A sajtó válságáról
Nagyon úgy tűnik, hogy a sajtóban dolgozó kémek és ügynökök (ön)lelepleződésének évét éljük, és ezekből feketén-fehéren kiderül: nemcsak a posztkommunista országokban – mint például Románia –, hanem a stabil demokráciákban is beszerveztek-beszerveznek újságírókat a szolgálatok.
Ezeken a hasábokon már írtam a legnépszerűbb román televíziós újságíró, Robert Turcescu önleleplezéséről: a bukaresti kolléga évekig a román katonai hírszerzés fedett tisztje volt. Lapunk hétvégi Magazinjában jelent meg egy cikk a Cotidianul újságírójának, Daniel Befunak a beszervezési kísérletéről: a hírhedt Securitate jogutódjának is tekinthető SRI próbálta őt beszervezni alig öt évvel ezelőtt, miközben Romániában törvény tiltja a sajtóban dolgozók – és mellettük a politikai pártok tagjai, valamint az ügyészségen dolgozók – beszervezését.
Sejtettük, de eddig nem volt rá közvetlen bizonyíték, hogy a szolgálatok nemcsak a régiónkban aktívak, hanem azokban az országokban is, ahol a demokráciának jóval stabilabb hagyományai vannak, mint errefelé. Idén szeptemberben jelent meg Németországban a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori külpolitikai szerkesztőjének, Udo Ulfkottének a könyve, amely egy csapásra az eladási listák élére katapultálta magát, mégsem lehet recenziókat olvasni róla a német sajtóban. A Megvásárolt újságírók – Miként irányítják a politikusok, a titkosszolgálatok és a nagytőke a német tömegmédiát? című kötetről magam is csak Lovas István kollégám Facebook-oldalán olvastam, aztán szombaton mi is interjút közöltünk a német zsurnalisztával, és beszélgetett vele a Hetek című hetilap is.
Udo Ulfkotte tizenhét esztendeig volt a híres és mértékadó FAZ szerkesztője, egy ideig haditudósítója is a Közel-Keleten. Olvasói nem, de a főnökei tisztában voltak azzal, hogy újságírói pályájának kezdetétől fogva kapcsolatban van a német hírszerzéssel. Elmondta beszervezése körülményeit is. Még diák volt a Freiburgi Egyetemen, amikor a nyári szünetben meghívták egy kurzusra a Kelet és a Nyugat konfliktusáról. Ideális feltételeket kínáltak egy anyagiakkal nem túl jól eleresztett diáknak: ingyenes program, a szállodát is fizetik, napidíjat, sőt a végén még 150 márkát is adnak annak, aki a kurzust elvégzi. Akkor még nem tudta, hogy a vendéglátók a német titkosszolgálat munkatársai voltak, akik a két hét alatt alaposan felmérték a diákokat, és a tehetségeseknek a kurzus végén együttműködést ajánlottak. A Szövetségi Hírszerző Szolgálattal (BND) való kapcsolat igen gyümölcsözőnek bizonyult, számos előnyt biztosított a fiatal újságírónak: külföldi utakat, exkluzív interjúk lehetőségét, gyors szakmai előmenetelt. A történet legmegdöbbentőbb eleme nem is ez, hanem a tény: az Udo Ulfkotte név alatt a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkek egy részét nem a szerző, hanem maga a német titkosszolgálat írta. A megbízásnak van egy másik elgondolkodtató oldala is: néha megmondták neki, miről nem szabad egyetlen sornak sem megjelennie.
A német zsurnaliszta szerint a titkosszolgálat nem kémkedést várt el tőle, hanem nyílt propagandát. „Nagyon szégyellem azt, amit a nagyra becsült Frankfurter Allgemeine szerkesztőségében munkaként végeztem. Szégyellem magam érte. Akiknek dolgoztam, mindvégig tudták, mit csinálok. Az igazságnak pedig napvilágra kell kerülnie” – fogalmazott lapunkban. Ő ugyan nem Magyarország-szakértő, de az az érzése, hogy az országunk elleni médiatámadások nagy része a hozzá hasonlóan megvásárolt kollégáinak tollából származik, akik megrendelésre írják a cikkeiket. A lehetséges megrendelőkről szólva Sorost, a Bilderberg-csoport tagjait, a David Rockefeller által alapított Trilaterális Bizottságot és egyéb transzatlanti szervezeteket említette meg. Könyvébe egyébként Ulfkotte táblázatokat is szerkesztett, hogy megmutassa, Németország legnagyobb médiumainak vezetői és elit újságírói név szerint mely lobbiszervezetek tagjai vagy mely szolgálatokhoz vannak bekötve. Arról is beszél, hogy a „független” közszolgálati ZDF televízióban majdnem minden szerkesztőnek párttagkönyve van. Mindezek után érthető a német média hallgatása a bestsellerről – Udo szerint egyébként a német sajtóban megjelenő anyagokra a legnagyobb befolyást a hazai titkosszolgálat mellett az Egyesült Államok és Izrael gyakorolja.
Sokszor írtam arról: jó lenne tudni, hogy a hazai sajtóban ki kinek dolgozik még a saját munkahelyén túl. És itt az idő arról is beszélni, hogy sokat utazó újságíróként valószínűleg magam is felkeltettem több szervezet és szolgálat figyelmét. Főleg az első észak-koreai utam után szaporodtak meg az ebédmeghívások, amikor többen árultak el az átlagosnál élénkebb érdeklődést az általam látottak-fényképezettek iránt. Ilyenkor persze nem úgy kezdődik a megkeresés, hogy „Jó napot kívánok, mi vagyunk a titkosszolgálat”, hanem egy udvarias hívással, vagy levélben azt javasolják, találkozzunk egy kávé vagy kellemes ebéd mellett és beszélgessünk, mindkettőnk hasznára. Egy újságíró a forrásoktól kapott információkból él, ezért öngyilkos módszer minden meghívást lemondani – soha nem tudni, miből lesz a következő nagy sztori. Sokat gondolkodtam, hogyan lehet kibújni a nyilvánvaló beszervezési kísérletek alól – én azt a megoldást választottam, hogy mindenkinek örömmel átadom az útjaimról megjelent újságcikkek fénymásolatát (ez egyébként is megvan már nekik), de az út során készült többi felvételt-jegyzetet nem.
A másik dilemmahelyzet a külföldi utakra való meghívások elfogadása vagy elutasítása. A meghívó nyilván akar valamit, ugyanakkor a magyar sajtó jelenlegi anyagi helyzetében a külföldi utak lehetőségei beszűkültek – a lapok nem tudják, nem akarják kifizetni a magas költségeket. Ilyenkor marad az ember belső erkölcsi tartása: megpróbál kiegyensúlyozottan írni annak az árán is, hogy többet legfeljebb nem hívják meg. Arra is volt példa, hogy alapos háttéranyagokat kaptam követségi munkatársaktól más, velük konfliktusban álló országok lejáratására – ezek nagy része alaposan dokumentált, tényeket tartalmazó dosszié volt, mégsem született cikk belőle. Ugyanakkor nem lehet minden kapcsolatot felszámolni sem, mert néha valóban érdekes, a világ sorsát előremozdító írások születhetnek azokból az anyagokból, amelyre valaki szándékosan hívja fel a figyelmemet. És akkor még nem beszéltünk a politikusok által szállított dossziékról egymás lejáratására (nekem személy szerint nagy szerencsém, hogy igen ritkán foglalkozom belpolitikával), az üzleti érdekből megfogalmazott cikkekről és a sajtóban is eluralkodott korrupció más válfajairól. Ne gondoljuk, hogy csak a politikai újságírás fertőződött meg: a megvásárolt bulvárcikkektől a manipulált gazdasági sajtón át egészen a sportig bezárólag minden területen nagy a baj – jó szívvel már azt sem merném állítani, hogy a horoszkópban és a keresztrejtvényekben biztosan nem találnak hátsó szándékot.
Mindezek tükrében egyértelmű, hogy a legkiszolgáltatottabb helyzetben az olvasó van, aki a legtöbb esetben fizet egy adott sajtótermékért. Jóindulatával, jogos tájékozódási szándékával alaposan visszaélve manipulációt adnak a pénzéért, de ezt alapos, tényfeltáró, „független” írásnak álcázzák. Amikor a példányszámok zuhanásán, a nyomtatott sajtó szűkülésén sóhajtozunk, a saját magunk által okozott hitelvesztést sem árt belekalkulálni.
Lukács Csaba
Magyar Nemzet

Kit, miért, hol követnek és hallgatnak le?
Negyedszeri nekifutásra próbálják elfogadtatni Romániában a Nagy Testvérként elhíresült elektronikus hálózati biztonság törvényét. Az Európai Unió által is védett személyiségi jogainkat azonban nem feltétlenül a titkosszolgálatok lehallgatókészülékei veszélyeztetik, hanem a számítógépen és telefonon önként kiszolgáltatott adataink.
Románia 2015-ben a világ egyik legjobb internetes infrastruktúrájával rendelkezik, elvileg tehát bárki hozzáférhet bármilyen ingyenes információhoz. Mégis gyakran hallani és olvasni, hogy a titkosszolgálatok „kékszemű” tisztjei lehallgatnak, illetve nyomon követhetik a világhálón kifejtett tevékenységünket. Azt már kevesebben tudják, hogy technikailag a lehallgatás és a digitális nyomon követés alig kerül pénzbe, de az információk feldolgozása, rendszerezése, összevetése már óriási beruházást és nagy szakértelmet igényel. Ezért nem valószínű, hogy a „szervek” nyomós érvek nélkül bárkire is sok pénzt pazarolnának. Az információk csomagban érnek sokat, egy ilyen naprakész csomag pedig sokba kerül.
Egy elkárhozott törvény
Nem véletlen, hogy a titkosszolgálatok zavartalan munkájához biztos törvényi háttér kell. A Nagy Testvérként elhíresült törvénytervezet – amely többek között az internet- és telefonszolgáltatókat kötelezné az adatforgalom féléves információinak tárolására – sokakban kiverte a biztosítékot. Ezzel magyarázható, hogy három éve tart a vita a törvény életbe lépése körül, amely eddig háromszor bukott el. Az először 2012-ben a 82-es törvényként elfogadott jogszabály előírta, hogy csak személyes adatok regisztrációja után lehessen mobiltelefon-feltöltőkártyát vásárolni. A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és a korrupcióellenes ügyosztály (DNA) vezetői, George Maior, illetve Laura Codruþa Kövesi által is támogatott jogszabályt az Alkotmánybíróság azért találta alkotmányellenesnek, mert a törvény előírásai nem precízek és nem nyújtanak garanciát arra, hogy a személyi adatokat biztonságosan lehet megvédeni.
A honatyákat az alkotmánybírósági elutasítás nem tántorította el eredeti szándékuktól, így azt pár hónapos pihentetés után, változatlan formában megszavazták. Döntő törvényhozói fórumként 2014 decemberében végül a szenátus egyhangúan fogadta el az elektronikus hálózati biztonság törvényét, és az Klaus Johannis államfő elé került aláírás végett. A Nemzeti Liberális Párt a szavazás után mégis meggondolta magát, és fellebbezett az Alkotmánybíróságnál, amely 2015. január 21-én újra elkaszálta a törvényt. Ezt követően került sor a SRI elnökének, George Maiornak az emlékezetes kirohanására, amelyben nyilvánosan követelte a felelősök megnevezését „Románia állambiztonságának veszélyeztetése” miatt. Augustin Zegrean, az Alkotmánybíróság elnöke a sajtónak elpanaszolta, hogy a SRI nyomást gyakorol a taláros testületre. A cirkusz azzal ült el, hogy lemondott George Maior. A román Alkotmánybíróság döntése az európai uniós direktívákkal is összhangban volt, amelyek 2014. április 8-án azt mondták ki, hogy az adatok megőrzéséről szóló irányelv különösen súlyos beavatkozást jelent a magánélet területeire, ezért az állambiztonsági beavatkozás csak a szigorúan szükséges mértékre korlátozódhat.
A romániai próbálkozások azonban ezzel nem álltak le: 2015 nyarán újabb megegyezés született az államfő és a pártok között. Ennek értelmében az elnöki hivatal által benyújtott új törvénytervezetet a szenátus jogi bizottsága elfogadta, és idén ősszel ismét megpróbálják megszavaztatni a törvényhozás plénumaiban. Ez lesz a negyedik nekifutás.
Kitől véd meg az Európai Unió?
Az embernek megtelik a szeme könnyel, ha a személyes adatok védelméről szóló uniós törvénykezést olvassa. Idézünk pár passzust: „Mindenki jogosult a személyes adatainak védelmére. Az uniós jog értelmében személyes adatok kizárólag legálisan, szigorú feltételek mellett és törvényes célra gyűjthetők. A személyes adatokat gyűjtő és kezelő személyek vagy szervezetek kötelesek azokat megvédeni a visszaéléstől, és tiszteletben kell tartaniuk az adattulajdonosok uniós jogszabály által garantált bizonyos jogait. A vállalkozások, az állami hatóságok és egyének naponta hatalmas mennyiségű személyes adatot továbbítanak az EU belső határain át. A különböző országokban egymásnak ellentmondó adatvédelmi szabályok zavarnák a nemzetközi adatcserét. Ezért közös uniós szabályokat állítottunk fel annak biztosítása érdekében, hogy az Ön személyes adatai az unión belül mindenhol magas szintű védelemben részesüljenek. Önnek jogában áll panaszt tenni, és jogorvoslatot kérni, ha adataival az EU-n belül bárhol visszaélnének.”
A helyzet groteszksége akkor érvényesül, ha az ember utána olvas, hogy mi minden derült ki az elmúlt években a személyes adatokkal való visszaélésekről és a tömeges lehallgatásokról.
Köztudott, hogy szövetséges államok tonnaszámra gyűjtik egymás adatait a polgárokról, kormányzati körökből, politikusokról, mindenről, ami elképzelhető. Idén tavasszal robbant a világsajtóban, hogy az informatikai hírszerzésre szakosodott amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) a Német Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND) közreműködésével az Európai Bizottság, Franciaország és Ausztria ellen kémkedett. Kiderült, hogy a BND tájékoztatta ugyan az őt felügyelő kancellári hivatalt arról, hogy az NSA a közös érdekeknek nem megfelelő tevékenységet végez, de részletes vizsgálat csak azután indult, hogy 2013 júniusában kirobbant a Snowden-ügy. Mindeközben az Európai Bizottság (EB) szóvivője 2015. június 15-én sajtóközleményben adta hírül, hogy „az Igazságügyi Tanácsban ülésező miniszterek általános megközelítést fogadtak el a bizottsági adatvédelmi rendeletjavaslattal kapcsolatosan. A modern, harmonizált adatvédelmi szabályok elősegítik, hogy Európa jobban igazodjon a digitális korszakhoz, és előrelépést jelentenek az EU digitális egységes piacának megvalósításához.” Věra Jourová, a jogérvényesülésért, a fogyasztópolitikáért és a nemek közötti esélyegyenlőségért felelős biztos szerint a polgárok és a vállalkozások megérdemlik a modern adatvédelmi szabályokat, amelyek lépést tartanak a legújabb technológiai változásokkal. A magas szintű adatvédelmi normák megerősítik a fogyasztók digitális szolgáltatásokba vetett bizalmát, a vállalkozásoknak pedig előnyt jelent, hogy a 28 országban egyetlen egységes szabályrendszer érvényesül majd. Az EB által kidolgozott új szabályozás szerint a magánszemélyek csak a saját nemzeti adatvédelmi hatóságukkal kerülnek majd kapcsolatba.
Google és a Facebook: mindent tud rólunk
A megnyugtató politikusszólamok ellenére, aki számítógépet és internetet használ, jó, ha elővigyázatos. Hogy miért? Hadd emlékeztessünk arra, hogy a manhattani ikertornyok 2011. szeptemberi leomlása után az amerikai szövetségi kormány egy pályázaton ötmillió dollárt kínált fel egy olyan szoftverért, amivel elvileg korlátlan mennyiségű adathalmazból képes keresni és szűrni. Nem volt kérdéses, hogy az amerikaiak – polgáraik személyiségi jogait, szabadságát félrerúgva – mindenkit le akarnak hallgatni. Az is kiderült, nem a lehallgatással van itt a gond, hanem a releváns információk kiszűrésével egy hatalmas adattengerből. Valamikor ebben az időszakban hívhatták meg egy visszautasíthatatlan kávéra a Google és még néhány más, adatkereséssel és osztályozással foglalkozó számítástechnikai óriáscég vezéreit, hogy tisztességtelen ajánlatot tegyenek nekik. Ez nyilván nem bizonyítható, de a fejlemények láttán nagy a valószínűsége a forgatókönyvnek. A Google és a többi óriás, mint a Microsoft és a Facebook nem engedhetik meg maguknak, hogy nyilvánosan adatcsomagokat kínáljanak felhasználóik szokásairól, kívánságairól, vásárlóerejéről, koráról, hiszen az ilyen üzletek kitudódnak. Egyetlen hely van, akikkel ők nyugodtan üzletelhetnek, ahonnan nem szivároghat ki információ, ez pedig az illetékes nemzetbiztonsági hivatal. Ha valaki figyel bennünket, az nem feltétlenül az NSA, a hackerek vagy a saját titkosszolgáink, hanem azok a cégek, amelyektől szoftvert töltöttünk le, vagy vásároltunk: a kíváncsi szemek az adware-ek vagy spyware-ek. Sőt, nem is rejtőzködnek!
Willman Walter
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma