Megjelent
Kádár Gyula történész, közíró Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában) című kötete megvásárolható a H-Press lapterjesztő háromszéki standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, a Sugás Áruház földszintjén, a Csíki utca 5. szám alatt a Tortoma Könyvesházban, Csíkszereda könyvüzleteiben, Kolozsváron a Bagoly (Vassy Mária) könyvüzletben.
szekelytermekek.ro/konyvek
Most megjelent könyve is két részből áll. Az első, mely mintegy ötödét teszi ki a munkának, a történelmi publicisztika eszközeivel igyekszik rávilágítani a mai székelyföldi valóságra, román–magyar, hatalom–Székelyföld viszonyra, de visszamegy a nemzeti közösségeknek tett 1918-as román ígéretekig, sőt, a Basarabok eredetét boncolgató rész a történelemhamisításra is rámutat. Ennek címe Mondvacsinált Székelyföld? Így, kérdőjellel, hisz a szerző a Székelyföld-tagadók, az egységes román nemzetállam mítoszát táplálók álláspontjából kiindulva a történelmi valóságra, Székelyföld és a székelyek létére igyekszik rámutatni. Íme néhány cím: A Nemzeti Összetartozás Napja, Ünnepelhetünk-e december 1-jén?, Román nyelvi tolerancia, Székelyföld létezik!
A második, testesebb rész, melynek címe Nemzeti elnyomás Romániában, már jegyzetekkel ellátott tanulmányokat tartalmaz. Az elmúlt másfél évszázad nacionalista politikáját ismerteti, egy-egy korszakot vagy eseményt alaposabban körüljárva. Így elidőzik az ippi, ördögkúti, szárazajtai mészárlásoknál, a két világháborút követő román ígéreteknél, az illúziókat felváltó csalódásoknál, a beolvasztó politikát, a Securitate nemzetiségellenes működését boncolgatja. A fejezet tulajdonképpen a román nemzetállam megteremtésére törekvő államnacionalizmus bemutatása. Csak határozott küzdelemmel megvalósított területi, kulturális és helyi autonómia lehet a magyar és székely megmaradás kerete. A román nacionalizmus másfél évszázados története egyértelműen rádöbbent arra, hogy ha nem küzdünk következetesen a minket megillető közösségi jogokért, akkor csak elnyomott, beolvasztásra ítélt másodrangú állampolgárok lehetünk – vonja le a következtetést Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kádár Gyula könyvei
Kádár Gyula történész, közíró legújabb kötetei – Székelyföld határán, Székely hazát akarunk, Múltunk kötelez, Sepsiszentgyörgy korai története és népessége, Székely vértanúk, Prés alatt a magyarság (Nemzeti elnyomás Romániában)...
...megvásárolhatók a H–Press lapterjesztő háromszéki standjain, a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, a Sugás Áruház földszintjén, a Csíki utca 5. szám alatt a Tortoma Könyvesházban, Csíkszereda könyvüzleteiben, Kolozsváron a Bagoly könyvüzletben.
A könyvek ára 38 lej. A kiadó e-mail címe: gyula.kadar@gmail.com; telefonszám: 0740 026 450. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Benkők Benkő Józsefről
Hunok és székelyek címmel jelent meg a középajtai Benkő József életéről, munkásságáról szóló tanulmánykötet a baróti Tortoma Kiadónál, a kötetet pénteken a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban is bemutatták.
Hogy mi indokolta a könyv elkészítését, arra a kiadó vezetője, Demeter László adott választ: Benkő József méltánytalanul elhanyagolt nagyja a magyar művelődéstörténetnek, életéről, de leginkább munkásságáról igen keveset tud az utókor – holott sokkal szerényebb anyagi körülmények között, mint Orbán Balázs, nem csupán a Székelyföld, de egész Erdély történetét megírta. A könyv címéről a kötetet szerkesztő dr. Benkő Mihály történész, Kelet-kutató szolgált felvilágosítással: a múlt század derekán idézték Benkő József félmondatát – a magyar nem török nyelv –, ebből azt a következtetést vonva le, hogy a finn-ugor közös nyelvcsalád elméletének támogatója lenne. Csakhogy ő folytatja mondatát, miszerint a székelyek a hunoktól származnak, egyébként történetírásában a krónikákra meg a hagyományokra alapozva a hun eredetet vallotta. Erről tartott rögtönzött kiselőadást a kötet másik szerzője, dr. Darkó Jenő történész, ki már régebben szándékozta a magyar krónikák hun történetét feldolgozni, a Benkő-tanulmánykötetre kapott felkérésben így „olyan kihívás ért, amire megfelelő választ tudtam adni” – mondta. A Hunok és székelyek kötet számára írott tanulmányában a hun történet rekonstrukcióját végezte hát el, illetve megkísérelte Benkő Józsefnek a magyar történetírásban elfoglalt helyét megállapítani. Azt már dr. Benkő Mihály jegyezte meg, Benkő József messze többet tett a magyarságért, mint arról tudomása van az utókornak, és erre némileg magyarázat lehet az is, hogy kortársai nem ismerték el, bár Európa tudós társadalma számon tartotta. És végül egy utolsó – jelen írás címét magyarázó – felvilágosítás: a kötet szerzői mindannyian a Benkő családok tagjai, ha nem is állnak oly szoros rokonságban Benkő Józseffel, mint az egyenes ági leszármazott dr. Darkó Jenő.
Váry O. Péter, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Barcaság – szem előtt, s mégis rejtve
Veres Emese Gyöngyvér Marosvásárhelyen született, középiskolai tanulmányait Brassóban végezte (1984), 1989 és 1992 között Németországban élt, majd Budapesten az ELTE bölcsészkarán szerzett diplomát 2000-ben. Elsősorban a barcasági csángók történetét és szokásait kutatja. A Barcasági Könyvek sorozatban eddig öt kötet jelent meg, közülük kettőnek a szerzője. 2005-ben látott napvilágot a Ma leszek házadban először vendéged. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben című kötete, majd 2008-ban jelent meg „Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája című könyve. 
Az általa írt, illetve a Barcasági Könyvek sorozatában megjelent munkákat forráskiadványoknak tartja. Jelenleg Magyarországon él, de kutatóként, szakíróként, újságíróként ma is a Barcaságot tekinti hazájának, rádiós műsoraiban igen markánsan jelenik meg Erdély és a Székelyföld közélete és kultúrája. Egyike azon kevés kutatóknak, akik a tíz faluban élő barcasági csángok múltját és jelenét kutatják, akiket elsősorban az evangélikus vallás tart össze, valamint a közös történelmi jobbágy sors. E kis tájegység sajátosságai, amelyek a szászokkal és a románokkal való együtt- és egymás mellett élés során alakultak ki, soha nem részesültek kellő figyelemben, holott igen értékes népi és egyházi kultúrájukat igencsak kikezdte az urbanizáció.
Ezek a települések Brassó agglomerációs övezetében helyezkednek el, olyan környezetben, amelyben igen erős a fejlődési „kitettség”, a felértékelődött ingatlanokon igen erős az átalakulási kényszer, logisztikai központok települnek le a környéken, a „rurbanizáció” során új lakóparkok épülnek, amelyek végérvényesen  megváltoztatják a települések hagyományos építészeti képét, a lakosság összetételét és az életmódot.
– A Ma leszek házadban először… most új kiadásban jelent meg. Ez egy bővített változat vagy még a régi?
Az első kiadás igen hamar elfogyott. Tulajdonképpen ez volt az első bővebb kötet, amely a rendszerváltás után megjelent a barcasági csángók szokásairól. Újszerű volt a téma feldolgozása is, ráadásul egy élő egyházi szokás, amelyen mindenki részt vett, aki evangélikus. Róluk szólt, de nekik.
A gyűjtés viszont valahogy soha nem fejeződött be, így az anyag bővült. Mivel ez volt az első ilyen jellegű kötetem, az évek során a hibákat is észrevettem. Ezért gondoltam, hogy szükség lenne egy második kiadásra. Manapság azt hiszem, csodaszámba is megy a hasonló vállalkozás.
– Milyen fejezetei vannak? Egy falut érint, vagy az összeset?
– Természetesen mind a tíz barcasági csángó falut, ahogy tőlem ezt már megszokhatta az olvasóközönség. A felkészüléstől a felnőtté válást lezáró következő virágvasárnapig tart a leírás, természetesen történelmi és egyéb felekezeti vagy nemzetiségi  kitekintésekkel.
– Úgy látom, hogy a barcasági emberek teljes életútját kívánod követni ebben a kutatási folyamatban. Mi lesz a következő tanulmánykötet témája?
– Most fejeztem be a disszertációmat a temetés sorsfordító rítusáról. A védésig még ezzel foglalkozom hangsúlyozottabban, aztán jön a születés és a házasság rítusa.
– Élénken foglalkoztatnak téged az erdélyi történelmi „gócpontok”. Többek között az első világháború, annak előzményei, a román-magyar konfliktus, Erdély elvesztése. Levéltárakban kutattál több országban is. Melyek a mostani témáid?
– Hogy mennyire élénken, azt néha én sem tudom megítélni, mert egyik téma a másikból következik. A román betörésre épp a konfirmáció gyűjtése közben figyeltem fel. Aztán adatközlői szövegek nyomán foglalkoztam az 1848-as eseményekkel, és így tovább. Amikor ezekről az időszakokról írok, megpróbálom holisztikusan és interdiszciplinárisan láttatni a kérdést. Nem önmagában a történelmi eseményt írom le, hanem a források mellett ott vannak a visszaemlékezések, a szájhagyomány, a sajtó és az egyházi irattár.  Nyilván most hangsúlyosabb az I. világháborús témák rendezése, de egy-egy levéltárban mindig párhuzamosan futnak a keresések. Hiszen például Bécsbe nem jut el az ember lánya bármikor, így igyekszem mindent kideríteni, ami érdekel.
– A szászok sokkalta előttünk járnak önmaguk lebontásában. Milyennek látod a brassói szászok helyzetét? Tényezők-e egyáltalán manapság? És Erdélyben? Még államelnök-jelölt is felbukkant a soraikból, bár Klaus Johannis inkább most jó románként próbál viselkedni a siker érdekében…
– A szászokkal való viszonyunk, viszonyom furcsa. 1886-ig egyházszervezetileg a szász egyházhoz tartoztak a barcasági magyar gyülekezetek is. Ma már a fiatalok számára ez egy ismeretlen tény. Sőt, számukra a szászok mint nemzetiség is ismeretlen lesz lassan.
Már annyira sem érzékelik a jelenlétet, mint annak idején mi, amikor Brassóban még hallottunk német szót az utcán, tudtuk melyek a német-tagozatos iskolák. Egy-egy személyes ismeretségtől, barátságtól eltekintve azonban ezek a viszonyok az egymás mellett élés viszonyai voltak. Ha gyerekkoromból kellene említenem akár egy szász szokást is, nem tudnék. Ott voltak az orrunk előtt az emlékműveik, nem tudtuk, hogy mit ábrázolnak. A példákat sorolhatnám. Nyilván egy falusi, zártabb közösségben, ahol volt magyar és szász jelenlét, mások a példák. Városi szinten számomra csak ezek. Ennek ellenére érdekes a helyzetem. A brassói Honterus Levéltár igazgatójával, Thomas Sindilariuval való megismerkedésem óta rengeteget kutatok a levéltárban, ahol sok magyar anyag van. Még székely vonatkozású is. Részt veszek szász konferenciákon. Most épp úgy adódott, hogy az 1916-ban elmenekült szászok történeteit is én kezdtem gyűjteni, mert ők sem dolgozták fel ezeket. 2016-ra egy közös kötetet tervezünk. Ha brassói, barcasági viszonylatban nézem a dolgokat, akkor azt látom, hogy még ha el is mentek, azok, akik innen származnak és tudományos munkát folytatnak, igen erősen kötődnek Erdélyhez. Összegyűjtik az anyagokat, és Gundelsheimben létrehozták az erdélyi szász központot. Egy konkrét példát mondanék.
Amióta a román levéltárakban egyszerű a kutatás és digitalizálás, azóta a brassói állami levéltár szász anyagát módszeresen digitalizálják, és egy példány a Honterus Levéltárba kerül, egy pedig Gundelsheimba. Ezt mi is megtanulhatnánk tőlük. Bármely magyar vidékre érvényes, és csak napi 7 lej kellene. És szállott emberek, persze, akiknek ez fontos.
– A tömbmagyarság, az „anyaország” tesz-e, tehet-e valamit a barcasági csángókért? Vagy ezek a bomlási folyamatok most már megállíthatatlanok? Lásd a moldvai csángók körében lezajlott földcsuszamlás-szerű változásokat. Lásd a Gyimesek „modernizálódását”, amikor gyakorlatilag kipusztul a népi kultúra, s a korábban felgyűjtött (szellemi) hagyaték javát a centrumokból (Kolozsvár, Budapest) kell visszahonosítani.
– Ha összességében kell megválaszolnom a kérdést, akkor azt mondom, hogy nem. Egy-két esetet kivéve, amikor ott volt a magyarországi politikus (vagy azért, mert éppen Brassóból származik, és így hazahívták, vagy mert épp pürkereci gyökerei vannak), nem tudok arról, hogy odafigyelnének a vidékre. Nem élek otthon, tehát lehet, hogy rossz a meglátásom, de a gyűjtéseim is ezt támasztják elő. Hozzáteszem: erdélyi magyar politikus is igen sokáig nem figyelt a térségre. Amikor a szórvány érdekessé kezdett válni, akkor mintha hangsúlyosabbá vált volna  a politikai jelenlét. A jó talán az, hogy bár érezhető a magyar pártok egymásnak feszülése ott is, de fontos ügyekben mintha össze tudnának fogni. Hangsúlyozom, ezt a kívülálló szemével látom.
Hiszen, ha otthon vagyok, akkor leginkább a gyűjtéseimmel foglalkozom, szeretnék még annyit átmenteni a szájhagyományból, az egykori emlékekből, amennyit csak lehet. A módszeres gyűjtéssel viszont az látom, hogy húsz évvel ezelőtt kellett volna ezt az utat választanom, nem pedig csak egy-egy lelkész, tanító által nagy tudásúnak minősített embert felkeresni. Akkor még sok tárgy bújt meg a házakban, ma már talán ezeknek fele sincs meg. Próbálják a viseletet visszahozni, az asszonyok varrják a ruhákat. A brassói Búzavirág tánccsoporttal rekonstruáltunk néhány táncot. Próbáljuk menteni, amit lehet, újra- és átértékelni. Inkább az a gond, hogy a megszűntek helyére nem léptek olyan szokások, amelyeket ki lehetne emelni.
És ezzel nem arra célzok, hogy mondjuk a zenében a popkultúra vette át a népdal és a néptánc helyét. Talán a lakodalom tud bizonyos értelemben mindig megújulni, mert mindig akadnak vőfélyek, szószólók, akik újabb szövegekkel állnak elő. Meghonosodtak szokások, amelyeknek nem volt előzménye, éppen ezért ezeket már nem az egykori néphagyomány felől kell vizsgálni. Építészetileg is változik a kép, nem tartják meg az oromdíszeket, eltűntek a csángó kapuk. Paradox módon ezeket a hosszúfalusi románság őrzi nekünk, mi meg vitázunk, hogy „mokánkapunak” nevezik, pedig csángó. Miközben csak beszélgetni kellene velük is. a mokán öregek el is mondják: ezeket csángók készítették, nem ők. Ők nem értettek az ácsmunkákhoz. Viszont ott is végbement egy lakosságcsere. A beköltözött honnan tudná, hogy ez nem román kapu? Elvégre csak ott látja őket. Ezt a kérdést is meg kellene tanulnunk már komplexebben nézni, és akkor talán a viszonyokon is lehetne javítani. Vagy ezek után vállaljam a megkövezést?
A beszélgetést Simó Márton készítette
A szerző október 22-én, 17 órától, a sepsiszentgyörgyi Tortoma könyvesboltban (Csíki utca 5.) találkozik olvasóival. Beszélgetőtársa Demeter László lesz. Az est plakátja ugyan a Ma leszek először házadban vendéged című kötetet emeli ki, de ez alkalommal a kiadó vezetője a többi kiadványról, és általában az általa végzett kutatásokról, eddigi életútjáról beszél. A rendezvény végén megvásárolhatók a Barca Kiadó új és régebbi kiadványai.
Veres Emese Gyöngyvér (sz. Marosvásárhely, 1966. máj. 8./ 2009-től a Barcaprint kiadó /Dunavarsány/ ügyvezetője. Magyarországon él, de hazájának a Barcaságot tekinti.
Barcasági körkép (Budapest, 1996);
Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál (Szecseleváros 2002);
Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben (Budapest, 2005. Barcasági Könyvek);
„Mikor Oláhország háborút izene.” A barcasági csángók kálváriája (Budapest, 2008).
Székelyhon.ro

Az ismeretlen szomszédság
A barcasági csángók itt élnek mellettünk, mégis nagyon keveset tudunk erről a tíz faluról, amely a szemünk láttára, az elmúlt évtizedekben veszítette el magyar többségét, pedig vannak, akik nem csupán beolvadásukat próbálják fékezni, hanem értékeiket is mentik és felmutatják.
A négyfalusi származású, Budapesten élő Veress Emese Gyöngyvér néprajzkutató – a házigazda Demeter László kérdéseire válaszolva – erről a munkáról is beszélt a Tortoma Könyvesházban szerdán tartott találkozón, amelyen főként e sajátos kultúrájú közösség Sepsiszentgyörgyön élő tagjai jelentek meg.
A néprajzkutató által létrehozott Barcaprint Kiadó már a hatodik kötetet jelenteti meg, ebből kettőnek szerzője, másik kettőnek gyűjtője Veress Emese (felvételünk), aki igen érdekes történeteket osztott meg élénken érdeklődő hallgatóival. Kiderült, hogy az inkább szorgalmukról ismert barcasági csángók hagyatékából meglepően sok olyan kézirat került elő, ami magas fokú íráskészségről tanúskodik, és e parasztköltők és naplóírók hihetetlenül színvonalas feljegyzései a kései utódokhoz is szólnak – ugyanakkor még hátrább visznek az időben, hiszen Krizbán és Tatrangon nem akármilyen tanítómesterük lehetett; de ez már egy következő kutatás tárgya. Az előzőekről annyit, hogy a konfirmáció néprajzát (Ma leszek házadban először vendég. Felnőtté válás a barcasági csángó gyülekezetekben) – tudományos mű létére – másodszor is ki kellett adni, és meleg kenyérként fogyott Fóris István naplója is  („Mikor Oláhország háborút izene”). Ma már ezekben a falvakban nincs néptánc, nincs népzene, a nyolcvanas években még sok régi szokást, legendát ismerő idősek eltűntek, az utánuk jövők a gyors polgárosodás útján haladnak, és a masszívan betelepülő románság miatt már felismerhetetlenné váltak a valamikor egyedi hangulatú települések. Veress Emese arra is figyelmeztetett, hogy a magyar örökség egy részét éppen a helybeli románok – a mokánok – őrzik, akik nem cserélték le a csángó mesterek által készített kapukat, és szívesen el is mondják az eredetét (csak az újonnan odaköltözők számára „román kapu” az, mert románok laknak mögötte), miközben a csángó magyarok mind lecserélték a magukét. Itt már szélesebb körré tágult a beszélgetés, a bevándorlás-elvándorlás és az ezzel járó változások is terítékre kerültek – mindenért azonban e téren sem lehet másokat hibáztatni, a kisvárosnyi létszámú brassói magyarság például máig nem zárt össze egyetlen közösséggé, az iparosodással oda került székelyek és a tízfalusi csángók még mindig elkülönülnek egymástól.
A beszélgetés a súlyos témák ellenére is oldott hangulatú maradt, tréfákra és színes kiegészítésekre is futotta, és végül dedikáltatni is lehetett.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári kiadók Sepsiszentgyörgyön
Három kolozsvári könyvkiadó – Kriterion, Művelődés és Polis – mutatta be friss termését Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban szombat délelőtt. A szerzők közül Borcsa János kézdivásárhelyi irodalomtörténész ismertette a nyáron megjelent, a korábbiaktól eltérő kötetét.
Az egybegyűlteket a házigazda, Demeter László, a Tortoma igazgatója köszöntötte, majd H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó vezetője ismertette legfrissebb köteteiket, kiemelve a legújabbat, három tévés „grácia”, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária A mi Magyar Adásunk című könyvét, mely szubjektív visszatekintés a kezdetekre, amikor a Román Televízió magyar adása intézményként működött, szolgálta az erdélyi magyarságot, népszokásokat örökített át. A tévé tevékenységét olyan lelkes művelődésszervezők támogatták, mint néhai Sylvester Lajos – emelte ki az igazgató. A Kriterionnál megjelent legújabb, Nehéz hűség című könyvét mutatta be Borcsa János. A szerző elmondta, eddig a csoda – az irodalom – magyarázatával, értelmezésével foglalkozott, most új oldaláról mutatkozik be. A 2012 óta a Há­rom­székben, Krónikában és internetes portálokon megjelent jegyzeteit gyűjtötte három ciklusba. Ezekben az új idők arcát igyekszik megmutatni saját szemszögéből. A H. Szabó Gyula által névtelen, de önmagát építő sorozatként jellemzett kötetek legújabbikát a szerkesztő, Mirk László csíkszeredai nyugalmazott magyartanár mutatta be. A 123 vers a családról mindenkihez szól, újdonságát az jelenti, hogy a kolozsvári Báthory István Főgimnázium rajzkörösei illusztrálták. Szabó Zsolt, a Művelődés Kiadó vezetője az immár megjelent száz kötetük közül bemutatta a legfrissebbeket, illetve a régebbiek közül a Háromszékhez kötődőket. Szólt Benedek Elekről, a székely határőrezredekről. Méltatta Pap István Brüsszeli levelek és Gyalui Farkas Emlékeim (1914–1921) című emlékiratait. Ez utóbbi az utolsó fél békeévet, a háborút, a román betörést és megszállást, valamint az egyetemi könyvtár viszontagságait mutatja be. Dávid Gyula, a Polis Könyvkiadó igazgatója Bánffy Miklós újrafelfedezéséről beszélt, bemutatta Bánffy-sorozatukat, kiemelve a legfrissebb terméket, a gróf emlékiratait, valamint karikatúráit. Szólt novelláiról, színdarabjairól, és hangsúlyozta: Bánffy Miklós végre az őt megillető helyre került, Erdélyi történet című trilógiáját számos nyelvre, még kínaira is lefordították.
Szekeres Attila
Erdély.ma

Bemutatkozott az Arcanum (Digitális tudománytár)
Erdélyi bemutatkozó és partnerkereső körútján Háromszékre is eljutott a budapesti Arcanum Adatbázis tartalomszolgáltató társaság. Szerda este a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban tartott vetített képes előadást Biszak Sándor cégvezető és Sütő Eszter marketinges. Bemutatták az Arcanum Digitális Tudománytárat és a Hungaricana közgyűjteményi portált, külön kiemelve a Mapire térképes keresőt.
Az Arcanum Digitális Tudománytár interneten hozzáférhető, folyamatosan bővülő számítógépes adatbázis, amely kétrétegű PDF-eket és keresőprogramot szolgáltat. Az adatbázis tudományos folyóiratokat, napi- és hetilapokat, hivatalos lapokat, lexikonokat, szótárakat, évkönyveket és könyveket tartalmaz. Korlátozás nélkül használható a rendszer keresője, szabadon böngészhető a dokumentumok tartalomjegyzéke, a megjelenítés viszont fizetés ellenében történik. A Hungaricana ingyenesen hozzáférhető, a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával digitalizált közgyűjteményeket tartalmaz. Például az 1861 óta végzett népszámlálások adatait, az 1846 óta kötelező iskolai értesítőket, melyek igen fontos család-, illetve helytörténeti források. Közgyűjteményi könyvtárak anyagát is tartalmazza, például eddig 54 múzeum kiadványait, valamint Európa legnagyobb digitális képeslapgyűjteményét. Elsősorban a történelmi Magyarország területéről, de máshonnan is. Az előadók bemutattak néhányat a Sepsiszentgyörgyről készített korabeli képeslapokból, nagy részüket térképre helyezve. Az interaktív rendszernek bárki munkatársa lehet úgy, hogy képeslapokat áthúzással a megfelelő helyre visz a térképen. A feltöltött 300 ezer képeslapból közel 40 ezer már a helyére került.
Másik érdekesség, amire kitértek, a Mapire térképrendszer. Az Arcanum digitalizálta a Habsburg Birodalom első és második katonai felmérésének térképeit, és a Google térkép-funkciójával való összevetésből, egymásra helyezéssel megnézhető, mivé változott a régi terep, továbbá háromdimenziós rátekintést is nyerhetünk a területekre. Ezt Sepsiszentgyörgy és Szemerja vonatkozásában mutatták be. Magyarországon kívül Horvátországot is feltöltötték, jelenleg Kárpátalján digitalizálnak. A román hatóságokkal nem tudtak megegyezni a térképek kiszolgáltatásában, ám mégis beléptek Románia területére: a kárpátaljai állami levéltárban megtalálható az egykori Máramaros vármegye katasztrális térképe. Mutatták is, mennyire részletes: a parcellaszámokon kívül a tulajdonosok nevét is tartalmazza.
Az Arcanum nehezen hozzáférhető tartalmak egységesítését végzi. Biszak Sándor elmondta, legnehezebb az anyag beszerzése, mert sok esetben hat-nyolc könyvtárból kell begyűjteni egy-egy teljes évfolyamot valamely periodikából. Erdélyi körútjuk során Kolozsváron megállapodtak a Korunk folyóirat digitalizálásáról, Csíkszeredában a Csíki Lapok beolvasásáról egyeztettek, és remélték, következő állomásukon, Marosvásárhelyen sikerül a Látóval is megegyezniük. Sepsiszentgyörgyön szóba került a Nemere újság és a sepsiszentgyörgyi evangéliumi református kollégium értesítőjének digitalizálása.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyben lesz közös jövő
Smaranda Enache a magyar–román együttélésről
Smaranda Enache asszony, a román–magyar párbeszéd egyik kezdeményezőjeként, a két nép közötti történelmi megbékélés letéteményeseként, a jogainkért folytatott harc következetes támogatójaként és a mindenkori igazság melletti kiállás rendíthetetlen bajnokaként lopta be magát az erdélyi magyarság szívébe immár több mint 25 esztendeje. A Pro Európa Liga emberjogi szervezet társelnökével a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban beszélgettünk a békés együttélés kialakításának lehetőségeiről, illetve akadályairól és a marosvásárhelyi áldatlan helyzetről, természetesen magyar nyelven.
– Ön szerint melyek a román–magyar együttélés buktatói?
– Elsősorban az, hogy nincs meg a kellő akarat egymás megismeréséhez, és a kellő bátorság a másik elfogadásához. Pedig a román–magyar kapcsolatok a régmúltban gyökereznek, és néhány szerencsétlen kivételtől eltekintve, az eltelt évszázadok során pozitívnak mondhatók. Mi, románok például sokat tanultunk a magyaroktól, merítettünk a civilizációjukból, és kultúrájuk is hatással volt ránk, Erdélyt pedig el sem tudnám képzelni a magyarok hozzájárulása nélkül. Ennek ellenére azonban ki kell mondani, hogy a kommunizmus éveiben létezett egy kisebbség- és főleg magyarellenes beolvasztási politika, s ennek még mindig vannak képviselői a román társadalomban, hiszen továbbra is haszonélvezői szeretnének maradni a mesterségesen szított ellentéteknek. A népek közötti súrlódás ugyanakkor nem egyedi vagy új keletű állapot, a történelem folyamán többször is előfordult például a franciák és németek között, viszont nekik örvendetes módon sikerült túllépni ezen. Minden azon múlik, és ez egyben a legnagyobb kihívás is, hogy mekkora a társadalmi aránya azoknak, akik őszintén a történelmi megbékélés hívei. Jelen pillanatban pedig ezzel kapcsolatban sajnos azt kell mondanom, hogy még sokkal többen vannak azok, akik különböző okok miatt az ellentétek és bizalmatlanság fenntartásában érdekeltek, szemben a vélt sérelmeken magukat túltenni és a valósakat orvosolni óhajtókon.
– Végigtekintve közös történelmünkön, bár néhányszor sikerült egymás ellen fordítani minket, azért az összefogásra és egymás megsegítésére sokkal több példa van, és nem az ellenségeskedés, hanem a békés egymás mellett élés jellemző a két nép viszonyára. Mindezt figyelembe véve, mit kellene tegyünk mi, magyarok, és mit a románok, hogy ismét normalizáljuk a kapcsolatokat?
– Elsősorban az államtól legyenek elvárásaink, és ezeket fogalmazzuk meg a politikusaink felé, hiszen azért választottuk meg őket, hogy a csend és béke megteremtésére irányuló óhajunknak is eleget tegyenek, és gyűlöletszítás helyett oldják meg úgy az időnként felmerülő gondokat, hogy ez megvalósulhasson. Román részről ugyanakkor a gyermekeket és ifjakat olyan szellemben kell nevelni, hogy készek legyenek a másság elfogadására és befogadására, ehhez viszont feltétlenül szükség van a magyarok történelmének és hagyományainak a megismerésére. Jelen pillanatban ugyanis egy aszimmetrikus helyzet áll fenn, mert amíg a magyarok többé–kevésbé beszélik a román nyelvet, és ismerik a román kultúrát, addig a románok szinte semmit sem tudnak a magyarságról, ezért velük kapcsolatban félre lehet vezetni őket. Ezen az áldatlan helyzeten végül is az állam tudna hathatósan változtatni, lehetővé téve, hogy a keretei között élő nemzeti közösségek megismerhessék egymás nyelvét és kultúráját. Ezen kívül a régiók történelmének tanítására is gondot kellene fordítani, hiszen míg a magyarok ismerik például Erdély valós múltját, a románok elől el van titkolva ez, így pedig el lehet hitetni velük, hogy itt évszázadokon keresztül magyar elnyomás alatt nyomorogtak, miközben általában jobban éltek, mint a román vajdaságokban.
– És mi dolgunk lenne nekünk, magyaroknak?
– Határozottabban fel kellene vállalniuk erdélyi mivoltukat, mert szükség van ugyan a nemzeti érzésre, s az összmagyarsághoz való tartozás tudatára, azonban azt sem szabad elfeledni, hogy mi, románok és magyarok, mind erdélyiek is vagyunk, e lét minden sajátosságával. Ezért nagyon fontosnak tartom az erdélyi tudat táplálását és az egykor létező összetartozás érzésének megerősítését, amire különben számtalan lehetőség nyílik, például pártok vagy alapítványok létrehozása. Azon kívül tehát, hogy figyelünk a nemzeti sajátosságainkra, a régiós, vagyis az erdélyi értékekre is figyelnünk kell. Ez többek között azt jelenti, hogy nekünk, románoknak nagyon kell fájjon, ha a magyarok elhagyják Erdélyt, mint ahogy a magyaroknak is fáj, ha a románok ahelyett, hogy testvéri szeretetben és szolidaritásban élnének velük, felülnek a Bukarestből jövő uszításoknak. Mindkét félnek meg kell tanulnia ellenállni az Erdélyen kívülről jövő gyűlöletszításnak, hiszen ez a föld közös hazánk, mely összeköt, és legyünk rá büszkék, hogy itt és együtt élhetünk.
– Ön mit válaszol, ha külföldön rákérdeznek a születési helyére és nemzetiségére?
– Azt, hogy én erdélyi román vagyok, és azt szeretném, ha a magyarok is büszkén vállalnák erdélyi mivoltukat, mert a márciusi marosvásárhelyi események és a jelenlegi zaklatások ellenére nekünk egyetlen lehetőségünk van, az erdélyi tudat erősítése, mert ha ez sikerül, az meghozza a megoldást is.
– Marosvásárhely. Milyen volt ott a légkör régen, és milyen most?
– Amint már említettem, a múltban Erdély-szerte, s így ebben a városban is létezett és működött a beolvasztási politika, azonban ez nem tudta megmérgezni a magyar–román viszonyt, főképp, hogy a diktatúrában az emberek ösztönösen összefogtak. A jelenlegi helyzetről pedig azt tudom mondani, hogy nagyon sajnálom Marosvásárhelyet, mert egy megbüntetett város. Az 1990-es márciusi véres összecsapásokat azért provokálták ki, hogy megosszák a magyarokat és románokat, de ez nem sikerült teljes mértékben, ugyanis a magyar–román együttélés nagyjából most is békés keretek között zajlik. A történtek miatt viszont a városról egy olyan ronda kép alakult ki a köztudatban, mely következtében a fejlődés peremére sodródott, mert ide nem jönnek a befektetők. Ugyanakkor megvonván azt a lehetőséget, hogy a középkorhoz hasonlóan ismét Székelyföld fővárosa legyen, zárt várossá tették, annak ellenére, hogy ez a státus az itt lakó magyaroknak és románoknak egyaránt szép jövőt biztosított volna. Azt is észre kellene venni továbbá, hogy a Marosvásárhelyen jelenleg is folytatott politika nem csak a magyarok, hanem a románok ellen is irányul, mert őket is elzárja attól a lehetőségtől, hogy ez a város fejlődésnek indulhasson, pedig a múltja kapcsán is megérdemelné, hogy fontos szerepet töltsön be Erdély életében.
– Mi, egyszerű magyarok és románok, tehetünk-e valamit azért, hogy ezt az áldatlan helyzetet feloldjuk?
– Elsősorban össze kell fogni, mindennek ellenére, és újra kell építeni egymás között a bizalmat, de meg kell erősíteni a regionális érzelmet is, vagyis megérteni és megértetni, hogy mi itt mindannyian erdélyiek vagyunk. Erre van remény, mert amint ezt a sok közös rendezvény és megnyilvánulás is igazolja, a 25 évvel ezelőtt kirobbantott összecsapások okozta sebek mára már gyógyulóban vannak. Ezeket a folyamatokat kell felkarolni és erősíteni, anélkül hogy bármelyik fél is lemondana a nyelvéről, az önazonosságáról, a jogaiért folytatott harcról, vagy a vallásáról, hiszen Erdély nagyon szegénnyé válna, ha itt egy homogén régió jönne létre.
– Végezetül, hisz-e ön a közös magyar–román, román–magyar erdélyi jövőben?
– Nagyon mélyen hiszek, amit bizonyít, hogy eddig is ennek megvalósításáért munkálkodtam és tevékenykedtem, hiszen, ha nekem megadatott az a kiváltság, hogy két kultúrában nőhessek fel és élhessek, azt szeretném, hogy az utánunk jövők is részesedhessenek belőle. Az ugyanis, hogy mi együtt vagyunk, nem gondot, hanem egy hihetetlenül nagy értéket, egy csodálatos vagyont jelent, olyan szilárd alapot, amire lehet közös jövőt építeni. Éppen ezért azt szeretném, hogy minél több és több román fedezze fel a magyarság egyedi kincseit, és az erdélyi értékek létrehozásában, valamint kultúra kialakításában játszott óriási szerepét a történelem során, ugyanakkor pedig a magyarok tanúsítsanak több bizalmat a románok iránt, és nyissanak feléjük, mert nem minden erdélyi román nacionalista és sovén. Minderre pedig, ha képesek leszünk, akkor itt lesz magyar, lesz román, és lesz közös magyar–román erdélyi jövő.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Minden idők legjobb védelmi vonala
A második világháború végén, amikor még zajlottak a harcok, a szovjetek katonai szakembereket küldtek a Kárpátokba megvizsgálni: hogyan lehetséges, hogy az Árpád-vonalat sehol nem tudták áttörni? Megállapításuk – ha a történelem későbbi alakulását nem vennők figyelembe – akár büszkeséggel is tölthetne el: végkövetkeztetésük az volt ugyanis, hogy az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonala volt. Hogy ez miként valósulhatott meg, azt mutatja be Kárpáterődítés című könyvében Szabó József János hadtörténész, illetve meséli el rendkívül élvezetes előadásban könyvbemutatóin: tegnap délután Sepsiszentgyörgyön a Tortoma Könyvesházban, ma este Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban.
Szabó József János legújabb könyve a 2002-ben megjelent Az Árpád-vonal, illetve a tavalyi, A Székelyföld körkörös erődítése 1940–1944 című könyveinek összegzése, több mint két évtizedes kutatómunka eredménye, melyben a történészi munkát – levéltárak, jelentések, harctéri naplók áttanulmányozása – kiegészíti az egykori szemtanúk visszaemlékezésevel. Érdekes, hogy az Árpád-vonal kutatásához éppen háromszéki indíttatással fogott hozzá, ugyanis lapunk néhai főmunkatársa, Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumfilmjét megnézve keltette fel érdeklődését a téma. Azóta személyesen is végigjárta a Keleti-Kárpátok egész hosszán az egykori védvonalat, dokumentálta a még fellelhető védelmi rendszereket, időközben szovjet és román levéltári forrásokhoz is hozzáférhetett – mégis azt mondja, munkája nem tökéletes, továbbra is van kutatnivalója. Tegnapi, mai háromszéki tartózkodását is egykori frontharcosokkal való találkozásokra használja ki.
Hogy hogyan válhatott az Árpád-vonal minden idők legjobban berendezett védelmi vonalává, arról Szabó József János vetített képes előadásban számol be. 1939-ben, német kérésre, a Vereckei-hágóban a magyar hadvezetés megépíti a völgyzárat. Mintaként az akkor legtökéletesebbnek tartott Maginot-vonalat vették, páncéltörő tüzelőállásokkal, nagy bunkerekkel – mint utólag kiderült, teljesen felesleges volt az építkezés, hiszen a hegyi terepen amúgy sem nehézpáncélosok támadására kellett berendezkedni, ráadásul 1940 tavaszán kiderült, a Maginot-vonal sem tökéletes, a német hadsereg nem szemből, hanem ejtőernyősöknek a vonal mögötti ledobásával hátulról törte át könnyedén két helyen is a francia védelmi vonalat. A francia–olasz határon viszont, ahol már nem volt idejük a franciáknak a Maginot-vonal folytatását megépíteni, és csupán futóárkokkal összekötött kisebb bunkerek álltak rendelkezésükre, az olasz hadsereg nem tudta áttörni vonalaikat. A magyar hadvezetés a Maginot-vonal áttörése után megvizsgálta annak gyengeségét, és arra a következtetésre kellett jutniuk, amit Hárosy Teofil hadiműszaki mérnökkari ezredes már régebben közölt tanulmányaiban: csak védekezésre berendezkedve nemhogy háborút, de egy csatát sem lehet megnyerni. Így született meg a magyar találmánynak is nevezhető védvonal elképzelése: az ellenséget el kell vágni az utánpótlástól, hiszen így rendkívül sérülékennyé válik. A Vereckei-hágó völgyzárának folytatásaként a Keleti-Kárpátokban tehát a második bécsi döntés után úgy építették meg az Árpád-vonalat, hogy a járható utak műszaki zárjain nemhogy harckocsi vagy teherautó, de még egy szekér se tudjon áthatolni, a gyalogszerrel vonuló ellenséges katona viszont a hegyek oldalain igenis menjen tovább: lőszer, élelem nélkül soká úgysem bírja, könnyű prédává válik.
Az Árpád-vonal utolsó völgyzára az Ojtozi-szoros. Onnan tovább, Észak-Erdély határán – részint a terepviszonyok okán, részint mert nem mondtak le Dél-Erdély visszafoglalásáról – másféle védelmi rendszert dolgozott ki a magyar hadsereg. Székelyföld védelmére körkörös erődítési rendszert építettek meg, ennek nyomai – a harckocsiárkok, a sok helyen épen maradt bunkerek vagy az 1960-as, 70-es években a román hadsereg által felrobbantottak maradványai – ma is jól láthatóak Sepsiszentgyörgy környékén is, Előpatak felé vagy a Szotyor–Uzon–Lisznyó vonalon. A téma iránt érdeklődők mindezekről bővebben tájékozódhatnak Szabó József János könyveiből, melyek szakmunkák ugyan, mégis rendkívül olvasmányosak, a „civil” számára éppoly érthetőek, mint a szakembereknek.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Barangolás Árkoson
Nem nagy dörrenés – ezekkel a szavakkal jellemezte a szerző, Kisgyörgy Zoltán, lapunk főmunkatársa Árkos című kismonográfiáját a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban tartott szerda esti könyvbemutatóján, de alighanem csak a szerénység hangja szólt belőle.
Ezt bizonyította az is, hogy jóllehet szülőfalujában az augusztus végi falunapokon már ismertették a kiadványt, a megyeszékhelyen zajlott találkozóra is sokan elmentek.
És nem is kellett csalódniuk, hiszen Demeter László, a baróti Tortoma Kiadó vezetőjének köszöntőszavai után Kisgyörgy Zoltán egyfajta barangolásra hívta az érdeklődőket. Személyes hangvételű előadásában beszélt árkosi gyermekkori élményeiről, helyeket, em­bereket, Szentkereszty bárót, szomszédokat, tanárokat idézett meg, szólt azokról a sorsfordító eseményekről, amelyeket gyermekként, fiatalként megélt, érdekességekről, a helyi közösségben élő legendákról. Szép volt, mondta, vagy az idő széppé varázsolta, mondjuk, mindegy is, mert azt mindenki érezte: csak szülőfalujáról tud ekkora szeretettel beszélni az ember. S hogy miért, mi szükség e kismonográfiára? Maga adta meg a választ: még a kő is elporlad, földbe süllyed, az írott szó viszont megmarad. Ha valaki majd arra lesz kíváncsi, kik és miként éltek e településen, mit lehet tudni múltjáról, nevezetességeiről, földrajzáról vagy éppen a kastély arborétumáról, talán leemeli majd a könyvespolcról és belelapoz.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román forradalom magyar irányítással?
Mérsékelt érdeklődés közepette mutatta be tegnap délután a sepsiszentgyörgyi Tortoma Könyvesházban Szőczi Árpád újságíró (felvételünkön) a Temesvár – A romániai forradalom kitörésének valódi története című könyvét.
Az önmagát „német anyanyelvű, de magyar szívű”-nek tartó Szőczi az 1989-es romániai rendszerváltoztatás általa kiderített háttértörténetének felvezetőjét az ő és Hámos László szervezte 1985-ös ottawai Románia-ellenes tüntetéssel kezdte, szólt erőfeszítéséről, hogy az amerikai közvéleményt tájékoztassa a kommunista Romániában történtekről, és ismertette az 1988-ban a két kanadai újságíró által Tőkés Lászlóval készített filminterjú megszervezését is. A magyarországi történelmi levéltárban keresgélve talált egy dokumentumot, mely szerint a magyar titkosszolgálat embere szolgáltatta azt az adatot, hogy Ceauşescu utasítására hét rakétát Szászfenesen Paksra irányítottak. Ekkor kereste a lehetőséget, hogy beszélhessen Németh Miklós volt magyar kormányfővel – aki azonnal rá is állt, és teljes nyitottsággal tájékoztatta Szőczit a nagypolitika titkairól. Többek közt arról, hogy a magyar titkosszolgálat olyan hálózatot épített ki Romániában, mellyel lehallgatták a Securitatét, és ők szolgálták az adatokat a román hadseregnek a szeku működéséről, 1989 decemberében még azt is, hol rejtőzködnek a szekus mesterlövészek, hogyan mozognak a politikai rendőrség csapatai; hogy Tőkés László védelmével külön magyar titkosszolgálati csapat foglalkozott, közülük jó néhány lehet a temesvári névtelen halottak között is. Szőczi úgy véli, így már logikus mindaz, ami és ahogyan történt az 1989-es romániai rendszerváltoztatáskor.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gazdagítani az irodalmat
Zenés irodalmi est a Tortomában 
Ízes, tetszetős, néhol keserű, viszont olykor humorba is átcsapó nyelvezettel megfogalmazott alkotásaikból olvastak fel múlt csütörtökön a Sepsiszentgyörgyi Irodalmi Kerekasztal (SIKER) tagjai. Az eseménynek a Tortoma Könyvesház adott otthont.
Amint azt a házigazda szerepét magára vállaló és a rendezvényt megnyitó M. Simon Katalintól megtudhattuk, a kerekasztal tagjai olyan tollforgató csoportként határozzák meg magukat, akik írásaikkal gazdagítani szeretnék a kortárs irodalmat. Ez pedig, amint arról a saját köteteikben, antológiákban és folyóiratokban megjelent műveik is tanúskodnak, többnyire sikerül is nekik. Ugyanakkor fontosnak tartják a székely szókincs védelmét, a székely ember érzelem- és gondolatvilágának megjelenítését, és ezek által az anyanyelv művelését.
Az est folyamán Kádár Sára Hajnalka, M. Simon Katalin, Váradi József, Sikó-Barabási Eszter, Tóth Margit, Vandra Attila és Matekovics Zoltán olvastak fel legfrissebb írásaikból. A kellemes hangulat megteremtéséhez nagymértékben hozzájáruló Miklósi Olga és Attila saját dalaik mellett a kerekasztal néhány szerzőjének zenei köntösbe öltöztetett költeményét is előadta.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Bezárt egy könyvesbolt
Ezen a héten már nem nyitott a Sepsiszentgyörgyi Tortoma könyvesház: a Csíki utcai kávézó emeletéről a világhálóra költözik a cég – tudtuk meg a kiadó vezetőjétől.
Demeter László elmondta: két és fél évvel ezelőtt azzal a céllal indítottak könyvkereskedést a megyeszékhelyen, hogy az olvasók mindent megtaláljanak a polcain, ami Erdélyben megjelenik, ne csak az éppen divatos címeket. Havonta legalább egy könyvbemutatót vagy könyvhöz kötött eseményt is szerveztek a közönség bevonzására, folyóiratokkal, képeslapokkal, olcsó és gyűjtőknek való ritka kiadványokkal, hanglemezekkel is bővítették a kínálatot, de mindez kevésnek bizonyult, nem vásárolnak elég könyvet az emberek, így nem tudják fenntartani az üzletet. A webáruház várhatóan szeptemberben rajtol, addig a tortoma.ro honlapon találják meg az ügyfelek a baróti vállalkozás által forgalmazott olvasnivalókat.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)