A gyulafehérvári római katolikus székesegyház alapítását a történészek Szent István nevéhez kötik és 1009-re datálják. A legjelentősebb helyreállítás 1906-17 között zajlott a Műemlékek Országos Bizottsága, illetve Möller István építész vezetésével. Az 1922-1938, illetve 1945-1955 közötti időszakban kisebb intenzitású munkálatokat végeztek. 1967-73 között a román kulturális tárca által támogatott, átfogó méretű helyreállítási munkálatokat bukaresti szakemberek vezették. 1991-től az érsekség önerőből indított helyreállítási munkálatokat. 1999-ben a Gyulafehérvári Érsekség és a budapesti Országos Műemlékvédelmi Hivatal között született egyezmény nyomán, ez utóbbi intézmény szakemberei részletes helyreállítási programtervet dolgoztak ki. Négy év leforgása alatt a Káldi Gyula és Sarkadi Márton vezetésével elvégzett munkálatok tervszerűen és magas színvonalon történtek. A restaurálási munkák új fejezetének megnyitására került sor az érsekségen idén februárban tartott megbeszélésen. /Mihálcz Márta: Új fejezet a gyulafehérvári székesegyház helyreállítási munkálataiban. = Vasárnap (Kolozsvár), jún. 20./

A kolozsvári Művelődés szerkesztősége 2000-ben újra kiadta Makoldy József 1920-ban készült Pictures of Transylvania című rajzgyűjteményét, ezzel akarta feleleveníteni Makoldy József (1890–1957) munkásságát. Legjelentősebb művészeti-építészettörténeti munkájának újrafelfedezése Gábor Dénesnek köszönhető. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális Alapprogram támogatásával most ismét kiadták Makoldy József könyvritkaságát, a kolozsvári Művelődés kiadásában. Makoldy neve kiesett az egyetemes magyar köztudatból. Makoldy József a tárlatokon főképpen akvarelljeivel tűnt fel, több grafikai és festészeti díjat nyert, de műépítész szakmáját sem hanyagolta el, Budapesten számos köz- és magánépület tervezése fűződik nevéhez. 1912-től részt vett abban a nagyarányú felmérő munkában, amely a Műemlékek Országos Bizottsága részére készített Erdély templomairól, udvarházairól és egyéb műemlékeiről rajzfelvételeket. Később Felvidéken és Magyarországon végzett hasonló rajzos felvételezéseket. /Szatmári László: Erdélyi képek. Makoldy József rajzai. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 3./

Hogyan érzi magát Mátyás király (szobra) fél évvel a restaurálási szerződés megkötése után?
Aláírták a szerződést, kezdődik a szobor restaurálása – írta 2009. július 23-án a Szabadság. Fél év elteltével lássuk, mennyi volt a valóságalapja a fenti kijelentésnek. [Kommentálható]
Elöljáróban, úgy érzem, szükséges egy-két pontosítás a Mátyás király-szoborcsoport restaurálási folyamatával kapcsolatban.
1. A Mátyás király-szoborcsoportnak mindenekelőtt képzőművészeti örökségértéke van, természetes tehát, hogy bármilyen beavatkozás (legyen az kutatás, tervezés vagy kivitelezés) csak képzőművész-restaurátor irányításával képzelhető el. Véleményem szerint a műalkotás örökségértékének megoszlását 70%-ban a bronz, 25%-ban a kő és 5% pedig tartószerkezeti érték képezi (lehet, hogy a művészettörténészek ellentmondanak nekem az első két százalékra vonatkozóan, de biztos vagyok benne, hogy a harmadik százalékot inkább sokallják, mind kevesellik). Ezt figyelembe véve azt gondolom, mindenki számára világos, hogy az Utilitas Kft. nem támasztott, és nem is támaszthatott igényt sohasem a vezetőtervező szerepre. A vezető szerep egyértelműen a bronzrestaurátoré, őt a kőrestaurátor követi, a talapzatépítmény-tartószerkezeti (építőmérnök tartószerkezet-szakértőt érintő) vonatkozások eltörpülnek mellettük. A restaurálás vezető a bronzrestaurátor, szakmailag neki van alárendelve mindenki más. Az érdem az övé, és az övé a felelősség. Őt követi dicsőségben és felelősségben a kőrestaurátor. Ilyen vonatkozásban a kutatótervező konzorcium vezetője nem az Utilitas Kft., hanem a Part of Art Alapítvány. A vezető tervező tehát a Part of Art Alapítvány (elnök Kolozsi Tibor képzőművész-restaurátor, a Kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia adjunktusa), az Utilitas Kft. (ügyvezető igazgató Kirizsán Imola építőmérnök) a vezetőtervező kizárólag talapzat-tartószerkezeti vonatkozásokat kezelő tervezőtársa. Tévedés, tehát mind a nyilatkozók részéről, mind az újságírók részéről csak az Utilitasról szólni, amikor a tervezőkről esik szó. Helyénvaló lenne a bronzalakok, illetve a kőtalapzat minden kutató-tervező kérdésével kapcsolatban a Part of Art Alapítványt említeni.
2. A kivitelezést, tehát a helyreállítás (kutatást és tervezést követő) harmadik szakaszát, a fentebb említett okok miatt szintén a bronzrestaurátor vezeti, besegít neki a kőrestaurátor. Az építmény-tartószerkezet felújítójának akkor van dolga, amikor kibontják a biztonságba helyezett bronzalakok alatti kőtalapzatot, és (esetleg) meg kell erősíteni a talapzat tartószerkezeti komponenseit, hogy át tudja venni a terheléseket és közvetíteni tudja ezeket az alapok felé (illetve az alapozási talaj felé). Mivel a kőtalapzat kibontásához még hozzá se kezdtek, a tartószerkezet-felújítónak eddig nem volt dolga. Az építménytartószerkezet-szakértő (Utilitas Kft.) akkor kerül majd képbe, amikor a biztonságba helyezett bronzalakok alatt felszabadul a kőtalapzat, és meg kell vizsgálni, vajon a talapzat tartószerkezeti komponensei át tudják-e venni a terheléseket, és közvetíteni tudják-e ezeket az alapok felé.
3. Más kérdés, hogy az (eléggé természetellenes módon team liederré előlépett) építmény-tartószerkezet-felújítónak (ez esetben a CONCEFA Rt.-nek) a bronzalakok biztonságba helyezésében, illetve a kőtalapzat kibontásában is szerepe van, mivel a bronz, illetve kőrestaurátor nem rendelkezik megfelelő műszaki infrastruktúrával, mint amilyen a bronzalakok biztonságba helyezéséhez, vagy a kőtalapzat kibontásához szükséges emelődaru-park, a bronz- és kőrestauráláshoz is szükséges állványzat stb. (A természetes az lett volna, ha a restaurálás szakmai vezetője, a bronzrestaurátor, mint fővállalkozó, felkéri alvállalkozóként – a kőrestaurátoron kívül – az építménytartószerkezet-restaurátort a különböző melléktevékenységek elvégzésére).
4. A helyreállítási terv a következő főbb restaurálási szakaszokat helyezte kilátásba: (1) a bronzalakok in situ biztonságba helyezése, (2) a kőtalapzat (részleges, vagy teljes) kibontása, (3) az alapszerkezet, illetve talapzat-tartószerkezet (esetleges) megerősítése, (4) a kőtalapzat in situ restaurálása, (5) a bronzalakok in situ restaurálása. Pillanatnyilag az első szakaszon dolgoznak a restaurátorok (menet közben szóba került, hogy esetleg a bronz mellékalakokat nem in situ, hanem – az elkerített munkatelep egy részében – néhány méterre a talapzattól restaurálnák).
Rátérve a restaurálás – fél éve megkezdett – kivitelezési szakaszára, a következőket állapíthatjuk meg:
5. A kivitelező csoport július 22-én – a tulajdonossal, a kolozsvári polgármesteri hivatallal, megkötött szerződés aláírását követően – egyetlen felelős tagból állott: Claudiu Cioncan építőmérnökből (a CONCEFA Rt. helyi kirendeltségének az igazgatójából). Őhozzá társult – viszonylag hamar – Nagy Benjamin képzőművész-restaurátor, a kőrestaurátori munkálatok felelős vezetőjeként (a szerződés a ConcefaRt. és a Nagy Benjamin vezette kft. között augusztusban lépett érvénybe). A csapat (bronzrestaurátor irányító nélkül) október 9-ig vegetált, amikor is a tendernyertes fővállalkozó nagyszebeni vezetősége beadta a derekát és szerződést kötött Kolozsi Tiborral, az ország egyetlen minősített bronzszobor-restaurátorával. Kénytelen volt megtenni ezt a lépést, mert nem volt, aki a kivitelezési koncepciót kialakítsa, és erre a tényre a szerződéskötéstől eltelt szinte három hónap alatt rá kellett jönnie. A felállt csapat és felelős vezetői (Kolozsi Tibor felelős restaurátor-koordinátor és bronzrestaurátor, Nagy Benjamin felelős kőrestaurátor és Claudiu Cioncan felelős építménytartószerkezet-felújító), véleményem szerint, a legjobbak, akik ma Erdélyben fellelhetők.
6. A felelős jelzőt tudatosan hangsúlyozom. Mint minden fontosabb kulturális örökségérték helyreállításnál, a Mátyás király-szoborcsoport restaurálásánál is rengeteg a (felelősség nélküli) tanácsos: politikusok, közemberek, szakemberek és nem szakemberek. A helyreállítás kivitelezéséért azonban – Isten és ember előtt – csak hárman felelnek: Kolozsi Tibor, Nagy Benjamin és Claudiu Cioncan. Ebben a sorrendben – mint már említettem – övék a dicsőség is, a felelősség is. Persze minden érdemi tanácsnak és tanácsosnak megvan a maga pozitív szerepe, amiért – nagyon valószínű – a restaurálás felelős vezetői igen hálásak.
7. Megvolt hát a csapat október 9-én, hozzá is kezdett a restaurálás kivitelezés-technológiai koncepciójának kialakításához. Kolozsi Tibornak volt kutatási-tervezési koncepciója, de kivitelezés-technológiai részletekkel nem foglalkozott, csak a szerződés megkötése után. Amíg a kivitelezők kialakították együtt a koncepciót, még eltelt másfél hónap és jött a karácsony, majd az emberpróbáló hidegek. Az első – technológiai koncepciót leíró – jelentés december elején született meg. (Természetesen sok vonatkozásban ez a koncepció is csupán elvi maradt, hiszen bronzalakok, illetve kőtalapzat kibontása nélkül nem volt lehetséges a beavatkozási technológia részletes és teljes kidolgozása.)
8. Miután a lovat „meglékelték”, kiderült többek között, hogy nincsen belső merevítése, csak a részelemek összecsavarozása révén megjelenő bordák merevítik hosszában valamennyire a szobrot, keresztirányú merevítés egyáltalán nincs. (Arra is fény derült, hogy a részelemeket összefogó csavarok jelentős része cserére szorul). De akkor mi akadályozza meg a ló és lovasa összeroppanását a felfüggesztéskor (amikor a talapzatrestaurálás idejére biztonságba helyezik)? Az is kiderült, hogy a kivitelezés számára nem megfelelő a kutató-tervező faállvány, szükség van egy nagyobb restaurálási teret biztosító fémállványra, illetve amennyiben a restaurálás télen is zajlik, hasznos lenne lefedni a fémállványt, hogy fűteni lehessen. El kellett tehát készíteni a fémállványt is, amelynek viszont alapot kellett ásni, s ez alkalommal a régészek találtak is egy-két figyelemre méltó dolgot.
9. A bronzszobor-restaurátor tehát szokatlan helyzetbe került: merevítés nélküli szobrot kell – biztonságba helyezés végett – felfüggesztenie. Még ma sincs egyértelmű megoldása a kérdésnek. Az csak véletlen, hogy e sorok írója doktorátusi dolgozatát még 1984-ben a vékonyfalu héjívekből és héjgerendákból írta, és hogy ismeri a Brazier-féle effektust. (1929 óta tudunk a héjívek és héjgerendák ellaposodásból származó törésérzékenységéről.) Igaz, hogy a Brazier-féle effektust megfékező beavatkozások léteznek – a repülő áll például acél héjgerendákból, de vasbetonból is készültek héjívek és héjgerendák; Románia 1988-ban megjelent vasbetontörténetének négy oldala az általam tervezett hasonló építményekről szól – de azok építőanyaga garantált-minimális szilárdságú, ami a szobrászbronzról nem mondható el. Továbbá az említetteknél a falvastagság (a fesztáv 1/100 és 1/250 része) állandó, ami a lovas szobornál nem áll fenn! Ha még ehhez azt is hozzátesszük, hogy nincsen a tartószerkezeti számítóprogramokkal kompatibilis térfelmérés (íme, kiderült, hogy nemcsak egy esetleges szoborrekonstrukció esetében szükséges a térfelmérés – erről sok szó esett júliusi cikkemben, Szabadság, 2009. július 31.), világos, hogy a felfüggesztéskor – tartószerkezeti szempontból – a szobrot a képzőművész-restaurátor nem tudja szilárdságtani módszerekkel ellenőrizni. Marad tehát az intuíció, de mi, mérnökök ezt nem tarjuk elegendőnek. Esetleg marad még az ima, de mi, mérnökök ezt sem tartjuk elégségesnek. Így tehát dönteni kell, és főleg felelni – a felfüggesztés alkalmával – az esetleges szobor-összeroppanásról. És senki másnak, mint a bronzszobrász-restaurátornak.
10. Mint azt már korábban mondtuk, a következőkben a bronzalakok in situ biztonságba helyezése következik, utána pedig a többi helyreállítási szakasz, a 4. pont szerint. Ehhez pillanatnyilag nélkülözhetetlen az állványzat, amihez függesztik Mátyást és lovát (ami hozzáférést biztosít a talapzatrestauráláshoz is), illetve ezeknek – az állványzatra történő – törést kizáró felfüggesztési koncepciója és technológiai részletei.
Következtetések:
1. Július 23-án nem kezdődött el a restaurálás. Az első félévben alig történt valami, mert: (1) későn állt fel a csapat, (2) a csapat a felállás után kezdett azon gondolkozni, mit is kell tennie. A késés 4–5 hónapra tehető az eltelt 6 hónapból. Az első félév mulasztásai még további késedelemhez vezetnek majd, hiszen e mulasztások miatt felkészületlenül érte a restaurátorokat a tél.
2. A tendert kiíró polgármesteri hivatalt terheli a felelősség azért, hogy fél évvel a szerződés megkötése után úgy állunk, ahogy állunk – mint azt a július 31-én a Szabadságban megjelent cikkemben részletesen bizonyítottam –, mert nem kérte a kivitelezési koncepciót a versenytárgyaláson résztvevőktől. Meg lehetett nyerni a tendert anélkül, hogy (a) a nyertes belegondolt volna, mi a feladata, (b) hogy bronz szakértő bevonásáról gondoskodtak volna! Tehát ha a versenykiírás törvénytisztelő (csak minősített szakértő pályázhat) és minőség-koncentrikus (csak restaurálás kivitelezés-technológiai koncepcióval rendelkezőket fogadnak), ma már rég a talapzatot restaurálja a kőrestaurátor, és a bronzrestaurátor a vezérekkel foglalkozik, míg Mátyás és lova felfüggesztve – de elégedetten – legelteti szemét a szorgos restaurátorokon és sorára vár.
3. Négy-öt hónapos késést a (vállalt 12 hónapból) behozni nem lehet, számolni kell a határidő legalább négy hónapos halasztásával. (Más kérdés, hogy a tervezők továbbra is az általuk 15 hónapban megállapított kivitelezési időt tarják valósnak és nem hisznek a csodákban!)
4. Az Utilitas Kft.-nek semmi dolga nem volt az elmúlt 6 hónapban, hiszen a talapzat tartószerkezet-komponenseiről újat nem tudott meg, mert nem történt meg a talapzat kibontása. Persze, lélekben és tanácsosként a restaurátorok mellett volt (a CONCEFA Rt. külön kérésére elkészítette például a kivitelezési állványzat terveit).
5. E sorok írója, a Műemlékek Országos Bizottságának, illetve az UNESCO Román Nemzeti Bizottságának tagja (akinek a tagságból adódóan joga és kötelessége őrködni az országban zajló műemléki beavatkozások szakszerűsége fölött), minden követ megmozgatott, hogy létrejöjjön a ConcefaRt.-nek Kolozsi Tiborral, az ország egyetlen – a művelődési szaktárca által akkreditált – bronzrestaurátorával való szerződése.
6. Az Utilitas Kft. a bronzszobroknál esetleg fellépő Brazier-féle effektushoz nem tud hozzászólni, nem is feladata, hiszen nem építményszerkezeti kérdés. De az előbbi pont szellemében azon leszek (még ha nem is számít szerződéses kötelességemnek), hogy minél veszélytelenebb legyen Mátyásnak és lovának a felfüggesztése, belátva: intuíció és ima nélkül nem biztos, hogy boldogul a bronzrestaurátor.
Dr. Szabó Bálint. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

A XXI. századba (át)mentett középkor
Végéhez közeledik a bögözi református műemléktemplom belső északi hajófalán lévő 76 négyzetméteres XIV-XV. századbeli falkép felújítása. Jelenleg a templomkert szintjének csökkentésén és a torony külső falának újravakolásán dolgoznak a szakemberek.
A bögözi műemléktemplom tornyát 1842-ben magasították, az északi falon lévő freskókat 1865-ben fedezték fel a mészréteg alatt, melyek három sávban – regiszterben – három különböző történetet jelenítenek meg. Legfelül Szent László legendáját, középen pedig antiochiai Szent Margitét, a legalsó regiszterben a Jelenések Könyvében leírt utolsó ítélet képsorait láthatjuk. Míg a legendákat a XIV., az utolsó ítélet képeit valamivel később, a XV. század első felében festették fel a bögözi templomfalra. A freskók elé a reformáció után, a XVIII. században karzatot is építettek, melyet 1964-ben Vetési Sándor lelkész Kós Károllyal – aki akkor az erdélyiReformátus Egyházmegye építésze volt – átköltöztették a déli oldalra. A falképek teljes restaurálásához idén nyáron fogtak hozzá.
Restaurálás: aprólékos értékmentés
A XIX-XX. században többször próbálkoztak már a középkori templom északi falán lévő freskók feltárásával. Ennek történetébe Kiss Loránd, a restaurálást vezető egyik szakember avatott be. „1898-ben Csehély Adolf tárta fel először a fafestményeket, melyet Huszka József, az akkori Műemlékek Országos Bizottsága által kiküldött szakember le is másolt. De mivel akkoriban nem került pénzt a felújítására, visszameszelték. 1938-ban a falképek már részben újra láthatók voltak, és 1944-ban Farkas Tibor neki is fogott a restaurálásnak, de sajnos a háború miatt abba kellett hagyni” – mesélte Kiss.
„2010-ben végeztünk egy kutatást, ekkor mértük fel a falképek állapotát, és azt hogy milyen munkálatok szükségesek a teljes felújítás érdekében. Akkor egy sürgősségi beavatkozásra is szükség volt, ugyanis a falkép alsó részéről le kellett verni a cementes vakolatot, ami nagyban rongálta azt. 2011-ben készült el a restaurálási terv, mely a falképek teljes restaurálására vonatkozik” – adta tudtunkra a szakember. A restaurálási munkálatokat két évesre tervezték, de a bizonytalan anyagi és politikai helyzet miatt egy év alatt „erőltetett menetben” kell haladniuk a munkával. A falképek restaurálását a vakolat rögzítésével kellett kezdeni, ugyanis az évek folyamán nagyon sok helyen elvált a faltól és üregek képződtek.
„Egy speciális ragasztóanyagot kellett befecskendezni a képsorokat tartalmazó vakolat és a falazat közé, ezzel rögzítve a vakolatot” – mondta el a szakember. A falképek egy és fél, illetve két méteres magasságú regiszterekben vannak megfestve, a templomfal felső harmadától kezdődően, néhol takarva egymást.
„Valamikor a freskók majdnem teljesen befedték az eredeti templom északi falát, de mivel az idők folyamán több alkalommal magasították a falakat, hozzá-, illetve átépítették, gótikus boltívekkel látták el, ezek mind károsították az eredeti képeket. A régi templom eredeti méretére a torony felőli oldalon megmaradt falcsonk enged következtetni” – magyarázta a restaurátor.
Korabeli technikák
A Szent László legendát megjelenítő legfelső és a Szent Margit Legendát megjelenítő középső regiszter egy időben készült, a freskótechnikából lehet erre következtetni. „Súrlófénynél közelről láthatóak a festési szakaszok, ugyanis egyszerre csak akkor akkora részt vakoltak fel, amekkorát egy nap alatt meg tudtak festeni, ezeket napi varratoknak nevezzük” – fejtette ki Kiss Loránd.
A falképek ikonográfiája hasonlóságot mutat a dályai, sepsikilyéni középkori falképekkel. E falfestmények fő forrásanyaga a szentek életét magába foglaló középkori Legenda Aurea. Sajnos a többszöri feltárás során igencsak megrongálódtak a képek, a restauráló számára elsősorban a kalapácsnyomok, felületi sérülések eltüntetés a cél. Erről tovább érdeklődve azt is megtudtuk, hogy nem egészítik ki, festik újra az olyan nagyobb hiányokat ahol a festett felület hitelesen nem rekonstruálható.
E falképekhez elsősorban a középkorban föld alapú pigmenseket, oxidokat használtak (vörösek, sárgák, barnák) a színezéshez, melyet mésszel kevertek. A háttér alapszínének kékes hatását a fekete színre felhordott lazúros mészréteggel érték el.
Forgatókönyv a falakon
A retusálás esztétikai kiegészítés során részleteiben is értelmet nyertek a két legenda és az Utolsó Itélet jeleneteit ábrázoló freskók. Valamikor a legfelső regiszterben lévő Szent László legenda képei foglalták el a legnagyobb falfelületet, ugyanis már a torony faláról indulnak a freskók. „Sajnos a Szent László legendát elmesélő képek jelentős része megsemmisült a gótikus boltozat építésekor XV. század végén. Ekkor nyitották az északi hajóablakot is, a szószék megvilágítása céljából. Az ablak nyitásakor fedezték fel a középkori falképeket – mesélte Kiss.
A legfelső regiszter történetei Szent Lászlónak a váradi püspöktől való búcsújával kezdődik, ezt követi a felvonulás, majd az üldözés jelenete. A csatajelenetet a leányrabló kun üldözésének képe, majd a párviadal, és a kun lefejezése követi. Szent Margit legendája az északi fal nyugati sarkától a keleti sarkáig tart. A legenda tizenegy jelenetben meséli el Szent Margit vértanúságát. Az Utolsó Itéletet ábrázoló legalsó képsor sokkal részletgazdagabb: balról jobbra az üdvözültek csoportjával, a trónoló Krisztus körüli könyveket tartó apostolokkal, Szűz Máriával és Szent Jánossal. Ugyanitt megjelenik a mindent elnyelő Leviathan szörny képe is. Az Utolsó Itélet jelenetsora után, Veronika kendője, Szent Katalin és Szent Miklós mára töredékes ábrázolása látható. A regiszterek díszes keretezéssel vannak elválasztva egymástól. A legalsó regiszter alsó díszkerete a legrészletesebb, itt igencsak jól láthatóak a drapéria-imitáció festett töredékei.
Amit nem sikerült megmenteni
Kiss Loránd azt is elárulta, hogy a templom külső cementes vakolatának eltávolításakor találtak olyan nyomokat, mely arra enged következtetni, hogy a templom külső falait is falképek díszítették. „Szőnyegszerűen a déli hajófalon is voltak képsorok, sőt a torony felületén is falfestés volt, ennek nyomaira a jelenlegi cementes vakolat eltávolításakor találtunk rá” – mesélte.
A freskók restaurálása után a restaurátorok egy rövid ismertetőt készítenek a templom bejárata mellé a falképek rövid történetével és leírásával. „A képek komolyabban és mélyrehatóbb elemzése, értelmezése a művészettörténészek feladata lesz majd” – summázott Kiss Lóránd.
Simon Eszter
Székelyhon.ro

Műemlékké nyilvánították az aradi Szabadság-szobrot
A Műemlékek Országos Bizottsága május 28-i ülésén műemlékké nyilvánította az aradi Szabadságszobrot és környezetét, a román-magyar megbékélés parkját - olvasható az RMDSZ honlapján.
A műemlékjegyzékbe való felvételhez szükséges hivatalos iratcsomót már évek óta a bizottság elé terjesztette az Arad Megyei Kulturális Igazgatóság. Ebben, az RMDSZ kezdeményezésére 2004-ben a Tűzoltó térre visszaállított, egy évvel korábban restaurált szimbólumértékű köztéri alkotás egyediségét emelték ki a műemlékes szakemberek.
"A Szabadságszobor műemlékké nyilvánításával a romániai magyar közösség egy újabb bizonyosságot nyert arra vonatkozóan, hogy kulturális örökségének eme műremeke védelmet és fokozott figyelmet kap" - idézik Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettest, kulturális minisztert a szövetség honlapján. (hírszerk.) Transindex.ro

Karban kell tartanunk, amit őseink építettek
„Akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket” – beszélgetés Szabó Bálint György műemlékvédelmi szakemberrel.
– A nagy szocialista építkezések elején, 1961-ben vették fel a kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karára. Mennyire befolyásolta döntését a korszellem?
– Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatott a házépítés: szerettem nézni, amint a semmiből, a földből nő ki az épület! Mindig is az alkotást gondoltam a legfontosabb emberi kvalitásnak, a ház pedig látványos alkotás. A gyermekkori építkezések mennyisége mindenképpen hatott a pályaválasztásomra.
– Az ön korában az építészmérnököket szocialista sorozatgyártásra készítették fel, vagy szélesebb körű ismeretek átadására is lehetőség nyílt, amelyben akár a több évszázados épített örökség iránti érdeklődés is helyet kapott?
– Az egyetemen emberek tanítottak: jobban vagy hiányosabban felkészültek, de tagadhatatlan egyéniségek, akiknek akarata átsütött azon a mázon, amit abban az időben mindnyájunknak viselnünk kellett. Akkor is, ha pártmunkának éltek, de akkor is, ha a párt által megtűrt, kirakatban tartott világszintű szakemberek voltak. Ilyen vonatkozásban az építőmérnöki karokon még nem volt rendszerváltás: a tananyagokból országosan hiányzik az épített örökség tanítása, értékelése. Egy-egy tanár ma is magánszorgalomból beszél a hallgatóknak a történeti épületekről, akárcsak 1989 előtt.
– Hosszú időn át a vasbeton szerkezetek szakembereként oktatott a kolozsvári műszaki egyetemen. Mikortól származtatja a műemlékvédelem iránti érdeklődését?
– Két tanárom, aki vas- és feszített-beton szerkezeteket oktatott, kivételes egyéniség volt: Igor Terţea és Mircea Mihăilescu professzorok. A vasbetont elsősorban értük és általuk szerettem meg, de azért is, mert a vasbeton talány, gyakran okoz meglepetéseket, kiszámíthatatlansága mindig is izgatott. A műemlékeket szerettem, de 1989 előtt tartószerkezet-szakember számára ezen a területen sok babért nem termett. Nem vagyok mártírtípus: nem szenvedni, hanem dolgozni szeretek, márpedig Erdélyben a változások előtt történeti épületekkel mennybe menni nem lehetett!
– Hogyan értékelné az erdélyi műemlékvédelem terén a rendszerváltás utáni szakembergárdára háruló feladatokat? Mekkora a lemaradás, amit be kell hozni?
– A 80-as évek végén látszott: a beton válságba került, másodrendű anyaggá lett. Én meg soha nem szerettem másodrendű dolgokkal foglalkozni. A 70-es években sikerült megterveznem két, kelet-közép-európai csúcsnak számító feszítettbeton szerkezetet: héjívekből, illetve függesztett héjgerendákból állókat. Ezeket az 1989-ben megjelent, Románia betontörténete című munka több oldalon is bemutatja.
Közben az is kiderült, hogy nemzetközi szinten sincs megfogalmazva az általános érvényű történeti tartószerkezet-elmélet úgy, ahogy például a feszítettbeton szerkezet vagy az acélszerkezet elmélete. Persze az erdélyi történeti tartószerkezetek szomorú sorsa igazi kihívást jelentett: vajon tudok-e – kicsit nagyképűen Bolyait idézve – a semmiből új világot teremteni? A lemaradás hozzávetőlegesen 50 éves, és egyre nő, ha a gazdag és a kulturális örökségét tisztelő Nyugat-Európával hasonlítjuk össze magunkat. Inkább az a fontos, hogy akarattal és megfelelő munkabírással képesek legyünk karbantartani mindazt, amit őseink építettek. Nem lenne baj, ha a fiatalság ideáljai között nemcsak a jól kereső informatikus, ügyvéd vagy futballista, de, uram bocsá’, profi műemlék-helyreállító is szerepelne.
– Mit jelent ma a műemlékvédelem? Mennyire van szabályozva törvényi háttérrel?
– Mint igen sok más területen, a román törvények lehetőséget teremtenek rangos műemlékvédelmi tevékenységhez is. Igaz, nem kényszerítenek. A mára már „nemzeti jellegzetességként” elterjedt szokás, a törvények áthágása az épített örökségvédelmi tevékenységet sem kíméli. Nem a rossz törvények, de a társadalom érdektelensége és értetlensége okoz pótolhatatlan veszteségeket.
Ilyen vonatkozásban az erdélyi magyarság csak nagyon kicsivel jobb a többségi románságnál: együtt vallják Ceauşescuval, hogy az új embernek új házba kell költöznie, a régit pedig tüntesse el a buldózer. Márpedig akkor lesz jó világ, ha az egyszerű erdélyi magyar vagy román ember az angolhoz vagy hollandhoz hasonlóan értékelni kezdi az épített örökséget, a hagyományokat, a gyökereket.
– Ki és milyen mértékben finanszírozza ma a műemlékvédelmet?
– A pénz sosem elég, és arra költi egy társadalom, amit fontosnak tart. A műemlékekre ma keveset áldozunk, mert össztársadalmi szinten nem tartjuk fontosnak, és nem értünk hozzá. Egyetlen példa: törvényszékeink szinte kivétel nélkül műemlék épületekben vannak, amelyeket igény szerint átépítenek, sokukra végül alig lehet ráismerni.
Gazdáiktól pedig senki nem meri számon kérni a hozzá nem értést. Vezetőikben talán fel sem merül, hogy az igazságszolgáltatás függetlensége nem azonos az épített környezet átalakításakor hiányzó szakértelem törvényre emelésével!
– Negyedszázaddal a rendszerváltás után milyennek tartja a műemlékvédelmi képzést? Mekkora az érdeklődés iránta, van-e „piacuk” a végzett szakembereknek?
– A műemlékvédelmi oktatást az óvodában kellene elkezdeni. Persze nem ártana az egyetemeken is. Történeti tartószerkezetekkel foglalkozó tantárgy csak a Kolozsvári Műszaki Egyetemen van: tudományos titkárként adott pillanatban becsempésztem a tantervbe – igaz, csak választható tantárgyként – a tartószerkezet-helyreállítást, amit a minisztérium jóvá is hagyott.
De még fontosabb lenne, ha a társadalmat tanítanánk hagyományőrzésre: márpedig ezt az óvodában és az iskolában kell elkezdeni és folytatni felnőttkorban is. Ki nem emlékszik Ráday Mihály nagy sikerű tévésorozatára, amelyben az anyaország szinte valamennyi fontosabb műemlékét bemutatta? Ennek köszönhetően is változott az anyaországiak hozzáállása az épített örökséghez. A végzett örökségvédelmi szakembernek pedig van piaca, hiszen rangos szakmabeli alig néhány akad az országban.
A műemléki beavatkozások a mainál minimum ötször több szakembert tudnának foglalkoztatni. Igaz, az építészek, az építőmérnökök nem törik magukat a szakosodással, mert tudják: a mai Romániában a szakértelem a legutolsó kvalitás, amelynek köszönhetően munkához juthatnak. Az esetek többségében ma a kapcsolatok, a csúszópénz és az igénytelen, olcsó árajánlat hoz munkát. Van tehát piaca a végzett szakembernek, és még sincs, mert az olcsó, hozzá nem értő, műemlékromboló „szakemberek” elviszik a megrendelések jelentős részét. A társadalom pedig hagyja, mert nem ért hozzá, mert nem tiszteli az épített örökséget.
– Ön számos műemlékvédelmi kezdeményezésnek részese a torockói hagyományos porták felújításától a hatalmas értéket képviselő erdélyi műemléképület-együttesekig. Hetvenévesen is vállal újabb és újabb megbízatásokat?
– A mi generációnk nem tud mást, csak dolgozni, amíg él. Különben csapattal dolgozom, munkatársaim nagy része 30-40 évvel fiatalabb nálam. Ma szinte teljesen csak szakmai kérdésekkel foglalkozom, a menedzsment, az adminisztráció már nem az én dolgom. Amíg egy kicsit is javítani tudok mindazon, amit erdélyi épített örökségnek hívnak, addig tennem kell a dolgomat.
Szabó Bálint György
Kolozsváron született 1944. április 9-én. 1966-ban szerzett építőmérnöki oklevelet a Kolozsvári Műszaki Egyetem Építőmérnöki Karán. Harminc évvel később, 1996-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Műemlék-felújító Karán szerzett szakmérnöki képesítést. 1984-től a műszaki tudományok kandidátusa. Kezdetben kivitelező mérnök, majd építőtelep-vezető, 1974-től a Kolozsvári Műszaki Egyetem alkalmazottja: 1979-től egyetemi adjunktus, 1990-től egyetemi docens, 1998-tól egyetemi tanár, 2000-től doktorátusvezető.
Több tucat erdélyi műemlék épület felújításának tervezője, szakmai tanácsadója: besztercei evangélikus templom, dévai ferences kolostor, nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, kolozsmonostori római katolikus templom, bonchidai Bánffy-kastély, dévai vár, nagykárolyi Károlyi-kastély és mások. Az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületének elnöke, a Transilvania Trust Alapítvány ügyvezető igazgatója, majd elnöke, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem műemlék-felújításra szakosító posztgraduális tanfolyamának igazgatója, a Műemlékek Országos Bizottságának tagja, a Transsylvania Nostra Alapítvány elnöke, és az UNESCO romániai bizottságának tagja. A rendszerváltás után számos erdélyi és magyarországi szakmai kitüntetést kapott.
Makkay József, Krónika (Kolozsvár)

A Temesvári Római Katolikus Püspökség reakciója a Romániát ért támadásokra
Tisztelt hölgyek, tisztelt urak, a média tisztelt képviselői!
A Temesvári Római Katolikus Püspökség szomorúan vette tudomásul az angol nyelvű The Telegraph online változata, folyó év augusztus 3-i számában közölt írott anyagot, amely többek között, de elsősorban a Máriaradnai Pápai Bazilika és a ferences kolostor felújítására vonatkozott. Abban az ünnepi hangulatban, amelyben folyó év augusztus 2-án celebráltuk az említett kegyhely és kolostor felújításának a megáldását, keserű szájízt hagy bennünk. Éppen a hazai és külföldi sajtó által az ünnepség iránt tanúsított kiemelt érdeklődés miatt, az ünnepi eseményt az írott és internetes sajtó minden formája mellett a kereskedelmi és közszolgálati magán-, illetve állami tévéállomások is figyelemmel kísérték. Minden hazai és európai sajtótermék és tévéállomás az ünnepségről a Dale-Harris úrtól eltérő véleményt tükrözött. Az eseményen részt vett minden újságíró, aki akkreditálást igényelt, azt megkapta, de bőséges információkkal is szolgált az intézményünk, a közvélemény tárgyilagos tájékoztatása érdekében.
Nagyon szomorú a tény is, hogy a szöveget, amiről beszélünk, és amit Nagyszebenben közölt Luke Dale-Harris úr, átvette a hazai román nyelvű sajtó is. Ezzel együtt senki nem fordult hozzánk az ünnepségre, illetve a felújításra vonatkozó tájékoztatásért, hanem a közléssel gerjesztették azokat a téveszméket, amelyeknek semmi közük nincs a valósághoz. Ennél az oknál fogva kényszerítve érezzük magunkat a válaszadás jogát igényelni a hazai és a külföldi sajtótól, pontosítva a Máriaradnára vonatkozó építészeti és vallási tényeket.
A projekt kedvezményezettjeként határozottan visszautasítjuk az olyan vádakat, miszerint különféle kőalakzatok, a bazilika tetejéről, illetve a faláról származó, vagy a kolostorhoz tartozó, bármilyen tartósított állapotban lévő elemét Németországban adták volna el vagy bármilyen módon kisajátította volna a Püspökség vagy tudott volna efféléről. Amint az áldási ünnepségen, de nyilvánosan is hangoztattuk, a felújítási munkálatok még nincsenek befejezve. Augusztus 2. után folytatódnak a munkálatok, míg az épület felújítása során előkerült különböző kategóriájú és méretű köveket a projektben hasznosítjuk.
A projekt megalapozott tanulmánytervekre támaszkodik, szem előtt tartva, hogy a műemlék az elmúlt évszázadban több megpróbáltatáson esett át, példának okáért, az 1923-as tűzvész, a helyiségeknek 1948–2003 közötti önkényes, brutális használata, a felületes vakolások, a gyenge minőségű tető- és padlószigetelések miatt. Az állításokkal ellentétben, az épület szerkezetében lévő eredeti építőanyagokat használták fel restaurálva, rehabilitálva. A tetőszerkezetben csak a történelmi értéket nélkülöző elemeket cserélték ki (a múlt század elejéről származott fibrocement lapokat, és az utóbbi évtizedből származó hullámpalát. Pontosítjuk, hogy a bazilika tetőszerkezete 1997-ben lett felújítva, nem a jelenlegi projektben. A toronysüvegek az 1911-ben használt rézlemezekkel egyenértékű anyaggal vannak bevonva. A tornyonként 4-4 díszváza, amelyek megszépítik a tornyokat, az eredeti, 1911-ben készült, minimális restauráláson átesve. A tetőszerkezet elemeit a bazilikán és a ferences kolostoron különös figyelemmel óvták, restaurálták. Ahol szükséges volt, az eredetivel egyenértékű faanyaggal egészítették ki, betartva a műemlékekre vonatkozó építészeti előírásokat.
Szándékos félrevezetés és megalapozatlan az az állítás is, miszerint betontömbök helyettesítik az eredeti köveket, mivel a valóságban éppen fordítva történt. A XX. századból származó beton lépcsőket masszív, természetes kőlépcsőkkel helyettesítették, míg a cementes vakolatokat a restaurálási projektben előírt burkolatokkal helyettesítették.
A jelenlegi munkálatok alatt a ferences kolostor épülete nem esett át olyan korszerűsítésen, ami megváltoztatná az építészeti jellegét. A boltíveken kívül a ferences kolostor nem tartalmaz barokk építészeti elemeket, mivel a ferences felfogást a komorság jellemzi. Más tekintetben, a kolostor egyik szárnya 1826-ban épült, amikor a barokk stílus már nem volt divatban sem nálunk, sem Európában. A bazilika homlokzatának a barokk stílusa teljes egészében megmaradt, restaurálták. A kőből készült ajtó- és ablakkereteket megtisztították az időközben rákerült cementtől, illetve festéktől. Azokat manapság meg lehet csodálni, új életre keltek. Sajnos, azok a fotók, amelyekkel Luke Dale-Harris az írását illusztrálja, régi felvételek, nem felelnek meg a jelenlegi realitásoknak.
Más tekintetben Máriaradnán a vasbeton elemeket kísérleti jelleggel 1911-ben már alkalmazták, amikor is a tornyokat jelentősen megnövelték, a mai állapotra.
A bazilikának egy Disney kastéllyal történő összehasonlítása teljesen értelmetlen, nagyban árt a bazilika hírnevének, a ferencesek több évszázados történelmének, az építészeti remekműnek, az egész projektnek, mindazoknak akik e nehéz, komoly hozzáértést igénylő munkában részt vettek. Valószínűleg a bazilika és a kolostor homlokzatainak sárga színárnyalatai ismeretlenek a szerző számára. Pontosítjuk: az uralkodó sárga színárnyalat megfelel a bazilika eredeti színének, amit Kaisergelb (császári sárga) vagy Schrönbruner Gelb néven ismernek és alkalmaztak a Habsburg monarchia idején a XVIII. században minden középületen. Pontosítjuk: az EU alapokból finanszírozott máriaradnai munkálatok 26 075 301,16 lejt, illetve 5 795 000 eurót tesznek ki. A projekt befejezésekor leközlünk minden, a felújításra vonatkozó pontos adatot. Leszögezzük: Luke Dale-Harris 2015 áprilisában tájékoztató adatokat kért a projektről. 2015. április 7-én elküldtük neki a projektre vonatkozó összes adatot, amelyeket már akkor megismerhetett.
Nem ismerjük Luke Dale-Harris úrnak a munkások szakképesítésére, javadalmazására, korára, szociális helyzetükre vonatkozó hírforrásait, azt viszont leszögezzük: a projekten dolgozók között sem kiskorú, sem túl idős, sem fogvatartott vagy elítélt nincs. A javadalmazások az alkalmazó vállatokkal megkötött munkaszerződésekben vannak rögzítve.
Visszautasítjuk, teljes meg nem értésünknek adunk hangot a gyanúsítás okán, miszerint a pénzek a projekt kedvezményezettje és a munkálatokban érdekelt cégek között közlekednek. A munkálatokban közreműködő vállalatokat közbeszerzési eljárások alapján választottuk ki, olyanokkal dolgozunk, amelyek a történelmi emlékművek felújításában jártas szakemberekkel rendelkeznek, a munkálatok egész idején betartottuk a finanszírozó, az Európai Unió által megkövetelt előírásokat.
A projekt rendelkezik a Történelmi Műemlékek Országos Tanácsának, a Művelődési Minisztérium Történelmi Műemlékek Igazgatóságának az engedélyével, a projektet sokoldalú képzéssel rendelkező csapat készítette, a román és az európai uniós előírások értelmében.
A püspökség újra kifejezi teljes nyitottságát a sajtóval, illetve mindazokkal szemben, akik a hazai és a nemzetközi közvélemény tárgyilagos tájékoztatásában érdekeltek.
Temesvár, 2015. augusztus 4.
Nicolae Lauş
püspökségi kancelláriaigazgató
Erdély.ma

Romániában nincs becsülete az épített örökségnek
„Romániában még nem jutottunk el oda, hogy a nagyközönség ugyanolyan értékesnek találjon egy műemlék épületet, mint egy híres festményt vagy egy aranytárgyat. A tárgyi örökség megbecsülése és a múzeumi tárgyak iránti egyre növekvő érdeklődés sajnos nem érzékelhető ilyen mértékben az épített örökségünkkel szemben” – jelentette ki a Szabadságnak adott interjúban Virgil Pop, a Kolozs megyei kulturális és műemlékvédelmi hatóság munkatársa. Kolozsvár mű- emlékeiért felelős műépítésze elmondta: évente legalább harminc jelentést terjesztenek a polgármesteri hivatal és a helyi hatóságok elé olyan esetekről, amelyek épített örökségünk és a város építészeti arculatát súlyosan rongálják. Köztük volt az Unió (Memorandumului) utca 16. szám alatti épület szomorú esete, amelynek a homlokzata ellen történt merénylet – erről lapunk korábban részletesen tájékoztatott. Pop elpanaszolta: azóta sem történt érdembeli változás ez ügyben.
- Bár Virgil Pop nevét valószínűleg minden kolozsvári befektető ismeri és rettegi, az Ön intézménye – a Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság – ellenben ritkán kap publicitást az erdélyi magyar sajtóban és kevés kolozsvári tudja, mivel foglalkozik ez az intézmény és melyek a legfőbb feladatkörei. Hogyan foglalná össze az intézmény struktúráját és működését?
– A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság valóban rosszul áll a nagyközönséggel való kommunikáció terén. Az intézmény honlapja immár hónapok óta nem működik és nagyon kevés alkalommal kapunk lehetőséget a közönséggel történő nyílt párbeszédre. Az intézet feladatköre igen szerteágazó és számos intézménnyel áll meglehetősen bonyolult viszonyban, amely többek között, a hatékony működést is megnehezíti. A kulturális örökségünkért felelős minisztérium (január óta: Kulturális és Nemzeti Identitás Minisztériuma) igen bonyolult struktúrával működik. Elkülönülnek az épített, tárgyi és szellemi örökségért felelős szervezetek. Az épített örökségért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság felel, amelynek kötelező jelleggel konzultálnia kell a Nemzeti Régészeti Bizottsággal és a Történelmi Műemlékek Nemzeti Bizottságával. Ezek alá tartozik a 12 regionális műemléki bizottság. A tárgyi műemlékekért a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóság a nemzeti múzeumokkal együtt felel és a Múzeumok és Gyűjtemények Nemzeti Bizottságával kell konzultálnia. E bizottságnak is vannak regionális formái. A szellemi örökségért is külön bizottsággal kell konzultálnia a Nemzeti Örökségvédelmi Hatóságnak. Ezek fő szervezetek alá tartoznak tehát a megyei hatóságok, amelyek együttesen felelnek egy megye épített, tárgyi és szellemi kulturális örökségéért. Magyarán: a színházi előadásoktól, a múzeumi tárgyakon keresztül az épített örökségünkig a legváltozatosabb kulturális javakért is ez az intézmény felelős Kolozs megyében. A bonyolult bürokrácia nemcsak az olvasónak tűnhet átláthatatlannak: nemegyszer jómagam is csapdájába esek ennek a rendszernek, ami nagyban nehezíti az épített örökségünk hatékony védelmét Kolozs megyében.
– Kolozsvár kevesebb, mint tíz év alatt területileg és urbanisztikai szempontok szerint is nagyot változott. A több mint négyszázezer lakosú város rengeteg külföldi befektetőt is vonz, amelyek nemegyszer súlyos mértékben veszélyeztetik a város építészeti és kulturális összképét és örökségét. Ezek monitorizálásában az Ön intézményének óriási szerepe van. Hogyan történik a város épített örökségének védelme és milyen helyi hatóságokkal működnek együtt?
– A legnagyobb gond, amivel az intézményünk küzd, az a társadalom hozzáállása az épített örökséghez. Ezen a téren nemcsak a Kolozsvárra került és a városhoz érzelmileg nem kötődő külföldi befektetők, de a helyi lakosságnak is óriási hiányosságai vannak. Romániában még nem jutottunk el oda, hogy a nagyközönség ugyanolyan értékesnek találjon egy műemlék épületet, mint egy híres festményt vagy egy aranytárgyat. A tárgyi örökség megbecsülése és a múzeumi tárgyak iránti egyre növekvő érdeklődés sajnos nem érzékelhető ilyen mértékben az épített örökségünkkel szemben. Intézetünk szoros kapcsolatot tart fent a városi és megyei rendőrséggel, ahol létezik egy kulturális szakosztály. Cristian Luca, a Kolozs Megyei Rendőrség munkatársa felel az épített és tárgyi örökséget ért vissza- élésekről. A polgármesteri hivatalnak is van ilyen feladatkörrel megbízott szakbiztosa, így a helyi lakosság három intézményhez is fordulhat, amennyiben műemlék épületek rongálásáról vagy tárgyi örökséggel kapcsolatos visszaélésekről értesül. A Kolozs Megyei Kulturális és Műemlékvédelmi Hatóság a havonta egyszer összeülő regionális szakmai bizottsággal közösen dönt minden egyes kolozsvári és Kolozs megyei építkezésről és nagyberuházásról, amelyeknek tőlünk kell engedélyt kérniük. Azokban az esetekben, amikor visszaélést vagy az épített örökség épségét fenyegető jelenséget tapasztalunk, a hatóság jelentést küld a rendőrségnek és a polgármesteri hivatalnak, amelyek – elvileg – jogi hatalommal rendelkeznek, hogy az építkezéseket leállítsák vagy inspekciót végezzenek. Sajnos a gyakorlatban azonban ezek a pontosan meghatározott jogi folyamatok nem mindig működnek.
– Az erdélyi magyar sajtóban legtöbbet a Házsongárdi temetőben tapasztalt rongálások és visszaélésekről olvashatunk. Bár a temetőt ma már szinte minden, román vagy magyar nyelvű városi útikalauz, mint Kolozsvár egyik legfőbb történelmi emlékhelyét mutatja be, mégis, a temetőben tovább folyik az új sírok kialakítása. Milyen szabályok vannak jelenleg érvényben a temetőre vonatkozóan?
– A 2013 februárjában elfogadott új Városrendezési Terv (Plan General Urbanistic) szabályainak értelmében, a temető teljes területe műemléki státusszal rendelkezik. Ennek értelmében a temetőben a felszín fölé 80 cm-re emelkedő (100 x 200 cm-es területű) sírokat nem szabad semmilyen formában módosítani vagy megrongálni. Nem engedélyezett ezekben, a jól látható síroknak az újrahasználása, amennyiben az nem üres. Az üresen álló sírokat ellenben a jelenleg érvényben lévő szabályok értelmében újrahasználhatják. Több esetben adtunk negatív jelentést és nem engedélyeztünk számos olyan síremlék építését, amely vagy a régi történelmi síremlékeket vagy a temető összképét, úthálózatát és hagyományos térrendezését módosította volna. A Házsongárdi temető esetében ugyanis nemcsak a régi síremlékek, de a temető úthálózata és struktúrája is védett.
 – Néha nagy visszhangot kelt néhány történelmi emlékműre helyezett otromba reklámfelirat vagy egy-egy épület homlokzatát megrongáló építkezés vagy fel- újítás. Melyek a jelenleg Kolozsváron észlelhető legjelentősebb műemlékvédelmi visszaélések és rongálások?
– Évente mintegy harminc olyan jelentést terjesztünk a polgármesteri hivatal és a helyi hatóságok elé, amelyek épített örökségünk és a város építészeti arculatát súlyosan rongálják. Ezek közül kiemelendő az Unió (Memorandumului) utca 16. szám esete. A 18. századi épület kiemelkedő műemléki értékkel bír (műemléki kódja: CJ-II- a-A- 07240), elsősorban barokk homlokzata miatt. Az épület 2007-ben még eredeti állapotában volt látható, 2010-ben azonban súlyos módosításokat észleltünk a homlokzaton. Bár a helyszíni kutatást megnehezítette a jelenlegi arab származású lakók közreműködésének hiánya és a velük tapasztalt nyelvi nehézségek (sem román, magyar vagy angol nyelven nem kommunikáltak velünk), légi fotókon és később Google térképes felvételeken kiderült, hogy nemcsak az épület homlokzata, de a teljes belső udvar is radikális átalakítást szenvedett. (Szigetelik a múltat, de a városvezetést az sem zavarja, Szabadság, 2016. május 5.) Ugyancsak eltűnt az épület szépen kialakított magas padlása is. A homlokzaton létrehozott két újabb ablak és a padlás radikális átalakítása az eredeti homlokzatot és barokk épületet teljesen új, „balkáni” vonásokkal csúfította el. Minderre 2007 és 2010 között, a város egyik legforgalmasabb, több ezer ember által látogatott buszmegállójának közelében került sor. Az engedély nélkül kezdeményezett építkezést és a mű- emlék épület súlyos rongálásáról azonnal jelentést küldtem a polgármesteri hivatalnak, ám sajnos azóta sem történt érdembeli változás ez ügyben. Hasonlóan súlyos esetről számolhatunk be az Eötvös (Constanţa) utcában emelt Europa Business Center tizenkét emeletes monstruma esetén. A Iosif Pop és Matei Miko által építtetett hatalmas épület számos pontban sérti a város építészeti összképét. Az épület felépítésére 2009-ben a városi tanács adott engedélyt Sorin Apostu polgármestersége idején, kijátszva az akkor Regionális Városrendezési Tervet (PUZ), amelyben még az Eötvös utca a belváros részeként, műemlékvédelmi státusszal rendelkezett, így bármilyen építkezés esetében ezen a területen szükséges lett volna a mi intézetünk jóváhagyása és engedélye. A 2012-ben elindult építkezés már az Alin Tişe-féle új Általános Városrendezési Terv értelmében indult, amely – a megyei tanács elnökének személyes érdekeltségei miatt – kivette az Eötvös utca környékét a műemlékvédelmi zónából, így az építkezésnek immár jogi akadálya sem volt. Véleményem szerint, hasonlóan botrányos a Heltai téren (Cipariu) jelenleg emelkedő görög katolikus templom is. Az eredeti tervek – amelyeket majd negyed évszázada, még az 1990-es évek elején nyújtottak be – egy jóval kisebb és egyszerűbb, görög kereszt alakú épületről szóltak. A jelenlegi forma egy az ázsiai pagodákra, a cigány barokkra és a balkáni felületességre utaló jegyeket is magán hordozza és súlyosan rontja a város építészeti összképét. Addig, amíg a helyi lakosság nem lesz érzékenyebb az épített örökség és a város építészeti arculatának védelmére és megőrzésére, sajnos az ilyen visszaélések csak szaporodni fognak. Bízom benne, hogy a fiatal generáció már másképp fog Kolozsvár történelmi emlékeire tekinteni.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Mihez kezdtek a románok az ölükbe hullott műemléki örökséggel? (A nagy egyesülés centenáriuma)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)