"Szilágy megyében szept. 14-e az ippi és az ördögkúti megemlékezések napja. Ilyenkor szokás szidni a megátalkodott hortysta-fasiszta magyarokat. Emiatt évekig nem vett részt az RMDSZ a szokásos évi megemlékezéseken. A rendezvények hangulata megváltozott, 1996 után a prefektus és a megyei tanács elnöke nem adott helyt a rögtönzött szónokoknak. Azóta az RMDSZ tisztségviselői is főhajtással és koszorúval tisztelegnek az áldozatok emléke előtt. Idén szept. 14. egyben az amerikai terrorcselekmények áldozataira való gyásznappal is egybeesett. A mostani ippi megemlékezésen Petroniu Salajeanu, a nagyváradi ortodox püspökség képviselője a mártírok emlékműve előtt elmondott beszédében kijelentette, hogy Amerika "jól megérdemelt leckét kapott". Természetesen a magyarok sem maradtak ki, ők "szégyentelenül hazudnak", a románok 2000 éve keresztények, ők pedig alig ezer esztendeje vették fel nyugattól a kereszténységet. Beszédéről a Transilvania Jurnal napilap szept. 17-i száma tudósított. /szolgálatos: Szeptember 14. = Szilágyság (Zilah), szept. 21./"

"Szeptember 16-án leplezték le a bogdándi Magyar Múzeumon a Sipos László emléktáblát, amelyet a "Szilágysági magyarok" munkacsoport, a Szilágy Társaság, és a Pro Zilah Egyesület is támogatott. A dombormű Adorján Ilona munkája, amelyhez Kiss Gergely készített márványtáblát: Muzeul Sipos László (1948-1999) Tájház felírással. Mészáros István, magyar irodalom szakos tanár, a bogdándi iskola igazgatója beszédében emlékezett a múzeumalapító Sipos Lászlóra. Sipos László sokoldalú volt, élete utolsó napjáig dolgozott tanárként, iskolaigazgatóként, néptánc-menedzserként, helytörténészként. A Szilágysági magyarok című tanulmánykötetnek ő volt az egyik legtermékenyebb és legmegbízhatóbb munkatársa, aki hiányozni fog a most elkezdett, a Szilágysági magyarok az ezredfordulón c. monográfia munkálataiban. - Az emléktáblát Szabó Károly szenátor leplezte le. /Gáspár Attila: Sipos László Tájház avatása Bogdándon. = Szilágyság (Zilah), szept. 21./"

"Ökumenikus istentisztelettel kezdődtek okt. 6-án a Kraszna Napok, melyen Seres Dénes szenátor, megyei RMDSZ elnöke, mellett részt vett Vida Gyula képviselő, Dragon János, a magyar nagykövetség titkára és Marc Tiberiu prefektus. A Kraszna Napok hivatalos megnyitóját a polgármesteri hivatal udvarán tartották. Kétnyelvűség jellemezte az ünnepet Díszpolgári oklevelet kapott Bódizs Irén nyugalmazott tanár. Vida Gyula képviselő emlékezett az aradi vértanúkra. Eztán következett a meghívott együttesek felvonulása. Huszárok vezetésével egymás után vonultak fel a nagyváradi, székelyhídi, zilahi, szilágycsehi és természetesen a helybeli együttesek. Néptánc-seregszemlével, majd az esti diszkóval folytatódott a ünnepség. /J.L.: IV. Kraszna Napok. Megbékélés és leltár. = Szilágyság (Zilah), okt. 12./"

"A Sarmasági Napok alkalmából tartott fórumon vitát Seres Dénes szenátor, a Szilágy megyei RMDSZ elnöke ismertette a státustörvényt és a körülötte kialakult vitát. Vida Gyula képviselő áttörésként értékelte a törvényt. A két ország közötti egyeztetésekre a román fél felkészületlenül jelent meg. Fenntartásai jelezték, nincs tisztában a törvény jellegével, az emlékeztetőt sem írta alá a román küldöttség, továbbá a pozitív diszkrimináció ellen is tiltakoztak. Dragon János, a bukaresti magyar nagykövetség titkára pontosította a romániai sajtóban megjelent kommentárokat: minden híresztelés ellenére az Európai Unió egyetlen fóruma sem ítélte el a státustörvényt. Ehhez hasonló rendszer több éve működik Szlovákiában, Ukrajnában. Szlovéniában, Bulgáriában a kettős állampolgárság intézményét gyakorolják. Előírásainak megfelelő gyakorlatot folytat Románia is a moldáviai románságnak nyújtott kedvezményekkel. /Szilágyság (Zilah), okt. 12 Jó hangulatban zajlott a Sarmasági Napok /okt. 6-7./ rendezvénysorozata, melyen jelen voltak Nagyhalász és Soltvadkert testvérvárosok képviselői is. Okt. 6-án Keresztes Zoltán polgármester emlékezett az Aradnál kivégzett tizenhárom tábornokra. Volt sportvetélkedő, majd megnyitották a helybeli képzőművészek tárlatát. Vasárnap zsúfolásig megtelt a református templom. Felemelő volt a népviseletbe öltözött fiúk és lányok látványa, majd a lovas, zenés szüreti felvonulás. /Kiss Lehel: Találkozások - az élet kútjai. = Szilágyság (Zilah), okt. 12./"

"Vaskos könyv a nemrégiben megjelent Szilágysági magyarok című kötet. Nem történeti monográfia, a szerzők honismereti munka megírására törekedtek. A honismeretben jelen van történelem, néprajz, földrajz, művelődéstörténet, nyelvészet, irodalom, oktatás, zene, építészet, műemlékfeltárás. Egyed Ákos, a kötet előszó-írója szerint a Szilágyság eléggé elszigetelt tájegység volt és maradt is, ami nemcsak hátrányt, de előnyt is jelent, ugyanis "a Szilágyságban sok még a természet közeli kistáj, ahol a népi kultúra tovább megőrizhette értékeit, mint legtöbb más tájegységünkben". A szilágysági népi kultúra kapcsán képet ad a könyv a népdal- és népballada-hagyományokról, farsangi és karácsonyi szokásokról, népzenéről, néptáncról, népi mesterségekről és a népi építkezésről. Különböző fejezetek szólnak a szilágysági magyar nyelvű oktatás helyzetéről, a régió irodalmáról, sajtójáról és képzőművészetéről is. A kötet jelentős fejezetét alkotják a faluleírások és városbemutatások - 54 falu és 4 város múltjáról és jelenéről található ismertető. Egyed Ákos szerint a kötetnek óhatatlan hiányosságai is vannak: többek között kimaradt belőle - a felkért szerző korai elhalálozása miatt - a Szilágyság demográfiai helyzetének alakulásáról, a népesség nemzetiségi megoszlásának történeti változásairól tervezett tanulmány. 1901-1904 között jelent meg Petri Mór Szilágy vármegye monográphiája című műve, s az azóta eltelt egy évszázad alatt történt változások miatt szükség volt újabb összegzésre, "hogy a pusztuló-eltűnő magyar történeti örökséget, vagy annak legalább egy részét számba lehessen venni". A Szilágyság című közéleti, közművelődési hetilap júniusi híradása szerint a kötet példányszámát meghaladta az érdeklődők száma, ezért a Kriterion, a könyv kiadója annak utánnyomását határozta el. /Mezei Kinga: Szilágysági magyarok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 3./"

"A magyar oktatásról Faluvégi Zoltán főtanfelügyelő helyettes /Zilah/ és Rozs Rita kisebbségek oktatásáért felelő tanfelügyelő adott képet. Az elemi oktatásban érződik a kisiskolások létszámcsökkenése. Zilahon: négy évvel ezelőtt 137 magyar első osztályos járt iskolába, most alig 80 iratkozott be. Zilahon végzett 191 VIII. osztályos, de csak 175 ötödikes volt. Szilágycsehben változatlan a 63/63-as arány. Szilágysomlyón 52 nyolcadikos végzett és 36 ötödikesük volt. Szilágy megyében a magyar tannyelvű osztályokban 743 nyolcadikos végzett, és 678 ötödikes volt. /Józsa László: Iskolakezdés. = Szilágyság (Zilah), szept. 13./"

"A Transindex internetes újságban az olvasók Kelemen Hunornak tettek fel kérdéseket, és közölték válaszát. Az egyik kérdés: tételesen melyik médiaorgánumoknak nem nyert a pályázata?; hogyan állt össze a sajtószaktestület?; kik döntötték el és milyen alapon, hogy az EMKE-től a Communitas átveszi a pénzosztás jogát? Kelemen Hunor válasza: A sajtóbizottság 1 milliárd 410 millió lejt osztott szét. A Hét 150 milliót, a Bányavidéki Új Szó 20 milliót, a Bemondó 10 milliót, a besztercei magyar elektronikus média 20 milliót, a Besztercei Híradó 60 milliót, a Brassói Lapok 10 milliót, a bukaresti Magyar Közlöny 30 milliót, a Cimbora 15 milliót, a Csernátoni Füzetek 10 milliót, a Csigalépcső 10 milliót, a Dalbimbó 7 milliót, az Erdélyi Gyopár 20 milliót, az Erdélyi Gazda 20 milliót, az Erdélyi Híradó - Szabadság 15 milliót, az Erdélyi Kórus 15 milliót, az Erdővidék 10 milliót, az Erdővidéki Lapok 10 milliót, a Filmtett 15 milliót, a Firka 12 milliót, a Függöny 10 milliót, a Helikon 80 milliót, a Hírhordó - Kovászna 10 milliót, a Hunyad Megyei Hírvivő 20 milliót, a Kalotaszeg 10 milliót, a Kellék 10 milliót, a Keresztmetszet-Temesvári Új Szó 15 milliót, a Kis Küküllő 10 milliót, a Korunk 100 milliót, a Közbirtokossági Hírvivő 5 milliót, a Kraszna 5 milliót, a Látó 60 milliót, az Lkkt 10 milliót, a Lugosi Hírmondó 10 milliót, a Matlap 30 milliót, a Moldvai Magyarság 15 milliót, a Művelődés 40 milliót, a Nagykároly és Vidéke 25 milliót, a Napsugár/Szivárvány 70 milliót, a Népújság-Múzsa 40 milliót, a Nyugati Jelen 20 milliót, a Perspektíva 8 milliót, a Pont 15 milliót, a Pulzus 10 milliót, a Református Szemle 15 milliót, a Hírlevél 10 milliót, a sepsiszentgyörgyi Egyházi Tudósító 10 milliót, Szászrégen és Vidéke 10 milliót, Szatmári Figyelő 15 milliót, Székelyföld 50 milliót, Szigeti Turmix 20 milliót, Szikulusz Rádió 30 milliót, Szilágyság 60 milliót, Tálentum 3 milliót, Tasnádi Tükör 5 milliót, Törvénytár 80 milliót, Udvarhelyszéki Tájékoztató 10 milliót, Unitárius Közlöny 10 milliót, Várad 15 milliót kapott. - A sajtószakbizottság tagjait erre a feladatra a Kuratórium elnöke kérte fel. Gondolom a többi szakbizottság esetében is így történt. - Az EMKE és az RMDSZ között volt megegyezés arról, hogy addig, amíg nem lesz más megoldás, a Kisebbségi Tanács pénzeinek a kezelésével az RMDSZ az EMKÉ-t bízza meg. Az EMKE közben ellátott és ellát más feladatokat is, például kezeli a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által nyújtott támogatásokat. Az RMDSZ vezetősége az EMKE vezetőségével megegyezett arról, hogy a pénzek kezelését, a pályázatok lebonyolítását átveszi a Communitas Alapítvány. Azt, hogy ki bonyolítja le a pályázatokat, és ki kezeli a támogatásokat, mely kezelés egyszerű pénzátutalást jelent, azt 2000 előtt is, és ma is az RMDSZ dönti el és javasolja a kormánynak. Ez minden bizonnyal ezután is így fog történni. /Szabadság (Kolozsvár), szept. 14./"

"Mostanáig 289 312 kérvényt nyújtottak be az információs irodákba magyarigazolványra igényt tartó romániai magyarok, a szám körülbelül húsz százalékát jelenti az országban élő összes magyar nemzetiségűnek. Legtöbben Maros megyéből, de vannak Csíkszereda és Székelyudvarhely környékéről is. /A romániai magyarok húsz százaléka kért magyarigazolványt. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), szept. 24./ Eddig mintegy ezer csángó kért magyar igazolványt. A magyar igazolvány iránti érdeklődés a Székelyföldön és azokon a közép-erdélyi településeken átlagon felüli, ahol a magyarság többséget alkot, vagy számottevő arányban van jelen. Az igénylők aránya a szórványvidékeken a legalacsonyabb. Az igénylők közel 63 százaléka egyháztagságával igazolta jogosultságát. RMDSZ tagsági bizonylattal mintegy 27 százalékuk, magyar nyelvi bizonylattal pedig alig több mint 9 százalékuk jelentkezett. A romániai státusirodákban 20.863 diákigazolványt 3.044 pedagógusigazolványt és 191 oktatói kártyát is kérvényeztek. /Gazda Árpád: A Szilágyság a listavezető. = Krónika (Kolozsvár), szept. 24./"

"Jan. 25-én Szilágysomlyón megrendezésre került a Petőfi Sándor szavalóverseny. A szilágysomlyói Elméleti Líceum Bökény diáklapjának szerkesztősége vállalta a vetélkedő szervezését. /Mike Ágnes IX. osztály, Szilágysomlyó: Szavalóverseny Szilágysomlyón. = Szilágyság (Zilah), febr. 14./ "

"A Romániai Magyar Szó időnként szemlézi a helyi lapokat. A mostani számban a következő kiadványokról volt szó: Nagykároly és Vidéke (regionális hetilap), Lugosi Hírmondó, Szilágysági Vidéki Napló (Zilah, független polgári hetilap), Források (a Borszékért Alapítvány közérdekű lapja), Szilágyság (Zilah, közéleti, közművelődési hetilap), Erdővidéki Lapok (helytörténeti, helyrajzi és néprajzi folyóirat, Barót, főszerkesztő: Demeter László). /Szonda Szabolcs: Miről írnak a lapok? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./"

"Alapításának ötödik évfordulóján műsoros rendezvényt tartottak Szilágysomlyón a református gyülekezeti házban a Báthory István Alapítvány és a Művelődés szerkesztősége szervezésében. Öt éve, 1998. máj. 16-án nyitották meg a Báthory István Anyanyelvi Könyvtárat, amely hiányt pótolt, mert a városi könyvtárból lassan kikoptak a magyar nyelvű könyvek és könyvtárosok. Azóta a könyvtár immár szűk, szükség lenne egy olvasóteremre. A rendezvényen dr. Széman Péter, az alapítvány elnöke emlékezett azokra a személyekre, intézményekre, akik segítették a könyvtáralapítást. A felsorolás nem teljes, de nem maradhatott ki a helybeli Acsádi Elek; a HTMH Pro Hungaris Alapítványa; a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány élén Pillich Lászlóval; a zalaegerszegi József Attila Városi Könyvtár és igazgatója, Major Árpád és a szilágysági származású Juhász András a budapesti Országos Széchényi Könyvtártól. A kezdetben 4500 kötetes könyvtár állománya napjainkra 7000 kötetre gyarapodott. A könyvtárnak néhány száz beiratkozott olvasója van. A könyvtár megnyitója öt évvel ezelőtt szerzőavatással járt együtt, akkor mutatták be a Zilahon élő Fazakas Ferenc - az RMSZ-ben sorozatban közölt - Elmesélem életem című önéletírását. Rendszeresen tartanak könyvbemutatót, karácsonyi könyvvásárt, író-olvasó találkozót. Ezúttal Szabó Zsolt a Művelődés kiadásában megjelent könyveket (Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből; Balogh Ernő: Régi erdélyi fotográfiák; Balaskó Nándor: Akt; Szentimrei Jenő: Ferenc tekintetes úr) és a folyóiratot mutatta be. Nem maradt el a Hepehupa, a Szilágyság művelődési folyóiratának az ismertetése sem. A hagyományos író-olvasó találkozó keretében Lászlóffy Csaba a Magyarok története című könyvsorozatát ismertette. A református gyülekezeti teremben megnyílt ex libris kiállítás a kolozsvári Gábor Dénes gyűjteményéből származik. Születésnapját ünnepelte úgyszintén a helyi EC-(Paró)diákok diákszínjátszó csoportja, mely a könyvtáravatáson lépett először közönség elé. /Fejér László: Jubiláló Báthory- könyvtár. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 22./"

"A Szilágyság, afféle RMDSZ-közlöny nem fogadta el kistestvérét, a Szilágysági Vidéki Naplót, a vidéki naplócskát. Ez utóbbi, a "polgári hetilap" reményteljes egy év után egyszemélyes internetes újság lett. Olyan értelemben, hogy szinte csak a világhálóról letöltött anyagokat publikál. Az impresszumban szereplő személyek soha nem írnak a hetilapba, mert Nagy István Németországban van, Brebán Mircea karikaturistaként próbál boldogulni, Kaszta István a nagybányai Erdélyi Féniksnek ír, Soica Erika vendégmunkásként pincérkedik valamerre, Vér István egeresi nyugdíjas - szóval "nem érnek rá" közreműködni. A Szilágysági Vidéki Napló 2003-as évkönyve írta, hogy: "Mindkét szilágysági hetilapon meglátszik a mesterember keze munkája, az egyiket egy villanyszerelő, a másikat egy mérlegjavító csinálja". A Szilágyság idei 23. számában megjelent Fórumok című minden mondatából az ellenszenv, a gyűlölet érződött a magyar nemzeti önkormányzat megteremtéséért küzdők irányába. A Szilágyság gyakran ad teret az egyoldalú, konfliktustápláló, pártos elfogultságnak. /Papp Lajos: A szilágysági sajtó két hajója. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), jún. 24./"

"Szent István királyra emlékeztek Zilahon aug. 17-én, vasárnap. Schek László atya prédikációjában István király életéről szólva nem a középkori államszerkezetet kiépítő uralkodót, hanem annak keresztény magatartását hangsúlyozva buzdított arra: ne csak beszéddel, hanem cselekedetekkel kövessük a nagy király példáját. A misét követően megkoszorúzták azt az emléktáblát, melyet 2000-ben lepleztek le az államalapítás ezredik érvfordulóján a városi és a megyei RMDSZ, valamint az EMKE és a Pro Zilah Egyesület képviselői. Az RMDSZ zilahi szervezete felhívással fordult tagjaihoz, hogy emlékezzenek együtt aug. 20-án a Kraszna utcai EMKE-házban tartandó műsoros rendezvényen. A Szilágyság című hetilapban László László történelemtanár, tankönyvszerző dolgozata ismerteti István király életét, uralkodását és törvényalkotói munkásságát. /Szent István-napi megemlékezések. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 20./"

"A Zilah-Szilágycseh közötti műút bal oldalán, a völgyben fekszik Vérvölgy. A többségében magyarok lakta faluvonulatról a rendszerváltás óta megfeledkeztek, alig történt útjavítás. Szept. 21-én, vasárnap ünnepelték Vérvölgyön a református templom építésének kétszáz éves évfordulóját. Tőkés László püspök hirdetett igét, aki az Isten és a világ által kínált kincsek különbözőségeiről szólt. Mint fogalmazott, elgondolkoztató tény az, hogy amíg az elmúlt évszázadban egy-egy település központi helyét templom dominálta, mai világunkban ezt a helyet a bankok vették át. A püspök megdöbbentőnek tartotta, hogy az Európai Alkotmány előkészítésének során arról vitatkozik korunk földrészének számos politikusa, hogy történjen-e utalás Európa keresztény múltjára, egyáltalán Isten nevére. Bálint István helyi református lelkész az ötszáz lelket számláló helyi közösség templomának múltját ismertette. A falu SAPARD-pályázatot nyújtott be a község útjainak a feljavítására. Ha sikerrel járnak, sok évtizedes, nehéz korszak ér véget, így a község valamennyi faluja, közöttük a színmagyar Vérvölgy, Kis- és Nagydoba, valamint Szentkirály is közelebb kerül Szilágyság vérkeringéséhez. /Makkay József: Hittel a helybenmaradásért. Kétszáz éves templomukat ünnepelték. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 23./"

Szilágysági Polgári Lap címen új kiadvány látott napvilágot. Beköszöntő írása szerint 5000 példányszámban jelenik meg, havonta nyolc oldalon, a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) kezdeményezésére. A kiadvánnyal háromra bővült a Zilahon megjelenő magyar nyelvű sajtókiadványok száma a Szilágyság (1990) és a Szilágysági Vidéki Napló (2000) hetilapokat követően. /Szilágysági polgári lap. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 16./

Az 1883 és 1945 között megjelent Szilágyság jogutódaként másfél évtizeddel ezelőtt, 1990. január 5-én jelent meg először a Szilágyság című hetilap Zilahon, akkoriban Szilágysági Szó névvel. Józsa László, a Szilágyság főszerkesztője /aki egyben riporter, fotós, szerkesztő, korrektor, olvasószerkesztő is/ kifejtette: „Szilágy megye magyarságának 1990-ig nem volt magyar nyelvű lapja. Akkor alakult a Szilágysági Szó szerkesztősége, amelyet Fejér László újságíró a jó íráskészségű emberekből állított össze. Még abban az évben átadta a lap szerkesztését Kui János tanár úrnak, de mind a mai napig a lap alapembere maradt, aki mindig segít, ha valami baj van.” A szerkesztőségi gárda is sokat változott azóta, néhányan külföldre, vagy más városba költöztek (Kovács Miklós, Kerekesné Forró Irénke, Farkas László), néhányan elhunytak. Meghalt Kovács Sándor levéltári kutató, továbbá Wagner Ernő, Sipos László és Kerekes Irénke, a lap első tördelőszerkesztője. /15 éves a Szilágyság hetilap. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 11./

A Szilágyság első lapját Szilágy címmel Borbély Sámuel, a volt zilahi tanítóképző tanára alapította Zilahon, 1877-ben, de pártfogók hiányában 1879 végén be kellett szüntetnie a lapot. 1882 novemberében Arday Balogh Samu ügyvéd indított egy lapot Szilágy és Vidéke címmel, amelynek csupán 23 száma jelent meg. Ezeket a kezdeményezéseket az 1883-ban indult Szilágy hetilap nem tekintette jogelődjének. Az 1945-ben felszámolt és az 1990-ben újraindított Szilágyság című lap január 5-én ünnepli születésnapját. Negyvenöt év után, 1990. január 5-én szinte a semmiből jelent meg először a megyében magyar újság. Akkoriban a megye egyetlen magyar újságírója, Fejér László szerkesztette és jelentette meg. Később Kui János tanár vette át a szerkesztést, de 1995 után egészségügyi okokból lemondott. Mindig akadt valaki, aki továbbvigye a lapot. – A Szilágyság lassan 12, majd 16 oldalas lett. A szerkesztők még ebben az évben szeretnék megduplázni a felületet: kétszer akkora méretben 16 oldalon jelenjen meg. /Józsa László: Születésnapot ünnepel a Szilágyság. A forradalom után indult újra a lap. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 6./

A diktatúra bukása után Zilahon erőtlen kísérletek történtek egy megyei napilap megindítására, de végül maradt az RMDSZ istápolta hetilap, a Szilágyság, majd létrejöttek a különböző alternatívák különböző címeken, különböző érdekcsoportok égisze alatt. Nemrég azután független közéleti hetilap látta meg a napvilágot Zilahon Árkád címmel, amely immár nem áll a politikai szekértáborok szolgálatában. A hetilapnak immár a nyolcadik száma áll nyomtatás előtt. Beksy Ida alapító főszerkesztő és munkatársa, Kállai Katalin nemrég Nagyváradon jártak, tapasztalatcserére benéztek a Reggeli Újság szerkesztőségébe. /Árkád Zilahon. = Reggeli Újság (Nagyvárad), ápr. 26./

Szerették a váratlanul elhunyt Balló Áront, a Szabadság főszerkesztőjét, ezt mutatják a meleg hangú emlékezések. „Bármikor láttam, örvendtem neki” – írta róla Wagner Csilla a Reggeli Újságban. Mindig a lapról, a munkáról beszélt. /Wagner Csilla: Hiány. = Reggeli Újság, július 12- átvette: Szabadság (Kolozsvár), júl. 13./ A Szilágyság /Zilah/ hetilap munkatársai is szeretettel emlékeznek Balló Áronra, aki napilapok közül elsőként ismerte fel a regionalitás jelentőségét, és neki köszönhető, hogy a Szabadság hasábjain a környező megyék mellett a Szilágyság is rendszeresen jelen van. A tudósítók, szerkesztők együttműködését soha nem rivalizálásként, inkább egymásnak nyújtott segítségként értékelte. /Szilágysági üzenet. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 13./ Horvát Éva Salzburgból írt, gyakran idézte műsoraiban a Szabadságot magas színvonala miatt. Balló Áronban a kolozsvári magyarság egy tartóoszlopát veszítette el. /Horvát Éva: Részvétlevél Salzburgból. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 13./ Nem feledjük, hogy a Balló Áron főszerkesztő és munkatársai által vezetett/szerkesztett kedves megyeközi közéleti napilap az évek során felvállalta a katolikus egyház működésével, hitéleti és szociális szolgálatával kapcsolatos tudósításokat, híreket is, ugyanakkor kiállt az egyházunkat és népünket érintő nehéz helyzetekben. Sajnos életében elmulasztotta mindezt megköszönni, ezért most, „post mortem” teszi meg, írta Fodor György. /Fodor György, a Romániai Szerzetesrendek és Kongregációk Legfőbb Elöljárói Konferenciájának titkára: Becsülettel és komoly munkával „építette” ezt a várost... = Szabadság (Kolozsvár), júl. 13./ Áron erejének teljében ment el közülünk, emlékezett Makkay József, több mint tíz évet dolgoztak együtt a kolozsvári Szabadság napilap szerkesztőségében, ebből legalább ötöt vezető beosztásban: ő főszerkesztőként, Makkay meg főszerkesztő-helyettesként. Szakmai, emberi és magánügyeiket is gyakorta egymással beszélték meg, jó kollégák és barátok voltak. Balló Áron kiváló újságíró és kiváló lapszerkesztő volt. Egyenes, igaz ember, aki a BBC-féle objektív, mértéktartó újságírás elkötelezettjeként egyengette a fiatal újságíró-kollégák szakmai előrehaladását. /Makkay József (Erdélyi Napló, július 11.): Búcsú Balló Árontól. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 13./

„Megkezdődött a visszaszámlálás, csütörtök, péntek, szombat és pont. Nincs tovább. Egyelőre nincs Gutinmelléki Friss Újság” – olvasható a februártól megszűnt nagybányai magyar napilap utolsó lapszámának vezércikkében. A 2004-től újraéledt nagybányai szórványmagyar napilapírásnak befellegzett. „A valamikori Bányavidéki Fáklyát csak különböző, a kor divatos stratégiájával lehetett eladni. Az akkori újságárusok jóakaratától függött sokszor, hogy a magyar nyelvű hetilap felkerüljön az újságos bódé pultjára” – emlékeztetett a cikkíró. A Gutinmelléki Friss Újságot formailag az Opus Media Kft. adta ki. Áprilisban lesz öt éve, hogy a bányai napilap – a Szatmári Friss Újság helyi kiadásaként – beindult. Időközben a szatmári „anyalapot” eladták az osztrák tulajdonú Inform Média trösztnek, amelynek azonban nem kellett a kis példányszámú nagybányai „szegény rokon”. Gutinmelléki Friss Újság példányszáma kezdetben 1500 volt, majd 800-ra apadt. „Havi 85 millió régi lejes kiadást jelentett a lap fenntartása, amiből alig húszmillió jött vissza a bevételi oldalon. Ezt szponzorok segítségével sikerült valahogy pótolni, de a gazdasági válság miatt immár szponzoraink sincsenek” – panaszolta Vida Noémi ügyvezető. Az amúgy kis számú szerkesztői gárda szétszéledt, Hitter Ferenc főszerkesztővel és Farkas Zoltán szerkesztővel az élen. Nagybányán a megszűnt napilap mellett egy hetilap is „tengődik”, a Bányavidéki Új Szó, a Szatmár megyei Nagykárolyban pedig a Nagykároly és Vidéke működik. Napilapból vált hetilappá a kilencvenes évek elején a Temesvári Új Szó, amely javarészt hirdetésekből tartja fenn magát, szerény költségvetéssel, és szintén Temes megyében jelenik meg a Lugosi Hírmondó. Viszonylagos anyagi stabilitást élvez a Szilágy megyei hetilap, a Szilágyság; a legsikeresebb „szórványmagyar lapnak” ugyanakkor az egyben legnagyobb múlttal is rendelkező Brassói Lapok számít. Olyan erdélyi megyékben, mint Beszterce-Naszód, Fehér, Hunyad, Szeben és Krassó-Szörény nem jelennek meg magyar nyelvű helyi periodikák; ott a legnagyobb példányszámban eladott magyar lap hagyományosan az Új Magyar Szó. /Salamon Márton László: Friss Újság, nincs tovább. Februártól nem jelenik meg a nagybányai magyar nyelvű napilap. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 17./

„Szeresd ezt a fölrdet, Erdélyt, és képes legyél érte áldozatot hozni”. Beszélgetés Kovács Kuruc János zilahi helytörténész-tanárral
Kovács Kuruc János helytörténész a Szilágysággal szomszédos tájegység, Kalotaszeg szülöttje. Körösfőhöz kapcsolódik gazdag helytörténészi munkássága, helyismerete szilágyságivá nemesítette. Családtagjaival együtt ragaszkodik választott hazájához, amit a Szilágyságban végzett munkássága, az elismerések hitelesítenek. Felsoroljuk – a teljesség igénye nélkül – azokat a munkákat, elismeréseket, amelyeket zilahi éveiben szerzett. 1990-től a Szilágy megyei Tanfelügyelőség szakmai irányítója kisebbségi és egyetemes történelemből, a Szilágy megyei történelemtanárok Konzultatív Tanácsának tagja. Szakmai, társadalmi, kulturális és politikai tevékenységéért számos kitüntetést, oklevelet és emlékérmet kapott: Szilágysági Magyarok (Báthory István Alapítvány – 2002); Vasvári Pál-díj (Körösfő – 2003); Életműdíj (Pro Zilah – 2006); Diplomă de Excelență (Történelmi és Művészeti Múzeum, Zilah – 2006); EMKE-díj (2008); Körösfő díszpolgára (2010).
Tagja a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének; a Romániai Történelemtanárok Társaságának; a Pro Körösfő Baráti Társaságnak; a Pro Kalotaszeg Kulturális Egyesületnek; a Zilahi Református Kollégium Baráti Társaságának; a Báthory István Alapítványnak; a Tövishát Kulturális Társaságnak; a Pro Zilah Egyesületnek és a Katz Pál alapította Holocaust Társaságnak; az 1990-ben újraindított Erdélyi Múzeum-Egyesületnek, melynek keretében 2003-tól az EME Zilah és Vidéke fiókszervezet megalapítója és alelnöke lett. Alapító tagja a 2002 januárjában beindított Hepehupa művelődési folyóiratnak. Szakmai és közérdekű cikkeket és tanulmányokat közöl folyamatosan a Művelődés, a Hepehupa, a Limes, a Caiete Silvane, a Gazeta de Duminică, a Școala Noastră, a Romániai Magyar Szó, a Szabadság, a Kalotaszeg, a Szilágysági Szó, a Kraszna, a Szilágyság, a Sarmasági Hírmondó, a Szilágysági Vidéki Napló, az Árkád folyóiratokban, valamint a Nemzetiségi Fesztivál Füzetekben (1991–2000).
Fejér Lászlóval és Kovács Sándorral együtt kiadta Fazakas Ferenc: Életemet elmesélem című könyvét (Kriterion, 1998); A grundtól az olimpiáig helytörténeti füzetet (Zilah, 2001), több kollégával közösen Körösfő képes monográfiáját (2001). Egyik legjelentősebb alkotása a Szilágysági magyarok című monográfia munkaközösségének megszervezése (Kriterion, 1999), amelynek második kötete kiadóra vár.
– Mindenekelőtt arra kérlek, mutatkozzál be néhány mondatban olvasóinknak: mikor és hol születtél, hol jártál iskolába, milyen intelmekkel tarisznyáltak fel szüleid, amikor útnak indítottak, hogy keresd és megtaláld helyedet a világban?
– Kezdhetném hagyományosan: a kalotaszegi Körösfőn születtem 1951. március 13-án, kézműves-háziiparos családban. Négyen voltunk testvérek, közülünk sajnos az egyik kishúgom orvosi műhiba miatt nyolcvanegy napos korában tüdőgyulladásban meghalt. A négygyermekes család megszokott volt körösfői viszonylatban akkor, az egykézés nem volt jellemző még Felszegen, mint a nádasmenti falvakban. Édesanyámék családjához képest viszont visszalépés volt, mivel ők a Nagy Péntekek famíliájából nyolcan érték meg a felnőtt kort.
A második világháború utáni Körösfőn elég nehéz világba születtem és nevelkedtem. Sok család siratta elhunyt vagy eltűnt szeretteit. Emlékszem, hogy dédnagyanyám haláláig (1966) nem nyugodott bele, hogy az első világégésben férjét elvesztette. Férje, Mihály János Cika a galíciai front első csatájának első áldozatai közt halt hősi halált Halics mellett 1914. szeptember 31-én, nagyon fiatalon, és három árvát hagyott maga után. Dédapámról még csak annyit, hogy tehetséges fafaragó volt, és részt vett abban a csapatban, amely Bartók Bélának készítette a híres kalotaszegi hímes bútorát.
A második világégés sem kegyelmezett családunknak, két nagybátyám pusztult el, amihez hozzáadható a falunk létét megrendítő esemény, amikor 1944. október 11-én, a front átvonulása után a szomszédos hegyi lakosok (főleg a hitványabb bedecsiek vezetésével) irgalmatlanul kirabolták Körösfőt. Állatok, szekerek, élelem, ruha, kályha és lábbeli nélkül hagyták a háborútól amúgy is sokat szenvedett, férfiak nélkül maradt, védtelen, kétségbeesett asszonyokat. A 15 éves édesanyámnak Bungar Iosif rángatta le erőszakkal egyetlen pár csizmáját, mezítláb indítván neki a télnek. Kuruc Pisti bátyánkat, a Hangya Szövetkezet raktárosát félholtra verték és két napig vallatták a hideg vizes hordóban eldugott kincseket keresve rajta. Hasonló dolgok történtek a környező magyar falvakban is. Feleségem nagyapjának mondta egyik román szomszédja: magyarok vagytok, szenvedjetek, örüljetek, ha a gúnyátok megmarad rajtatok. Aztán végig kellett néznie, amint román szolgája szekérre felrak minden értékes holmit és élelmet, majd indulás előtt köszönetképpen ostorával végigvágott egykori kenyéradója hátán.
Falunkat a teljes pusztulástól az orosz hadsereg egyik tisztje mentette meg, az első világháborút megjárt oroszul még tudó öregek könyörgésére. Elképzelhető, milyen lehetett a Völgyön szekéren közeledő rablóbanda meglepetése, mikor gépfegyvertűz fogadta őket a Kuruc oldalról. Erről tanúskodik a református egyház első Családkönyve: „Ezt a családkönyvet megmentettem az elpusztulástól 1944. október 12-én, amikor megszállták az oroszok Körösfőt. (Péntek Márton Piszkiri presbiter)”.
A nehéz világ tovább hitványodott, mert szovjet mintára megkezdték a közös gazdaságok szervezését, először társulásokba, majd termelőszövetkezetekbe való csalogatással, végül a legdurvább erőszakkal. A túléléshez, a mindennapi előteremtéséhez a gyenge lábakon tipegő háziipar nyújtott megoldást, ami hatalmas áldozatot követelt a vállalkozó szellemű emberektől. Édesanyámat idős koráig sosem láttam éjfél előtt ágyba térni, aztán korán, a tehéncsorda kihajtása előtt már a műhelyben görnyedve, az eszterga előtt vagy az asztalnál fűzögetve találta a hajnal. Így sikerült lábra állniuk, házat építeniük, minket iskolába járatniuk, hiszen esküvőjükön nagyapám egy rendes pár csizmát sem biztosított kisebbik fiának. Korán, már ötödikes tanuló koromban, fejlett fizikumomnak köszönhetően, rendesen tudtam esztergálni (a vésőt fogni), annyira megszerettem, hogy vakációimat egyetemista és tanár koromban is édesapám 2001-ben bekövetkezett haláláig mindig otthon, a műhelyben esztergálva töltöttem.
– Milyen hangulata volt gyermekkorodban szülőfaludnak, mi változott azóta? Mit jelentett Kalotaszegen körösfői magyar gyermeknek, fiatalnak lenni? Volt részed ezért hátrányos megkülönböztetésben, az iskolában, egyetemen vagy később a katonaságnál, bárhol?
– Körösfő lakosságának száma sosem haladta meg a másfél ezret (mára már ezren alig élnek a faluban), gyerekáldás azért bőven volt, hiszen pajtásaimmal harmincan szorongtunk a régi, egykori felekezeti iskola egyik osztályában. Az új, emeletes iskolában az 1952-ben születettek végeztek legelőször. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy 2010-ben Antal István ifjú igazgató meghívására részt vehettünk az iskola Kós Károly névre való keresztelésének ünnepén, s újra találkozhattunk kedves tanító néninkkel s még élő tanárainkkal: Szabó T. E. Attilával, Mártonné Tőrös Ilonkával és Mihályné Tóth Annával, Fekete Károllyal és Fekete Ernővel. Aránylag jó magaviseletű gyereknek számítottam, azért én is belekóstoltam párszor a körmös, a tenyeres, vagy a kukoricaszemen való térdepelés, a nádpálca és a nadrágszíj élményeibe. Alig vártuk a hétvégét, amikor sorjában kipróbáltuk az egyetlen, a háborúból maradt Eska típusú biciklit (10 banit fizettünk egy fordulóért). Vasárnap délutánonként darabjaira rúgtuk a rongylabdákat. A villany bevezetéséig mozikaraván járt filmeket vetíteni a kultúrház falára. Visszaemlékszem az 1954-es foci világbajnokságra is, amikor apró gyerekként lábatlankodtam a nagybátyám, Cika Gyuri telepes rádióját hallgató és a magyar válogatottnak – Puskásnak, Kocsisnak, Grosicsnak – szurkoló falubeliek között. Ugyanúgy emlékszem az 1956-os eseményekre, s most is látom a megdöbbent arcokat, a kétségbeesést a megtorlások és a véres események hallatán.
A román nyelv elsajátítása számomra könnyűnek tűnt, mivel sok román könyvet olvastam, és néha beszélgethettem az egyik nagynéném román férjével. Főleg a téli vakációban, az ünnepek idején, disznóvágáskor tartózkodtak huzamosabb ideig otthon. A téli esték különösen vidáman teltek nekem és a románul szintén folyékonyan beszélő unokaöcsémnek, amikor a tolmács szerepét játszottuk a románul vajmi keveset beszélő nagyanyám és a magyarul ugyanannyit értő Nelu sógor (Bota Ioan) között. Őszintén elmondhatom, hogy származásom, nevem miatt nyíltan sosem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Az általános iskolában a romántanárnő nagyon kedvelt, amiért olyan sokat olvastam és szépen beszéltem. A katonaságnál és az egyetemen sem éreztem megkülönböztetést. Sőt a nevem miatt nagy becsületem volt Ioan Piersic őrnagynál, a híres színész, Florin Piersic nagybátyjánál. Akkoriban nagyon megbíztak katonáéknál a magyar bakákban. Az egyetemen sok román jó barátom volt, akikkel végig egy szobában laktunk. Sokat hülyültünk s autonómiákat osztottunk Erdély egyes részeinek (attól függően, honnan származtunk), engem elfogadtak és megválasztottak ezelőtt 36 évvel az önálló Erdély gubernátorának. Egyformán befogadóak voltunk és vallottuk: a lényeg az, hogy eléggé szeresd ezt a szülőföldet, amit Erdélynek hívnak és képes legyél érte áldozatot hozni, küzdeni; megelégedjél azzal a kevéssel, amit nyújthat, amely azonban nagyon édes és kedves lehet. Mert tudod, hogy a tied, és azt senki tőled el nem veheti. Nekem érthetetlen az a magatartás, hogy még most is bizonyos szülők nem anyanyelven taníttatják gyereküket, mondván, hogy jobban tudnak majd érvényesülni az életben. Ez hamis állítás volt mindig. Ennek ellenkezőjét tanítottam diákjaimnak. Ebben nevelkedtek gyermekeim is, akik itthon maradtak, megtalálták helyüket és számításukat. Azt szeretném, ha unokáim is ugyanúgy éreznének, élnének, gondolkodnának és cselekednének.
– Kik befolyásolták fejlődésedet? Kihez szerettél volna hasonlítani? Miért lettél történész, kik voltak kedvenc tanítóid, mestereid? Mit tudtál megtanulni a családban, szülőfaludban és mit tehettél hozzá a kolozsvári egyetemen?
– Szülőfalum vonzása még most is erőteljes, hiszen ott nyugszanak őseim, ott élnek rokonaim, ismerőseim és kedves barátaim. Divat volt régebben a kalákában történő segítségnyújtás komolyabb munkálatoknál (például házépítésnél), de kalákában folyt a kukoricahántás is, ahol a kukoricacsövekről leszedett panusában kedvünkre hempereghettünk, birkózhattunk és bajszokat aggathattunk egymásnak. A visítozó lányoknak alaposan teletömtük alsóneműiket puha panusával.
Téli estéken a férfiak összeültek beszélgetni, pipázgatni, italozni. Fahordás és friss vízhozatal ellenében minket, gyerekeket is beengedtek. A kályha melletti sarokba kucorodtunk, és tátott szájjal hallgattuk egy évszázad eseményeit, a két világháború történéseit, szemtanúk által egyes szám első személyben elmesélve. Harcolni láttuk őket a szerb fronton, Galíciában az oroszokkal, Isonzónál az olaszokkal, vagy dideregve, vacogva, vonszolva magukat a Don-kanyarnál, éhezni az orosz lágerekben. A disznótor az egyik legszebb élménynek számított Mikulás napja környékén. Mi, gyermekek már napokkal előtte izgultunk és készültünk egy kis tüzelődésre, hiszen abban az időben még szalmával perzselték a göndörszőrű mangalicát.
A tanulás, a könyv szeretete hagyomány volt családunkban, rongyosra olvastuk a faluban létező könyveket, az érdekesebbek fejezetre bontva jártak kézről kézre. Abban a szegény világban anyám testvérei közül Laci, Miki, Anna Kolozsvárt tanultak, Kati néném egy hegyközszentmiklósi időszakot követően nyugdíjazásáig volt tanítónő a faluban. Keresztapám, az utolsó Mihály János Cika a bánffyhunyadi kereskedelmi szövetkezet elnöke volt. Unokatestvérem, Mihály Éva Cika pedig gyerekorvosként tevékenykedett. Azt, hogy én is jól tanultam, szüleimnek, tanáraimnak és jó kollégáimnak köszönhetem. Hogy tanár lettem, osztályfőnököm, Makfalvi Erzsike példamutatásának eredménye. A középiskolában végig párhuzamosan szerettem a történelmet és a földrajzot, de a biológiatanárom, Vasas Samu egyénisége hatott rám különösen, akitől megtanultam az egyenes tartást, a népi hagyományok tiszteletét és becsülését. Vele tanultuk meg és barangoltuk végig nagy sikerrel Szentimrei Jenő: Csáki bíró lánya című népszínművével egész Romániát. Játszottunk a kolozsvári és a szentgyörgyi színházban is, valamint Kalotaszeg és Székelyföld számtalan településén, Körösfőtől Csíkszentsimonig, sőt Bukarestben és Budapesten is. Én a vőlegény szerepét játszottam, Árvadi csizmadia fiát, aki menyasszonyát halálra táncoltatta.
Vasas Samutól kaptam az első megbízatást a Kalotaszeg folyóirat új sorozatának beindítása után, ahol ő volt a mindenes szerkesztő, hogy írjam meg folytatásos cikkekben a magyarok történetét. Egyetemi éveim alatt Jakó Zsigmond professzor volt számomra az alaposság és a komolyság mintaképe, Kovács József a szakmai megbízhatóság megtestesítője, míg Imreh István szakmai igényességre nevelt, államvizsga dolgozatom türelmes irányításával is. A szülőfalumból származó Péntek János nyelvészprofesszor mai napig fő támaszom és tanácsadóm, 2001-ben közösen szerkesztettük Körösfő kismonográfiáját. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindítása óta Egyed Ákos akadémikust tekintem tanítómesteremnek és második apámnak.
Az egyetem elvégzése után Zilahon tanítottam különböző iskolákban, főleg románul. Az 1989-es váltás után bekapcsolódtam a Szilágyság szellemi és politikai életébe. Az első napokban megjelent Szilágysági Szóban, majd a Szilágyságban közérdekű cikkekkel jelentkeztem, majd Joikits Attilával magyarságtörténelem leckéket közöltünk sorozatban tanároknak és diákoknak. 1994 és 1995 között a Bemutatjuk falvainkat sorozatban megírtam Kalotaszeg Szilágy megyéhez szakadt alszegi falvainak rövid történetét (Magyarzsombor, Nagypetri, Kispetri, Középlak, Váralmás, Bábony, Farnas, Zsobok, Sztána és Ketesd). Ez felbátorított egy szilágysági monográfia megszerkesztéséhez, kezdetben Major Miklós szilágynagyfalusi kollégámmal és Sipos László bogdándi iskolaigazgatóval, majd egyre bővülő szerzőgárdával. Ebből született meg 1999-ben a Szilágysági magyarok első kötete, amely kétezer példányban kelt el, és lendületet adott a második és harmadik kötet megírásához és szerkesztéséhez.
– Mikor nősültél? Milyen körülmények között kezdted el helytörténészi munkásságodat, hogyan született meg a Szilágysági magyarok nagy sikerű kötet, és mikor olvashatjuk a folytatást, a képes krónikát? Hogyan működik az EME Zilah és Vidéke fiókszervezete?
– Feleségem, Erzsébet, nyárszói születésű, már bánffyhunyadi középiskolás korunk óta udvaroltam neki, együtt ingáztunk. Az esküvőnk első éves egyetemista koromban történt a nyárszói református templomban. Két szép gyerekkel áldott meg az Isten. Egyetem után, 1977-ben Zilahra költöztünk. A zilahi 2-es számú Általános Iskolába kerültem, Vártelekre, ahol románul kellett tanítani. Kiderült, hogy nem is volt olyan rossz választás, Erdély bejáratánál, a Meszesi kapunál tanítani, az ókori Porolissum szomszédságában. Sok jó és tehetséges tanulóm származott Mojgrádról, akikkel tavaszonként (hisz akkor még szántották a mojgrádi tetőn a római vár területét) sok értékes római leletet gyűjtöttünk az iskola múzeumi sarkába, amiket a fordulat előtt egy évvel át kellett hogy adjak a Zilahi Múzeumnak. Azokban a sötét években, amelyeknek fiatalságunk leggyönyörűbb éveinek kellett volna lenniük, nem bízhattál majdnem senkiben, még véleményt is veszélyes volt cserélni. Csak otthon éreztük magunkat biztonságban, szüleinkkel, nagyszüleinkkel és gyerekkori pajtásainkkal mertünk őszintén tárgyalni. Számomra igen nehéz volt az alkalmazkodás, még diákjaimmal is politikai vicceket mondtunk, aminek meg is lett később az eredménye. Megízlelhettem ellenben, milyen gyógyító ereje van az Istenhez való őszinte imádkozásnak és a benne való hitnek. Jó az, ha az ember mindig egyenesben van Istenével. Az 1989. évi decemberi események Zilahon, a város főutcáján találtak. A Szabad Európa rádióból és a magyar tévéből értesültünk a beindult eseményekről. 1990-től a zilahi Simion Bãrnuțiu és az Avram Iancu iskolákba kértem áthelyezésemet, ahol tanárként tevékenykedek most, 2011-ben is, annyi kitérővel, hogy 1995 és 1997, majd 1999 és 2003 között kinevezett aligazgatója voltam a Fenyves negyedi iskolának. Örömünkre a fizika–kémiatanár feleségem is ott tanított, majd 1994-től Ildikó lányom is ott kapta első tanítónői állását. Szép életünk van a Szilágyságban, mégis Mikes Kelemennel mondhatom: úgy szeretem Szilágyságot, hogy el nem feledhetem Kalotaszeget. Ha otthon, szülőfalumban maradtam volna, anyagilag biztosan jobban állnék, szaporán esztergálnék ma is édesapám műhelyében, ott a Kuruc oldal alatt, de valószínűleg egyetlen elképzelésemet, gondolatomat sem fektettem volna papírra.
Azt is elmondhatom, hogy ha újra kezdhetném, ismét pedagógus lennék. Terveimet, elgondolásaimat mindig is szerettem halogatás nélkül gyakorlatba ültetni. Így valósult meg például a Vasvári Pál emlékére emelt kopjafa Körösfőn (1995), az emléktábla Nagymonban Márton Gyula nyelvészprofesszor házán (1996), a Zilah 525 év emléktábla (1998), az Ady Endre halálának 80. esztendejére szervezett közös ünnepségek Kalotaszegen és Szilágyságban: Nyárszón, Zilahon és Diósadon (1999), a Petőfi emlékoszlop Bánffyhunyadon (1999), az 1848-as obeliszk Zilahon (1999), a Sipos László emléktábla Bogdándon (2001), a Wesselényi szobor Zsibón (2004).
Úgy érzem, bőven válaszoltam kérdéseidre, sok időbe telt a közel hat évtizednyi emlékeimet felidézni, de jólesett és utólagosan elégtételt érzek ezért. Saját kezdeményezésre talán sosem fogalmaztam volna így meg élményeimet, pályafutásom és eddigi munkásságom egyes részeit. Köszönöm, hogy rám is gondoltál, és úgy érzed: a Szilágyság-kutatásnak van múltja, jelene és jövője, mert van egy Kurucjancsija.
– Igen, van a Szilágyságnak egy Kurucjancsija, akit a Kalotaszeg egy kis részével Körösfőtől kaptunk ajándékba. Szerintem sok hasonló, népünk önazonosságát kutató, ápolásában elkötelezett, az együtt élő nemzetiségek barátságát hirdető értelmiségire lenne szükség ma és nem csak a Szilágyságban, hanem máshol is.
Gáspár Attila?
Művelődés (Kolozsvár)

Egy név a sepsiszentgyörgyi ötvenhatos emléktábláról (2.)
Szekeresi Nagy József
Szekeresi Nagy József (Ákos, 1913. március 8.–1961. augusztus 6., dési börtön), földbirtokos, a Dobay-per hetedrendű vádlottja. A Szekeresi eredetileg nem nemesi előnév, hanem öt ákosi Nagy családtól való megkülönböztetésre szolgált, a család a szatmári Nagyszekeresből származott.
Az 1913-ban született Nagy István nevelte, ő íratta be a vidék híres iskolájába, a zilahi Református Wesselényi Kollégiumba. Ezt a 200 holdas birtokot örökölte Nagy József a Zilahon és Szatmáron pallérozódott fiú apja 1937-ben bekövetkezett halála után. Az atlétatermetű és -erejű fiatalembert az ákosiak azonnal vezérüknek fogadták. A második bécsi döntés és a magyar honvédek bevonulása után a 27 éves Nagy Józsefet a község bírójának választották, és 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig a falu vezetője maradt. Visszaemlékezések szerint kiválóan végezte bírói munkáját. Feleségül vette a környék legtekintélyesebb birtokosának, Dobai Bálintnak, azaz az elsőrendű vádlott Dobai István édesapjának Katica nevű lányát. Nagy József a zsidóellenes intézkedések miatt – köztisztviselői társaihoz hasonlóan – 1944. március 31-én lemondott a bírói tisztségéről. Ettől kezdve ellenállóként tisztelték. A régi kommunisták, majd a deportálásból hazakerült zsidók keresték fel. A falu kollektív emlékezete szerint Nagy Józsefnek köszönhető, hogy sem a Maniu-gárdisták és „voluntárok”, sem a bevonuló szovjet hadsereg egységei nem garázdálkodtak Ákoson. Senkit nem hurcoltak el sem a földvári megsemmisítő munkatáborba, sem a Szovjetunióba „malenkij robot”-ra. Akkora tekintélye volt, hogy a berendezkedő kommunista hatalomnak is előbb kényszerlakhelyre kellett hurcolnia Nagy Józsefet, hogy később a kollektív gazdaság megszervezését elindíthassák a faluban. Már korábban, az 1945. évi földreformmal elvették a család 50 hektáron felüli birtokát. 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka Szamosújvárra kényszerlakhelyre hurcolták. Az Ákosról deportált öt család birtokán hamarosan létrehozták az első kollektív gazdaságot. Nagy József Szamosújváron napszámos munkára járt a helyi állami gazdaságba és az útépítéshez. Ezt azonban nem tudta elviselni, ezért kézifűrészbakot szerzett, s azzal járta a várost, és felkérésre fát vágott. A deportáltak az „amerikai felszabadítók”-at várták, azok pedig nem jöttek. 1956 elején megszületett egyetlen lányuk, Zsófia. Akkor már fedél volt a fejük felett, mert az egyik cigány család átengedte cigánysori kunyhóját. Ezért volt a lakcíme a Muzsikusok utcájában. A Lengyelországban zajló munkássztrájkok újból reménységgel töltötték el a szamosújvári kényszerlakhelyeseket. Nagy József gyakran megszökött a kényszerlakhelyről, és Kolozsváron felkereste sógorát, a nemzetközi jogász Dobai Istvánt, akit már régóta az erdélyi kérdés méltányos megoldása foglalkoztatott. 1956 októberében – olvasható az első, 1957. március 30-i kihallgatása jegyzőkönyvében – meglátogatta Dobai István felesége, Varga Piroska, aki elolvasásra átadott neki három, Magyarországon megjelent forradalmi verset. Valószínű, a látogatásra 1956. november közepén kerülhetett sor, hiszen Varga László református lelkész, a per másodrendű vádlottja november 4-én hajnalban csempészte át a magyar–román határon azokat a forradalom idején megjelent verseket, amelyeket később a családban, ismerősök körében terjesztettek. 1957. március elején Dobai István egyik kolozsvári látogatása során elolvasásra átadta neki az „ENSZ-memorandum” egyik példányát, amelyet elolvasott és ott is hagyott a sógoránál, egyetértett annak tartalmával, célkitűzéseivel.
1957. március 30-án letartóztatták, és azonnal ki is hallgatták.
A bírósági tárgyalás során Nagy József tagadta az ellene felhozott vádakat, csak a versek átvételét, őrzését ismerte be. Mivel a vallatások során a kihallgató tisztnek beismerő vallomást sikerült kicsikarnia tőle, az ítélet meghozatalánál ezt vették figyelembe. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1957. november 5-én az 1957/1795. számú ítéletében a 1950/199. számú törvényerejű rendelet 6. szakaszának 3. bekezdése, az 1. szakasz „a” és „c” betűjének előírásai alapján – enyhítő körülmények figyelembevételével – öt év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Dobai István visszaemlékezése szerint Nagy Józsefet a letartóztatásakor azzal hitegették, hogy csak formaságból hozták be, amint megadja a szükséges felvilágosításokat, szabadlábra helyezik, visszamehet Ákosra. Dobai István visszaemlékezése szerint Nagy József elhitte a trükköt, és vallatójának, Ioan Oprea főhadnagynak mindent elmondott nemcsak az erdélyi kérdés méltányos megoldására irányuló mozgalomról és résztvevőinek társadalmi kapcsolatairól, hanem részletesen mindent a Dobai családról, többek között, hogy Dobai Bálintot 1949-ben a Securitate emberei verték agyon, és Dobai István „fanatizmusában a román nemzet ellen a legszörnyűbb rémtettek végrehajtására is feljogosítva érzi magát”. Emiatt Dobai Istvánt különrepülőgéppel Bukarestbe szállították, ahol a magyar kérdések „szakértője”, Iosif Moldovan vallatta. (Lásd: Dobai István: Múlandó Szilágyság. 168–169. o.) Nagy József semmit sem tudott vallomásai következményeiről. Francisc Uţiu vallatótiszt fedte fel előtte a trükköt. Nagy József rettenetesen elszégyellte magát, és kétségbe esett. Heteken át emésztette magát, cellatársai kiröhögték, hogy legféltettebb titkairól is mindent kifecsegett.
Nagy József 1957 szeptemberében a szamosújvári gyűjtőfegyházba került, innen vitték a tárgyalásra, itt közölték vele az ítéletet. Szamosújvárról a jilavai földalatti kazamatákba, majd a piteşti-i fegyházba került. 1960 júniusában átszállították a dési börtönbe, itt halt meg 1961. augusztus 6-án.
Amikor felidézzük az ákosi Szekeresi Nagy József alakját, emberi nagyságát, a községét, szülőfaluját szolgáló tetteit, valójában Szekeresi Nagy Józsefet a jellel jelöltek közé emeljük! Hiszem, hogy a 2011. szeptember 4-én leleplezett, „birtokba vett”, Szekeresi Nagy Józsefet ábrázoló dombormű és emléktábla a világ minden részére szétszóródott ákosiak és környékbeliek igazi zarándokhelye lesz.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),