Balázs György plébános nyugdíjasként évek óta jelen van Kászonjakabfalva életében. A korábbi években Jakabfalvának állandó papja nem volt. Most papja, tanítója és óvónője is van a falunak. A valamikori vitális település lakossága megcsappant, háromszáz lélek lakja, jóllehet a múlt század elején legalább 1300-an voltak. A jakabfalviak szétszóródtak, megtelepedtek a nagyvárosokban. Híres emberek még kerültek ki innen, mindenekelőtt dr. Pataki József történész, akinek a helyi iskola vette fel a nevét és dr. Kovács Irén Gabriella, akinek neve a helyi óvoda bejáratánál olvasható. Gabriella testvérről ma is kevesen tudnak. 1919-ben született a faluban. A család Trianon után Bukarestben keresett megélhetést. Akkor jutottak el a román fővárosba a Prohászka Ottokár alapította Missziós Társulatból kivált Szociális Testvérek, akiknek fő céljuk volt, hogy a világ minden részére eljutva Krisztus szellemében segítsenek az embereken karitatív, szociális, vallás-erkölcsi és kulturális munkájukkal. Kovács Irén csatlakozott hozzájuk, kikerült Belgiumba, majd a rendtagokkal Buffalóban telepedett meg. A Gabriella nevet a Szociális Testvérek rendjében kapta. 1969-ben doktorált, és ugyanabban az évben sikerült hazalátogatnia szülőfalujába. Később az UNESCO keretében tartott előadásokat, majd folytatja tevékenységét a Puerto Ricó-i Szent János Egyetemen. Ott hunyt 1987-ben. Nagy tudású, kilenc nyelvet beszélő, szerény nő volt, aki mindig áldozatot hozott embertársaiért. Szülőfalujához nagyon ragaszkodott, segítette falusfeleit. /Ferencz Imre: Jakabfalvi hangulatok. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 19./

Európai parlamenti képviselők meghívására látogatott Brüsszelbe Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, aki jelenleg több mint száz népes családot segít az általa vezetett Szent Ferenc Alapítványon keresztül, 40 iskolaházat működtetnek és több mint hétszáz gyereket gondoznak a 14, dévai és más erdélyi településeken levő gyermekotthonukban. Böjte atya uniós képviselőkkel találkozott, majd részt vett a Szent Ferenc Alapítvány részére szervezett jótékonysági koncerten. Gál Kinga és Olajos Péter EP-képviselők, a szerzetes brüsszeli meghívói szerint Csaba testvér karizmatikus egyénisége meghódította a brüsszeli parlamenti képviselőket, s egyúttal megnyerte őket az árva gyerekek segítése-gondozása ügyének. Böjte Csaba elmondta: „A gyerekek felmenői között egész Európa vértérképe megvan. Mi próbálunk minden gyereket, aki hozzánk bekerül megtanítani románul is, magyarul is, és azt szeretnénk, hogy hát ennek az új Európának állampolgárai legyenek. ” Az elmúlt évi személyi jövedelemadók egy százalékának átutalásakor a Szent Ferenc Alapítvány ötödik lett a legnagyobb támogatottságnak örvendő civil szervezetek listáján. Összesen 11 ezer magyarországi adófizető rendelkezett úgy, hogy adója 1 százalékát a dévai Szent Ferenc Alapítvány számára utalják át. Az így befolyt összegből április 21-én kezdik el építeni az alapítvány első anyaországi otthonát Csobánkán. „Magyarország prímásával, dr. Erdő Péter bíboros úrral egyeztetve és a kedves Szociális Missziótársulat főnöknője, Simon Anna Gabriella jóságából, akik átengedték 100 évre a csobánkai hajdani hadi árvaházat, melyet nemrég kaptak vissza kiüresítve az államtól, szeretnénk létrehozni szentéletű Prohászka Ottokárról elnevezett élet házát” – tájékoztatott Csaba testvér. /Bakó Zoltán: Brüsszelt is „megnyerte” Böjte Csaba. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 19./

Hitélet – Kilencven esztendő a megszentelő szeretet szolgálatában
Kicsoda az öt országban, több mint 170 tagot számláló Szociális Testvérek Társasága?
90 év nem nagy kor a történelemben, de jelentős időszak a Szociális Missziótársulat gyökeréből 1923-ban kihajtott Szociális Testvérek Társasága (SZTT) – Societas Sororum Socialium (SSS) számára. Erre a magyar alapítású intézményre méltán lehet büszke a magyar katolicizmus – és nem csak. A jubileum kapcsán beszélgettünk Farmati Anna SSS kerületi elöljáróval, „civilben” magyar–francia szakos tanárral, aki jelenleg a bölcsészettudomány doktoraként a BBTE Bölcsészkarának adjunktusa, valamint a Vasárnap katolikus hetilap és a Keresztény Szó katolikus kulturális folyóirat szerkesztője. 1995 óta tagja a társaságnak, 2011 augusztusában választották meg kerületi elöljárónak.
– Kérem, beszéljen a kezdetekről, az alapítás körülményeiről! Mi tette ezt időszerűvé 90 esztendeje?
– Annyi női szerzetesrend van a világon, hogy – a vicc szerint – még maga a jó Isten sem tudja, pontosan hány... Miért volt szükség tehát egy újabbra? Nyilván azért, mert új, sajátos feladatok mutatkoztak, sajátos karizmára volt szükség. És azt hiszem, emellett az is fontos, hogy a magyar társadalom és egyház ínségeit a magyar katolikus úri kisasszonyok és polgárlányok tudták akkor érzékenyebben észrevenni, nem az idegenek. Közülük sokan hivatást éreztek arra, hogy a Szentléleknek való teljes önátadásban, tehát szerzetesi életformában, de nem kolostorban, hanem modern keretek között válaszolhassanak a 20. század eleji társadalmi és spirituális kihívásokra. Említette a Szociális Missziótársulatot. Valójában valahol itt vannak a gyökereink, az időszerűségre legelőször az ő alapítójuk, Farkas Edit érzett rá. Az első szociális enciklikák megjelenése után (Rerum novarum 1891-ben) pár évvel a helyi egyházakban is felébredt a szociális felelősségvállalás vágya. Az akkori társadalmi viszonyok hatására indult el az a kezdetben inkább csak nőmozgalminak és szociálisnak nevezhető lelkiség és munka, amelyből aztán kinőtt a Szociális Missziótársulat (1908), majd ebből az SZTT. Olyan gazdátlan munkaterületekre figyeltek fel, mint a nagyvárosi dolgozó nők helyzete, a vidéki leányifjúság több rendbéli műveltséghiánya, az igazságtalan törvényhozás, a kallódó fiatalok (főleg munkásnők). Ezeken a munkaterületeken viszont nem lehetett hagyományos, klauzúrás apácákként dolgozni. Szervezeti formájukkal, öltözetükkel, lelkiségükkel, hitbeli és szakmai tájékozottságukkal, világ- és egyházszemléletükkel megelőlegezték a II. Vatikáni Zsinat sok irányelvét. Teljesen új szemlélet volt például, hogy nem az addig ismert palliatív módszereket látták célravezetőnek, mint pl. a szegénygondozás, hanem a megelőzést. A megelőző munkára nyilván fel kellett készülni. A szociális testvérek indították el ennek érdekében a szociális munkás képzést.
– Ha jól tudom, az alapító, Slachta Margit elismert közéleti személyiségnek számított, többek között a női szociális mozgalom vezéregyénisége is volt…
– Valóban, Slachta Margit volt a magyar képviselőház első női tagja (1920–1922, majd 1945–1948 között), ugyanakkor „az egyetlen férfi a parlamentben” – ahogy képviselőtársai egy-egy határozott beszéde nyomán nevezték. 1918-ban, még missziós nővérként szervezte meg és vezette a Keresztény Női Tábort, amelynek sokáig az élén állt. A nők választójogáért, a keresztény szellemű tanügyi törvényért küzdött – egyáltalán próbálta bevinni „a női szempontot” és a keresztény szemléletmódot a törvényhozásba, a szervezetépítésbe, a társadalmi életbe.
– Milyen tevékenységet fejtettek ki a szociális testvérek Erdélyben?
– Az erdélyi missziós nővérek 1923-ban testületileg csatlakoztak az SZTT-hez. Ikrich Auguszta testvér az alapítója ennek a kerületnek. Ekkor még Temesváron működtek, de pár év leforgása alatt Nagyváradon, Kolozsváron, a Székelyföld több helységében dolgoztak a legkülönbözőbb területeken: népnevelő tanfolyamokat tartottak (ebben a népi hímzéstől az egészségügyi tudnivalókig minden benne volt), nők számára lapot szerkesztettek (A Nap), hitoktattak, napközi otthonokat és szülőotthonokat vezettek, de liturgikus kurzusokat is szerveztek. Mindezt természetesen munkatársakkal végezték, és nem saját intézményekben, hanem ott, ahol szükséges volt. Megszervezték az Ezer székely leány napját, valamint a bukaresti cselédmunkára vállalkozó székely leányok lelki és kulturális gondozását. Az 1948-as államhatósági feloszlatás után nem folytathatták ezt a nyilvános tevékenységet. Sokan börtönbe kerültek hitük és egyházért való kiállásuk miatt. Az élet viszont nem állt meg: éppen a közösség korszerű jellegének köszönhetően a testvérek képesek voltak „föld alatt”, titokban, teljesen jeltelenül, teljesen „profán” munkahelyeken is egész szívvel élni a hivatásukat. Néhányan plébánián vagy a gyulafehérvári püspökségen dolgoztak.
– Hogyan történt az újraindulás 1990 után a megújuló romániai társadalom keretében?
– Örömmel, mondhatni eufóriával, de nyilván nehézségekkel küszködve is. Pozitívum volt, hogy a többi renddel ellentétben itt volt utánpótlás, mert Ikrich Auguszta az illegalitásban is, a börtön lehetőségével is számolva vállalta az új tagok titokban való felvételét. Tehát nem kellett ún. középgeneráció nélkül indulni. Az ingatlanjainkat azonban máig nem kaptuk vissza. Fontos ugyan az anyagi alap, ugyanolyan fontos azonban a struktúra, a kor követelményeihez igazodó szellemiség. A társadalom időközben megváltozott, volt közben egy II. Vatikáni Zsinat is – fel kellett ismerni az új igényeket, a karizma új, a jelenre szabott színeit –, és ez bizony egy hosszabb folyamat volt, hiszen az illegalitásban a tagok minden erőfeszítés ellenére nem láthatták élőben a valódi „működést”, a képzésük sem terjedhetett ki mindenre. Csíkszeredában, majd Kolozsváron fokozatosan mégis elindult az együtt lakó közösségek élete is. Azok a testvérek, akik a diktatúra idején kényszerből puszta létfenntartó munkát vállalhattak, próbáltak olyan szolgálatot keresni, amelyben közvetlenebb módon megélhették a karizmát.
– Mit jelent földrajzilag a kerület, melynek elöljárója, és miben áll szolgálatuk ma?
– Ma az előbb is említett két városban van nagyobb közösségünk. De van egy testvérünk Désen, ahol jelentős kültagcsoport is van, Iaşi-ban egy csángó testvérünk, aki plébánián dolgozik, egy idős testvérünk Marosvásárhelyen – ez még a szétszóratás öröksége. Ma a társaság egésze kicsit másban ismeri fel önmagát, mint a feloszlatás előtti években, hiszen a társadalom azóta megváltozott. Márpedig nevünkben a szociális elsősorban társadalmiságot, az egyház társadalmi tanítása szellemében történő munkát jelent. A legtöbb szolgálatot, amit a testvérek régen végeztek, átvette az állam, vagy más humanitárius és egyházi szervezetek. Nekünk ez nem jelent nehézséget, hiszen nem a mi intézményeink voltak (szabályzatunk értelmében nem is lehetnek intézményeink). Most inkább azt látjuk feladatunknak, hogy ehhez hozzáadjuk a lelkiséget, ott, ahol lehet, ahol ezt igénylik. Ma is nyitottak vagyunk egyházi és világi intézmények felé egyaránt. Itt Erdélyben van közöttünk tanár, hitoktató, pszichológus, szociális munkás, irodalomtörténész, de dolgozik testvér az evangelizációban, a kórházpasztorációban, a katolikus egyetemista ifjúsággal, egyházi mozgalmakban, kültagjaink közül pedig sokan az idősgondozásból veszik ki a részüket. Olyan szakmákban dolgozunk, amelyeknek valamilyen köze van az ember boldogulásához, szellemi-lelki jólétéhez, az értékmentéshez – legyenek ezek evangéliumi-erkölcsi, kulturális vagy nemzeti értékek. Igyekszünk a saját plébániánk és egyházmegyénk életébe is bekapcsolódni. Szívesen tartunk lelkinapokat, lelkiségi vagy szakmai előadásokat, műhelyeket. Fontosnak tartjuk a szakszerűséget, de ehhez sajátos hivatásunknál fogva mindig diszkréten „bónuszként csatoljuk” a megszentelő szeretetet, a Szentlélek jelenlétének lehetőségét – és ami a legfontosabb: nem csak küzdünk az ügyekért, a ránk bízott emberekért, hanem imádkozunk is. Ez az, amit más szakember talán nem tesz meg... Szent Benedek lelkiségét követjük: ő mondja, hogy a zsolozsma (zsoltározás) opus Dei – tehát szolgálat, Istennek a szolgálata, de a dicséret mellett vállaljuk a közbenjárást is – a nagyvilág és kis környezetünk problémáiért.
– Ad valamilyen különlegességet az, hogy a hármas évfordulóra éppen a Hit Évében kerül sor?
– Számunkra ez az év jubileumi év is, ami azt jelenti, hogy nem csak az alapítás napján, május 12-én ünnepelünk, hanem egész évben. Ez az emlékezés, a megújulás, a karizmánkban való elmélyülés ideje is. Ez mindenképpen kapcsolatban van a hittel... Alapítónk éppen a szlovákiai zsidók menekítésének ügyében járt Rómában és várakozott a pápára, amikor várakozás közben megírta a saját és a Társaság Credóját – ennek vezérfonala természetesen megegyezik a hivataloséval. De ott vannak a hittikok mellett/helyett a mi sajátos misztériumaink. A Hit Éve arra ösztönöz minket, hogy hitünket minden szinten megújítsuk.
Slachta Margit: Credo (részlet)
„HISZEK TEREMTŐ ATYÁNKBAN: Aki az embert társul veszi a teremtésben, Aki őt részelteti a szülői méltóságban, Aki vele osztozik a birtoklásban, Aki neki részt enged a hatalomban, Aki őt felemeli a jognak hordozására, Aki őt képesíti törvényhozásra, Aki hatalmat ád bíráskodásra, Aki őt bevonja kormányzására, Aki őt felkeni uralkodásra, De mindenben kötelezi számadásra.
VALLOM, HOGY:
embernek ember, szervezet, állam nem birtokosa, ember, embernek, szervezetnek, államnak nem tulajdona, Isten ellen nincs érvényes törvényhozás, Az Ő szent akaratával szemben bűn a jogfosztás, Ember nem engedheti meg, amit Isten nem akar, földi hatalom meg nem tilthatja, amit Isten megenged, nem parancsolhatja, amit Isten tilalom alá vetett! Hiszek Teremtő Atyánkban, Mindenek Urában!”
Emlékező-hálaadó jubileumi ünnepség hétvégén Kolozsváron
Salkaházi Sára SSS testvér, vértanú boldoggá avatása 2006. szeptember 17-én volt Budapesten, amelyen több tízezer hívő és véráldozatát tisztelője vett részt. 1944. december 27-én nyilasok hurcolták el hatodmagával a Szociális Testvérek Társasága Bokréta utcai otthonából. A vád a szociális munka, a zsidórejtegetés és -mentés. Még aznap a Duna-parton agyonlőtték az elhurcoltakkal együtt, testüket a Dunába dobták. Amint Ft. Jakubinyi György érsek A szentek nyomában Erdélyben című könyvében hangsúlyozza: Boldog Sára testvér az első magyar polgári boldog, sőt maga is dolgozó nő volt.
FODOR GYÖRGY
Szabadság (Kolozsvár)