Február 6-án Nagyenyeden, a Bethlen Gábor Kollégiumban mutatta be a kolozsvári Tinivár Kiadó a Géniusz ifjúsági ismeretterjesztő folyóirat legújabb számát. A Molnos Lajos főszerkesztő által vezetett Tinivár Kiadó a Géniuszt hiánypótló lapként adja ki, a Napsugár  és annak melléklete, a Szivárvány gyermekirodalmi lap által hagyott űr betöltésére jött létre. A Diákabrak szórakoztató magazin, amelyben viccek, aforizmák stb. találhatók. A Géniusz az Élet és Tudomány ifjúsági változata, mely tudományos igényű és jellegű, történelmi, tudományos témájú cikkeket tartalmaz. A Géniusz-Műhelyben a nagyenyedi diákok dolgozataiból is megjelentettek párat. /N. T.: Tinivár-találkozó. = Nyugati Jelen (Arad), febr. 10./

A Magyarok Világszövetsége őszi tisztújító küldöttgyűlésének előkészítése keretében világszerte zajlik a küldöttválasztás. Szept. 11-én Kolozsváron az MVSZ erdélyi tagjainak közgyűlése titkos szavazással választotta meg a küldötteket és pótküldötteket. Az MVSZ elmúlt négy évben végzett munkájáról a szövetség elnöke, Patrubány Miklós számolt be, a vizsgált időszakot a hatvanhat éves intézmény legválságosabb időszakának nevezve. Súlyos kárnak minősítette a szövetség jó hírnevének világméretű rombolására tett kísérleteket és a négy év alatt folyamatosan zajló rendőrségi, ügyészségi, bírósági feljelentéseket, zaklatásokat. Az elnök a Magyarok VI. Világkongresszusát és a kettős állampolgársági népszavazás érdekében összegyűjtött közel félmillió támogató aláírást nevezte az egész, négyéves ciklust megkoronázó sikernek. A titkos szavazás során a legtöbb szavazatot Patrubány Miklós kapta. Őt szorosan követték az MVSZ elnökségének erdélyi tagjai: András Imre, Borbély Imre, Borsos Géza, valamint Okos Márton. Az újonnan mandátumot nyertek közül a legismertebb személyiségek: dr. Egyed Ákos akadémikus, az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöke, Ötvös József, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője, Zsigmond Emese, a legolvasottabb gyermeklapok – Napsugár, Szivárvány – főszerkesztője. A közgyűlés egyhangú határozattal támogatta a Székely Nemzeti Tanács népszavazási kezdeményezését. Nyisztor Tinka pusztinai küldött beszámolt arról, hogy a közelmúltban, a falu Szent István búcsúja napján tartott szentmisén a román pap a csángó-magyarokat és az egész magyar nemzetet gyalázó beszédet mondott. Az eset kapcsán a közgyűlés tiltakozó levelet fogadott el a jászvásári püspökhöz és a bukaresti nunciushoz címezve. A közgyűlésen MVSZ-tagként volt jelen két kolozsvári parlamenti képviselő is. Kónya-Hamar Sándor, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke, aki a kettős állampolgársági népszavazás támogatására buzdított, Vekov Károly pedig, össznemzeti szolidaritás alapján Székelyföld területi autonómiájának támogatására szólított fel. /Küldöttválasztás Kolozsváron. Válságos időszak az MVSZ-ben. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 13./

Június 21-én Kolozsváron, az Apáczai Csere János Líceumban a tanulók moldvai csángó játék-összeállításukkal köszöntötték a Szivárvány című gyermekfolyóirat munkaközösségét, a lap 25. születésnapi rendezvényén. Zsigmond Emese főszerkesztő megköszönte az előadást. A folyóirat születésnapja januárban volt, az ünnepséget mostanra halasztották. A Szivárvány és a másik gyermeklap, a Napsugár legszebb meséiből készített kötet, a Mese, mese, mátka ugyanis most jelent meg. A 25 évvel ezelőtti indulásakor népes belső munkatársi gárdával rendelkezett a gyermeklap, mára kéttagúra zsugorodott a szerkesztőség, Zsigmond Emesére és Müller Katalinra, aki a folyóirat grafikai megjelenéséért felelős. Tevékenységüket azonban lelkes munkatársak segítik, név szerint: Imecs Veronka, Pauer Ildikó, Tulogdy György és Salamon Károly. Fodor Sándor író a Csipike posta rovatot ma is vezeti, méghozzá ingyenesen. /Köllő Katalin: Boldog születésnapot, Szivárvány! = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./

Immár ötödik alkalommal rendezték meg Csíkdánfalván az Ifjúsági és Hagyományőrző Napokat július 29-31-e között. Dugásfürdőn sportvetélkedők zajlottak, bemutatkoztak a Szivárvány és a magyarországi testvértelepülés Solt táncsoportjai. Bemutatkozott az Urszuj Árpád vezette újjáalakult fúvószenekar is. Felléptek a hagyományőrző csoportok. /Kristó Tibor: Falunapok Csíkdánfalván. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 1./

A kolozsvári születésű Horváth Sz. Gyöngyvér kiállítása nyílik november 17-én Székelyudvarhelyen, a Haáz Rezső Múzeum Képtárában. Horváth Szőke Gyöngyvér 1952-ben született, 1977-ben végezte el a Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia grafika szakát. Éveken keresztül külső munkatársa és illusztrátora volt a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapoknak, több mint negyven könyvet illusztrált. Többnyire rézkarcot és kollográfiát készít, de nem idegen tőle a pasztell sem. /(bb): Kiállítás a Korunk-teremben. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), nov. 17./

Domokos Pál Péter a gyergyóalfalvi emberek tudatában úgy él, mint az igaz szó és a szeretet nagy mestere. Mindössze három évet élt és tevékenykedett Gyergyóalfaluban (1933–1936 között), de ez az idő elég volt ahhoz, hogy tanár és tanítvány, a mester és a közösség összeforrjon. Bizonyíték erre a mester részéről az évtizedek során, apró cédulán küldött üzenete, mely szerint „Alfalu minden apraját és nagyját határtalanul szeretem” (aláírás dr. Domokos Pál Péter). Szülőfaluja, Csíksomlyó után Gyergyóalfalu elsőként állított szobrot a híres tudósnak /1998-ban/. A hagyományőrzésben a Domokos Pál Péter-i gondolatok – az emberszeretet és a munka megbecsülése – átvétele több évtizeddel a civil szervezet létrejötte előtt megtörtént Alfaluban. A húszéves népművészeti kör (1968–1988), a líceumban és V–VIll. osztályban tanított termelőgyakorlat (1970–1978) során, a szárhegyi Szépteremtő Kalákában való aktív részvétel (1978–1998), a Csíkszeredai Művészeti Népiskola kirendelt szövő-varró osztályainak tevékenysége (1990–1995), mind-mind ezt a célt szolgálta. A Domokos Pál Péter Hagyományőrző Egyesület (DPPHE) civil szervezet létrejöttét Gyergyóalfaluban a népi életvitel igényelte. ,,2000. november 10-én létrejött a DPPHE civil szerveződés Gálné Kovács Irma kezdeményezésére. Így szövők, varrók, faragók, citerások, dalosok, táncosok egyesülete lettünk” – olvasható a Kultúrák egymás mellett és egymás között című, 2004-ben megjelent kiadványban. Létrejötte óta az egyesületben megtörtént a generációváltás, főleg ami a táncosokat, faragókat, dalosokat és részben a citerásokat illeti. Folyamatos volt a régi kultúra tanulása, átadása és átvétele. Az egyesület tagjai belföldi és külföldi kiállítások, bemutatók, vásárok egész sorának voltak szervezői, résztvevői vagy kiállítói. Az V. Alfalvi Napok keretében, 2005-ben a citerások megünnepelték fennállásuk 25. évfordulóját, amelyet a Szivárvány havasán című kiadvány méltatott. A III. Alfalvi Napok alkalmával a DPPHE-nek emlékszobát avattak fel. A Kultúrák egymás mellett és egymás között és a Szivárvány havasán, valamint Gálné Kovács Irma Cifrahímesek Gyergyóalfaluban című kiadványok megjelentetése az ötéves civil szervezet időállóságát mutatja. Ahhoz, hogy a DPPHE-emlékszoba négyes célja (1. Domokos Pál Péter emlékének folyamatos őrzése, 2. Alfalubó1 származó vagy kötődésű jeles embereknek emlékállítás, 3. Gyergyóalfalu a napjaink szakirodalmában témakör összegyűjtése és megőrzése, 4. a DPPHE civil szervezet tevékenységének felszínen tartása) megvalósulhasson, Gálné Kovács Irma 25 millió (régi) lej értékű gyűjteményt ajándékozott a községnek. Segítséggel sikerült hazahoznia, hogy otthon őrizzék emlékét, kötődését dr. Domokos Pál Péter néprajztudósnak, Puskás Lajos néprajzkutatónak, dr. László Antal vegyészmérnöknek, dr. Gaál Mihály agrármérnök tudósnak, Asztalos István írónak, Köllő Miklós szobrásznak, dr. Koncsag Károly bányamérnök, jogásznak és dr. Bíró István címzetes egyetemi tanárnak. /Gálné Kovács Irma, Gyergyóalfalu. Debrecen: Ötéves a DPPHE nevű civil szervezet Gyergyóalfaluban. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 21./

Kilencedik alkalommal rendezték meg a napokban Désen a Petőfi Sándor Vers- és Prózamondó Versenyt. A rendezvényre több mint száz versenyző érkezett a környékbeli településekről, Kolozsvárról és Magyarországról. Zsűrizett Egyed Emese egyetemi tanár, költő és Kiss Judit, a Napsugár és a Szivárvány munkatársa. A vers ünnepét más művészeti ágak versenye, mint rajz és ének, is kiegészítette. /Balogh Endre: A vers és a prózamondás ünnepe. Dés. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 10./

Sepsiillyefalván táborozik idén 13. alkalommal a Kolozsváron megjelenő Napsugár gyermeklap. Tizenhárom pedagógus gondoskodik arról, hogy a jutalomtáborba Erdély minden részéből összesereglett gyermekek jól érezzék magukat. Zsigmond Emese, a Napsugár és Szivárvány főszerkesztője szerint a táborozás körülményei, a tábor céljai alig változtak, folytatni kívánják azt a lapban megkezdett nevelőmunkát.   A Napsugár jelenleg is tizennyolc megyében 40 000-es példányszámban kerül a gyermekek kezébe. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségével közösen szervezik a tábort. A Zilahon megtartott Magyar Nyelv Napjainak győztesei vannak itt, valamint a Kőrösi Csoma Sándor-verseny három legjobbja, a Kutykurutty általános műveltségi vetélkedő csíkszentdomokosi győztes csoportja és a nagyváradi mesevetélkedő legjobbjai. És még hét csapat az ország különböző tájairól, a Napsugár bélyeggyűjtő versenyének 2200 résztvevője közül a kisorsolt szerencsések.  /(simó): Napsugár a bástyák között. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 15./

Az irodalmi lapok és folyóiratok mellett elsősorban az RMDSZ-párti napi- és hetilapokat támogatta a Communitas Alapítvány sajtószaktestülete. Idén 790 000 lejt osztottak ki. Egyetlen lej támogatást sem kapott a kritikus Erdélyi Napló és a Krónika. A Háromszék a Roma Szombat mellékletére 3000 lejes támogatást vehet át. 30 000 lejes támogatást kap a Verestóy Attila szenátor tulajdonában lévő Erdélyi Riport, ennek főszerkesztője, Szűcs László a pénzosztó bizottság tagjaként egy másik, általa szerkesztett lapra, a Várad folyóiratra is szerzett 12 000 lejt. A bizottság másik tagja, Ambrus Attila, a MÚRE elnöke és a Brassói Lapok főszerkesztője nemcsak saját újságának lobbizott 15 000 lejt, de a MÚRE lapjának is 10 000-et. A Tamás Sándor képviselő tulajdonában levő Székely Hírmondó 15 000 lejt kapott. Kelemen Hunor a tulajdonában levő Transindex hírportálnak 25 000 lejes támogatást szerzett, miközben más internetes újságok jó esetben alig pár ezer lejt kapnak az alapítványtól. A napilapok közül a szintén Verestóy tulajdonában levő Új Magyar Szó és a marosvásárhelyi Népújság kapott jelentősebb anyagi segítséget, a Communitas Alapítvány 15 000-15 000 lejjel támogatja mellékleteiket. Az alapítvány ebben az évben is támogatja az irodalmi, művelődési lapokat, a legnagyobb összegeket a Látó, a Helikon, a Korunk és a Székelyföld kapja 40 000-40 000 lej értékben, de 30 000 lej jutott az RMDSZ vezetőségéhez közel állók által szerkesztett Magyar Kisebbség folyóiratnak is. A gyermeklapok közül 15 000 lejt kapott a Napsugár, 10 000-et a Szivárvány, 5000 lejjel támogatják a Cimbora megjelenését. /Farkas Réka: Megfizetik az RMDSZ-hűséget (Kiosztották a Communitas sajtótámogatásait). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 9./

A Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok olvasói körében ismerős Unipán Helga neve. Ott láthatták sok gyermekvers és -novella illusztrációja alatt. Művészi pályája során megannyi gyermekvers és -elbeszéléskötet képi megelevenítőjeként is találkozhattak vele. Tizenöt éve formálja a kolozsvári Polis Könyvkiadó arculatát címlapjaival, őt köszöntik születésnapján. /Dávid Gyula: Manók táncoltatója. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 17./

Az Adj, király, katonát! verseny döntőjére több településről érkeztek csapatok Kolozsvárra. A megjelenteket Bardócz Csaba MIT-elnök köszöntötte. A zsűri részéről Csép Sándor, az Áldás Népesség Mozgalom elnöke örömmel nyugtázta, hogy a rendezvény immár hagyománnyá nőtte magát. A zsűrit rajta kívül Zsigmond Emese, a Napsugár-Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője (3 gyermek édesanyja) és Adorjáni Katalin, az Életfa Családsegítő Egyesület vezetőségi tagja (6 gyermek édesanyja) alkotta. /Adj, király, katonát! – döntő. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 10./

Két gyermekfolyóirat főszerkesztője Zsigmond Emese, aki a kisiskolásoknak szóló Napsugár és az óvodásoknak összeállított Szivárvány szerkesztőségét vezeti, mint minden tanév elején, most is levélben fordult az óvónőkhöz, tanítókhoz. Nem reklámfogás ez a levél, hanem meghívás az együttmunkálkodásra a gyermekek érdekében. /Takács Éva: Egy főszerkesztő levele. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 1./

Évtizedek óta leveleznek a gyerekek Csipikével, újabban Cimbivel és Mákvirággal is, küldözgetik rajzaikat, verseiket, meséiket a szerkesztő bácsiknak, néniknek, és olvasmányélményeiket is megosztják a különböző folyóiratok hasábjain. Vannak nagy múltú és frissen indult erdélyi magyar gyermeklapok. A Krónika bemutatta a sepsiszentgyörgyi Cimbora, a nagyváradi Mákvirág és a kolozsvári Napsugár és Szivárvány című gyermeklapot. A Jóbarát jogutódjaként 1990–től Sepsiszentgyörgyön megjelent, gimnazistáknak íródó Cimbora Benedek Elek szerkesztői célkitűzéseit kívánta folytatni Csire Gabriella főszerkesztő irányításával. A Cimbora újabban Kíváncsi diákok lapja alcímmel lát napvilágot, Forró László és Szántai János főszerkesztőket követve 2000-től Farkas Kinga irányításával. Az 5–8. osztályos magyar diákoknak ajánlott Cimbora 2006-ban kívül-belül megújulva jelent meg. A folyóirat egyik legfontosabb rovata a Cimbirodalom, amelyben kortárs magyar írók, költők gyermek- és ifjúsági alkotásai olvashatók. A www.cimbora.net weboldal a Cimbora 2006 szeptemberétől megjelent számait kínálja a diákoknak. Napilapok gyermekrovatából nőtte ki magát a nagyváradi szerkesztésű Mákvirág gyermeklap. A Bihari Napló gyermekrovata volt, Kulcsár Andrea és Bonczidai Éva 1998-tól 2001-ig szerkesztette, a lapban kéthetente jelent meg. Amikor az osztrákok megvásárolták a Bihari Naplót, a kultúrának, a publicisztikának és az anyanyelvoldalnak, de a Mákvirágnak sem volt többé hely benne. 2004-ben Nagyváradon elindult a Reggeli Újság, Bonczidai Éva odakerült, akkor felélesztette a Mákvirágot, Amikor Bonczidai Éva eljött a Reggeli Újságtól, elhatározta, hogy a gyermeklapot elindítja. A Mákvirág gyermeklap 2007-ben elindult, de saját tőke hiányában csak pár lapszám jelent meg, most kezd magához térni a Communitas Alapítvány támogatásának köszönhetően – ismertette helyzetüket Both Abigél főszerkesztő. Neves mai írók, költők kimondottan a Mákvirágnak írt versei, meséi jelennek meg a lapban, Szűcs László, Tóth Ágnes, Kinde Annamária, Szilágyi Aladár, Gittai István és Szálinger Balázs az állandó szerzők. A fél évszázados múltra visszatekintő, kolozsvári szerkesztésű Napsugár és a később induló Szivárvány című gyermeklap máig megőrizte irodalmi jellegét. A Napsugár színes irodalmi ismeretterjesztő gyermeklap 8–12 éveseknek. A gyermekirodalmi folyóirat írók, költők, képzőművészek kezdeményezésére jött létre, első száma 1957 januárjában jelent meg A lap több mint fél évszázados fennállása óta az erdélyi magyar irodalom és képzőművészet legjelesebb alkotóit vonta be munkájába. A Napsugár szerkesztősége 1980 januárjában A Haza Sólymai címmel képes, irodalmi gyermeklapot indított az óvodásoknak, amelynek oldalain nemcsak versek, rajzok, mesék jelentek meg, hanem Csipike postaládájából előkerült leveleket is közöltek. A diktatúra által kikényszerített nevet 1989 decemberében változtatták meg az eredetileg javasolt Szivárványra. 1989 decemberéig a Román Kommunista Párt gyermekszervezete, a Pionírtanács adta ki mindkét lapot, és ez tartalmilag szigorú politikai cenzúrát jelentett. A Napsugár és a Szivárvány kiadói jogát 1990-től a Román Nemzeti Kiadó vette át, amely megvonta az anyagi támogatást, és akadályozta a terjesztést. Az 1991-ben megalakult Napsugár Kft. átvette a két gyermeklap terjesztését, fokozatosan a kiadását és gazdasági irányítását is, majd 1998 nyarán a Napsugár Kft. az 1995 óta működő Napsugár Alapítvány tulajdonába került, amely azóta is irányítja a Napsugár gyermeklap körüli szellemi életet. A Napsugár Kiadó napsugar.ro címen elérhető honlapja arról tájékoztat, hogy az 1990-es évek közepén a két gyermeklap elérte az 53 000-es példányszámot. „Ez azóta ismét évente csökken a jól ismert társadalmi, gazdasági okok miatt, de gyermeklapjaink példányszáma még mindig a legmagasabb a romániai magyar sajtóban, sőt a folyóiratok mezőnyében összmagyar viszonylatban is az elsők között vagyunk” – ismertetik a kiadó weboldalán. A Napsugár Kiadó nemcsak a Napsugár és a Szivárvány rendszeres és pontos megjelentetését és terjesztését irányítja, hanem Napsi címen évente két vakációs mese-, rejtvény- és játékkötetet ad ki, megjelenteti az iskolai színjátszást segítő műsorfüzeteket, tehetséggondozó anyanyelvi táborokat szervez kisiskolásoknak, szakmai fórumokat létesít pedagógusoknak, társszervezője országos anyanyelvi mesemondó és általános műveltségi versenyeknek, valamint a Kárpát-medencei gyermeklapok nemzetközi szimpóziumainak. A Zsigmond Emese főszerkesztő irányításával havonta megjelenő Napsugár a minőségi irodalom népszerűsítése mellett hangsúlyt fektet az ismeretterjesztésre is. Az Itt születtem című rovatban 2000 szeptemberétől 2007 decemberéig 78 települést mutattak be az ott lakó gyerekek és tanító nénik. /Bonczidai Éva: Mit olvas Csipike, Cimbi és Mákvirág? = Krónika (Kolozsvár), jan. 28./

Az Erdélyi Családszervezetek Szövetsége találkozója zajlott március 20-21-én. Az Életfa Családsegítő Egyesület kétnapos rendezvényének a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet adott otthont. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány folyóiratok főszerkesztője beszélt a tagszervezetek képviselőinek közgyűlését követően. A kerekasztal-beszélgetés meghívottjai a család múltbeli és jelenlegi szerepéről vitáztak, majd a szervezetek bemutatkoztak. Az Életfa Családsegítő Egyesület nevében Sándor Boglárka Ágnes, a Szabadság munkatársa köszöntötte a jelenlévőket. Szociológusok, pszichológusok fejtették ki véleményüket. A meghívottak között volt Csíki Sándor, az Erdélyi Családszervezetek Szövetségének elnöke és Szabó Endre, a magyarországi Nagycsaládosok Országos Egyesületének (NOE) elnöke. Csép Sándor, az Áldás-népesség Társaság elnöke köszöntötte a jelenlévőket, beszélt a magyarság fogyatkozásának témáját feldolgozó filmjeiről. Csép szerint Magyarországhoz hasonlóan Erdélyben is be kell vinni a köztudatba a népességcsökkenéssel járó veszélyeket és a családszervezetek létezésének fontosságát. Ballok Enikő, a görgényüvegcsűri Családi Kör Egyesület vezetője elmondta: 32 családot magába foglaló egyesületük többek között szüreti bálokat, ünnepek témaköréhez kapcsolódó játszóházakat, gyermeknapi kirándulásokat szervez. Dánél Sándor, a Csíkszeredai Egyesület a Nagycsaládokért elnöke elmesélte: a szervezethez tartozó 17 családban összesen 80 gyermek van. A szervezetet négy évvel ezelőtt jegyezték be. A nagyváradi Pro Familiae Alapítvány, a kézdivásárhelyi Őrcsillag Egyesület, a nyárádszeredai Pro Familia Transilvania Egyesület, a marosvásárhelyi Szomszédság Szervezet tevékenysége elsősorban a közösségépítésre koncentrál. A marosvásárhelyi Lazarenum Alapítvány a gyermekek és az idősek megsegítésére alakult: árvaházat, öregek otthonát, utcagyerek missziós házat működtetnek. A kolozsvári Életfa Családsegítő Egyesület által szervezett programok közül Herédi Zsolt szociológus, az egyesület vezetőségi tagja a Kismamaklub indulásáról beszélt, Kundi Enikő pszichológus, az Életfa elnöke az Otthon segítünk szolgálatról mesélt bővebben. /Ferencz Zsolt: Szerepek és szerepzavarok, változó családmodell. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 23./

Százötven éve született, és nyolcvan éve hunyt el a nagy székely meseíró, lapszerkesztő és irodalomszervező, Benedek Elek, a szülőfalujában, Kisbaconban működő emlékház pedig negyven esztendővel ezelőtt létesült. E hármas évforduló alkalmából Háromszéken ezt az évet Benedek Elek-emlékévnek nyilvánították, melynek keretében szeptember 25–30. között Benedek Elek-emlékünnepség-sorozat zajlik. A Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott megnyitón Tamás Sándor elmondta: 15 millió magyar ismeri Benedek Elek meséit, generációk nőttek fel ezeken a meséken. Gyermek a képzelet és valóság határán, a mese, az olvasás és a tanulás kapcsolódási pontjai napjainkban címen szakmai konferenciát tartottak. Adventre kiadják a Benedek Elek-emlékkönyvet is. Győri Lajos, a Magyar Fotóművészek Világszövetségének elnöke Mint a mesékben címmel fotókiállítást nyitott meg Sepsiszentgyörgyön, majd a gyermekfolyóiratok szerkesztőinek Kárpát-medencei szakmai találkozója zajlott, ahol a Kolozsváron megjelenő Napsugár és Szivárvány, a vajdasági Jó Pajtás, a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Cimbora, a pozsonyi Kincskereső és Tücsök, az eszéki Barkóca, a kárpátaljai Irka folyóiratok szerkesztői mutatták be kiadványaikat. /Bíró Blanka: Harminckét rendezvény Háromszéken Benedek Elek emlékére. = Krónika (Kolozsvár), szept. 28./

Elhunyt Jánky Béla /Székelyudvarhely, 1931. máj. 1. – Kolozsvár, 2009. okt. 26./ költő-műfordító, az egykori Igazság című napilap művelődési rovatának vezetője (1952-56), a Dolgozó Nő művelődési rovatvezető-szerkesztője (1957-74), majd a Napsugár és Szivárvány gyermeklapok szerkesztője (1974-91). Temetése október 30-án lesz a Házsongárdi temetőben. /Gyászhír. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 29./

Győztesek seregszemléje
Száznyolcvan ünnepeltje volt a Bolyai Napok tegnapi megnyitójának. Az oklevéllel jutalmazott diákok legalábbis megyei bronzérmesek, de sokan közülük országos és nemzetközi versenyeken is előkelő helyezéseket értek el, néhány gyerek négy- öt tantárgyból sepert be díjakat.
– Nektek köszönhetjük, kedves diákok, hogy iskolánk a legjobb erdélyi tanintézetek egyike – köszöntötte a díszterem közönségét Bálint István igazgató. Horváth Gabriella aligazgatónő arra is felhívta a figyelmet, hogy az idei tanév erőpróbáin körülbelül 400-500 tanuló vett részt, a taps nemcsak a kitüntetetteknek, hanem valamennyi résztvevőnek szól.
Az oklevélosztással egy időben Kisokos matematikaverseny kezdődött, az iskola könyvtárában a bolyai.ro irodalmi kör megtartotta első ülését, ugyanitt szentkép- és díszbetű-kiállítás nyílt a diákok XVII. századi szellemben készített alkotásaiból. Ma kora délután az iskola épületében és az udvaron elrejtett kincsek után kutatnak a bolyaisok, közben a marosvásárhelyi reformációról és ellenreformációról szóló díjnyertes dolgozatok bemutatására is sor kerül, lesz anyanyelvi vetélkedő és román Ki mit tud, Nagy Fizika Hű- Hó és aszfaltfestészet, Pop Ágnes tanítónő másodikosai pedig a Szivárvány gyermeklap 30. születésnapja alkalmából szervezett koncerten zenés-verses műsorral lépnek a Kultúrpalota közönsége elé.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi gyermekirodalom
Erdélyben két nagy múltú, értékközvetítő gyermekkiadvány: a Napsugár és a Szivárvány próbál igényes tartalommal szembe menni a kommersszel. Harmincéves születésnapját ünneplik Székelyudvarhelyen a Kárpát-medence legnagyobb példányszámú kiadványának, a Kolozsváron megjelenő Szivárvány gyermekfolyóiratnak.
A Szivárvány az ötvenéves Napsugár kistestvére. Nemzedékek nőttek fel a meséken, verseken, történeteken és rajzokon, mellyel időről időre megajándékozta a gyerekeket a két újság. A kiadványok sikere töretlen, igaz ebben nagy szerepük van a pedagógusoknak is.
Erdélyben még nincs akkora veszély, mint a nyugati világban, ahol a gyermekek egyre inkább virtuális világban élnek – mondják a pedagógusok. A számítógép még nem általános a háztartásokban, ezért van az, hogy a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokat ma harmincezer szülő rendeli meg a gyermekének.
Fábián Kornélia
Duna Tv/TÉRkép
Erdély.ma

Szivárvány- közelben
Néhány héttel ezelőtt Erdély-szerte utolérték, és ha akarták, meg is érinthették a Szivárványt a kis és nagy gyerekek. A harmincéves gyermeklap marosvásárhelyi megállójánál Zsigmond Emesével, a Szivárvány és a Napsugár főszerkesztőjével beszélgettünk.
– A szerkesztőségi munkának van egy szépséghibája: nemigen találkozhatunk az olvasókkal. Pedig mi nemcsak meséink, verseink, ismeretterjesztő írásaink révén szeretnénk üzenni a gyermekeknek, szükségét érezzük annak, hogy szemükbe is nézhessünk mindazoknak, akik a lapjainkat kézbe veszik. Ezért szervezzük meg rendszeresen az illyefalvi Napsugár-tábort, illetve a születésnapi nagy találkozókat. A tízéves Szivárvány – akkori nevén A haza sólymai – igazi megünneplésére nem került sor, erre a kommunizmusban nem nyílt lehetőségünk, a huszadik évforduló pedig egybeesett a rendszerváltással. A harmincadik az első Szivárvány-szülinap, amelyet az olvasóinkkal közösen töltünk. Előzőleg egyetlen nagyobb ünnepünk volt: a Napsugár 50 évének örömére szerveztünk közönségtalálkozót Kolozsváron, ennek a sikere adta az ötletet a "szivárványos" körútra is.
– Virtualizálódó, multimédiás világunkban csökkent-e a Szivárvány és Napsugár iránti igény?
– Továbbra is a legnagyobb példányszámmal jelenünk meg a Kárpát-medencei irodalmi gyermeklapok közül. Ugyanakkor nálunk is észlelhető bizonyos csökkenés. A kisebbeknek szóló Szivárvány 16, a Napsugár 14 ezer példányban jut el havonta a gyerekekhez, összesen 30 ezer óvodás és iskolás várja ezeket a lapokat, de volt idő – a 90-es évek közepén –, amikor 50 ezer olvasóval is büszkélkedhettünk. Apad az erdélyi magyarság lélekszáma, gyengül a családok anyagi helyzete, ugyanakkor az olvasási kedv sem a régi.
– Maros megyében mekkora a keletje ezeknek a lapoknak?
– A megyeszékhelyen, illetve a kisebb városokban és vidéken egyaránt igen népes olvasótáborunk van. Rengeteg levelet, rajzot kapunk az itteni gyerekektől, a kiváló óvónői és tanítói közösségnek köszönhetően nagyszerűen együttműködünk a helyi tanintézetekkel.
– Harminc év alatt milyen irányban változott a Szivárvány?
– Céljaiban, szellemiségében nem módosult egyik lapunk sem: legfőbb igyekezetünk igényes, értékbecsülő olvasókká nevelni a gyerekeket. Ugyanakkor próbálunk megfelelni a kor kihívásainak. Az elmúlt években tehetséges, fiatal írók kerestek meg kézirataikkal, így bővült a lap külső munkatársainak köre, színesedett a tartalom. Ugyanez érvényes a képanyagra is. A lap grafikusai mindig is az erdélyi magyar képzőművészet legjobbjai voltak, most is rengeteg nagyszerű munkatársunk van, úgy próbálunk nekik teret adni a lapban, hogy minden oldalt más-más rajzoló illusztrál. A mai nyomdai lehetőségek mellett nagyon fontos, hogy minél tetszetősebb, "piacosabb" külsőt öltsön a Szivárvány és a Napsugár, ezt a gyerekek el is várják. A színesebb külcsín azonban soha nem mehet a tartalom rovására. Régebb több irodalmi anyaggal szolgáltunk, most rövidebb szövegeknek, ismeretterjesztő írásoknak is helyet teremtünk a lapban, ezekhez számos fotót mellékelünk "étvágygerjesztőként."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

A Hívó Szó első olvasója voltam
Leírtam, de leírták már mások is, sok szemszögből vizsgálva azokat az órákat, amelyekben az 1989. decemberi romániai népfelkelés közepette a kolozsvári Szabadság napilap első száma elkészült. Hogy erre most mégis visszatérek, csupán azzal magyarázható, hogy a lapindulás egyik fontos mozzanatát felelevenítsem, és azzal kapcsolatban a magam tapasztalatát a nagyérdemű olvasóval megosszam.
Hónapok óta nem volt kapcsolatom az Igazságnak, a város korábbi magyar napilapjának a szerkesztőivel. Pedig annak előtte a lap belső munkatársa voltam. 1988-ban ugyanis László Ferenc és Orbán Ferenc vettek rá, hogy hagyjam ott addigi munkahelyemet, a kolozsvári Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet (az ICPIAF-ot, vagy ahogyan azt a felejthetetlen és rendkívüli tudású Tenkei Tibor mérnökkel együtt magyarul neveztük, a HÉKUTI-t), és adjam újságírásra a fejem. Hiszen a lap – magyarázták nekem – csak olyan egyetemi képzettségű munkatársat alkalmazhat, aki gyakorlati éveit már letöltötte, és aki kolozsvári illetőségű. Ilyen személy kevés volt, s főképp olyan nem, akinek az írásra is hajlama legyen, ezért végső érvként azt a rémképet is szemem elé vetítették, hogy a nyugdíjazások okán meg fog szűnni a kolozsvári magyar napilap, hiszen nem lesz, aki megírja.
Jó kollégámat és barátomat, Murádin Jenőt akkor nevezték ki a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztőjévé, így az ő helyére kerülnék, és a művészeti és tudományos rovat szerkesztése lenne a dolgom. Vonakodtam a váltástól, a kutatóintézetben ugyanis jó fizetést kaptam, az újságírás iránti vonzalmam azonban erősebbnek bizonyult. Gyorsan elintézték az áthelyezésemet, összesen egy hét alatt, a szerkesztőségi munkám első napján – amellett, hogy fizetésemet egyharmadával csökkentették – mégis hatalmas meglepetés várt rám: Orbán Ferenc lemondott a főszerkesztő-helyettességről. A megyei pártbizottság az általam akkor kevésbé ismert Pálfi Mirceát nevezte ki a lap élére, főszerkesztője az Igazságnak ugyanis akkor már évek óta csak névlegesen volt.
A szerkesztőség vezetősége nem tartotta be az ígéretét, a művészeti és tudományos cikkek mellett gyakran kértek ipari jellegű beszámolókat tőlem, ami a politikához jóval közelebb állott, s amitől minél nagyobb távolságra törekedtem. Csakhogy amikor például a régi kolozsvári ipari létesítmények múltját és hagyományait kezdtem prezentálni, durván rendre utasítottak. Visszaút a kutatóintézetbe persze nem volt, s párhuzamosan azzal, hogy viszonyom a hatalommal egyre jobban és egyre látványosabban romlott, nőtt bennem az elszántság, hogy kilépek az egészből.
A kilépésre egyetlen lehetőség volt, a kivándorlás. Így lettem 1989 nyarán munkanélkülivé, hogy aztán házkutatások és titkosszolgálati megfigyelés tárgyává váljak. 1989 novemberében, a párt XIV. kongresszusának közeledtével, tömbházlakásom lépcsőházában a Szekuritáte már 24 órás ügyeletet tartott. Októbertől kezdődően legtöbb barátommal és ismerősömmel megszakítottam a kapcsolatot, nehogy bajt hozzak rájuk is. A teljes elkeseredés mellett csak a szabadságvágy növekedett bennem napról napra.
December 17-én vettek őrizetbe, és szállítottak be a Szekuritáté Árpád utcai székházába, ahol sikertelenül arra próbáltak rávenni, valljam be: tudomásom van arról, hogy Temesvárra külföldi horthysta, fasiszta, irredenta elemek törtek be, amelyek ott „destabilizálják a helyzetet”. Nekem a Kossuth rádióból már tudomásomra jutottak a temesvári lövöldözések, és biztos voltam abban, hogy a rendszer vége igen közel lehet. Azzal védekeztem azonban – amint utóbb kiderült, hatásosan –, hogy Temesváron nem jártam, ki sem mozdultam a lakásomból, munkatársaik ezt igazolhatják, s ha kimozdultam, legfeljebb a kenyéradagomat „vettem ki” a boltból. Végül december 21-én délben azzal engedtek el, egyik percről a másikra, hogy „majd még találkozunk”.
Előbb a protestáns teológiára siettem. Onnan mentem a Főtérre, majd az ottani események láttán tovább, az Igazság szerkesztőségébe. Csakhogy aznap még minden képlékeny volt, új lap szerkesztéséről szó sem lehetett. Ez másnapra maradt. A forradalom első évfordulóján a Szabadságban részletesen leírtam, hogy miképpen és kik írták és szerkesztették az első lapszámot, hogyan állt össze december 22-én az az ad hoc szerkesztőség, amelynek produktumát december 23-án 35 ezer példányban jelentettük meg. A szabadság sóvárgása tette velem azt, hogy abban az első lapszámban írásomnak a Hogy visszatérhessünk Európába címet adtam. Ma már inkább szégyellem azt a parttalan lelkesedést, azt a hatalmas naivitást, amely rajtam akkor erőt vett. Fogalmam sem volt arról, hogy Európa majdnem húszévnyi távolságra van tőlünk, s hogy még éveknek kell eltelnie, amíg mások is az Európába való visszatérést fogják ezen a földön szorgalmazni.
Akkor azonban kézenfekvőnek az tűnt, hogy – bár a nyomda környékén már lövöldöztek – a nyomdaszolgálatot, mint az akkori szerkesztőség legfiatalabb tagja (újra annak éreztem magam, bár erre akkor még senki nem kért fel), elvállaljam. Ott is maradtam a következő napokra a nyomdában. Nem voltam egyedül, az összeverődött szerkesztőség tagjai közül többen is lejöttek az első estéken, köztük Székely Raymond és Krizsán Zoltán is. Ha az első lapszám megszületését megelőző nyomdai viták jelentős része a lap címére vonatkozott, a második lapszám szerkesztése azzal kezdődött, hogy a Jókai utcai szerkesztőségből telefonon értesítettek: egy fontos anyagnak tartsunk fent helyet, felhívásról van szó, amelyet majd Kántor Lajos hoz el a nyomdába.
Kántor Lajos meg is érkezett a kora esti órákban a szöveggel, amelyet szolgálatos szerkesztőként a szedés előtt feladatom volt elolvasni, megszerkeszteni. Hozzá is láttam a Hívó Szó című kiáltvány olvasásához. A szöveg, amelynek geneziséről úgyszólván semmit nem tudtam, óriási lelkesedést váltott ki belőlem. Úgy éreztem, ez az a szöveg, amelyre éveken át vártam, benne vannak ugyanis mindazok az elemek, amelyeket évek hosszú során át suttogva megejtett baráti beszélgetéseken egymásnak kifejtettünk, amelyek fölött vitáztunk. Csakhogy azok az elemek itt rendszerré ötvöződtek, teljes mértékben összefüggővé váltak, és egymást szervesen kiegészítették. Egyszóval habzsoltam a kiáltvány minden mondatát, és – első olvasójaként – a teljes szöveget elfogadtam. Akkor még nem tudtam, hogy a szöveg sikerét az a politikai tapasztalat biztosította, amelyet megalkotói évtizedeken át szereztek meg, s amellyel magam akkor távolról sem rendelkeztem.
Egyetlen dolgot tudtam, hogy azokban a napokban, órákban a legfontosabb a szolidaritás kell hogy legyen, ezt pedig leginkább úgy lehet kifejezésre juttatni, ha mindazt, amivel egyetértünk, névvel vállaljuk, aláírjuk. Ezért is fordultam lelkendezve Székely Raymond kollégámhoz: kértem, olvassa el a felhívást, amellyel én teljes mértékben egyetértek, és hitelességének növelése céljából írjuk mi is alá a többi tizenöt név alatt. Annyit ugyanis akkorra már sikerült megtudnom, hogy a Hívó Szót Gáll Ernő Vörösmarty (Brassó) utcai lakásán szövegezték a házigazdával együtt néhányan, majd utána a kiáltvány bejárta a várost, hogy mások is aláírják (ezért került csak este a nyomdába). E néhány részlet ismeretében gondoltam, hogy az aláírások listája nyitott. Tévedtem.
Miután a kiáltványt elolvasta, Székely Raymond, a több évtizedes tapasztalattal rendelkező újságíró, korábbi rádiós szerkesztő is kijelentette: kész vállalni és aláírni a Hívó Szót. Már a szedőnek készültem átadni a kéziratot, amikor a lépcsőn Kántor Lajossal találkoztam. Lelkesedéssel tájékoztattam egyetértésünkről, elhatározásunkról. A Korunk nagyra becsült szerkesztője habozva állt előttem, és közölte: ezt a kiáltványt csak az adott tizenöt személy írja alá, ez nem egy nyitott lista.
Mondanom sem kell, mekkora csalódás ért. Közöltem, hogy megértettem, kihúztam az aláírások közül a Raymondét meg a sajátomat, és leadtam a kéziratot a szedőnek. De a történetet soha nem voltam képes elfelejteni. Ma már tudom, hogy az aláírók névsora – egy-két kivételtől eltekintve – az erdélyi magyarság 20. századi történetében elévülhetetlen érdemeket szerzett személyek lajstroma is akart lenni, egyféle mértéke a további cselekvésnek, amelyhez ők adták meg a programot. Akkor azonban úgy éreztem, hogy engem olyan közösségi jövőépítési elképzelésből hagytak ki szándékosan, amely akaratomat és elkötelezettségemet tükrözte, azzal mindenben megegyezett.
Amikor pedig néhány héttel később a Hívó Szóra már úgy kezdtek utalni közösségünk hirtelen közszereplővé is avanzsált tagjai, mint a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) születési bizonyítványára, a közösség akaratának első dokumentumára, végképp úgy éreztem, hogy nem közösségről, hanem zárt klubról van szó, amelybe engem, amikor kopogtattam, nem engedtek be. Néhány héttel később, amikor a magyar színház előcsarnokában egyik tagtoborzó ismerősöm felszólított, hogy lépjek be az RMDSZ-be, megdöbbenésére azt válaszoltam, engem abból már a megalakulásakor kizártak. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy akkorra már a Szabadságnál elfogadott belső szabályzat írta elő az újságíróknak: ne váljanak politikai szervezetek tagjává.
A Hívó Szó aláíróinak többségére ennek ellenére ma is felnézek. Élőkre és közülünk már eltávozottakra egyaránt. Nincs harag közöttünk. Ma már pontosan tudom, hogy az a többnyire humán beállítottságú értelmiség, amelynek a kiáltványt aláírók tagjai voltak, édes-keveset tudott a kolozsvári magyar műszaki értelmiség helytállásáról és zajtalan ellenállásáról, így joggal gondolhatták, hogy az akkor megbukni látszó rendszerrel korábban csakis ők szálltak szembe. Mindennek az elszigeteltség volt az egyik fő oka, a korábbi rendszer, sátáni eszközeivel, csaknem teljesen elzárta ugyanis egymástól az értelmiség különböző csoportjait. Olyannyira, hogy már-már azt sem tudták, ugyanazt a szekeret próbálják húzni. Persze jóformán egyik fél sem tehetett róla.
A fenti írás A Hívó szó és a vándor idő. Kolozsvár, 1989–1990 című, a két évtizeddel ezelőtti eseményekre visszatekintő, mai emlékezéseket és dokumentumokat taratalmazó kötetben jelent meg, amelynek bemutatására január 7-én, pénteken 17 órakor a Kolozsvár Társaság Főtér 22. szám alatti székhelyén kerül sor. Bevezetőt mond Kántor Lajos, a kötet szerkesztője; az eseményt Markó Béla RMDSZ-elnök és Kelemen Hunor művelődési miniszter méltatja.
TIBORI SZABÓ ZOLTÁN, Szabadság (Kolozsvár)

A 75 éves Asztalos Lajost köszöntöttük
Csütörtök este a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) székhelyén barátai, ismerősei, munkatársai köszöntötték a 75. életévét betöltött Asztalos Lajost, a helytörténészt, a nyelvművelőt, a műemlékvédőt, a műfordítót, és nem utolsósorban a kolozsvári magyart, aki hányatott sorsa ellenére autodidakta módon képezte ki magát nagyon hasznos közéleti szereplőnkké.
Méltatásában Péntek János KAB-elnök az ünnepelt sokoldalúságát, társadalmi hasznosságát emelte ki, akinek munkásságára a folyamatosság is jellemző. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány folyóiratok főszerkesztője Asztalos Lajos magyarságápoló sokoldalúságát hangsúlyozta, aki született pedagógus, bár sosem adatott meg neki, hogy tanítson. A fiatalon megismert kommunista börtön sem tudta letörni, szorgalma, tudásvágya, következetessége hajtotta a sokirányú megismerés felé.
A Szabadság főszerkesztője, Újvári Ildikó, lapunk régi külső munkatársaként köszöntötte Asztalos Lajost, aki Kolozsvár-féltésből példát mutatva „behordott mindent” történelmi, építészeti, helyismereti, nyelvápolói, publicisztikai téren. Értékeinket ma már nem a túlfűtött nacionalizmus, hanem saját nemtörődömségünk, igénytelenségünk veszélyezteti leginkább, főleg ezekkel száll szembe Asztalos Lajos is. (Újdonság: az általa összeállított kolozsvári román–magyar utcanévjegyzék csütörtöktől a Szabadság honlapján olvasható.)
Az ünnepelt csak annyit árult el, hogy mindig igyekezett követni saját érdeklődését, és úgy érzi, még sok a tennivalója. A most tapasztalt elismerés pedig további munkára ösztönzi.
Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

Találkozó a Szivárvány csapatával
Nagyvárad – Harminc éve jelent meg először az országos Szivárvány gyermeklap. A kerek évforduló alkalmából országos turnéra indult a folyóiratot készítő kis csapat, s az első állomás Nagyvárad volt.
Az Antonio Alexe sportcsarnokban kedden nemcsak Bihar megyéből, hanem Arad, Szilágy és Temes megyékből is jöttek gyerekek, hogy megismerkedjenek azokkal, akik írják-rajzolják a gyereklapot; nem utolsósorban Csipikével és Kukucsival is találkoztak, akik ez alkalomból varázsport ettek, hogy embernagyságúként mutatkozhassanak a gyerekek előtt. Kezdetben Zsigmond Emese főszerkesztő köszöntötte az egybegyűlteket. Elmondta: talán még soha nem érezte ennyire szorosnak a kapcsolatot a szerkesztőség és a gyerekek között, s ehhez azok a táborok is hozzájárulnak, melyek során rendszeresen találkoznak az olvasókkal. Kis csapat
Bemutatta a maroknyi csapatot, amellyel hétről hétre dolgoznak azért, hogy a folyóirat megjelenjen, és eljusson a kis olvasókhoz. Köszönetet mondott Biró Rozália alpolgármesternek, Wagner Izabellának, az alpolgármester asszony munkatársának, Pető Csilla parlamenti képviselőnek, Farkas Tünde tanfelügyelőnek, majd Tóth Ágnes nagyváradi költőt köszöntötte, akinek írásait rendszeresen közli a Szivárvány. Később Tóth Ágnes el is mondta a Zireg-zörög című versikét, amellyel a folyóiratban is találkozhatnak a gyerekek.
A találkozó a gyerekek előadásával folytatódott: felléptek többek között a szilágysomlyói Szederinda együttes tagjai, akik citerán játszottak, a szalárdi Kispitypangok, a margittai iskola tanulói s a nagyváradi George Coşbuc iskola IV. B osztályosai, akik nemzeti dalokat adtak elő. Nagy sikere volt az aradi Csiszár Balázsnak, aki a Kormorán együttes Isten ujja című számát adta elő. Koncert
A találkozó második felében Gryllus Vilmos szórakoztatta a gyerekeket megzenésített versekkel. Elhangzott többek között Kányádi Sándor Somvirág, valamint Alma, Alma, piros alma című megzenésített verse, továbbá néhány dal a Biciklizős, valamint a Maszkabál című lemezekről.
Neumann Andrea
erdon.ro

55 éves a Napsugár gyermeklap
A gyerekek szöveghez való viszonya megváltozott, nincs türelmük, több képet, grafikát igényelnek, ezért rövid, mozaikszerű írásokkal és sok képpel töltjük meg a Napsugárt – hangzott el Zsigmond Emese, a folyóirat főszerkesztőjének – „A Napsugár tele van okossággal és boldogsággal” – Milyen értékek születtek a Napsugár 55 éves szellemi műhelyében? című, hétfő késő délutáni kolozsvári előadásában.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület Jókai (Napoca) utcai székházában megrendezett esemény apropóját a Napsugár folyóirat 55. születésnapja szolgáltatta. Az 55 év alatt az erdélyi magyar irodalom színe-java publikált a folyóiratban, többek közt Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Bajor Andor, Bálint Tibor.
„A felnőtt-társadalom nem figyel eléggé a gyerekirodalomra. A felnőtt irodalom majdani olvasói ezeknek a lapoknak a segítségévél pallérozódnak. Ha valaki nem szokja meg az igényes irodalom fogyasztását, a versek és a mesék szeretetét gyerekkorában, az felnőtt korában sem lesz értő irodalomolvasó” – nyilatkozta az eseményt követően lapunknak Zsigmond Emese.
Hozzáfűzte azt sem kell elfelejteni, hogy a gyermekek még rendkívül érdeklődőek, fogékonyak kedvük van olvasni, többet olvasnak, mint a felnőttek. Mint részletezte ezt abból látják, hogy a Napsugár és a Szivárvány folyóiratokból összesen havi 39 ezer példány fogy el.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Búcsú Csipike bácsitól
A legszebb mesék mindig a nagy-nagy fájdalomból születnek, mondja Csipike, mindannyiunk gyermekkorának bölcs törpéje. Az erdélyi magyar irodalmi élet is fájdalommal búcsúzik a mesefigura megalkotójától, Fodor Sándortól. A József Attila-díjas író, életének 85-ik évében csütörtökön hajnalban hunyt el.
Orbán János Dénes író, költő
„Egy csodálatos embert veszítettünk el ma éjszaka. Azért nem mondom, hogy az írót veszítettük el, hiszen a remekművek azok megmaradnak és Fodor Sándort mindig olvasták, most is olvassák és olvasni fogják és pedig tömegek viszont személyisége, egyénisége, karizmája lenyűgöző volt. Azt hiszem életemben nem találkoztam egy ennyire kedves, kellemes alkotó emberrel, aki írói nagyságát ilyen szerénységgel tudta hordozni.”
1951 és 1956 között a kolozsvári Irodalmi Könyvkiadó szerkesztője. 1956-ban a Napsugár gyermekirodalmi folyóirat alapítói közé tartozott és 55 évig, a legutolsó lapszámig, úgyszólván a halála percéig írt a Napsugár gyermeklapnak. Csipike, a kedves törpe itt válaszolt a Csipike postája rovatban a gyermekek leveleire.
Fodor Sándor író (1927-2012)
”Tündéri leveleket kaptam. Az egyik azt mondja, gyere el Csipike,vágunk disznót meg még ki tudja mi minden jóval várnak, s aszondja, mondom Csipike, gyere el, nem fogod megbánni, hahaha S akkor mindig azt válaszolom, hogy én mennék, mennék csak mindig attól tartok, hogy valami rossz felnőtt zsebretesz vagy egy kutya felkap és elvisz, éppen ezért helyettem az íróbácsik, írónénik mennek..hát így szórakozom én is miközben írom a Csipike postáját.”
Az ember, akinek finom humora, szellemessége és műveltsége lenyűgözte fiatalabb írótársait is, elment, Csipike viszont itt marad közöttünk, mondja a Napsugár főszerkesztője, Zsigmond Emese.
Zsigmond Emese főszerkesztő, Napsugár, Szivárvány
”A gyermekek, akik nagyon bátrak és néha hajmeresztő kérdéseket is fel tudnak tenni ezt is megkérdezték leveleikben Csipikétől, hogy Csipike te hogyan születtél, hol van az anyukád és hogy fogsz meghalni. Sanyi bácsi nagyon szellemesen és diplomatikusan azt válaszolta, hogy én nem anyától születtem, engem az íróbácsi fantáziája teremtett meg és nem fogok meghalni úgy, mint az emberek, hanem elmegyek a lomhullással és akkor megyek el, amikor ti már engem nem olvastok.”
Fodor Sándor írót hétfőn délben kísérik utolsó útjára a kolozsvári Házsongárdi temetőben.
Székely Blanka
Erdély TV
Erdély.ma

Könyves Kolozsváros
Az idén második alkalommal, június 7–10. között zajlott a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése, az RMDSZ Főtitkársága és a Romániai Magyar Könyves Céh szervezésében. Utóbbi alelnöke, H. Szabó Gyula felhívta a figyelmet arra, hogy 1929 májusában tartották az első ilyen jellegű találkozót, és annak ötletgazdái is remélhetően elégedettek volnának az idei könyvhéttel.
Minden okuk meglett volna rá már csak a vásárt szemrevételezve is. A határon inneni és túli kiadók és terjesztők garmadája várta az érdeklődőket színes kínálattal. Rengeteg helytörténeti, erdélyi és romániai magyar vonatkozású kiadvány jelent meg az elmúlt időszakban, ezektől roskadoztak a standok, de irodalmi, filozófiai műveket, a gyermekeknek szánt, gyönyörűen kivitelezett kiadványokat is lehetett találni.
A néhai szervezőknek nem lett volna panaszuk a színpadon zajló előadásokra sem: a kolozsvári iskolák tánccsoportjai egymásnak adták át a helyet, bábjátékot, versek előadását építették a programba, Berecz András mesemondó szórakoztatta az összes jelenlevő korosztályt. A közösségi versmondás Kányádi Sándor alkotása köré épült, a Kaláka együttes fellépése mellett a költő Mátyás-napi vásár, Fekete-piros és Faragott versike című írásait szavalták az egybegyűltek.
Míg a színpadon az időjárás szeszélyeitől fenyegetve zajlottak az előadások, a könyvhetet támogató szervezetek segítségével, gyakran párhuzamosan több helyszínen is, könyvbemutatókat tartottak: harminchat ilyen jellegű beszélgetést, tizenkét helyszín bevonásával.
Nehéz feladat a bemutatók közül válogatni, hiszen olyan kiadványok kerültek közönség elé, mint Markó Béla Boldog Sziszüphosz című haiku-kötete, a Rekonstrukció Alapítvány 2012-es, első Kincses Kolozsvár Kalendáriuma vagy két erdélyi humorista, Felméri Péter A három ufó és Tóth Szabolcs Nem semmi című könyvei. Felsorakoztatták a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványait is, amelyek többek között a külföldi szakembereknek kínálnak információkat, a Székelyföld szerkesztői pedig azt az érdekes sorozatot mutatták be, amely egyfajta önértékelést, önvizsgálatot kíván elősegíteni a székelység körében. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész a Rediviva chartophylax Igeniensis című, Az erdély-hegyaljai Magyarigen református közösségének története alcímű kötetét ismertette, a magyarigeni kisebbségi élet nehézségeiről, valamint a háromszáz évvel ezelőtt született Bod Péter örökségéről szólva.
Az ötvenöt éves Napsugár és a húsz esztendős kolozsvári Polis Könyvkiadó közös rendezvényén, Veress Zoltán Füvek, fák, csillagok című gyermekverskötete kapcsán elhangzott, a derűs könyv forgatása a természet megismerésére, szeretetére neveli kis olvasóit, és hogy minél több olvasóhoz eljusson, a szerző, honoráriumát felajánlva, hatvan óvodát gazdagított vele.
A nemrég elhunyt Fodor Sándor író emlékét idézték fel a Katolikus Nőszövetség épületében. Zsigmond Emese, a Napsugár és a Szivárvány gyermeklapok főszerkesztője elmondta, a gyermekek kedvenceként számon tartott író élete ötvenöt évét adta a Napsugárnak, nyugdíjba vonulása után is támogatva őket. Az RMDSZ Főtitkársága idén is megtartotta könyvadományozási akcióját, így a rendezvényre látogatók közel 300 könyvet ajándékoztak a szórványbeli magyar iskolák diákjai számára.
Kustán Magyari Attila. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nyílt levél a leleplezetthez
Drága Édesapám!
Székelyudvarhelyi származású férjemet egyemista korában meghurcolták a román hatóságok „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (szurkolt a magyar fociválogatottnak). A rektor táviratot küldött a szüleinek, hogy azonnal utazzanak Kolozsvárra a fiukkal kapcsolatosan felmerült problémák miatt. A távirattal egyidejűleg hazatelefonált a férjem, hogy a rossz hír ne érje váratlanul a szüleit. Apósom rémülten kérdezte – tanulmányi lemaradásra gyanakodva – hogy mi történt. Valami magyar-ügy miatt – válaszolta a férjem, mert akkoriban nem volt tanácsos ilyen dolgokat telefonon részletezni. Apósom megkönnyebbülten sóhajtott: Ja, már azt hittem, hogy valami baj van! – célozva így arra, hogy a becitálások mennyire általánosak voltak azokban a felejthetetlen években.
Ja, már azt hittem, hogy valami baj van, mondom most én is neked a „leleplezéseddel” kapcsolatosan. Hiszen előbb-utóbb a legtöbbünkről kiderítik, hogy behívták, aláírt, „jelentett”. Furamód most leginkább a halott vagy a halállal farkasszemet néző, nyolcvan év körülieken van a sor. Csak hálásak lehetünk a nagylelkű leleplezőnek, hogy bár megmagyarázhatatlan módon három évig hallgatott az információval, mégsem a sírba nyúlt utánad, s megadta ezenmód azt a lehetőséget neked, hogy válaszolhass, s lehetővé tette, hogy a legtöbben, akik ismernek téged, s még emlékeznek azoknak az időknek a poklára, változatlan bizalmukról bíztosíthassanak. Nem kétlem, hogy ha élne, szegény tisztalelkű, bodzavirágszedő barátod, aki hozzád szaladt mentőkért telefonálni, mikor a kislányát súlyos baleset érte a csúszdán, az elsők között lett volna ezek között.
Beismeréssel tartozom neked, hiszen én voltam, ha nem is valós oka, de mindenképpen ürügye annak, hogy téged annak idején a Securitate behívott, s vallomást kellett tenned. Ideje, hogy te is, Édesanyám is végre megismerjétek annak az ominózus szilveszternek a történetét, amit később nagy eredményességgel használtak fel a román állambiztonsági szervek a kolozsvári magyar értelmiség két generációjának kiterjedt betörésére és megfélemlítésére.
Ötödmagunkkal, a szemérmesen „háztartásbelinek” nevezett, munkanélküli Édesanyámmal, veled, a nálam négy évvel fiatalabb húgommal és (a súlyosan) beteg nagymamámmal laktunk a 49 négyzetméteres, átjárószobás Donáth úti tömbházlakásban. Az adott körülmények között nehezen tudtad a két, olykor három műszakban végzett munkádat végezni, hiszen a szerkesztőségi állás mellett nyomdai korrektúrát is vállaltál, miközben a Napsugárban, Szivárványban közölt gyermekverseid tiszteletdíjával is próbáltad a családot létminimumon lebegtetni. Gimnazista voltam, amikor a mi lakásunk közelében – alig felfogható szerencseként – lehetőségünk volt átmenetileg használni egy külön garzonlakást, ami egy ideig megkönnyítette az életünket: te nyugodtabban végezhetted ott a munkád. Kikunyeráltam tőletek azt, hogy végre, életemben először, én is rendezhessek ott egy bulit: egy szilveszteri mulatságot. Ennek a szilveszternek a története az erdélyi magyar értelmiség súlyos sorsának példája és keresztmetszete: az alig húsz ember közül (már nem emlékszem pontosan, hányan voltunk) már hárman vetettek véget önként az életüknek, a többiek pedig – tanárok, orvosok, tudósok, papi méltóságok – Magyarországon, vagy szerte a nagyvilágban élnek, közülünk alig maradt valaki Erdélyben. Különös pikantériája annak a szilveszteri éjszakának, hogy az egyik meghívott – egy korábbi osztálytárs, akiről később a saját anyja mesélte el nekem, hogy a mi családunkra „ráállították” – abban az időszakban, amikor tilos volt külföldieket elszállásolni, egy tősgyökeres anyaországi fiúval bukkant fel, akinek aztán fontos szerep jutott az események sorozatában. A másik szereplőjéről az estnek – azóta rég Magyarországon él –, később kiderült, hogy a román hadsereg egy magasrangú, magyar anyanyelvű tisztjének a gyermeke volt, s aki később a fülem hallatára telefonon élőszóban „tájékoztatott” rólunk, mikor a kihallgatásaim egyikén bizonyításképpen az egyik tiszt felhívta, s a becenevén szólította.
Be kell neked – így, annyi év távlatából – vallanom, hogy ráadásul én, mint házigazda nem is voltam éjjel háromnegyed egy és kb. negyed három között otthon, mivel találkám volt a város távoli részén, a Horea úton. Tehát lemaradtam a hagyományos egy órai magyar éjfélről, amikor az otthon maradottak a román állam elleni halálos bűnként a recsegő táskarádión meghallgatták a magyar himnuszt. Mire hazaértem, a buli már bomlófélben volt, egyesek már hazamentek, nemsokára a többiek is szétszéledtek. Rákövetkező nyáron jött az egyetemi felvételi, amikor legtöbbünk, az erős konkurencia ellenére bejutott az egyetemre. Nemhiába neveltek úgy mindannyiunkat, hogy ha helyt akarunk állni, akkor kétszer olyan felkészülteknek kell lennünk, mint azok, akikkel konkurálunk. Ezután kezdtek bennünket behívogatni, ránk ijeszteni, esetünkkel példát statuálni a kolozsvári fakultásokon.
Az én meghurcoltatásom úgy kezdődött, hogy két öltönyös férfi megjelent a lakásunkon és elkérte azt a levelet, amit egy héttel korábban kaptam Magyarországról, a korábban számomra ismeretlen, de a szilveszteri bulin váratlanul megjelent anyaországi fiatalembertől. A levél a legvaskosabb provokáció volt rajzokkal: egy sírkereszttel, Niku Csau felirattal, egy katonával akinek a rangjelzésén Ion Spion volt olvasható és egyéb ehhez hasonló faragatlan badarsággal (valószínűleg megvan a Securitate archívumában), amelyek közül egyetlen is elég lett volna akkor ahhoz, hogy az embert az egyetemről vagy az állásából kirúgják. Ha tizenkilenc évesen az akkori körülmények között annyi eszem lett volna, tudhattam volna, hogy provokáció, s azonnal be kellett volna szolgáltatnom a levelet a rendőrségnek. De nem volt, így tehát elrejtettem a levelet, amennyire tudtam és senkinek sem szóltam róla. De a belügyesek egyenesen azt a levelet kérték, vagy ha nem, bíztattak, hát megkeresik ők, házkutatási engedélyük van. Így hát elővettem. Máig talány, hogyan lehetett egy magyarországi állampolgárt rávenni arra, hogy egy ilyen levelet küldjön (vagy postázzon) nekem. Évtizedekkel később ez az ember, sikeres kutató, Stockholmban járt előadást tartani az itteni magyaroknak. Az előadásra nem mentem el, de az üdvözletét továbbították nekem. Azóta is rosszul vagyok, ha rágondolok.
Szóval bevittek több alkalommal, kikérdeztek. Akkor fordult elő életemben először, s remélem utoljára, ott a Securitate Traian utcai épületében, hogy hangos kattogásra figyeltem fel, mikor egyedül hagytak egy szobában, hogy „szálljak magamba”, s írjam le a szilveszter történetét. Aztán rájöttem: saját szívverésem volt. Leggyakrabban fenyegettek. Legfőképpen azzal, hogy téged, aki már korábban is politikai elítélt voltál, kitesznek az állásodból, mint ahogy valószínűleg téged is azzal, hogy majd engem tesznek ki az egyetemről. Emlékszem a rettenetes szorongásra, hogy mit írhatnék a vallomásomba, amivel a legkevesebb bajt szerezzek másnak, csak már engedjenek el, csak már mehessek haza. Máskor csak jelentéktelen, apró részletek – viselt ruhák, ételek, italok – leírására bíztattak, amelyeket nagy megkönnyebbüléssel vetettem papírra, nem gondolva arra, hogy erre hivatkoznak majd a vallatók a többi áldozatnak, hogy mindent, még ilyen apróságokat is tudnak rólunk. Legjobb emlékezetem szerint a sok kihallgatás alatt két emberről írtam olyat, amiért elmarasztalhatták őket: egyikük költőtársam volt a Varázslataink antológiában, alig ismertem, s aki korábban egy alkalommal olyan fesztelenül szidta a rendszert, ahogy óvatosságból vagy félelemből akkor soha senki, hogy ne okozzon bajt magának, s másoknak. Másikukkal, ismert kolozsvári művésszel sok évvel később Stockholmban találkoztam. Elmondtam neki, hogy a Securitatén rosszat írtam róla. Komolyan rám nézett, s csendesen azt mondta: mindenkit hívtak. Haláláig aztán sokszor találkoztunk, egymást meglátogattuk, soha nem beszéltünk többet a Securitatéról. Emlékszem, hogy a kihallgatások után milyen elkeseredett dühöt éreztem minden izgága iránt, aki nyilvánosan megjegyzéseket tett a rendszerre, politizált, hogy ezzel milyen kényelmetlen helyzetbe hozza azokat, akiket akaratuk ellenére be-bevitt a Securitate „feleltetésre”.
A kihallgatások katarzisaként aztán megvádoltak „nacionalista és sovén megnyilvánulások” miatt (ez típusfogalom volt a koncepciós zaklatásokra). Összehívták az egyetemi közgyűlést egy vizsgaszesszióban, ami már önmagában is törvénysértésnek számított. A gyűlésen megjelent az egyetem vezetősége, az összes diák, valamint a Securitate velem foglalkozó két tisztje. Felolvasták a bűnömet, hogy míg látszólag jó tanuló, közvetlen, kedves kollega vagyok, az évfolyamtársak háta mögött államellenes felforgatással foglalkozom. Néhány szerencsétlen megfélemlített és „megdolgozott” magyar évfolyamtársam tiltakozását fejezte ki az ellen, hogy olyan bomlasztó elemek társaságában tanuljon tovább, mint én vagyok. Ekkor következett be az a bizonyos deus ex machina, az isteni beavatkozás, amire senki nem számított: néhány román nemzetiségű kollegám felszólalt, s megkérdezte, hogy konkrétan mik is azok a megnyilvánulások, amikkel engem vádolnak? Mivel erre konkrét válasz nem nagyon volt, szavazás alá vetették, hogy kizárjanak-e engem az egyetemről. A többség a legnagyobb meglepetésre felmentett, amitől a karhatalom jelen levő emberei nagyon dühösek lettek, s még egyszer, szabálysértő módon, ugyanazon a gyűlésen újraszavaztatták az esetem, a második szavazás alkalmával a kizárás alternatívájának nem a felmentésem, hanem a kirúgást megelőző legnagyobb fegyelmit, az összes jogomtól (ösztöndíj, jogosítvány megszerzése stb.) való megfosztást terjesztve elő, amit aztán meg is kaptam, s aminek a visszavonását soha nem kérvényeztem.
De visszatérve rád, s még egy, a szilveszterezők szülei közül korábban „leleplezett” apára (a többi szülő tudomásom szerint mindezidáig – szerencséjükre – nem lelt leleplezőre): ne haragudj, ne haragudjatok, hogy miattam, miattunk meghurcoltak nemcsak akkor, de most is. Eljött az ideje minderről beszélni.
Most, a „leleplezésed” kapcsán nagyon sok mindent megértettem: hogy miért döntöttetek az emigráció mellett ti, akik mindig úgy neveltetek, hogy a talpalatnyi földet, amin állunk, soha ne adjuk fel önként. Megértettem azt, hogy miért fagyott beléd a szó, s miért fordítottad figyelmed és tehetséged inkább a szerkesztés irányába, ahelyett, hogy írtál volna. Belém is belém fagyott akkor a szó. Írni csak tiszta szívvel, őszintén lehet. Megértem most azt is – amiért korábban erősen nehezteltem rátok –, hogy miért nem igényeltétek soha a nektek járó kártérítést a politikai büntetésben eltöltött évek miatt, hogy miért nem kértétek soha a romániai munkaéveitekért nektek járó nyugdíjat: mert azoktól többet semmit, se rosszat, se jót, soha.
Ismétlem, most már megértek nagyon sok mindent, s köszönöm neked s Édesanyámnak, hogy azoknak a szörnyűségeknek ellenére, a kolozsvári vizsgálati fogság, a szamosújvári börtön, a kapnikbányai ólomfejtés, a misleai női börtön, a munkaszolgálat, házkutatások, kihallgatások, zaklatások után úgy, és olyannak neveltetek, amilyen lettem. Soha nem engedtek titeket külföldre, nem futotta nektek autóra vagy személyi tulajdonú lakásra, viszont tettétek, amit lehetett, otthon is, a fenyegetettség közepette is, s ha a torkotokra forrasztotta is a megaláztatás a szót, külföldre csak akkor szöktetek, amikor „megpecsételt” múltatokkal újra elindult a kényszerítések új hulláma. Szakadatlanul dolgoztatok, létrehoztatok halhatatlan gyermekverseket, Kriterion Kiskalauz könyvsorozatot, Korunk-füzeteket, Bolyai-díjat (hogy aztán később a Korunk történetének megírásakor meg se említsenek), Gombáskönyvet, majd Stockholmban Peregrinus klubot, s a magyar emigráció történetében a leghosszabb terjedelmű irodalmi vállalkozást: az Erdélyi Könyv Egylet húszkötetes sorozatát, nem a magatok munkáiból, hanem az otthon maradottakéból, s később a szerte a világba szóródott magyarok munkáiból. Tettétek mindezt egyetértésben, hittel, szeretetben, egyetlen fabatka fizetség nélkül, postai alkalmazottként, könyvtárosként, majd nyugdíjasan. Mit mondhatok? A víz elfolyik, a kő megmarad.
Vannak a „feddhetetlenek”: a volt jó káderek, akikről, ugye, soha semmi elmarasztalható nem derül ki, a kiszolgáltatottak fölött ítélkezők, bármilyen román politikai párt szövetségesei, akik hetedíziglen tudták bizonyítani párthűségüket, hogy államvédelmi szempontból fontos egyetemekre bejussanak a Ceauşescu-rendszer idején, a saját fontosságuk illúziójától mámorosak, akik személyes vagy politikai érdekből gereblyézgetik el, világítják át, adagolják a múlt szennyes rendszerének kétes dokumentumait, akik apró, de szapora lépésekben többet ártottak az erdélyi magyarságnak, mint a Trianon óta 1989 decemberéig eltelt évek összesen. És vannak a „leleplezett” „ügynökök”: a szegény testileg-lelkileg elgyötört Szilágyi Domokos, az 1956-ért hosszú börtönévekre elítélt Varró János, a súlyosan meghurcolt Kallós Zoltán, Gálfy Zoltán teológiai tanár, Szőcs István és még sokan-sokan mások, akiket elvittek, fenyegettek, kényszerítettek, akikkel aláírattak. Édesapám, nem keveredtél rossz társaságba.
Stockholm, 2012. december 14-én
Bereczky-Veress Biborka
Szabadság (Kolozsvár)

A romániai rendszerváltás és a kolozsvári események
Kolozsvár és az itt élő magyar értelmiség kulcsfontosságú szerepet játszott a forradalom napjaiban és az azt követő hónapokban.
A rendszerváltás idején Kolozsvár kulcsfontosságú szerepet töltött be az erdélyi nagyvárosok közt: itt volt a forradalom során nagy szerepet játszó erdélyi hadsereg központja valamint magyar és román szempontból is Erdély kulturális központjának számított. A '70-es és '80-as évek végén a kolozsvári magyar elit tiltakozása a román hatalom nemzetiségpolitikája ellen több síkon zajlott. Ide sorolhatók azon tiltakozások, amelyek a „szocialista szabályok szerint” fogalmazták meg a nemzetiségi sérelmeket, elsősorban azon bukaresti román ismerőseiknek, akik valamilyen fontos funkcióban voltak, vagy hatalmuk révén befolyásolhatták a diszkriminatív kisebbségpolitikát.
Ide sorolható Balogh Edgár, Demeter János, Takács Lajos. A másik tiltakozási forma az ellenzéki mozgalmakhoz köthető. A nagyváradi Ellenpontok szamizdathoz hasonlóan, az ellenállás, politikai tiltakozás formái Kolozsváron is jelentkeztek.
Ezek elsősorban azokhoz a disszidensekhez köthetőek, akik részt vettek a Limes-körben folytatott vitákban. Bár a Limes-kör elsősorban nem Kolozsvárhoz köthető, de Kolozsváron élő résztvevői meghatározó szerepet töltöttek be az itteni szellemi életben. A Limes-kör megszűntével, Kolozsváron Balázs Sándor kezdeményezte a Kiáltó Szó című szamizdat létrehozását. A temesvári eseményekről a kolozsvári napilapok december 21-ig hallgattak, azonban informális csatornákon keresztül többen is értesültek az ott történtekről. A bukaresti tüntetések megkezdéséről szóló hírek a kolozsvári lakosság egy részét cselekvésre buzdította.
A városban tömegtüntetésekre került sor. A katonai vizsgáló bizottság szerint 26 halott és 84 sebesült civil áldozata volt a december 21-i kolozsvári tüntetéseknek. A továbbiakban nem került sor sortűzre, a katonaság visszavonulásra kapott parancsot. A politikailag fontosnak tartott (de még mindig a karhatalom ellenőrzése alatt álló) épületeket őrizték, továbbá a postát, a vasútállomást, az I.R.E-t, a Gaz Metant és a rádióstúdió épületét. A párt székházába reggel, december 22-én hatolt be a tömeg, ahol elsősorban Ioachim Moga megyei első titkárt keresték.
A tüntetőkkel az épületbe behatoló értelmiségiek (Iosif Zăgrean, Ioan Căpuşan és Chindiraş ügyvéd) tárgyaltak a párttitkárral a kialakult helyzetről. Miután nem sikerült lemondásra bírni, Moga az erkélyről próbált a tüntetőkhöz beszélni, kevés sikerrel. Dorel Vişan és Victor Rebengiuc érkezésével megalakult a Nemzeti Megmentési Front ad-hoc tanácsa, melyben az egyedüli magyar Vincze János volt. A megyeszékház, valamint a pártközpont hadsereg általi védelme december 22-én, 11 és 13 óra között szűnt meg, amikor a televízió és rádió közölte a nemzetvédelmi miniszter öngyilkosságát, a szükségállapot kihirdetését. A Ceaușescu-házaspár menekülésének bejelentése után a hadsereg többé nem működött együtt az RKP megyei vezetésével. A Securitate, valamint a pártszékház épületében lévő a személyzetnek nem esett bántódása, őket továbbra is a katonaság felügyelte, esetenként menekítette. Mogát az épület hátsó ajtaján, az éjszaka leple alatt egy hordágy segítségével menekítették ki. A Securitate fegyverállományát szintén a hadsereg foglalta le. A katonaságnak a továbbiakban is fontos szerep jutott az új hatalmi struktúra megszervezésében. Iulian Topliceanu vezérezredes részt vett a Nemzeti Megmentési Front ülésén, ahol politikai funkciót kapott. Ugyanebben a periódusban történt hasonló módon a Városháza elfoglalása is, melynek következtében megalakult az NMF városi tanácsa. A testületnek leginkább a rend megőrzésében, valamint az adminisztráció újraindításában volt szerepe. Az NMF harmadik tanácsát december 29-én választották meg, amelyben már magyarság (KMDT) képviselői is hivatalosan helyet kaptak. Azelőtt, december 24-én, egy gyorsülésen, valószínűleg Cornea nyomására, az NMF éléről leváltották Dorel Vişant, helyére Octavian Buracut választották. A kolozsvári események politikai szereplői, szónokai, amíg a hírek nem erősítették meg a Ceauşescu-házaspár menekülését, vigyáztak arra, hogy egy esetleges fordulat után ne vonhassák őket felelősségre. A tüntetések napján a kolozsvári magyar értelmiség szűkebb köre szintén találkozóra gyűlt össze Gáll Ernő lakásán, Balázs Sándor és Nagy György kezdeményezésére. Ennek apropója az „autonómia problémájának tárgyalása” volt. Minden valószínűség szerint a temesvári fordulat utáni időkre próbáltak meg egyfajta irányvonalat kialakítani. A találkozó híre több értelmiségihez eljutott, így telefonon, vagy személyes úton megkeresték a későbbi közös nyilatkozat, a Hívó szó aláíróit. A kolozsvári magyar értelmiség következő lépése a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács létrehozása volt a karácsony szombatjára szervezett gyűlésen. Erre már egy „központi” helyen került sor, a Szabadság szerkesztőségében, ami a nagyszámú hallgatóság miatt kicsinek bizonyult. Már a gyűlés elején megjelentek az első súrlódások, nézeteltérések a szervezkedés mikéntjével kapcsolatban. Balogh Edgár a Magyar Népi Szövetség újjáélesztésében gondolkodott, Balázs Sándor a két világháború közt működő Országos Magyar Párt mintáját tekintette mérvadónak. A polémiát végeredményben azon értesülés zárta le, miszerint Bukarestben Domokos Géza már létrehozott egy országos szintűnek tervezett szervezetet.
Ezután a Kolozsváron jelenlevők megegyeztek abban, hogy a továbbiakban a helyi ügyekre koncentrálnak. A jelenlevők elfogadták a KMDT nyilatkozatát és megválasztották annak vezetőségét: Kántor Lajos elnök, Pillich László titkár. Szó esett az alakulóban levő román ideiglenes bizottsággal való kapcsolatfelvételről is. A KMDT első gyűlései során kialakultak bizonyos nézeteltérések, amelyekben egyes tagok a múlt rendszerhez való viszonyulásuk miatt lettek megbélyegezve, illetve a szervezet megalakulását és addigi akcióit is többen támadták. A kolozsvári magyarság napilapjának átszervezése december 22-én kezdődött el, Tibori Szabó Zoltán kezdeményezésére. Az átszervezés nyomán kiutasították a régi szerkesztői gárdát. Az első lapszám megjelenéséhez a lap külső munkatársai, Kántor Lajos, Cs. Gyímesi Éva, Kányádi Sándor, Kiss János, Csép Sándor segítségével gyűjtötték össze az anyagot. Az átszervezés fontos mozzanatának számított a román kulturális közeggel való kapcsolatfelvétel. Az új lap címének eldöntésére az összegyűlt „spontán” szerkesztő-csoport éjféltájt kerített sort. A rengeteg ötletből válogatva végül a Szabadság név mellett döntöttek. A Korunk kulturális havilap átszervezésére is ebben az időszakban, hasonló módon került sor. Gáll Ernő javaslatára (aki korábban főszerkesztő is volt), a Kezdeményező Bizottság gyűlésén Kántor Lajost választották meg főszerkesztőnek. Ugyanekkor döntöttek a név (Korunk) megtartása mellett is. Az iskolásoknak szánt Napsugár gyereklap továbbra is ugyanezen a néven jelent meg. Az óvódások lapjának, A haza sólymainak nevét Szivárvány-ra változtatták. Mindkét lapot Murádin Jenő szerkesztette. A decemberi események után a kolozsvári diákság, az egyetemisták is szervezkedésekbe kezdtek. A vakációzó diákok visszatérése után jelent meg az első ifjúsági szervezet, a MADISZ. Programjában önmagát a magyar ifjúság politikai, gazdasági és kulturális érdekvédelmi és képviseleti szervezeteként határozta meg. Kulturális rendezvényei már január elkezdődtek. Január 25-én megalakult a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, amely már egy célzott csoportot szólít meg, a kolozsvári magyar felsőoktatásban tanuló diákokat. Szándéknyilatkozata szerint az RMDSZ-szel és a MADISZ-szal kíván együttműködni. A vizsgált időszakban át is vette a MADISZ szerepét, képviselői helyet kaptak az RMDSZ megyei küldöttgyűlésében, valamint a Vatraval való márciusi tárgyalásokon is delegáltak képviselőt. Olykor személyi átfedés volt a MADISZ és a KMDSZ között. Március 13. és 15. között, a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet diákjaival szolidaritást vállalva, a KMDSZ tagjai ülősztrájkot rendeztek. A diákságnak fontos szerepe volt az egyetemeken a múlt rendszert kiszolgáló tanárok kiszűrésében is. A vizsgált időszakban más magyar ifjúsági szervezetek is alakultak, szűkebb célcsoportok számára, mint pl. az Ifjúsági Keresztény Egyesület.
A Kolozsváron megrendezett, január 7-i küldöttgyűlésig a KMDT hivatalosan is felvette az RMDSZ megnevezést. Bár a megyei RMDSZ alakuló ülésére csak február 18-án került sor, az említett januári küldöttgyűlés után a sajtó sem használta a KMDT megnevezést. A küldöttgyűlésen a Bukarest-Kolozsvár rivalizálás is jelen volt. Az első nagyszabású tanácskozást a magyarországi politikai élet is érdeklődéssel követte. Az anyaországi küldötteknek Domokos Géza nyomására nem sikerült bejutniuk az ülésre, ezért később tárgyaltak az RMDSZ vezetőségével. A visszaemlékezések szerint jelen volt Antall József, Csoóri Sándor, Andrásfalvy Bertalan (MDF), továbbá Kovács-Ara Attila a Szabad Európa Rádiótól, valamint a FIDESZ küldöttsége is. Az iskolaügyel (az önálló magyar iskolák létrehozása) kapcsolatosan három tényezőnek volt köszönhető a magyarság számára elért, pozitívnak mondható eredmény: jól sikerültek a tárgyalások a főtanfelügyelővel, Stoica Marianával; az NMF Kolozs megyei elnöke (Octavian Buracu) és az ügyet támogató tagok szintén hajlottak a költöztetésre; sikerült találni egy olyan megfelelő iskolát, amelybe a románok is hajlandóak voltak átköltözni. A román szülők, diákok és tanárok által szervezett tüntetések ellenére az Oktatásügyi Minisztérium január végére jóváhagyta a három, magyar tannyelvű középiskola létrehozását. A kompromisszum az RKP egykori, jól felszerelt továbbképző iskolájával volt kivitelezhető, amelyet a tanfelügyelőség átadott a kiköltöztetett román diákoknak. A Bolyai Egyetem visszaállításával kapcsolatban nem sikerült hasonló eredményt elérni. A probléma komplexitását jelzi, hogy a román tagozatok, valamint az egyetemen tanuló magyar tanárok és diákok között sem volt egyetértés. A líceumok esete után az egyetem ügyében a román körökben jóval nagyobb ellenállás mutatkozott. Az RMDSZ felsőoktatással foglalkozó munkacsoportja, a Bolyai Bizottság, Balázs Sándor elnökletével konkrét célokat fogalmazott meg. A Bolyai Egyetem visszaállítását illetően két változaton gondolkodtak.
A szélesebb körű megoldás magába foglalta volna a Bolyai Egyetem teljes struktúráját. Ezek szerint az újjászervezett egyetemhez csatolták volna a műegyetemi mérnökképzést, a Mezőgazdasági Főiskolát és a Képzőművészeti és Zeneművészeti Főiskola magyar nyelvű oktatási hálózatát. A marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet magyar nyelvű kihelyezett tagozata lett volna a Bolyai Egyetemnek, ugyanígy a Színművészeti Főiskola is. A Nagyszebenben megalakuló német nyelvű felsőfokú tanintézmény szintén a Bolyai Egyetem keretében működött volna. A Bolyai Bizottság ezt a változatot támogatta és küldte el a Tanügyminisztériumhoz. A Bizottság egy minimálisabb váltiozatot is felvetett, ami szerint a Bolyai Egyetem megtartotta volna a klasszikus tudományegyetemi struktúráját, a többi oktatási intézményben pedig létrehozták volna a magyar nyelvű oktatási vonalat. Január végén, február elején egyre nagyobb teret kapott az ún. nemzetiségi kérdés, felerősödtek a szélsőséges megnyilvánulások. Az RMDSZ központi vezetése országos tüntetésekre adott utasítást a megyei szervezeteknek. A kolozsvári magyar szervezetek párbeszédet kezdeményeztek a román kultúrkörök képviselőivel, így próbálva megfékezni a szélsőségeket. Ilyen kezdeményezés volt a Híd-Puntea című lap létrehozása, amely információs csatornaként szolgált a kolozsvári RMDSZ-ről, elsősorban az iskolaügyek tisztázása érdekében. A román nacionalizmus a forradalmi események után Kolozsváron először a segélyek, majd az iskolaügyek rendezésekor vált érzékelhetővé. A Vatra Românească Kolozsváron egy februári nagygyűléssel jelentkezett először. A március 15-i ünnepségig a Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselői között folyamatos nyilatkozatháború zajlott. A Vatra és az RMDSZ kolozsvári képviselőit végül a marosvásárhelyi események kényszerítették tárgyalóasztalhoz. A cél, amit végül sikerült megvalósítani Kolozsváron az volt, hogy a városban elejét vegyék egy esetleges etnikai konfliktus kirobbantásának. Ehhez hozzájárultak azon civil és magánszervezetek is, amelyek a marosvásárhelyi események után tiltakozásukat fejezték ki az erőszakos cselekmények ellen. A történelmi pártok újjáalakulásának hatására, valamint az NMF-nek a közeledő választásokon való indulása miatt, 1990 februárjában országos szinten átszervezték az NMF megyei tanácsait. Az új szervezetben, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsaiban a Front képviselői mellett helyet kaptak a politikai pártok és az RMDSZ képviselői is. Ebben az időszakban a kolozsvári RMDSZ-nek sikerült székházat szereznie. A szervezet a Deák Ferenc utcában levő úri kaszinó épületét szerette volna, végül a Fürdő (Pavlov) utcai Moga-villát kapta meg. Az RMDSZ-el párhuzamosan, ugyancsak a választásokra készülve, Kolozsváron is alakultak magyar szervezetek, pártok. Az egyik ilyen szervezet a Vincze János által létrehozott Független Magyar Párt volt. Mivel bebizonyosodott, hogy Vinczét korábban befolyással való üzérkedés miatt elítélték, pártja megfosztotta vezetőségi tisztségétől. Bár a Vincze eset egyedinek tekinthető, a kolozsvári politikai életben a választások előtt jelentkeztek egyéb politikai tömörülések is. Ilyen volt a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, amely március 29-én tette közzé hivatalos programját. A pártot jobboldali értelmiségiek alapították már korábban. Mivel nem volt komolyabb politikai háttere és végeredményben Tőkés László támogatását sem sikerült elérni, nem indultak az országos választásokon, platformként az RMDSZ-be tagolódva folytatták tevékenységüket. Egy másik kezdeményezés, bár ez nem pártként lett bejegyezve, azonban az RMDSZ részleges jóváhagyásával működött, a Magyar-Román Demokrata Szövetség volt. Vezetője Váradi-Goia János volt, aki a NEIT-ben is tevékenykedett. A szervezet a románokkal kereste a kapcsolatot, elsősorban a Demokrata Párttal. Fontos szerepet játszott a Vatra és az RMDSZ márciusi tárgyalásainak megszervezésében is. A február 18-án megrendezett Kolozs-megyei RMDSZ küldöttgyűlésen a szervezet végre megszabadult az „ideiglenes” jelzőtől, új vezetőséget választott magának, amely a Kongresszuson képviselhette a helyi érdekeket. Elkezdődött a választásokra való felkészülés, aminek egyik hozadéka az volt, hogy sok helyen a kezdeményező értelmiség helyét egy újonnan kialakult politikus csoport (Szőcs Géza, Eckstein-Kovács Péter, Pillich László, Kónya Sándor stb.) vette át.
Fodor János
Transindex.ro,

A világ, amely előhozta magát megírásra
Máté Angi íróval találkozhattak az érdeklődők a Minerva-házban
„A gyermekek számára is az a jó irodalom, amit nem hagynak faképnél, amire rányit a szemük és a fülük. Odaköti őket, és elkezdenek benne lenni a történetben” – magyarázta Máté Angi hétfőn délután, a Korunk Akadémia író-olvasó találkozóján a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva-termében. Az est folyamán az íráshoz való viszonyáról és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kapcsolatos élményeiről is mesélt az Aranyvackor-, Bródy Sándor- és IBBY-díjas író, a Mamó (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.), a Volt egyszer egy (Pozsonyi Pagony, Budapest, 2010.), az Ez egy susogó levél (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2011.), a Kapitány és Narancshal (Magvető, Budapest, 2012.) és Az emlékfoltozók (Magvető, Budapest, 2012.) című kötetek szerzője, akivel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Itthon és külföldön egyaránt felfigyeltek Máté Angira, amikor 2009-ben napvilágot látott önéletrajzi indíttatású regénye: nem sokkal később megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debüt díját, a Látó Nívó díját, a Transindex Év könyve díját, majd a Bródy Sándor-díjat is. Felnőttek és gyerekek egyaránt nagy szeretettel és kíváncsisággal forgatták a Mamót, hogy a nagymamájával élő árva kislány mellé szegődve egy egészen különleges világ részesei legyenek. Amint az a mostani rendezvényen kiderült, a regény indulása a dokk.hu portálon közölt, „kicsit svéd gyermekversekhez hasonlító” írásaihoz kapcsolódik. A versek apropóján elkezdett beszélgetni a virtuális térben bizonyos Szabó Bertolddal – később a Mamót is neki ajánlotta –, akinek elmesélte a halottak napjához fűződő egyik gyermekkori élményét. – Így kezdődött a Mamó: elindultak ezek a nagyon messziről és furcsa helyről jövő történetek, amelyek aztán felbomlottak, felfoszlottak… Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a pici, halottak napi történetet előhozta bennem az emlékezés, két hét alatt íródott meg a regény. Sok olyan írásom volt később, amelyekben utólag javítottam, változtattam, a Mamóban viszont nem volt ilyesmi. Úgy jött elő, és úgy adta magát, azon a nyelven, azzal a képiséggel és erővel, amivel végül meg is maradt ilyennek. Nem tudom a helyét, hogy honnan jött és miként, de ezzé vált – részletezte Máté Angi.
Versírással korábban is próbálkozott, Fekete Vince közreműködésével már 1994–95 környékén jelentek meg költeményei az Előretolt Helyőrségben. Több mint tíz év „elcsendesedés” után aztán ismét előtérbe került az írás az életében, úgymond „megtörténte magát”, ehhez az is hozzájárult, hogy óvónőként úgy érezte, „a gyerekek feje-lelke az én fejem-lelkem is tud lenni”. Már a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásának ötlete előtt gondolkodott azon, hogy milyen lenne a Mamó másként megmutatva: Deák Krisztina két évvel ezelőtt vetette fel, hogy filmet készítene a regény alapján. – Nagyon nehezen tudtam elképzelni azt, hogy ez a csendes és lassú valami miként tud megjelenítődni olyan történetekben, amelyek megragadhatják a figyelmet. Ami pedig a színdarabot illeti, ez a dramaturg munkáját is dicséri, hiszen ő vitte a hátán a szöveggel való dolgozás nagy részét, hogy ezt a csendes, lassú történetet így meg lehetett mozdítani – mondta az író. Azt is elárulta, hogy élőben még nem látta ugyan az előadást, a dvd-felvételt viszont már igen, és tetszettek neki a látottak. – Féltem megnézni. Nem attól féltem, hogy milyenné válik, hanem inkább magamtól, nem tudtam, hogy végig tudom-e nézni. Végül aztán laptopon láttam, otthon, de úgy sem volt könnyű. Azt láttam, hogy jó lett – fűzte hozzá Máté Angi.
S hogy lesz-e folytatás? Úgy tűnik, nem, hiszen „az a világ, amely utána következett, már egy rendjén való világ volt: teljes volt, nem hozta elő magát megírásra. Nagyanyám halála után egy nagy családba kerültem, ahol volt anya, apa, testvérek, ott már kifele történtek a dolgok, és nem megíródásra.”
Különösen jó élményt jelentett számára a Mamó írása, ezt az utat próbálta a továbbiakban is keresni: az első meséje akkortájt született, amikor idős barátja, az azóta is titokzatos Szabó Bertold nehéz, betegségekkel teli időszakot élt át. – Erősítőként, vigaszul írtam egy nagyon rövid mesét egy egérről, aki elveszíti a hangját. Nem kifele mese volt, és nem újságba való, csak később lépett ki ebből az állapotból – hangsúlyozta. Aztán sok mese következett, köztük a Volt egyszer egy város is, amelyért Szulyovszky Sarolta illusztrátorral közösen Aranyvackor-díjat kaptak a Pozsonyi Pagony Kiadótól. A Napsugár és a Szivárvány hasábjain közölt írásai mellett sorra jelentek meg kötetei, kellemes pillanatokat, órákat szerezve sokunknak. Több meséjét az óvodásain „tesztelte le”: miközben olvasta, már akkor kiderült, hogy egyik-másik történet helyénvaló-e vagy sem; „ha nem kezdték el piszkálni egymást, vagy nem másztak el, akkor azt jelentette, hogy jó a mese”.
A kör pedig, amely a Mamóval elindult, úgy tűnik, Az emlékfoltozókkal bezárult, két éve nem született új írása. – Ha nincs, hát nincs, ez van, ha pedig valami lesz, akkor lesz… Ráhagyom ezt az időkre és a történésekre – jegyezte meg Máté Angi. A Mamó népszerűségét pedig az is bizonyítja, hogy időnként feltűnik egy-egy személy, és jelzi, hogy lefordította a regényt, a francia változatot például a Le Ver à Soie kiadó adta közre, a sepsiszentgyörgyi származású, Franciaországban élő Kosza Zsuzsa fordításában.
Vajdahunyad, Bögöz, Székelyudvarhely, és Kolozsvár után jelenleg Budapesten él, továbbra is óvónőként tevékenykedik, és úgy érzi, otthon van, „benti” értelemben mindenképp.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Magyar nyelvű könyvészeti anyag Borossebesre
A Nyugati Jelen a közelmúltban kétszer is foglalkozott a Borossebesen, Babál Andrea által szervezett magyar nyelvű fakultatív oktatással, amihez legutóbb könyvészetianyag-támogatást kértünk.
Hétfőn a szerkesztőségünket Matekovits Mihály, RMPSZ Arad megyei elnök kereste meg, aki két jókora szatyorban néhány ábécés könyvet; néhány, a VI–VII. osztályok számára kiadott Erdélyi magyarság történetét; régi Napsugár, illetve Szivárvány című gyermek folyóiratokat; kerékpáros ábécét, továbbá a magyar kifejezések helyes használata érdekében egy I. osztályos matematika könyvet, környezetismeret, illetve régi V. osztályos magyar énekkönyveket, sőt egy népdalgyűjteményt is hozott. Mert szerinte, ha az oktatásban részt vevő diákok kora, végzettsége, illetve a magyar nyelvismerete igen eltérő, nehéz kiválasztani számukra a szükséges könyvészeti anyagot. Amint az elnök elmondta, húsvét után az RMPSZ megyei vezetőségében megbeszélik, illetve megszervezik egy tapasztalt pedagógusnak a borossebesi, szombati magyar nyelvű foglalkozásra történő kiszállását, helyzetfelmérés, szakmai tanácsadás céljából. Mivel a borossebesihez hasonló, heterogén közegben történő oktatáshoz szakmai segítségre szakképzett pedagógusnak is szüksége lehet, az önkéntes oktatót mindenképp támogatni kívánják. Ugyanakkor azt szeretnék, ha Babál Andrea a mostani tanév hátra lévő részében történő kísérletezést követően, a következő tanévtől kidolgozott tanterv alapján oktatna, hogy felmérhető legyen a gyermekek tanulmányi előmenetele. Mindennek oda kellene vezetnie, hogy a gyermekek magyarul meg tudjanak fogalmazni egy levelet, választékosan megtanuljanak magyarul beszélni.
Az RMPSZ megyei elnök is tudja, hogy lelkesedésből oktatni, dolgozni csak bizonyos ideig, határig lehet, ezért a borossebesi önkéntes oktató támogatását pályázati úton képzeli el. A naptári év elején ugyanis a Communitas Alapítvány rendszeresen pályázati lehetőséget hirdet szórványközösségekben zajló magyar nyelvű oktatás támogatására. A Pedagógus Szövetség mindenként megpróbál pályázni, de addig is borossebesi magyarok, esetleg az ottani vagy a környékbeli valamelyik RMDSZ-szervezet is megpróbálhatná támogatni a Napsugár vagy a Szivárvány gyermek folyóiratokra történő előfizetést. Havonta 50-60 lejért, a borossebesi magyar nyelvű fakultatív oktatásban részt vevő minden gyermek egy-egy kiváló folyóiratot kaphatna – mondta el a Nyugati Jelennek Matekovits Mihály RMPSZ-megyei elnök. A szerkesztőségbe hozott könyvészeti anyag az aradi rokonok, a Szabó házaspár közvetítésével jut el Babál Andreához.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)

X. Zimándújfalui Napok
Korona egy évtizedes sikertörténetre
Pénteken, a Zimándújfalui Napok X. rendezvénysorozata a kultúrotthon melletti, 22 órára meghirdetett gyülekezőt követően fáklyás felvonulással kezdődött, melynek során, mintegy 60 fiatal, zenekísérettel járta be a település főbb utcáit. Szombaton 16 órától a szokásos zenés hívogatás következett, ahol a 4 hintót és a zenészeket szállító társzekeret Kocsis József alpolgármester homokfutón vezette. A hintókon helyet foglaló fiatalok énekelve, a társzekérről harsogó zeneszóval hívogattak a rendezvénysorozatra. Az 18 órakor sportvetélkedőkkel indult: a fiatalok számára az iskolaudvaron megszervezett kosárlabda-mérkőzésekkel; a szervezők által felkért Gali Izabella és csapata a gyermekeknek aszfaltrajz-versenyt, kerámiafestést, kézimunkákat, illetve arcfestést szervezett. Emellett fiataloknak ki mit tud versenyt, érdekes programokat szerveztek, majd szabadtéri diszkó zárta a napot.
Hálaadó szentmise a támogatásokért
Vasárnap a helybeli katolikus templomban 12 órakor kezdődött a hálaadó szentmise, amit az orgona felújítása támogatóinak a tiszteletére ajánlottak fel. A trombitaszólóval indult szertartáson ft. Szabó Péter kanonok-plébános köszöntötte az anyaországi, illetve itthoni vendégeket és a híveket, majd örömének és hálájának adott hangot, amiért a jólelkű támogatóknak és közreműködőknek köszönhetően, az ünnepi szertartáson a felújított orgona újra a régi hangján hirdetheti Isten dicsőségét, de a templom is felújítva várja a híveket. A továbbiakban ismertette az előbb boldoggá, majd II. János Pál pápa által szentté avatott Szent Pio atya életét, akinek a kisméretű szobrát az egyházközség ajándékba kapta Olaszországból. Miután a kanonok-plébános vezetésével közösen elmondták a Pio atya szentté avatása alkalmából II. János Pál pápa által írt imádságot, a templom előcsarnokának a bal oldalán elhelyezett, Szent Pio atya szobrára áldást kért, tömjénfüsttel illette, majd megszentelte. A szertartás ünnepélyességét a Szilvágyi Gellért által felkészített templomkórus pallérozott énekei mellett, nagyban emelte Aurel Pisleagă trombitaművész kezdő, illetve záró szólója, Tóth Flóra orgonaművész játéka, Bodroghi Andrea szólóéneke, illetve Fall Ilona színművész szavalata, továbbá a „Hogyha ír majd édesanyám…” kezdetű dalnak a megszólaltatása, ami sok résztvevőnek könnyeket csalt a szemébe. Az ünnepélyességhez nagyban hozzájárult a Kozma Matild által szervezett és vezetett, népviseltbe öltözött gyermekek és fiatalok látványos be-, majd kivonulása, illetve az első padsorokban történt elhelyezkedése. Az ünnepélyes szentmiséről mindnyájan lélekben feltöltődve távoztak, az anyaországi vendégek tiszteletére a községi tanács nevében Kocsis József alpolgármester a kultúrotthonban, a templomban fellépett vendégek tiszteletére ft. Szabó Péter kanonok-plébános adott ebédet a parókián.
Ünnepi program
A X. Zimándújfalui Napokra elkészült, térkővel burkolt nézőtérrel ellátott, új nyári színpadról 16 órakor a szervezők, a Borostyán Egyesület nevében Ménesi Melinda alelnök köszöntötte magyarul–románul a résztvevőket, akiknek betekintést nyújtott az Egyesület tízéves életébe, a közművelődési programjaikba. A továbbiakban színpadra kérte Gheorghe Dorel Vidran polgármestert és Kocsis József alpolgármestert, akik románul, illetve magyarul köszöntötték a vendégeket, majd a községfejlesztés legutóbbi lépéseiről beszéltek, végezetül jó szórakozást, kellemes időtöltést kívánva mindenkinek. A programot Zsámbok Emese diáklány indította útjára Sajó Sándor Magyarnak lenni című költeményének a megszólaltatásával. A továbbiakban maga magyarul, míg Petrus Antónia románul vezette a műsort, amiben először a Bold Ildikó óvónő által felkészített óvodások esernyős táncát konferálták be, majd a színpadra kérték a testvértelepülés, Füzesgyarmat képviselőjét, Macskinné Poór Erzsébetet, a menettánc-oktatás művészeti vezetőjét, aki köszöntötte az egybegyűlteket és a község vezetőségét, majd a náluk zajló táncoktatásról beszélt. A számos díjat, köztük arany okleveleket nyert Napsugár és Szivárvány mazsorettcsoportok előadásához jó szórakozást kívánt. A jelzett csoportok csinos lányai a színpadnak térkővel burkolt előterén igen látványos, tartalmas műsort mutattak be, nagy tetszés közepette. A szünetekben a műsorvezetők ismertették az elért eredményeket. Előadásuk végén a vendégek nevében Macskinné Poór Erzsébet ajándékokat nyújtott át Ménesi Melindának, a Borostyán Egyesület alelnökének és Kocsis József alpolgármesternek, akik a kedvességet ugyancsak ajándékokkal viszonozták. Ezt követően a békéscsabai Tabán Táncegyüttes Farkas Tamás vezetésével tartott szemet, szívet gyönyörködtető táncbemutatót. Félórás műsorukban férfi szóló, illetve csoportban járt legényes táncok mellett népi játékokat felelevenítő táncokat, lassú páros és frisses, valamint leány táncokat láthattunk magas színvonalon. Utánuk a helybeli Kankalin néptánccsoport, Mészár Klementína betanításával somogyi táncokat adott elő, kitörő sikerrel. A továbbiakban a község Românaşul kiscsoportja mutatott be alföldi román táncokat szólóénekessel, Ioan Drăgan betanítása nyomán. A román táncosok számára fenntartott egy órában a Românaşuil nagycsoport, az Armonia népi zenekar kíséretével, Cristina Panda, illetve Marilena Cutcă szólóénekével Maros-völgyi táncokat adtak elő. Utánuk a Füzesgyarmati Kossuth Lajos Általános Iskola művészeti csoportja – Kiss Viktória betanításával és ismertetője nyomán – társasági táncokat adtak elő nagy sikerrel. A Kankalin néptánccsoport következett, Mészár Klementína koreográfiájára jobbágytelki táncokat adott elő. A délutáni programban, az Aradon közkedvelt Elisnek a színpadról diktált ritmusára a színpad előtt sok fiatal táncolta a zumbát.
Pörkölt 300 embernek
Közben a postakert egészét benépesítő kisütödék, büfék, illetve játszószerek szolgálták a közönséget. Közöttük találtuk meg Kurilla János helybeli mesterszakácsot és csapatát is, akik két jókora üstben, 40-40 kiló sertéshúsból főzték az ízletes pörköltet, egy üstben a burgonyát, több mint 300 ember számára Sebestyén János, Kurilla József, Lénárd Erzsébet, Zámbó Rita, illetve a felesége közreműködésével. Idén Németh Klaudia és csapata egy üst babgulyást is főzött.
Mulatság késő éjszakáig
Az esti program a Nóta tévéből ismert, Vidéki mulatós csapatának a fergeteges fellépésével folytatódott, utánuk az Esperaldo együttes mulattatta a közönséget késő éjszakáig. A X. Zimándújfalui Napok sikeréért köszönet illeti a fő szervezőt, a Borostyán Egyesület vezetőit és tagjait, akik ezúttal is össze tudták fogni a település magyarságát. Ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért a helybeli polgármesteri hivatalnak és a községi tanácsnak, a vállalkozóknak, illetve mindazoknak, akik a munkájukkal öregbítették a zimándújfalui vendéglátás hagyományát. Az elmúlt hét végi rendezvénysorozat feltette a koronát a helybeli a falunapok évtizedes sikertörténetére.
Balta János, Nyugati Jelen (Arad)