Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2014. december 10.
Megszűnt Nagybánya magyar nyelvű tv-műsora
Megszűnt Nagybányán az egyetlen magyar nyelvű tv-műsor. Az egy órás műsort heti egy alkalommal sugározta egy nagybányai tv-társaság, de az nemrég megszűnt, így vele együtt a magyar műsor is. Az utóbbi időben az egyetlen magyar nyelvű hetilapot a Bányavidéki Új Szót is a megszűnés fenyegeti.
A Zahoránszki Brigittának, a Kossuth Rádió munkatársának Hitter Ferenc műsorszerkesztő elmesélte a nagybányai magyar nyelvű tv-műsorok történetét, hozzátéve, hogy a Guttinmelléki Friss Újság, amelynek ő főszerkesztője volt, elsősorban az érdeklődés hiányában szűnt meg.
Hitter Ferenc arról panaszkodott, hogy a szórványra csak bizonyos időszakokban, mint például a választások alkalmával figyelnek, azután már „senki nem törődik a kisebbségekkel.”
Dávid Lajos, a Teleki Magyar Ház vezetője arról beszélt, hogy az eddigi magyar nyelvű adások nem a tv-társaságok kegyéből működtek, hanem azért, mert voltak olyan emberek, akik idejüket és sokszor még a pénzüket is feláldozva vállalták, ezen műsorok szerkesztését.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
Megszűnt Nagybányán az egyetlen magyar nyelvű tv-műsor. Az egy órás műsort heti egy alkalommal sugározta egy nagybányai tv-társaság, de az nemrég megszűnt, így vele együtt a magyar műsor is. Az utóbbi időben az egyetlen magyar nyelvű hetilapot a Bányavidéki Új Szót is a megszűnés fenyegeti.
A Zahoránszki Brigittának, a Kossuth Rádió munkatársának Hitter Ferenc műsorszerkesztő elmesélte a nagybányai magyar nyelvű tv-műsorok történetét, hozzátéve, hogy a Guttinmelléki Friss Újság, amelynek ő főszerkesztője volt, elsősorban az érdeklődés hiányában szűnt meg.
Hitter Ferenc arról panaszkodott, hogy a szórványra csak bizonyos időszakokban, mint például a választások alkalmával figyelnek, azután már „senki nem törődik a kisebbségekkel.”
Dávid Lajos, a Teleki Magyar Ház vezetője arról beszélt, hogy az eddigi magyar nyelvű adások nem a tv-társaságok kegyéből működtek, hanem azért, mert voltak olyan emberek, akik idejüket és sokszor még a pénzüket is feláldozva vállalták, ezen műsorok szerkesztését.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
2015. április 4.
Képzőművészeti tehetségképző program Nagybányán
Egy gyönyörű tavaszi reggelen, tizenhárom fiatal részvételével indult első képzőművészeti tehetségsegítő program, a „Genius loci – a hely szelleme – Nagybánya képzőművészeti műhely”, amelynek keretében a rendszeres grafikai-festészeti oktatás és gyakorlatok mellett műterem-látogatásra, a nagybányai Művészeti Múzeum régi és kortárs képzőművészeti gyűjteményének megismerésére, kortárs képzőművészekkel való megismerkedésre is lehetőséget biztosítunk a résztvevőknek. A műhelytevékenységek március 21 – május 30. között, szombat délelőttönként zajlanak, Győri Kinga klastromréti műtermében, valamint a Teleki Magyar Házban.
A program az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a Teleki Magyar Ház együttműködésének köszönhetően valósul meg, vezetői pedig Deák Orsolya és Győri Kinga képzőművészek!
nagybanya.ro
Erdély.ma
Egy gyönyörű tavaszi reggelen, tizenhárom fiatal részvételével indult első képzőművészeti tehetségsegítő program, a „Genius loci – a hely szelleme – Nagybánya képzőművészeti műhely”, amelynek keretében a rendszeres grafikai-festészeti oktatás és gyakorlatok mellett műterem-látogatásra, a nagybányai Művészeti Múzeum régi és kortárs képzőművészeti gyűjteményének megismerésére, kortárs képzőművészekkel való megismerkedésre is lehetőséget biztosítunk a résztvevőknek. A műhelytevékenységek március 21 – május 30. között, szombat délelőttönként zajlanak, Győri Kinga klastromréti műtermében, valamint a Teleki Magyar Házban.
A program az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával, az Erdélyi Tehetségsegítő Tanács és a Teleki Magyar Ház együttműködésének köszönhetően valósul meg, vezetői pedig Deák Orsolya és Győri Kinga képzőművészek!
nagybanya.ro
Erdély.ma
2015. június 11.
Bibliával és festményekkel az emberek között
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Pusztakamarási és kolozsvári református lelkészként több mint negyven éve szolgál. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként közben Erdély-szerte szervez képzőművészeti kiállításokat. Ferenczy Miklóssal a megalkuvás nélküli igehirdetésről, a kisember felkarolásáról, művészetekről és hitről beszélgettünk.
– A kolozsvári képzőművészeti kiállításokat látogatók – ha nem ismerik önt református lelkészként – arra gondolhatnak, hogy megrögzött műgyűjtő. Honnan ez a nem mindennapi párosítás?
– Képzőművészet iránti elkötelezettségem gyerekkori hozomány. Úgy kerültem el szülőföldemről, a Nyárád-mentéről Kolozsvárra, a Farkas utcába, hogy nagynéném, Ferenczy Júlia képzőművész maga mellé vett, mivel nem volt gyereke. Öten voltunk testvérek: odahaza igen szerény anyagi körülmények között éltünk, így jöttünk fel hárman Kolozsvárra, Imre és István bátyámmal, akikből zenész lett. Júlia néném és férje, Fuhrmann Károly iparművész műterme kiváló alapozást nyújthatott volna festészethez és grafikához egyaránt, ha igazi tehetséget éreztem volna. Édesanyám amatőrként jól rajzolt, én is örököltem némi készséget: mind Júlia néném, mind másik nevelőszülőm, Gy.Szabó Béla felajánlotta, hogy foglalkoznak velem, ha rajzolni, festeni akarok. Amikor láttam, hogy ez nekik milyen könnyen megy, nekem meg mennyire nehezen, elillant a bátorságom. Nem lett belőlem festőművész, de a családi talentumot Botond fiam vitte tovább azzal, hogy elvégezte a kolozsvári képzőművészeti főiskolát.
– A művészet iránti elkötelezettsége viszont töretlen. Gy. Szabó Béla hagyatékának gondozójaként ez édes teher is?
– Amikor 1985 novemberében meghalt, Gy. Szabó Bélát én temettem el a Házsongárdi temetőben. Lelkészként a legnehezebb temetésem volt ez, hiszen életem egy darabkáját veszítettem el. Teológus korom óta a műterme mellett állt a szobám, és amikor elutazott valahova, mindenben rám hagyatkozott. Sokat segítettem neki a kiállítások megszervezésében. Júlia néném, a Gy. Szabó hagyaték örököse mindent rám testált. Akkor nagy teher nehezedett rám, de később értettem meg a jézusi tanítást, miszerint ha a terhet felveszed, egyszercsak könnyűvé válik, és gyönyörűséges lesz. Most itt tartok: nemrég szerveztük meg a 101. Gy.Szabó Béla-kiállítást Nagybányán, a Teleki Házban, és ezen a héten nyílik a 102. kiállítás a kolozsvári magyar főkonzulátuson. Amíg 1990 és 2010 között a kolozsvári esperesi hivatalban a Gy. Szabó Galériát működtettük, tíz év alatt mintegy 135 kiállítást szerveztünk, a Pata utcai gyülekezeti ház Fehér Galériájában pedig további harmincat. Már gyerekkoromban sok képzőművészt megismertem nevelőszüleim műtermeiben. A rendszerváltás után ez a szellemi örökség késztetett arra, hogy bemutatkozási lehetőséget kínáljunk az új nemzedékek számára is.
– Hogyan került lelkészi pályára egy 1969-ben érettségizett székely fiatalember, akinek a kolozsvári polgári-intellektuális környezet nemcsak zenei és képzőművészeti műveltséget, hanem nagyon jó angol nyelvtudást is adott?
– Pályaválasztásomra a Farkas utcai református templomban szolgáló László Dezső lelkész volt a legnagyobb hatással. A Nyárádszentbenedeken negyven éven át köztiszteletben álló lévita tanítóként szolgáló nagyapámtól tudtam, hogy őseink a 16. század végétől nyomon követhetően papok, tanítók, kántorok voltak. Úgy gondoltam, teológusként én is beillek e sorba. László Dezső és az akkor fiatal oktató, Juhász Tamás készített fel a felvételire. Jó tanuló lévén nem az volt a kérdés, hogy bejutok-e, hanem hogy milyen eredménnyel. Nem akartam csalódást okozni mentoraimnak. Kiváló évfolyam volt az 1969-es. A végzősök közül a többség vezető tisztségeket töltött be később az egyházi hierarchiában, sokan lettek esperesek. Az ötvenes-hatvanas évek eleji sztálinista egyházellenesség csökkenésével nőtt az érdeklődés a teológia iránt. Tanárunk, Dávid Gyula püspökhelyettes akkor még megtehette első éven, hogy mindannyiunkat behívott magához és elmondta: a Szekuritáté egyenként meg fog keresni, és felajánlja az együttműködés lehetőségét, azaz legyünk besúgók. Jól gondoljuk meg, mit írunk alá! Az évfolyamunkról egy-két később „elcsúszott” lelkészen kívül, tudtommal, senki nem kollaborált az állambiztonsággal.
– Gondolom, önt is megkörnyékezték...
– Igen, de miután nemet mondtam, a teológián nem zaklattak. Később, első gyülekezetemben, Pusztakamaráson az odaérkezésem után a falunkért felelős szekustiszt megkeresett és elmondta: ő mindent tud arról, mi történik a faluban, csak azt nem tudja, mit gondolnak az emberek. Ebben tudnék én neki segíteni. A válaszom egyértelmű volt: nem tudok és nem is akarok ilyesmiben segíteni. Miután a szekusdossziémhoz hozzájutottam, láttam, hogy rólam sokat és sokan jelentettek, de az én lelkiismeretem tiszta.
– Sütő András szülőfaluja nem jelentett kiemelt műveleti területet a magyar veszélytől tartó állambiztonság számára?
– Nem hiszem, hogy Pusztakamarás különlegesebb falu lett volna a hatalom számára, mint a többi mezőségi település. Sütő András évente néhányszor jött haza, őt nem itt kellett szemmel tartaniuk. Amikor hazatért szüleihez, templomba ritkán járt, de velem jó kapcsolatot ápolt. Főleg karácsony táján gyűlt össze a nagycsalád: ilyenkor a szüleivel együtt összeültünk és jót beszélgettünk. Ha otthon járt, rendszerint megkeresett a parókián. Nyomon követte és elismerte a gyülekezetben kifejtett munkám. Pusztakamaráson gyakori volt a vendég, hiszen Erdélyből és Magyarországról sokan ellátogattak Kemény Zsigmond sírjához. Az Anyám könnyű álmot ígér szerzője, Sütő András akkoriban már Magyarországon is ismert volt, így bekopogtattak a szülőházához is.
– Makkai Sándor Holttengere, a Mezőség milyen benyomást tett önre?
– Soha nem tudtam azonosulni a Holttengerrel, merthogy a mezőségi magyar emberről más véleményem alakult ki. A tömbmagyar vidékek egyházhoz való viszonyulásuktól eltérően a mezőségi ember mindig érezte, hogy az egyházon belül van az igazi és egyetlen megtartó erő. Egyféle búvópatakként láttam a Mezőséget, amely a föld alatt eltűnik, aztán tiszta vizű, éltető forrásként jut a felszínre. A Pusztakamaráson eltöltött nyolc és félből hat éven át beszolgáló lelkész is voltam parányi gyülekezetekben: vasárnaponként 25 kilométert is gyalogoltam esőben, hóban, mégis ez volt életem legszebb időszaka. Nemcsak azért, mert akkor született meg három gyerekünk, hanem mert ezek az egyszerű és nagyszerű emberek igazi nagycsaládot jelentettek.
– Jól választott, amikor 1982-ben ismét Kolozsvárra költözött, immár Pata utcai református lelkészként?
– Amikor 1982 májusában bejöttünk a városba, a feleségem, Annamária, aki Kolozsváron nőtt fel, sírva hagyta ott a pusztakamarási parókiát. Gyerekeim később is, éveken át kijártak nyaralni pusztakamarási családokhoz. Ma is élő kapcsolatunk van sok mezőségi családdal, akiknek az elmúlt három évtizedben lehetőségeink szerint mindig segítettünk. A Pata utcai gyülekezet hívott meg lelkésznek, miután két presbitere inkognitóban meghallgatta az istentiszteletem Pusztakamaráson. Akkor került iskolás sorba Eszter lányunk, gondoltuk, Kolozsváron könnyebb lesz. De nem volt ebben tudatosság, hogy mi feltétlenül Kolozsvárra szeretnénk jönni. Életelvem, hogy az Úristen intézi a dolgaimat: ha ő így rendezte, akkor az így van jól. Ebben a hitben költöztünk Kolozsvárra.
– Emlékszem, a nyolcvanas években azt rebesgették a kolozsvári magyarok, hogy a Patai utcai református imaház lesz az első, amelyet lebontanak. Hogyan úszták meg?
– 1986-tól 1989 decemberéig tartott a gyülekezet térdre kényszerítésének kísérlete. Körülöttünk már mindent lebontottak, cserébe már mindent felajánlottak, de a presbitérium egyemberként állt ki mögöttem: nem tágítunk. Ebben az is szerepet játszott, hogy azelőtt már lebontották a parókiánkat. Nem tudott mit kezdeni velünk a hatalom, és valószínűleg nem akart cirkuszt, így aztán körbevettek tömbházakkal, de nem bontottak le. Hihetetlen egység volt akkor a gyülekezetben. Az oktatásból, a kultúrából, minden más területről száműzött kolozsvári magyarságnak az egyháza lett az utolsó menedéke.
– Régi fényképeket láttam a nyolcvanas évek konfirmációs istentiszteleteiről, ahol népviseletbe öltözött fiatalok hatalmas csapata állja körül az úrasztalát. Hányan konfirmáltak akkoriban?
– Egy-egy évben annyian, mint ahányan manapság konfirmálnak Kolozsvár tizenkét gyülekezetében összesen, azaz százötvenen is. Három iskola magyar diáksága járt hozzánk vallásórára és konfirmációra. Kiránduló lelkészként ismertek Kolozsváron, mert nagyon sokat utaztam Erdélyben a fiatalokkal. Igazi csapattá kovácsolódtunk. Ma is sokukkal tartom a kapcsolatot, követem az életútjukat. Igaz, többségük már rég külföldön él. Nem véletlen, hogy az egykori 3400 lélekből mára 2000 maradt a gyülekezetben. Huszonöt év alatt 1500 személlyel többet temettem, mint ahányan születtek. Öröm az ürömben, hogy a rendszerváltás körüli években tapasztalt rengeteg vegyes házasság – a gyülekezetben akkoriban minden második magyar fiatal nyelvileg vegyes házasságba lépett – mára jelentősen megváltozott.
– Az 1953-ban épült imatermet ötven évre rá, 2013-ban alakították át tágas templommá, toronnyal, több funkciós gyülekezeti házzal. A lebontott, régi parókia helyett új épült. Miközben nyugdíjba készül, nem aggasztja, hogy néhány évtized múlva ki lakja majd be ezt a magyar oázist a Pata utca sarkán?
– Úgy szeretnék mindent átadni utódomnak, hogy az építkezések, a felújítások befejeződjenek, és ő csak lelkigondozással törődhessen. Úgy gondolom, ma ez az egyház legfontosabb feladata. A gyerekekkel kell kezdeni, mert ők lesznek a leendő keresztény családok alapjai. Minden lelkész számára nagy kihívás, hogy a régi gyülekezeti életet miként tudjuk megtartani. Ugyanakkor látni kell, hogy az Úristen az, aki megtart bennünket. Egy lelkész ebben hisz, ebben bízik, és ezt hirdeti híveinek.
Ferenczy Miklós
Nyárádszentbenedeken született 1950-ben. Tíz éves korában került kolozsvári nevelőszüleihez, Ferenczy Júliához, majd Gy. Szabó Bélához. 1969-ben érettségizett, és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett. Püspöke Marosvásárhelyre akarta segédlelkésznek kinevezni, ő inkább mégis Pusztakamarást választotta. Nyolc és fél év mezőségi szolgálat után 1982-ben került Kolozsvárra a Patai utcai református gyülekezetbe. A Szekuritáté szorosan figyelemmel követte tevékenységét, amiről vastag szekus dosszié árulkodik.
1990 után Gy. Szabó Béla hagyatékára alapozva létrehozta a Gy. Szabó Béla Galériát. Az elmúlt 25 évben mintegy 250 erdélyi képzőművészeti kiállítás megszervezésnél bábáskodott.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. október 22.
86 éves korában elhunyt Dudás Gyula festőművész
Megdöbbenéssel fogadtuk a hírt, hogy Dudás Gyula nincs többé. Bár tudtuk, hogy a festőművész egészségi állapota az utóbbi hónapokban sokat romlott, nehezünkre esett elfogadni a könyörtelen valóságot: a selymesen lágy pasztell színeket felvonultató vásznat durva, fekete ecsetvonással rondította el a halál.
Ezentúl hiába várjuk Gyula bácsit a szerkesztőségbe, hogy kellemes lényével, szellemes mondataival és anekdotába illő történeteivel felüdülést csempésszen szürke hétköznapjainkba. Soha többé nem kérdezheti meg tőlem csillogó szemekkel, hogy: Attila, mi újság Szinérváralján? Mint ahogy már jó pár éve azt sem kérdezhette meg tőlem, hogy mit csinál, hogy van a poklot és a mennyországot megjárt Pákey-házaspár - akikhez annak idején sokszor kijárt a Szinér-parti kisvárosba -, mivel már ők is örök álmukat alusszák a református temetőben.
Amolyan házi festőművészünk volt Ő, ha szabad - persze, minden perojatív tartalmától, értelmétől megfosztva - ezt a kifejezést használni. Mindig szívesen láttuk, s szerintem Ő is mindig szívesen látogatott meg minket, ha tehette. Amikor kellett, a maga nemes módján segített: képet ajánlott fel a szerkesztőség megsegítésére. De nem csak az Új Szót árasztotta el nagylelkűségével. Nagyszerűen együttműködött a Teleki Magyar Házzal, a nagybányai és környékbeli oktatási intézményekkel, egyházakkal, mindenkivel, akinek szüksége volt Gyula bácsira, illetve az Ő szaktudására. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a váraljai diákok egy vetélkedő kapcsán keresték fel a művész urat, aki készségesen állt az ifjak rendelkezésére, s ennek a találkozásnak az élménye örök nyomot hagyott bennük.
Csodáltuk Gyula bácsi korát meghazudtoló munkabíró képességét. Táborból táborba járt, mindenhol szívesen látták a szervezők, s nem csupán azért, mert mesterien bánt az ecsettel, hanem azért is, mert rendkívül kellemes, szerény ember volt. Biztos vagyok benne, hogy ezek a festőtáborok is sokkal szürkébbek lesznek nélküle, s pályatársai lelkére is rátelepszik a hiányérzet.
Dudás Gyula keramikus és festőművész 1929. május 24-én született Maroshévízen (Topliþa). 1943 és 1945 között végezte el a nagyenyedi tanítóképzőt, majd 1953-58-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Kádár Tibor és Mohi Sándor volt a mestere.
1958-tól Nagybányán telepedett le, ahol egyik alapítója volt az abban az esztendőben alakult Zene- és Képzőművészeti Líceumnak. 1990-ig volt e tanintézmény rajztanára. Olajfestményei csendéletek, tájképek (főként nagybányai városi tájak), enteriőrök. Készített használati és díszítőkerámiát is.
Egyéni kiállításai: 1966, 1969, 1986 - Művészeti Galéria, Nagybánya; 1969 - Szatmárnémeti, Nagyvárad; 1976 - Gyergyószentmiklós (Gyerkó Máriával); 1980 - Új Élet Galéria, Marosvásárhely; 1991 - Szatmárnémeti; 1992 - Nagybánya; 1995 - Nagybánya; 1999 - Erdélyi Ház, Nagybánya; 2000 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; 2002 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; Kinizsi Galéria, Debrecen; 2003 - (Bitay Zoltánnal), Magyarok Háza, Budapest; Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; 2004 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2005 - Maroshévíz; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós; Testvérmúzsák Galéria, Pomáz; 2009 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya.
Válogatott csoportos kiállítások: 1996 - Barabás Miklós Céh kiállítása, Bethlen Kata Diakóniai Központ, Kolozsvár; 1999 - 20 éves a Hortobágyi Alkotótábor, Hatvan; 2001 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; 2002 - „Felezőidő” - Romániai magyar művészet 1965-75, Ernst Múzeum, Budapest; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2003 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; A nagybányai régi iskola és kortárs művészek kiállítása, Művészetmalom, Szentendre; 2004 - Nagybányai Magyar Képzőművészek Társaságának kiállítása, Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; Kriterion Galéria, Csíkszereda; 2005 - Nagybányai Tavaszi Tárlat, Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2006 - Lakiteleki Őszi Alkotótábor kiállítása, Lakitelek; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2007 - Magyar művészek - magyar művészet Erdélyben, Vármegye Galéria, Budapest; 2008 - III. Nagybányai-Kecskeméti festőiskola alkotótábor kiállítása, Lakitelek; 2009 - A Barabás Miklós Céh 80 éves jubileumi tárlata, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy; 2010 - Kapcsolat 2010, Nagybánya; Bugaci Alkotótábor kiállítása, Bugac, 2011 - Nagybányai művészek kiállítása, Hódmezővásárhely.
Dudás Gyula szinte élete utolsó pillanatáig alkotott, aktívan kapcsolódva be a művészeti élet eseményeinek az alakításába. Alig két hete például Bugacon volt alkotótáborban.
Nyugodj békében, Gyula bácsi!
(Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó)
nagybanya.ro/hirek
Megdöbbenéssel fogadtuk a hírt, hogy Dudás Gyula nincs többé. Bár tudtuk, hogy a festőművész egészségi állapota az utóbbi hónapokban sokat romlott, nehezünkre esett elfogadni a könyörtelen valóságot: a selymesen lágy pasztell színeket felvonultató vásznat durva, fekete ecsetvonással rondította el a halál.
Ezentúl hiába várjuk Gyula bácsit a szerkesztőségbe, hogy kellemes lényével, szellemes mondataival és anekdotába illő történeteivel felüdülést csempésszen szürke hétköznapjainkba. Soha többé nem kérdezheti meg tőlem csillogó szemekkel, hogy: Attila, mi újság Szinérváralján? Mint ahogy már jó pár éve azt sem kérdezhette meg tőlem, hogy mit csinál, hogy van a poklot és a mennyországot megjárt Pákey-házaspár - akikhez annak idején sokszor kijárt a Szinér-parti kisvárosba -, mivel már ők is örök álmukat alusszák a református temetőben.
Amolyan házi festőművészünk volt Ő, ha szabad - persze, minden perojatív tartalmától, értelmétől megfosztva - ezt a kifejezést használni. Mindig szívesen láttuk, s szerintem Ő is mindig szívesen látogatott meg minket, ha tehette. Amikor kellett, a maga nemes módján segített: képet ajánlott fel a szerkesztőség megsegítésére. De nem csak az Új Szót árasztotta el nagylelkűségével. Nagyszerűen együttműködött a Teleki Magyar Házzal, a nagybányai és környékbeli oktatási intézményekkel, egyházakkal, mindenkivel, akinek szüksége volt Gyula bácsira, illetve az Ő szaktudására. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt a váraljai diákok egy vetélkedő kapcsán keresték fel a művész urat, aki készségesen állt az ifjak rendelkezésére, s ennek a találkozásnak az élménye örök nyomot hagyott bennük.
Csodáltuk Gyula bácsi korát meghazudtoló munkabíró képességét. Táborból táborba járt, mindenhol szívesen látták a szervezők, s nem csupán azért, mert mesterien bánt az ecsettel, hanem azért is, mert rendkívül kellemes, szerény ember volt. Biztos vagyok benne, hogy ezek a festőtáborok is sokkal szürkébbek lesznek nélküle, s pályatársai lelkére is rátelepszik a hiányérzet.
Dudás Gyula keramikus és festőművész 1929. május 24-én született Maroshévízen (Topliþa). 1943 és 1945 között végezte el a nagyenyedi tanítóképzőt, majd 1953-58-ban a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. Kádár Tibor és Mohi Sándor volt a mestere.
1958-tól Nagybányán telepedett le, ahol egyik alapítója volt az abban az esztendőben alakult Zene- és Képzőművészeti Líceumnak. 1990-ig volt e tanintézmény rajztanára. Olajfestményei csendéletek, tájképek (főként nagybányai városi tájak), enteriőrök. Készített használati és díszítőkerámiát is.
Egyéni kiállításai: 1966, 1969, 1986 - Művészeti Galéria, Nagybánya; 1969 - Szatmárnémeti, Nagyvárad; 1976 - Gyergyószentmiklós (Gyerkó Máriával); 1980 - Új Élet Galéria, Marosvásárhely; 1991 - Szatmárnémeti; 1992 - Nagybánya; 1995 - Nagybánya; 1999 - Erdélyi Ház, Nagybánya; 2000 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; 2002 - (Bitay Zoltánnal), Zebegény; Kinizsi Galéria, Debrecen; 2003 - (Bitay Zoltánnal), Magyarok Háza, Budapest; Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; 2004 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2005 - Maroshévíz; Tarisznyás Márton Múzeum, Gyergyószentmiklós; Testvérmúzsák Galéria, Pomáz; 2009 - Teleki Magyar Ház, Nagybánya.
Válogatott csoportos kiállítások: 1996 - Barabás Miklós Céh kiállítása, Bethlen Kata Diakóniai Központ, Kolozsvár; 1999 - 20 éves a Hortobágyi Alkotótábor, Hatvan; 2001 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; 2002 - „Felezőidő” - Romániai magyar művészet 1965-75, Ernst Múzeum, Budapest; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2003 - Határok nélkül, Vármegye Galéria, Budapest; A nagybányai régi iskola és kortárs művészek kiállítása, Művészetmalom, Szentendre; 2004 - Nagybányai Magyar Képzőművészek Társaságának kiállítása, Gy. Szabó Béla Galéria, Kolozsvár; Kriterion Galéria, Csíkszereda; 2005 - Nagybányai Tavaszi Tárlat, Teleki Magyar Ház, Nagybánya; 2006 - Lakiteleki Őszi Alkotótábor kiállítása, Lakitelek; Magyar Képzőművészek kiállítása, Stockholm; 2007 - Magyar művészek - magyar művészet Erdélyben, Vármegye Galéria, Budapest; 2008 - III. Nagybányai-Kecskeméti festőiskola alkotótábor kiállítása, Lakitelek; 2009 - A Barabás Miklós Céh 80 éves jubileumi tárlata, Gyárfás Jenő Képtár, Sepsiszentgyörgy; 2010 - Kapcsolat 2010, Nagybánya; Bugaci Alkotótábor kiállítása, Bugac, 2011 - Nagybányai művészek kiállítása, Hódmezővásárhely.
Dudás Gyula szinte élete utolsó pillanatáig alkotott, aktívan kapcsolódva be a művészeti élet eseményeinek az alakításába. Alig két hete például Bugacon volt alkotótáborban.
Nyugodj békében, Gyula bácsi!
(Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó)
nagybanya.ro/hirek
2015. október 28.
Már nem kell erőszakkal románosítani, beindult a passzív asszimiláció –
Erdélyi szórványlét egy csángó magyar szemével.
Az idén augusztusban elindult Petőfi Sándor programnak az a célja, hogy segítse a kárpát-medencei szórványmagyarságot, támogassa a közösségek identitását, azokat a fiatalokat, akiknek fontos a hagyományok életben tartása.
Milyen az erdélyi szórványlét egy csángó magyar szemével? Nos, sokkal nehezebb, mint Moldvában, ahol századok óta tart az erőszakos beolvasztás, de ahol önként mondanak le a magyarságukról, ott még szomorúbb a helyzet – derült ki a Bogdán Tibor ösztöndíjassal készült beszélgetésből.
Bogdán Tibort, aki a Bákó megyei Magyarfaluból indult, Budapesten élt, dolgozott, tanulta meg a magyar betűvetést, és a Petőfi program ösztöndíjasaként visszatért Erdélybe, Oláh-Gál Elvira kérdezte. Bogdán elmondta: szeptember elsején érkezett Máramaros megyébe, Nagybányára, ahol a Teleki Ház vállalta a mentorálását, és máris felvázoltak egy feladatsort, amelyhez a Főtér Fesztivál megszervezése is hozzátartozott.
Az ösztöndíjas szomorúan tapasztalta, hogy Máramaros megyében, ahol van lehetőség magyar papokra, magyar misékre, magyar iskolákra és tanárokra, mégis rohamosabban fogy a magyarság, mint Moldvában. Hozzátette: ennek oka az, hogy Máramaros megyében a gyermekeket egyre többen íratják román iskolába, a megoldás pedig néhány iskola és óvoda elhelyezése, illetve összevonása lenne. Az erdélyi szórványban már nem erőszakkal románosítanak, mert beindult az úgynevezett passzív asszimiláció, önként mondanak le a magyarságukról – magyarázta Bogdán Tibor, aki arról is beszélt, hogy nagyon nehéz a fiatalok „befogása” a magyar programokba.
A beszélgetés végén szó esett egy úgynevezett értékleltár elvégzéséről is a megyében, illetve a Magyar Szórvány napjának megrendezéséről Máramarosszigeten.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
Erdélyi szórványlét egy csángó magyar szemével.
Az idén augusztusban elindult Petőfi Sándor programnak az a célja, hogy segítse a kárpát-medencei szórványmagyarságot, támogassa a közösségek identitását, azokat a fiatalokat, akiknek fontos a hagyományok életben tartása.
Milyen az erdélyi szórványlét egy csángó magyar szemével? Nos, sokkal nehezebb, mint Moldvában, ahol századok óta tart az erőszakos beolvasztás, de ahol önként mondanak le a magyarságukról, ott még szomorúbb a helyzet – derült ki a Bogdán Tibor ösztöndíjassal készült beszélgetésből.
Bogdán Tibort, aki a Bákó megyei Magyarfaluból indult, Budapesten élt, dolgozott, tanulta meg a magyar betűvetést, és a Petőfi program ösztöndíjasaként visszatért Erdélybe, Oláh-Gál Elvira kérdezte. Bogdán elmondta: szeptember elsején érkezett Máramaros megyébe, Nagybányára, ahol a Teleki Ház vállalta a mentorálását, és máris felvázoltak egy feladatsort, amelyhez a Főtér Fesztivál megszervezése is hozzátartozott.
Az ösztöndíjas szomorúan tapasztalta, hogy Máramaros megyében, ahol van lehetőség magyar papokra, magyar misékre, magyar iskolákra és tanárokra, mégis rohamosabban fogy a magyarság, mint Moldvában. Hozzátette: ennek oka az, hogy Máramaros megyében a gyermekeket egyre többen íratják román iskolába, a megoldás pedig néhány iskola és óvoda elhelyezése, illetve összevonása lenne. Az erdélyi szórványban már nem erőszakkal románosítanak, mert beindult az úgynevezett passzív asszimiláció, önként mondanak le a magyarságukról – magyarázta Bogdán Tibor, aki arról is beszélt, hogy nagyon nehéz a fiatalok „befogása” a magyar programokba.
A beszélgetés végén szó esett egy úgynevezett értékleltár elvégzéséről is a megyében, illetve a Magyar Szórvány napjának megrendezéséről Máramarosszigeten.
Kossuth Rádió
Erdély.ma
2016. szeptember 16.
Örömben üröm
Közel fél évszázada van szerencsém csodálni Nagybánya s környéke Isten alkotta szépségeit. Szívemhez nőtt a város. Nyugdíjas éveimre második otthonommá lett. Ebből adódóan igyekeztem beleásni magam a múltjába, s számon tartani mindazt, ami érték, ha tetszik: magyar érték.
A kutakodásban segítségemre volt az 1894-ben megjelent Nagybánya és környéke című monográfia Palmer Kálmán szerkesztésében. Törökfalvi Pap Zsigmond, dr. Shönherr Gyula, dr. Zolnai Gyula, a református lelkipásztor, Gergely Károly és sok más tudós elme jegyzi a város múltját átfogó tanulmányokat.
A szerkesztő előszavában egyéb magvas gondolatok mellett így fogalmaz: „...aki egy nap alatt be akarja járni Magyarországot, jöjjön ide, ebbe a kis városba, mely a maga sajátos képével, környékének bájos panorámájával a legnagyobb magyar költőt, az alföld szülöttét és dalnokát erre a lelkesült kifakadásra tudta bírni: »Ó mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, és egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak... Ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagybánya regényes völgyében.«
Ám ne higgye a szíves olvasó, hogy a puszták költője csak arra találta szépnek ezt a vidéket, hogy itt kívánjon meghalni és eltemettetni. Legszebb dalai tanúskodnak róla, hogy élni is itt szeretett legjobban, mert ezen a vidéken töltötte élete legboldogabb napjait.”
Nos egyebek közt ezért kedves nekem is ez a város. Ezért „dagad a mellem”, ha a nagybányaiságról esik szó valamilyen összefüggésben. Ezért örültem, amikor a média idehaza és odaát fölkapta a hírt: a település neve magyarul is megjelenik a város határában. Örülök tehát a gesztusnak, de rögtön felvetődik bennem a kérdés: ha nem pályáznánk az Európa Kulturális Fővárosa címre, vajon akkor is megtörténik a csoda? (Lásd a Kolozsváriak erőfeszítéseit.) Illetve örömömbe üröm vegyül, amikor István királyunk megcsonkolt szobrára nézek a régi főtéren.
Amikor a ledózerolt művésztelepi műemlék épületekre gondolok. Amikor Mátyás király édesanyjának 15. századi omladozó lakóháza mellett megyek el. Amikor a lét és nemlét határán vergődő magyar hetilapunk jövőjét latolgatom. A nagybányai magyarság szellemi-kulturális központjára, a Teleki Magyar Házra is ráférne némi önkormányzati anyagi támogatás. Amikor református egyházmegyénk kudarcos székházlobbijára emlékezem. A felsorolás csak a jéghegy csúcsa. Ezeket is „egyhangú tanácsi határozattal” meg lehetett volna, meg lehetne oldani.
Nem kívánok ünneprontó lenni. Csupán csak morfondíroztam. Sőt azt szeretném, hogy múltunk miatt Nagybánya neve magyarul, a demokrácia és jogállamiság jegyében évszázadokig jelezze, hogy még vagyunk, mert lenni akarunk.
Varga Károly
Krónika (Kolozsvár)
Közel fél évszázada van szerencsém csodálni Nagybánya s környéke Isten alkotta szépségeit. Szívemhez nőtt a város. Nyugdíjas éveimre második otthonommá lett. Ebből adódóan igyekeztem beleásni magam a múltjába, s számon tartani mindazt, ami érték, ha tetszik: magyar érték.
A kutakodásban segítségemre volt az 1894-ben megjelent Nagybánya és környéke című monográfia Palmer Kálmán szerkesztésében. Törökfalvi Pap Zsigmond, dr. Shönherr Gyula, dr. Zolnai Gyula, a református lelkipásztor, Gergely Károly és sok más tudós elme jegyzi a város múltját átfogó tanulmányokat.
A szerkesztő előszavában egyéb magvas gondolatok mellett így fogalmaz: „...aki egy nap alatt be akarja járni Magyarországot, jöjjön ide, ebbe a kis városba, mely a maga sajátos képével, környékének bájos panorámájával a legnagyobb magyar költőt, az alföld szülöttét és dalnokát erre a lelkesült kifakadásra tudta bírni: »Ó mennyire szeretem e várost! Már negyedszer vagyok itt, és egyre jobban tetszik. Ezek a vén házak olyan barátságosan köszöntik az érkezőt, mint valami kedélyes öreg urak... Ha nem az alföldön halok meg, ha hegyek közt kell meghalnom, úgy leginkább óhajtom, hogy itt temessenek el, Nagybánya regényes völgyében.«
Ám ne higgye a szíves olvasó, hogy a puszták költője csak arra találta szépnek ezt a vidéket, hogy itt kívánjon meghalni és eltemettetni. Legszebb dalai tanúskodnak róla, hogy élni is itt szeretett legjobban, mert ezen a vidéken töltötte élete legboldogabb napjait.”
Nos egyebek közt ezért kedves nekem is ez a város. Ezért „dagad a mellem”, ha a nagybányaiságról esik szó valamilyen összefüggésben. Ezért örültem, amikor a média idehaza és odaát fölkapta a hírt: a település neve magyarul is megjelenik a város határában. Örülök tehát a gesztusnak, de rögtön felvetődik bennem a kérdés: ha nem pályáznánk az Európa Kulturális Fővárosa címre, vajon akkor is megtörténik a csoda? (Lásd a Kolozsváriak erőfeszítéseit.) Illetve örömömbe üröm vegyül, amikor István királyunk megcsonkolt szobrára nézek a régi főtéren.
Amikor a ledózerolt művésztelepi műemlék épületekre gondolok. Amikor Mátyás király édesanyjának 15. századi omladozó lakóháza mellett megyek el. Amikor a lét és nemlét határán vergődő magyar hetilapunk jövőjét latolgatom. A nagybányai magyarság szellemi-kulturális központjára, a Teleki Magyar Házra is ráférne némi önkormányzati anyagi támogatás. Amikor református egyházmegyénk kudarcos székházlobbijára emlékezem. A felsorolás csak a jéghegy csúcsa. Ezeket is „egyhangú tanácsi határozattal” meg lehetett volna, meg lehetne oldani.
Nem kívánok ünneprontó lenni. Csupán csak morfondíroztam. Sőt azt szeretném, hogy múltunk miatt Nagybánya neve magyarul, a demokrácia és jogállamiság jegyében évszázadokig jelezze, hogy még vagyunk, mert lenni akarunk.
Varga Károly
Krónika (Kolozsvár)
2016. november 29.
Nemzeti végváraink és a szórványosodás
Egymillióval kevesebben beszélik a magyar nyelvet, mint 25 évvel ezelőtt! Aggasztó adatra figyelmeztetett a Jobbik képviselője, Szávay István a Magyar Szórvány Napja alkalmából kiadott közleményében. Kérdés-e még, hogy merre tart a szórványosodás?
Ebben az ügyben vétek „demokratikusan” gondolkozni, itt nem pártok, szervezetek, (ön)érdekképviseletek kell, hogy elmondják véleményüket, hanem egyetlen, hosszú távú megoldást kell találni, amit nevezhetünk nemzetstratégiának, szórványstratégiának, bárhogyan, de az bizonyos: a pillanatnyi tűzoltás már nem segít.
A 2012-es romániai népszámlálás megdöbbentő adatokkal szolgált a szórványtelepülések tekintetében. Bár országszerte általános volt a népességfogyás, a szórványt kegyetlen valóság elé állította. Be kellett látnunk, hogy, amint a jelen 60+ korosztálya eltűnik a „kiszolgált árnyékvilágból”, a szórványlétünk hirtelen az önmegsemmisülés szakadékába lép. Az elfogyás kíméletlen valóságként köszönt ránk. Van-e még remény a helyben maradásra, a helyhez kötött túlélésre? Nagybányán, akkor, egy sokat vitatott kiáltvány látott napvilágot, az Új Kiáltó Szó, amit a többségiek nemzetellenes támadásként értelmeztek, a magyarok jelentős része radikális mozgolódásként bélyegzett meg. A nagybányai Teleki Magyar Ház képviselője, Dávid Lajos egyik későbbi írásában újra összegezte a kialakult szórványhelyzetet és az ebből fakadó orvoslási lehetőségeket, két járható utat vázolva fel: fontosnak tartja a szórvány öntudatosítását, a jó értelemben vett radikalizálódást (bár ehhez, a tapasztalatok szerint, nem fűz sok reményt), és elengedhetetlennek véli egy olyan, erőt és biztonságot sugárzó intézményi háló kifeszítését Magyarország felől, ami a szórványt összefogja (legkevesebb) kulturálisan. Mint ahogy említi, erre szolgált az első Orbán-kormány Magyar Ház-programja.
A magyar állam bármelyik kormányának teljes felelősséget kell vállalnia a határokon túlra szakított magyarságért. Hellyel-közzel, hol populista meggyőződésből, hol kényszerből, hol tudatosan, de létezik magyar-magyar párbeszéd, állami támogatás Magyarország részéről a leszakított területek képviseletei felé. Hogy éppen kivel tárgyal az állam, az széljárás-függő. Hogy éppen mit, mennyit juttat le, az pedig gazdaságpolitikai és politikai színezet-függő. Hogy kihez juttatják le…, talán ez a legfelületesebben kezelt kérdés.
Sokkal átfogóbb, a leszakított területeken élő, dolgozó, tevékenykedő magyarságot ismerő rálátásra van szüksége az államnak ahhoz, hogy a támogatások leosztása (legyen ez bármilyen nemű!) hatékonyságot érjen el. Fel kell térképezni mindazokat a szervezeteket, alapítványokat, egyesületeket, amelyek a magyarság ügyét szolgálják, kiemelten odafigyelve az oktatás-nevelés, a kultúra megőrzése, a fiatalok helyben maradását szorgalmazó közösségek, intézetek tevékenységeire, s azok hátterére, hogy mekkora emberi odaadás és anyagi ráfordítás áldozatai árán élik meg hétköznapjaikat.
Már az is egy külön misét megér, ahogyan a szórványban élők, nap-mint-nap, megvívják nemzeti fennmaradásuk hétköznapi csatáit a magyar oktatásért, a magyar nyelvű istentiszteletekért, a munkahelyi viszonyok közötti magyar beszédért. De nem túlzás azt mondanom, hogy vérbeli végvári vitézeknek számítanak azok az apró, helyi szervezetek tagjai, akik önkéntes munkával, délutánjaikat, hétvégéiket nem kímélve, időt, energiát szánnak gyerekek, fiatalok, kis családi közösségek összefogására, a nemzeti lét megélése érdekében. Ezek a végvárak, mint egykor a felmentő sereget, úgy várják Magyarország segédkező jobbját, nem öncélból, hátsó szándékból, hanem, mert tényleg hisznek abban az apró ügyben, amiért itt maradtak, amiért – még mindig – nem hajlandók feladni stratégiai állásaikat. Ez nem csak a szórvány ügye. Ez az összmagyarság, ez Magyarország ügye!
Mind közül kiemelkedik a fiatalok problémája! Általános a fiatalok elvándorlási szándéka, a jövőkép hiánya a szülőföldön. A szórványt ez a probléma hatványozottan érinti. Minden egyes fiatal elvándorlása közelebb visz az önmegsemmisüléshez. Ők nem elszállingóznak, hanem évről-évre, tanulmányaik végeztével, tömegesen hagyják hátra a szülőföldet, falvaikat, városaikat, amelyek ettől gyors ütemben néptelenednek el. A magyar állam felelős feladata megoldást keresni erre a problémára még akkor is, ha mostanában – belviszonyait tekintve - szembesülnie kell hasonló jelenséggel. Olyan, határokon átívelő, magyar intézményrendszert kell működésbe hozni, ami munkát biztosít, jövőképet ad, érvényesülési lehetőséggel ruházza fel a fiatalokat. Ne Pesten érvényesüljön, hanem olyan munkahelyen, ami itthon tartja, még akkor is, ha ez Pestnek éri meg. Mert így, hosszútávon, mindannyiunknak megéri!
Három fő cél előtt áll a mindenkori magyar kormány: 1. továbbra is biztosítani a leszakított területek nyelv- és kultúraőrző intézményeinek, szervezeteinek, programjainak támogatását, 2. fel kell térképezni a magyarsággal foglalkozó legkisebb szervezeti sejteket is, ezeket minden lehetséges módon támogatni és biztatni munkájuk folytatásában, 3. olyan jövőképet nyújtani a szórványban élő fiataloknak, ami itthon tartja őket, támogatott fejlesztési programok révén a mezőgazdaságban, a kisvállalkozásokban, munkahelyi elhelyezkedéseikben.
A végvárak mindenkori reménye a csoda, a bizakodás, hogy a láthatáron feltűnik a felmentő sereg. A végvárak hőse a realitásokról ügyet sem vesz, akkor is kitart, ha ügye lehetetlen. Az ilyen csodavárások már sokszor mentettek nemzetet és hazát. Az összmagyarság akaratán múlik, hogy a valóság miként süllyeszti el a csodavárót, avagy a csoda milyen mértékben válik megélhető valósággá.
Nagy-J. Z.
itthon.ma//karpatmedence
Egymillióval kevesebben beszélik a magyar nyelvet, mint 25 évvel ezelőtt! Aggasztó adatra figyelmeztetett a Jobbik képviselője, Szávay István a Magyar Szórvány Napja alkalmából kiadott közleményében. Kérdés-e még, hogy merre tart a szórványosodás?
Ebben az ügyben vétek „demokratikusan” gondolkozni, itt nem pártok, szervezetek, (ön)érdekképviseletek kell, hogy elmondják véleményüket, hanem egyetlen, hosszú távú megoldást kell találni, amit nevezhetünk nemzetstratégiának, szórványstratégiának, bárhogyan, de az bizonyos: a pillanatnyi tűzoltás már nem segít.
A 2012-es romániai népszámlálás megdöbbentő adatokkal szolgált a szórványtelepülések tekintetében. Bár országszerte általános volt a népességfogyás, a szórványt kegyetlen valóság elé állította. Be kellett látnunk, hogy, amint a jelen 60+ korosztálya eltűnik a „kiszolgált árnyékvilágból”, a szórványlétünk hirtelen az önmegsemmisülés szakadékába lép. Az elfogyás kíméletlen valóságként köszönt ránk. Van-e még remény a helyben maradásra, a helyhez kötött túlélésre? Nagybányán, akkor, egy sokat vitatott kiáltvány látott napvilágot, az Új Kiáltó Szó, amit a többségiek nemzetellenes támadásként értelmeztek, a magyarok jelentős része radikális mozgolódásként bélyegzett meg. A nagybányai Teleki Magyar Ház képviselője, Dávid Lajos egyik későbbi írásában újra összegezte a kialakult szórványhelyzetet és az ebből fakadó orvoslási lehetőségeket, két járható utat vázolva fel: fontosnak tartja a szórvány öntudatosítását, a jó értelemben vett radikalizálódást (bár ehhez, a tapasztalatok szerint, nem fűz sok reményt), és elengedhetetlennek véli egy olyan, erőt és biztonságot sugárzó intézményi háló kifeszítését Magyarország felől, ami a szórványt összefogja (legkevesebb) kulturálisan. Mint ahogy említi, erre szolgált az első Orbán-kormány Magyar Ház-programja.
A magyar állam bármelyik kormányának teljes felelősséget kell vállalnia a határokon túlra szakított magyarságért. Hellyel-közzel, hol populista meggyőződésből, hol kényszerből, hol tudatosan, de létezik magyar-magyar párbeszéd, állami támogatás Magyarország részéről a leszakított területek képviseletei felé. Hogy éppen kivel tárgyal az állam, az széljárás-függő. Hogy éppen mit, mennyit juttat le, az pedig gazdaságpolitikai és politikai színezet-függő. Hogy kihez juttatják le…, talán ez a legfelületesebben kezelt kérdés.
Sokkal átfogóbb, a leszakított területeken élő, dolgozó, tevékenykedő magyarságot ismerő rálátásra van szüksége az államnak ahhoz, hogy a támogatások leosztása (legyen ez bármilyen nemű!) hatékonyságot érjen el. Fel kell térképezni mindazokat a szervezeteket, alapítványokat, egyesületeket, amelyek a magyarság ügyét szolgálják, kiemelten odafigyelve az oktatás-nevelés, a kultúra megőrzése, a fiatalok helyben maradását szorgalmazó közösségek, intézetek tevékenységeire, s azok hátterére, hogy mekkora emberi odaadás és anyagi ráfordítás áldozatai árán élik meg hétköznapjaikat.
Már az is egy külön misét megér, ahogyan a szórványban élők, nap-mint-nap, megvívják nemzeti fennmaradásuk hétköznapi csatáit a magyar oktatásért, a magyar nyelvű istentiszteletekért, a munkahelyi viszonyok közötti magyar beszédért. De nem túlzás azt mondanom, hogy vérbeli végvári vitézeknek számítanak azok az apró, helyi szervezetek tagjai, akik önkéntes munkával, délutánjaikat, hétvégéiket nem kímélve, időt, energiát szánnak gyerekek, fiatalok, kis családi közösségek összefogására, a nemzeti lét megélése érdekében. Ezek a végvárak, mint egykor a felmentő sereget, úgy várják Magyarország segédkező jobbját, nem öncélból, hátsó szándékból, hanem, mert tényleg hisznek abban az apró ügyben, amiért itt maradtak, amiért – még mindig – nem hajlandók feladni stratégiai állásaikat. Ez nem csak a szórvány ügye. Ez az összmagyarság, ez Magyarország ügye!
Mind közül kiemelkedik a fiatalok problémája! Általános a fiatalok elvándorlási szándéka, a jövőkép hiánya a szülőföldön. A szórványt ez a probléma hatványozottan érinti. Minden egyes fiatal elvándorlása közelebb visz az önmegsemmisüléshez. Ők nem elszállingóznak, hanem évről-évre, tanulmányaik végeztével, tömegesen hagyják hátra a szülőföldet, falvaikat, városaikat, amelyek ettől gyors ütemben néptelenednek el. A magyar állam felelős feladata megoldást keresni erre a problémára még akkor is, ha mostanában – belviszonyait tekintve - szembesülnie kell hasonló jelenséggel. Olyan, határokon átívelő, magyar intézményrendszert kell működésbe hozni, ami munkát biztosít, jövőképet ad, érvényesülési lehetőséggel ruházza fel a fiatalokat. Ne Pesten érvényesüljön, hanem olyan munkahelyen, ami itthon tartja, még akkor is, ha ez Pestnek éri meg. Mert így, hosszútávon, mindannyiunknak megéri!
Három fő cél előtt áll a mindenkori magyar kormány: 1. továbbra is biztosítani a leszakított területek nyelv- és kultúraőrző intézményeinek, szervezeteinek, programjainak támogatását, 2. fel kell térképezni a magyarsággal foglalkozó legkisebb szervezeti sejteket is, ezeket minden lehetséges módon támogatni és biztatni munkájuk folytatásában, 3. olyan jövőképet nyújtani a szórványban élő fiataloknak, ami itthon tartja őket, támogatott fejlesztési programok révén a mezőgazdaságban, a kisvállalkozásokban, munkahelyi elhelyezkedéseikben.
A végvárak mindenkori reménye a csoda, a bizakodás, hogy a láthatáron feltűnik a felmentő sereg. A végvárak hőse a realitásokról ügyet sem vesz, akkor is kitart, ha ügye lehetetlen. Az ilyen csodavárások már sokszor mentettek nemzetet és hazát. Az összmagyarság akaratán múlik, hogy a valóság miként süllyeszti el a csodavárót, avagy a csoda milyen mértékben válik megélhető valósággá.
Nagy-J. Z.
itthon.ma//karpatmedence
2017. március 24.
Vándorbölcső a szórványban
Vasárnap veheti birtokba első kis gazdája a bányavidéki vándorbölcsőt, melyet ebben a hónapban indított útjára a nagybányai Teleki Magyar Ház munkaközössége. Dávid Lajos, a ház vezetője szerint azt szeretnék, hogy minél több családhoz eljusson a Czotter András, a gyáli Ágymester Manufaktúra tulajdonosa által készített és felajánlott bölcső, amely szám szerint a 47. a Kárpát-medencében.
Közvetlen és tiszta ötlet
„Négy hónapot van egy családnál, majd folyamatos pályázat alapján továbbvándoroltatjuk” – mesélte a Krónikának Dávid Lajos, aki szerint a kis fehér bölcsőt március 15-én mutatták be a nagybányai közönségnek. „Kicsit párhuzamot vonva Gábor Áron „lesz ágyú” kijelentésével, úgy gondoljuk, hogy ma másmilyen jellegű forradalmi tettekre van szükség: gyermekek vállalására. Gyermekhiányról beszélünk folyamatosan, és az az érzésünk, hogy sokszor elakadunk a tudományos megközelítés mellett, holott sokkal közelebbről is megfogható. Ez az ötlet pont a közvetlenségével, a tisztaságával – mert fehér színű a bölcső –, szólítja, szólíthatja meg a családokat” – fogalmazott a Teleki Magyar Ház vezetője.
Elmondta, az ötletet pozitívan fogadták a bányaiak, konkrét visszajelzéseket kaptak családoktól, hogy a bölcsőt látva kedvet kaptak ahhoz, hogy újabb gyermeket vállaljanak. Szatmár és Szilágy megyéből is megkeresték őket, és segítségükkel felvették a kapcsolatot a mozgalom elindítójával, így már a szatmáriaknak is van saját bölcsőjük. „A következő lépés az lenne, hogy a mi asztalosmestereinket bátorítsuk, hogy munkához lássanak, és elkészítsék a család vándorbölcsőjét, mert remélhetőleg nem lesz elég egy” – jelentette ki Dávid Lajos.
Online pályázati űrlapot tettek közzé, melyre eddig hárman jelentkeztek. Olyan pályázókat várnak, akik már tudják, mikorra várható a baba. A bölcső első lakója múlt hétvégén született, vasárnap délután adják át a családnak az alvóhelyet az egyik katolikus templomban. „Ez is jelképes gesztus, hogy a közösség is a család mellé áll, és megpróbál segíteni” – fogalmazott a házvezető, aki szerint amint a baba kinőtte, megszületik a következő kis igénylő.
Átbillentenék a mérleg nyelvét
Dávid Lajos hangsúlyozta, mindent megtesznek, hogy népszerűvé váljon, folyamatos programként működjön a bölcső vándoroltatása, hiszen a gyereklétszám csökkenése az észak-erdélyi szórványban is egyre látványosabb. „Huszonöt éve élek Nagybányán, akkor 35 ezer magyar élt a városban, most 14 ezren vagyunk” – sorolta a beszédes adatokat, hozzátéve, hogy sokan külföldön vállaltak munkát, és nagy az elöregedés, kevesebb a gyerek, ami a magyar osztályok számára is kihat. A vándorbölcsővel azt szeretnék, hogy „valamiképp átbillentsék a mérleg nyelvét”. „Igyekszünk hasonló ötletekkel, kezdeményezésekkel arra biztatni a szülőket, hogy gyermeket vállaljanak, és örömmel látjuk, hogy egyre többen vannak, akik nem állnak meg kettőnél, hanem a harmadikat, negyediket is bevállalják” – mesélte Dávid Lajos. A házban számos programmal – kismamaklub, kézműves programok, táncház, nyári táborok – várják őket, arra törekszenek, hogy a nagybányai magyar közösséget a magyar kultúra közelében tartsák, közösségi élményt biztosítsanak számukra.
Az első vándorbölcsőt Czotter András, a gyáli Ágymester Manufaktúra tulajdonosa készítette 2009-ben, felajánlva a gyerekvállalást, nagycsalád-modellt népszerűsítő Három királyfi, három királylány mozgalomnak. Azóta számos bölcső készült és vándorol a Kárpát-medencében, Erdélyben Marosvásárhelyen, a vártemplombeli református gyülekezet működteti még a programot.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
Vasárnap veheti birtokba első kis gazdája a bányavidéki vándorbölcsőt, melyet ebben a hónapban indított útjára a nagybányai Teleki Magyar Ház munkaközössége. Dávid Lajos, a ház vezetője szerint azt szeretnék, hogy minél több családhoz eljusson a Czotter András, a gyáli Ágymester Manufaktúra tulajdonosa által készített és felajánlott bölcső, amely szám szerint a 47. a Kárpát-medencében.
Közvetlen és tiszta ötlet
„Négy hónapot van egy családnál, majd folyamatos pályázat alapján továbbvándoroltatjuk” – mesélte a Krónikának Dávid Lajos, aki szerint a kis fehér bölcsőt március 15-én mutatták be a nagybányai közönségnek. „Kicsit párhuzamot vonva Gábor Áron „lesz ágyú” kijelentésével, úgy gondoljuk, hogy ma másmilyen jellegű forradalmi tettekre van szükség: gyermekek vállalására. Gyermekhiányról beszélünk folyamatosan, és az az érzésünk, hogy sokszor elakadunk a tudományos megközelítés mellett, holott sokkal közelebbről is megfogható. Ez az ötlet pont a közvetlenségével, a tisztaságával – mert fehér színű a bölcső –, szólítja, szólíthatja meg a családokat” – fogalmazott a Teleki Magyar Ház vezetője.
Elmondta, az ötletet pozitívan fogadták a bányaiak, konkrét visszajelzéseket kaptak családoktól, hogy a bölcsőt látva kedvet kaptak ahhoz, hogy újabb gyermeket vállaljanak. Szatmár és Szilágy megyéből is megkeresték őket, és segítségükkel felvették a kapcsolatot a mozgalom elindítójával, így már a szatmáriaknak is van saját bölcsőjük. „A következő lépés az lenne, hogy a mi asztalosmestereinket bátorítsuk, hogy munkához lássanak, és elkészítsék a család vándorbölcsőjét, mert remélhetőleg nem lesz elég egy” – jelentette ki Dávid Lajos.
Online pályázati űrlapot tettek közzé, melyre eddig hárman jelentkeztek. Olyan pályázókat várnak, akik már tudják, mikorra várható a baba. A bölcső első lakója múlt hétvégén született, vasárnap délután adják át a családnak az alvóhelyet az egyik katolikus templomban. „Ez is jelképes gesztus, hogy a közösség is a család mellé áll, és megpróbál segíteni” – fogalmazott a házvezető, aki szerint amint a baba kinőtte, megszületik a következő kis igénylő.
Átbillentenék a mérleg nyelvét
Dávid Lajos hangsúlyozta, mindent megtesznek, hogy népszerűvé váljon, folyamatos programként működjön a bölcső vándoroltatása, hiszen a gyereklétszám csökkenése az észak-erdélyi szórványban is egyre látványosabb. „Huszonöt éve élek Nagybányán, akkor 35 ezer magyar élt a városban, most 14 ezren vagyunk” – sorolta a beszédes adatokat, hozzátéve, hogy sokan külföldön vállaltak munkát, és nagy az elöregedés, kevesebb a gyerek, ami a magyar osztályok számára is kihat. A vándorbölcsővel azt szeretnék, hogy „valamiképp átbillentsék a mérleg nyelvét”. „Igyekszünk hasonló ötletekkel, kezdeményezésekkel arra biztatni a szülőket, hogy gyermeket vállaljanak, és örömmel látjuk, hogy egyre többen vannak, akik nem állnak meg kettőnél, hanem a harmadikat, negyediket is bevállalják” – mesélte Dávid Lajos. A házban számos programmal – kismamaklub, kézműves programok, táncház, nyári táborok – várják őket, arra törekszenek, hogy a nagybányai magyar közösséget a magyar kultúra közelében tartsák, közösségi élményt biztosítsanak számukra.
Az első vándorbölcsőt Czotter András, a gyáli Ágymester Manufaktúra tulajdonosa készítette 2009-ben, felajánlva a gyerekvállalást, nagycsalád-modellt népszerűsítő Három királyfi, három királylány mozgalomnak. Azóta számos bölcső készült és vándorol a Kárpát-medencében, Erdélyben Marosvásárhelyen, a vártemplombeli református gyülekezet működteti még a programot.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)
2017. április 4.
Könyvkommandó: adományozási kampányt indított az RMDSZ
Könyvkommandó névvel könyvadományozási kampányt indított az RMDSZ: tíz település iskoláját, szórványkollégiumát és magyar házát keresi fel két hét leforgása alatt, kiemelt figyelmet fordítva a leégett kommandói iskola újjáépítésének támogatására. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint kedden elmondta: a tanintézet továbbra is várja a pénzadományokat, de a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlásával is lehet segíteni. Az RMDSZ által másfél hónapja kezdeményezett pénzgyűjtési kampány jó alkalom arra, hogy felmérjék, mennyire is tud a romániai magyar közösség saját ügyként kezelni egy leégett magyar iskola sorsát - hangsúlyozta az ügyvezető elnök. Mára bebizonyosodni látszik, hogy egy ilyen ügy jó hívó szó, amit továbbra is napirenden kell tartani, hiszen az iskola újjáépítésére további pénzadományokra van szükség - mondta. Rámutatott: friss kimutatások szerint a 800 eurós összegből ez idáig 120 ezer RON gyűlt össze, ahhoz pedig, hogy jövő évtől újra biztos helyen tanulhassanak a diákok, a nyári vakációig újra kell építeni az iskolát. „Mi továbbra is arra kérünk mindenkit, hogy lehetőségeihez mérten adakozzon, hiszen 100 olyan gyermek sorsa most a tét, aki nem tehet arról, hogy ilyen helyzetbe kényszerült. A törvény értelmében minden állampolgár dönthet arról, hogy melyik civil szervezetnek ajánlja fel jövedelemadójának két százalékát. Ha ezzel a lehetőséggel nem él, az államkasszát gazdagítja. Bár ez nagyon kevésnek tűnhet, ha összefogunk, az iskola diákjainak ez nagy segítség” – tette hozzá a Szövetség ügyvezető elnöke.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány munkatársai már járják az erdélyi településeket Könyvkommandó kampányukkal, ez idáig Szilágysomlyón, Szilágycsehben és Máramarosszigeten kerestek fel magyar házakat. További úticél a Szamosújvári Szórványkollégium, a csicsókeresztúri Szent Anna Gyermekotthon, a vicei Szent István Gyermekotthon, a nagybányai Teleki Magyar Ház, a Magyarlapádi Szórványkollégium, a Vajdahunyadi Magyar Ház, a négyfalusi Barcasági Csángó Szórványkollégium, végezetül pedig a kommandói iskola. „Körutunk eddigi állomásain azt tapasztaltuk, a gyermekek nagyon is tisztában vannak a kommandói helyzettel, nagyon is átérzik kommandói társaik sorsát. Üzeneteiket videóban is rögzítjük, amelyeket legvégül levetítünk majd a Kovászna megyei településen is. Azt szeretnénk, hogy minden felnőtt megértse az ügy fontosságát, a kommandóiak pedig megtapasztalhassák, nincsenek egyedül” – összegzett Porcsalmi Bálint. A könyvcsomagok a Communitas Alapítvány könyvtárprogramján keresztül gyűltek össze, a könyvállomány – szépirodalmi munkák, regények és verses kötetek, történelmi jellegű könyvek, szakirodalmak, mesekönyvek és szótárak – nagy része az Országos Széchényi Könyvtár cserekapcsolatából érkezett. Ezek mellett a Communitas Alapítvány Könyvkiadás Szaktestületének évente támogatott példányaiból is kerültek a könyvcsomagba – olyan aktuális, Erdély-szerte megjelenő folyóiratok, periodikák, amelyek kiadását támogatja az Alapítvány: Látó, Székelyföld, Korunk, Művelődés, Játéktér, Helikon, Magyar Közoktatás stb.
(rmdsz tájékoztató) Transindex.ro
Könyvkommandó névvel könyvadományozási kampányt indított az RMDSZ: tíz település iskoláját, szórványkollégiumát és magyar házát keresi fel két hét leforgása alatt, kiemelt figyelmet fordítva a leégett kommandói iskola újjáépítésének támogatására. Az RMDSZ ügyvezető elnöke, Porcsalmi Bálint kedden elmondta: a tanintézet továbbra is várja a pénzadományokat, de a személyi jövedelemadó két százalékának felajánlásával is lehet segíteni. Az RMDSZ által másfél hónapja kezdeményezett pénzgyűjtési kampány jó alkalom arra, hogy felmérjék, mennyire is tud a romániai magyar közösség saját ügyként kezelni egy leégett magyar iskola sorsát - hangsúlyozta az ügyvezető elnök. Mára bebizonyosodni látszik, hogy egy ilyen ügy jó hívó szó, amit továbbra is napirenden kell tartani, hiszen az iskola újjáépítésére további pénzadományokra van szükség - mondta. Rámutatott: friss kimutatások szerint a 800 eurós összegből ez idáig 120 ezer RON gyűlt össze, ahhoz pedig, hogy jövő évtől újra biztos helyen tanulhassanak a diákok, a nyári vakációig újra kell építeni az iskolát. „Mi továbbra is arra kérünk mindenkit, hogy lehetőségeihez mérten adakozzon, hiszen 100 olyan gyermek sorsa most a tét, aki nem tehet arról, hogy ilyen helyzetbe kényszerült. A törvény értelmében minden állampolgár dönthet arról, hogy melyik civil szervezetnek ajánlja fel jövedelemadójának két százalékát. Ha ezzel a lehetőséggel nem él, az államkasszát gazdagítja. Bár ez nagyon kevésnek tűnhet, ha összefogunk, az iskola diákjainak ez nagy segítség” – tette hozzá a Szövetség ügyvezető elnöke.
Az RMDSZ és a Communitas Alapítvány munkatársai már járják az erdélyi településeket Könyvkommandó kampányukkal, ez idáig Szilágysomlyón, Szilágycsehben és Máramarosszigeten kerestek fel magyar házakat. További úticél a Szamosújvári Szórványkollégium, a csicsókeresztúri Szent Anna Gyermekotthon, a vicei Szent István Gyermekotthon, a nagybányai Teleki Magyar Ház, a Magyarlapádi Szórványkollégium, a Vajdahunyadi Magyar Ház, a négyfalusi Barcasági Csángó Szórványkollégium, végezetül pedig a kommandói iskola. „Körutunk eddigi állomásain azt tapasztaltuk, a gyermekek nagyon is tisztában vannak a kommandói helyzettel, nagyon is átérzik kommandói társaik sorsát. Üzeneteiket videóban is rögzítjük, amelyeket legvégül levetítünk majd a Kovászna megyei településen is. Azt szeretnénk, hogy minden felnőtt megértse az ügy fontosságát, a kommandóiak pedig megtapasztalhassák, nincsenek egyedül” – összegzett Porcsalmi Bálint. A könyvcsomagok a Communitas Alapítvány könyvtárprogramján keresztül gyűltek össze, a könyvállomány – szépirodalmi munkák, regények és verses kötetek, történelmi jellegű könyvek, szakirodalmak, mesekönyvek és szótárak – nagy része az Országos Széchényi Könyvtár cserekapcsolatából érkezett. Ezek mellett a Communitas Alapítvány Könyvkiadás Szaktestületének évente támogatott példányaiból is kerültek a könyvcsomagba – olyan aktuális, Erdély-szerte megjelenő folyóiratok, periodikák, amelyek kiadását támogatja az Alapítvány: Látó, Székelyföld, Korunk, Művelődés, Játéktér, Helikon, Magyar Közoktatás stb.
(rmdsz tájékoztató) Transindex.ro