Szlovákiában a június 17-én tartott parlamenti választásokon hat párt került be a törvényhozásba. A szavazatok 29,34 százalékát megszerző Fico ellenzéki pártja, az Irány – Szociáldemokrácia 50 mandátumhoz jut. A Mikulás Dzurinda miniszterelnök nevével fémjelzett Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió-Demokrata Párt 18,35 százalékos eredményével 31, a Magyar Koalíció Pártja /MKP/ 11,68 százalékkal 20 mandátumhoz jut. A magát 11,73 százalékkal – döntően magyarellenes programjával – ismét parlamenti párttá felküzdő szélsőséges Szlovák Nemzeti Pártnak szintén 20 mandátuma lesz. A Vladimír Meciar-féle ellenzéki Néppárt – Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (LS-HZDS) mindössze 8,79 százalékos eredménye csupán 15 mandátumot hozott. 14 mandátumot szerzett a választáson a 8,31 százalékot elért szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom, amely az év elején kikényszerítette az előre hozott választásokat. A szlovákiai magyarok rendkívül aktív részvételének és a magyarokra szavazó szlovákok szélesedő táborának köszönhetően az MKP eddigi legjobb választási eredményét érte el. A 11,68 százalékos eredményt Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja elnöke „történelmi eredményként” értékelte. /Isán István Csongor: Történelmi siker és nehéz tárgyalások. Kiváló eredményt ért el az MKP a szlovák parlamenti választásokon. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 19./

A nemzeti kisebbségek jogainak következetes tiszteletben tartását és kiszélesítését követelte több ezer szlovákiai magyar szeptember 1-jén Dunaszerdahelyen. A résztvevők tiltakoztak a közelmúltban elfogadott szlovák államnyelvtörvény módosítása ellen. A Kiállunk jogainkért jelszó jegyében megtartott nagygyűlést a Magyar Koalíció Pártja (MKP) valamint a civil szervezeteket tömörítő Szlovákiai Magyarok Kerekasztala (SZMK) kezdeményezte és szervezte. „Szégyen, hogy 20 évvel 1989 után újból a regnáló hatalom antidemokratikus praktikái ellen vagyunk kénytelenek tüntetni. Ez Szlovákia szégyene, de Európa szégyene is” – jelentette ki Csáky Pál, az MKP elnöke. „Egy emberként mondjuk ki: Elég volt!” – áll a nagygyűlés által elfogadott nyilatkozatban. „Elegünk van a kormánykoalíció politikusainak magyarellenes kirohanásaiból. Felháborítónak tartjuk, hogy Malina Hedvig [a sérelmet szenvedett diáklány] Szlovákiában, állampolgárként nem tudja érvényre juttatni igazát. Elfogadhatatlannak tartjuk a dunaszerdahelyi szurkolók elleni rendőri beavatkozást, valamint azt, hogy a mai napig nem hozták nyilvánosságra az ezzel kapcsolatos videofelvételeket” – olvasható a dokumentumban. A nyilatkozat leszögezte: „Nem vagyunk sem bevándorlók, sem albérlők ebben az országban, ezért követeljük, hogy az állam a kisebbségekkel történt érdemi konzultációk alapján alakítsa ki nemzeti kisebbségi politikáját... Ne játsszák ki egymás ellen a különböző nagyságú és más-más igényű szlovákiai kisebbségeket!” A tüntetők elutasították a nyelvtörvényt, mivel „sérti az alapvető emberi jogokat, nevezetesen a szólásszabadságot”. A szlovákiai magyarok követelik, hogy Pozsony „fogadja el az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának azon ajánlásait, amelyek a kisebbségi nyelvhasználati jogok bővítését szorgalmazzák, és amelyeket a szlovák kormánykoalíció felháborító módon három éve ignorál”, ugyanakkor felszólították a szlovák politikusokat, hogy hagyjanak fel a magyarokkal szembeni gyűlöletbeszéddel. /Dunaszerdahelyi tüntetés a kisebbségek jogaiért. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 2./ „Egy nemzet fiaként, ha egyikünket bántják, mindannyiunkat bántanak” – fogalmazta meg az erdélyi magyarok üzenetét Dunaszerdahelyen Biró Rozália, Nagyvárad alpolgármestere a tizenkét ezer fős tüntetésen, amelynek résztvevői a szlovák államnyelvtörvény módosítása ellen tiltakoztak. „Bihar veletek van” – ez az üzenet feszített a dunaszerdahelyi stadion lelátóin a több tucatnyi magyar zászló, illetve a szlovákiai magyar falvak neveit és jelképeit tartalmazó transzparensek között. Az óriásbannert a Bihar megyei RMDSZ mintegy ötven tagja tartotta magasba, akik azért utaztak el a szlovákiai városba, hogy a szlovákiai államnyelvtörvény közelmúltban elfogadott módosítása ellen tiltakozzanak. Biró Rozália tiltakozó állásfoglalást nyújtott át a nagygyűlés szervezőinek. Ezt valamennyi területi RMDSZ-szervezet, huszonöt civil szervezet, négyezet polgár, illetve a négy történelmi egyház képviselői is aláírták. „Felszólalt még mások mellett a magyar írók nevében a Kossuth-díjas Grendel Lajos, valamint Csáky Pál, az MKP elnöke. Az egyetlen szlovák felszólaló Ondrej Dostál (Konzervatív Intézet) volt a nyelvtörvény módosításának elutasítását szorgalmazó petíció aláíróinak nevében. Dunaszerdahelyen erős rendőri jelenlét volt, rendbontásról nem érkezett jelentés. A szlovák kulturális miniszter, valamint az ellenzéki szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom provokációnak minősítette a tiltakozó nagygyűlést. A nemrégiben alakult Híd-Most nevű új szlovákiai magyar párt támogatásáról biztosította a tüntetést. A nyelvtörvény ellen szeptember 1-jén Budapesten is tüntetést szerveztek: a Civil Összefogás Fórum (CÖF) a szlovák nagykövetség épülete előtt tartott tiltakozó demonstrációt. Közfelkiáltással elfogadtak egy olyan tiltakozó nyilatkozatot, amelyben azt követelik a szlovák parlamenttől, törölje el az államnyelvtörvényt, és alkossanak egy kisebbségi törvényt. Az angol és magyar nyelvű tiltakozást eljuttatják az Európai Parlament és az Európai Bizottság elnökének is. A szónoklatokat 15 órakor harangszóval szakították félbe, a szervezők közlése szerint ugyanebben az időben több világvárosban, illetve a Felvidék és Erdély több magyarlakta falvában is félreverték a harangokat a magyar nyelv és a magyarság megmentése érdekében. /Cs. P. T. : „Erdély veletek van!” A szlovák nyelvtörvény módosítása ellen tiltakoztak tegnap Dunaszerdahelyen. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 2./

Az őshonos nemzeti közösségek autonómiájáért (Interjú Csóti Györggyel, a Kisebbségi Jogvédő Intézet vezetőjével)
A neve ismerősen cseng határon innen és túl, de kevesen tudják, miként küzdött évtizedeken át politikusként, magánemberként a szétszakított nemzetrészekért. Volt munkahelyén, a Képviselői Irodaházban kerestem fel először, ahol még hónapokig akadt bőven dolga. Névjegykártyáján akkor ez állt: Csóti György, FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség, országgyűlési képviselő, Külügyi Bizottság tagja, Nemzeti Összetartozás Bizottság tagja. Hallottam arról is, hogy Tőkés László a Kárpát-medencei magyar autonómia nagykövetének nevezte.
– 2014. február 13-án elmondott parlamenti felszólalásának élménye hozott ide. Hadd idézzem szembe szavait: „Az elmúlt másfél-két évtized egyértelművé tette, hogy a magyaroknak, a szomszédos, az utódállamokban élő magyar nemzeti közösségeknek a szülőföldön, magyarként megmaradás egyedüli záloga az autonómia, a tényleges és teljes körű autonómia. A teljes körű azt jelenti, hogy személyi elvű, kulturális és területi autonómia, illetve ezek kombinációja. Az elmúlt esztendőben a Tőkés László vezette Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács, amelynek egyébként az elcsatolt területeken működő valamennyi magyar politikai párt tagja, illetőleg részt vesz a tanács munkájában, 2013-at az autonómia évévé nyilvánította. Ezt legkomolyabban a székelyek vették, akik március 10-én, Marosvásárhelyen egy 30 ezres tüntetéssel, október 27-én pedig egy 150 ezer embert megmozgató nagy meneteléssel tettek hitet az autonómia mellett. – Megszakítással 11 évig voltam országgyűlési képviselő. Lehet, hogy véletlen, de sorsszerű, hogy első és utolsó megszólalásom a Tisztelt Házban az elszakított nemzetrészekről szólt. De említsük meg a határozattervezet lényegét is: „Az Országgyűlés október 27-ét, a székelyek nagy menetelésének napját a Kárpát-medencei magyar autonómiák napjává nyilvánítja.”
– Tíz képviselő kezdeményezte e határozatot. Lett belőle törvény?
– Sajnos, nem. De remélem, ez esetben is érvényes a régi igazság: ami késik, nem múlik.
– Mennyire ismerte Erdélyt 1989 előtt?
– Jól ismertem. Mindenekelőtt a Nagyvárad–Bánffyhunyad–Kolozsvár–Torda–Székelyudvarhely–Csíkszereda útvonalat. A nyolcvanas években Kalotaszeget és a Székelyföld nagy részét is bejártam. Mintegy ötvenszer jártunk Erdélyben a feleségemmel. Könyveket, gyógyszereket, élelmiszert, újságokat – és szeretetet – vittünk, barátságokat, felejthetetlen emlékeket hoztunk. Vittük az üzeneteket élő szóban azoktól és azoknak, akik nem léphették át a határt. Például azért, mert tiltólistán voltak. Mi is felkerültünk a megfigyeltek közé. Amikor átléptük a határt, azonnal értesítették a helyi szekusokat Bánffyhunyadon, ahol általában az első éjszakát töltöttük.
Barátságot kötöttem Kallós Zoltánnal, Lászlóffy Aladárral, Szilágyi Istvánnal, Vásárhelyi Gézával, Újváry Ferenccel, Tőkés Istvánnal, Szőcs Istvánnal, Bánffy Istvánnal és másokkal. Nem hagytuk cserben a hargitai juhász barátainkat sem, köztük az ötgyermekes Dániel Imrét, aki ugyan csak „két iskolát” végzett, de intelligenciában és filozofikus töltetű, egyszerű, nemes gondolkodásban kevés hozzá hasonló embert ismertem. Egy alkalommal elmondta: gyermekkori vágya, hogy egyszer átsétálhasson a Lánchídon. Évtizedeken át hívtam, kapacitáltam – családja már többször járt nálunk –, de a reá bízott több száz juhra hivatkozva nem állt kötélnek. „Legalább ígérd meg” – mondtam neki egyszer. Rám nézett csodálkozó, nyílt, kék szemeivel, és így válaszolt: „Ha megígérem, akkor meg is kell tennem!” Többek között ezért szeretem Erdélyt és az erdélyieket. Dániel Imre gondolata lett később a választási kampányom jelmondata „Az adott szó törvény legyen!”
– Ezek az élmények döntőek lehettek politikai szerepvállalásában…
– Politikai pályám tulajdonképpen Erdélyből indult. Kolozsváron megismerkedtem Kallós Zoltánnal, rajta keresztül meg Csoóri Sándorral. Ő hívott az MDF-be 1988 szeptemberében. Amikor 1989. október 22-én Antall Józsefet az MDF elnökévé választották, kérésére úgy döntöttem, politikusi pályára lépek.
– Tehát Antall József felkérése „hozta Önt helyzetbe”. Ön, aki nagyon közelről ismerte, hogyan jellemezné az első miniszterelnökünket?
– Antall József mindenekelőtt humanista demokrata volt, aki politikai célkitűzéseinek elérése során mindig betartotta a törvényességet és szem előtt tartotta az emberiességet. Elkötelezett magyar hazafi volt, aki lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Kiemelkedő európai politikus volt, aki a magyarság problémáit európai összefüggésekben vizsgálta, aki ismerte a térség népeinek történelmét, ezért megértette a kor kihívásait, és azokra mindenki érdekeit figyelembe vevő válaszokat tudott adni.
– 1989 adventjének kezdetétől szörnyű, de egyben lélekemelő hónapokat éltünk át, ki itt, ki a határon túl. Jól tudom, hogy karácsony után félszáz kocsiból álló segélykonvojt vezetett Erdélybe?
– Igen, én is azon sok-sok csonka országbeli honfitársunkhoz tartoztam, akik óriási lelkesedéssel igyekeztek segíteni erdélyi nemzettársainknak. Magyarországon azonnal megmozdultak a segítőkész, jó szándékú emberek. A Magyar Demokrata Fórum Ó utcai székházában, a földszintes barakk épületben is folyt a tanácskozás, mit és hogyan lehetne segíteni a sokat nélkülözött erdélyi magyaroknak. Úgy döntöttünk, hogy elsőként élelmiszerekből és gyógyszerekből álló segélyszállítmányt küldünk. Az elnökség engem bízott meg az egész akció megszervezésével és lebonyolításával. Akkoriban az MDF hivatalának a vezetője voltam, vagyis a pártadminisztráció irányítója, egyúttal az elnök, Antall József személyi titkára. Karácsony előtt pár nappal gyűjtési akciót hirdettünk meg. Élelmiszert, ruhát, gyógyszert, könyveket, gyerekjátékot kértünk a lakosságtól. Napokon át, az ünnepek alatt is, tömegesen hozták az adományokat. A szenteste kivételével reggeltől késő éjszakáig vettük át, szortíroztuk és raktároztuk határtalan lelkesedéssel. Hihetetlen, milyen gyorsan ment minden. Ez nemcsak a mi ügyességünknek volt köszönhető, hanem a budapestiek (máshol meg a vidékiek) önzetlen segíteni akarásának. Több mint kilencven teherautót, furgont és személykocsit sikerült hadrendbe állítani. A nagy számra való tekintettel, valamint biztonsági okokból két részre osztottuk a konvojt. Az egyiket Lezsák Sándor, a másikat én vezettem, különböző útvonalon mentünk. December 27-ről 28-ra virradó éjszaka indultunk a városligeti Dózsa György útról. Sötétedés előtt kellett ugyanis Marosvásárhelyre érnünk, mert éjszaka még számítani lehetett a hegyekbe vonult securitatés osztagok támadásaira. Kalotaszegen és Torda után hallottunk is lövéseket a távolból.
Antall József és Csoóri Sándor búcsúztatott bennünket a csípős éjszakai órában. Szívünk tele volt bizakodással, reménységgel. Új fejezetet reméltünk a Romániához csatolt területeken élő magyarok életében. A „parancsnoki” kocsi egy régi Wartburg volt, tetején hangszóróval, ezzel irányítottam a 47 teherautóból és személygépkocsikból álló konvojt. Zacsek Gyula videózott, Antall Péter meg fényképezte az eseményeket. Indulás előtt Antall József odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: „Vigyázz a fiamra, mert ő még gyerek!” Nagyvárad határában egy fiatal nő román nemzeti színekből álló kokárdát tűzött a mellemre. Jó szívvel viseltem egész úton. Hittük, hogy megváltozik a világ, románok, magyarok, szászok (akik még ott maradtak) megkapják az emberi élethez és önrendelkezéshez való jogot. Végig az úton, amíg világos volt, a városokban és a falvakban az emberek százai integettek. Sötét este értünk Marosvásárhelyre.
Elsősorban egyházakhoz és kórházakhoz irányítottuk a gépkocsikat. Nem hagytuk ki a román ortodox egyházat sem. Másnap spontán nagygyűlést tartottunk a főtéren. Hangosbeszélőn Lezsák Sándor és Gálfalvi György szólt a tömeghez. Az utcán, a macskaköveken gyertyák égtek a halottak emlékére, ott, ahol lelőtték őket Ceauşescu pribékjei. Én kihasználtam a lehetőséget, és felkerestem számos erdélyi barátomat. Marosvásárhelyen Sütő András ecsetelte a történteket, Székelyudvarhelyen Katona Ádám művelődéstörténész petőfis lelkesedéssel sorolta terveiket. Kolozsvárott többek közt Szilágyi István íróval és Újváry Ferenc ügyvéddel készítettünk videointerjút. Újváry szavait idézném is:
„Az én jogom nem az itt élő másik nemzet jogaiból származik. Az én jogaim abból a tényből fakadnak, hogy elődeim itt születtek, falvakat, városokat építettek fel, kultúrintézményeket hoztak létre, és akkor én itt nem lehetek csak nemzetiség! Igénylem, hogy a jövőben így legyen az alapokmányokba befoglalva.”
Ez az okfejtés adta a nemzetpolitikai ars poeticámat, hitvallásomat. Nem adhatjuk lejjebb, mint hogy az elszakított nemzetrészek évezredre visszamenően őseik földjén, a szülőföldjükön, államalapító, államalkotó tényezők legyenek. Ha ebből kirekesztik őket, akkor a tényleges és teljes körű autonómia jár nekik.
– Régóta figyelem, hogy – képletesen szólva – az ötágú síp a kedvenc hangszere… Milyen törvények kimunkálásában vett részt, amelyek jogi értelemben közelebb hozták, majd egymás mellé állították a „külső” és a „belső” magyarokat?
– Számos nemzetközi rendezvényen emeltem szót az elszakított nemzetrészek érdekében. Az Európai Kereszténydemokrata Unió (EUCD) az Európai Néppárt társszervezete volt, mely valamennyi európai kereszténydemokrata politikai erőt tömörítette. (Az ezredfordulón beolvadt az Európai Néppártba.) Az EUCD 1991. évi őszi brüsszeli kongresszusán – a német CDU és a CSU támogatását élvezve, velük előzetesen egyeztetve – javaslatot terjesztettem elő közép-európai őshonos nemzeti kisebbségek sorsának rendezésére hivatott konferencia megszervezésére. A javaslatot megszavazták, ott helyben megkezdtük az előkészítést. A helyszínre is javaslatot tettem: Pozsony legyen a házigazda! Abból indultam ki, hogy vigyük a kérdést az oroszlán barlangjába. Reméltem, hogy a leendő házigazda, Jan Carnogursky, a Szlovák Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke, akkor éppen regnáló miniszterelnök, nem mer, nem fog ellene szegülni egy előre mutató, jó döntésnek, személyes találkozásaink során nemigen konfrontálódott velem kisebbségi kérdésekben. Az 1993 júniusában rendezett konferencia végén beláttam, hogy tévedtem. A zárónyilatkozat hajnalig tartó vitájában a szlovákok és a románok egymást túllicitálva igyekeztek gyengíteni a szöveget, nem kevés sikerrel. – A határon túli magyar pártok is részt vettek az említett nemzetközi szervezetek munkájában? – Többé-kevésbé igen. Az RMDSZ tagságáért az Európai Demokrata Unióban már 1990-ben elkezdtem a harcot. A szervezet Helsinkiben tartott pártvezetői értekezletén javasoltam felvételüket, melynek előkészítésére megbízást kaptam. Az erdélyi magyar szövetség vezérkara, Szőcs Géza főtitkár kivételével, ugyanis hallani sem akart egy konzervatív-kereszténydemokrata szervezeti tagságról. Domokos Géza elnök a Szocialista Internacionáléban gondolkodott. Sokan fel sem fogták egy nemzetközi szervezeti tagság hallatlanul nagy előnyeit, ami egy posztkommunista országban élő kisebbség etnikai alapú pártjánál elengedhetetlenül fontos volt akkor. Szerencsére Szőcs Gézánál nyitott kapukat döngettem, hiszen ő is foglalkozott a gondolattal. Konspiratív úton, az elnökség megkerülésével vittük be az RMDSZ-t az EDU-ba! Gézát főtitkárként meghívattam a Végrehajtó Bizottság soron következő ülésére, ahol a szervezet nevében kérte a felvételt. A kész tények elé állított elnökség végül tudomásul vette a történteket. Hosszabb ideig csak megfigyelői státussal rendelkeztek, mert hiába voltak bent a bukaresti parlamentben – ami a tagság egyik feltétele volt –, az EDU nem ismerte el szabadnak a romániai választásokat. Végül a budapesti pártvezetői értekezleten, 1993 szeptemberében kapták meg a teljes jogú tagságot. Ekkor Bodó Barna alelnök képviselte az RMDSZ-t a konzervatív nemzetközi pártszövetségben. Számos pozitív kezdeményezésük volt, melyeket az EDU többnyire elfogadott, megfelelő lobbizás után! A ’93-as budapesti ülésen a felvidéki Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom kapott megfigyelői státust.
S. KIRÁLY BÉLA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)