"Paul Everac a tévé vezérigazgatója jan. 10-én kénytelen volt lemondani. Az egy éve jogellenesen kinevezett Everac kiváltotta a demokratikus közvélemény ellenszenvét és tiltakozását. Elsősorban a Romanulban közzétett írása miatt, amelyet a Romania Libera amolyan "román Mein Kampf"-nak titulált. Országos felháborodást keltett az 1993. dec. 30-án bemutatott történelemhamisító film, amely azt sugallta, hogy Mihály király hozta be a szovjet hadsereget és az ő lelkén szárad Antonescu kivégzése. /Népszabadság, jan. 12./"

Benkő Samu emlékezett arra a három kiváló professzorra, akiknek köszönhető a kolozsvári magyar egyetem megmaradása: Miskolczy Dezső /1894-1978/ rektornak, Buza László /1885-1969/ prorektornak, a nemzetközi jog professzorának és Haynal Imre /1892-1979/ híres belgyógyásznak, az orvosi kar dékánjának. Családi gondokkal küszködtek, egyedül éltek, de keményen helytálltak, nem menekültek el, a helyükön maradtak. 1944. szept. 17-én megnyitották az egyetemi tanévet. Okt. 11-én vonult be a szovjet hadsereg a városba, három nap múlva, okt. 14-én megjelent a nagyszebeni román egyetem rektora és felszólította Miskolczy Dezső rektort az egyetem átadására, hasonlóképpen Haynal Imrétől Tataru nagyszebeni professzor a belgyógyászati klinika azonnali átadását kérte. Haynal a kérést megtagadta. Az egyetem tanácsa nevében Miskolczy Dezső rektor a szovjet városparancsnoksághoz írt levelében a magyar lakosságra, továbbá arra hivatkozva, hogy Kolozsvár túlnyomó többsége magyar, sürgős intézkedést kért a magyar egyetem további működéséhez, mivel a román egyetemi küldöttek birtokba vették az egyetemet. A szovjet parancsnokság gyorsan intézkedett: a szebeni professzoroknak és a többi román hivatalos személynek el kellett hagyniuk Kolozsvárt. Ugyanakkor a parancsnok felszólította az egyetemet munkája folytatására. 1994. dec. 1-jén megkezdődtek az egyetemi előadások. A három professzor vezető szerepe akkor ért véget, amikor a román király alapító okirata nyomán a nevelésügyi miniszter ideiglenes bizottságot nevezett ki az egyetem ügyeinek vezetésére. Csőgör Lajos rektor Nagy Géza és Venczel József személyében két olyan igaz embert vett maga mellé, akikkel biztosította a visszavonuló Miskolczy-Buza-Haynal triumvirátus szellemiségének továbbélését. /Magyar Nemzet, jún. 12./

Sára Sándor Vád című filmjét vetítették Székelyudvarhelyen, a rendező jelenlétében. Arra a kérdésre, hogy létezik-e még film, amely így mutatja be a győztes Vörös Hadsereget, mint ő, azt válaszolta: nem hiszi. Ezt a filmet előző alkotása, a Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilm mozaikjainak felhasználásával készült. Rettenetes volt, hogy 1944 telén Magyarországon a szovjet törvények szellemében ítélkeztek. Sára Sándor elmondta, hogy amióta a Duna Televízió főigazgatója, alig van másra ideje. /Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 14./

Huszonegy éves lettem címmel egy pályadíjnyertes kéziratos dokumentumregény folytatásokban történő közlését fogja elindítani a Romániai Magyar Szó. Szerzője a Kolozsváron élő jeles közíró-író-jogász-politikus-pedagógus-szerkesztő Dáné Tibor, akinek ismertek regényei /például Athá Rá, a fáraó írnoka, A Tau Ceti hívójele, Négy tenger hajósa, A varázsvessző lovagja/, továbbá Kultúrkuriózumok kalendáriuma című munkája, de vannak gyermekszíndarabjai és fordításai is. - Új dokumentumregényében harctéri élményeit dolgozta fel. Arra a kérdésre, hogy mi késztette olyan témához nyúlni, amiről úgy tűnik, mindent elmondtak már, így felelt. Tudta, hogy az volt a szemlélet: a szegény magyar hadsereget brutális tisztikara odalökte a dicsőséges Vörös Hadsereg elé, melynek méltatlan ellenfele volt. A másik, hogy belevittek, de nem sokat verekedtünk, inkább csetlettünk-botlottunk, a tizedes meg a többiek voltunk... Dáné Tibor hangsúlyozta: "engem egyszerűen megdöbbent" az, "ha egy katonának azt vetik a szemére, hogy önfeláldozóan harcolt." "Szemére vetni a katonánk azt, hogy minden eszközzel és minden erejével meg akarta állítani az ellenséget", ez hihetetlen, ez őt mindig bosszantotta. Dáné emlékezett: hadosztályával megállították az oroszokat a Tatár-hágó előterében és utána a Torda melletti harcokban, addig, amíg az erdélyi zsákból a többi csapatok kivonulhattak. Az Úz völgyében a székely népfelkelőknek meg kellett állítaniuk az oroszokat addig, amíg ebből a zsákból, Sepsiszentgyörgy, Udvarhely, egész a Maros szintjéig a csapatok kivonultak. Utána még volt egy próbálkozás, a híres debreceni csata, a keleti arcvonal második legnagyobb harckocsi ütközete, melyről ugyancsak ritkán esik szó, mint a kurszki csatáról. "Mert a kurszki csata eldöntetlen volt, a debreceni csatában pedig megverték az oroszokat." A "magyar hadsereg a leggyengébben felszerelt hadsereg volt, de az ez a hadsereg nem omlott össze!" Dáné a hadifogságot is kiemeli: a magyar katonák a hadifogságban is megtartották a katonai fegyelmet. "És ez mentett meg ezer és ezer embert." /Miklós László: Előszó helyett. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 31./

A Német Demokratikus Fórum 1994-ben adta ki a Deportarea etnicilor germani in Uniunea Sovietica 1945 /A német etnikumúak deportálása a Szovjetunióba 1945-ben/ című dokumentumgyűjteményt, amely 70 ezer német nemzetiségű román állampolgár elhurcolásáról szól. A könyvben olvasható, hogy a román belügyminisztérium 1944. december 31-én a 32137-es számú parancsban adott utasítást a német nemzetiségűek internálására, majd az 1945. jan. 3-án kiadott 51093-as és 15345-ös számú útmutatókban tudatta a csendőrséggel és rendőrséggel, hogyan kell ezt megvalósítani. Észak-Erdélyből a szovjet hadsereg kiutasította a román közigazgatást, ezért ezen a területen maguk a szovjet katonák hurcolták el a németeket. /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 26./

A Gyimesi-szorosban 1944. augusztus 28. és szeptember 20. között lezajlott eseményekről szól Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyve, amelyet jan. 11-én mutattak be Budapesten, a Hadtörténeti Intézetben. Sebő Ödön a 32. hegyi határvadász zászlóalj azon harccsoportjának parancsnoka volt, amely a magyar határon védelemre berendezkedve, megállásra kényszerített két, könnyű átvonulásra számító szovjet hadsereget és egy lovas hadosztályt. Sebő Ödön könyve az elmúlt három hónap alatt 3.500 példányban elfogyott, és ma már szinte lehetetlen hozzájutni. /A halálra ítélt zászlóalj. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./

Kolozsvárra a szovjet csapatok 1944. október 11-én hajnalban vonultak be, gyakorlatilag harcok nélkül. Megkezdték a zsákmányolást. Óra, töltőtoll, fényképezőgép, feltört üzletek apró árui mind-mind zsákmánynak számítottak. A fosztogatásban leginkább a kolozsvári lumpenek s a környékbeli falvak lakói jeleskedtek. Szovjet járőrök próbálták akadályozni a fosztogatást, de nem sok eredménnyel. A román hadsereg egységei 12-én vagy 13-án érkeztek meg. Veress Pál mesélte Nagy Istvánnak, hogy valamilyen rejtélyes lista alapján román–szovjet járőrök magyar értelmiségieket tartóztattak le, jogászokat, újságírókat, tanárokat, köztük kommunistákat is. Elhurcolták többek között a Református Kollégium több tanárát is. Egeresen román csendőrök és Maniu-gárdisták megkínozták és kivégezték azt a 12 bányászt és erőművi munkást, akik fegyverrel akadályozták meg, hogy a németek az egeresi villamosművet felrobbantsák. A Monostori úton magyarfenesi Maniu-gárdisták lemészárolták az Óvári családot, amely 44 nyarán részt vett az ellenállási mozgalomban. A gyilkosságot tehát nem szovjet katonák követték el. Következett aztán Szárazajta, Csíkszentdomokos, Belényes és más gyilkosságok, amelyekről Balogh Edgár, Demeter János, Kovács András visszaemlékezéseikben már hírt adtak. Ekkor, valamikor október közepén jelent meg Malinovszkij marsallnak, az Erdélybe bevonult II. ukrán front parancsnokának a rendelete, amelynek értelmében a román adminisztrációnak, a rendfenntartó erőknek, a gárdáknak és a hadseregnek 24 óra alatt el kellett hagynia Észak-Erdély területét, s azon csak a frontra menő alakulatok haladhattak át. – Nagy István megbízta fiát, ezt az emlékezést író Nagy Károlyt, hogy gyűjtsön anyagot önéletrajzi regénye 5. kötetéhez. Nagy Károly 1969 őszén Moszkvába utazott tudományos dokumentáció céljából. Borisz Polevoj 1967-ben egy íróküldöttséggel Kolozsváron járt, és elmondta, hogy 1944 őszén a kolozsvári szovjet parancsokságon dolgozott elhárító tisztként, alezredesi rangban. Nagy István kérte fiát, Hogy beszéljen Polevojjal, hogy megtudjanak részleteket a civil férfilakosság ’44-es elhurcolásáról. Nagy Károly beszélt is Polevojjal. Azt válaszolta, hogy a hadijog értelmében munkára vitték őket, hogy újjáépítsék azt, amit a tengelyhatalmak leromboltak. Polevoj kérte, keresse fel újra, addig előszedi az 1944-es feljegyzéseit. Polevoj a következőket mesélte el: A román hadsereg vezérkari főnöksége úgy tájékoztatta a szovjet hadsereg vezérkarát, hogy a magyar hadsereg helyben mozgósítással sok férfit hagyott hátra Észak-Erdélyben és Kárpátalján azzal a megbízatással, hogy a front átvonulása után folytassanak diverziós és partizán tevékenységet, akadályozva ezzel a szovjet hadsereg előnyomulását. Ugyanakkor átadták nekik a legveszélyesebb fasiszta elemek névsorát is. Ezért a bevonulás után városon a szovjet hadsereg járőrei, falun pedig a román csendőrség megkezdte a férfi lakosság összeszedését. Később fény derült arra, hogy a románoktól kapott lista nem a legveszélyesebb fasiszták nevét és a címét tartalmazta, hanem többségükben haladó szellemű magyar értelmiségiekét, sőt kommunistákét is. Ugyanebben az időben tájékoztatták a szovjet szerveket a román csendőrök kegyetlenségeiről, sőt nagyszámú gyilkosságról is. Ekkor a szovjet vezetés leállította a férfiak összeszedését, s Malinovszkij marsall parancsára a román hatóságoknak, a rendfenntartó erőknek és a Maniu-gárdáknak el kellett hagyniuk Észak-Erdély területét. Az elfogottak közül azokat, akik még a II. ukrán front hadműveleti területén voltak, szabadon bocsátották, de akiket már elszállítottak, azokon nem tudtak segíteni. Visszatekintve ezekre a szomorú eseményekre, nyilvánvaló, hogy a szovjet katonai hatóságok egy súlyos és aljas provokáció alapján jártak el. Ezt tudta meg Borisz Polevojtól. /Nagy Károly: Felszabadulás!? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 8., A kulisszák mögött. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./

"Puskás Attila /Kolozsvár/ hozzászólt Nagy Károlynak és Nagy Istvánnak a Romániai Magyar Szóban folytatásokban közölt visszaemlékezéseihez. Puskás Attila apja, Puskás Lajos tanár a két világháború között ugyanolyan meghatározó személyisége volt Kolozsvárnak, mint Nagy István, de polgári oldalról. Nagy István elkötelezett kommunista volt - mindvégig, csalódásai ellenére is. Nagy Károly leszögezte: "Csakis és kizárólag azt írom meg, amit tényként ismerek.". Puskás Attila épen ezt kérte számon. Kolozsvár október 11-i "felszabadításáról" (megszállásáról) így ír: "A szovjet járőrök próbálták megakadályozni a fosztogatását..." Puskás Lajos naplója szerint: "...a szovjet parancsnokság október 17-én felnyittatta a széfeket, s minden ott talált értéket elvitt..." Nagy Károly szerint a szovjet városparancsnok a város életének az újraindítását követelte. Puskás Lajos naplója szerint: "Maga a T.SZ. (Tizes Szervezet. P.A. megj.) a szovjet katonai hatóságoknál mint "kémszervezet" lett feljelentve... Okt. 17-én értem jött egy patrula és elvitt a főtéri Erdélyi Bank emeletén lévő szovjet parancsnokságra... Végül is a parancsnok nagyon barátságosan elengedett azzal, hogy érdekes és jó munkát végeztünk... s még további jó munkát kívántak (t.i. a Tizes Szervezet aktivistái a háborús években. P.A. megj.)". A T.Sz. politikamentes magyar szervezet volt, azzal a céllal, hogy a nehéz háborús időkben segítse Kolozsvár közigazgatását. Magyar szervezet volt, de bizonyítható módon segítette a szegény zsidó és román kolozsváriakat is, amit annak idején nem "díjaztak"! Nagy István a Réz Mihályék kóstolója című regényében teljesen igazságtalanul és félretájékoztatva állítja be a képbe a "tizedes" alakját. Kitessékelésük a T.Sz.-ből annyira "távhatású" volt, hogy bár apám is aláírója volt az elítélt kommunisták börtönből való kiengedése folyamodványnak és a Békepártnak aktív tagja, nyugtot soha nem hagyott neki, újságcikkben és - befolyásánál fogva - a tanügyi hatóságoknál, míg élt addig üldözte N.I. apámat "reakciósként, revizionistaként". Nagy Istvánnak sikerült börtönbe juttatnia 1947-ben, több magyar polgári személlyel együtt Puskás édesapját is. Nem igaz, hogy a székely hadosztály kisebbik része beolvadt a magyar vörös hadseregbe. Valójában a székely hadosztály állandó harcokban - hátba támadva a magyar vörös hadseregtől is! - Dunántúlig visszavonulva harcolt. Az 1956-os év forradalmat illetően Nagy Károly beismerte, hogy akkor a hivatalos kommunista verziót elfogadta, s helyeselte a szovjet beavatkozását. Puskás Attilát 20 évre ítélték 1956-ért. - Az igaz az, hogy "...a marxista magyar értelmiség itt Erdélyben elárulta a népét." Majd: "...az vesse rájuk az első követ, aki nálunk többet tett." Nagy Károlynak ehhez a megállapításához Puskás Attila hozzáfűzte: ne felejtsék el azokat a magyar tanárokat, papokat, földműveseket, diákokat, iparosokat, akik sokkal, de sokkal többet tettek, mint a "marxisták", azokat, akiket kivégeztek, akik sok éves börtönt szenvedtek, hogy 1989 megvalósulhasson. /Puskás Attila: A "tények és tettek" bal fele. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 4./ "

"Minden jel arra mutat, hogy még magát a népnyomorító politikai rendőrség múltját átvilágítani hivatott testületet is a régi Securitate mai utódai ellenőrzik. Csakis az kerülhet napvilágra, amit a régi és az új rezsim titkosszolgálatai akarnak. A valahai szekusok (fizetett kémek, verőlegények, ügynökök, besúgók stb.) mindenütt jelen vannak. Van, akiből nagyhatalmú politikus lett, mások újgazdag vállalkozókká váltak, de közülük sokan a mostani a kormányberkekben, állami intézmények vezetőségeiben ténykednek. Sok volt szekus üzletet nyitott, vállalkozást, bankot, export-import céget alapított. Mint Hristea Priboi szekustiszt, aki a brassói munkások 1987-es kommunistaellenes felkelésének leverésekor vallató volt, most a képviselőház és a kormánypárt oszlopos tagja. Vagy Dumitru Jude, akinek az Amerikába menekült kémfőnök Ion Mihai Pacepát kellett volna eltennie láb alól, jelenleg pedig ismert cégvezető. Volt úgy, hogy a román főváros üzleti negyedében szinte csak kvietált tisztek voltak a cégtulajdonosok. Ők tudták, hogy milyen számlákon vannak a fegyverkereskedelemből származó valutaösszegek, hol vannak elrejtve a különböző titkos vagyonok, párt- és állami pénzek: el is osztogatták szépen egymás közt. Mind a mai napig nem tudja senki, hogy mennyi volt és hova lett az RKP, a KISZ, a szakszervezetek vagyona meg a különböző titkos és féltitkos számlákról a pénz. Romániában nem számolnak el az újsütetű multimilliárdosok. A Securitatéhoz valaha igencsak közel álltak a Paunescu-fivérek. Kétséges Sorin Ovidiu Vantu vagy Viorel Catarama vagyona is. Sokan állítják, hogy a kormánypárttal összefonódva haladó Román Humanista Párt nevű szervezet vezére, Dan Voiculescu sem keresztényi módon hozta össze a vagyonát. Végig kell futni a száz leggazdagabb romániai közkézen forgó listáján. Az első Iosif Constantin Dragan, a valahai vasgárdista. Ilie Ilascu szenátor, akit egy köztörvényes bűnözőknek fenntartott transznisztriai börtönből importált Románia a honatyai székbe, azért nem kaphat vízumot az Egyesült Államokba, mert a szovjet Vörös Hadsereg tisztjeként a robbanóanyagok gyártására és bevetésére szakosodott. A román közigazgatás kiskirálya, Octav Cozmanca valamikor a Ceausescu családot szolgálta. A kilencvenes évek elején Petre Roman miniszterelnök megkérdezte: ki ez a fickó? Cozmanca, Nicu Ceusescu volt fullajtára - jött a válasz. Azonnal menesszék! - zengte a kormányfő. Nem lehet, replikáztak a tanácsadói, ő ismeri a kódokat, telefonszámokat és irodakulcsokat. Hát akkor maradjon, de semmi tisztsége ne legyen - egyezett bele a miniszterelnök. És Cozmanca maradt. Annyira, hogy Petre Roman mára nincs sehol, Cozmanca viszont teljhatalmú miniszterként uralkodik. Romániát meghívták a NATO-ba. Egy olyan országot, amelyben virágzik a korrupció, a kulcspozíciókban pedig a diktatúra második vonalából jövő "pártkáderek" és egykori szekusok ülnek. /Román Győző: Szekusék a NATO-ban. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 3./"

"Varga Márton egyike volt azoknak, akiket a szovjet hadsereg Kolozsvár utcáiról összeszedett /akkor 18 éves volt/ és ártatlanul elhurcolt a Szovjetunióba. Először a törvényszék fogdájába vitték őket. Elindították őket, Tordáig gyalog tették meg az utat. A foglyokat bevagonírozták, megérkeztek Focsani-ba, ahol bekísérték őket egy hatalmas gyűjtőlágerbe. Zuhogott az eső, valósággal bőrig áztak. Egy garázsféle helyiségben szállásolták el őket, a nedves, sáros földön aludtak. Egy hétig tartották itt őket, a körülmények katasztrofálisak voltak. Egy nap összezsúfolták őket vagonokba, megfagyva a hidegtől, étlen, szomjan. Egyik éjszaka Varga Márton kiugrott a vonatból, egyik társa követte. Elindultak visszafelé, de elfogták őket és Harkovba, a fogdába kerültek. A cella ablakából hiányzott az üveg. Akkor már kint nagyon hideg volt. Innen egy Harkovhoz közeli városkába vitték őket, egy lágerbe. A cipőjét ellopták, fabakancsot kapott, amelynek a talpa fából készült, a szára pedig vászonból. A bányába vitték őket dolgozni. Egy idő múlva másik lágerbe, Novográdba kerültek. Itt az építkezésnél dolgoztak. Varga Márton megbetegedett, a kórházban segítették, lábra állt. Végül eljött a hazatérés ideje. /Papp Annamária: Elképzelni is nehéz, mit kibír az ember. Az ártatlanul elhurcoltak emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 15./"

"Sztálin neve egyet jelent a huszadik század talán legtragikusabb fejezetével: a szovjet hatalom rémtetteivel előbb az orosz birodalomban, majd Európa keleti felének azon országaiban, ahol a Vörös Hadsereg nyomában a kommunizmus a második világháború után megvetette a lábát. A Korunk legfrissebb lapszámának a középpontjában nem a diktátor személye áll, hanem a korszak: a sztálinizmus Romániában. Az ismert szociáldemokrata vezető, Lakatos István kiadatlan emlékiratainak egyik fejezete személyes élmények alapján számol be a teljes hatalmat megszerezni készülő kommunista párt módszereiről, a két munkáspárt egyesítéséről, a mindennapokat átjáró félelemről. A korszak egyik kiemelkedő személyisége, Ana Pauker azok sorsában osztozott, akik a kommunizmust előbb hatalomra segítették, majd maguk is áldozatai lettek. Robert Levy amerikai történész tett róla közzé nemrég monográfiát; az ebből közölt részletek, valamint Michael Shafir recenziója a romániai "tisztogatások" működését tárják fel. A Magyar Külügyminisztérium levéltárából származó dokumentumok a romániai politikai légkörről tudósítanak a nevezetes év: 1956 előtt és után. /Sztálin 1953-2003. Sztálinizmus Romániában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 14./ "

"A romániai magyarság 1944. évi internálásának gyökerei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: ,,A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (...), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell." 1943. december 12-18-án a szovjet-csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és magyarokkal szembeni háború utáni álláspont kialakítása tárgyában Moszkvában Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal, a későbbi szovjet külügyminiszterrel tárgyalt Eduard Benes száműzetésben levő csehszlovák elnök. Molotov kijelentette: ,,A magyarokat meg kell büntetni." (...) A Benes kezdeményezésére létrejött tárgyalások végkövetkeztetéseit 1943. december 18-án jegyzőkönyvben rögzítették a Kremlben. Úgy vélték: ,,(...) Mindkét fél elismeri, hogy Magyarország nagy felelősséggel tartozik a háborúért (...)", miközben Romániára vonatkozóan azt rögzítették a dokumentumban, hogy ,,(...) a román népet, ellentétben a rendszerrel, amely őt a háborúba bevitte, nem terheli közvetlen felelősség a háborúért". Ugyanakkor 1943-ban Románia még két hadsereggel harcolt szovjet területen a Vörös Hadsereg ellen, viszont Magyarországnak csak megszálló hadosztályai voltak szovjet területen. Ugyanezt a magyarellenes álláspontot fogalmazta meg később, 1944 őszén Romániában a Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt is. Sajtójukban azt terjesztették, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. 1944. augusztus 23-án délután I. Mihály román király elrendelte Ion Antonescu marsallnak és minisztereinek a letartóztatását, 24-re virradó éjszaka pedig megalakult Constantin Sanatescu tábornok első kormánya. A belügyminisztérium augusztus 25-én elrendelte, hogy még aznap tartóztassák le a Német Nemzetiségi Csoport valamennyi vezetőjét, a szász és sváb lakosság ellenállásának megszervezőit, valamint a magyar kisebbség vezetőit; augusztus 27-én pedig a csendőrség főfelügyelősége újabb internálások végrehajtására adott utasítást. 1944. szeptember 12-én a szövetséges erők képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia kormányai megkötötték a fegyverszüneti egyezményt. A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedés az volt, hogy szeptember 15-én a csendőrség főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német alattvaló családjával együtt történő internálását a Tg. Jiu-i táborba; a parancs azonban a zsidókra nem vonatkozott. Az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú státusban levő észak-erdélyi román nemzetiségűeket nem. Amikor 1944. november 6-án a lágerek létrehozásáról szóló minisztertanácsi határozat megszületett, például Tg. Jiuban már 4650 internáltat tartottak fogva, a Brassótól nem messze levő barcaföldvári 2-es számú fogolytábor, a hetek múlva haláltáborként elhíresült láger is javában üzemelt. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Földváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Kőröstárkányban, továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechen, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Pitesti-en, Vulkánban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtetnek tovább internálóközpontokat úgy, hogy gyakorlatilag minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 36 láger. A Földváron fogva tartottak számáról eltérő adatok léteznek. Niculae Spiroiu volt honvédelmi miniszter közlése szerint a lágerben felületes volt a foglyok nyilvántartása. 1944 októbere és 1945 júliusa között 298 fogoly halt meg a táborban pusztító kiütéses tífuszjárvány idején. A földvári fogolylétszám ennél valószínűleg nagyobb volt, hiszen a lágerből szabadultak között van, aki 8000 fogolyról tesz említést, a korabeli sajtó pedig a földvári haláltáborban sínylődő ,,hatezer magyar hadifogoly és internált" szörnyű sorsát teszi szóvá. A Dolgozók Szava /Sepsiszentgyörgy/ című hetilap egy kiszabadult fogoly vallomásai alapján arról számol be, hogy Földváron 2500-3000 magyar, német, román, szerb és zsidó sínylődik ártatlanul. Elmondása szerint 15 éves gyermekektől aggokig, minden korosztályból vannak foglyok a lágerben. Az összeszedett és előbb a sepsiszentgyörgyi börtönbe zárt székelyek közül ,,sokan úgy szabadultak meg, hogy átállottak románnak. Szabad börzéje működött az átállásnak, s akadtak tényleg olyanok, akik ilyen áron megszabadultak az elhurcolástól. Nagy üzletet bonyolított le Stefanescu nyug.(almazott) járásbíró is, aki kaján örömmel számolgatta az utolsó napok egyikén a Balog-ház kapuja alatt az ilyen módon harácsolt százpengősök tömkelegét, ami mind a szerencsétlen elhurcoltak családtagjainak szája elől elvont pénzecskékből tevődött össze." A fogoly elmondása szerint, mielőtt a lágerbe bevitték, hat könyvbe is bevezették az érkezők adatait, az ő odaérkezésekor pedig a valamikori gyárépület, az iskola, valamint a földbe vájt nyolc lyukban akkor már 2500-3000 fogoly szorongott. Magyarország legtávolabbi vidékeiről állandóan érkeztek az újabb és újabb foglyok, emiatt a földvári tábor annyira túlzsúfolt lett, hogy az internáltak egy részét átvezényelték a szomszédos Lügetre. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kérnek segítséget a külvilágtól, a környékbeli falvak, elsősorban Hidvég lakossága segít rajtuk lehetőségeihez mérten. /Mindez a szerző most megjelent könyvéből: Székely golgota, Kaláka-könyvek, Sepsiszentgyörgy. /Benkő Levente: A tervszerű merénylet. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 11./"

Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök felidézte életútját. Szülőfaluja magyarságát a második világháborúban kifosztották a Vörös Hadsereg katonái, azután megkezdődött a Kommunista Párt tagjainak toborzása. A Bolyai Tudományegyetem matematika-fizika szakáról másodévesen kidobták, amikor apját kuláklistára tették. Mózes Árpád ezután a teológiát végezte el. Argay György püspök maga mellé vette titkárnak és segédlelkésznek. Óriási lelkesedéssel fogadták az 1956-os forradalom hírét. Mózes Árpád más evangélikus fiatalokkal megfogalmazott egy beadványt Argay püspöknek, hogy vonja felelősségre azt a két evangélikus professzort, akik éveken keresztül a baloldali eszméket hirdették. 1958. december 16-án Mózes Árpádot letartóztatták. Felhozták ellene az Argay püspöknek 1956 októberében átadott beadványt, a magyar forradalommal való szimpatizálást és azt, hogy a szovjet beavatkozás ellen fekete jelvényekkel tiltakoztak. A legsúlyosabb vád a hazaárulás volt. Tudniillik a forradalom előtt a debreceni Kossuth-egyetem egy csoportjának látogatásakor beszámolt nekik az erdélyi helyzetről. Naponta eljátszották vele, hogyan fogják felakasztani. Sorra tartóztatták le kollégáit, négy-négy evangélikus lelkészt és teológust, név szerint Antal Lászlót, aki már meghalt, Dani Pétert, Kiss Bélát, Gödri Oláh Jánost, Török Andrást, Bibó Lászlót és Veress Károlyt. Hat hónapi vallatás és halállal való fenyegetés után mindnyájukat a katonai törvényszék elé állították. Az utolsó szó jogán megkérdezte a tárgyalást vezető Valeanu őrnagyot: Uram, a szó igazi értelmében mit tettünk mi a Román Népköztársaság területi biztonsága ellen? Azt válaszolta: „Nem tettetek semmit, mert nem tudtatok, de ha tudtatok volna, tettetek volna.” Fővádlottként ezért kapott 18 évi kényszermunkát, a többiek 16, 15, 14, 9, és így lefelé, 6 éveket. Hat hónapot töltött a szamosújvári börtönben, és kereken öt évet a Duna-delta mocsaraiban. Az 1964. augusztus 3-án megjelent kegyelmi rendelettel a legutolsó, 106-os létszámú csoporttal szabadult. A börtönben olyan kiváló embereket ismerhetett meg, mint dr. Dobri János református professzor, dr. Erdő János, a későbbi unitárius püspök, Hajdó Leander, a csíksomlyói volt rendházfőnök, és sorolhatná tovább. A kis létszámú nagykárolyi gyülekezet lelkipásztoraként húsz évig szolgált. Nem voltak könnyű idők, hiszen két ember állandóan rá volt állítva, szüntelenül követték és zaklatták. Az egyházmegye lelkészi karának határozott kiállása révén 1978-ban aradi lelkésznek és esperesnek választották. Az evangélikus püspökség a legkisebb Romániában, közel 33 ezer lélek van szétszóródva Orsovától Nagybányáig. 1992-ben Szedressy Pál püspök halála után titkos szavazással utódjává választották, és a megbízatást hosszas rábeszélés után elvállalta. – Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön egy-egy új templom, ezenkívül tizenkilenc felújított templom és imaház, vendégház fűződik a nevéhez, annak ellenére, hogy életfogytiglan választották püspökké, idén mégis lemondott, egészségi állapotára való tekintettel. Mózes Árpád nyugalmazott lutheránus-evangélikus püspök 1931. július 25-én született a barcasági Krizbán. A kolozsvári Protestáns Teológián 1956-ban lett lelkész. /Benkő Levente: „A magam történetét én írnám meg” Beszélgetés Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspökkel, önkéntes ’56-os politikai elítélttel. = Krónika (Kolozsvár). okt. 22./

Auschwitz felszabadulásának 60. évfordulóján Európa-szerte az antiszemitizmus elleni küzdelemre szólították fel a világot az államfők, politikusok. Strasbourgban is külön napirendként szerepelt az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének ülésszakán a megemlékezés. A holokauszt áldozatainak számáról szóló adatok becslések, különböző források más-más adatokat tettek közzé aszerint, hogy mikor és hol kutattak. Az auschwitzi múzeum 1,1 millióra teszi az Auschwitzba irányított európai zsidók számát. Az auschwitzi tábort 1945 januárjában a Vörös Hadsereg elől menekülő nácik felszámolták, felrobbantották a II. és a III. krematóriumot és elégették az irattár nagy részét. A holokauszt áldozatainak többsége, közel 6 millió zsidó, ezen kívül 3,3 millió szovjet hadifogoly, 2,5 millió nem zsidó származású lengyel állampolgár, németek, kelet- és nyugat-európai emberek százezrei, akiket különböző politikai, vallási és szociális szempontok miatt likvidáltak. /Auschwitz felszabadulásának 60. évfordulója. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 27./

1956. november 4-e az árulás napja lehetett volna történelmünkben, ha Kádárék árulását nem nyomja el a Vörös Hadsereg testvéri tankjainak dübörgése, írta Czakó Gábor író. Kádár mai utóda hitványabb elődjénél. Bebizonyította ezt a 2004. december 5-e előtti népszavazást megelőző nemzetellenes kampányával. Duray Miklós írta Gyurcsányról: „Az ember, aki gyűlöli a magyarokat.” A kormányfő ugyanis „megtámadta a nemzetet, és 2004 novembere óta folyamatosan teszi ezt.” Czakó megállapította, hogy december 5-e „a hatalomtechnikusok számára a győzelem napja. Sikerült a szavazóképes többséget a hasára hivatkozva testvérei, így önmaga ellen fordítani.” /A Magyar Nemzetben olvastuk. Czakó Gábor: December 5-e: az árulás napja. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 5./ Czakó Gábor: December 5-e: az árulás napja, Magyar Nemzet, dec. 2./

A második világháború történtét feldolgozó, sokkötetes tudományos mű kiadásáról írt alá rendeletet egyik utolsó elnöki intézkedéseként Vlagyimir Putyin. A szerkesztőbizottság elnöke Anatolij Szergyukov védelmi miniszter, s a testület tagjai között van számos tudós és a legmagasabb orosz katonai vezetés több tagja is. Mivel A nagy honvédő háború 1941–1945 című munka szerzői nagyon sok, eddig titkosított anyagot is felhasználhatnak, szakértők valószínűnek tartják, hogy az új könyv mellett a korszakról szóló minden eddigi történeti munka – mintegy 20 ezer könyv – felszínesnek tűnhet majd. Az orosz Tudományos Akadémia Orosz Történelem Intézetének vezető kutatója, Tatyjana Busujeva elmondta: Anatolij Szergyukov miniszter mintegy másfél millió darabból álló irattömeg titkosításának feloldásáról rendelkezett egy éve, de a történészek eddig még nem fértek hozzá a felszabadított iratokhoz. Busujeva szerint az iratokból talán kiderülnek a válaszok arra, hogy a szovjet rendszer miért nem védte meg az országot az 1941-es katasztrófától, vagy hogyan vehették be Minszket a háború hatodik napján. A szovjetunióbeli kollaboráció talán a legtömegesebb volt Európában, de a tényt nem lehet az áruló-hős összefüggésben vizsgálni. Az elvonuló szovjet hadsereg ugyanis az ellenség kezére adta Ukrajnát, Fehéroroszországot, a Baltikumot és Oroszország nagy területeit, s az ottani embereknek túl kellett élni a háborút. Nemrég kezdtek írni arról, hogy a Kurszki és a Brjanszki területen a németek köztársaságot hoztak létre: az oroszokból hadsereget alakítottak, iskolákat és drámai színházat építettek, a parasztoknak 10–10 hektár földet osztottak. Az emberek végül a partizánok és a Vörös Hadsereg fogságába estek, és kénytelenek voltak árulónak bélyegzetten külföldre menekülni. /Újraírják a második világháború történetét Oroszországban? = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./

Internetre kerültek a Román Nemzeti Archívum tulajdonában lévő, 1945 és 1989 között készült fotók. Az ingyenes adatbázis a http://fototeca.iiccr.ro/címen érhető el. Első körben mintegy 1500 fénykép látható, kulcsszavak alapján is kereshetőek, a tervek szerint mintegy tízezer fotó kerül a honlapra. Olyan történelmi események is fellelhetőek, mint a Vörös Hadsereg bevonulása Bukarestbe, az 1944 és ’47 közötti politikai eseményekről készült fotók, a kommunista vezetők látogatásai, illetve magánélete. A legtöbb felvétel propagandacélból készült. /Ferencz Csaba: A kommunizmus képei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 15./

Ami a diadalmas Vörös Hadseregnek nem sikerült, azt Moszkva a jelek szerint most megvalósítja. Ha már Közép- és Kelet-Európát nem tudta fegyverekkel megtartani, akkor egy sokkal alattomosabb eszközt, az állami irányítás alatt álló energetikai vállalatokat bevetve kísérel meg döntő befolyást szerezni az érintett térség gazdasága és ezáltal politikai vezetése fölött. Ennek legújabb fejleménye a MOL több mint húszszázaléknyi részvénycsomagjának megszerzése, amelyet a moszkvai stratégák gondosan, a legkisebb részletre is ügyelve dolgoztak ki a színfalak mögött, ebben segített az osztrák OMV. Most hozzáfogtak Európa bekerítéséhez az Északi és a Déli Áramlat nevű kőolajvezetékekkel, valamint a szerb kőolajcég megvásárlásával, illetve a magyarországi – természetesen orosz földgázzal föltöltendő – gáztározó megépítésének szorgalmazásával. /Balogh Levente: Moszkva fegyvere. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 7./

Június 16-án Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének 20. évfordulóján az m1 egész napos műsorfolyamot szentelt a húsz évvel ezelőtti, mondhatni a nemzet egészét megmozgató történelmi igazságszolgáltatás megidézésének, közte Orbán Viktornak akkor, 1989-ben elmondott megrendítő beszédével. Orbánnak volt bátorsága több százezres tömeg előtt kimondani, hogy a szovjet hadsereg hagyja el Magyarországot.,,Ha hiszünk a magunk erejében – mondta a szónok –, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől ‘56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának azonnali megkezdéséről. ” Az Orbán-beszéd indító passzusa is kimosódott a közemlékezetből: ,,Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. ” A húsz évvel ezelőtti tisztességadás teljes terjedelmében való megismétlése arra is alkalmat teremtett, hogy azt egybevessük a húsz év utáni kordonos koszorúzásokkal, melyek éppen a legilletékesebbet, a népet rekesztik el a megemlékezés lehetőségétől. Ez viszont azt is jelzi, hogy a hatodik koporsóban valóban eltemették az azóta eltelt húsz évet. Viszont a kordonbontó tévés közvetítés is jelzi, hogy lehet – lesz – feltámadás, hangsúlyozta a cikkíró. /Sylvester Lajos: Kordonbontó feltámadás. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 18./

Traian Basescu államfő másodszor járt úgy Csíkszeredán, Hargita megye székhelyén, hogy lépteit a román hadsereg dübörgése kísérte, ezúttal az erőfitogtatás annyira nyilvánvaló volt, hogy az elnök szükségét érezte a cáfolatnak: a történet nem az, aminek látszik. Pedig az volt. A romániai román és magyar média egyaránt azzal magyarázta az államelnöki kardcsörtetést, hogy választás lesz ősszel és Basescu megpróbálja a román szélsőségesek szavazatait megszerezni. Erre valóban tökéletes módszer katonákkal parádézni a Székelyföld szívében. Ráadásul az államelnök újra elmondta, a hős román hadsereg „felszabadította” Budapestet. Valójában a „felszabadítás” aktusát a Vörös Hadsereg katonái hajtották végre. Traian Basescu látogatásán méltóképpen képviselte a Székelyföldet, a várost Csíkszereda polgármestere, az ilyen provokációkkal szemben a távolmaradás jelenti a legjobb fegyvert. /Szondy Zoltán: Mennyit ér ez a tartomány? = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 30./

Kereken hetven évvel ezelőtt, 1939. szeptember elsején, amikor Németország támadást indított Lengyelország ellen, elkezdődött a második világháború. Közel hat évig tartó harcok során sikerült megsemmisíteni az egyik gonoszt, a nácizmus. Ikertestvére, a kommunizmust viszont nem, ami további félévszázad szörnyűséget jelentett a rabszolgasorsba taszított Közép- és Kelet-Európa számára. Európa arculata gyökeresen megváltozott a háborúban, illetve az azt követő „rendezés” során: a történelem legnagyobb népirtása, illetve etnikai tisztogatása nyomán milliós nagyságrendű népcsoportok tűntek el szülőföldjükről, a határokat erőszakosan átrajzolták, Európát önkényesen ketté szakították. A németek szembenéztek múltjuk sötét periódusával. Bocsánatot kértek, nyíltan elismerik bűnüket, ahogy a minap Angela Merkel kancellár tette. Szögesen ellentétes viszont a másik szörnyeteg, a kommunizmus hazájának viszonya a múlthoz: Moszkva nem mondott le hatalmi vágyairól, nem mutat olyan hajlandóságot az önvizsgálatra. Sőt, egykori áldozatai ellen emel vádakat. Medvegyev orosz elnök például náci szimpátiával vádolta a balti országokat és Ukrajnát. Putyin kormányfő pedig a kelet-európaiak állítólagos „történelemhamisítását” ítélte el. „Történelemhamisítás” alatt Moszkva természetesen azt érti, ha a kelet-európai országok megszállásnak, leigázásnak, s nem felszabadításnak tekintik a Vörös Hadsereg bevonulását. Ahova a Szovjetunió, a Vörös Hadsereg eljutott, ott népirtás és mértéktelen pusztítás volt. Ismeretes, hogy 1940-ben, a katyini tömegmészárlásoknál a lengyel nép krémje-java vesztette életét a KGB gyilkosai kezében. 1945-ben Sztálin megcsonkította Lengyelországot, elcsatolták keleti felét, beleértve a lengyel nemzeti szentélynek tartott Lemberget városát is (lengyelül Lwów, ma Lviv Ukrajnában), etnikai tisztogatás révén, pedig több millió lengyelt űzték el őseik szülőföldjéről, az elcsatolt keleti területekről. Ráadásként rájuk erőszakolták a kommunizmust. /Chirmiciu András: Viharos történelem. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 1./

Régen hallottak ilyen hatásos, magvas beszédet Aradon a Vesztőhelyre zarándokoló emlékezők, mint idén. Rácz Sándor, az ‘56-os forradalom legendás alakja, a Magyarok Világszövetségének tiszteletbeli elnöke kifejtette többek között, hogy „160 éve ide zarándokolunk, hogy erőt meríthessünk a tábornokaink magatartásából, hősi életáldozatukból, mert bizony nagy szükségünk van ma is arra, hogy a ránk mért szenvedéseket ember módjára tudjuk elviselni. 160 évvel ezelőtt történt valami ezen a téren, amit a világ úgy viselt el, hogy nem tiltakozott. ” „ Mi, magyarok 160 év múlva is itt vagyunk, meggyötörve, széttépetten, kifosztva, de magyar szívünk szerint itt teszünk hitet magyarságunkból, és figyelmeztetjük a világot örök tanúságként, hogy aki a magyarra kezet emel, miként fog elpusztulni. 1956-ban a szovjet vezetők vezényelték a magyar forradalom ellen a nagy-nagy Vörös Hadsereget, és tessék megvizsgálni, mi lett ennek a nagyhatalomnak, akkori vezetőinek az életével. Mindegyik kirekesztve élt a társadalomból, a politika szemétdombjára került. A világnak tanulni kellene ebből, hogy a magyarra nem szabad kezet emelni, mert a magyar nem emel kezet senkire. És itt az ideje, hogy a Kárpát-medencében élő magyarság éppen olyan joggal, szabadságigénnyel, testvéri szeretettel és istennel való hitében úgy éljen, ahogy az európai emberhez méltó. Ne kelljen félnünk, idegeskednünk, merjünk egymás szemébe nézni bármilyen nemzetiségűvel találkozunk. Nincs szüksége a magyarnak, hogy lehajtott fővel járjon az Európai Unióban, megtette azt évszázadokon át. ” Ezt követően a római katolikus, lutheránus egyház képviselői közös istentiszteletet tartottak. /Irházi János: Koszorúzás a Vesztőhelyen. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 7./

1949-ben a Romániai Magyar Népi Szövetség bukaresti elnöki hivatalának munkatársai lázasan készülődtek a tizenhárom vértanú tábornok százéves évfordulója alkalmával megrendezendő ünnepségekre, emlékezett Czédly József. Révy Ilona kultúr- és propaganda tevékenységért felelős alelnök azt akarta, hogy az ünnepség fénypontja Zala György csodálatos Szabadság-szobrának eredeti helyére való visszaállítása legyen. Ebből azonban nem lett semmi, annak ellenére, hogy az akkori aradi alpolgármester, Kővágó József biztosított róla: technikailag meg lehet oldani a szobor visszaállítását (akkor még nem létezett azon a helyen a román katonahősök emlékére utólag felállított emlékmű). A legfelsőbb engedélyt a Kommunista Párt Politikai Bizottságának kellett volna megadnia, személy szerint a nemzeti kisebbségek problémáival (is) foglalkozó Miron Constantinescu titkárnak. A javaslatot akkor azzal az érvvel utasították vissza, hogy ne sértsék meg az aradi várban is állomásozó Vörös Hadsereget túlságosan nagyszabású emlékünnepély megtartásával, alkalmat adva ezáltal, hogy párhuzamot vonjanak a világosi fegyverletételt kikényszerítő cári orosz csapatok és a „felszabadító” szovjet hadsereg szerepe között. Az elutasításában valójában nem ez volt a döntő érv, hanem az, hogy hanem az hogy Constantinescu nem kedvelte a magyarokat. 1949. október 6-án, az ünnepség keretében az aradi színházban, a marosvásárhelyi Székely Színház díszelőadásban, a legjobb színészi gárda felvonultatásával (Kovács György, Lohinszky Loránd) Illyés Gyula Fáklyalángját mutatta be. Páratlan élmény volt. /Czédly József: Hatvan éve, Aradon. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 9./

Budapesten a rádió székházánál 1956. október 23-án eldördülő fegyverek és az első halottak kirobbantották a forradalmat, ami polgárháborúnak is nevezhető, mivel a szovjet beavatkozással a felkelés kettős jellegű volt: a belső diktatúra elleni forradalom, a megszálló szovjet hadsereggel szembeni szabadságharc. A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok Gerő Ernő 23-án küldött segítségkérő telefonhívására már 23–24-én elindultak, és megérkeztek Budapestre: öt hadosztály 31 550 katonával és tiszttel, 1130 harckocsival (tankkal), 600 ágyúval és aknavetővel, 400 csapatszállító lövészpáncélossal, 4000 teherautóval, 159 vadászrepülővel és 122 bombázóval! Ugyanakkor 24-én Magyarország keleti határainál a főerő is bevonult. A szovjet tankok súlyos veszteségeket szenvedtek, és 30-án, megalázva a kénytelen hátrálás miatt, kivonultak Budapestről. A magyar forradalmi erők szervezettebbek és erősebbek lettek. Nagy Imre kilépett a Varsói Szerződésből, és kihirdette Magyarország semlegességét. Csakhogy ebbe sem a Szovjetunió, sem a csatlósai és Kína nem nyugodott bele. A magyar szabadságharc letörését Zsukov marsallra és tizenhét hadosztályára bízta a szovjet vezetés. Zsukov jelentette a KB-nek a Vihar hadművelet kezdetét: ,,Folyó év november 4-én 6 óra (moszkvai időszámítás, valójában 4 óra) 15 perckor a szovjet csapatok elkezdték végrehajtani a közrend és a népi-demokrata államrend Magyarországon történő helyreállítását... ” A csapatok főparancsnoka Konyev marsall, a vezérkar élén Malinyin tábornok állt, míg Budapest ostromát Malasenko tábornok vezette. (Ezek a II. világháborús hadseregparancsnokok az akkori Szovjetunió legképzettebb és legsikeresebb hadvezérei voltak. Ők kellettek ahhoz, hogy ne ismétlődjék meg a kezdeti kudarc!) Ami a veszteségeket illeti, még napjainkban is sok a bizonytalanság. Sok halottat helyben hantoltak el, nevük feledésbe merült. Továbbá: szovjet katonák számos forradalmárt kivégeztek, ítélet nélkül, amellett saját átállt katonáikat is kivégezték. Beszélnek 200 000 magyarról, aki elhagyta hazáját. Ma sem tudjuk a pontos számot (többen az amnesztia hírére visszatértek, néhányan ezzel aláírták a szószegő Kádár halálos ítéletét...). A legutolsó ellenállási gócokat csak november 11-én számolták fel. Szervezetten legtovább Csepel harcolt (november 10-ig). Zsukov szerint október 24. és november 6. között a szovjet hadsereg vesztesége 377 halott és 881 sebesült, Mást tüntet fel Vagyim Arisztov, a KB titkára. Szerinte 670 a halott és 1540 a sebesült. Rajtuk kívül 51 ,,eltűnt”. Megsemmisült 52 harckocsi (tank) és önjáró löveg, 29 ágyú, 29 csapatszállító lövészpáncélos, 112 gépkocsi, 2 repülő (a csepeliek lőtték le) és egy helikopter. A 2001-ben megjelent hivatalos (?) adatok már 720 halottról és 1540 sebesültről szólnak, de jóval kevesebb haditechnikáról (pl. csak 25 tank elvesztéséről). A galád november 3-i esti letartóztatást (Maléter Pál honvédelmi minisztert és társait) is eszközlő KGB-főnök, Szerov tábornok tetteivel a Kutuzov-érdemrend I. fokozatát ,,érdemelte ki”. A magyar veszteségek felmérése még nehezebb, mint a mégis reguláris szovjet hadseregé. Az 1963. március 21-én kihirdetett (részleges) amnesztiáig 35 000 magyar állampolgár ellen indítottak eljárást politikai bűncselekményekért, akik közül 22 000-et jogerősen elítéltek, 13 000-et internálótáborba küldtek, 10 000-et elbocsátottak állásából. A halálraítéltek számát 480-ra teszik (sok esetben nem is tudtak a hozzátartozók évekig szeretteik kivégzéséről). Szerov tábornok jelentése szerint november 10-ig 3773 személyt tartóztattak le a szovjetek, és 700-at katonai fedezet mellett a Szovjetunióba, Kárpátalja börtöneibe vittek. A magyar és külföldi tiltakozások eredményeképpen december 10–20. között visszaszállították az elhurcoltakat. A harcok közben elesett magyarok számát a Központi Statisztikai Hivatal 2502 főre teszi (ebből Budapesten 1945), 19 226-an megsebesültek (Budapesten 16 700), akiknek negyede 18 évesnél fiatalabb, fele 19–30 év közötti. Budapesten októberben 757, novemberben 926, decemberben 36, januárban 6 ember halt meg fegyveres harcban. Magyarország legjobbjait vesztette el harcokban és a börtönökben. A szovjet ítélethozók és magyar cinkosaik bosszútól fűtve kreálták a pereket. /Puskás Attila: 1956: veszteségeink, veszteségeik. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./

Demeter Béla (Somkerék, 1910. jan. 6. – Bukarest, 1952. dec. 24.) személye szinte ismeretlen maradt az erdélyi magyarság múltja iránt érdeklődők előtt is. Bátyjának, Demeter Jánosnak, továbbá Jancsó Elemérnek, Jancsó Bélának, Venczel Józsefnek, László Dezsőnek (az egykori „erdélyi fiataloknak”) megjelentek visszaemlékezései, írásai, ezért munkásságuk jobban beépült a köztudatba, mint a Demeter Béla hagyatéka. Pedig ez a hagyaték nagyon gazdag. Demeter Béla – Közgazdasági és gazdaságpolitikai írásai: 1.) Románia gazdasági válsága (Demeter Jánossal együtt, Uránia nyomda, Kolozsvár, 1930); 2.) Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája a román impérium alatt (Venczel Józseffel együtt, Budapest, 1940); 3. Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület munkája 1941–42 (Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet RT, Kolozsvár 1942); 4.) 1945-ben az EMGE vezetőinek megbízásából bejárta szinte egész Észak-Erdélyt, s a mezőgazdaság helyzetét vizsgálta. Részletes jelentése felbecsülhetetlen forrása az akkori, észak-erdélyi önkormányzati időszaknak.; 5.) 1936-tól az Erdélyi Gazdának munkatársa. Érdemes felleltározni minden évkönyvben (Erdélyi Gazda Naptára) leközölt beszámolóját és tájékoztató írását. – Falukutató és szociográfiai munkássága: 1.) Demeter Béla teremtette meg a gyakorlati falukutatást. Ő adta közre azt a kérdőívet, amely a falukutatás fontos módszertani kézikönyve lett (Hogyan tanulmányozzam a falu életét? – 400 kérdés –, Kolozsvár 1931); 2.) Részt vett faluszociológiai felmérésekben, így született meg Az erdélyi falu és a szellemi áramlatok című könyve (Kolozsvár, 1932). (Lásd Erdélyi Fiatalok); – Politikusi és kisebbségpolitikai munkássága: 1.) 1944-ben Teleki Bélával részt vett az Erdélyi Pártnak az észak-erdélyi magyarság megmentését célzó szervezkedésben.; 2.) 1945-ben megalakult a Béke-előkészítő Osztály, amelynek román és erdélyi referensként tagja lett. Hozzászólás a békeelőkészítő elgondolásokhoz s az elkövetkezendő feladatokról (1945. aug. 1.); 3.) 1945-ben többször visszatér Erdélybe, adatokat gyűjtött az erdélyi magyarság sérelmeiről, a magyarellenes intézkedésekről és elkövetett atrocitásokról – jegyzőkönyvi ismertetések.; 4.) 1946 tavaszán ő készítette fel Nagy Ferenc miniszterelnököt moszkvai útjára, tanácsolt Erdélyre vonatkozó határterveket, amikor pedig kiderült, hogy a határmódosítást nem támogatják a nagyhatalmak, akkor részt vett egy kisebbségvédelmi szerződéstervezet kidolgozásában, amelyet a Romániával megkötendő békeszerződésbe akartak belefoglalni. (A Kisebbségi Kódex); 5.) Részt vett egy székely autonómia-tervezet előkészítésében is, de ez sem került a béketárgyalások asztalára.; 6.) Több nagy tanulmányban elemezte az erdélyi magyarság helyzetét, rávilágítva arra, milyen nagy az eltérés a Groza-kormány sokat hangoztatott magyarbarát politikája és a gyakorlat között. Szinte egyedüliként figyelmeztetett arra, hogy a békedelegációba be kell vonni az erdélyi magyar szakértőket is.; 7.) Ő juttatta ki a Márton Áron, Szász Pál, Lakatos István, Vásárhelyi János, és Korparich Ede által aláírt Memorandumot, amelyben a Magyar Népi Szövetség Vásárhelyi Kiáltványa ellen tiltakoztak, s mutatta be, amikor Gheorghe Tatarescu román külügyminiszter azt hangoztatta, hogy az erdélyi magyarság a trianoni határok visszaállításának híve. Rákosi Magyarországa Demeter Bélát kiszolgáltatta a román hatóságoknak 1951. április 18-án, koronatanúnak álcázva a Márton Áronék perében. Demeter Béla 1952. december 24-én, Bukarestben (Zsilaván) belehalt az embertelen vallatásba és bánásmódba anélkül, hogy tőle egyetlen terhelő, s a perben felhasználható információt is megszerezhettek volna. /Kónya-Hamar Sándor: Demeter Béla ébresztése. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 29./ Emlékeztető: Demeter Béla Az erdélyi magyarság helyzete 1944. augusztus 23. óta című tanulmányát folytatásokban közölte a bukaresti napilap /Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1996. máj. 11., máj. 18., jún. 1./ Demeter Béla tanulmányában kifejtette, 1944. augusztus 23-a után megnyíltak a román börtönök, ártatlan magyarok ezrei kerültek a szabaduló románok helyébe. A magyarság likvidálására irányuló tervek részeként a legsovinisztább románokat a román nagyvezérkar felfegyverezte. A Maniu gárdának nevezett alakulatok parancsot kaptak, hogy büntessék a magyarokat, ha kell, irtsák ki őket, javaikat pedig kobozzák el. Elrendelték, hogy mindazok a csendőrök, adóvégrehajtók, akik 22 éven át rettegésben tartották az erdélyi magyarságot, térjenek vissza és foglalják el helyüket. A román sajtó példátlan módon uszított. A felfegyverzett bandák gyilkoltak, raboltak, nőket erőszakoltak meg. Szárazajtán embereket lefejeztek, több helyen gyilkoltak magyarokat /például Csíkszentdomokoson, Csíkkarcfalván, Fejérden, Páncélcsehen, Magyarzsomboron, Egeresen, Bámffyhunyadon/. Magyarok ezreit fogták össze, szadista tisztek éheztették, kínozták a foglyokat, a szovjet katonáknak azt jelentették, hogy a foglyok magyar partizánok. A falvakban a román csendőrök jártak elől a magyarság elleni vérengzésben, fosztogatásban. A magyar Háromszék megyében az egyik első intézkedés volt a magyar nyelv használatának eltiltása a hivatalos érintkezésben. A katonai ügyészek perbe fogták azokat a magyarokat, akik Dél- Erdélyből Észak-Erdélybe szöktek és most visszatértek eredeti lakóhelyükre. A Vörös Hadsereg véget vetett a rablógyilkos hadjáratnak, 1944. november 14-én kiparancsolta Észak-Erdélyből a román csendőröket, tisztviselőket, elrendelte a Maniu gárdák feloszlatását. Maniu hozzájárult a gárdák feloszlatásához, „bajtársaknak” nevezte a gyilkosokat és köszönetet mondott „hazafias akciójukhoz” /Dreptatea, 1944. nov. 16./ 1944. november 14-től a demokratikus román és magyar pártok koalícióra léptek egymással, helyi hatóságokat szerveztek, élükre pedig a Központi Tanácsadó Testületet. Demokratikus törvényeket alkottak. Az egyenjogúság alapján álló nemzetiségi törvényjavaslatot fogadtak el. Kolozsváron felállítottak egy magyar és egy román egyetemet, Kolozsváron magyar tankerületi főigazgatóságot létesítettek. 1945. március 13-án a Groza-kormány bevezette a román közigazgatást Erdély egész területén. A kormány ígéretet tett arra, hogy a nemzetiségi jogokat, az egyenlő bánásmódot biztosítja. A hivatalos elvekkel ellentétes a megvalósítás, az új jogszabályokban ott vannak a magyarellenes tendenciák. A kormány elsősorban a fasiszta Antonescu-rezsim uralma idején Dél- Erdélyből elüldözött 350-400 ezer főt kitevő magyar tömeget sújtotta. Őket a katonaság kifosztotta, hónapokon át az országutakon sínylődtek, úgy vánszorogtak haza. Vagyonukat zár alá vették, földeiket elkobozták. A tisztogatást csak a magyarok között vették komolyan, a román közigazgatásban azok maradtak a helyükön, akik a magyarságot üldözték. A román hadbíróságok tömegesen ítéltek el a román és magyar hadseregből megszökött magyar katonákat, annak ellenére, hogy ők a szövetségesek elleni háborúból vonták ki magukat. Abból a célból, hogy a béketárgyalások időpontjában Erdélyben minél több románt találjanak, kényszerítették az óromániai és dél-erdélyi román alkalmazottakat és nyugdíjasokat, hogy költözzenek vissza Erdélybe. Úgy csináltak helyet nekik, hogy megkezdték a magyar városokból /Kolozsvár, Brassó stb. / a magyar lakosok kitelepítését, otthonaik lefoglalását. Törvényt hoztak a nemzetiségek védelméről, de ezt nem tartják be. A vegyes lakosságú községekben a románok büntetlenül verik, gyilkolják, rabolják a védtelen magyarokat, a román hatóság szeme láttára. A román hatóságok népbírósága magyarellenes. Román tömeggyilkosok kegyelmet kapnak, a zsidómészárlások értelmi szerzői közül sokan szabadon járnak, ugyanakkor a magyarok ellen tömegesen indult népbírósági eljárás, halálos ítéletek sorát hozták. A kormányzat minden intézkedésével az 1940. augusztus 30-án fennállott helyzetet állítják vissza, a magyarságot abba a helyzetbe hozzák, amelybe a 22 évi céltudatos fasiszta, soviniszta elnyomás következtében jutott. Jelenleg az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a CASBI, az Ellenséges Javakat Kezelő Pénztár alkalmazási módja. A CASBI célja az ellenséges állampolgárok javainak zár alá vétele. Ezt úgy alkalmazzák, hogy földönfutóvá tegyék a magyarság túlnyomó részét. Magyarországgal a fegyverszüneti egyezményt 1945. január 10-én írták alá, ettől a naptól kezdve Magyarország nem ellenséfes állam. Eleget tesz jóvátételi kötelezettségének, így nem kötelezhető kettős anyagi jóvátételre. Ebből következik, hogy Románia nem adhat ki olyan rendelkezéseket, amelyek Magyarországot továbbra is ellenséges államnak tekintik. A CASBI végrehajtási utasítsa 1945. április 5-én jelent meg. Ennek egyik pontja „vélelmezett ellenségnek” tekinti azokat, akik 1944. szeptember 12-e előtt vagy után elmentek Romániából. Ezek minden vagyonát elkobozzák. A román fegyverszüneti egyezmény erről nem beszél. A „vélelmezett ellenség” kategóriájának megállapítása az erdélyi magyarság tudatos, tervszerű tönkretétele. Tudni kell, hogy a német katonai hatóságok 1944 augusztusában kihirdették, hogy a lakosságnak el kell hagynia lakóhelyét. A megfélemlített lakosság nagy része azért választotta az elmenekülést. Az elmenekült erdélyi őslakosság 90 százaléka nem önszántából menekült, hanem rendeletek hatására. Az elmenekült lakosság tehát nem tekinthető ellenségesnek. A román kormány a Besszarábiából, Bukovinából a harcok elől menekülő százezer román menekültet nem tekintette ellenségnek. A CASBI alkalmazása terén rengeteg panasz merült fel. A Magyar Népi Szövetség a kormány tudomására hozta a panaszokat. 1945. augusztus 15-én vizsgáló bizottság érkezett Kolozsvárra, elvben bizonyos könnyítéseket helyeztek kilátásba. A román igazságügy-miniszter 1945. október 15-én kiadott rendeletével a román bíróságoknak megtiltotta, hogy a menekülteket visszahelyezzék jogaikba. A Romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság hozzájárult ahhoz, hogy a Magyarországra repatriálni akaró magyar állampolgárok ingóságaikat kivihessék. Ezt csak akkor tehetik meg, ha a román hatóságok igazoló írás adnak ki. Azonban ezt az írást nem adják ki, így a hozzájárulás csak elvi jelentőségű. Az erdélyi magyarság 70-80 %-ban földműves, ezért legfájóbb problémája a földkérdés. Az 1921-es román földreform célja az erdélyi magyarság létalapjainak gyöngítése volt. A 100 hektáron aluli kisajátítottaknak 74,9 %-a volt magyar és csak 4,7 %-a román. Kisajátítottá az erdélyi római katolikus egyház birtokainak 95,5 %-át, a protestáns magyar egyházak 45 %-át. A román nemzetiségűek sokkal nagyobb arányban részesültek földjuttatásban, mint a magyarok. Az 1945. március 22-én közzétett román földtörvény a magyar földművesek újabb százezreit sújtotta igazságtalan ítéletével. A törvény szerint el kell kobozni mindazok földbirtokát, akik 1944. augusztus 23-a után külföldre menekültek. A Magyar Népi Szövetség közbenjárására ígéret hangzott el Bukaresten, hogy orvosolni fogják a törvény sérelmes kitételeit. A törvény ugyanis kimondta, hogy mindez nem vonatkozik a románokra. A Magyar Népi Szövetség 1945. májusában tartott kongresszusa alkalmával emlékiratban fordult a kormányhoz, követelve a változtatásokat. Azonban a tiltakozás nem ért el eredményt. A magyarellenes túlkapások fő forrása a kisajátítás. Kisajátították a román hadseregben szolgáló magyarok, a kórházba távozott magyar betegek földjét is. A helyi bizottságok túlkapásainak áldozatai nem kapnak jogorvoslást. Földet ismét csak a magyarság veszít. Az erdélyi magyarság egyik legsúlyosabb sérelme a 645/1945. sz. román rendelettörvény, amely a magyar uralom alatt kötött egyes megállapodások érvénytelenségét mondja ki. A törvény szerint az 1940. augusztus 30. és 1945. október 25-e között megkötött jogügyletek megsemmisítendők, ha a felperes 50 %-os kárt szenvedett, ha kiutasított, deportált volt, az ügyet kényszer hatására jött létre. A vagyontárgyakat vissza kell adni. A Dél-Erdélyből elüldözött és az Észak-Erdélyből távozott románok között gyakori volt a csereszerződés. A románok most ezeket a csereszerződéseket megtámadják, a Dél-Erdélyben kapott csereingatlanaikat megtartják és az Észak-Erdélyben szerzett ingatlanaikat is visszakapják, a vételár nevetségesen csekély hányadáért. Súlyos sérelme az erdélyi magyarságnak az úgynevezett adminisztrátori intézmény, ez a magyarság gazdasági tönkretételét célozza. Csak a magyar nemzetiségű román állampolgárok kereskedelmi és ipari vállalataihoz, magyar érdekeltségű pénzintézeteihez, szövetkezeteihez adminisztrátorokat neveznek ki, akik az illető vállalat minden kérdésébe beleszólhatnak, ezért a tevékenységükért súlyos összegeteket szednek fel. Az adminisztrátori intézmény független a CASBI-tól. A román hatóságok a háború előtti időben a magyar nyelvű feliratok és kereskedelmi könyvek után többszörös illetményt róttak ki. Ezt az antidemokratikus intézményt a Groza-kormány idejében is fenntartották. A magyarság elszegényítésének a múltban is egyik legalkalmasabb eszköze volt az adópolitika. A román közigazgatás Észak-Erdélybe való bevezetésével új adórendszert hoztak be, a magyarok adóját újraértékelve lényegesen magasabban állapították meg, mint a románokét. Erdélyben fejlett volt a szövetkezik élet, mai s közel ezer magyar jellegű szövetkezet működik egy fogyasztási és egy hitelszövetkezeti központ keretében. A román kormány ezeknek a szövetkezeteknek az alapszabályaiba olyan változtatásokat eszközölt, amelyek a magyar szövetkezetek működését úgyszólván teljesen megbénítják. Korlátozták a szövetkezetek üzletkötési jogát, a magyar szövetkezetek nem részesülnek a szétosztásra szánt közszükségleti cikkekből, a magyar szövetkezek adójánál a háború előtti forgótőkét veszik alapul. A készülő új törvény meg kívánja szüntetni a magyar szövetkezeti központokat. Trianon után 1924-ben a román hatóságok állampolgársági névjegyzéket állítottak össze, akkor ebből mintegy 200 ezer magyar nemzetiségű személyt kihagytak a névjegyzékből. 1945 után ezek az emberek újból állampolgárság nélkül maradtak, ehhez jöttek az észak-erdélyi magyar tömegek. A Magyar Népi Szövetség többszöri közbelépése és a kormány ígéretei ellenére a helyzet nem változott jelentősen. Bizonyos enyhülés jelentkezett az állampolgársági törvény 1945. decemberi újabb utasításában. A Groza-kormány fel tud mutatni néhány olyan intézkedést, ami arra enged következtetni, hogy az erdélyi magyar tanügy méltányosabb elbánásban részesül, mint 1940 előtt: az észak-erdélyi magyar iskolahálózatot nagyjából fenntartotta. Dél-Erdélyben pedig lehetővé tette a magyar egyházaknak több új elemi és középiskola megnyitását. 1945 nyarán a magyar tanulók anyanyelvükön érettségizhettek – Romániában előízben. Egyelőre még működhetnek a magyar tanügyigazgatási szervek. Azonban az egész magyar tanügyet a jogi bizonytalanság jellemzi, a magyar iskolák hivatalos elismerése még nem történt meg, a magyar tanfelügyelőségeket hivatalosan nem ismerték el. – Az 1945. május 29-én megjelent törvény értelmében az Észak-Erdélyből 1940-ben elmenekült román iskolák visszatértek eredeti román székhelyükre, ezzel az ott működő magyar iskoláknak át kellet adni helyiségeiket, a legtöbb esetben a magyar felekezeti iskolákba mehettek, délutáni tanítást vállalva. A visszatérő román iskolák nemcsak az épületeket vették vissza, de a teljes felszerelést is. Súlyos gond a magyar iskolában a tanárhiány, az iskolák átlagosan 30 %-os tanítóhiánnyal küszködnek. Állandó a veszély, hogy román tanárt neveznek ki magyar iskolába. A magyar tanítóság éhbérnek sem mondható fizetéselőleget kapott, mialatt a román tanítók teljes fizetést élveztek. A fizetéskülönbözetek orvoslása most van folyamatban, de a múlt áprilishoz képest háromszoros értékcsökkenéssel. A magyar tanárok besorolása igazságtalanul történt, ugyanis a bécsi döntés után szerzett jogaikat semmibe vették. – Elemi és középiskolai tanuló annyi van, mint talán soha a XX. században. A magyar tanulók nagy létszáma a legbiztosabb alapja a magyar tanügynek. A román elemi iskolák részére az állam ingyen tankönyvet adott, a magyarelemi iskolák diákjai súlyos tankönyvhiánnyal küszködnek. A román középiskolák továbbra is használják az 1940 előtti tankönyveket, a magyar középiskoláknak ez azonban tilos. Súlyos kérdés a magyar tudományegyetem ügye. 1944 őszén a kolozsvári magyar egyetem – ellenszegülve a hatóságok kiürítési parancsának -, a helyén maradt és folytatta működését. A román államigazgatás Észak-Erdélyre való kiterjesztése után a Nagyszebenből visszatért román és a magyar egyetem között megállapodás jött létre 1945. április 16-18-án, melynek értelmében a magyar egyetem – megtartva az 1940. augusztus 20-a után szerzett teljes felszerelését, kiköltözött azokból az épületekből, melyekben eddig működött. A megállapodás után másfél hónappal, 1945. május 26-án megjelent a Hivatalos Közlönyben a magyar tannyelvű állami tudományegyetem „felállításáról szóló rendelettörvény, amely az áprilisi megállapodásnál jóval alacsonyabb szinte állapította meg a magyar egyetem státusát. A rendelet szerint a magyar egyetemnek el kellett hagynia az egyetemi város 50 épületét és egy volt állami magyar leányiskolát jelöltek ki számára. További sérelem, hogy a magyar tanárok besorolását román egyetemi tanárok végezték. A magyar tudományegyetem orvosi fakultását át kellett költöztetni Marosvásárhelyre. A magyar egyetem tanárai a legsivárabb anyagi helyzetben vannak. A tanárok megsegítésére gyűjtőakció indult. A kormány a gyűjtőakció eredményének felhasználására még nem adta meg az engedélyt. Az erdélyi magyarság a szép szavak ellenére sem lát garanciát jogainak biztosítására a jelenlegi rendszerben.

Eltűnik Európa egyik utolsó vasfüggönye

A második bécsi döntés: amikor Hitler ceruzája vastagon fog
A román külügyminiszter elájult a térképre pillantva. Teleki Pál magyar miniszterelnök sem örült túlságosan.
1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palota aranytermében Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter ünnepélyesen kihirdette a második bécsi döntést. Ennek értelmében visszakerült Magyarországhoz a trianoni békeszerződés által 1920-ban Romániának ítélt 103 093 km²-nyi terület mintegy 2/5-e, 43 104 km², az ún. Észak-Erdély. A kb. 60 ezer km²-nyi Dél-Erdély továbbra is Románia része maradt. Az 1941. évi magyar népszámlálás valamivel több mint 2,5 millió lakost mutatott ki Észak-Erdélyben, ebből 52,1% magyar, 41,5% román, a többi német és jiddis anyanyelvű volt. Román statisztikai adatok szerint viszont a lakosság 50,2%-a volt román és csak 37,1%-a „székely és magyar.” Dél-Erdélyben, román fennhatóság alatt hozzávetőleg félmillió magyar maradt. A román és a magyar történetírás egymástól eltérő módon értékelte és értékeli ma is a második bécsi döntést. Míg a román szerzők túlnyomó többsége a „bécsi diktátum” („dictatul de la Viena”) megjelölést használja – a döntés Bukarestre erőszakolt, kényszerítő jellegét hangsúlyozva –, addig a magyar historiográfiába a „döntőbíráskodás”, a „második bécsi döntés” semlegesebb fogalma vonult be.
A legtöbb román történész azt emeli ki, hogy a diktátum elszakította az ország testétől az 1918-ban a népakarat által Romániával egyesített Erdély egy részét, s az ott többségben élő románokat újra magyar elnyomás alá vetette. Az 1980-as évek elejétől – Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár utasításainak megfelelően – a román történetírás egyik kedvelt témája lett a „fasiszta bécsi diktátum” éles elítélése, a tárgyilagosság és a saját múlttal való szembenézés leghalványabb kísérlete nélkül. Bár 1989 decemberétől megszűnt a történetírás felülről való irányítása és eltörölték a cenzúrát, a témával kapcsolatos legtöbb román történeti feldolgozás – kevés kivételtől eltekintve – ezt követően is a nemzeti „mártirológia” szempontjait részesítette előnyben a tárgyilagos, tudományos vizsgálattal szemben. A magyar történetírás ezzel szemben már a hetvenes-nyolcvanas években is elfogulatlanabbul, kritikus és önkritikus hangon írt az eseményről, s a mai magyar történészek értékelései is többnyire kiegyensúlyozottak. A döntés előzményeit illetően ki kell emelnünk, hogy a két világháború között Magyarországnak, a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben. Magyarország Erdélyt, a Szovjetunió Besszarábiát, Bulgária pedig Dél-Dobrudzsát, az ún. Cadrilatert kívánta megszerezni. 1940. június 26-án Moszkva ultimátumban követelte Romániától Besszarábia és Észak-Bukovina átadását, két nap múlva pedig a Vörös Hadsereg megkezdte a terület birtokbavételét. Ennek hatására a magyar diplomácia is mozgásba lendült Erdély teljes vagy részleges visszaszerzése érdekében. Az Európa nagy részét uraló náci Németország Magyarországot önmérsékletre intette, Romániát pedig a határrevíziót érintő tárgyalásokra szólította föl. 1940. augusztus 16-24. között Turnu Severinben (Szörényváron) magyar-román megbeszélésekre került sor. A Hory András által vezetett magyar küldöttség Erdély területi megosztására tett javaslatot, mire Valeriu Pop román küldöttségvezető leszögezte: a lakosságcsere elvéből kell kiindulni. A továbbiakban egyik fél sem engedett álláspontjából − Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből −, így a „tárgyalások” kudarccal zárultak. A magyar kormány már ezt megelőzően, augusztus 22-én úgy döntött: a Turnu Severin-i tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. Werth Henrik vezérkari főnök másnap kiadta a Románia ellen augusztus 28-án indítandó hadműveletek irányelveit. A balkáni háború megelőzése érdekében a „tengelyhatalmak” gyors diplomáciai beavatkozásra szánták el magukat. Németország és Olaszország hazarendelte budapesti, illetve bukaresti követeit, a magyar és a román külügyminisztert pedig 29-ére Bécsbe kérették. A közbelépés eredményeként a tervezett magyar támadás elmaradt.
Az új magyar-román határt Adolf Hitler német birodalmi kancellár személyes döntése nyomán, augusztus 27-én húzták meg Berchtesgadenben, egy szűk körű, bizalmas tanácskozáson. Nyomvonala Nagyszalontától délre ágazott el a trianoni határtól, majd a Sebes-Körös mentén haladva Magyarországhoz csatolta Nagyváradot és Kolozsvárt. Kelet felé ezután egy nagy kanyarulatot írt le, Marosvásárhelytől pedig nagyjából a nyelvhatárt követte. A Székelyföld visszakerült Magyarországhoz, Brassó viszont Romániának jutott. A Keleti-Kárpátok gerincén a történelmi határvonal mentén haladt a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszafoglalt Kárpátalja régi határát. A térképen kék ceruzával meghúzott vonal a valóságban hat kilométernyi széles sávot jelentett, ami a későbbiek során komoly gondokat okozott a határőrizeti szerveknek. Hitler döntésének hátterében német nagyhatalmi érdekek álltak: a stratégiai fontosságú ploieşti-i román olajmezők, illetve a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelme. A Führer olyan megoldást keresett, amely „pacifikálja” a térséget a további szovjet terjeszkedés megakadályozása és a tervbe vett szovjetellenes háború céljából. Bizonyos mértékig kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen szövetségesként számolt vele. Az időközben Bécsbe érkezett román és magyar küldöttség tagjai a döntésről csak augusztus 30-án, annak ünnepélyes kihirdetésekor szereztek tudomást. Mihail Manoilescu román külügyminisztert sokkolta a bejelentés. Rápillantva a térképre, elszörnyedve vette tudomásul az új határvonalat, majd elvesztette eszméletét és összeesett. Egy pohár vizet kértek számára, ezt követően tért magához.
Az aláírási szertartás végeztével Ribbentrop személyi orvosa vette kezelésbe. Injekciókat adott neki, és igen alacsony vérnyomást állapított meg. Naplójában Ciano így írta le az esetet: „Aztán tompa zuhanást hallunk, Manoilescutól ered, ájultában az asztalra esett. Orvosok, masszázs, kámfor-olaj. Végre magához tér, de nagyon meglátszik rajta a megrázkódtatás.” A román küldöttség többi tagjával együtt, Manoilescu is a legrosszabb esetben csak a Magyarországgal határos keskeny országrész − Bihar, Szatmár, Szilágy megyék, esetleg még Máramaros − elvesztésével számolt. Hory András így emlékezett vissza a kihirdetés pillanataira: „Az órák izgalmas várakozásban teltek. Délután 15 óra 15 perckor Újpétery Elemér, Csáky [István magyar külügyminiszter] személyes titkára lépett be a részünkre kijelölt váróterembe, és boldogan újságolta: »Nagyvárad, Kolozsvár, Szatmárnémeti és az egész Székelyföld a miénk!« Ezzel már szaladt is, hogy a döntés eredményét Budapestre megtelefonálja. Ezt a pillanatot sohasem felejtem el.” Teleki Pál miniszterelnök azonban, aki már útban Bécs felé is aggódott a várható német követelések miatt, rögtön észrevette, hogy a Székelyfölddel nincs vasúti összeköttetés, és a visszatért terület délnyugat felől nehezen védhető. Ezenkívül jól tudta, hogy a németektől kapott „ajándékért” igen magas árat kell majd fizetnie az országnak. Mivel nem hitt a német győzelemben, azt is sejtette, hogy a Hitler által megvalósított revízió nem lehet hosszú életű. Szűkebb körben később többször kifejtette, hogy hiába volt az egész erőfeszítés, mert a háború után megint vissza kell adni Észak-Erdélyt, és mindez csak megrontotta a szomszédokkal való viszonyt. Hasonló aggodalmakat táplált a nagy köztiszteletnek és befolyásnak örvendő egykori miniszterelnök, Bethlen István is, aki Telekihez hasonlóan szintén erdélyi származású volt. Mindketten tudták azonban azt is: a felkínált területet visszautasítani annyit jelent, mint megtagadni az ország húsz éves revíziós múltját, s a közvélemény előtt szinte hazaárulásnak számított hangosan kimondani, hogy a revízió lesz Magyarország veszte. A korabeli magyar közvélemény a döntést az igazságtalan trianoni békeszerződés részbeni orvoslásaként fogta fel, és sikerként értékelte. Az észak-erdélyi magyarok eufórikusan, kitörő lelkesedéssel, míg a dél-erdélyi magyarok a trianoni katasztrófához hasonló sorscsapásként fogadták a döntést. Romániában mérhetetlen felháborodást keltett a döntés híre. A társadalom egyöntetűen nemzeti tragédiaként élte meg a Besszarábia és Észak-Bukovina elvesztése utáni újabb jelentős területcsökkenést, amely több mint egymillió nemzettársukat magyar fennhatóság alá juttatta.
Észak-Erdélyt a román hadseregnek és közigazgatásnak 14 nap alatt kellett kiürítenie. A bevonuló honvédséget a magyar lakosság mindenütt mámoros ünneplésben részesítette. A románok ezzel szemben úgy érezték, hogy a hazájukat vesztették el, és a félelem légköre uralkodott el köztük. A szeptember 5-étől 13-ig tartó bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor. A Szilágy megyei Ördögkúton mintegy 80, Ipp helységben 154, Zilahon pedig öt románt öltek meg a bevonuló honvédek. Magyar részről hivatalosan mindezt azzal magyarázták, hogy a magyar katonaságot − főleg a Szilágyságban − sokszor érték szórványos lövések. Ez azonban semmiképpen sem indokolta az ilyen mértékű kegyetlen megtorlást. Az észak-erdélyi bevonulás, majd a négyéves magyar uralom során ténylegesen elkövetett atrocitások román részről történő felnagyítása, eltúlzása általános jelenségnek számított azokban a hetekben, hónapokban.
A kegyetlenkedésekről szóló − sok esetben kitalált − történetek megfeleltek a „vérszomjas” magyarok „ázsiai barbárságát” hirdető korabeli román toposzoknak, és minden bizonnyal tovább erősítették azokat. A rémhíreket a korabeli romániai sajtó is átvette, a bukaresti kormány pedig igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból a tengelyhatalmak fővárosaiban. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy jelentős része mind a mai napig − a tényeket elferdítve − a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra. Hogyan értékeljük a második bécsi döntést? Az „anyaországhoz” visszakerült észak-erdélyi magyarság 1940−1944 között megerősödött nemzeti öntudatában, Dél-Erdélyben viszont a magyarok nagyarányú térvesztése következett be. Észak-Erdélyben a kisebbségbe került román lakosság helyzete számottevően romlott: demográfiai, gazdasági, kulturális téren egyaránt meggyengült. Földrajzilag és gazdaságilag az Erdélyt kettészelő új államhatár ugyanolyan rossz, mesterséges választóvonalat képezett, mint az 1920-as trianoni. Történelmileg kialakított tájegységeket osztott ketté, családokat szakított szét, utakat, vasútvonalakat vágott el, városokat fosztott meg hagyományos hátterüktől. Összességében tehát kedvezőtlen hatással volt Erdély gazdasági életére. A döntés mindkét ország számára súlyos bel-és külpolitikai következményekkel járt. Tehertételt jelentett a magyar-román államközi kapcsolatokban, és tovább növelte a két állam kiszolgáltatottságát Hitler Németországával szemben. Történelmi léptékkel mérve a második bécsi döntés viszonylag rövid életű volt. Romániában 1944. augusztus 23-án I. Mihály király a hadsereg és az ellenzék támogatásával letartóztatta Ion Antonescu marsallt, hadat üzent Németországnak és átpártolt a szövetségesek oldalára. Ez külpolitikailag kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál, és komoly szerepet játszott abban, hogy a győztes nagyhatalmak Erdély kérdésében alapvetően Románia javára döntöttek. Az új határ nyomvonala azonban még nem dőlt el végérvényesen. A Szovjetunió egész Erdély Romániához való csatolását szorgalmazta, de az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország egy etnikailag igazságosabb határ meghúzására törekedett. A második világháborút lezáró párizsi békekonferencián végül Moszkva álláspontja érvényesült, és az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés a trianoni határok helyreállításáról rendelkezett..
L. Balogh Béni. Transindex.ro

Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmosra emlékezünk
A második bécsi döntés értelmében 1940. szeptember 5-én megkezdődött Észak-Erdély megszállása. A három hadseregből szervezett magyar haderő központi erejét a Nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok vezérlete alatt álló 1. hadsereg képezte.
Székelyföldet az ötödik naptól kezdődően az erdővidéki származású generális csapatai vették birtokba. Szeptember 12-én értek Háromszékre, ahol 13-án befejeződött az erdélyi területek visszavétele. Harmincnégy éve, hogy a magas rangú katonatiszt örökre távozott az élők sorából. Talán ő vitte legtöbbre Erdővidék tekintélyes számú, hírnevet szerzett szülöttei közül, és ezzel háromszéki viszonylatban is előkelő helyet vívott ki magának. Életútjának rövid összefoglalása a sorsfordító események hetvenedik évfordulója alkalmából vált ismét időszerűvé. Vitéz Nagybaczoni Nagy Vilmos Parajdon született 1884-ben. Apja, Nagy Zsigmond, az ottani sóbánya mérnöke telegdibaconi gyalogszékely família utóda volt, édesanyja, Hermann Vilma pedig Hunyad megyei, többé-kevésbé német származású asszonyként adott a későbbi tábornoknak életet. A családfő korai halála után az édesanya szüleihez, Szászvárosba költöztek, és a gyermekek ott végezték elemi és középiskoláikat. Vilmos, aki bátyja, Béla példáját követve a katonai pályát választotta, 1905-ben a Ludovika Akadémián fejezte be főiskolai tanulmányait. Hadnaggyá kinevezésével egyidejűleg a szabadkai 6. gyalogezredhez vezényelték. A csapatszolgálat nem teljesen elégítvén ki érdeklődését, pályájának alakítása céljából a továbbtanulást látta előnyösebbnek. A Felsőbb Tiszti Tanfolyam és a bécsi Hadiiskola elvégzésével, 1912-ben — miközben főhadnaggyá lépett elő — a 79. gyalogdandár vezérkari tisztje lett. Az első világháborúban előbb a Szerbia elleni felvonulásnak, majd 1915-ben már századosként, a Magyarországot elérő orosz támadással szembeni védekezésnek volt dandárjával együtt részese. Innen átmenetileg a Honvédelmi Minisztériumba helyezték, később, 1916 közepén az orosz fronton küzdő Szurmay-hadtesthez és novemberben az Erdélyben állomásozó 6. hadosztályhoz vezérkari tisztnek osztották be. Ezután 1917-ben a 16. gyalogdandár vezérkarának hadműveleti tiszti teendőit bízták rá, ahol nemsokára átvette a vezérkari főnökséget, de egy év múlva, már a háború vége felé, újra a minisztériumban foglalkoztatták. A forradalmak idején is itt tartózkodott, különféle megbízatásokban a Vörös Hadsereg és a Székely Hadosztály, valamint a Székely Nemzeti Tanács működését segítette. A tanácsuralmat követően egymást váltó kormányok alatt megint csak a minisztérium és utóbb a főparancsnokság keretében szolgált 1925-ig. E válságos időszakban 1919 során őrnaggyá, 1921-ben alezredessé, 1925-ben ezredessé nevezték ki. Előmenetele akkoriban kapott nagyobb lendületet. Még ebben az évben a honvédelmi miniszter szárnysegéde, és 1927-ben a budapesti vegyes dandár vezérkari főnöke lett. 1931 során a főparancsnok szárnysegédje, 1933-ban korábbi dandárjánál a kerékpáros csapatok parancsnoka, 1935-ben minisztériumi csoportvezető, 1936-ban pedig már a sokszori ott végzett szolgálata által megszokott 1. vegyes dandár parancsnoki posztján volt található. Ez utóbbi 1938-ban hadtestté alakulván, Nagy Vilmos vezetésével részt vett a felvidéki bevonulásban. Hadtestétől azonban rövidesen meg kellett válnia, és a főparancsnok gyalogsági szemlélőjeként nyert új beosztást. Egy évvel később, 1940-ben az 1. hadsereg parancsnoki helyét foglalta el, amelyet vezényelve vonult be a visszatért észak-erdélyi területekre. A tábornoki rendfokozatot 1934 folyamán kerékpáros csapatparancsnokként, az altábornagyi rangot 1937-ben a vegyes dandár élén, a gyalogsági tábornokit mint hadseregparancsnok 1940 tavaszán érte el. Ezt a rendfokozati megnevezést a következő évben megszüntetve, vezérezredesre változtatták, ami nem jelentett előléptetést. Az erdélyi közigazgatásnak Nagy Vilmos közreműködésével végbemenő megszilárdulását követően, 1941-ben a tábornokot meglepetésszerűen nyugdíjazták. Ezzel mintegy másfél éven keresztül a polgári lét nyugalmasabb időszaka köszöntött rá, aminek során figyelemreméltó társadalmi szerepvállalása és az új létformába való beilleszkedési képessége is megmutatkozott. Ezért ismét váratlanul érte, amikor a kormányzó mérsékeltebb vezetést szánva a Honvédelmi Minisztérium irányítására, őt kérte fel a miniszteri tisztség vállalására. Kilenc hónapos minisztersége idején a magyar érdekek védelmezését, a hadsereg harctéri követelményekhez igazodó jobb ellátását és a munkaszolgálatosokkal való bánásmód megváltoztatását tartotta legfontosabbnak. Mindez a hazai és német szélsőségesek szerint nemkívánatos tevékenységnek minősült, noha a tábornok eleinte általában németbarát irányvonalat képviselt. Ezenkívül akkoriban és a későbbiekben is nemegyszer szemére vetették, hogy gyengekezű katonának és politikusnak bizonyult. Súlyosbították helyzetét sógornőjének származásával összefüggésben a személyét érő sorozatos szélsőjobboldali támadások is. Ezáltal Nagy Vilmos kellemetlen tehertétellé vált Kállay Miklós miniszterelnök számára. Mindennek okán 1943 júniusában lemondott (vagy lemondatták) hivataláról. Az elkövetkező néhány hónapban aktív kapcsolatot tartott a háborút és a német orientációt ellenző körökkel azon megfontolásból, hogy Magyarországnak a háborúból való kiválását valamilyen módon elősegíthessék. E rejtett elképzelések viszont az ellenállás erőtlensége és szervezetlensége miatt a megvalósításig soha nem juthattak el. Az ország 1944. márciusi német megszállását követően piliscsabai házába vonult vissza, ahol besúgókkal és jelentéstevőkkel körülvéve állandó megfigyelés alatt tartották. A kiugrási kísérlet októberi csúfos kudarca és a nyilas hatalomra jutás után, novemberben ellenségei elérkezettnek látták az időt letartóztatására. Budapestről Sopronkőhidára, majd innen bátyjával és több más fogvatartottal együtt Németországba szállították. Német földön amerikai fogságba esett, ahonnan a háború végével bántalmazás nélkül térhetett haza. Itthon nem került a háborús bűnökkel megvádoltak közé, és nyugdíjának meghagyása mellett igazolták katonai tevékenységét. Pár évig még kivételezettnek mondható helyzetet is élvezett. A kommunizmus térhódításával azonban nemcsak nyugdíját vonták meg, hanem már a viszonylag megtűrtek csoportjából is kiesett. Munkavállalását megnehezítették, így családjával igen nehéz körülmények közé került, épphogy csak boldogultak a rájuk nehezedő nyomás miatt. Fiát, holott a kommunista Néphadsereg tisztje volt, évekre börtönbe zárták. Ezen az állapoton Groza román miniszterelnök — Nagy Vilmosnak Szászvárosban Kuún-kollégiumbeli osztálytársa — közbenjárása enyhített, ami után nyugdíjának újrafolyósításával is könnyítve rajtuk, felszabadultak a közvetlen létbizonytalanság súlya alól. A jó helyzetfelmérésű tábornok egyébként, talán alkalmazkodóképességének is köszönhetően, mindenkor enyhébb megítélés alá esett, mint magas rangú katonatársainak többsége, így élete és személyi szabadsága még a kommunizmus legsötétebb időszakában sem került veszélybe. Nagy Vilmos 1912-ben vette feleségül anyai ágon első fokú unokahúgát, Sepsibaczoni Nagy Zelmát, akitől született hat gyermeke közül négy érte meg a felnőttkort. Leánya, Julianna Nagy Elek nagybaconi református esperes Károly nevű fiához ment férjhez. Kivételes társadalmi emelkedésének — katonai pályája mellett — fontos állomásai voltak, amikor 1923-ban első világháborús érdemeiért vitézzé avatták, és 1938-ban a Máltai Lovagrend is soraiba fogadta, melyen belül 1942-ben eljutott a nagykeresztes magisztrális fokozatig. Más téren mutatkozó adottságai köréből kiemelendő, hogy festészeti, valamint hadtörténeti alkotásaiból kitetszően átlagon felül álló ecsetkezelői és írói tehetséggel rendelkezett, aminek jeléül a Magyar Országos Képzőművészeti Társulat, és a Magyar Tudományos Akadémia Hadtörténeti Bizottsága is tagjává választotta. Az 1950-es évek végétől családtagjai körében zaklatásmentesen élte — néhány nyilvános szerepléstől eltekintve — immár eseménytelen öregkorát Piliscsaba-Klotildligeten. Hosszú élete itt ért véget 92. évében 1976. június 21-én. Nagybaczoni Nagy Vilmos magasra ívelő életpályáján tanúsított — még ha helyenként ellentmondásosnak mondható — magatartásával egyértelmű nagyrabecsülést vívott ki, amelyet el nem hanyagolható kötelességünk a jövő magyarságának továbbörökíteni.
NAGYBACZONI MOLNÁR FERENC. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Október csodája
El lehet játszani a gondolattal, mi történt volna, ha másképpen zajlik le minden 1956 véres őszén, de sajnos, csak játszani lehet ezzel a gondolattal, ezzel a meghökkentő ötlettel, mert minden úgy történt, ahogyan történt, pontosan úgy, és most már soha nem tudjuk meg, hogyan történt volna, ha Magyarország terve sikerül, ha az orosz csapatok mégis Szuezbe mennek, ahová különben is irányították őket, ha a Nagy Imre-kormánynak sikerül kivívnia az ország függetlenségét, a szabadságot, ha sikerül kiszakadni a béketáborból, ha kivonulnak a Magyarországon akkor és még azután harmincöt évig ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok, megmaradt volna-e a nemzeti egység, ami az októberi forradalom elvarázsolt napjaiban létrejött, s ami az ország zimankós története során kevésszer, szinte soha nem jöhetett létre, milyen irányba mozdult volna el Magyarország, mi lett volna a munkástanácsokkal, a gazdasággal, a demokráciával, igen, a kérdéseket lehetne folytatni, számtalan kérdés van még, de ugyanakkor megtörtént, ami megtörtént, a Vörös Hadsereg tankjai és hadosztályai Szuez helyet mégiscsak Magyarországra vonultak be, Budapestet lőtték szét tizenkét év után megint, immár másodszor, igen, tudjuk, bevonultak megvédeni a világbékét, és az Egyesült Államok, Nyugat-Európa nem kockáztatott a kicsi Magyarországért. Noha költői, nem véletlenül, ennek a kicsi országnak a hősiességét és mártíriumát harsogták kelettől nyugatig, de mindhiába, a világ akkori nagyhatalmai nem kockáztattak, esetleg, ha segítséget nyújtanak Magyarországnak, amelyről a felkelők egy része naivul annyit ábrándozott, amelyben vakhitű kétellyel ugyan, de annyira reménykedett, talán tényleg a harmadik világháború kitörését kockáztatják, és egészen egyszerűen egy atomháború kockázata a képzeletbeli mérleg serpenyőjében többet nyomott a latban, mint az esetleges segítségnyújtás, ezért aztán a világ hatalmasságai sorsára hagyták Magyarországot, s Hruscsov meg a dühös kínai, a mindenáron megtorlást akaró keletnémet és román vezetés valósággal belehajszolta a megalkuvó Kádárt ezekbe az iszonyú megtorlásokba, sokasodtak az akasztófák, dúlt a terror, dugig teltek a börtönök, aztán elmúlt ez is, forgott a történelem mókuskereke, és jött még harminchárom év, amíg végre megvalósultak az ötvenhatos forradalmárok álmai, bár nem teljesen úgy, ahogyan ők elképzelték, hiszen a nemzet függetlensége megvalósult ugyan, de a nemzeti egység már csak azért sem jöhetett létre, mert a különböző szekértáborok marni kezdték egymást a hatalomért, a nemzeti egység pedig egyszeri csoda maradt, néhány elvarázsolt nap, amikor a magyarok nem egymással vitáztak, nem egymásra acsarkodtak, hanem egyetértettek mindenben, hiszen céljaik közösek voltak, s önös érdekeiket már csak ezért sem helyezték a köz érdeke elé, haza és haladás ismét egybeolvadt, igen, mindenképpen ez ötvenhat októberének igazi csodája, elbűvöl és elvarázsol ma is.
Bogdán László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Turulszárnyak az Érmelléken és az ezeréves határ felett
Majd minden népnek van eredetmondája, eredettörténete. A mi népünké az egyik legszebb, amely ma is misztikus borzongással tölt el minden magyar érzületű embert az ezeréves határon belül. Eredetmondánk óriás turuljainak, kerecsensólymainak, torontáljainak vasszárnyai tekintélyt parancsolón ott terjeszkednek a Kárpát-medence felett mind e mai napig. Béla király névtelen jegyzője, Anonymus a Gesta Hungarorum című munkájában a következőképpen ír Álmos nagyfejedelem születésének történetéről a 13. század végén: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, (…) Magóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Õnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia születet, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy rászállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak.”
A turulmadár így vált kapoccsá égi és földi hatalom között őshitünk, ősszellemiségünk szent madaraként, amely hírül adta Emesének, hogy fia, Álmos a magyarság elhivatott nagy fejedelme lesz. Õ foganatosítja vérszerződéssel a nemzetszövetséget, melynek eredményeként elfoglalják majd a Kárpát-medencét, és lerakják a magyar birodalom alapjait az elkövetkezendő hatszáz évre.
Tudat és szimbólum
A kommunista korszak Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka volt. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyíltszíni kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel, eszményképekkel beszőtt kötelékekből. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a vasmadár, ugyanis a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a cél. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet.
Millenium Az országban 1896-ban a milleniumi ünnepségek alkalmával hét helyen állítottak emlékművet az akkori kormány megbízásából: Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer helységekben – ezekből csak Pusztaszer és Pannonhalma található a mai országhatárokon belül. Dévény, ahol a Duna hazánkba belép, az ország nyugati kapuja; Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, (ezen a talapzaton négy turul is állott); a Székelyhídon is feszíti szárnyait
Vereckéhez közeli Munkácson a legenda szerint Árpád és serege pihent meg; Brassó volt a délkeleti kapu; a zimonyi turul Nándorfehérvár (a mai Belgrád) felé tekint, a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra. A pusztaszeri madár a honfoglalásnak és az Árpád tartotta első országgyűlésnek állít emléket, míg Pannonhalmán ősrégi kultúránk jelképeként őrzi a múlt árnyait, mintegy határkőként az ázsiai és az európai kultúra között. A dévényi, a munkácsi, a zimonyi és a brassói emlékművek az ország négy kapuját szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordult. Ausztriával, Oroszországgal, Szerbiával és Romániával szembefordulva jelezték a magyar államhatár integritását.
A turulok drámája Trianon és a kommunista rezsim alatt
Az első világháborút követően nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Az elszakított részeken elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását. A zimonyi vártornyon álló óriás madarat, a dévényi várhegyen levőt és a brassói Cenk-hegyen állítottat 1918-ban a megszálló kisantant államok csapatai ugyancsak megsemmisítették. A Felvidék (a mai Szlovákiához tartozik) turulszobrait majdnem mind ellopták.
A Tatabánya melletti Kő-hegy tetején lévő turul Európa legnagyobb madarat ábrázoló szobra: a kiterjesztett szárnyak fesztávolsága majdnem 15 méter. Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád vezér seregei a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk szláv fejedelem hadait. A millennium alkalmából helyi kezdeményezésre felállított turulszobor Donáth Gyula alkotása. 1992-ben felújították, és újra felavatták. Az ungvári, a munkácsi, a dolhai, a viski (Kárpátalja) a málnásfürdői (Székelyföld), a budai várban „fészkelő”, a szikszói (Magyarország) a legtekintélyesebbek talán az egész Kárpát-medencében, a közel 270 Torontál közül. Magyarországon mintegy 195 szobor áll 183 településen. A Felvidék szlovákiai részén 8, Kárpátalján 5, Erdélyben 32, Partiumban 16, Délvidéken 7 szobor áll. Az ausztriai Burgenland területén, Rábakeresztúron van az egyetlen turulszobor. Ezek a számok állandóan változnak, hisz a kerecsen sólymok most élik reneszánszukat az ezer éves határon belül. A történelem cinizmusa, hogy az egykoron róla elnevezett Torontál vármegyében (a Magyar Királyság délvidéki része) „fészkel” a legritkábban.
Érmelléki szárnyak
Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza. A mai érmelléki turultelepülésekre majd minden évben fészket rak egy-egy eredetőrző madár. Albison, Ottományban, Székelyhídon, Értarcsán már leszállt őrizni az ősálmot. Ma már nem olvasztja be őket a békeszerződések gyűlölete, a kommunista rezsimek hitet, legendákat nem tűrő átka. Kitaláltunk ezek helyett egy veszedelmesebb kohót, a globalizációt. Az is egyfajta egyenruha.
Sütő Éva
Reggeli Újság, Erdély.ma