közigazgatásilag Kovászna megyéhez tartozó többi erdővidéki települést, a leggyengébben Bölön áll. De öröm az ürömben, hogy eladósodott önkormányzatok azért az Olton „inneni” Erdővidéken sincsenek.
– Barót megszűnt a térség „hajtómotorja” lenni, demográfiailag sem áll jól a szénája: legalább egy Kézdivásárhely nagyságú városnak kellene lennie ahhoz, hogy az egyébként Székelyföld határán fekvő Erdővidék gyűjtőpontjává válhasson – hangoztatta az előadó.
Másrészt, míg sokan a turizmus fellendülésétől várnák a gazdasági csodát Erdővidéken, Máthé megjegyezte: nincsenek itt olyan egetrengető táji adottságok, hogy azokkal a főnyereményt megüssük – egyébként is Erdővidék lemaradása a turisztika terén (is) nagyon nagy, az egyre csak telítődő piacra betörni sem könnyű. Véleménye szerint az önkormányzatok sokkal nagyobb szerepvállalására lenne szükség – élen a barótival –, hogy elsősorban befektetőket vonzzanak a térségbe, hiszen a csodát, mint fogalmazott, csak tőlük remélhetjük.
– A 21. század kihívásai már egy másfajta polgármestert és másfajta helyi tanácsot követelnek, nem lehet úgy gondolkodni, mintha a kilencvenes években lennénk – hívta fel a figyelmet.
Kötelező lenne ugyanakkor a gazdasági nyitás Brassó irányába: a dinamikusan fejlődő nagyváros csupán egyórányira van Erdővidéktől, ez pedig ma már nem távolság, és hiba lenne ezt a tényt figyelmen kívül hagyni. Szükség lenne a közbirtokosságok gazdasági erejének felzárkóztatására is – az erdő nagy kincse a vidéknek, de ha a faanyag csak rönk vagy fűrészáru formájában távozik innen, annak vajmi kevés haszna van. Megint más kérdés, hogy miért nincsenek helybéli tej-és húsfeldolgozók – ezekkel is be lehetne törni akár a brassói piacra, a termékek sikerének esélyét pedig növelné, ha azok erdővidéki márkanévvel lennének ellátva.
A turizmust csak nemzetközi szinten lehet elképzelni, nyitni kellene a román turisták fele is, a térség turisztikai promoválását egy nagyon erős online-felület által ugyancsak Barótnak kellene felvállalnia. Vannak lehetőségek a különböző pályázatokban is, ám itt megint az önkormányzatokra hárulna a feladat, hogy képzett szakemberek bevonásával útbaigazítsák a pályázni vágyókat. 
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. november 19.
Demeter Jánost díjazták (Erdővidék kultúrájáért)
Az Erdővidéki Közművelődési Napok részeként kiemelkedő művelődési szervezői munkásságért, pártolói tevékenységéért és Erdővidék hírnevének öregbítéséért Erdővidék Kultúrájáért Díjjal tüntették ki Demeter Jánost, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület alapító tagját és első elnökét. A kitüntetett által elkezdett munka nélkül ma szellemileg szegényebb lenne Barót és Erdővidék – fogalmaztak a méltatók.
Demeter Jánost elsőként a Kájoni Consort régizene-együttes vezetője, Gyulai-György Éva üdvözölte. A díjat biztosító egyesület elnöke, Demeter László az 1990. április 24-én bejegyzett közművelődési egyesület eredményekben gazdag tevékenységének néhány jelentős állomásáról emlékezett meg. Mint mondotta, a Gaál Mózes Egyesületnek köszönhető, hogy Barót megülte írásos említésének 770., majd 775. évfordulóját, megjelentette az Erdővidéki Lapok helytörténeti, helyrajzi és néprajzi folyóiratot, illetve annak „testvérét”, az Erdővidéki Történeti és Természettudományi Tár tudományos periodikasorozatot, évente megrendezték az Erdővidéki Közművelődési Napokat, hat éven keresztül az erdővidéki középkori és reneszánsz napot, részt vettek a bodvaji kohó megmentésében, kezdeményezésükre született meg az Erdővidék Múzeuma, városszerte emléktáblákat helyeztek el, és hétről hétre ismeretterjesztő előadások hangzanak el a Tortoma Önképzőkör keretében. Ehhez a munkához járult hozzá elnökként, majd közéleti személyiségként a díjazott Demeter János – jelentette ki.
Lázár-Kiss Barna András, Barót polgármestere Demeter Jánost a gondolatok emberének nevezte, aki előbb a közösség javát szolgáló ötleteivel, majd helyét átengedve, kívülről segédkezve szolgálta a közművelődés ügyét. Az egyesület első alelnöke, Benkő Levente újságíró személyes hangvételű írását olvasta fel. Úgy vélte, az Erdővidék Kultúrájáért Díj jobb helyre nem is kerülhetett volna, hiszen Demeter János kora ifjúságától kezdve tudatosan tett azért, hogy népünk értékei megmaradjanak, s azokat tovább örökítsék.
Demeter János köszönetet mondott a díj odaítéléséről döntőknek, majd úgy fogalmazott: a dicsőség nem neki járna, hanem mindazoknak, akik a munkát tőle átvették, az egyesületet éltették és sikeressé tették. Az Erdővidék kultúrájáért folyamatosan dolgozókat arra kérte, folytassák közösségmegtartó munkájukat, melyben támogatásáról biztosította őket. A díjátadó a Kájoni Consort régizene-együttes koncertjével ért véget.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. január 14.
Baróton a Legendáriumról
Még elevenen él Szent László emléke 
A Székelyföldi Legendárium-projekt keretében motorbiciklivel járta végig a székelyudvarhelyi Gyöngyössy János történeti grafikus azokat az erdélyi helyszíneket, településeket, amelyek a majd ezer évvel ezelőtt uralkodott magyar király, I.(Szent) László valamilyen emlékét vagy legendáját őrzik. Az útról film készült, ezt mutatták be kedden este a baróti Tortoma Önképzőkör ez évi első előadásán.
A filmben, a nagyváradi, Szent László által alapított székesegyházból indulva, a narrátor és egyben főszereplő Gyöngyössy János Székelyföldre kalauzolja nézőit, ahol felkeresi azokat a templomokat, melyekben legendás királyunk dicső tetteit freskók vagy freskótöredékek őrzik ma is. Aztán a vele kapcsolatos legendák nyomába ered, az 1068-as cserhalmi csata helyszínén is jár (a Beszterce-Naszód megyei Kerlés határában), de azokat a településeket is meglátogatja, melyek nevükben ma is hordozzák az uralkodó emlékét. Még a Maros megyei Disznajóra is eljut: onnan már jól látszik a Kelemen-havasok híres magaslata, az Istenszéke, mely a legenda szerint Szent László kedvenc vadászhelye volt.
– Bár azt tanácsolták, ne készítsünk egy ki tudja hányadik filmet is Szent Lászlóról, mi kíváncsiak voltunk arra, mi maradt meg róla az emberek fejében? A filmből kiderül, hogy nagyon sok minden – fogalmazott Gyöngyössy.
Végül a Legendárium csapatának további terveiről is szót ejtett: céljuk, hogy ne csak idegen földek hőseit, legendáit ismerjék meg a gyermekek vagy akár a felnőttek, van nekünk, székelyeknek is éppen elég belőlük. Ezekről, korszerű technológiával, rajzfilmsorozatot készítenek, és a Legendás várak című könyvük is készülőben.
Böjte Ferenc. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. május 27.
Tájházat avatnak
A múltjáért szereti, de jövőjéért is tesz
Szombaton tíz órától tájházat és falumúzeumot avatnak Zalánpatakon. A tájházat Préda Barna zalánpataki származású közgazdász alakította ki az üknagyszülei által 1896-ban épített birtokon, ő gyűjtötte össze a benne kiállítandó, a falu gazdag múltját szemléltető tárgyakat is.
A múzeumavatóval egyidőben mutatják be az ugyancsak Préda Barna által írt, Zalánpatak, az én falum című könyvet is.
Baróton, a Tortoma Önképző Kör előadásán Préda elmondta, hogy elődei, a múlt iránti tiszteletet hordozó életszemléletét nagytatájától örökölte, és Wass Albert szavait tartotta szem előtt, amikor nekifogott Zalánpatak történetének felkutatásához.
Zalánpatak hírnevét, mint fogalmazott, az utóbbi években emelte ugyan az, hogy Károly herceg birtokot vásárolt a faluban, és minden évben odalátogat, ám a faluban előtte is létezett élet. Ezt az életet mutatja be a falumonográfia is.
Az oklevelek először 1692-ben említik a települést, melynek neve előbb Üvegcsűr, aztán Zalánüvegcsűr volt, végül a Zalánpatak nevet vette fel. A falu életében meghatározó szerepet játszott a 17. század végén itt létesített üveggyár, melyhez német mestereket, román és magyar munkásokat hozatott gróf Kálnoky Sámuel, ám később kereskedőknek adta bérbe, akik viszont kihasználták a helyieket.
Az üveggyár története a 19. század elején szomorú véget ér: az elmaradt béreik miatt elégedetlen munkások felgyújtották. Szerencsére voltak a faluban emberek, akik e kor emlékeit megőrizték az utókornak. Ilyen volt Karácsony Zoli bácsi is, az általa összegyűjtött, ott készült üvegtárgyakat fia most a tájháznak adományozta.
Az 1910-ben még 344 főt számláló, elszigetelt települést ma már alig több mint százan lakják, de Préda Barna, aki ötödikes korában került el a faluból, mégis itt képzeli el jövőjét.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 21.
A börtön utáni keserű lét
Politikai elítéltek emlékeztek Baróton 
Kedden, október 18-án a bibarcfalvi származású, jelenleg Sepsiszentgyörgyön élő Józsa Árpád Csaba, valamint a baróti Aczél Ferenc, Bede István és Oláh János voltak a baróti Tortoma Önképző Kör meghívottai, mindannyian volt ‘56-os politikai elítéltek. A Demeter Zoltán vezette beszélgetést a magyarországi forradalom kitörésének 60. évfordulójára emlékezve tartották.
„Gloria Victis!, azaz Dicsőség a legyőzötteknek!”– kezdte  a megemlékezést Demeter, két gyertyát gyújtva, egyet az ismert, egyet pedig az ismeretlen áldozatok emlékére. A jelenlevők egypercnyi néma csenddel emlékeztek a forradalom áldozataira.
Ezután Józsa Árpád Csaba – akinek történetét a tegnapi lapszámunkban részletesen ismertettük – vette át a szót, aki először Moyses Mártonra, a volt baróti diákra emlékezett, akivel együtt 1956-ban nekivágtak a határnak, azért, hogy átjutva Magyarországra, a forradalmat segítsék. A négy útnak indult diák közül kettőnek sikerült a bravúr, Józsa Árpádnak és Bíró Benjáminnak, őket a következő év tavaszán adták vissza a román hatóságoknak. Három, illetve három és fél év börtönt kaptak tettükért. Józsa 1960-ban szabadult, 20 évesen. 
„A börtön az börtön volt” – hangsúlyozta a jelenlevőknek Aczél Ferenc, akit 1958-ban tartóztattak le. Az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének volt tagjaként azt vázolta, hogy elképzeléseik tulajdonképpen ugyanazok voltak, mint a magyar forradalmároké: mást akartak, mint amit a kommunista rendszer kínált nekik. Ezenfelül azt is taglalták akkori magyar fiatalokként, hogy amennyiben sikerül egy felkelést kirobbantaniuk, melléje állnak. Céljaik közt Erdély függetlenné válása, esetleg Magyarországhoz csatolása szerepelt. Mint fogalmazott, élete a börtönből 1964-ben történt szabadulása után sem volt könnyű. Megbélyegezték, kollégái, „barátai” mindent megtettek azért, hogy megkeserítsék sorsát.
Oláh János, aki szintén hat évet ült börtönben, hasonlóképpen szólt a szabadulása utáni zaklatásokról, hozzáfűzve: „Tulajdonképpen az volt a nagy fegyvertény számunkra, hogy a fogságban eltöltött évek alatt is emberek tudtunk maradni”.
Bede Istvánt még kiskorúként tartóztatták le, öt évre ítélték, melyből mind az ötöt letöltötte.
Visszaemlékeztek a mondvacsinált bírósági tárgyalásukra is, ahol védekezni nem volt lehetőségük, hiszen még az ügyvéd is vádolta őket. 
„Fiatalok voltunk – részletezték – nevetve jöttünk ki a bíróságról, ujjainkkal mutatva, hány évet kaptunk, hiszen nem tudtuk, mi vár ránk, de aztán megtudtuk.”
Az est végén elhangzott, hogy Baróton vasárnap, október 23-án 17 órától emlékeznek az 1956-os forradalomra, a Petőfi utcai emlékműnél.
Böjte Ferenc Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. október 27.
„Egyetem” a nagyszigeten
Hét erdővidéki EMISZ-es van még életben 
A baróti Oláh János (77 éves) egyike az erdővidéki 56-os politikai elítélteknek. Köpecen született, a Köpeci Bányavállalatnál volt asztalos, amikor 1958. szeptember 7-én letartóztatták. A kolozsvári katonai törvényszék az EMISZ 3. csoportjában 10 évre ítélte. Marosvásárhelyen, Salcián, Stoenești-en, Grădinán és Szamosújváron raboskodott. 1964. június 25-én szabadult.
Október 18-án a Tortoma Önképző Kör előadásán beszélt az EMISZ (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége) megalakulásáról, arról a szervezetről, melynek ő is tagja volt.
„Mi, EMISZ-esek nem vittünk véghez nagy hőstetteket, inkább az volt a hőstett, hogy később, a fogságban emberek tudtunk maradni” – emlékezett vissza. Mint mondta, a szövetség megalakulásakor még csak nem is sejtették, milyen veszélyes játékot játszanak. Összesen hetvenkilenc EMISZ-tagot ítéltek nehéz börtönévekre, tizenhatan belőlük erdővidékiek voltak, akik közül ma heten vannak még életben.
Ő maga tíz évet kapott, melyekből végül hatot ült börtönben. Többek között a hírhedt Brăilai Nagyszigeten is raboskodott.
„Egy szajvánban (juhakol) ötszázan voltunk összezsúfolva, ott volt a szállásunk. Télen olyan hideg volt, hogy reggelre a pokróc ránk fagyott. Máskor a börtönőrök keserítették életünket, volt, hogy bejöttek a cellába, minden ok nélkül megvertek, dolgainkat felforgatták, aztán mentek tovább” – idézte a fájó emlékeket.
De maradtak kellemes benyomásai is a börtönévekről. „Olyan nagy tudású emberekkel voltunk együtt, hogy viccesen azt mondogattuk magunk között: a hat év alatt egyetemet végeztünk”.
János bácsi ma már harminckét éve nyugdíjas. A börtönből való szabadulása után is többször zaklatták, behívták kihallgatásra akkor is, amikor a sepsiszentgyörgyi robbantás történt, 1984-ben. Munkahelyén, a bányában is nehezítették életét, Gherlan nevezetű szektorfőnöke, miután megtudta, hogy be volt zárva, mindegyre belekötött, mígnem aztán egy nap ő is megmondta neki a magáét. Azután békén hagyták. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. december 8.
Húszéves az Elveszett Világ
Két évtized a közösség szolgálatában 
Kedd este, a Tortoma Önképzőkör keretében a baróti Elveszett Világ Természetvédelmi, Turista és Barlangász Egyesület elnöke, Dénes Ildikó, illetve Böjte Ferenc és Demeter Zoltán alapító tagok vetítéssel egybekötött visszaemlékező estet tartottak Erdővidék Múzeuma Kászoni Gáspár Termében, ahol az egyesület két évtizedes múltját ismerhette meg a népes közönség.
Hoffmann Edit muzeológus, az est házigazdája köszöntötte a meghívottakat. „Olyan világra vigyáznak az egyesület tagjai, amit látogatóként nem lehet rögtön megérteni. Olyan munkát végeznek, hogy nincs az a pénz, amivel meg lehet fizetni. Ezt csak önkéntesen és természetszeretetből lehet csinálni, különben nincs értelme” – fogalmazott.
Baráti beszélgetésből indult
Demeter Zoltán alapító tag, egyesületi titkár a kezdetektől mutatta be az egyesületet, képekkel, érdekes történetekkel illusztrálta az első lépéseket, amelyeket fiatalokként még szinte fel sem fogtak teljesen. 1996 nyarán Böjte Ferenc, Demeter Zoltán és Keresztély-Krall Gyula kezdeményezésére, egy baráti társaság berkeiből pattant ki a szikra, hogy megalapítsák az Elveszett Világot. Elsődleges célja Székelyföld, ezen belül Erdővidék természeti értékeinek, területeinek és objektumainak felügyelete és védelme, újabb védelemre szoruló területek felkutatása és nyilvántartásba vétele, a meglévők bővítése, a kistérség lakóinak környezettudatosságra való nevelése, kiemelt figyelemmel a fiatalok irányába, az ökoturizmus, a magashegyi turizmus, az alpinizmus és a barlangászat népszerűsítése, a térség növény- és állatvilágának, talaj- és felszíni vizeinek, illetve borvizeinek védelme. 2004-től hivatalosan is a Vargyas-szoros Természetvédelmi Terület felügyelői, azóta tevékenységük jelentősebb részét ez a munka teszi ki. 
Kiteljesedett a tevékenység
Az egyesület elnöke 1999-től Dénes István geológus–barlangkutató volt, aki nagymértékben meghatározta és elősegítette a fennmaradást, a további tevékenységek szervezését és megvalósítását. Az ő vezetésével sikerült egyre jobban megismerni az Erdővidéken található természeti értékeket, ahol a túrázások során összegyűjtötték a szemetet is.
Rendszeresen meg- és feljavították a Vargyas-szoros átkelőhelyeit, és újratérképezték a szoros több barlangját. A szoros 2000-től hivatalosan is természetvédelmi területté lett nyilvánítva, melynek határait jelzésekkel látták el, 2002 májusában a Félszigeten a régi palló helyett olyan hidat építettek, amelyet egy nagyobb áradás sem mosott el, majd a Lócsűr előtt ugyancsak tartósabb átkelőt építettek. 
2003 októberében táblát állítottak a vargyasi letérőnél, és folytatták természetvédő tevékenységeiket, szórólapokat, kiadványokat szerkesztettek, védett virágok árusítása ellen kampányoltak, ismeretterjesztő cikkeket írtak, stb. 
Egyre több a munka
2005-től, Dénes István halála után, az egyesület elnöke Dénes Ildikó lett, jelenleg a tevékenységet háromtagú vezetőtanács irányítja, az egykor több mint 30 tagú csapatból mostanra 5-6 személy dolgozik aktívabban. „Egyre kevesebben vagyunk, és egyre több a munka” – fűzte hozzá Demeter Zoltán, aki 2005-től a titkár szerepét is betölti. „A Vargyastól kiépített út hatására sokkal több a látogató, ezért egyre nagyobb a felelősség is” – mondta.
Dénes Ildikó röviden ismertette a szoros földrajzi elhelyezkedését, növény- és állatvilágát, valamint felhívta a figyelmet a védett fajokra is, amelyek fennmaradása a látogatókon is múlik. Bemutatta a 2015-ben átadott látogatóközpontot, beszélt az építés folyamán felmerült nehézségekről, illetve a jövőbeli tervekről is ejtett pár szót. Többek között egy korszerűen kiképzett sátortábor létrehozásának fontosságát ecsetelte, amely segítségével fel lehetne, fel kellene számolni a vadkempingezést. A tervek szerint a 2,8 hektáros tábor területe 400 sátor egyidejű elhelyezését tenné lehetségessé.
Böjte Ferenctől megtudhattuk, hogy folyamatban van egy kiadvány szerkesztése is, amely összefoglalja a fontosabb tudnivalókat az egyesületről és a szorosról, majd megköszönte az elmúlt húsz évet az egyesület minden tagjának, akik ennyi éven át, szabadidőt és energiát nem kímélve, munkálkodtak Erdővidék eme páratlan szegletében.
Lázár Szilárd Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. március 8.
Havadtői példa, amit nálunk is követni lehet
Megmenteni a régi sírköveket
Nem szokványos témával érkezett Barótra előadást tartani dr. Kinda István néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum főmuzeológusa. Demeter Zoltán művelődésszervező vendége ezúttal a székelyföldi temetőrendezési törekvésekről beszélt a Tortoma Önképzőkör február végi rendezvényén, a régi sírkövek megmentésének egy szemléletes példáját is bemutatva.
Az előadó mindenekelőtt a temetők kialakításának történetét hozta szóba. Mint mondta, ha egy mód volt rá, azokat a települések körüli magaslatokon alakították ki, arra is törekedtek elődeink, hogy a sírok tájolása kelet-nyugati irányú legyen. Érdekességeket is említett: mindazon túl, hogy a temetőn belül elfoglalt hely, a sírjelek mindig is az elhunyt társadalmi hovatartozására utaltak, 2–300 éves múltra tekint vissza az a hagyomány, hogy a házastársakat egymás mellé temessék, és gyakori volt az is, hogy szomszédok kérték: legyen egymás mellett sírjuk, hogy a jó szomszédi viszonyt az örökkévalóságban is folytathassák. A virágágyások kialakítása a sírokon valamivel későbbi keletű, a 20. század közepétől lett szokássá temetőinkben.
Faragott sírkövekkel Székelyföldön a 18. századtól kezdődően találkozhattunk. Az évszázados, vagy annál is régebbi sírköveket mára kikezdte az idő, néhol azonban, Székelyföld számos településén is, próbálták-próbálják megmenteni őket. Néhány pozitív példát is felsorolt erre nézve, ám sajnos több volt a negatívum. Voltak helyek, ahol ugyan a temetőből kiásták a régi sírköveket, elszállították azokat valahová, de továbbra is szakszerűtlenül tárolják, és ez még a jobbik eset, hiszen, mint mondta, látott már házalapba beöntött régi sírkövet is, méghozzá az írásával kifelé. Leszögezte: minden bizonnyal a helyi közösségek nagyban tehetnek arról, ha egy régi temető tönkremegy, a sírkövek elpusztulnak, elsüllyednek.
A Maros megyei Havadtőn nem történt ez meg. Épp ellenkezőleg. 2013-ban, egy örökségmentő program keretében, Kinda István irányítása mellett elkezdődött a falu régi temetőjében található sírköveknek a kiásása, újraállítása, megtisztítása. Kalákát hirdettek több rendben, már csak azért is, hogy a helyiek is érezzék magukénak az ügyet, de még Belgiumból érkezett cserkészek is dolgoztak a helyszínen.
– Nem kevesebb, mint 421 régi sírkövet ástunk ki, állítottunk fel újra ugyanott, megmentve őket a pusztulástól – mondta.
De nem csak ez volt a hozadéka munkájuknak. Havadtő régi temetője az Erdélyi Értéktár részévé vált, igazi nevezetességé. Mi több, felismerve a falu egykori értékeinek fontosságát, a helyiek gyűjteni kezdték a régi tárgyakat, azóta az önkormányzat már épületet is készített a néprajzi gyűjteménynek.
– Havadtő példája követendő lehet minden közösségnek: azt mutatja, hogy szinte a semmiből indulva is, de akarattal, kitartással megmenthetjük értékeinket, örökségünket – összegezte előadását.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 7.
„Ahol a történelem együtt él a faluval
A templom az otthonunk
Románia egyetlen olyan magyar műemléke, az 1999 óta az UNESCO-világörökség részét képező székelyderzsi unitárius vártemplom felújítási munkálatairól hallhattak előadást a legutóbbi Tortoma Önképzőkör résztvevői.
A világörökség-listán 1052 név szerepel, ezek közül egyik a székelyderzsi unitárius vártemplom, így ennek felújítása nem volt egyszerű feladat, ugyanis különös odafigyelést és szakszerű beavatkozást igényelt. A közel tíz évig tartó munkálatokról a vártemplom lelkésze, a közösséget tizenkét éve szolgáló Demeter Sándor Loránd számolt be az érdeklődőknek.
Az 1419-ben készült, Szent László-freskóiról, szalonna- és gabonatárolásáról híres templom felújításának félve fogtak neki, hiszen a tapasztalat szerint nem mindig megy zökkenőmentesen egy hasonló kaliberű épület teljes renoválása. Ennek ellenére rengeteg kutatás, dokumentáció, tervezés és előzetes egyeztetés után elkezdődtek a munkálatok, amelynek szakaszosan, nagy-nagy kitartással idén sikerült a végére járni.
A lelkész elmondása szerint annyira közel áll hozzá és a családjához a templom, hogy kislányuk is úgy tekint rá, mintha lakásuk egyik szobája lenne.
– Csodákkal vagyunk körülvéve, de gyakran elillanunk mellettük. Nem vesszük észre, nem lep meg bennünket, pedig kitölti a szemünket, szembejön velünk. Számomra ez a templom egy csoda. Én így élem meg lelkészségem minden napját – fogalmazott.
A hosszú munka meghozta gyümölcsét, amely elmondása szerint négy pilléren állt: áldás, fegyelem, csapat és család. Úgy véli, ezek nélkül nem sikerülhetett volna.
Demeter Sándor Loránd kitartása példaértékű lehet bármely más hasonló helyzetben levő személynek vagy akár egyesületnek, hiszen bebizonyította, hogy rengeteg munkával és akarattal a szinte lehetetlen is sikerülhet. A templomot ajánljuk látogatásra mindazoknak, akik kíváncsiak a történetére, a munkálatok részleteire, mert örökségünk szerves részét képezi. Ahogyan azt az UNESCO is meghatározza: „Örökségünk mindaz, amit a múltból hagytak ránk, amivel ma együtt élünk, és amit továbbadunk az utánunk jövő nemzedéknek. Kulturális és természeti örökségünk is inspirált és pótolhatatlan forrása az életünknek.” Éljünk tehát ekképpen, és próbáljunk ennek függvényében odafigyelni a körülöttünk lévő csodákra.
A találkozó keretében Magyari Hunor székelyudvarhelyi fotós bemutatta az Ahogy az egy Isten látja – 42 erdélyi unitárius templom című, László László és Gyöngyössy János szerzőtársaival 2016-ban megjelentetett kötetét.
Lázár Szilárd / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 19.
A Krisztust szolgáló baróti költőnő
Ágnes nővér versei
A magyar költészet napján a székelyudvarhelyi Mallersdorfi Szegény Ferences Nővérek három tagja látogatott Barótra, ahol a Tortoma Önképzőkör keretében bemutatták egykori társuk, a Baróton 1920-ban született Dávid Erzsébet Mária, avagy Ágnes nővér verseskötetét, mely a 150 éves Jubileum – 150 vers címet viseli, a nővérek erdélyi letelepedésének 2014-ben ünnepelt jubileumi évfordulójára utalva.
A könyvbemutató előtt a három vendég, Bálint Ágnes, Nagy Andrea és Korodi Antonetta házigazdáik kíséretében Ágnes nővérnek a baróti temetőben található sírjánál is lerótták kegyeletüket, virágot helyezve arra, és elszavalva egyik versét. Az 1992-ben elhunyt nővér sírján ez áll: „Krisztus szolgálója voltam, azért éltem úgy, mint egy cselédlány, szolgálva mindenkinek”.
Életútjáról beszélve, társai csupa lelkendező szavakkal meséltek a közép- és időskorú barótiak emlékezetében még elevenen élő költő-nővérről. Elmondták róla, hogy iskolai tanulmányait Baróton kezdte, majd a mallersdorfi nővérek által fenntartott iskolákban folytatta. Kolozsváron végezte az egyetemet. – Kitűnő tanuló volt, egyetemista korában a tanulás mellett a betegápolást is elsajátította. Álma az volt, hogy közösségben éljen és taníthasson, ez azonban nem valósult meg – mondta Antonetta nővér.
Egy ideig tanított ugyan, de aztán az egyházi iskolák 1948-ban történt államosítása, majd a rend egy évvel későbbi feloszlatása után hazaköltözött Barótra, ahol házimunkával és a betegek gondozásával foglalkozott. A kommunizmus bukása és a rend újraalakulása után, 1992-ben be akart költözni a nővérek közé Székelyudvarhelyre, de erre halála miatt már nem kerülhetett sor. „Kedves, szeretetre méltó ember, vidám, humoros alkat volt, sokan jártak hozzá idegennyelv-órákra, ugyanis tizenegy nyelvet beszélt. Mindenről tudott verset írni” – emlékeztek rá a könyvbemutatón jelenlevő helybéliek is.
Az öt fejezetből álló verseskötetet szerkesztője, Korodi Antonetta nővér mutatta be, hozzáfűzve, hogy Ágnes nővérnek további verseit, írásait is szeretnék kiadni, ugyanis sok kéziratát őrzik még. Gyűjteményük a helyszínen is kiegészült, az egykor Ágnes nővérrel egy udvaron lakó Benkő Évike néni is átadott nekik egy kötetre valót. „A barótiak legyenek büszkék Ágnes nővérre, merítsenek életéből erőt, hitet, bátorságot” – hangzott el a könyvbemutató összegzéseképp.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 18.
Szent László emlékezete Székelyföldön
Csillag jelent meg
Szent László királyról, nevéhez fűződő legendákról, az őt megörökítő falfestményekről, azok elemzéséről hallhattak előadást kedd este a baróti Tortoma Önképzőkör vendégei Balla Ede Zsolt székelyudvarhelyi író-kutatótól.
Szent László a lovagkirály elnevezést termetes alakjáról, a csatákban való helytállásáról, erős határozottságáról kapta, mely ugyanúgy jellemezte a törvényhozásaiban is. Csodás tetteit több száz fennmaradt freskó örökíti meg, amelyek leginkább a történelmi Nagy-Magyarország peremvidékén találhatóak meg a mai napig is – részletezte az előadó.
Felvidék után a legtöbb freskó Székelyföldön idézi meg nagy királyunk szellemét, Gidófalván most is folyik egy falfestmény feltárása. Szent László emlékét legjobban Csíkország, Csíkszépvíz és környéke őrzi, ottani régi kápolnák helyeit, romjait mutatta be fotók segítségével Balla Ede Zsolt, illetve a hozzájuk tartozó történeteket is ismertette.
Az idei esztendő Szent László égisze alatt zajlik, mivel két évfordulót is jegyezhetünk: királlyá koronázása 940, szentté avatása 825 évvel ezelőtt történt. Ez utóbbi III. Béla király idején, amikor a pápai küldöttséget egy, a sírja felett nappal megjelenő csillag győzte meg arról, hogy valóban méltó a Szent megnevezésre
Lázár Szilárd / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. május 25.
Tartalmas nap a múzeumban: kiállítás és előadás
A világ tengelye
Tartalmas nap volt kedden Erdővidék Múzeumában. 17 órától a Kászoni Gáspár-teremben megnyílt Szente-Szabó Ákos baróti származású festő- és grafikusművész kiállítása, melyet dr. habil. Szepessy Béla DLA grafikusművész méltatott, majd Szőcsné Gazda Enikő tartott előadást.
Az Axis Mundi, vagyis A világ tengelye című kiállítás kapcsán a méltató a következőképpen fogalmazott: „A szülővárosában először kiállító művész már nem az útkeresők táborához tartozik, hiszen képei bizonyítják: megtalált valamit. Talán azt a viszonyítási pontot, melyet a szülőföld jelentett, s melyet egykoron kénytelen volt elhagyni” – mondta, majd a kiállító művészhez szólva így összegzett: „Ne feledd, a tehetség és a tisztesség kötelez!” Szente-Szabó Ákos a kiállítást elhunyt nagyszülei, nagybátyja és baróti keresztanyja emlékének ajánlotta. A tárlatmegnyitón Márk Attila gitárművész is közreműködött.
Szente-Szabó Ákos 1979-ben Baróton született, tizenegy éves korától Magyarországon élt, tavaly azonban a hazaköltözés mellett döntött. Tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Egyetem képgrafika és vizuális nevelőtanár szakán végezte. 2002 óta rendszeresen kiállít különböző helyszíneken. Magáról a következőket vallotta: „Hiszem, hogy minden mű létrehozása rítus, legyen az szobor, kép, zene, tánc, film, fotó – bármi. Rítus, amely során ugyanazok a csatornák nyílnak meg, amelyek egy ima vagy egy áldozati szertartás során… És ha a művész munkája rítus, a művész következésképpen pap, aki szolgál, közvetít, áldoz, és ilyenformán ő az, aki ítél afelett az energia, mozgás és élet felett, ami ahhoz kell, hogy képességeit annak ajánlja, akitől kapta azokat”.
A tárlatmegnyitó után a művész a jelenlevőket a múzeum kertjébe invitálta bográcsozásra.
19 órától Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutató-muzeológus, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlege vezetőjének tartalmas előadását hallgathatták meg az érdeklődök, akik az erdővidéki Zathureczky család tagjainak életútjait követhették nyomon segítségével, megtudva róluk részletekbe menő érdekességeket, újdonságokat. Az előadó mesélt a Zathureczkyek felvidéki származásáról, a két testvér, Zathureczky Ferenc és Zathureczky István erdélyi megtelepedéséről, aztán utóbbi 12 gyermekének sorsáról, azoknak a közéletben betöltött szerepéről.
Szőcsné Gazda Enikő előadása egyben a Tortoma Önképzőkör évadzáró rendezvényét is képezte. A délután házigazdái Hoffmann Edit muzeológus, illetve Demeter László múzeumigazgató voltak.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. szeptember 14.
Vizsgafilm egy tanya mindennapjáról
Elveszett emberek
A vargyasi Bokor Katalin, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió karának végzős diákja nemrég a baróti Tortoma Önképző Kör előadásán mutatta be az Elveszett ember című dokumentumfilmjét, melyet vizsgamunka gyanánt készített egy másik erdővidéki fiatal, Szőcs Szilárd segítségével.
A húszperces rövidfilm több szempontból is érdekes és különleges. Egy, a helybéliek által is alig ismert tanyavilágra kalauzolja a nézőt, a Vargyas-szorostól nem messze található Háta mege nevű helyre, ahol három ember, idős Vásárhelyi Ábrahám, valamint fiai, ifjabb Vásárhelyi Ábrahám és Vásárhelyi Ferenc állattartással foglalkozva tengetik életüket, egy olyan világ láthatatlan falaival körülzárva, melyben mintha megállt volna az idő.
A filmkockákon ezen tanyasi emberek egyik napja elevenedik meg: a tanyán nincs villanyáram, egyáltalán talán semmi nincs, ami a XXI. századra emlékeztetne, csak állatok, melyeket ők naponta ellátnak. A lehető legegyszerűbb körülmények között élnek, ám az asszonykéz hiánya szembetűnő – a három férfiember érezhetően már beletörődött abba, hogy a rend nem úr a háznál, egy pohár pálinka mellett olykor nosztalgiázva, olykor szomorkás tekintettel mesélnek múltról és jelenről; a sorsról mely nekik adatott, s melyen immár változtatni aligha fognak tudni.
A nézőt lebilincseli a film, köszönhetően a két operatőrnek is, akik hagyják, hogy „peregjenek” az események, nem szólnak semmibe bele, de mindent megmutatnak, a szemlélőre bízva, hogy ítélkezzen arról, milyen is az élet az erdőn, mit tettek jól, vagy mit nem tettek ezek az emberek életük során. Hogy vajon a tanyai életnek ezt a formáját még fenntartásra érdemesnek találja-e az utókor, vagy pedig hagyja majd eltűnni a ma még ott élő emberekkel együtt.
A film készítője elmondta, a választott téma magától adódott: nem volt kétséges, hogy emberi sorsokat fog bemutatni vizsgafilmje, hiszen ezt szereti: megmutatni, kutatni az emberi lét sokszínűségét. A Vásárhelyi családot nem ismerte, csak látásból, mikor néha bejöttek a faluba, de miután meglátogatta őket a tanyán, ahol szeretettel fogadták, rájuk esett a választása.
A film elismerésre érdemes, az egybehangzó nézői vélemények is ezt sugallták – többek között azért is, mert rávilágít arra, hogy az „elveszett ember” valójában nem is annyira a film főszereplője, mint inkább a mai társadalom azon egyéne, akinek semmitmondó a bemutatott élet keménysége, a munkára ösztönzés, a természet, a háziállatok szeretete – az a világ, melyben egykor nagyszüleink még annyira feltalálták magukat.
Böjte Ferenc / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)