Hatvan éve, 1947. április 12-én kezdődött a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Csehszlovákiát az első világháború végén, a Párizs környéki békék során hozták létre. Az állam cseh felében hatmillió cseh és morva mellett hárommillió szudétanémet, Szlovákiában kétmillió szlovák mellett több mint egymillió magyar és több százezer ruszin és német élt. Az 1938-as müncheni egyezmény értelmében a többségében németlakta Szudéta-vidék Németországhoz került, az első bécsi döntés a Felvidék déli, magyarlakta sávját visszaadta Magyarországnak. 1939 májusában Szlovákia függetlenné vált, Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, Cseh- és Morvaországot közvetlen német fennhatóság alá vonták. A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország felbomlasztásáért. A kormányprogramot szentesítő Benes-dekrétumok nyomán megszűnt a magyarság 97 százalékának állampolgársága (büntetlenséget csak a lojális, 1938 előtt is csehszlovák állampolgárok kaptak), és teljes vagyonukat is elkobozták. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. májusi rendelete szerint „az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez”, „fasiszta megszállónak” minősült. E megfogalmazást a bíróságok erősen kihasználták azok ellen, akik 1938-ban német vagy magyar állampolgárságot szereztek. Az 1945 júliusi potsdami értekezlet úgy döntött, Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia „rendezett és humánus módon” kitelepítheti az ottani német lakosságot. A csehek az 1945. május-augusztus közti „vad kiűzés” alatt 750 ezer, 1946-48 között 2-2,2 millió németet telepítettek Németországba. A csehszlovák kormány a magyar kisebbség felszámolása érdekében elűzött 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgársággal bíró személyt, internálta a pozsonyi, kassai, komáromi magyarokat és lakásaikat is elkobozta, 1945-46 telén fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer magyart deportáltak a csehországi Szudéta-vidékre és beindították a reszlovakizációt. Ez úgymond lehetőséget adott az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak a visszatérésre az anyanemzethez – praktikusan a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítést és az állampolgári jogok megszerzését ígérte. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, közülük 327 ezret nyilvánítottak szlováknak. A nagyhatalmak hathatós támogatásával és a fenti „nyomásgyakorlás” révén végül sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszeríteniük a lakosságcseréről. Az 1945 decemberében kezdődött tárgyalás 1946. február 27-én a Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezménnyel zárult, ezt a magyar parlament 1946. május 14-én cikkelyezte be. A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be, a vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. Az egyezmény alapján a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról. A prágai kormány várakozásával ellentétben azonban mindössze 60 ezer (egész pontosan 59 774) szlovák jelentkezett áttelepülésre, ugyanakkor Szlovákiából erőszakkal 76 616 magyart szállítottak át Magyarországra. A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián szerette volna elérni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthessék, ez ellen azonban az amerikaiak vétót emeltek. Egy ideig 30-40 ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban. Csehszlovákia az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után, szovjet nyomásra lezárta a benesi kisebbségellenes időszakot. Az 1948. október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. A két ország 1949. július 25-i megállapodása értelmében az áttelepített magyarok vagyona fejében Csehszlovákia elengedte a 30 millió dollár háborús jóvátétel hátralévő részét. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették. A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam máig nem tűzte napirendre. /Mementó. 60 éve kezdődött a csehszlovák-magyar lakosságcsere. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 12./

Mind a vezető budapesti politikusok, mind a pártok bírálták a Benes-dekrétumok megerősítését. A pozsonyi magyar nagykövetség szeptember 21-én ismertette a szlovák külügyminisztérium vezetésével, hogy a magyar kormány nem ért egyet a Benes-dekrétumok megerősítésével. Sólyom László köztársasági elnök a Visegrádi Négyek keszthelyi találkozóján leszögezte: Magyarország elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartja, egyben visszautasítja a határozatot. Az államfő szerint a pozsonyi parlament határozata semmiképpen sem szolgálja a magyar–szlovák kapcsolatok fejlődését. Ivan Gasparovic szlovák köztársasági elnök egyes magyarországi és a szlovákiai magyar politikusok felvetéseire született reakcióként értékelte a határozatot. A pozsonyi törvényhozás döntése nyomán Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő telefonon beszélt Robert Fico szlovák miniszterelnökkel. A magyar miniszterelnök leszögezte, az Európai Unió és a jószomszédi kapcsolatok elveivel ellentétesnek tartja a szlovák parlament határozatát. Robert Fico belpolitikai okokkal magyarázta a döntést. Fico „a szlovák politikai erők természetes reagálásának tartja, egyben az MKP élén álló Csáky Pál Benes-dekrétumok semmissé nyilvánításával kapcsolatos provokációira adott válasznak” tekinti a döntést. Ugyancsak megdöbbenését fejezte ki a szlovák parlamenti döntéssel kapcsolatban Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke. Szeptember 22-én Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke lemondta a szlovák külügyi bizottsággal tervezett közös testületi ülést. Németh hangsúlyozta: a bizottsági ülés lemondásával tiltakoznak a döntés ellen. Hozzátette: a Fidesz támogatja a magyar kormányt abban, hogy határozottan lépjen fel a kétoldalú és a nemzetközi fórumokon a Szlovák Nemzeti Tanács döntése ellen. A többi párt is elítélte a határozatot. A magyar európai parlamenti képviselők – Gál Kinga (Fidesz), Tabajdi Csaba (MSZP), Szent-Iványi István (SZDSZ), Olajos Péter (MDF) és Surján László (KDNP) – közös nyilatkozatban ítélték el a szlovák parlament döntését. Radoslav Procházka szlovák alkotmányjogász szerint ugyanakkor a Benes-dekrétumok érinthetetlenségét megerősítő határozatnak nincs semmilyen jogi hatálya. A pozsonyi Új Szó című magyar napilapnak adott nyilatkozatában úgy vélekedett, a nyilatkozat elfogadásával semmilyen szinten sem változik a jogrendszer és a jogi szabályozás. „A parlamentet az elfogadott dokumentum semmire sem kötelezi, tehát bármikor visszatérhet akár a Benes-dekrétumokhoz is. Azt sem akadályozza meg, hogy olyan megoldást válasszon, mely nem lesz összhangban a jelenlegi nyilatkozattal” – mondta a szlovák alkotmányjogi szakértő. A felvidéki Magyar Koalíció Pártja továbbra is fontosnak tartja azoknak a polgároknak a megkövetését, akiket a háború utáni megtorlások érintettek, s továbbra is úgy véli, mérlegelni kellene kárpótlásuk lehetőségét is. /Magyar össztűz Pozsonyra. = Krónika (Kolozsvár), szept. 24./

Az újjáalakult csehszlovák állam legelső megnyilvánulásai, így Edvard Benes elnök dekrétumai között szerepelt a nem szláv nyelvű etnikumok, azaz a németek és a magyarok kollektív bűnösségének elve, illetve a szláv nemzetállam megteremtésének szándéka. Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül és kb. 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot. Ezek közül Benes 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették, és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek. A kassai kormányprogram meghirdetését követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75 000 szlovákiai magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként, és utasítottak ki az országból. /A kollektív bűnök „kőbe vésése”. = Krónika (Kolozsvár), szept. 24./

A szlovák parlament határozatban szentesítette a felvidéki magyarok és a németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét. Magyarország elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartja, egyben visszautasítja a Benes-dekrétumok megerősítéséről szóló szlovák parlamenti határozatot. Az 1945-ben kiadott Benes-dekrétumok a csehszlovák kormány és Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök intézkedései a II. világháború utáni új egységes csehszlovák nemzetállamnak a német és a magyar nemzetiségtől való megtisztítását célozták. A németek elűzése 1945. május elején kezdődött, ugyanebben az évben mintegy 660 ezer német nemzetiségű ember menekült el vagy űzetett ki (370 ezren menekültek el a visszavonuló német csapatokkal), a szervezett kitelepítés 1946. január 25-én indult meg. A Benes-dekrétumok alapján összesen 2 millió 996 ezer német kényszerült elhagyni az országot (az 1950. évi népszámlálás már csak 165 117 német anyanyelvű személyt regisztrált Csehszlovákia területén). Az első magyarellenes intézkedések egyike az ún. pozsonyi akció volt. 1945. május 5-én a Pozsonyban élő magyarok lakásaira szlovák katonák törtek, s a csomagolásra fél órát engedélyezve a magyar lakosság mintegy 90 százalékát a Duna-hídon áthajtották Ligetfaluba, ahol mintegy 20 ezren embertelen körülmények közé, internálótáborba kerültek. Az akkori pozsonyi belügyi megbízott, Gustav Husák nem vette át a pozsonyi magyarok írásbeli tiltakozását, s küldöttségüket sem fogadta. Egy ligetfalui tömegsírban 90 magyar fiatal holttestét temették el 1945 nyarán. A pozsonyi akció mintegy nyitánya volt az országszerte meginduló letartóztatásoknak, a magyar államhatáron való áttoloncolásoknak, a magyarok csehországi deportálásának és az ún. magyar-csehszlovák lakosságcserének. 1945 májusában elbocsátották a magyar közalkalmazottakat, majd a 69/45. számú SZNT (Szlovák Nemzeti Tanács) rendelet a „megbízhatatlan” magyarokat a magánalkalmazásból is menesztette. A rendeletek értelmében megszüntették a nyugdíjak folyósítását, mindennemű szociális segélyezést, az egészségügyi gondozást stb. Az 1945. október 1-jei, 88. számú elnöki rendelet értelmében a közmunka-kötelezettség a nők számára 18–45 éves korig, férfiak számára 15–55 éves korig terjedt, ennek a dekrétumnak alapján deportáltak több tízezer magyart cseh-morva területre. A nagyhatalmak nem akadályozták meg a deportálást, a magyar kormány a csehszlovák kormánynak a lakosságcseréről szóló ajánlata elfogadására kényszerült (1946. február 27.). A magyarellenes politikát betetőző lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött, s 1949. június 5-én fejeződött be. Ez idő alatt 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, és Szlovákiából 89 660 magyart űztek el. Ezután következett az erőszakos elmagyartalanítás, a reszlovakizáció. (A lakosságcsere összesített adatai egyes forrásokban eltérnek egymástól.) A Benes-dekrétumoknak halálos áldozatai is voltak. Az intézkedések közvetlen és közvetett áldozatainak számát a cseh történészek is 30–40 ezerre becsülik, a szudétanémet szövetségek ezt a számot közel negyedmillióra teszik. A szlovák szemléletből máig nem tűntek el az egykori téveszmék, miszerint „Csehszlovákiából már az első világháború után minden magyart ki kellett volna takarítani. ” – vélte Skultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa, aki a magyar áttelepítési kormánybiztosának titkáraként élte meg a történéseket. /Érinthetetlen Benes-dekrétumok. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./

A felvidéki születésű történész, Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a vele készült beszélgetésben kifejtette, a Benes-dekrétumok ügyében a jelenlegi szlovákiai ellenzéki és kormánypártok között konszenzus van a tekintetben, hogy ezt a történeti kérdést semmilyen formában sem szabad újra megnyitni, még a szlovákiai magyarok állampolgári egyenjogúságát kétségbevonó esetekben sem. Az elmúlt időszakban példátlanul elmérgesedett a magyar–szlovák államközi viszony, Robert Fico szlovák kormányfő az országból való kitiltással fenyegette meg Sólyom László államelnököt. A pozsonyi parlament szeptember 20-án határozatban megerősítette a II. világháború után született Benes-dekrétumokat. A kelet-közép-európai régióban a rendszerváltás óta többféle kísérlet történt a kétoldalú államközi kapcsolatok rendezésére. Az alapszerződések rendszerének volt konszolidáló hatása. Ennek pozitív hozadékát jelentik a kisebb-nagyobb hatékonysággal működő vegyes bizottságok. Magyarország a közös kormányülések kezdeményezésével, a közös fejlesztési, válságkezelési elképzelésekkel (utóbbiak közé tartozik pl. a Roma Évtized Programja) próbálja a politikailag és gazdaságilag gyorsan integrálódó tér kölcsönös előnyeit láthatóvá tenni. A látványos gazdasági eredményeket felmutató Szlovákia számára a biztos csehországi háttértámogatás lehetővé teszi, hogy a magyarországi kapcsolatokban érzékenyen reagáljon minden negatív jelenségre. A negatív trendben 1989 után csak átmeneti javulásokat lehetett regisztrálni. Az elmúlt fél- egy évben pedig többször is a diplomáciai mélypont felé közelített a két ország viszonya. Ebben a kontextusban a rendezetlen történeti viták, történeti gyökerű kisebbségi sérelmek, lezáratlan államközi problémák (Bős-Nagymaros kérdésére), bármikor elővehetőek, és a lokális etnikai konfliktusokkal párosítva azonnal rendszerbe állíthatóak. A két ország katolikus egyházának 2006. júniusi kölcsönös bocsánatkérése, Sólyom László és Ivan Gasparovic köztársasági elnökök elakadni látszó kezdeményezése, Göncz Kinga és Ján Kubis folyamatos kapcsolattartása jelentheti a továbblépés lehetőségét. Malina Hedvig ügye egyedülállónak tekinthető. Maga a szlovák miniszterelnök szeptember végén kormánya bukását előkészítő akcióként értékelte Malina Hedvig esetét. A saját ügyét mindvégig imponáló bátorsággal kezelő Malina Hedvig valószínűleg akkor jár a legjobban, ha sikerülne teljes egészében depolitizálni, és újrakezdett eljárás keretében végére járni az őt ért fizikai bántalmazásnak. Arra a kérdésre, mi a magyarázata annak, hogy Szlovákia parlamentje törvényerőre emelte a Benes-dekrétumokat, amely alapján Csehszlovákiában a magyarokat és a németeket megfosztották állampolgárságuktól, kitelepítették és kényszermunkára hurcolták őket a kollektív bűnösség elve alapján, Szarka László hangsúlyozta, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács láthatóan szeretné néhány szimbolikus döntéssel, törvénnyel korrigálni a két Dzurinda-kormány nyolc éve alatt kialakult toleránsabb nemzetiségpolitikai kontextust. Ennek politikai céljai között az MKP marginalizálása is szerepel. A jelenlegi kormány miniszterelnök-helyettese, a Szlovák Tudományos Akadémia egykori alelnöke, Dusan Caplovic az 1990-es évek végén már könyvet jelentetett meg arról, miként kellene „gátat emelni” az MKP szlovákiai politikai szerepvállalásának. A Selye János Egyetem, vagy a felvidéki magyar közoktatás elleni politikai támadások mögött elsősorban a kormányhoz tartozó nacionalista erő, a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt áll. Egy, Magyarországra, valamint a dél-szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági magyar közösségre kiterjedő reprezentatív szociológiai felmérés gyorsjelentése készül el a napokban, amelyet november 15-én mutatnak be. Ebből az látszik, hogy a dél-szlovákiai magyarok egyre nagyobb része tanul meg élni az Európai Unió által kínált munkaerő-piaci, tanulási, kapcsolattartási lehetőségekkel, ugyanakkor egyre tisztábban látja, hogy az Európai Unió önmagában semmit sem old meg. Szarka László Caplovic miniszterelnök-helyettes kérésére elvállalta cseh, lengyel és ukrán kollégákkal együtt a szakértői felkérést a szlovák kormány nemzetiségi tanácsában. A tanács lehetőséget teremt arra, hogy a szakértők különböző kezdeményezéseket tegyenek, amelyek a kisebbségek helyzetének különböző területeiről, a hiányzó jogi szabályozás lehetőségeiről adhatnak konkrét képet. A februárra tervezett első, tényleges munkaülésre szakmai javaslatot fog kidolgozni, amelyek elsősorban a kisebbségi törvény hiányából adódó tisztázatlanságokra, a kisebbségek politikai országos, megyei és lokális képviseletére, valamint a kisebbségi oktatásügy, kultúra helyzetére irányul. /Rostás Szabolcs: Eltüntetni a történelmi csontvázat. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./

Huszonöt évvel ezelőtt állították bíróság elé a csehszlovákiai hatóságok Duray Miklóst. A magyar oktatásért küzdő felvidéki ellenzéki írót csaknem ötszáz napig tartották fogva ítélet nélkül. Amikor a csehszlovák hatóságok 1983 januárjában Duray Miklós író ellen meghirdették a kommunista Csehszlovákia első magyarellenes politikai perét, a felvidéki magyar politikusokat érintő tisztogatások már több mint egy évtizede tartottak. Szarka László történész a pozsonyi Szabad Újságban így emlékezett vissza azokra az időkre: „1970-ben felmentették Szabó Rezsőt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tisztségéből, s megszüntették Dobos László tárca nélküli miniszteri tisztségét, 1972-től pedig több rendelet szabályozta a nyelvhasználati és oktatási jogokat. Kötelezővé tették a helynevek szlovák használatát, majd csökkentették a nyitrai magyar tanárképzés keretszámait. Az oktatási tárca folyamatosan próbálkozott a magyar iskolákban a szlovák tannyelv bevezetésével. Emiatt 1978. áprilisában Duray Miklós vezetésével, s szlovákiai magyar értelmiségiek részvételével megalakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság. ” 1982. június 3-án Duray lakásában házkutatást tartottak, majd államellenes bűntény elkövetésével vádolták. 1982. november 10-én letartóztatták és vizsgálati fogságba helyezték, s 1983. január 31-re és február 1-jére meghirdették Duray perét. Szarka László szerint „Duray Miklós a klasszikus koncepciós tárgyalásokat idéző bírói-ügyészi kérdésekre a nemzetiségi politika kíméletlen kritikájával válaszolt. A két és fél hónapos előzetes fogva tartás börtönélményein felülemelkedve tárgyilagosan, világos, egyértelmű érvekkel bizonyította a maga igazát. ” 1983. február 22-én 105 napi fogva tartás után Duray Miklóst szabadlábra helyezték, de 1984. május 10-én a magyar iskolákért folytatott fellépései, a Jogvédő Bizottság memorandumai miatt ismét letartóztatták. Első és második vizsgálati fogsága idején – ítélet nélkül – összesen 470 napon át tartották őt börtönben. Fogva tartása ellen amerikai szenátorok, a PEN Club, valamint magyar és amerikai írók, csehszlovákiai és magyarországi értelmiségi csoportok, emberjogi aktivisták tiltakoztak. 1985 elején szlovákiai származású magyarországi értelmiségiek levélben kérték Szűrös Mátyást és az MSZMP központi bizottságát (KB), hogy segítse elő Duray szabadulását. Az aláíróknak Radics Katalin, a KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának helyettes vezetője nyomatékosan kijelentette, hogy a párt „nem állhat ki egy antimarxista személyért”. /Kristály Lehel: Negyedszázada kezdődött a Duray-per. = Magyar Hírlap (Budapest), jan. 29./

Egyházvagyont megtartó kisantant
Fokozott politikai érdeklődés övezte azt a közmeghallgatást, amelyet szeptember 24-én tartottak Brüsszelben a kommunizmus idején Romániában és Szlovákiában elkobzott magyar egyházi javak visszaszolgáltatásának helyzetéről. Az érintett egyházak számára a megoldás csakis a restitutio in integrum lehet.
A romániai és szlovákiai restitúciós gyakorlat közös vonása, hogy a magyar vagyonok visszaszolgáltatását a legkörmönfontabb jogi praktikák bevetésével próbálják ellehetetleníteni. Szlovákiában a katolikus és lutheránus egyház, hasonlóan a romániai ortodox egyházhoz, aránylag zökkenőmentesen kapta vissza a kommunizmus alatt elkobzott javait, míg a magyar egyházként számon tartott kálvinista protestánsok és a szlovák és magyar görögkatolikusok vagyonának egy részét az állam visszatartja. A felvidéki protestáns egyházakat továbbra is nyíltan diszkriminatív módon ítéli meg, a Beneš-dekrétumok értelmében etnikai alapon elkobzott vagyont nem hajlandó visszaszolgáltatni, így a kérelmek 30 százaléka továbbra is rendezetlen.
A helyzet ismeretében az amerikai kongresszus húsz képviselője 2013. június 14-én felkérte John Kerry külügyminisztert, hogy interpelláljon a román kormánynál az 1945 után elkobzott egyházi vagyonok visszaszolgáltatása ügyében. Az akció eredményeként júliusban a román restitúciós bizottság újabb javak visszaadásáról döntött.
A szabadon bocsátott rab
A „házigazda” Tőkés László azzal nyitott, hogy hangsúlyozta az európai intézmények felelősségét az ügyben, illetve a felelősség hiányát Romániával szemben. Az egyházak helyzetét ahhoz a szabadon bocsátott rabéhoz hasonlította, akit igazságtalan fogva tartás után szabadon bocsátanak, de közben elvesztette hajlékát, megélhetését, családját és magatehetetlen. Vagyonuk nélkül az egyházak is működésképtelenek, pusztulásra ítéltettek. Mire szolgál az ilyen szabadság? – tette fel a kérdést a képviselő.
Hasonlóan vélekedett Lomniczi Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke is, aki szerint biztos vagyoni háttér nélkül a szabad vallásgyakorlathoz szükséges működési feltételek súlyos kárt szenvednek, az egyházak szociális és oktatási tevékenysége ellehetetlenül. Jelezte, hogy Sándor Krisztina EMNT-alelnökkel és Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspökkel közösen petíciót nyújtottak be 2012. novemberében az EP-hez, amelynek szakbizottsága ugyan befogadhatónak ítélte a beadványt, de politikai okokra való tekintettel nem kívánja bizottsági vitára bocsátani. Erminia Mazzoni, a Petíciós Bizottság elnöke válaszlevelében kitér arra, hogy az ügyet jogilag megvizsgálták, és dacára annak, hogy tárgya az EU tevékenységi körébe tartozik, mégis lezárták. Azzal a válasszal adós maradt, hogy milyen megfontolások alapján döntöttek így a román állam nyilvánvaló jogtiprásai tekintetében. Lomniczi kilátásba helyezte, hogy az EU luxemburgi bíróságához fordulnak.
Háborús bűnösök
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a meghallgatáson arra figyelmeztetett, hogy egyháza helyzetét súlyosbítja az egyre csökkenő szaporulat okozta elöregedés, a hívők létszámának csökkenése, ami a lelkészek megélhetési körülményeit is nehezíti. A 850 visszakövetelt egyházi birtokból alig 350 került vissza, számos esetben a legnehezebb körülmények között, mert a törvény felhatalmazza a polgármestereket a bírósági döntések megfellebbezésére, az elöljárók pedig gyakran vissza is élnek ezzel. Kató szerint önálló oktatási rendszer nélkül maga a protestáns hit került veszélybe. Márpedig a román állam akadályozza az iskolai épületek visszaszolgáltatását, példa erre a Református Székely Mikó Kollégium „visszaállamosítása” tíz évvel a restitúció után.
Hasonló szellemben nyilatkozott Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspök is. Megerősítette: egyháza a történelem folyamán vagyonának köszönhetően volt képes a túlélésre. Az 1948-as kommunista hatalom egyetlen tollvonással fosztotta meg ingatlanjaitól, földjeitől, erdeitől. A 86 visszaigénylési kérelemből 36-ra eddig még választ sem kaptak, hármat pedig elutasítottak. A visszakapott kolozsvári épületet az önkormányzat visszatartja. Egyháza számára nagy veszteség levéltáraik, köztük 16–17. századi Európában egyedülálló értéket képviselő könyvtáraik visszatartása is, a román állam nemzetbiztonsági okokra és a dokumentumok történelemhamisításra való alkalmazásának meggátolására hivatkozva tart továbbra is igényt ezekre. Márpedig a könyvtáraknak az egyházi nevelés érdekében vissza kell kerülniük az egyházi iskolákhoz, amelyek fenntartásáért pedig az egykori egyházi alapítványok vagyonának visszaszolgáltatása is elengedhetetlen.
A felvidéki helyzet sem sokban különbözik az erdélyitől – állapította meg Fazekas László református püspök, aki a brüsszeli hallgatóság előtt felsorolta az 1993 óta hozott, szlovák egyházi vagyont érintő törvényeket. Ezek felemás, diszkriminatív jellegét jól példázza az a gyakorlat, miszerint a lutheránus egyház azokból a javakból is visszakapott, amelyeket a Beneš-dekrétumok alapján német és magyar lutheránusoktól koboztak el. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945/104-es határozata – amely a református egyházat magyarnak nyilvánítja, és ezen az alapon rendeli el vagyonának az elkobzását – a mai napig érvényben van. Ennek értelmében nem került sor 800 hektárnyi földtulajdon és erdő visszaadására, és 65 ingatlan is az állam birtokában maradt. A peres úton való visszaigénylés a magas költségek miatt nem kivitelezhető. Elődje, Erdélyi Géza nyugalmazott püspök érdeme, hogy egyházuk következetesen, húsz éve követeli jogos tulajdonaikat. Bevezetőjében ő is kitért a dekrétumokra, melyek értelmében „két háborús bűnös ül most itt maguk előtt.” Erdélyi Géza elmondta: negyedszer jár már az EP-ben ebben az ügyben, az előző alkalmakkor flamand, katalán, baszk képviselők meghívására jött tájékoztatni az egyházát ért sérelmekről. Szóba került az is, hogy annak idején a két felvidéki magyar EP-képviselő elhatárolódott a püspök követeléseitől, aki méltán sérelmezte, hogy senkit sem képviselnek.
Mindent vissza!
Az erdélyi történelmi egyházak vezetői memorandumot fogalmaztak meg – aláírói: Jakubinyi György katolikus érsek, Kató Béla református püspök, Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök, Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök –, amelyet eljuttatnak José Manuel Barroso elnökhöz és Viviane Reding EU-biztoshoz, egyben az EP Petíciós Bizottságához. A memorandum kitér arra, hogy Romániát az Európai Tanács, az Egyesült Államok képviselőháza és az EP a múltban, a csatlakozási folyamat idején felszólította a romániai kisebbségi egyházak vagyonának visszaszolgáltatására. A román hatóságok eljárása ellentmond az EU Alapvető Jogok Chartájának, sérti annak a vallásszabadságra vonatkozó 10., és a tulajdonhoz való jogra vonatkozó 17. cikkelyét, és kéri a vagyon visszajuttatását a restitutio in integrum elve alapján.
Krivánszky Miklós, Brüsszel
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csáky Pál könyvbemutatója Nagyváradon
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt által létrehozott Polgári Esték keretében december 12-én, csütörtökön, 17 órától Csáky Pál felvidéki író, politikus lesz ven- dégünk a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban (Ezredévi emléktér / str. Libertatii 40. szám).
Csáky Pál 1990-től a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője. 1992–1998 között a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti frakciójának elnöke,1998-tól Szlovákia kormányának emberi jogokért, kisebbségekért és régiófejlesztésért felelős miniszterelnök-helyettese. 2002–2006 között kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, majd 2007–2010 között a felvidéki Magyar Koalíció Pártjának az elnöke.
Csáky Pál politikai szerepvállalása mellett a felvidéki és az összmagyarság sorskérdéseivel is foglalkozik népszerű könyveiben. Nagyváradon két, nemrég megjelent könyvét, a Csend és lélek, valamint az Álom a szabadságról című kiadványokat mutatja be a szerző.
Csáky Pál így fogalmaz az Álom a szabadságról című kötetében: „Nem akartam én többet mondani, csak azt, hogy legyünk felnőtt emberek, öntudatos magyarok. Ne mások mondják meg nekünk, milyennek kell lennünk, magunk alakítsuk ki a saját nézetünket s építsük tovább fejeinkben is az autonóm szlovákiai magyar közösséget”.
A szervezők minden érdeklődőt szeretettel várnak a könyvbemutatóra, hogy közvetlenül beszélgethessünk nemzeti ügyeinkről, sorskérdéseinkről.
Az EMNT partiumi sajtószolgálata
Erdély.ma

Önfeladásu(n)król, valamint az elvesztett évszázadunkról
Csáky Pál szlovákiai magyar politikus és író, az MKP exelnöke volt Nagyvárad vendége pénteken. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács meghívására érkezett, és könyvbemutatóval egybekötött előadást tartott.
Jó dolog kizárólag az állam nyelvén taníttatnia gyermekét annak, aki a nemzeti kisebbségek valamelyikéhez tartozik? Akik szerint igen, azokhoz is szólt Nagyváradon tartott előadásában a szlovákiai magyar politikus. A Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban tartott rendezvényen a magyarság sorsának alakulását taglalta, és a szóban forgó kérdés kapcsán elmesélte: egy szlovákiai rendezvényen egy ottani magyar hölgy ment oda hozzá, hogy közölje, bár nem híve az úgymond magyarkodásnak, és Csáky diskurzusa is túl magyar neki, mégis visszaíratta magyar iskolába a gyermekét, aki addig szlovákba járt. Hogy miért? Mert húsvétkor egy családi beszélgetés során a saját magyar gyermeke ezzel szólt hozzá: „Ezek a magyarok úgyis állandóan csak elnyomtak bennünket”. Itt döbbent meg az anya, és értette meg, mennyire torzítja a gyermekek tudatát, ha nem az anyanyelvüknek, nemzetiségüknek megfelelő tannyelvű iskolába járnak, hanem az állam nyelvén és főleg személete szerint tanítóba. Ott és akkor döntötte el, hogy kiveszi gyermekét a szlovák iskolából, és magyarba adja.
Ilyen jelképértékű, fontos igazságokra rávilágító történetek szerepelnek Csáky Pál ama három könyvében, amelyet el is hozott Váradra, és amelyek mentén álláspontjait ismertette.
Fogynak, oldódnak…
Az MKP egykori elnöke maga is elismerte: a szlovákiai magyarságban kezd leginkább kihunyni a nemzettudat jelenleg. Pedig – mind mondta – „mi ugyanolyan magyarok vagyunk, mint a pestiek, az esztergomiak, vagy a váradiak”. Számadatokkal illusztrálva is ismertette az önfeladást, jelezve: a népszámlálás során tízezrek nem is jelölték be a nemzetiségüket, további tízezrek abszurd módon azt írták oda, hogy a nemzetiségük „pozsonyi”, „kassai”, „rimaszombati” stb.
Egyébként a szlovák népszámlálás szerint az ottani magyarság lélekszáma immár 500.000 fő alá csökkent. Csáky Pál azonban hangsúlyozta: szerinte az adatok nem megbízhatóak, és még mindig 500.000 fő fölött van a magyarok száma. Elmesélte azt is, hogy a lakosság megijedt az összeírás során attól, hogy személy szerint is visszakereshetőek az emberek, így sokan emiatt sem merték vállalni önazonosságukat.
Az író-politikus egyébként úgy vélte, azért tartanak és tartunk most ott, ahol, és nem sokkal előrébb, ráadásul egészen más úton, mert „az elmúlt évszázadot a magyarság finoman szólva nem nyerte meg, sőt, elvesztette”. Történelmi tényekkel erősítve mondandóját, hozzátette: a csehek, a szlovákok, a románok, a szerbek viszont mind megnyerték a 20. századot, az esélyeikhez képest sokkal előbbre is léptek ezzel. Csáky Pál úgy véli: „most pedig ezek a népek, illetve országaik vezetése minden oldalról nyomják, támadják Magyarországot, illetve a területükön élő magyarokat. Mi pedig csak ülünk, karba tett kézzel. Ennek előbb-utóbb véget kell vetnünk, amíg nem késő…”
Ki ő?
Csáky Pál (Ipolyság, akkori Csehszlovákia, mai Szlovákia, 1956. március 21.) szlovákiai magyar mérnök, politikus és író. 1980-ban szerzett diplomát a Pardubicei Vegyészeti Főiskolán. 1981 és 1990 között a lévai Levitex cég vezető technológusa. 1990-től a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője. Az 1992-1998-as években a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom parlamenti frakciójának elnöke, 1998-tól a Szlovák Köztársaság kormányának emberi jogokért, kisebbségekért és régiófejlesztésért felelős miniszterelnök-helyettese, 2002-2006 kisebbségi ügyekért felelős miniszterelnök-helyettes, 2007. március 31. és 2010 júniusa között az MKP elnöke volt.
Szeghalmi Örs
erdon.ro

Alpári minősítést engedett meg magának egy felvidéki magyar politikus a rádióban
Prostituálódottnak nevezte az Erdélyi Nemzeti Tanács elnökét, Tőkés László volt református püspököt egy szlovákiai magyar liberális politikus és vállalatvezető a pozsonyi rádióban.
A Pátria Rádió az állami Szlovák Rádió ötödik, nemzetiségi adója. Reggel 6 és este 18 óra között kizárólag magyar nyelvű műsorokat sugároz. A magyar adás befejeztével éjszaka más szlovák nyelvű közszolgálati rádió műsora hallható.
Az adó 2015. július 4-i, Délidő című műsorában egy közel egyórás interjú hangzott el, Miklósi Péter szerkesztő egy bizonyos Zászlós Gáborral beszélgetett annak apropóján, hogy június 27-én volt napra pontosan negyedszázada annak, hogy az akkori Szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége kinevezte a '89-es rendszerváltás utáni első szabad választások eredményeként alakult új szlovák kormányt. E kabinetnek a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom és a Független Magyar Kezdeményezés nevű liberális alakulat közös jelöltjeként magyar miniszterelnök-helyettese is volt nevezett Zászlós Gábor személyében. Az erdészből lett pozsonyi jogász, politikus előbb a csehszlovák kommunista államban futott be vállalati karriert, majd 1990 februárjától júniusig a Szlovák Nemzeti Tanács képviselője és alelnöke volt, azt követőn két esztendeig a szlovák kormány alelnöke. Csehszlovákia kettéválása után Prágában, illetve Budapesten élt, 1995-től a magyarországi TriGránit részvénytársaság szlovákiai elnöke, az újgazdag posztkommunista nómenklatúra prominense.
Az említett rádióműsor beharangozójában ez állt Zászlósról: „bár régen felhagyott a gyakorlati politizálással, nyilván véleménye van a hazai kormányok és ellenzékeik stílusáról s teljesítményéről. Mi több, a szlovákiai magyar közélet hétköznapjairól is.” Az interjúalany azonban nem szorítkozott csupán a szlovákiai belpolitikára, hanem a romániai politikatörténetbe is beleártotta magát, noha bebizonyosodott az interjú meghallgatása során: járatlan a témában, tájékozatlan és elfogult. A szlovákiai magyar pártok közötti együttműködés hiányát kárhoztatva egy adott pillanatban a korábbi erdélyi egypártrendszert hozta fel követendő, üdvös példaként: „Romániában, míg Markó Béla vezette a pártot, azért ott volt egy egységes, szinte egységes tömb.” Majd rögtön hozzátette: „Később az urambocsá’ prostituálódott püspök úr is hozott létre ugye egy pártot, egy másik párt ösztökélésére, motivációjára. S még a Szász, vagy hogy is hívták, igen, Szász Jenő, az is hozott létre egy pártot…”
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája közleményben szögezte le: „A romániai kommunista diktatúra bukásában elévülhetetlen, történelmi érdemeket szerzett Tőkés László református lelkészre, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület élén két évtizedig álló püspökre, az RMDSZ korábbi tiszteletbeli elnökére, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács elnökére, az Európai Parlamentben harmadik mandátumát töltő erdélyi képviselőre tett gusztustalan megjegyzés megítélésünk szerint nem a célzott személyt minősíti, hanem magát Zászlós Gábort, az őt rendreutasítani vagy legalább indoklásra késztetni képtelen szerkesztőt, valamint az ilyen modortalanságoknak teret adó szlovák állami rádiót.”
itthon.ma

Az elvetélt kísérlet
A békés megegyezésben bíztak a magyar kormányok 
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai volt a címe annak a szerda esti előadásnak, melyet Romsics Ignác történész, akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. Ennek folyamán pedig világossá vált, hogy miközben a háború után egymást követő magyar kormányok a békés megegyezés érdekében még a jól felfegyverzett és harcedzett csapatokat is leszerelték, a környező népek hatalmas területeket kanyarítottak ki maguknak az ország testéből.
Az érthetőség kedvéért bevezetőjében az előadó röviden felidézte az I. világháború végének történéseit. Így megtudhattuk, hogy annak kimenetelét az 1918. augusztus 8-án lezajlott harci cselekmények határozták meg. Attól a pillanattól ugyanis, hogy az amerikaiakkal kiegészült antantcsapatoknak Somme és Oise között sikerült áttörniük az arcvonalukat, a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Az pedig csak fokozta a bajt, hogy a teljes összeomlás elkerülése érdekében csapatokat vontak el a balkáni frontról, mert ez szeptember 29-én Bulgária kapitulációjához vezetett. Ráadásul elindított egy olyan eseménysorozatot, amely végül a központi hatalmak számára a háború elvesztését eredményezte. 
A széteső Osztrák–Magyar Monarchiában egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, így október 24-én, azon a napon, amikor az olasz hadsereg Piavénál áttörte az osztrák és magyar vonalakat, Károlyi Mihály vezetésével a magyar is. Ez a maga során kimondja ugyan a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását és Magyarország teljes függetlenségét, azonban ennek területi épségét már a Károlyi vezetésével október 30-án megalakult kormány sem tudja megőrizni.
Október 29-én ugyanis Belgrádban kikiáltják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely magában foglalja a Vajdaságot is, október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia Csehországhoz való csatlakozása mellett dönt a Felvidékkel együtt. November 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács kimondja Erdély, a Partium és a Bánság Romániához történő csatolását. November 12-én a román csapatok megkezdik bevonulásukat Erdélybe, és ettől kezdve folyamatosan haladnak előre, mert nincs, aki megállítsa őket. A világbékét meghirdető Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla ugyanis első ténykedéseként lefegyverzi a magyar hadsereget.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben fordult felhívásával Verbőczy Kálmán százados és a Jancsó Benedek vezetésével időközben Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács a székely néphez a fegyveres ellenállás megszervezése érdekében. És ilyen előzmények után szervezte meg a doberdói harcokban megedződött Kratochvil Károly ezredes a Székely Hadosztályt, mely olykor a velük egyformán ellenséges királyi román és magyar vörös hadsereg közé szorulva próbálta megmenteni a hazát. Az pedig még a fegyveres harc elkerülésének szükségességét folyamatosan megindokoló professzor előadásából is kiderült: nem rajta, hanem a Budapesten egymást váltó kormányok habozásán és tehetetlenségén múlott, hogy ezt jóformán meg sem kísérelhette.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Petíció az EP-ben az erdélyi restitúció ügyében
Az erdélyi, illetve a felvidéki magyarságot érő jogsértések miatt három ügyben négy petíció fekszik az Európai Parlament petíciós bizottságának asztalán – jelentette be Tőkés László, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke pénteki budapesti sajtótájékoztatóján.
„Az egyik a kommunizmus idején elkobzott egyházi ingatlanok visszaadásának érdekében született, a másik a szlovák állampolgárságuktól önkényesen megfosztottak ügye. Két petíció is született a Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezésének ügyében" – sorolta a politikus. Mint elmondta, az egyházi ingatlanok ügye a tulajdonjogot és a vallásszabadságot sérti. Példaként említette, hogy csak szeptemberben 12 visszaszolgáltatási kérelmet utasítottak vissza a román hatóságok és újból államosították a református Székely Mikó Kollégiumot.
Tőkés László közölte: a szlovák állampolgárság megvonása etnikai diszkrimináció, illetve alkotmányos jogfosztás a szlovák alkotmány szerint is. Hozzátette, a Benes-dekrétumok ügyében pedig a kollektív bűnösség elve, etnikai diszkrimináció, illetve rasszizmus érvényesül a felvidéki magyarokkal szemben. Annál is inkább, mert 2007-ben a Szlovák Nemzeti Tanács megerősítette a Benes-dekrétumok hatályát – emlékeztetett.
Az EMNT elnöke hangsúlyozta: eredményként könyvelhető el, hogy a bizottság befogadta a petíciókat és várhatóan a jövő év elején tűzik napirendre. Előrehaladást jelent, hogy a bizottság azzal a kéréssel fordult Romániához, hogy adjanak magyarázatot a kialakult helyzetre. „A román hatóságok választ is adtak, ám az csupa mellébeszélés, csúsztatás és hamisítás" – fogalmazott az EP-képviselő. Közölte, az állampolgárság ügyében is bekérték a szlovák hatóságoktól a magyarázatot és az Európai Bizottságtól is szakvéleményt kértek, hozzátéve: ahogy ezek megérkeznek, készen áll az ügy a bizottsági vitára, amiben reményei szerint számíthatnak az Európai Néppártra.
Lomnici Zoltán, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke hangsúlyozta, hogy ugyan Romániával és Szlovákiával javulnak a kapcsolatok, de mindkét országban folytatódik a magyarellenes politika. Közölte, a szlovák állampolgársági törvény ügyében azt a tájékoztatást kapta Brüsszelből, hogy az Európai Bizottság elismeri: a petícióban vannak olyan elemek, amelyek esetében fennáll az európai jogszabályok megsértésének gyanúja. Ezért elképzelhető, hogy maga a bizottság indít eljárást. Ilyen jogsértés – folytatta –, hogy az állampolgárság visszavonása tekintetében teljesen hiányzik a jogorvoslat lehetősége.
Lomnici Zoltán közölte: az egész erdélyi magyarság megmaradása szempontjából fontos, hogy az egyházak folytathassák tevékenységüket. Vagyis alapvető érdekük, hogy visszakapják azokat az ingatlanjaikat, amelyek a Románia EU-csatlakozásakor tett vállalásában is szerepelnek. Az a cél, hogy az EU hívja fel Romániát és Szlovákiát arra, hogy az uniós jogszabályokat tartsa be – fűzte hozzá. Kiemelte, ha a szlovákiai és a romániai magyarság fogyását meg kívánják állítani, akkor határozottan fel kell lépni a jogsértésekkel, a beolvasztó törekvésekkel szemben. A petíciókat civil szervezetek, ezeknek vezetői, egyházi vezetők, illetve magánszemélyek adták be a bizottsághoz.
MTI Krónika (Kolozsvár) 

Duray Miklós: Augusztus huszadika, de miért
Minden magyar számára, felekezettől függetlenül, augusztus 20. Szent Istvánnak, azaz Árpád-házi I. Istvánnak, a nagyfejedelemségi korszakot követő első királyunknak a napját jelenti. Annak ellenére, hogy az ezen a napon történt esemény István király politikai utóéletéhez tartozik.
E napon, 1083-ban avatták őt a római keresztény egyház szentjévé Székesfehérvárott. Ez akkor olyan megerősített elismerés volt, amit sem eszmeileg, sem hatalmilag nem lehetett kétségbe vonni – ami László király érdeme is volt, akit később hasonló okokból ugyancsak a szentek sorába iktattak. Sajátos utóélete István szentté avatásának, hogy ugyan a keresztény egyház kettészakadása előtti érdemeit értékelték ezzel, noha már az egyházszakadás után, de 2000-ben mégis a szentjei közé fogadta az ortodox egyház is.
István királyunknak a keresztény egyház megerősítésében szerzett érdemeit értékelő, létén túli megméretéséhez képest sokkal több, képességet próbára tevő és embert kísértő helyzetben kellett talpon maradnia. A nomád állam hagyományait követő országban kellett megteremteni egy teljesen más típusú államszervezet alapjait. De gondoljuk végig örökösének, fiának, Imre hercegnek elvesztését. Ma sem hiszi senki, hogy vaddisznó ölte volna meg. Ő is tudta, hogy nem egy ilyen ügyefogyott esemény áldozata lett a fia, hiszen nem volt pipogya, egyébként a mintegy harminc-negyven kiló súlyú vértet nem tudta volna magán viselni lovaglás közben. A politika akkor is olyan aljas eszközökkel dolgozott, mint ma – Magyarország nagy falat volt, hiszen egyike volt az akkori Európa oly kevés, független államának. Istvánnak halála közeledtével volt oka a kétségbeesésre.
Első, Árpád-házi (Vajk) István, Géza nagyfejedelem fia, aki feltehetően mai naptárunk szerint a Krisztus utáni 1000. esztendő szilveszterén vagy január elsején lett Magyarország királya és 1038. augusztus 15-ének éjszakáján, valamikor az éj fordulóján, lehet, hogy már 16-án adta át lelkét hite szerinti Teremtőjének. Ekkor ajánlotta fel mind a királyságot, mind az országot az Égieknek. Ma már értelmezhető számunkra, hogy az egyik küldetés az eszmét, a másik az örökséget, a területet és az ott élő népet/népeket, a harmadik pedig a hitet jelentette. De felfogható-e számunkra haláltusájában az a szörnyű szorongás, hogy nincs kire hagyni az országot? Az államot talán csak tovább szervezi valaki, de az országot? Azt az országot, ami a késői avarok óta tudatosan készült a megvalósulásra, ami a 907. évi pozsonyi csatában vált történelmi ténnyé, amelyet édesapja, Géza Nagyfejedelem 973-ban a Nyugat részévé nyilvánított, és aminek ő lett az akkori modernitás értelmében az első királya és területének elismert államszervezője, első törvényeinek megalkotója.
Leginkább Intelmei maradtak meg a köztudatban, hiszen valamikor tanították az iskolákban. Legfontosabbak az egyházzal kapcsolatos megállapításai, mert az egyház szervezete és tanult papsága pótolhatta az államszervezet kézenfekvő hiányosságait. Az Intelmeinek 6. fejezete azonban kiutat mutat a hiányosságok pótlására. Hogyan és honnan lehet szerezni tudást, tapasztalatokat, és miként lehet pótolni a hiányzó erőt azoknak a becsatornázásával, akik rendelkeznek ezzel a tapasztalattal és erőforrással. A vendégek és a jövevények hasznot hajtanak, „mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő”.
Ritkán vesszük észre, hogyan tesz különbséget a vendégek (jövevények) és külföldiek között. Az előbbiek azok, akiket fogadunk és befogadunk, a másik pedig az idegen, a betolakodó, a hívatlan. A magyar gondolkodásban a mai napig létező ez a határozott különbségtétel. Az összegező utalását az egynyelvű és egyszokású országra azonban gyakran félremagyarázzák. Főleg a Trianon utáni évtizedekben lehetne erre leginkább közhelyes példákat sorolni, amelyek azt sugallják, hogy az 1867 után államilag újraszerveződő, soknyelvű, soknemzetiségű történelmi Magyarország volt az erős, pedig tudjuk, hogy akkor éppen a négyszáz éves kiszolgáltatottsága miatt ez volt a legsebezhetőbb pontja.
Szent István életművét, az állammá szervezett országot a magyarokon és a kort értő elfogulatlan történészeken kívül ma már kevesen értékelik. Emiatt kell emlékeztetni egy különleges – igaz, sikertelen – kezdeményezésre, amire 2007-ben került sor Szlovákia parlamentjében a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Először egy, majd nem sokkal később további két képviselő támogatásával előterjesztettek egy törvényjavaslatot az állami ünnepekről, munkaszüneti napokról és emléknapokról. A javaslat elsősorban az emléknapokra vonatkozott, amely ilyen, törvényileg elismert nappá kívánta nyilváníttatni augusztus 16-át, Szent István halálának a napját, ezzel az indoklással: „I. Szent István, aki Magyarország (Uhorsko) első királya, hasonlóan szorosan kötődik Szlovákiához. Feltételezhető, hogy apjának, Gézának idején a pozsonyi vagy a nyitrai várban volt a székhelye. István, aki a legjelentősebb magyar (uhorsky) királynak tekinthető, vette fel a kereszténységet, megteremtette a magyar (uhorsky) egyházi és állami szervezeti rendszert, rögzítette mind a mai napig Közép-Európa kapcsolódását Nyugathoz és Rómához, s soknyelvű türelmes állami kötelékké építette Magyarországot (Uhorsko)”.
Ne vitassuk a javaslat történelem-szemléleti vagy szakmai hiányosságait, hanem értékeljük a szándékot: szemben a szlovák állampolitikai felfogással és az akadémiai történelemszemlélettel, Árpád-házi Szent Istvánt a szlovák és a szlovákiai közgondolkodás elfogadott részévé kívánta tenni. Ez kb. annyit jelent, mintha közkegyelemmel oldaná fel a megalapozatlan halálos ítéletet. Ezt a szlovák római katolikusok augusztus 20-án sok templomukban gyakorolják. Nyilvánvaló, ha nem tudjuk István születésének napját, halálához inkább a kétségbeesés, mintsem a dicsőség fűzhető, koronázásának pontos időpontja is vitatható, akkor egyetlen nagy lehetőségünk és alkalmunk az ünneplésére a szentté avatás napja. Ez ugyanis, főleg az oka miatt és az ehhez kapcsolódó kimondatlan okok miatt, felülír minden fanyalgást és elutasítást. Bécsi Napló; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)