Konferenciák, visszaemlékezések, filmvetítések, kiállítások, könyvbemutatók, kulturális műsorok egyaránt szerepelnek a temesvári forradalmi emlékév december 14-én kezdődött, egész héten át tartó programjában. A Küzdelem és építés Temesvár 1989 – Húszéves a rendszerváltozás címet viselő emlékév rendezvényeinek fővédnöke Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke, volt lengyel kormányfő. A szervezők a Partitipatio Alapítvány, az Integratio Alapítvány, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, a Belvárosi Református Egyházközség, az Új Ezredév Református Egyházközség, a Szórvány Alapítvány, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház, az aradi Nyugati Jelen szerkesztősége, a Temesvár Társaság, a Forradalom Emlékezete Egyesület, az RMDSZ Temes megyei szervezete, valamint Tőkés László EP-képviselő irodája. A december 14-i megnyitóján Szűrös Mátyás volt köztársasági elnök tartott ünnepi szónoklatot. Rendkívüli sajtóklubot is rendeztek, amelyen Füzes Oszkár nem bukaresti nagyköveti minőségében, hanem mint volt újságíró – ő is tudósított egykor a temesvári események helyszínéről – moderátorként vesz részt. December 15-én nemzetközi kerekasztal-konferencián idézik fel a történelmi eseményeket. Meghívott előadóként vesz részt Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, Lech Walesa volt lengyel államfő, Markus Meckel, a Bundestag volt képviselője, Emil Constantinescu volt román államfő és a temesvári forradalom hősének tekintett Tőkés László. Előtte lesz Szőczy Árpád Drakula árnyékában című dokumentumfilmjének romániai ősbemutatójára. Este a Temesvári Operában lesz az ünnepi gálaest. A további napokon emlékező kerekasztal-beszélgetéseken elevenedik meg a két évtizeddel ezelőtti korszak, felavatják a Mozgó Villamos Múzeumot, a Forradalmi Panteont, koszorúzásokat tartanak az egykori véres összecsapások különböző helyszínein, bemutatják A manipulált forradalom és a Gúzsba kötött kisebbség. Magyarok a 20. századi Romániában című könyveket. /Forradalmi emlékhét. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 15./

A Szórvány Alapítvány évzáró könyvbemutatója: Bánsági Magyar Panteon
Igényes kivitelezésű, hézagpótló kiadvány megjelentetésével zárta a 2009-es évet a temesvári Szórvány Alapítvány: a Bánsági Magyar Panteon című, több mint kétszáz oldalas, szépen illusztrált kötet az alapítvány helytörténeti-honismereti sorozatában jelent meg, a Temes Megyei Tanács támogatásával.
A Bánsághoz kötődő, ötven magyar személyiséget prezentáló, háromnyelvű - magyar, román és angol – kötetnek december 29-én, az alapítvány székházában megtartott bemutatóján részt vett dr. Bodó Barna, a kötet egyik szerzője és szerkesztője, valamint szerzőtársai közül Bodó Mária, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Illés Mihály, Kiss András, Miklósik Ilona, Sipos Enikő, Vicze Károly. Nem vehetett részt a bemutatón a kötet időközben elhunyt természettudományos szaklektora, dr. Salló Ervin, aki Bolyai Jánost és Born Ignácot bemutató utolsó dolgozatait a Bánsági Magyar Panteonban publikálta, valamint Delesega Gyula, Pongrácz Mária, Szekernyés Irén és Szekernyés János.
A Bánsági Magyar Panteon című könyvet bemutató dr. Albert Ferenc professzor hangsúlyozta: a szerkesztők a bőség zavarával szembesültek, amikor a kötetben bemutatott 50 személyiséget kiválasztották. „A Panteon sorozat első kötetét tartjuk a kezünkben, biztos vagyok benne, hogy ez csak az indító kötet és a bánsági magyar arcképcsarnok a következő Panteon kötetekben fog kiteljesedni” – mondta dr. Albert Ferenc, aki szerint ez könyv a régió magyarságának a „szellemi tükre” és azt igazolja, hogy „egy kis közösség is lehet óriás”.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke lapunknak elmondta: a kötet tíz terület, az irodalom és irodalomelmélet, filozófia és társadalomtudományok, matematika és természettudományok, építészet és mérnöki tudományok, művészetek, közélet, egyházi élet, gazdaság és mecenatúra, sport és sajtó öt-öt személyiségének a bemutatására vállalkozik, időrendi sorrendben. „A legnagyobb gondot az irodalom és a nyelvészet területén alkotó, általunk a legnagyobbnak tartott öt bánsági magyar személyiség kiválasztása okozta, akik között olyan nevek is vannak, mint Révai Miklós nyelvtudósé, a magyar történeti nyelvészet megalapítója.” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna. A Panteon több mint egy fél évezred magyar személyiségeinek állít emléket, az 1400 körül született Hunyadi János törökverő hadvezértől az 1921-ben született Pecsovszky József futballistáig. „A válogatásunk tartalmazhat szubjektív elemeket. A lényeg a folytatás, készülünk a következő Panteon kötetre” – mondta dr. Bodó Barna. A kötet román, illetve angol nyelvű fordításán nem kevesebb mint tíz fordító munkálkodott, a bemutatott személyiségek portréit Benedek Levente grafikus készítette. A Bánsági Magyar Panteon megjelenését a Temes Megyei Tanács 10 ezer lejjel támogatta.
Pataki Zoltán. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

A Szórvány Alapítvány évzáró könyvbemutatója: a Bánsági Magyar Panteon
Igényes kivitelezésű, hézagpótló kiadvány megjelentetésével zárta a 2009-es évet a temesvári Szórvány Alapítvány: a Bánsági Magyar Panteon című, több mint kétszáz oldalas, szépen illusztrált kötet az alapítvány helytörténeti-honismereti sorozatában jelent meg, a Temes Megyei Tanács támogatásával.
A Bánsághoz kötődő, ötven magyar személyiséget prezentáló, háromnyelvű - magyar, román és angol – kötetnek december 29-én, az alapítvány székházában megtartott bemutatóján részt vett dr. Bodó Barna, a kötet egyik szerzője és szerkesztője, valamint szerzőtársai közül Bodó Mária, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Illés Mihály, Kiss András, Miklósik Ilona, Sipos Enikő, Vicze Károly. Nem vehetett részt a bemutatón a kötet időközben elhunyt természettudományos szaklektora, dr. Salló Ervin, aki Bolyai Jánost és Born Ignácot bemutató utolsó dolgozatait a Bánsági Magyar Panteonban publikálta, valamint Delesega Gyula, Pongrácz Mária, Szekernyés Irén és Szekernyés János.
A Bánsági Magyar Panteon című könyvet bemutató dr. Albert Ferenc professzor hangsúlyozta: a szerkesztők a bőség zavarával szembesültek, amikor a kötetben bemutatott 50 személyiséget kiválasztották. „A Panteon sorozat első kötetét tartjuk a kezünkben, biztos vagyok benne, hogy ez csak az indító kötet és a bánsági magyar arcképcsarnok a következő Panteon kötetekben fog kiteljesedni” – mondta dr. Albert Ferenc, aki szerint ez könyv a régió magyarságának a „szellemi tükre” és azt igazolja, hogy „egy kis közösség is lehet óriás”.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke lapunknak elmondta: a kötet tíz terület, az irodalom és irodalomelmélet, filozófia és társadalomtudományok, matematika és természettudományok, építészet és mérnöki tudományok, művészetek, közélet, egyházi élet, gazdaság és mecenatúra, sport és sajtó öt-öt személyiségének a bemutatására vállalkozik, időrendi sorrendben. „A legnagyobb gondot az irodalom és a nyelvészet területén alkotó, általunk a legnagyobbnak tartott öt bánsági magyar személyiség kiválasztása okozta, akik között olyan nevek is vannak, mint Révai Miklós nyelvtudósé, a magyar történeti nyelvészet megalapítója.” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna. A Panteon több mint egy fél évezred magyar személyiségeinek állít emléket, az 1400 körül született Hunyadi János törökverő hadvezértől az 1921-ben született Pecsovszky József futballistáig. „A válogatásunk tartalmazhat szubjektív elemeket. A lényeg a folytatás, készülünk a következő Panteon kötetre” – mondta dr. Bodó Barna. A kötet román, illetve angol nyelvű fordításán nem kevesebb mint tíz fordító munkálkodott, a bemutatott személyiségek portréit Benedek Levente grafikus készítette. A Bánsági Magyar Panteon megjelenését a Temes Megyei Tanács 10 ezer lejjel támogatta.
Pataki Zoltán. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Közösségünkért díj: Bálintfi Ottónak
A Szórvány Alapítvány 2009 évi Közösségünkért díját Bálintfi Ottó, a temesvári Nyugati Egyetem filozófia tanára érdemelte ki.
A díjat a Bánsági Magyar Panteon című kötet temesvári bemutatója alkalmából adták át a 70-es-80-as években Temesvárt tanuló magyar főiskolások Látóhatár Köre egykori szellemi vezetőjének. Laudációjában Bakk Miklós egyetemi tanár kiemelte: egy közösségépítőt díjaz a Szórvány Alapítvány, aki a Látóhatár Kör élén kifejtett tevékenységével, az úgynevezett beszélgető kulturális műhely irányításával meghatározó szerepet játszott a temesvári magyar diákság szellemi fejlődésében. Bálintfi Ottó a rá jellemző szerénységgel az alábbi szavakkal köszönte meg az elismerést: „Bár azt hiszem, hogy mások talán jobban megérdemelnék ezt a díjat, annyit elmondhatok, hogy pedagógusként megpróbáltam részt venni a magyar diákság szellemi életében és értő odafigyeléssel fújni a parazsat, ahol segíthettem. Lehet, hogy némi bátorság is kellett ehhez azokban az időkben.” A Látóhatár Kör egykori tagjai közül Bakk Miklós egyetemi tanár, lapszerkesztő mellett Hajdu Zoltán, Mirisz Miklós, Salat Levente, Szabó László, Szabó Mónika, Toró T. Tibor és Visky András vált neves tollforgatóvá, közéleti személyiséggé. Forrás: Nyugati Jelen (Arad)

Bodó Barna a magyar támogatáspolitika jövőjéről
Bodó Barna, aki egyébként a kolozsvári Sapientia egyetem tanára, úgy értékeli a magyarországi választások első fordulós eredményét, hogy közben megfogalmazza elvárásait a civil szervezetek szempontjából is, hiszen ő maga aktívan részt vesz az erdélyi magyar civil szféra szervezésében és nem mellesleg ő a temesvári Szórvány alapítvány elnöke is. Lehőcz László beszélgetett a politológus Bodó Barnával.
„A civil társadalom számára meghatározó, hogy azt a támogatáspolitikát, amelyet az MSZP kormányok újragondoltak és intézményileg átszerveztek, azt nemcsak az intézményrendszer, nemcsak a struktúra vonatkozásában gondolják át és szervezzék újra, hanem olyanként is, hogy miként kívánják a határon túli magyarság civil oldalát bevenni ebbe a folyamatba, hiszen Magyarországon a támogatáspolitikának a folyamatába már az előkészítés és a döntések szintjén is a magyar civil társadalom részt vesz. Miközben a határon túli magyar társadalom vonatkozásában a civil társadalomnak juttatandó támogatásokat egyértelműen a határon túli politikai tényezők határozzák meg, ők döntenek ebben a kérdésben és ezt újra kell gondolni."
Erdély.ma

Hírportált és rádiót terveznek a bánsági szórványnak
Internetes hírportál és rádió indítását tervezi a temesvári Szórvány Alapítvány. A kezdeményezés célja az információ, a magyar szó eljuttatása azokhoz a szórványközösségekhez is, amelyek semmilyen intézménnyel nem rendelkeznek. Erre most egy uniós pályázat keretében nyílik lehetőség, amelyben a temesvári alapítvány a mórahalmi önkormányzat partnereként vesz részt. Erdély.ma

A szórványosodás folyamatát lassítani kötelességünk
Temesváron a november 26–28. között megtartott Civil Napok átfogó programmal várta mindazokat, akik ezt a hétvégét magyar közösségben kívánták eltölteni. A több helyszínen zajló rendezvény számos ötletes elfoglaltságot kínált kicsiknek és nagyoknak: az adventi játszóház az óvodás és elemi iskolás gyermekek birodalma volt, a fiatalok és felnőttek az ünnepvárás hangulatában „kézügyeskedtek”, a helyi civilszervezetek munkatársai, valamint az itt lévő különböző egyházfelekezetek képviselői előadásokon és kiállításon vehettek részt, szombaton este az Eszterlánc Kulturális Egyesület bált szervezett, vasárnap pedig a bánsági hagyományőrző énekkarok és néptáncegyüttesek léptek színpadra.
A Temesvári Civil Napok keretében november 27-én, szombaton délelőtt a temesvár-belvárosi református templomban Magyar identitás őrzői a végvárakban – egyházak és civilszervezetek témakörben konferenciát tartottak, amelyen részt vett az erdélyi és délvidéki római és görög katolikus, református, evangélikus és unitárius egyház több lelkipásztora, a bánsági civil szervezetek számos képviselője. A tanácskozáson meghívott előadóként jelen volt Szászfalvi László, a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára, Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár, Szász János, a gyulafehérvári főegyházmegye gazdasági igazgatója, Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, dr. Bodó Barna egyetemi docens, a Szórvány Alapítvány elnöke, Szilágyi Mátyás kolozsvári magyar főkonzul.
A konferenciát Fazakas Csaba temesvári református esperes nyitotta meg, majd átadta a szót Szászfalvi László államtitkárnak, aki a magyar kormány által kidolgozott szórványstratégiát és -programokat ismertette. Mint azt az államtitkár többször is hangsúlyozta, a stratégia egyelőre javaslat, végleges formáját a szórványban tevékenykedő szervezetek képviselőivel közös megbeszélések során nyeri majd el. Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár egyrészt arra hívta fel a figyelmet, hogy a szétszórtan élő magyar közösségek megmentéséért azonnali cselekvésre, akciótervre van szükség, ugyanakkor olyan programokat kell életbe léptetni, amelyek folyamatosan működnek. Ezek kidolgozásában az első számú partner az egyház, mivel a valláshoz, a felekezethez való kötődés több generáción keresztül megmarad.
A magyarországi előadók értekezését több hozzászólás követte. Csűry István református püspök saját eddigi tapasztalataira építve a test–lélek–szellem egységének tükrében a szociális szervezet–egyház–civilszervezet együttműködést hangsúlyozta. Szász János gyulafehérvári kanonok kiemelte: a szórványosodás folyamatát megállítani nem tudjuk, de lassítani kötelességünk. „A szükség közelről látszik, ezért fontos, hogy együtt gondolkozzunk és tervezzünk a jövő támogatási rendszerekről és prioritásokról” – mondta.
Dr. Bodó Barna egyetemi tanár szerint a Bánságban eddig három nemzetpolitika érvényesült: a személyi, amilyen például a német nemzetpolitika, amely kimentette nemzettársait e vidékről; a román, amely területi elvű; és a magyar, amely közösségi elvű.
Az evangélikus-lutheránus egyház képviseletében Kovács Zsombor temesvári lelkipásztor, az erdélyi unitárius egyház küldötteként Szabó László lelkész, a mintegy tizenötezer hívőt tömörítő magyar görög katolikus közösségek nevében pedig Pallai Béla parókus szólalt fel. Szilágyi Mátyás főkonzul a magyar állampolgárság könnyített megszerzésének módját taglalta. A konferenciát fórum zárta, amelyen a résztvevők kérdései, véleménye, kiegészítései hangzottak el. Darvas-Kozma József csíki esperes például kiemelte: fontos, hogy a szórványban ne csak a civilszervezetek, hanem a különböző vallásfelekezetek is keressék egymással a kapcsolatot, a közös programok, projektek megvalósításának lehetőségét.
A Civil Napok megnyitóját követően Szászfalvi László államtitkár a temesvári püspökség vendége volt, ahol Roos Márton főpásztorral találkozott. Kérdésünkre az államtitkár elmondta: „Az ötezer lélekszám alatti közösségek esetében a magyar anyanyelvű lelkipásztorok számára a jövő évtől anyagi támogatást szeretnénk biztosítani. A közeljövőben az egyházi szórványprogram keretében tervezzük a közösségek lelki és szellemi támogatását is, például ifjúsági táborok vagy egyéb programok szervezésével.”
A vendéglátó lelkipásztor, Fazakas Csaba református esperes a jövő évre újabb találkozó megtartását kezdeményezte az egyházi és a civilszervezetek képviselői számára.
Sipos Enikő, Vasárnap (Kolozsvár)

A szórvánnyal való foglalkozás a nemzet önvédelme”
A Kárpát-medence magyar szórványstratégiájának az előkészítése volt a feladata a Szórvány és nemzetépítés című nemzetközi konferenciának, amelyre május 13–14-én került sor a temesvári Bartók Béla Líceumban. 
A tanácskozás résztvevőit Répás Zsuzsanna államtitkár köszöntötte, aki ez alkalommal elmondta: 2010 óta kiemelten fontos a magyar kormány számára a külhoni magyarság helyzete és ezen belül is prioritást élveznek a szórványközösségek. Ezért létrehozták a MÁÉRT két új albizottságát, amelyek a Kárpát-medencei szórványközönségekkel és a nyugati diaszpórával foglalkoznak. A Kárpát-medencei szórvány albizottság elnöke dr. Bodó Barna és feladata a szórványstratégia kidolgozása, ebbe épülnek majd be a temesvári konferencia tapasztalatai. Répás Zsuzsanna azt is jelezte: az a cél, hogy a szórványközösségeket ne csak a támogatások tartsák életben, hanem önállóan is életképes közösségekké váljanak.
A konferencia első napján a szórványkutatók és a politikusok elemezték a Kárpát-medencei magyar szórványközösségek helyzetét. Dr. Biczó Gábor (Miskolci Egyetem) az asszimiláció fogalmának különféle értelmezéseit elemezte, hangsúlyozva: többség és kisebbség élhet úgy is együtt, egyensúlyban, hogy nem történik asszimiláció, ennek az esetnek különös jelentősége van egy szórványstratégia kidolgozása szempontjából. Dr. Gyurgyik László a felvidéki magyarság elszórványosodásának folyamatát mutatta be statisztikai adatokkal, demográfiai térképekkel illusztrálva. Dr. Bodó Barna előadása során arra hívta fel a figyelmet, hogy szórvány fogalma szellemi hungarikum, a többi Kárpát-medencei nemzet nem tesz különbséget a szórvány és a diaszpóra fogalma között. A dr. Balogh Balázs (az MTA Néprajzi Intézetének igazgatója) moderálta panelbeszélgetés során Kárpát-medencei politikusok értékelték az erdélyi, délvidéki és felvidéki szórványközösségek helyzetét. Székely István (RMDSZ) a szórványkollégiumok és a magyar házak hálózatának kialakítását tartotta a legfontosabbnak, hangsúlyozva, hogy a szórványközösség külső támogatás nélkül nem tudja megőrizni identitását. Toró Tibor (EMNT) szerint a szórványstratégiát ki kell emelni a pártpolitikai csatározások köréből és csak konszenzusos alapon lehet kidolgozni, ugyanakkor a szórványstratégia a nemzetstratégia része kell legyen.
A konferencia második napján a szakemberek mellett az egyházak és a civil szervezetek képviselői is kifejthették álláspontjukat a szórványközösségek helyzetével kapcsolatosan. Rendkívüli eredményekről számolt be Balázs-Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány elnöke: a Kallós és a Téka Alapítványoknak a mezőségi szórványban sikerült több mint 200 fiatal számára a magyar nyelvű oktatást, a pezsgő kulturális életet biztosítani, akikben sikerült feléleszteni alig pislákoló magyar identitásukat. Nagy gondot okoz, hogy sem a román, sem a magyar állam nem veszi ki részét a két intézmény működtetéséből. A Csete Örs moderálta panelbeszélgetés során, amelyben részt vett Csűry István református püspök, a csángóföldi Hegyeli Attila, a kárpátaljai származású Gecse Géza, a brassói Toró Tamás és a temesvári Halász Ferenc is, a szórványstratégiába beépítendő kulcsfogalmakat, a szórvány fogalmának pozitív értelmezéseit keresték a résztvevők. Érdekes volt a pusztinai Hegyeli Attila megközelítése, aki szerint a szórványra nem áldoz a magyar kormány, hanem befektet, hiszen gazdasági téren hatványozottan megtérülhet a szórványra „elpazarolt” pénz.
„A temesvári tanácskozást azzal a szándékkal hívtuk össze – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a temesvári Szórvány Alapítvány elnöke –, hogy összegezzük azokat az elméleti, illetve szakpolitikai kérdéseket, amelyek a szórvánnyal kapcsolatosan felmerülnek. Úgy vélem, minden résztvevő számára hozott újat ez a konferencia. Ha arra gondolunk, hogyan írta le Balázs-Bécsi Attila az intézményépítést, amit ők a szórványban végeznek civilként, erre nem úgy kell tekinteni, hogy ő egy hős, hanem azt kell megnézni: kik azok, akik elmulasztják az ilyen akciók mellé való odaállást. Erdei Ildikó előadásából hallhattuk, hogy a szórványban működő magyar iskolának a nyelvi kisebbségi szocializációs feladatokat is fel kell vállalnia. Ezeket az új értelmezéseket végig kell gondolni, hihetetlenül nagy feladatok előtt állunk. Ahhoz, hogy a nemzet a pozitív önértelmezés jegyében tudjon tovább lépni, a szórványt be kell emelni a pozitív diskurzusba. Nincs közösség határ nélkül – a nemzeti közösségnek a természetes határa a szórvány. A politikusok számára mentalitásváltást kell jelentenie annak, hogy a szórványt nem támogatni kell, hanem a szórvánnyal való foglalkozás a nemzet önvédelme. Ha szórvánnyal foglalkoznak és biztosítanak számára olyan eszközöket, amelyekkel a szórvány képes a hosszú távú megmaradásra – a saját nemzetét védi, aki ezt cselekszi!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A szórvány védelme nemzetpolitikai feladat kell hogy legyen, ennek kései felismerése a magyarság fogyását, asszimilációját gyorsítaná fel – hangzott el a temesvári szórványkonferencián.
Kilátások. A felszólalók a szórvány elhanyagolására hívták fel a figyelmet
A magyarság számának csökkenése megállítható, és a folyamat vissza is fordítható, ha sikerül körültekintő, minden régió sajátosságának megfelelő stratégiát kidolgozni a szétszórtan élő magyar közösségek számára – hangzott el a Szórvány és nemzetépítés című konferencián, amit a temesvári Szórvány Alapítvány szervezett pénteken és szombaton a Kárpát-medence majdnem minden nyelvterületéről érkezett szakemberek részvételével.
Vándorló közösségek
A közösségelvű magyar nemzetpolitika egy ilyen stratégia elkészítésén dolgozik, aminek lényege, hogy az elszigetelten élő magyar közösségeket szülőhelyükön erősítsék meg, segítsék az önépítkezésben, a magyar jövőkép kialakításában – fejtette ki Répás Zsuzsanna, nemzetpolitikáért felelős helyettes magyar államtitkár. „Erre nincs általános recept, hanem a hely és az adott közösség igényei szerint kell kialakítani” – fogalmazott a szakpolitikus, aki szerint a szórvány mindig újratermelődik.
Felgyorsulhat az asszimiláció
Bodó Barna politológus, a Szórvány Alapítvány elnöke ezt a gondolatot továbbszőve fejtette ki, hogy a szórvány nem szűnik meg, hanem vándorol. „Resicabányáról a szórvány Temesvárra költözött, és ha itt eltűnnek a magyarok, azzal nem a szórvány tűnik el, hanem a temesvári magyarság. A szórvány legfeljebb Kolozsváron alakul ki” – magyarázta előadásában, hozzátéve, hogy ennek a veszélynek a kései felismerése a magyarság fogyását, asszimilációját gyorsítja fel.
Bodó Barna szerint a szórvány jelenti a nemzet határát, és ezeknek a „hátrahagyott helyőrségeknek” (idézet Gecse Géza budapesti rádiós szerkesztőtől) a védelme a nemzetpolitika feladata. „A szomszédos nemzetek nyelvében a diaszpóra kifejezés nem azonos a magyar szórvány fogalmával, hiszen a diaszpórában élők önszántukból vagy kényszerből szóródtak szét a világban, míg a mi szórványközösségeink soha nem hagyták el szülőföldjüket – hívta fel a figyelmet a főszervező. – Ezért a magyar szórvány fogalom »hungarikum«.”
A kétnapos konferencián – melynek célja a szórványstratégia tudományos vizsgálata volt – az asszimiláció, a nemzetiség és anyanyelv vállalása, a közösségi önszerveződés és intézményépítés kérdéskörében tartottak érdekes előadásokat hazai és a határon túlról érkezett szakemberek.
Pataky Lehel Zsolt
Krónika (Kolozsvár)

Szórványkonferencia Temesvárott
A rendezvény utolsó hozzászólója, a dél-erdélyi Lippán élő Szebán Ferenc szerint nemzeti és nem nemzetközi volt a kétnapos temesvári konferencia. Lássuk be, volt igazság abban, amit mondott, bár ez alkalommal inkább örülhetünk, hogy több országból jöttek előadók.
És annak is, hogy jobb későn, mint soha. Május 13-án ugyanis ennek a jegyében kezdte mondandóját a konferencia első határon túlról érkezett vendége, Répás Zsuzsanna államtitkár, aki szerint: „2010 óta a magyar kormány számára kiemelten fontos a külhoni magyarság helyzete és ezen belül is prioritást élveznek a szórványközösségek.” Ezért alakította meg a közelmúltban a magyar kormány a MÁÉRT két új albizottságát, amelyek egyike a Kárpát-medencei szórványközösségekkel, míg a másik a nyugati diaszpórával foglalkozik. Az államtitkár asszony azt is elmondta, hogy a Kárpát-medencei szórvány albizottság elnökévé, a mostani rendezvény főszervezőjét, Bodó Barnát nevezték ki, akinek a legfőbb feladata e stratégia kidolgozása.
A Szórvány Alapítvány létrehozójaként ismert Bodó Barna a „Szórvány és nemzetépítés” nevet adta a rendezvénynek, amelyen Répás Zsuzsanna azt is hangsúlyozta: cél az is, hogy a szórványközösségeket ne csak a támogatások tartsák életben, hanem képesek legyenek önállóan is működő közösségekké válni.
A konferencia első napján, Temesvár egyetlen magyar nyelvű középiskolájában, a Bartók Béla Líceumban a Miskolci Egyetemen tanító Biczó Gábor kultúrantropológus az asszimiláció fogalmának különféle értelmezéseit sorolta, hangsúlyozva: többség és kisebbség élhet együtt úgy, hogy egyik a másikat nem asszimilálja, aminek döntő jelentősége lehet a szórványstratégia kidolgozásakor. A Selye János Egyetem oktatója, Gyurgyík László szociológus a felvidéki magyarság elszórványosodásának folyamatát demográfiai térképekkel és statisztikai adatokkal tette érzékletessé. Ladányi Lajos, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának szórványszakértője arról beszélt, hogy nemcsak az anyaország, hanem a külhoni magyarság körében is szükséges a szemléletváltás, mivel a szórvány visszaszorulása – az ő tapasztalatai szerint – a gyakorlatban a szomszéd népek terjeszkedését és a szórvány asszimilálását jelenti, ami szerinte „borzasztó”. A délvidéki Csorba Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy a korábban a Tisza völgyében és a Vajdaság északi részén tömbben élő magyarság – néhány települést leszámítva – napjainkra szórványhelyzetbe került. Sürgősen tenni kellene valamit ennek a folyamatnak a fékezésére – mutatott rá az újvidéki egyetem oktatója.
Bodó Barna előadásában a szórvány fogalom értelmezésére vállalkozott, ugyanis az eltérő és nem eléggé pontos értelmezések szinte lehetetlenné teszik a szórványokról való értő és a helyzetet értelmező nyilvános beszédet. A szórvány a kulturális nemzet határa – a Kárpát-medencében egyetlen nemzet esetében sem esik egybe a kulturális és a politikai nemzet határa – ezért a szórványért vállalandó felelősség a nemzet egészéért való fellépés. A nemzetszemlélet jelentőségére is felhívta a figyelmet. Az a mód, ahogyan az anyaország viszonyul szórványaihoz, az illető ország nemzetpolitikájának a függvénye: jelentős eltérések mutatkoznak például a német, a román illetve a magyar nemzetpolitika között. A románok ugyanis például a román állam 1859-es létrejötte óta mindig is erőteljesen a területre koncentrálnak, míg a magyarok szemlélete közösségelvű. Hangsúlyozta, hogy a többi Kárpát-medencei nemzet nem tesz különbséget a szórvány és a diaszpóra fogalma között, míg a magyarok – igen, akiknek megközelítésmódja eltér az őket körülvevő, többi nemzetétől, így a románokétól is.
A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója, Balogh Balázs kalotaszegi munkáját az amerikai asszimiláció-kutatásokkal vetette össze. Az általa vezetett szekció-beszélgetésben az RMDSZ szakértője, az egyébként szórványközösségben felnőtt Székely István a kollégiumok és a magyar házak hálózatának kialakítását tartotta kulcsjelentőségűnek. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, a nagyvárosi, konkrétan a temesvári szórványban élő Toró T. Tibor szerint a szórványstratégiát konszenzusos alapon lehet kidolgozni, hiszen annak a nemzetstratégia részének is kell lennie, ez pedig csak akkor tud kellő hatékonyságú lenni, ha minden politikai irányzat támogatását bírja, és nem képezi pártpolitikai csatározások tárgyát. Közös feladat a nagyvárosi szórványmagyarság identitásának védelme. Temes megye ötvenezres lakosságának a fele például néhány településen szétszórva él, míg a másik fele Temesváron. Azokról, akik nem Temesváron laknak, pontosan tudják, hogy milyen körülmények között élnek, de „a megyeszékhelyen élő embereknek csupán az egyharmada „látható”, a többiek „rejtőzködő magyarok”. Vannak közöttük olyanok, akik magyarul már nem is beszélnek, viszont a népszámlálások alkalmával – ennek ellenére – mégis magyarnak vallják magukat. Ezek megtalálása és megszólítása komoly feladat” – fogalmazott Toró.
„Miközben a szórványtelepülések identitásuk fenntartásához több forrást igényelnének, a Vajdaságba irányuló támogatások nagyobbik része az utolsó két évtizedben a többségi területekre érkezett.” Legalábbis a délvidéki Zsoldos Ferencnek ilyen tapasztalata volt, amikor a Magyarországról érkező támogatások szerkezetét vizsgálta. „Az egyetlen kivételt talán az Apáczai Közalapítvány támogatásai jelentették” – hangzott el.
A konferencia következő, szombati napján az Apáczai Közalapítvány irodaigazgatója, Csete Örs mutatta be a vendégeket. A Szegedi Egyetemen tanító Barna Gábor antropológus a szomszédos országok római katolikus egyházaiban, illetve azok intézményeiben elfoglalt magyar pozíciókat és az ebből következő tanulságokat ismertette. Romániában – a Bánságban is – a katolikus egyházban a magyar hívek többséget alkotnak, míg Szlovákiában kisebbséget, s ennek megfelelően más és más ezeknek az intézményeknek a politikája és magyar érdekérvényesítő képessége is.
Ilyés Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa a felvidéki Zoboralja szórványosodásáról tartott előadást. Erdei Ildikó temesvári pszichológus különböző szintű kétnyelvűség-vizsgálatainak eredményét ismertette. Előadásából kiderül annak az oka is például, hogy miként lehetséges, hogy Temesvár egyetlen magyar nyelvű középiskolájában a gyerekek egymással a szünetben románul beszélgetnek. „Fel kell hívni a tanárok figyelmét arra, hogy ne bánjanak ilyenkor a magyar diákokkal gorombán akkor sem, ha a gyerekek nem beszélnek tökéletesen magyarul, mert ezzel elriaszthatják őket” – hangzott el. Horváth Zsófia, a Sapientia Marosvásárhelyen lakó pszichológus előadója az erdélyi magyar fiatalok én-képéről tartott előadásában elmondta, hogy a városi és a falusi diákok között fedezhető fel éles határ. A szamosújvári Balázs-Bécsi Attila azt foglalta össze, hogy a Kallós és a Téka Alapítványnak a mezőségi szórványban hogy sikerült több mint 200 fiatal számára a magyar nyelvű oktatást biztosítani. A Téka Alapítvány elnöke azt is elmondta: az is nagy gondot okoz, hogy sem a román, sem a magyar állam nem veszi ki a részét a két intézmény működtetéséből. „Projektekből próbálunk eltartani központokat, pedig a működtetés állandó forrásokat igényelne!” – fogalmazott Balázs-Bécsi. Csűry István református püspök az egyház szórványgondozó munkája során tapasztaltakat ismertette. A székelyföldi származású, de tíz éve immár a moldvai Bákóban tevékenykedő Hegyeli Attila kiemelte, mekkora a jelentősége annak, hogy a divatnak köszönhetően Csángóföld a közérdeklődés tárgyává vált, ami jelentős mértékben könnyíti munkájukat. Szerinte egyébként a szórványra a magyar kormány nem „áldoz”, hanem befektet, hiszen hatványozottan megtérül az erre fordított pénz. Gecse Gézát, a Magyar Rádió szerkesztőjét Bodó Barna az Aspektus vitaestek szervezőjeként mutatta be, aki elmondta, hogy – a siker érdekében – szórványügyben nemcsak az erdélyiek, hanem a magyarországiak meggyőzésére is szükség van. Ebben teljesen egyetért Csete Örssel, de a téma kommunikációjának a fontosságát nem lehet elég erőteljesen hangsúlyozni. A brassói Toró Tamás és a temesvári Halász Ferenc a szórványstratégiába beépítendő kulcsfogalmakat, a szórvány fogalmának pozitív értelmezéseit keresték.
A kétnapos rendezvény után arra a következtetésre lehetett jutni, hogy nemcsak a politikusoknak, hanem mindenkinek mentalitást (vagy legalábbis aspektust) kellene váltania ahhoz, hogy a szórványt ne úgy tekintsük, mint amit elsősorban támogatni kell, hanem olyan kikerülhetetlen léthelyzetnek, amely a politikai és a kulturális nemzethatár közötti különbségből fakad – és ha eltűnik, az azt jelentené, hogy az anyaország határain túli magyarok felszívódtak, beolvadtak. A nemzet érdeke tehát a szórvány megtartása – és immár alkotmányos tétel a felelősségvállalás.
Toró T. Tibor ennél optimistábban fogalmazott, hiszen ő – a szó jó értelmében vett – offenzívát is elképzelhetőnek tartotta, vagyis azt például, ha a munkába bevonni nem is tudjuk, de legalább tudjunk arról, hogy kik a magyarok nemcsak Temesváron, hanem másutt is a Kárpát-medencében, mert ennek a tudásnak a birtokában lehetőségünk lesz arra, hogy a folyamatokat – ha megfordítani nem is sikerül teljes mértékben, de legalább – megállítsuk.
Erdély.ma

Szórványmagyar
A cím sokunknak jelent valamit.
A szó és a fogalom csak a magyar nyelvben használatos, míg a bennünket körülvevő népek csak diaszpóráról beszélnek.
A gyarapodó, terjeszkedő népeknek elcsángált, világgá ment diaszpórájuk van, a fogyóknak, visszaszorulóknak pedig szórványuk is. A románok sokáig nem törődtek a Szerbiába rekedt Timok-völgyi nemzettársaikkal, akiket 2007 augusztusában Szerbia – Románia Koszovóval kapcsolatos álláspontja miatt – nemzeti kisebbségként ismert el, ezért román anyanyelvüket már iskolában is tanulhatják. Vannak, akik tudományos alapossággal elemzik és értelmezik a szórványt, tudományként foglalkoznak a szórványlét kérdéskörével.
Temesvári egyetemi oktatók, középiskolai tanárok, kutatók, újságírók 1993-ban létrehozták a Szórvány Alapítványt, amely a maga 18 éve alatt sok tudományos konferenciát szervezett, könyveket és folyóiratot ad ki a Bánságban együtt élő különböző nemzeti közösségek kölcsönös megismeréséről, azok önismeretének elősegítése, illetve a többség és kisebbségek közötti kapcsolatok harmonizálása reményében. Tanulmányozták a kisebbségi közösségek helyzetét és státuszát, az etnikumok közötti kapcsolatokat, az érdekképviseletek és a közigazgatás kapcsolatát, a regionális folyamatokat. Kutatnak, terveznek, nemzetközi képzéseket szerveznek, tanácsokat adnak, könyveket írnak és jelentetnek meg, emlékjeleket állítanak, elismerő díjakat kapnak.
Ha beírjuk az internetkeresőbe a szórvány-konferencia szókapcsolatot, akkor az első tíz találatban az utóbbi év brassói, dévai, gyulafehérvári, temesvári és tordai rendezvényeiről értesülhetünk.
Azt szoktuk mondani, hogy elméletekkel teli a padlás. Elméletek már vannak. Belőlük egy válogatás itt is elérhető: http://szorvany.hu/olvasnivalo. De mintha az elméletek nem jutnának el a döntéshozókhoz, vagy azok csak a saját fejükre hallgatnak. Mert ha eljutnának, vagy figyelembe vennék a tudós megállapításokat, javaslatokat és azokat beépítenék érdekképviseleti munkájukba, akkor javulás jeleit kellene észlelnünk, de szinte sehol semmi.
Ha lenne javulás, akkor megállt volna, és már nőne a magyar nyelven tanító iskolákba íratott gyermekek száma. Fogytak volna, és majd eltűnnének a nem magyar iskolákban tanuló, de magyar szülők utódai, mert azokat egytől egyig mind anyanyelvükön, magyarul taníttatnák a szüleik.
Az anyanyelv, a családjában beszélt nyelv, az a nyelv, amelybe belenő a gyermek, ezen tanulja meg az életével, környezetével kapcsolatos fogalmakat, és az a leghatékonyabb emberformáló, ismeretszerző és tanulási eszköze mindenkinek.
A néhai nagyváradi román ortodox püspök, Roman Ciorogariu családjából nem egy gyermeket magyar iskolába járattak szüleik a XIX–XX. század fordulóján. De akkor a pécskai zsidók gyermekei is mind magyarul tanultak, a temetőben lévő kétszáznyi sírkő zöme kétnyelvű, egy-kettőn van román, nyolc-tízen német felirat a többin magyar a héberrel átellenben. Mára megfordult az igazodás. Magyar családok küldik román iskolákba gyermekeiket, de igazán sikeres alig akad közöttük. Meggyőződésem, hogy ők, magyarul tanulva is sikeresek lettek volna.
De az a magyar, akinek a lakhelyén csak néhányan beszélik az anyanyelvét, vagy vannak néhány tízen, egy-két százan, és magyar óvónő foglakozik a csöppségekkel, esetleg többségi települések által körülvett falujukban több százuk iskolás gyermekeit magyarul tanítják tanítóik, tanáraik, az nem elméletekre vágyik, még szórványszakértői képzésekre sem. Jó lesz, ha közülük valaki tudomást szerez a róluk elméleteket faragókról, és azok tudományáról.
A gyalogmagyarnak ugyanis reményre van szüksége. Reményt pedig a döntéshozók cselekményei nyomán alakuló lehetőségek adnak.
A népek versenyében a nemzetnek pedig növekedésre van szüksége, ami egyelőre még nem látszik. A magyarság fogy. Fogy az anyaállamban, fogy az elcsatolt területeken, tömbben és szórványban egyaránt. Falvaink apadnak, az azokból városba költözött magyarok beolvadtak.
A Maradékország lakosságának fogyása annál aggasztóbb, hogy 1985–2000 között igen sok szülőkorba lépő erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai fiatal oda költözött, akiknek a szaporulata nem érződik az utóbbi két évtized magyarországi lakosságszámában.
Ezek az akkor fiatalok és gyermekeik ma nagyon hiányoznak tájainkról.
A nemzetfogyás megállítására, majd növekedésére kellene megoldást találnia a nemzet kormányainak. Látszólag évtizedek óta keresik a megoldást, de a siker mindeddig elmaradt.
Az emberek elemi igényeinek egyike a biztonságra való törekvés. Áhítjuk a lelki békét, a jó szót, de az anyagi, pénzügyi biztonságot, a nyugodtabb holnapot is. Ezért ki-ki a maga módján, képességei és lehetőségei szerint tesz is. Régen se volt ez másként.
A szórvány kapcsán olykor föl-föl vetődnek a széttagoltság kártételei. A tisztségeikhez szokott politizálók nem munkájuk hatékonyságának fokozásával, elért sikereik elismertetésével, hanem a velük okkal elégedetlenkedő nép szapulásával foglalkoznak. Választásokon egységre szólítanak föl, de azok között csak önmagukkal vannak elfoglalva.
Az 1989-es fordulat óta eltelt évtizedekben az Arad megyei magyarság kapcsán elmondhatjuk, hogy fogy, létező szervezeteiknek nincsenek saját tulajdonú székházaik. Vagy történelmi egyházaink épületeibe jönnek össze, vagy településeik bérleményeiben. Szervezeteinek csak önkéntesei vannak, akik szabad idejüket, szellemi és fizikai erejük maradékát fordítják magyar ügyekre, miközben másból élnek, és tartják el családjaikat.
Nincsenek intézményeink és hivatalaink, ahova nyugodt szívvel fordulhatna magyarként az ember. A vegyes iskolákban az történhet, amit a többség jóváhagy.
Mindaddig, amíg a romániai magyarságnak nem lesznek, nem lehetnek saját intézményei, nem lesz autonómiája, addig semmi remény a fejlődésre, a gyarapodásra. Csak a saját, kiszámítható intézmények léte és közösségépítő munkája nyújthat közösségi biztonságérzetet, ami nélkül a gyarapodás reményéről sem beszélhetünk nemhogy növekedésről.
A pécskai magyar iskolára a napokban új tábla került. Azon nyoma sincs magyar szónak. És a jelek szerint ezt a magyar tanügyi államtitkár nem vette észre akkor, amikor május 21-én, szombaton RMDSZ-gyűlésre érkezve átlépte az épület küszöbét, vagy ha igen, akkor annál rosszabb – hiszen az még mindig a helyén van.
Az Apáczai Közalapítvány honlapján, a szorvany.hu-n írja Csete Örs elnök a világban szétszórtságban, szórványban élő magyaroknak: „Mindenekelőtt magunkkal kell megbékülnünk. Növekednünk kell, biztonságot kell adnunk azoknak, akik hozzánk tartoznak, és egyként kell tekintenünk egymásra. Ez az első lépés. És ha már magunkkal jóban vagyunk, mert növekszünk, mert biztonságban érzik magukat a mieink és mert tapasztaljuk mindnyájan, hogy összetartozunk, akkor lesz valódi esély arra, hogy megbéküljünk a történelemmel s szomszédjainkkal.”
Nagy István, az Arad megyei EMNT elnöke
Erdély.ma

Értelmiségképzésünk állapotáról – a tehetségváró Temesváron
Temesköz (ma Bánság, Bánát) magyarsága, egy rövid ideig – a kiegyezéstől az I. világháborúig – tartó számbeli gyarapodást követően, napjainkra aggasztóan megfogyatkozott.
A még Ceauşescu által bevezetett adminisztratív beosztás szerint ezen a területen két teljes megye, Temes (Temesvár székhellyel) és Krassó-Szörény (Resicabánya székhellyel), valamint az ó-romániai Mehedinţi megyéhez csatolt Kazán-szoros, Vaskapu vidéke található. Utóbbiak: Karánsebes, Herkulesfürdő, Orsova városaiban magyar ajkú csak elvétve, mutatóban akad. Temes megyében azonban az utolsó, 2002-es népszámlálás adatai szerint még 51.412 magyar élt, azaz 6,78 százaléka a 677.744-es összélekszámnak.
Temesvár 317.651 fős lakosságából ugyanakkor 25.131 magyart említenek, vagyis 7,91 százalékot. Itt a magyarság tíz év alatt, az előző népszámlálás óta, körülbelül hatezerrel csökkent, az 1992-es adat még 31.788 fővel (9,51 százalékkal) számolt. Ennek egyik következményeként a 2004-es helyhatósági választások után megszakadt a magyarság addigi három-négy fős jelenléte a megyei önkormányzatban, bár 2008-ban, a városi önkormányzatba sikerült egy képviselőt bejuttatni.
A többi Temes megyei város, amelyekben ezer fő felett él(t) magyar: Lugos (Teller Ede szüleinek városa) 4.262 (9,56 százalék), Zsombolya 1.649 (14,84 százalék), Nagyszentmiklós (Bartók Béla szülővárosa) 1.224 (9,46 százalék), Detta 1.143 (17,80 százalék).
Oktatás magyarul
Magyar nyelvű középiskola, ami előfeltétele a magyar értelmiségiképzésnek, egyedül Temesváron található: a római katolikus Szt. Gellért egy osztállyal, valamint a világi Bartók Béla Gimnázium évfolyamonként két-három párhuzamos osztállyal. Ezek állandó létszámhiánnyal küzdenek, a magyar szülők egy része nem érzi elégé motiváltnak magát ahhoz, hogy gyereküket magyar iskolába írassa.
Idéntől a Szt. Gellért Gimnázium meghirdette a beiratkozást magyar tannyelvű elemi I. osztályba. Ez a tanintézet a római katolikus egyháznak néhány éve visszaszolgáltatott nagy múltú Piarista Gimnázium épületében működik. Kérdés, hogy lesz-e jelentkező. Az új tanügyi törvény a szórvány számára kedvezőtlen rendelkezései miatt két kerületi, általános iskolai magyar tagozatot a Bartók Béla Gimnáziumba vontak össze. Temesvár magyarsága igen elszórtan lakik a városban, így még jobban megnehezült a megnövekedett távolságok miatt főleg a kisebbek magyar iskolába járatása.
A tehetséggondozás intézménye jelen van a Bartók Béla Gimnázium tevékenységében: regisztrálták a tehetségpont-hálózatba, ahol pályázatokat nyert, gyakorlati természettudományos tábort indított, Játszóházat tart fenn. Indul az idei Tálentum e-tanulásos verseny, illetve az idei tábor szervezése is folyamatban van. A középiskolai osztályokban tehetségicsoportok beindításával próbálkoznak; különböző területeken azonos érdeklődésű, bár különböző életkorú és különböző típusú osztályokban tanuló gyerekek bevonásával.
A szórvány körülményeinek megfelelően a cél nem néhány rendkívüli adottságokkal rendelkező tanuló szerepeltetése, hanem a jó képességű középréteg minél magasabb színvonalra történő felemelése.
Értelmiséggé válás
A vázolt helyzetből emelkedhet ki a régió magyarsága az értelmiségivé válás felé. Értelmiségiekről, mint a köztudat által többé-kevésbé elfogadott réteghez tartozókról a továbbiakban, vagyis a felsőfokú diplomásokról beszélek, bár valójában nem minden ilyen személy érdemli meg ezt a besorolást.
Diplomát Temesváron négy nagy állami egyetemen lehet szerezni: a tudomány-, a műszaki-, az orvosi- és a mezőgazdasági egyetemen, valamint két-három magánegyetemen. Temesközben, illetve a peremén található még a resicabányai-, a petrozsényi, az aradi, a vajdahunyadi egyetem, valamint a lugosi magánegyetem, az itt diplomázottak egy része a temesvári értelmiséget gyarapítja.
Az egyetemi hallgatók nagyobb hányada nem temesvári illetőségű, és ez igaz a magyar hallgatókra is. A négy temesvári állami egyetemen körülbelül 40 ezren tanulnak, ebből – a Temesvári Magyar Diákszervezet (TMD) becslése szerint – körülbelül 500-600 magyar anyanyelvű, azaz 1,25-1,5 százaléka a hallgatóknak.
A Műszaki Egyetem
A továbbiakban a műszaki egyetemre szorítkozom, onnan sikerült adatokat szereznem. Magyarország második műszaki egyetemének megnyitását már az 1877-ben megalapított Temes-vidéki Magyar Mérnök- és Építészegylet a kétnyelvű közlönyében szorgalmazta, megszerezve a városvezetés támogatását is. Kérvényezés, elemzések, jóváhagyások sora után, alig 1917. november 23-án került sor a városvezetés és Apponyi Albert oktatási miniszter találkozására. Sajnos impériumváltás következik. A román értelmiségiek egyetem-alapítási közbenjárása már hamarabb hozza a sikert, és Ferdinánd király jóváhagyja Románia második műszaki egyetemének beindítását Temesváron, 1920. november 15-től.
Ilyenformán az akkori magyar időhúzás miatt az egyetem kezdettől fogva román nyelvűként működött, lehetetlenné téve a magyarság számára a kolozsvári Ferencz József, későbbi Bolyai Tudományegyetem mintájára megfogalmazható visszaállítási igényeket.
Jelenleg a műszaki egyetem kilenc karán a 13.380 egyetemi hallgatót 764 oktató – ezekből körülbelül 150 a professzor – tanítja csak nappali, látogatásos tagozaton (ezen belül, a Villamosmérnöki és Villamosenergetika Karon: 885 hallgató, 42 oktató). A magyar középiskolát végzettek kérhetik, hogy magyarul felvételizzenek, de ezzel elenyészően kevesen élnek – abból a téves meggondolásból kiindulva, hogy így kisebb a bejutási valószínűségük. Felsőfokú vagy doktori képzés, sajnos magyar nyelven nincs! Pillanatnyilag több mint 800 doktorandus van.
Mi a helyzet magyar részvétel szempontjából? Mivel a nyilvántartásokban semmiféle nemzetiségi lebontás nem létezik, a „telefonkönyv”-módszert alkalmazva (azaz sorra véve a tanszékek személyzetének listáját és kiválasztva a magyar hangzású nevűeket, azokon kívül, akikről tudtam, hogy a nevük ellenére nem tartják magyarnak magukat), 37 oktatót (4,8 százalék), ezen belül 12 professzort (8 százalék) és még három látogatásos doktoranduszt azonosítottam.
Mivel az oktatók temesvári lakosok, arányaikat össze lehet hasonlítani a temesvári lakosságnál említettekével (7,91 százalék). Bár a professzorok aránya csak kevéssel különbözik ettől, az összes oktatóé annál inkább, a doktoranduszokról, vagyis a jövő kutató generációjáról, nem is beszélve! Figyelembe véve a műszaki egyetemen tanuló, ismét a TMD becslése szerinti 100-150 fős (0,74-1,12 százaléknyi) alacsony hallgatói számot, magyar értelmiségképzés szempontjából a helyzet nem megnyugtató.
Egyébként a műszaki egyetem nem zárkózik el az egyéni kezdeményezésű hivatalos magyarországi kapcsolatoktól. Doktoranduszi képzésre a Gödöllői Egyetemmel, partnerségre a Veszprémi, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi-, a Debreceni Egyetemmel, az Óbudai Egyetemmel, a Szegedi Akadémiai Bizottsággal, valamint Ceepus, Socrates/Erasmus, Erasmus-Proguc programokban való részvétellel. A felsoroltakban alkalmanként egy oktató és két hallgató vett átlagban részt, ami viszont nem sok. Az egyetem vezetősége ez idáig okvetetlenkedés nélkül jóváhagyta a tudományos diákkonferenciák (TDK) lebonyolításához szükséges előadótermeket, menzát, kollégiumi szállást, fizetség ellenében.
Önszerveződés – támogatás
Mit tesz ez az arányaiban kicsiny oktatói-hallgatói csoport önszerveződés szempontjából, hogy elősegítse a magyar értelmiségképzést, identitástudatunk megtartását?
Az 1990-ben megalakult Temesvári Magyar Diákszövetségnek jelenleg a Temesváron tanuló magyar hallgatók egyharmada a tagja, azaz mintegy 200 fő. Rendszeresen küld Magyarországra nyári egyetemi vagy diplomamunkához szükséges részképzésre hallgatókat. Szervezi, idén tizenharmadik éve, a magyar műszakis TDK-t Kárpát-medencei részvétellel.
Másik ilyen irányú tevékenységet is lebonyolító szervezet, a magyar egyetemi oktatók és tudományos kutatók Techné Egyesülete (2000). Célja egymás megismerése, részvétel magyar nyelvű szakmai rendezvényeken, együttműködés a magyar egyetemi hallgatókkal, a magyar nyelvű szakmai képzés, oktatás, könyvkiadás támogatása.
A szórvány fogalma olyan részfogalmakra is kiterjeszthető, mint a magyar kisebbség egyetemi oktatása. Temesvár magyar egyetemi hallgatóinak száma, a város egyetemi hallgatóihoz képest csekély. Magyar nyelvű oktatásuk kívánatos lenne, de nyilvánvalóan nem lehet ugyanúgy megvalósítani, mint a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében, egyrészt a szükséges anyagiak, másrészt az itteni, magyarul tudó egyetemi oktatók kis létszáma miatt, akikből nem telne egy egyetemi kar, de még egy szak lefedésére sem. Ilyen tények a Sapientia vagy a Partium Egyetem esetében is fennálltak, de ott talán (?) volt egy potenciális hallgatói jelentkezés.
Hogy magyar nyelvhasználatunk ne rekedjen meg konyhanyelvi szinten, egyik lehetséges módja a szórvány magyar egyetemi oktatásnak az volna, hogy fakultatív magyar nyelvű előadásokat tartanának az ezt elvállaló oktatók, amelyek tematikája szabadon tárgyalná egyrészt az újdonságokat, érdekes megvalósításokat, másrészt használná a magyar szaknyelvet. (Terminológia nevű képzés.)
Ez a gondolat Kolozsváron is felmerült, ott az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság (EMT) vállalta teljes apparátusával, megpályázta a magyarországi támogatást, és abból juttatott a temesvári előadóknak is, a kolozsvári előadásokra. A Techné szervezésében Temesváron is hivatalosan beindultak az illetékesek jóváhagyásával 2000-ben az előadások és így elmondható, hogy ha csak a műszaki egyetemen is, Temesváron magyarul hangzottak el egyetemi előadások!
2001-ben a Techné Egyesület támogatást pályázott meg az Apáczai Alapítványnál a Terminológia-előadások folytatásához. Ennek legfontosabb részét az előadások korszerű megtartásához szükséges fóliák, írásvetítő, számítógép, számítógépes vetítő beszerzésére fordították volna. Mert az emberi munkavállalás mellett fontos a szükséges felszerelés megléte is! Sajnos a pályázatot elutasították, a Terminológia-előadások pedig beindulásuk után egy évvel megszakadtak.
Jelentős a temesvári székhelyű Szórvány Alapítvány (1990) tevékenysége. Egyrészt évente többször szervez tudományos jellegű összejöveteleket mind helyi, mind Erdély más részeiből és határain túli meghívottakkal, másrészt gondozza a 2000 óta megjelent Romániai Magyar Évkönyveket, tág és élő fórumot biztosítva a szórványkérdésekkel kapcsolatos, főleg a társadalom- és politikatudományok terén végzett kutatómunkának, nemcsak a szakembereknek, hanem az egyetemi hallgatóknak is. Égisze alatt működik a tudományegyetem megfelelő karain, néhány magyar hallgatót tömörítő tudományos műhely.
Szükséges hangsúlyozni, hogy a temesvári magyar értelmiség jelentős része – több mint a fele – máshol született, egyetemi tanulmányai érdekében jött ide, és itt maradt. Tehát az egyetem kulcsfontosságú a temesközi magyar jövő vonatkozásában.
Talán megfordulhatna a jövendő magyar értelmiség szórványban omladozó identitástudatának leépülési folyamata. Még van, akire építeni, és felhasználva a Temesváron működő egyetemek meglétét, volna esélye a megerősödésre a temesközi magyar értelmiség képzésének, de hogy önerőből – azt nem tartom lehetségesnek. A motiváció megteremtéséhez feltétlenül segít a magyar állampolgárság kiterjesztése az anyaországon kívüli magyarokra is. De létfontosságú a székelyföldi származású egyetemi hallgatók tömeges jelenléte. Ne feledjük, ha a szórvány gyengül, a tömb is veszít, és vele mindannyian!
Temesváron várjuk a tehetséges, tanulni vágyó magyar fiatalokat. Egyetemei még ma is a tudományosság fellegvárának számítanak.
Delesega Gyula
Új Magyar Szó (Bukarest)

régi(j)óvilág
Az aradi különszám bemutatója
Mintegy harmincan voltak jelen ma délután a Jelen Ház kávézójában a regionális honismereti szemle, a régi(j)óvilág aradi különszámának bemutatóján. 
Bevezetőként Bodó Barna szociológus, író, egyetemi tanár, a Temesvár székhelyű Szórvány Alapítvány vezetője beszélt az alapítvány kiadói koncepciójáról. Alapvető kérdés, mondta, hogy a végeken, a nyelvhatáron, ahol a nemzet határa van, milyen tükörben látjuk magunkat. Egy 2004-es felmérés szerint az itt élő emberek 70 százaléka román sajtót olvas, tehát abban a tükörben látja magát, amelyet eléje tartanak. A szórványban következésképpen olyan kiadói politika kell, amely el tudja érni a szórványban élőket. Ezt a célt szolgálja, például, az a Helytörténeti kronológia, amelynek immár a harmadik kötete jelenik meg, és amely a romániai Temesvár, Lugos, Arad, valamint a magyarországi Szeged, Békéscsaba és Gyula városokat, a szerbiai Vajdaság településeit mutatja be, és anyaggal szolgálhat az iskoláknak, amelyek helytörténetet taníthatnak.
A folyóirat-kiadás hatéves múltra tekint vissza, a régi(j)óvilágaradi száma immár a 15. Ujj János tanár, a folyóirat aradi szerkesztője kiemelte: tartalmilag is szinte hibátlan mind a 15. (Bodó Barna már előbb jelezte: külsőre is szép folyóiratot akartak megjelentetni. Ami sikerült is.)
A továbbiakban Bodó Barna ismertette az aradi különszám tartalmát. Szerepel benne interjú Bognár Levente alpolgármesterrel (szerző: Pataky Lehel Zsolt), cikkek, tanulmányok Arad fejlődéséről a XIX. században (Ujj János), az aradi minorita kultúrház történetéről és az Arad megyei magyar iskolák névadóiról (Matekovits Mihály), történetek és legendák a vértanúkról, Aradi pilóták és konstruktőrök (Puskel Péter), a tízéves Irodalmi Jelenről (Jámbor Gyula), Arad új magyar színházáról (Pataky Lehel Zsolt), az aradi Csiky Gergely iskoláról (Juhász Béla), Kett Groza János festőművészről (Kiss Károly). A szám irodalmi anyagából kiemelhetnénk Karácsonyi Zsolt versét, Böszörményi Zoltán novelláját, valamint a mai romániai német próza talán legjelesebbje, Eginald Schalattner Ajtók c. regényének részletét.
A találkozó baráti beszélgetéssel zárult.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Könyv- és folyóirat-bemutató a Kós Károly Központban
2009-ben jelent meg a PANTEON első kötete három nyelven, annak bizonyságaként, hogy a bánsági magyarságnak igenis vannak szellemi nagyságai, olyan szellemóriások, akikre okkal nézhet fel nemcsak a térség magyarsága, hanem a térségünk minden lakója, anyanyelvétől függetlenül.
A Szórvány Alapítvány gondozásában idén elkészült a PANTEON II kötetét, amely újabb 50 jeles bánsági magyar író, művész, tudós, egyházi és közéleti személyiséget mutat be magyarul, románul és angolul.
A kötet bemutatójára 2011. szeptember23-án, pénteken, 17 órai kezdettel kerül sor a Kós Károly Központban. A kötetet bemutatja Albert Ferenc professzor.
Bemutatják ugyanakkor a Régi(j)óvilág sorozat 2011-es lapszámait is, ezek a Liszt-emlékszám és a bánsági Civil tükör. A lapszámokat bemutatja Szekernyés János helytörténész.
2011-ben az alapítvány újra kiadta Delesega Gyula Temesvári kalauz c. munkáját – erről Miklósik Ilona művészettörténész fog beszélni.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Megjelent a 2009–2010-es Romániai Magyar Évkönyv
A Szórvány Alapítvány gondozásában a napokban megjelent a Romániai Magyar Évkönyv újabb, 2009–2010. évi kettős kiadványa.
Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, az Évkönyv felelős szerkesztője a Nyugati Jelennek elmondta: komoly gondok voltak a politikai évkönyv finanszírozásával, mióta átalakult a magyar támogatási rendszer. Korábban három forrásból sikerült a finanszírozást biztosítani, erre az évkönyvre csak a Szülőföld Alaptól sikerült támogatást nyerni.
– Ebben a helyzetben az Évkönyvet szerkesztő csapatnak új megoldást kellett találnia – mondta dr. Bodó Barna. – Mivel a magyarországi politikai évkönyvet a Corvinus Egyetem mellett működő szakalapítvány adja ki, adott volt a gondolat, hogy próbáljunk a Sapientia Egyetem kolozsvári karának a vezetőségével közösen megoldást találni az évkönyv megjelentetésére. Az egyetem dékánja, Tonk Márton nyitott volt a megoldás irányába, hiszen egy egyetem számára egy tizedik évfolyamában levő évkönyv komoly szakmai publikáció. A tárgyalások után idén tavasszal sikerült aláírnunk a megállapodást az évkönyv kiadására. Az évkönyvet 2012-től kezdődően a Kolozsvári Sapientia Scientia kiadója fogja kiadni.
– Hogyan sikerült végül a 2009–2010-es évkönyvet megjelentetni?
– A most megjelent évkönyv költségeiből a Sapientia Egyetem kevesebbet vállalt, de már a közös koncepcióban készült el az évkönyv anyaga. Újdonság, hogy Tonk Márton a Sapientia képviseletében belépett az évkönyv szerkesztő tanácsába, amelynek most a tagjai Bodó Barna felelős szerkesztő, mellette Bakk Miklós és Somai József, akik évek óta társzerkesztők, a negyedik Tonk Márton. A rovatszerkesztők vonatkozásában is újítottunk. A 2008-as évkönyv esetében Fazekas Emese kolozsvári nyelvi docens vette át a kulturális rovat vezetését. Idéntől a felsőoktatási kérdések felelőse lesz Tonk Márton, illetve a társadalmi folyamatokkal foglalkozó szociológia rovat vezetésére dr. Sorbán Angela szociológust kértük fel, aki a Sapientia Kutatási Programok Intézetének a vezetője. Somai József, aki az idén a 80 évet tölti, kérte, hogy a gazdasági rovat vezetésébe vonjunk be egy fiatalabb munkatársat, így került sor dr. Fekete Szilveszter, a BBTE közgazdasági karának oktatója belépésére a csapatunkba.
– Tartalmi szempontból milyen újdonságokkal szolgál a 2009–2010-es Romániai Magyar Évkönyv?
– Ismételten dupla számot kellett kihoznunk, hiszen az anyagiak miatt nem tudtuk megjelentetni a tavalyi számot, így ez is egy 700 oldalt meghaladó évkönyv, amire érdemes odafigyelni! Van benne egy felsőoktatási blokk: Romániában a felsőoktatás nem csak magyar vonatkozásban élesre járatott kérdés. Az egyetemeket minősítik, egy sor olyan kérdés merült fel, ami az egyetemek finanszírozását és jövőjét határozza meg. Nagyon alaposan újra kell gondolni a felsőoktatás kérdését – ezzel egy hat anyagból álló tömb foglalkozik. A nyelvmegőrzés, identitás kérdése két rovatban is jelen van – a szociológia és a kulturális rovatban is. A nyelvi revitalizáció kérdésével külön is foglalkozunk, ennek a szórványban meghatározó jelentősége van. Jelen vannak a hagyományosnak mondható dolgozatok, mint az elmúlt időszak politikai eseményeivel, az elnökválasztással, az EP választásokkal foglalkozó anyagok, illetve a román alkotmány reformja, ezzel is két dolgozat foglalkozik. Az évkönyv megőrizte a pozitív értékeket, amelyekkel az eddigiek során rendelkezett és bízunk benne, hogy a jövő év elején már megjelenhet a következő, a 2011-es évkönyvünk. Nyugati Jelen (Arad)

Könyv a bánsági magyarokról
A temesvári Szórvány Alapítvány gondozásában elkészült a Bánsági Magyar Panteon második kötete, amely újabb ötven jeles bánsági magyar közéleti személyiséget mutat be. A kötetet pénteken a temesvári Kós Károly Központban ismerheti meg a nagyközönség több új kiadvánnyal együtt.
"Két éve, 2009-ben jelent meg a Bánsági Magyar Panteon, annak bizonyságaként, hogy a bánsági magyarságnak igenis, vannak szellemi nagyságai, olyan szellemóriások, akikre okkal nézhet fel nemcsak a térség magyarsága, hanem térségünk minden lakója, anyanyelvétől függetlenül" – mondta el az MTI-nek Kovács Katalin, a temesvári Szórvány Alapítvány irodavezetője és programmenedzsere. Ahogy az első, úgy a második Panteon is ötven írót, művészt, tudóst, egyházi személyiséget és sportolót mutat be az immár megszokott formában, illusztrációval és három nyelven, magyarul, angolul és románul. A kötet szereplőit tíz területről válogatták – mutatott rá Kovács Katalin. A pénteki könyvbemutatón az alapítvány negyedéves folyóiratának legújabb, most megjelent két számát is ismertetik. A Régi(j)óvilág 2011-es lapszámai közül az egyik Liszt Ferenc-emlékszám, míg a másik a Civil tükör címet viseli, és a nyugat-romániai magyar civil közélettel foglalkozik. A lapszámokat Szekernyés János helytörténész mutatja be. Az est harmadik újdonsága a 2004 után az idén újra megjelentetett Temesvári kalauz, Delesega Gyula részletes városismertető munkája, amelyről Miklósik Ilona művészettörténész fog beszélni. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szórvány Alapítvány kettős könyv- és folyóirat-bemutatója
A Panteon sorozattal bevonultak a magyarság történetébe
A Kós Károly Közösségi Központban szép számú érdeklődő jelenlétében mutatták be pénteken a Bánsági Magyar Panteon második, háromnyelvű (magyar, román, angol) kötetét és Delesega Gyula Temesvári kalauz című népszerű munkájának harmadik kiadását. 
A kettős könyvbemutatót kettős folyóirat-bemutató követte: megjelent a Régi(j)óvilág 2011-es Liszt Ferenc-emlékszáma és a Civil tükör című száma.
„A Szórvány Alapítvány, ha soha semmit nem tett volna, csak annyit, hogy megjelentette a Bánsági Magyar Panteon sorozatot, már akkor is bekerült volna a magyarság történetébe – mondta a Panteon második kötetét méltató Albert Ferenc professzor - mekkora munka, mekkora felelősség kötetenként kiválasztani 50 bánsági magyar személyiséget, alkotót a gondolkodás magas régióitól a gazdaság, a hit, a tudomány, a művészet, a közírás, a sport valamennyi területéig.” A Panteon második kötete a Bánsághoz, illetve a Temesvárhoz kötődő olyan személyiségeket idéz meg mint Kós Károly, az építész-polihisztor, a Kiáltó szó! szerzője, Ambrózy Lajos, a “mézes” báró, Sailer Antal, aki annak idején 50 000 koronát adományozott a Gyermekkórház megalapítására, Bonnáz Sándor, a templomépítő csanádi püspök, aki a józsefvárosi Notre Dame épületegyüttesét is felépítette vagy Németh József segédpüspök, akinek nevéhez szintén az egyházmegye több templomának a felépítése fűződik. A második Panteon kötet szerzői közül az időközben elhunyt Toró Tibor professzorról, az MTA külső tagjáról néma felállással emlékeztek meg a jelenlevők, a többieknek –Balázs István, Bodó Mária, Delesega Gyula, Dudás József, Ferencz András, Higyed István, Kiss András, Miklósik Ilona, Pongrácz Mária, Sipos Enikő, Szekernyés Irén és János, Vicze Károly – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke köszönte meg az együttműködést. A kötet grafikai kivitelezése ezúttal is Benedek Levente munkája.
Delesega Gyula műegytemi tanár Temesvári kalauz című, harmadik kiadást megért munkáját Miklósik Ilona muzeológus méltatta, arra bíztatva a szerzőt, hogy a kalauzt aktuális fotókkal és szövegrészletekkel kiegészítve készítsen elő egy újabb román, illetve magyar nyelvű kiadást.
A Régi(j)óvilág című regionális honismereti szemle két idei, Bodó Barna szerkesztette számát Szekernyés János helytörténész mutatta be, a Liszt-emlékszám kapcsán részletesen felidézve a magát magyarnak deklaráló világhírű zeneszerző-zongoraművész bánsági körútjának és koncertsorozatának részleteit. A Civil tükör című szám a bánsági magyar egyesületek 1848 előtt beindult, majd 1867 után, illetve a két világháború között újból felpezsdült szerveződéséről számol be, elérkezve a ma működő magyar civilszervezetek bemutatásáig. 
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Elkezdte működését az EMNT Szórványtanácsa
A Szórványtanács megalakulásával, annak konkrét struktúrájának, céljainak meghatározásával zárult a Konferencia az Erdélyi Szórványért második, brassói tanácskozása. A november 12-i eseményt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete a Brassói Magyar Napok keretén belül szervezte a Reménység Házában, olyan neves előadók részvételével, mint dr. Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő (BGA) Zrt. vezérigazgatója és Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója. A Szórványtanács alakuló ülését Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke vezette, a jelenlévők között szerepelt Bajtai Erzsébet nagykövetné asszony, Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Máté Sándor, unitárius lelkész, ifj. Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke, Boros Rezső, az Erdélyi Magyar Ifjak Szórványért szakcsoport tagja, Szász Ágnes, az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, valamint helyi vállalkozók és az EMNT területi szervezeteinek képviselői.
A Szórványtanács megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, melynek alapjait a május 13-14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le (itt született meg annak a szórványstratégiának a vitairata is, melyet Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Szakbizottságának elnökeként tett le a MÁÉRT asztalára).
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: „Az EMNT harminc Demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.” A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórvány-megyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek, köztük dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, dr. Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István „Tiszti”, a Lasarus Alapítvány elnöke, és nem utolsó sorban Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, akit a jelenlevők felkértek a Szórványtanács irányítására, dr. Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke titkári segítségével. „A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél.” – jegyezte meg Szegedi László, miután megköszönte a bizalmat, kihangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, akik saját forrást is biztosítanak majd a munkacsoport programjaihoz.
A Szórványtanács munkáját máris elkezdte, – körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit –, személyes felkeresések, kérdőívezés, statisztikai felmérések előzik majd meg a konkrét megoldás-csomagot. 
Erdély.ma

Külön-külön szervezett szórványkonferenciát a hétvégén az RMDSZ és az EMNT
Fel kell mérni a szórványban élő romániai magyarság valós helyzetét, hogy megőrizhesse identitását, s hogy fékezni lehessen az asszimilációs folyamatot – e gondolatok jegyében foglalkozott külön-külön a témával a hétvégén az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Kész a tervlajstrom. Déván elhangzott, az RMDSZ kiemelt célja az integrációs asszimiláció fékezése
Az RMDSZ a magyar szórvány napja alkalmából szervezett szórványkonferenciát Déván. Az erről kiadott zárónyilatkozatban a résztvevők emlékeztetnek: az RMDSZ 10. kongresszusa november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjának nyilvánította, ennek alkalmából tanácskoztak Déván a szórványmagyarság helyzetéről. „Kiemelt célunk az intergenerációs asszimiláció fékezése, negatív hatásának csökkentése, valamint az átfogó nyelvi tervezés, az anyanyelv használati körének kiszélesítése” – olvasható a dokumentumban.
A konferencián utaltak azokra a programokra, amelyeket az RMDSZ indított útnak e célok érdekében. Megállapították: a szórványkollégiumok létrehozása, működtetésük és fejlesztésük segítése, a magyar diákok ingázását vagy bentlakását lehetővé tevő programok, valamint az ezekhez kapcsolódó, a tanárok ingázását segítő támogatások jelentős mértékben hozzájárulnak az anyanyelvű oktatás beindításához és megerősítéséhez olyan térségekben, ahol a magyar nyelvű oktatás feltételei nem biztosítottak. Az új oktatási törvény rendelkezései új megoldási lehetőségeket kínálnak a szórványban élő fiatalok anyanyelvű oktatására. A magyar házak rendszerének kiépítése megerősítette a szórványközösségek kulturális infrastruktúráját – olvasható a zárónyilatkozatban.
A konferencia résztvevői hasznosnak és fejleszthetőnek tartják a székelyföldi és más, többségében magyarok által lakott régiók, valamint a szórványban élő közösségek között kialakuló testvérkapcsolatokat, kulturális programokat.
Ugyancsak a hétvégén alakult meg az EMNT Szórványtanácsa, annak konkrét struktúráját, céljait a Konferencia az erdélyi szórványért második, brassói tanácskozása határozta meg. Az erről szóló közlemény szerint az új testület megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, amelynek alapjait a május 13. és 14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le. Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: az EMNT harminc demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.
A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórványmegyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek alkotnak, köztük Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István, a Lasarus Alapítvány elnöke és Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke.
„A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél” – jegyezte meg Szegedi László, hangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, amely saját forrást is biztosít majd a munkacsoport programjaihoz. A Szórványtanács körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit.
Krónika (Kolozsvár)

Gyermekek határok nélkül: romániai és szerbiai együttműködés a magyar szórványban
Temesvár/Zenta/Budapest
Véghez közeledik az egyik romániai és szerbiai magyar egyesület európai uniós támogatással megvalósuló kezdeményezése, a Gyermekek határok nélkül. A szervezők még keresik a legjobban teljesítő diákok megfelelő jutalmazását.
A zentai "Ci-Fi" Civil Központ a temesvári Szórvány Alapítvánnyal közösen februárban kezdte el decemberig tartó programsorozatát, amelyben a román-szerb határ két oldaláról tíz romániai és tíz szerbiai bánsági település általános iskolás korú magyar anyanyelvű gyermekei vesznek részt.
A tízhónapos csapatvetélkedővel a szervezők célja színesíteni a magyar szempontból szórványnak számító kistelepüléseken élő gyermekek életét - mondta Kovács Katalin, a temesvári Szórvány Alapítvány irodavezetője és programmenedzsere az MTI-nek.
A programokon résztvevő több száz gyermeknek bábszínházi előadásokat, tudományos-, helytörténeti- és sportvetélkedőket szerveztek. A programsorozat december 3-án a vajdasági Zentán gyermekfesztivállal zárul.
Kellemes gondot okoz a szervezőknek, hogy az uniós pályázatban nem szerepelt a résztvevő csapatok díjazása, viszont az eddigi tapasztalataik szerint a gyermekek igényelnék ezt. Saját lehetőségeiken túl ezért a záró rendezvényig olyan támogatókat próbálnak felkutatni, akik jutalmul például ingyenes nyári tábort tudnak felajánlani a szerbiai és romániai szórványtelepülésekről érkező néhány magyar gyermekeknek.
A tíz hónapon át tartó programsorozatról és a szervezőkről részletesebb információt a www.banatkids.eu honlapon lehet találni.
MTI

Szórványaink védelmében (Beszélgetés dr. Bodó Barnával az új stratégiáról)
Szórványstratégia kidolgozására kérte fel a Magyar Állandó Értekezlet dr. Bodó Barna politológust, egyetemi docenst, s a szervezet múltkori tanácskozása, melyet a feltámasztás céljával hívtak össze, el is fogadta a dokumentumot.
A rendkívül alaposan összeállított munka kapcsán erdélyi magyar szórványok kilátásait illető beszélgetésre kértem fel a szerzőt, különös tekintettel arra, hogy a Kisebbségi-szórványkutató műhely vezetőjeként új koncepciót sikerült körvonalaznia a kérdés kezelésére.
Származástudatra csupaszítva
– Közös létélményünk a szórványlét, és összehasonlítási alappal is rendelkezünk, Sepsiszentgyörgyön született, és Temesváron él már évtizedek óta, nekem Kolozsvárról Bukarestbe, majd a Székelyföldre vitt az utam. Riporterként mindketten megtapasztaltuk, a diktatúra idején szórványban élni – minket értelmiségi mivoltunk védelmezett – sokak számára maga volt a reménytelenség, ma viszont ígérkezik némi esély az e léthelyzetbe kerülteknek, hogy megőrizzék önmagukat.
– Egyértelmű, hogy a szórványkérdés demokráciafüggő, csak demokráciában lehet e kérdéseket végiggondolni. Ugyanis a társadalmi elnyomás rendszerei nem önreflexívek. A parancsuralom nem gondolja végig a dolgait. Megfogalmaz bizonyos célokat, s ezek között, valljuk be, lehetségesek olyanok is, melyek szociálisan javítanak a létfeltételeken. Ceauşescu korában kapta meg például első fürdőszobás lakását sok millió ember. Itt, Erdélyben a fürdőszoba persze nem jelentette ugyanazt, mint a moldvaiaknak, nem beszélve a mi polgárosodott városainkról, ahol ez természetes velejáró volt. Az identitás kérdését azonban a diktatúra nem engedte nyilvánosan megfogalmazni. Megtette a Limes-kör vagy a Szőcs Géza köré csoportosulók, de a hétköznapi élet szintjén a tiltás, a tipródás és reménytelenség volt az osztályrészünk. Mi történt a fordulat után? Rájöttünk, hogy identitásunk megélhető. Aztán eltelt még pár év, és rádöbbenhettünk, hogy erre a megélhető, visszanyerhető identitásra sok embernek nincs szüksége. Hogy miért, íme a nagy dilemma, amivel szembe kellett nézni. Azokra, akik elvesztették ama szellemi és érzelmi kötödéseiket, amibe beleszülettek, nem mondhatom egyértelműen, hogy már nem magyarok. Temesváron sokszor találkozom vele, egy szomorú történetem például: évekig jártam egy borpincébe vásárolni, egyszer a mobilom csengett, és az elárusító hölgy, hallva, hogy magyarul válaszolok, megszólal: én is magyar vagyok. Igen ám, de mikor magyarra váltottam a szót, kiderült, nem tud már magyarul. Akkor romlott el a kapcsolatunk, mert ő, noha bevallotta, hogy magyar, attól kezdve szégyellte magát előttem, mivel kifejezni már nem tudta mondanivalóját e nyelven. Inkább máshol vásároltam be, s ha találkoztunk se köszöntem neki, mert nem akartam számára fájdalmas emléket felidézni. Ő tehát vállalta a magyarságát, éppen csak hogy az már nem identitás, hanem inkább származástudat volt. Valamikor elindították egy magyar közösségben... Hogy mikor, milyen körülmények közt változott meg, milyen pályák irányították őt a teljesen új helyzet felé, ezek foglalkoztatnak engem kutatóként a kilencvenes évek közepe óta, könyvet is jelentettem meg róla.
– A kérdéssel ma nemcsak lehet, érdemes is foglalkozni. Térjünk át szórványstratégiája pozitív oldalának felvázolására. Persze, nem előzmény nélküli a munkája, én Vetési Lászlótól olvastam erről korábban.
– Vetési megkerülhetetlen e kérdésben, ő azonban nem tanulmányokat, inkább nagyon jó esszéket írt erről, melyekben a helyzetértékelésnek magas fokára jutott. Az azonban nem tudomány, ezt vele is megbeszéltem, és nincs köztünk véleménykülönbség. Én viszont más szemléletet dolgoztam ki, Vetési ugyanis a maradék közösségek megmentését olyan diskurzusba ágyazza, mely lefegyverez. Ő ezt tévésorozatban is a “maradék juhaim” begyűjtése képpel jelenítette meg, ami nem ad fogódzót arra, hogy ebből a helyzetből kell és érdemes kitörni. Hamis társadalmi pályára viszi a dolgot, ha a maradék elvet érvényesítjük. Szociális vonatkozásban ez mit jelent? Megkérdi János bácsi: nekem nem jár? De igen, felelik, jár, de nem jut. A maradék elv tehát azt jelenti, hogy sok embernek elkelne az ilyen-olyan támogatás, a kérdés csak az, mire van a társadalomnak erőforrása. Ha a szórványt így mutatjuk be, akkor az a klasszikus HHH-meghatározással azonos: a halmozottan hátrányos helyzettel. Szükséges hát szociológiailag és politológiailag is leírni a dolgot, különben olyan csapdába esünk, melyben tehetetlenné válunk. Én valamikor 2004–2005-ben ébredtem rá arra, hogy ebből ki kell törni. A Vetési által összegyűjtött ismeretanyag döbbenetes, nem hiszem, hogy az erdélyi szórványokat nála bárki jobban ismerné.
– Készült összeírás?
– Persze, ő református hallgatókkal a protestáns teológiáról évekig járta a szórványokat, és folyamatosan föltérképezte a közösségeket, a püspökség szórványügyi megbízottjaként végezte e munkát. Az unitáriusok dolgoztak még sokat, a másik két felekezet ilyen irányú tevékenységét nem ismerem annyira. No, de Vetési végezte a legtöbbet terepmunkában, és én ezt diákjaimnak is becsületesen elmondom.
A nemzet határa
– No de miben vált hozzá képest?
– Sólyom László államelnök több kisebbségi tematikájú konferenciát szervezett a Sándor-palotában, és én kettőre is meghívást kaptam. Az egyik a szórvánnyal foglalkozott, és én ezen a konferencián fejtettem ki először meglátásomat, amely szerintem újszerű a kérdéskörben, s amely azt állítja, hogy a szórványt a nemzet határának kell tekinteni. Ha ezt elfogadjuk, két dimenziója van a kérdésnek. Az egyik a nyelvhatáré, s azt kell vizsgálni, hogyan működik ez, milyen hatások érik, hogyan lehet együtt élni a domináns közösséggel. Meg lehet-e ezeket a technikákat tanulni, milyen identitásképletek alakulnak ki? Vannak, sajnos, szomorú tapasztalataim e vonatkozásban, a Bánságba került székelyek sokkal kevésbé bizonyulnak ugyanis védettnek az asszimilációs nyomással szemben, mint az oda 100–200 éve betelepült magya­rok leszármazottai. Ennek oka az, hogy a székely egy olyan területre került, ahol a nemzettudat – Szilágyi N. Sándor meghatározása szerint – diffúz és nem fókuszált. Kolozsváron például a nemzettudatok fókuszáltak, azaz ott az ember abba, “ami vagyok”, dominánsan beleérti azt is, ami “nem vagyok”. “Kivel szemben vagyok az, ami vagyok”. A bánsági identitás viszont diffúz, azaz a “mi nem vagyok” az ottani hagyományok közepette nem jelenik meg, aminek az a magyarázata, hogy a Bánság 200 éve, a török hódoltság utáni betelepítés óta folyamatosan befogadó közösség.
– Kisamerika.
– Nagyon jó kifejezés. Mi Kalotaszegről szoktuk mondani, hogy egykézik. Nos, az egész Bánság egykézik. Tehát ha leállna a bevándorlás, már rég elnéptelenedett volna. Folyamatosan nemhogy befogadja, hanem elvárja a bevándorlókat. Ebből az alapállásból következik, hogy itt a belépővel nem úgy foglalkoznak, hogy “te mi nem vagy”, hanem másképp: “ha itt akarsz maradni, akkor megtanulod, amit én tudok”. Az odakerült székelyek azzal szembesülnek, hogy ott senkit nem érdekel, tud-e ő románul vagy sem. Ha nem tud, legfeljebb nem érvényesül. És akkor átesik a ló másik oldalára, és feladja a maga identitását. Jártam egyszer egy évfolyamtársamnál otthon, és hallottam, amint az apja azt mondta neki: “taie pâinea sus”. Vágja fel a kenyeret – de románul mondta. Döbbenten hallgattam: miért szól a székely a lányához románul? A Bánságban a diffúz identitástudat jellemző módon azt jelenti, hogy megmarad a származástudat. Azaz ő politikailag magyar, arra a pártra szavaz, de kulturálisan már nem tekinthető annak. De nekem foglalkoznom kell vele, mert ha ő magyarnak tartja magát, mi jogon lökném ki a közösségből? Csak azért, mert egy élethelyzetben őt nem segítette senki megmaradni annak, aminek maradhatott volna, ha melléáll egy ezt szolgáló társadalmi struktúra?
– Ezek szerint legalább két stratégiára van szükség az erdélyi szórványügyben, az egyiket a fókuszált nemzettudatú csoportoknak kell szánni.
– Sőt, harmadikra is szükség van, ugyanis van egy speciális eset is, amivel kevesen foglalkoznak. A nagyvárosi szórvány. Brassó, Bukarest például, ahol egyfajta gettósodás zajlik, illetve a közösségi kapcsolatok csorbulása következik be. Egy kistelepülési szórványcsoport másként éli meg a maga különállását, mint a nagyvárosi. Tehát legalább három olyan kérdés, mely egyrészt elméleti feldolgozást kér, másrészt valamilyen társadalmi beavatkozást célzó stratégiai koncepció kialakítását igényli.
Nyelvhatár: a közös nyelv
– Visszatérve: nemzethatár és nyelvhatár. Amikor kisebbségi oldalról közelítek a kérdéséhez, akkor azt nyelvhatárként élem meg. Amikor nemzethatárról beszélek, akkor a kérdést beemelem a magyar nemzeti ügy kontextusába. Ugyanis Közép-Kelet-Európában, de szinte az egész kontinensen sem, a nemzethatárok és az államhatárok nem esnek egybe, szinte mindenik nemzetnek vannak határon túli szórványai. A határon kívül került nemzettárs kérdése közös. Akkor viszont van egy nyelv, amin Közép-Kelet-Európában mindenkivel kommunikálni tudok. A románok számára is fontos a nyelvhatár. Amit utóbb Călin Popescu Tăriceanu pedzett, és a mai kormány nyíltan felvetett: Szerbiában a Timok-völgyé­ben van egy legalább 200 ezres vlah közösség, amely azért nem kapott eddig semmi elismerést, mert korábban nem az Osztrák–Magyar Monarchiában élt, és mások úgy döntöttek helyette, hogy ő nem román. A vajdaságiakat elismerték, őket nem.
– Thesszaloniki mellett is élnek vlah közösségek, és szerte a Balkánon, Albániától Bulgáriáig.
– Tehát közössé tudjuk tenni a kérdést, befelé nyelv-, kifelé nemzethatárról beszélünk. A kérdés politikai relevanciáját az adja, hogy minden nemzetnek kötelessége megvédeni a határait.
– Az országok közti együttműködés egy új területe nyílik meg.
– Igen, ha túllépünk a maradék elven. Vetési, amit tudott, feldolgozott, eljutott egy olyan pontig, ahonnan nem volt továbblépés. Nos, a kérdést be kell emelni az országok közti politikai dialógus kontextusába. Kinek az érdeke a nemzethatárt megvédeni? Az államnak, esetünkben a magyar államnak. Miért? Mert a szórvány nem tűnik el, hanem újratermelődik. Ha Resicabá­nyán felszívódik, akkor Temesvár lesz az, mert a határ oda tolódik át. Ha Temesvárt felszámolódik a magyarság, akkor Arad lesz a végvár. Tehát ha nem akarjuk elfogadni azt, hogy eme, akaratuk ellenére odakerült közösségek eltűnjenek, akkor segítséget kell nyújtanunk nekik a kultúrában, a magyarságban való megmaradáshoz, és ez nemzetileg kezelhető ügy. E szemléletváltással pedig az ügy elvi alapon a román politikába is beemelhető. 200 ezren vannak a románok Ukrajnában, akkor sokfelé a Balkánon, s nemrég a svájci St. Moritzban jártam, ahol rétorománok élnek. Román tudásommal eléggé jól meg tudtam magam értetni velük. Nekem ne mondja senki, hogy ez nem két rokon nép. Csak annyi jogot nyerhetünk el, amennyit ők élveznek!
”Az asszimiláció szórványban a legerősebb olyan sajátos szocializációs és individualizációs folyamat, olyan azonosulás, amikor az egyén nem egyszerűen egy magatartást, értékszempontot, viselkedési kultúrát stb., hanem egy más nemzet érzelmi, értelmi, akarati, kulturális, politikai stb. értékeit interiorizálja (építi be személyiségébe). E folyamat azt jelenti, hogy párhuzamosan eltávolodik a régebbi, személyiségébe beépült, korábbi énjét képező nemzeti azonosságtól. Eltávolodásról van szó, nem teljes szakításról. Az emberi személyiség nem tábla, amelyről a felírt jeleket, formulákat stb. egy szivaccsal egyszerűen le lehetne törölni, és amelyre az érdekeknek, értékeléseknek, értékorientációknak megfelelő nemzeti színezetű, tartalmú tudati, akarati sémákat lehet felírni. A két párhuzamos folyamat, vagyis a disszimiláció, azaz a régi nemzeti identitás “levetkőzése”, és az asszimiláció, vagyis az új értékek átvétele óriási intellektuális teljesítmény, egyesek ezt második születésnek tekintik.”
– Szemléletváltás vezette a stratégia kidolgozásában. Aktuálpolitikai vonatkozásai is lesznek hamarosan, lássuk bár vázlatosan, mit ajánl benne. Pár szót előbb a keretekről.
– A MÁÉRT mellett létrejött egy szórvány szakbizottság két albizottsággal, az egyik a Kárpát-medencei, a másik a nyugati magyar diaszpórával foglalkozik. Végre sikerült elérni, hogy válasszuk szét a kettőt, rengeteget írtam erről. Előzménye az volt, hogy a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma, amelyet Szili Katalin akkor hozott létre, amikor a szoc-lib kormány megszüntette a MÁÉRT-et, és ő akkor nagyon jó érzékkel létrehozta ezt az intézményt. Ez Erdélyben kidolgozott egy szórványstratégiát 2009-ben, ebbe engem nem vontak be, Sesztai Ádám dolgozta ki, és talán megmutatta az anyagot Vetési Lászlónak is. Ezt megkaptam, rengeteg szakmai észrevételem volt, ezeket egy tízoldalas elemzésben megírtam, és elküldtem minden politikai tényezőnek, amely számított. És arra ébredtem, hogy engem hívtak meg a szórványbizottság elnökéül, miután a korábbi kormány által kidolgozott dokumentumról megírtam, én miért nem tudok egyetérteni vele. Nos, meghívtak, és volt hét hónapunk, amíg kidolgoztam a most elfogadott, immár politikai dokumentumot. Nem azt jelenti, hogy kész, a társadalomtudományban soha nincs semmi véglegesen kész, de a létével már számolni kell.
– Azt írja, projekteket nem ajánl, azt majd régiónként és településenként külön kell kidolgozni, de azért közelít a konkrétumokhoz, ötleteket ad és megnevezi, leírja az alap­intézményeket, melyekre a szórvány identitása megőrzé­sében támaszkodhat. Valljuk meg, nagy a magára utaltság a szórványban...
– Az RMDSZ, bár hosszú ideig gyötrődött vele, nem tudta semmire vinni. Viszont a szövetség kapcsán indult el egy fontos kezdeményezés, amit én nagyra értékelek: a székely tömb és szórványok kapcsolatfelvételének szorgalmazása. Hiszen a stratégiának is egyik kitörési lehetősége, hogy a belső anyaországra, a Székelyföldre kell csatlakozni azért, hogy azokat a főleg érzelmi tartalmakat, melyek szükségesek a szórványban való etnikai megmaradáshoz, lehessen megélni, lehessen feltöltődni velük. No de milyen eszközökhöz kell folyamodni? Első, és legfontosabb persze, az iskolarendszer, ezzel nem mondtam semmi újat. Tegnap volt egy beszélgetésem valakivel, aki Segesváron végzett a diktatúra idején, és azt mondja, akkoriban ott egyetlen magyar líceumi osztály létezett. Igen ám, de Farkas Miklós létrehozta a Gaudeamus Alapítványt, és azóta két párhuzamos osztály fut a magyar tagozaton. A második példám Déva. Ott a 80-as évek végé­re teljesen megszűnt volna a magyar iskola. Még én is segítettem temesvári magyar iskolákba elhelyezni az onnan származókat, mert Déván felszámolódóban volt az iskola. És ma ott több gyerek tanul anyanyelvén, mint Temesváron. Ugyanis Böjte Csaba atyának sikerült megállítania és megfordítania a folyamatot. Egy hiteles ember képes volt felépíteni egy olyan intézményt, ahova a szülők bizalommal adják gyerekeiket. És a bomlás tendenciája megállt. Hallom, Szovátán, Szárhegyen és összesen nyolcvan helyen dolgozik a Böjte Csaba-féle alapítvány. Egy rendkívüli intézményhálózat, amiről tényleg csak ámuldozva lehet beszélni. Ekkora hit és szeretet tényleg csak egyházi emberben lehet, hogy ekkorát cselekedjen. Az ember sokszor már racionális magyarázatot nehezen talál arra, hogyan képes ő megmozgatni a helyieket, az embereket és a politikusokat is.
– Az iskola mellett a legérdekesebbnek tervezetében a szórványgondnokságot találtam.
– A gondnokság intézménye a két világháború idején a református egyházban jelent meg. Utána szórványgondnokként eltűnt a névhasználat, de megjelent helyette a szórványlelkész, aki hasonló feladatokat látott el, ma is létezik ilyen hálózat a Királyhágó melletti egyházkerületben. Emellett megemlítem Kemény Bertalan kezdeményezését, aki szerintem érdemei ellenére nagyon kevéssé ismert személyisége a közösségi építkezésnek. Nos, őt azzal bízták meg a kommunizmus idején Magyarországon, hogy a román falurombolás mintájára dolgozza ki a kistelepülések felszámolási stratégiáját. És e helyett ő arra dolgozott ki módszert, hogyan menthetők ezek meg a falugondnoki intézmény segítségével. Abban a szerencsében volt része, hogy jött a rendszerváltás, és beindíthatták a rendszert. Ma Magyarországon több száz faluban működik, sőt, a Nyárád mentén Erdélyben is alkalmazzák. Balázs Sándor lelkész indította el az első falugondnoki szolgálatot, és már szövetség is létezik Erdélyben.
– Önkéntességi alapon?
– Nem, a falugondnokság azt jelenti, hogy azokon a településeken, ahol 200–300 lélek él, és ahol semmi intézmény nincs, se iskola, orvos, pap, posta, nem lehet ruhát, cipőt vásárolni, csak egy kis szatócsbolt működik, ott a falu minden szükségletét a falugondnok rendelkezésére bocsátott kis­busszal elégítik ki. Ő viszi be a gyereket a szomszéd falu iskolájába, ő szállítja a betegeket az orvoshoz vagy be a piacra, tehát ő a falu mindenese. Ennek mintájára javasoltuk szórványgondnoki intézmény létrehozását. Ez pedig már állami feladat. A szórvány ugyanis nem tűnik el, hanem újratermelődik. Nemzetpolitikai feladat tehát a felszívódás megfékezése, megállítása, miként már mondottam. Segítséget kell nyújtani ahhoz, hogy e közösségek megmaradjanak abban a közösségben, kultúrában, amelybe beleszülettek.
”A szórvány asszimilációra hajlamosító közeg, illetve folyamat, a szórványlét az etnikai térszerkezet okán az egyén számára olyan társadalmi együttlétet, társadalmi kapcsolatokat tesz lehetővé, amikor társas lény mivoltának a megélése nem teljes körű, mert más kultúrájú többségi közegben megszűnik az övéi közötti jelenlét otthonossága, magától értetődő mivolta. (...) a kapcsolatszegénység (...) okán a másság kiiktathatatlan társadalmi (strukturális) nyomásként nyilvánul meg, amire a válasz vállalása tudatosságot feltételez. Vállalás nélkül az egyén kilép vagy kikopik abból a nyelvi-kulturális közegből, amelybe születése által került.” (Szórványstratégia. Vitaanyag. Összeállította dr. Bodó Barna. Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2012.)
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar napok bánsági módra
Temesvár többségi és kisebbségi népei májusban felébredtek hosszú téli álmukból, egymást érik a rendezvények, az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét. Az első héten egyszerre zajlott a Temesvári Nemzeti Színház Román Drámafesztiválja, a spanyol hét, illetve a XVII. Bánsági Magyar Napok. Utóbbinak az eseményeit Tasnádi-Sáhy Péter összegezte.
Május 3-án immár tizenhetedik alkalommal süthette el a Bánsági Magyar Napok közművelődési seregszemle képzeletbeli startpisztolyát Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke, a rendezvénysorozat életre hívója és mindenkori főszervezője a Helios Galéria Identitás című, temesvári magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatának megnyitóján. A városban élő hivatásos alkotók munkáit Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészeti Szövetség Temes megyei elnöke méltatta, kiemelve a művek technikai változatosságát, sokrétűségét, magas színvonalát. Nem rótta fel hibaként azt sem, hogy az alkotók egy része nem ragaszkodott mereven az identitás fogalmának etnikai vonatkozásaihoz, hanem inkább a személyes hangvételű önkifejezést helyezte előtérbe. Az ítész hozzáértő szavait Kiss Attila színművész zenés fellépése követte. Egy órával később dr. Zétényi Zsolt Az Aranybullától az Alaptörvényig című előadását hallgathatta meg a nagyérdemű; az előadó e sorok írójának felfogóképességét meghaladó logikával jutott el addig a végkövetkeztetésig, hogy a tavaly április 25-én elfogadott új magyar alaptörvényt „a történelmi alkotmányosság irányába tett jelentős lépésként” értelmezze, de ez bizonyára az újságíró és nem a képzett veszprémi jogász képességeit minősíti.
Másnap újabb kiállítás nyílt, ezúttal a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában. Itt – a civil szervezetek közti együttműködés jó példájaként – az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) természetjáróinak 64 természetfotóját mutatták be a szervezők. A kiállított képeket a víz és halmazállapotai, az élővilág és fa a néprajzban kategóriákban díjazták. A tagok munkásságának ilyen jellegű bemutatása – amint azt Illés Mihály, a Bánsági Kárpát Egyesület elnöke megjegyezte – százhúsz éves hagyomány az EKE történetében, mivel már 1892-ben is közöltek fotókat.
Műválasztás bekötött szemmel Május 5-én, szombaton a Zeneakadémia Contertino terme adott helyet a bánsági írók és olvasók találkozásának, s a rendszerváltás óta megjelent több száz kötetből vásárt is rendeztek a szervezők. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jelenlevők közül kik voltak a szerzőket felsorakoztató 81 fős lista tagjai és kik pusztán csak mezei olvasók, de a kérdés talán nem is feltétlenül releváns, mivel a termet az utolsó székig megtöltötték. Először Eszteró István költő emelkedett szólásra. A bánsági költészet jelentősebb alkotóinak felsorolása mellett a Szabolcska Mihályt, Endre Károlyt, Franyó Zoltánt és Anavi Ádámot követő mai költőnemzedék sanyarú sorsára is felhívta a figyelmet: a versszeretők táborának apadása mellett a támogatások hiánya is sújtja őket. A próza-szekciót dr. Bárányi Ferenc képviselte, s bár ő igyekezett vidámabb hangot megütni, a bánsági írók helyzetéről mégsem sikerült a rímfaragókénál sokkal rózsásabb képet festenie. Szekernyés János a helytörténeti munkák fontosságáról beszélt, örömmel kijelentve, hogy ezek iránt, az egészséges lokálpatriotizmusnak köszönhetően, ma is töretlen az érdeklődés. Dr. Bodó Barna a társadalomtudományok képviselőinek munkásságát méltatta, felhíva a figyelmet arra, hogy a szórványlét nem csak hátrányokkal jár: ezen tudományterületek képviselő a Bánságban olyan folyamatokat vizsgálhatnak testközelből, amelyek máshol nem tapasztalhatók. Végezetül dr. Jánosi Endre a románul publikáló, Temesváron élő magyar oktatóknak és kutatóknak a város és a térség tudományos életében betöltött fontos szerepéről beszélt. A rendezvénnyel kapcsolatban, az ott kapott rengeteg értékes információ mellett, „az olyan kevesen vagyunk, nehogy megsértsük egymást” hangulat késztetett némileg töprengésre, melynek jegyében a felolvasó szerepét magára vállaló Mátray László színművész bekötött szemmel választott a kiállított kötetek közül, hogy senkinek a munkásságát se kelljen külön kiemelni, ezzel megbántva másokat, így kénytelen volt egy egyébként remek helytörténeti alkotásból a Rékást bemutató, valljuk be: némileg száraz szócikket primavisztázni. Abban bizonyos vagyok, hogy ez a mentalitás rövid távon nagyban szolgálja egy egymásra utalt emberekből álló, drámai tempóban fogyó kisközösség olajozott, súrlódásmentes működését, viszont az objektív – vagy legalábbis kollektíven elfogadott – mérce megőrzését esetleg akadályozhatja. Szerencsére a súlyos gondolatokat hamar kimosta a fejemből a két év szünet után újra összeálló temesvári rocklegenda, a Quo Vadis koncertje. A RockHouse-ban fergeteges műsorral nyűgözte le régi és új rajongóit az együttes.
A haza-vita elmaradt
A május 7-i program honismereti vetélkedővel indult a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulóinak részvételével, a Szórvány Alapítvány szervezésében. Az estére meghirdetett Menni vagy maradni? A haza fogalma című vitaest, sajnos, érdeklődés hiányában elmaradt. Érdemes lenne utánajárni, hogy ezért csak a kellemes tavaszi este okolható-e, amely orgonaillatú szoknyáját meglebbentve maga után csábította az ifjúságot a Béga-partra, vagy a kérdést kellene-e esetleg valahogy trükkösebben megfogalmazni… Kedd este Florin Iepan temesvári rendező Lugosi Béla, a bukott vámpír című dokumentumfilmjét vetítették az Adam Müller-Guttenbrunn Házban, az érdekfeszítő alkotáshoz méltatlanul kis számú néző előtt. A film a Lugosról elszármazott, Blaskó Béla néven született kalandos életpályájú hollywoodi sztárt körüllengő misztérium boncolgatására vállalkozott, számottevő sikerrel. Az eseményen maga a rendező is részt vett, és a vetítés után készséggel válaszolt a kérdésekre. A szervezők az Európa-tudat erősítéséről sem feledkeztek meg, így május 9-én, az Unió hivatalos születésnapján (62 évvel ezelőtt Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon kezdeményezte Európa országainak szorosabb együttműködését) a bartókos diákok az Integratio Alapítvány és a Diákönkormányzat által szervezett EU-MOZAIK című vetélkedőn tehettek játékos formában tanúbizonyságot unióval kapcsolatos ismereteikről, miközben természetesen gyarapították is őket.
Csütörtökön újabb kiállítás megnyitóján vehettek részt a fotózás kedvelői: Orbók Ildikó Budapesten élő újszentesi művész Erdély, ahogy bennem él című gyűjteményével örvendeztette meg a temesváriakat. Komoly mögöttes tartalommal bíró munkáinak a Temes Megyei Önkormányzat épülete adott időlegesen otthont.
Délután Szerbhorváth György De ki viszi haza a biciklit? című monodrámáját tekinthette meg a színházszerető közönség. A kisebbségi lét 21. századi mindennapjait hol vidáman, hol keserűen bemutató darabot Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze adta elő. A sokrétűségre törekvő rendezvénysorozat színházi kínálata természetesen nem ebből az egy produkcióból állt: a Temesvári Csiky Gergely Színház a Praht Lugoson és Zsombolyán is előadta, kihelyezett program keretében, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig a Merlin Bábszínházban vendégeskedett a Mesemondók című előadással. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) is igyekezett a fiatal bánsági képzőművészek munkásságára felhívni a figyelmet, méghozzá sikerrel: A fejlődés világában témamegjelöléssel versenyt és kiállítást hirdetett hivatásos és amatőr képzőművészek részére; 18, a legkülönbözőbb technikákkal készült festmény, grafika, textilmű, illetve fotó érkezett. Szekernyés Jánosnak a bánsági képzőművészet történetét és jelentős alakjait bemutató rendkívül informatív előadása után maguk az alkotók is bemutatkozási lehetőséget kaptak: ki bátrabban, ki félénkebben beszélt saját eddigi munkásságáról és a versenyre nevezett művéről.
A hétvége nyitóeseményét szintén az egyetemistakorú ifjúságnak szánták: önéletrajzíró tréninget, illetve állásbörzét szerveztek számukra a Kós Károly Házban, Temes megyei vállalkozók bevonásával. A rendkívül hasznos program viszont messze elhalványult a valószínűleg az egész hét fénypontját jelentő néptáncgála, illetve az azt megelőző felvonulás mellett, amikor is a műsorban részt vevő együttesek tagjai – mintegy 300 fő – népviseletbe öltözve vonultak az Opera térről az eseménynek helyet adó Diákházig, természetesen zenés kísérettel. A több mint három óra hosszat tartó műsor szerencsére nem vette el a szereplők táncos kedvét, így a hivatalos esemény után jókedvűen ropták hajnalig a színház előterében rendezett táncházban.
A rendezvénysorozatot vasárnap majális zárta Újszentesen, ahol kispályás focibajnokság, történelmi magyar harcművészeti bemutató, rovásírás-oktatás, illetve gulyásparti kínált könnyed szórakozási lehetőséget azoknak, akik a hidegfront ellenére is a szabadba merészkedtek. A komolyzene kedvelői pedig a temesvári Bartók Béla vegyes kar Én mindig bíztam benned című, egyházi kórusművekből álló műsorával búcsúzhattak a Bánsági Magyar Napoktól. erdelyiriport.ro

A „funarióta” táblák ma is mérgezik a kolozsvári etnikumközi kapcsolatokat
Az elmúlt hét végén a Szórvány Alapítvány Köztéri szimbólumok és interetnikus kapcsolatok Erdélyben címmel szervezett konferenciát a temesvári Kós Károly Közösségi Központban.
A rendezvény első napján, pénteken délután dr. Daniel Vighi (Temesvári Tudományegyetem), dr. Corina Ilin (Temesvári Tudományegyetem), Szekernyés János (Képzőművészek Szövetsége), dr. Bodó Barna (Kolozsvári Sapientia Egyetem) és dr. Călin Rus (Temesvári Interkulturális Intézet) tartottak vitaindító előadásokat a nyilvános terek lélektanáról, kulturális funkcióiról és a köztéri szimbólumok üzenetéről. A konferencia szombaton az előadásokon elhangzottak megvitatásával – moderátor dr. Bakk Miklós volt – és dr. Delesega Gyula Temesvári kalauz című könyve román nyelvű változatának (Ghidul Timişoarei) a bemutatójával folytatódott.
Dr. Daniel Vighi azokról a polgári kezdeményezésekről számolt be, amelyeknek célja Temesvár műemlék épületei, a belvárosi utcák történelmi múltjának megismertetése és sétáló zónává, kulturális rendezvények színhelyévé való átalakítása. Dr. Corina Ilin a temesvári nyilvános terek lélektanáról, köztéri szimbólumoknak a közfelfogásban való tükröződéséről tartott előadást.
Szekernyés János a soknemzetiségű Temesvár emlékműveiről, szobrairól és emléktábláiról tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Dr. Bodó Barna előadásában azoknak a kolozsvári műemlékeknek, szobroknak és emléktábláknak a bemutatására helyezte a hangsúlyt, amelyeket a nemzeti közösségek közötti versengés, harc céltáblájává változtattak, és üzenetüket önkényes módon megpróbálták megváltoztatni. Dr. Călin Rus az interetnikus kapcsolatoknak a hazai és a külföldi médiákban való torzított tükrözéséről értekezett.
„Ennek a tanácskozásnak az apropója régóta érlelődik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke –, a helyi közösségek szintjén az etnikai kapcsolatok kérdése egészen másként tevődik fel, mint a nagypolitikában. Van ennek a kérdésnek egy sajátos kivetülése: azok a szimbólumok, azok a szobrok, emléktáblák, amelyek egy-egy települést meghatároznak, mint a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, olykor versengés, sőt harc célját is képezhetik. Temesváron, amikor a személyiségek sétányának a javaslata fölmerült, a polgármesteri hivatal megengedte, hogy a közvélemény, a kisebbségi közösségek beleszóljanak a sétány kialakításába és javaslatokat tegyenek.
Kolozsváron ezzel szemben kimondottan arról szól a történet, hogy a köztér-használatban miként lehet kiszorítani a másik felet, emberségében megalázni, megsérteni, háttérbe szorítani etnikai szempontból. Az én előadásom azokat a kirívó eseteket mutatta be – a Mátyás-szoborcsoporton, Biasini házon, Baba Novac szobrán törvénytelenül elhelyezett táblák –, amelyeket normális állampolgárként nem tudunk elfogadni és ellenük föl kell lépni. Ezzel a tanácskozással az volt a célunk, hogy a kisebbségi államtitkárságot valamilyen módon vegyük rá arra, hogy mérje föl az emlékhelyek szintjén, hol vannak olyan táblák, feliratok, amelyeket nem szabad a mai állapotukban megtartani.” Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma

100 esztendeje született T. Székely László
Könyvbemutatóval emlékeztek meg a tudós tanáremberről
A Szórvány Alapítvány székházában pénteken tartották meg a 100. esztendeje született T. Székely László Érdekes tájak a Bánságban és környékén című kötetének bemutatóját. 
A könyv a Szórvány Alapítvány Helyzet – Kép – Jel könyvek sorozatának 7-dik kötete, szerkesztette Illés Mihály, az illusztrációkat a Bánsági Kárpát Egyesület fotósai készítették.
A méltatlanul elfeledett, Temesváron inkább csak tanáremberként ismert szerzőt, T. Székely László szenvedélyes természet- és néprajzkutatót, számos újságcikk, ismeretterjesztő és tudományos dolgozat szerzőjét dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke mutatta be az egybegyűlteknek. T. Székely László a spirituális néprajz jeles képviselője, akinek hagyatékát 1998-ban a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke vásárolta meg. A szerző vallásos néprajzi kutatási eredményeit tartalmazó, Bánsági áhitat című könyve a közeljövőben Szegeden jelenik meg, ahol a napokban emlékkonferenciát is szerveztek Székely László születésének 100. évfordulóján.
Az Érdekes tájak a Bánságban és környékén című kötetet Illés Mihály szerkesztő mutatta be a hallgatóságnak. A könyv Székely Lászlónak az 1950-es és az 1960-as években a Szabad Szó napilapban közölt földrajzi-természetismereti tárgyú írásait tartalmazza, amelyek zöme emlékezetes osztálykirándulások nyomán született. A jó tollú szerző cikkei útleírásként is használhatók, a helyszíneken az utóbbi évtizedekben bekövetkezett változásokról Illés Mihály a jegyzetekben tájékoztatja az olvasót. „Székely László írásait valószínűleg a szerkesztő toldotta meg egy-két, a szocialista újságírásra jellemző mondattal, ezeket kihagytam a kötetből” – jegyezte meg Illés Mihály.
Az esemény befejező részében dr. Bodó Barna vetített képes összeállítás segítségével idézte fel a csíkszéki származású Székely László életútját, aki miután az 1930–35 időszakban Gyulafehérváron elvégezte a teológiát, a második világháború után földrajztanári diplomát is szerzett és 1949-ben néprajzból doktorált Kolozsváron Gunda Béla professzornál. Székely László az 1948–1973-as időszakban földrajzot tanított a temesvári magyar iskolákban,
Az évfordulós megemlékezés során a jelenlevők – köztük többen a „Hakinak” becézett Székely László volt tanítványai – felidézték a tudós földrajztanárhoz fűződő személyes emlékeiket. Megjegyzendő, hogy T. Székely László nem azonos Temesvár híres főépítészével, aki csak névrokona, ezért került a néprajzkutató-földrajztudós neve elé a T. betű, ami a kötet szerzőjének temesvári kötődését jelzi.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Civil beleszólást a politikába
Dr. Bodó Barna egyetemi tanár, a temesvári Szórvány Alapítvány elnöke a többszintű kormányzás európai térhódítását tartja a 2012-es év legfontosabb eseményének a civilszervezetek szempontjából.
– Az utóbbi években az Európai Unión belül külön téma, kiemelten fontos kérdés a többszintű kormányzás – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna. – Ez egy olyan európai elképzelés – mert kidolgozott rendszerről még nem beszélhetünk –, ami arról szól, hogy minél több szinten a civileket, a társadalmat, a különböző struktúrákat be kell vonni a kormányzati szerepbe. Úgy gondolom, hogy az utóbbi év számunkra azért fontos, mert a többszintű kormányzás kérdése a lehető legmagasabb figyelmet kapja már az Európai Unió szintjén és nálunk erről még mindig nem vesznek tudomást. Nagyon örülnék annak, ha az új kormány észrevenné, hogy a többszintű kormányzás kérdése, amikor különböző mechanizmusokkal a társadalmi konzultáció intézményeit létrehozza, az érdekelteket bevonja a döntés előkészítésbe, az végül is a politikának jó, hiszen a saját elfogadottságát tudja ezzel emelni. Ha visszanézek 2012-re, azt tudom megállapítani, hogy Romániában a civilek nem kapták meg azt a figyelmet, azt a lehetőséget, hogy bele tudjanak azokba a politikai döntésekbe szólni, amelyekben az ő képességeiket, felkészültségüket, elhivatottságukat megfelelő módon tudták volna hasznosítani.
– Milyen évet zárt a temesvári Szórvány Alapítvány?
– A Szórvány Alapítvány nehéz évet zárt: hat projektünk futott az év során, mindegyik több projekt-partnerrel, ami azt jelenti, hogy rengeteget dolgozott a csapat. Ugyanakkor nem lehetünk nyugodtak a jövőre való tekintettel, mert az EU-nak a finanszírozási rendszere megváltozik. 2013-ban lezárul egy finanszírozási rendszer és új rendszer indul. Nekünk már készülni kellene a következő korszakra, viszont még nem ismerjük a paramétereket, a fő kérdéseket, prioritásokat, szempontokat, programokat, amelyek mentén építkezhetnénk. Úgy gondoljuk, hogy nagyon munkás, sok jó és érdekes feladatot jelentő évet zártunk, de örültünk volna, ha jobban elő tudnánk készíteni az elkövetkezőket, hiszem az európai finanszírozási rendszerről a viták még folynak.
– Mit vár az újévtől dr. Bodó Barna?
– Elsősorban stabilitást! Ha az ember évek óta egy bizonyos területen dolgozik, és szerzett valamilyen típusú tapasztalatokat, valamilyen képességeket fejlesztett ki a csapat önmagában, akkor azt megfelelő szinten tudja kamatoztatni. Ehhez stabilitásra, kiszámíthatóságra van szükségünk!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

A temesvári Szórvány Alapítvány kutatóközpontot hoz létre Szegeden
A temesvári Szórvány Alapítvány a szegedi Innoratio Kutató Intézettel egy szegedi székhelyű kutatóközpont létrehozásán dolgozik, melynek célja a jövőben határon átnyúló kutatások és elemzések elvégzése lesz.
Eddig öt kutatási tervet dolgoztak ki, további szándékuk a hálózatépítés, hogy a Kutatóközpont reális helyi igényekhez szolgáljon tudományos háttérintézményként.
E cél jegyében tartottak találkozót Temesváron egyetemi oktatók, pedagógusok, civil szervezetek.
Itt készült Lehőcz László összeállítása.
Kossuth Rádió
Erdély.ma,

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Ilyen még nem volt! – bánsági diákok kisfilmfesztiválja
Az aradi Csiky Gergely Főgimnázium és a temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum 15–15 diákja első alkalommal vett részt a temesvári Szórvány Alapítvány által tavaly decemberben meghirdetett Bánsági diákok kisfilmfesztiválja című pályázaton.
A pályázati munka gyümölcsét, azaz a kisfilmeket ma délelőtt vetítették le a főgimnázium dísztermében, ahol a pályázatban részvevő diákokon, vezető tanárokon kívül részt vettek a Szórvány Alapítvány képviselői, valamint több csikys diák is.
A zsúfolásig telt díszteremben Ilona János, az aradi csoport vezetője köszöntötte a jelenlévőket, majd Hadnagy Éva, a főgimnázium aligazgatója, és Kovács Katalin, a Szórvány Alapítvány projektmenedzsere szóltak a részvevőkhöz.
A diákok egyénileg, illetve csoportban készíthettek kisfilmeket. Az egyéni alkotások témája Városom szépségei – miért vagyok büszke rá, a csoport kategóriában pedig Kisebbségi vagyok – büszke vagyok rá témában készíthették kisfilmjeiket.
A pályázat célja, hogy erősítse a bánsági diákok helyi és magyar értékekhez való kötődését, továbbá elősegítse a kisebbségi identitásépítést.
Az aradi diákok komoly felkészítőkön, „tanfolyamokon” vettek részt: olyan neves szakemberektől tanulhattak, mint Ujj János helytörténész, Puskel Péter újságíró, helytörténész, Pálfi Kinga televíziós szerkesztő, László Ferenc operatőr. Hat hónapon keresztül készültek a munkára, részt vettek helytörténeti, várostörténeti előadásokon, gyakorolták a filmezést, betekintést nyerhettek a temesvári rádió és az újszentesi televízió stúdiójának a tevékenységébe, megismerhették a szerkesztés és a vágás tudományát.
A pályázatban résztvevő kisfilmesek:
Egyéni kategóriában (téma: Városom szépségei – miért vagyok büszke rá)
– Bognár Tünde (X. C): Textilgyári emlékek
– Bortoş Júlia (IX. C): Arad látványosságai
– Havrán Krisztián (IX. B): Aradi pillanatok
– Mészár Tamara (IX. B): – cím nélkül –
– Palcu Tímea (XI. B): Ortodox templom
– Rostás Szandra Tamara (X. A): A Szabadság-szobor
– Tóthpál Béla (IX. A): Miért vagy büszke a városodra?
– Weisz Tibor (XI. D): – cím nélkül –
Csoport kategóriában (téma: Kisebbségi vagyok – büszke vagyok rá)
– temesvári diákok kisfilmje
– Bella-Pscherhoffer Réka, Szilágyi Dóra (XI. D): Szabadság, egyenlőség, testvériség…
– Nagy Attila (XI. C), Németh Regina (IX. B), Păcurar Ariana, Papp Anabella, Tarkó Tina (IX. A): – cím nélkül –
A háromtagú zsűri – Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, Farkas-Ráduly Melánia rádióműsor-szerkesztő és Kovács Katalin – döntése alapján 1–1 első, illetve 1–1 különdíj született mindkét kategóriában.
Egyéniben Bortoş Júlia kisfilmje kapta az első díjat, különdíjat pedig Bognár Tünde Textilgyári emlékek című alkotása kapott.
Csoportos kategóriában a Bella-Pscherhoffer Réka és Szilágyi Dóra páros kisfilmje első díjas lett, különdíjat az öttagú csapat – Nagy Attila, Németh Regina, Păcurar Ariana, Papp Anabella, Tarkó Tina – cím nélküli kisfilmje kapott.
Természetesen minden résztvevőt elismerő oklevéllel díjaztak, valamint a Szórvány Alapítvány 2013-as naptárát vihették haza.
Amint azt Ilona János végszóként mondta: „Egy ilyen megmozdulásnak lehet, sőt, lenni is kell folytatásnak.”
Demény Ágnes
Nyugati Jelen (Arad)

A Civil Tanács 2013-as Díjkönyv-programja
A 2000 óta működő díjkönyv program célja a tehetséggondozás, díjkönyvekkel jutalmazzuk a magyar nyelven tanuló jó eredményeket elérő diákokat.
Az idei évben 2300 lej és 83 könyv gyűlt össze a következő adományozók jóvoltából: Bartók Béla Alapítvány, Integratio Alapítvány, Bánsági Kárpát Egyesület, Szórvány Alapítvány, Józsefvárosi Római Katolikus Plébánia, Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács – Temes megyei szervezete, Temesvári Magyar Nőszövetség, Kohézió Egyesület, Temesvár-Belvárosi Református Egyházközség és magánszemélyek. A program révén 453 könyvet juttattunk el a megye 13 iskolájába, az iskolába járó tanulók számával arányosan. Ezúton is köszönjük az adományozók és a program lebonyolításában segítő önkéntesek önzetlen segítségét.
E. I.
Nyugati Jelen (Arad)

Tudományos konferencia a bánsági vallások együttéléséről
Az épülő Új Ezredév Református Központ gyülekezeti termében június 29-én, szombaton került sor a Vallások együttélése a Bánságban című tudományos konferenciára, jeles hazai és anyaországi előadók részvételével.
A Vallási útvonalak a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégióban című európai uniós pályázat keretén belül megszervezett konferenciát rövid áhítattal nyitotta meg Gazda István református lelkipásztor.
Szekernyés János helytörténész A bánsági reformáció és keresztyénség a hódoltságban tartott előadásában egy olyan történelmi korszak eseményeit idézte fel, amelyről rendkívül kevés információ van birtokunkban. A reformáció tanításai már Temesvár eleste előtt eljutottak a Bánság fővárosába, de a török hódoltság idején a keresztyének nagy része elvándorolt a Bánság keleti részébe vagy Erdélybe. A török uralom alól való felszabadulás után is hosszú ideig a „kuruczok és a reformátusok” nem kívánatos személyek maradtak a Bánság területén.
Dr. Zakar Péter szegedi történész Egyházi és nemzetiségi viszonyok az 1848/1849-es forradalom időszakában című előadásában arról beszélt, hogy a csanádi egyházmegye katolikus papjai az egyházi életbe is átemelték a magyar forradalom 12 pontját és többek között a nemzeti nyelv bevezetését és a papi cölibátus eltörlését követelték. A szabadságharcban részt vett számos bánsági román ortodox pap is, akik a szerb csapatok elől menekülve álltak be a honvédségbe.
Dr. Bodó Barna egyetemi tanár Interkulturalitás és multikulturalitás a Bánságban című előadásában arra a kérdésre kereste a választ, hogy létezik-e regionális identitástudat a Bánságban. A Szórvány Alapítvány elnöke kielemezte a sokat emlegetett bánsági tolerancia, multikulturalitás és interkulturalitás fogalmakat, amelyek szerinte valójában mást jelentenek, mint amilyen értelemben rendszeresen használják őket. Dr. Bodó szerint a bánsági nemzetiségek és vallások együttélési modellje addig működhetett jól, ameddig nem volt domináns nemzet a Bánságban.
Dr. Kovács Kálmán veszprémi történész A bécsi udvar vallási politikája a Temesi Bánságban című előadásában bécsi levéltárakban elvégzett kutatásai eredményéről számolt be, amelyek XVIII. századi bánsági egyházpolitikai döntések hátterére és következményeire világítanak rá.
A konferencia befejező részében Gazdáné Mátyus Melinda újmosnicai lelkipásztor mutatta be A Temesvári Református Egyházközség forradalma 1989-ben című könyvét, amely arra a „csodára” keres magyarázatot, hogyan indulhatott el a diktatúrát megdöntő, a romániai rendszerváltást elindító forradalom egy többszörös elnyomás alatt élő piciny református gyülekezetből.
A hozzászólások során dr. Higyed István ny. ref. lelkipásztor arra hívta fel a figyelmet, hogy a temesvári Piarista Líceum, amelynek diákjai valamennyi bánsági felekezethez tartoztak a két világháború közötti időszakban, kiváló példát mutatott a vallások együttélésének gyakorlatából.
A rendezvény befejező részében Gazda István református lelkipásztor elmondta: az épülő Új Ezredév Református Központ a bánsági magyarság lelki-szellemi központja szerepét tölti majd be a következő évtizedekben. „A vallási útvonalak uniós pályázat keretén belül egy ökumenikus épületet fogunk felépíteni és arra gondoltam, hogy az építkezés mellett helyet kellene teremteni a szellemi építkezésnek is” – nyilatkozta lapunknak Gazda István. „A vallások bánsági együttélésének a múltját és jelenét bemutató előadásokat hallgattunk meg ennek kapcsán a mai konferenciánkon. Szeretnénk a továbbiakban is hasonló témájú, a felekezetek egymáshoz való közeledését célzó, ökumenikus jellegű előadásokat szervezni, már most a pályázat lebonyolítása idején, ami jövő év június 30-áig fog tartani, de azt követően is, hiszen ebből a célból építjük fel ezt a létesítményt!”
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)