Gyurkovics Hunor szabadkai grafikus-festőművésznek és Banner Zoltán művészettörténésznek ítélte oda idén a Szervátiusz Jenő-díjat a néhai kolozsvári szobrászművész nevét viselő alapítvány. A díjat november 13-án, vasárnap adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt és a díjat Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész 2003-ban, édesapja születésének 100. évfordulója alkalmával hozta létre. A díjat minden évben egy, a nemzeti kultúráért elkötelezett képzőművésznek ítélik oda. Idén e rendtől eltérően két művész részesült a kitüntetésben. Ennek okáról, Szervátiusz Tiborné, a kuratórium elnöke elmondta: szükségesnek tartja, hogy a megszületett műről megfelelő szakmai értékelés is szülessék. /Banner Zoltán Szervátiusz Jenő-díjat kapott. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 15./

„Az egyik igen nagy fájdalmam, hogy az anyaországban is kisebbségben él szellemileg és lelkileg a magyarság, s ma inkább, mint bármikor. Ha ez az anyaország egy valódi nemzeti állam lenne, könnyebb lenne a végeken élő magyarok sorsa, reménye is, mint arra néhány évig volt is példa. Szerintem magyar politikus soha nem mondhat le az elszakított területekről, lakóinak jogairól” – vallja Szervátiusz Tibor, Kossuth-díjas szobrászművész a Mindörökké, Erdély /Kairosz Kiadó, Budapest, 2009/ című beszélgetés-kötetben. A Kairosz Kiadó Magyarnak lenni népszerű sorozatában Szervátiusz Klára, a művész felesége kérdezte a neves alkotóművészt. A művész életének fontosabb fordulópontjait érintő kötetben szó esik a pálya indulásainak nehézségeiről, a küzdelmes menekülésről Erdélyből, Babba Mária szerepéről, az erdélyi és a magyarországi kisebbségi létről. Szervátiusz Tibor hangsúlyozta: „Az egészben az a legtragikusabb, hogy ez a kis Csonka-Magyarország tele van belső ellenséggel. Ez az, ami érthetetlen. Ugyanis, ha ez az ország nem áll talpra, nem erősödik meg minden területen, akkor az elszakadt területek magyarsága számára is reménytelenné válik a helyzet, a sors. Ezt a beteg országot kellene meggyógyítani, talpra állítani, s innen megszervezni a világban szétszóródott magyarságot. Ehelyett most belső ellenség, vezetés irtja és pusztítja mindazt, ami magyar, ami tisztesség és becsület. ” Szervátiusz Tibor Kolozsváron született, ott töltötte gyermekéveit, s megható élményeket őriz a 40-es évek történelmi időszakából, a legemlékezetesebb számára Erdély visszacsatolása. A kolozsvári Szent Mihály templomban áll Szervátiusz Tibor fehér-mészkőből készült Pietája. A művész így vall erről a szobráról: „A Szent Mihály templomot éppen akkor restaurálták, 1957-ben, s ebből az alkalomból kértek fel a Pieta elkészítésére. ” „Három alak áll a kereszt alatt, balról a Szűzanya, jobbról arimateai József tartja Jézus testét. Ott van a torony alatti kápolna falában, az emberek nagyon szerették, fényesre simogatták Jézus lábait. ” A művész a megbízást Márton Áron püspöktől, Erdély legendás hírű főpapjától kapta, igaz csak közvetve, mert akkor már szobafogságban volt Dél-Erdélyben, Gyulafehérvárt. Áldását küldte a tervre, azt üzenvén: nagyon tetszik neki. Szervátiusz Tibor megalkotta Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bartók Béla, Szabó Dezső és Németh László szobrát, mert erősítést adtak a művésznek a kisebbségi sorsban. Nehéz körülmények között alkotott, a híres Dózsa szobrába belesűrítette bukásainkat, tragédiáinkat, a későbbi tüzes trónjainkat. „Benne vannak tehát a későbbi forradalmi bukásaink, de benne van Trianon is. Tulajdonképpen Trianon teljes kifejezése, mivel a végtagjai hiányoznak, levágták, leégették. Megmaradt a törzs, amely kegyetlenül vergődik, szenved, kínlódik az életért, a megmaradásért…”Elmondta, miért kellett elhagynia szülőföldjét: „Ha édesapám nem segít bennünket, akár éhen is halhattunk volna a családommal. A titkosrendőrség állandóan zaklatott, számtalan megfigyelő leste minden mozdulatunkat. Arra csak később jöttem rá, már itt, hogy igen közelről is figyeltek a Secu számára. Állandóan követtek, fenyegettek, lehallgattak, házkutatást is tartottak. Olyan lelki terrornak vetettek alá, hogy már nem bírtam. ” A művész 1977. szeptember 12-én érkezett Magyarországra. Időközben feleségével létrehozták a Szervátiusz Alapítványt, valamint a Szervátiusz Jenő díjat, mert szeretné elérni, hogy újabb követői legyenek, akik vállalják a nemzeti kultúra gyökereinek felmutatását művészetükben. /Frigyesy Ágnes: Mindörökké Erdély. Beszélgetés-kötet a Kossuth-díjas Szervátiusz Tiborral. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), júl. 22./

Szervátiusz Jenő-díj Kákonyi Csillának
2003-tól osztja ki évente ilyenkor a kiváló erdélyi szobrászművész nevét viselő díjait a budapesti Szervátiusz Alapítvány kuratóriuma. Az eltelt évtizedek során néhány Erdélyben élő alkotó is átvehette a rangos kitüntetést. Idén Kákonyi Csilla marosvásárhelyi festőművész örülhet az elismerésnek. A díjátadásra november 19-én 18 órai kezdettel kerül sor a budai várban, a Magyarság Háza Corvin Termében. Ebből az alkalomból a festőnő olajkompozícióiból kiállítás is nyílik a Magyarság Háza emeleti kerengőjében. A kitüntetett laudációját Nagy Miklós Kund művészeti író tartja. A másik két díjazott Magyari Lajos sepsiszentgyörgyi költő, laudátor Lisztóczky László művelődéstörténész, valamint a Muzsikás együttes, amelyet Temesi Ferenc Kossuth- díjas író laudál. A kitüntetéseket Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművész, a díj alapítója adja át. Az ünnepi összejövetelen Veress László, az Országgyűlés elnökének kabinetfőnöke mond köszöntőt. Közreműködik Lázár Csaba színművész. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke.
Népújság (Marosvásárhely)

Kákonyi Csilla Szervátiusz Jenő-díjas
Rangos anyaországi elismerésben részesült Kákonyi Csilla festőművész, a Barabás Miklós Céh alapító tagja és marosvásárhelyi csoportjának vezetője. Több évtizedes, kimagasló művészi tevékenységéért a Szervátiusz Alapítvány Szervátiusz Jenő-díjra érdemesítette. A díjátadó ünnepségre 2014. november 19-én Budapesten, a Szentháromság-tér 6. szám alatti Magyarság Házának Corvin-termében került sor. És ugyanott, az emeleti kerengőben nyílt meg Kákonyi Csilla festészeti tárlata is, ami december 10-ig látogatható. Az alábbiakban a művésznek a díj átvételekor mondott beszédét adjuk közre.
Vallomások, gondolatok
Tudattal és lélekkel megáldott emberi sorsunk ég és föld közé feszül. A bennünket körülvevő csodálatos kinti világnál is csodálatosabb, különösebb élet tenyészik bennünk legbelül, mindnyájunkban. Ez a világ teljesen személyes, lelki világ. Szinte természetes hát, hogy különbözőségéből adódóan gyakran konfrontálódik, fájdalmasan ütközik a „külső”, az objektív, a közömbös valódi világgal. Ilyenkor a festő -- mert a művészet is az emberi önvédelem eszköze – nekiáll és képet fest, hogy valahogyan „kihúzza magát a csávából”. Ideiglenesen legalábbis. Feltárva érzelmeit, személyisége és szemlélete szerint értelmezi a világot és azon fáradozik, hogy gondolatait átadhatóvá tegye művében embertársainak.
Szabadság (Kolozsvár)

Átadták a Szervátiusz Jenő-díjakat
Idén a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület (TÁME), illetve annak vezetője, Hadnagy Jolán is részesült e rangos elismerésben.
A díjakat november 16-án adták át Budapesten. A Szervátiusz Alapítványt Szervátiusz Tibor Kossuth díjas szobrászművész alapította, szintén szobrász édesapja: Szervátiusz Jenő (1903-1983) születésének 100. évfordulóján 2003-ban. Egyúttal létrehozta a Szervátiusz Jenő-díjat is, azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, magyar művészekre. A Szervátiusz Jenő-díjat a kuratórium évente adja át olyan képzőművészeknek - festő, szobrász, grafikus -, akik a nemzeti kultúra gyökereit felmutató, magas színvonalú művészetet hoznak, hoztak létre. A formakultúra ugyanis - a nyelv és zene mellett - a legfontosabb identitás-megtartó erő egy nemzet életében, a megmaradásunk egyik záloga. 2005 óta - felváltva - művészettörténész, illetve újságíró is kap alternatív Szervátiusz Jenő-díjat a magyar művészet bemutatásáért, értékeléséért, valamint azok, akik munkájukkal hozzájárulnak a magyar nemzeti identitástudat erősítéséhez - írja az alapítványtevő a Szervátiusz Alapítvány küldetéséről.
A díj egy szoborból, pénzből és oklevélből áll. Az ide vonatkozó részletekkel, az idei díajzásosról szóló beszámolónkkal a későbbiekben visszatérünk!
Szervátiusz Jenőről, a névadóról
Kincses Kolozsvárt született még a "boldog békeidőkben", a hosszú 20. század hajnalán. Felmenői között nemesek, szász iparosok éppúgy megtalálhatók, mint háromszéki gazdálkodók.
A középkori Kolozsvári testvérek után Erdély első jelentős szobrásza. Igen ifjan kitanul ugyan néhány mesterséget, a kovács- és a bútorkészítő-szakmát, ám 1925-ben már Párizsban tanulja a szobrászatot. Ekkor mindössze 22 éves. Két év múlva beiratkozik a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára, ahol szobrász szakon szerez diplomát. Ily módon leírható, hogy "eredeti" foglalkozása szerint is szobrász.
A kisebbségi sors legnagyobb megpróbáltatásaiban és megaláztatásaiban is mindvégig hű maradt magyarságához, s ebben a szellemben nevelte fiát is. Egy hátizsákkal, benne a vésői, s fiával számtalanszor végiggyalogolta Erdély falvait, s így mélyen megismerte népe életét, szellemi kincseit, örökségét. Ezek az élmények határozták meg művészetének alakulását.
A párizsi élmények után sem állt be a "nyugati" művészek utánzói közé, s bár szerette az akkor divatos kubizmust, nem követett szolgai módon egyetlen irányzatot sem. Saját nyelvet, szobrászi kifejezési módot alakított ki, az erdélyi balladák egyedülálló stílusú faragója lett. A párizsi éveknek talán az lett a legnagyobb hozadéka, hogy bátran nyúlt az akt-témához.
Trianon után Erdélyben kibontakozó szellemi irányzatok közül elsősorban a transzszilvanizmushoz, az autonóm hagyományok őrzését és gyarapítását hivatásának tekintő Erdélyi Helikon értelmiségi csoportosulásához fűzték szoros szálak. Mint tudjuk, a Kós Károly, Bánffy Miklós, Kemény János vezetésével működő mozgalom 1929-ben hozta létre Barabás Miklós Céh néven "az erdélyi képzőművészek szabad munkaközösségét". Ennek lett tagja Szervátiusz Jenő is, s a Céh által rendezett kiállításokon gyakorta állított ki. 1933 és 1936 között kísérletet tett Szolnay Sándor festőművésszel arra, hogy pótolja a megszűnt kolozsvári magyar művészképzést. Magániskolát nyitottak a Minerva Nyomda emeleti traktusán. "E kor művészeinek erdélyisége világfigyelő tető volt, nem szemhatár szűkítő provincializmus" - írja róluk egy tanulmányban Lisztóczky László művelődéstörténész.
Elismertsége a boldog "kicsi magyar idő" után is megmaradt. Állami díjas, Érdemes Művészként elfogadható anyagi körülmények között élhetett, alkothatott. Nem vett részt a diktatórikus évek közéletében, emiatt a főiskolán háttérbe szorították. Egyetlen nagy köztéri alkotását 1971-72 készíthette, a farkaslaki Tamási Áronnak faragtak emlékművet fiával, Szervátiusz Tiborral közösen. Ekkorra ugyanis már megromlott egészségi állapota. Hamarosan szívműtéten esett át. Ezt követően az időközben Magyarországra áttelepülni kényszerült fiánál élt haláláig Budapesten.
Életének eme utolsó szakasza igen eredményes volt, közben elkészíthette a pápai Jókai-emlékművet, a soproni Cantata Profanát, s a budapesti Bartók Intézet felkérésére is faragott egy Cantatát.
Egyébként igen termékeny szobrász volt, több mint ezer szobrot készített, s ezek túlnyomó többsége magánszemélyeknél található szerte a világon.
Posztumusz Magyar Örökség díjat kapott 2003-ban. Emlékét Budapest X. kerületében a róla elnevezett általános iskola is őrzi.
Rendelkezik Szervátiusz Jenő-szoborral a kolozsvári Szépművészeti Múzeum, a budapesti Nemzeti Galéria, és 1996 óta a Kolozsvári Szervátiusz Múzeumban látható csaknem hetven műve, amelyet fia adományozott a városnak. A gyűjteményt a Kolozsvár-Belvárosi Római Katolikus Egyházközség adminisztrálja.
eloszekelyfold.com

Szervátiusz Jenő-díj Barabás Évának
November 16-án a budai várban átadták a 2016-os Szervátiusz Jenő-díjakat. A Magyarok Házának Corvin termében lezajlott ünnepi eseményen Barabás Éva marosvásárhelyi festőművész volt az egyik kitüntetett. Az alkotót és munkásságát Bordi Géza művészettörténész, a festőnő egykori művészetis tanárkollégája laudálta. A művésznő alkotásaiból a székház I. emeleti kerengőjében kiállítást nyitottak. A Szervátiusz Alapítvány idei elismerésében részesült Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület elnöke is, laudációt mondott Lőrincz György székelyudvarhelyi író. Ifj. Tóth György, a Magyar Rádió szerkesztője, Bíró András Zsolt, a Kurultáj rendezője és Báthory Katalin, a Kárpátalja Szövetség alapító főtitkára is átvehette a kitüntetést a díj alapítójától, Szervátiusz Tibor szobrásztól, a nemzet művészétől. Az est háziasszonya Szervátiusz Klára, az alapítvány elnöke volt. Az általa készített fotót közöljük mai mellékletünkben, a felvételen a kiállítását rendező Barabás Éva látható. Mellette a gyergyószárhegyi művésztelepen festett nagy kompozíciója, a Madéfalvi veszedelem ihlette drámai triptichon egy része. A díjátadó rendezvényen közreműködött Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész.
Népújság (Marosvásárhely)

Barabás Éva festményei Kecskeméten*
Álom rivaldafényben
A Szervátiusz Alapítvány kuratóriuma immár harmadik kecskeméti kiállításán is bizonyítja, mennyire fontos számára, hogy a magyarság legjobb határon túli alkotói az anyaországban is egyre ismertebbé váljanak. A Bozsó Gyűjtemény nagyszerű galériájában olyan életművekbe nyújt bepillantást, amelyekben érték és mérték, látvány és üzenet, nemzeti sajátosság és egyetemesség, humánum és egyéni érzékenység példás összhangban ölt testet. A Szervátiusz Jenő-díj legújabb birtokosa, Barabás Éva festőművész is e lélekemelő, sok embernek élményt nyújtó harmónia jegyében alkot különleges elmélyültséggel és eredeti módon mintegy fél évszázada Marosvásárhelyen. Mostani egyéni tárlata is hozzájárul ahhoz, hogy úgy érezzük, a valóságosnál közelebb kerül egymáshoz a Hírös város és a Bolyaiak otthona.
A festőnő népszerű művészcsalád tagja – édesapja, Barabás István és édesanyja, Barabás Bortnyik Irén is festőművész volt, az egykori nagybányai művésztelepen is tanultak, dolgoztak, húga, Csegezi Barabás Irén szintén fest, közeli rokonuk volt a híres Bortnyik Sándor –, természetes, hogy őt is magával ragadta a festészet bűvölete, de művészpedagógusként is több nemzedék számos tehetségét indította útnak a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolában. Művészi igényessége mellett alkotói termékenysége is figyelemre méltó. Ezen a kiállításon negyven képét láthatjuk, Barabás Éva több száz olajfestményének, pasztelljének kis hányadát, de reprezentatív műveket is. Olyanokat, amelyekből többet közgyűjteményekben, marosvásárhelyi, bukaresti, nagybányai képtárakban, múzeumokban, a gyergyószárhegyi művésztelepen, más alkotótáborok kollekcióiban őriznek. És családi otthonokban szerte a nagyvilágban. Nagy részük itt található, az anyaországban, de találkoztam Barabás Éva-képekkel washingtoni, németországi lakásokban is.
A munkák a festő különböző periódusaiból származnak, a rendezők időrendi sorrendben helyezték őket a falakra. Jól érzékelhető, hogy festészete nagyjából évtizedenként megújult. Hangsúlyokban, színekben, technikai megoldásokban tapasztalható a változás, de az is nyilvánvaló, hogy sajátos látásmódját, a valóság szubjektív megközelítését mindmáig megőrizte. Festői világa, a „magasabb síkra emelt, átköltött” realitás szavakkal aligha visszaadható, kompozíciói viszont annál beszédesebbek. A képcímekből is sok mindenre következtethetünk. Forrásvidékükre mindenképpen. Érdemes egy kísérletet tennünk. Gyúrjunk összefüggő szöveggé néhányat a címek közül, az eredmény mindazt sugallja, ami a művésznő érzelmi, eszmei, hit- és álombeli sajátja.
Íme: „Eltemetett álmok rejtelmes csodái... Festő és modellje Az eltűnt idő nyomába ered. Titokzatos krónikát terem a Váratlan találkozás. Múlt sejlik föl a jelenben, szárnyaló Pegazusra várva kémlel a messzeségbe a Jövőbe látó. Hullócsillag az égen, van még hely a Hadak útján, elférnek rajta Akik még maradtak. Áldás és rontás, öröm és bánat kísér Utunkon a végtelenbe. Elöl a Legendák királya, nyomában megannyi nemzedék. Meghitt pillanatokban, végveszélyt sugalló Sodrásban. Sorsdöntő mozzanatokban: Tordai országgyűlésen, Csíksomlyói búcsún, Madéfalvi veszedelemben... Időárnyékban, fénybe öltözötten, álomfoszlányban. Táltos csodaparipák, reménykeltő Kék madár, hajdanvolt harmóniák bűvöletében...” De hagyjuk a címek sugallta narratívát, számtalan történet köthető hozzájuk aszerint, hogy éppen ki nézi a képeket és milyen húrok pendülnek meg benne. Különben se elbeszélő jellegükkel tűnnek ki ezek a térben, időben, kortalanságban szabadon csapongó, sokat sejtető, megkapó festmények, amelyek erdélyiségét első pillantásra is érzékelni lehet, mégis „Észak-fok, titok, idegenség” különös tájaira, a költészet jelképteli, metaforás univerzumába röpítenek, ahol a szavak birodalma valójában már véget ér.
Ha szólni kívánunk róluk, a vers, a líra talán érzékletesebben, pontosabban képes kifejezni lényegüket, megközelíteni a Barabás Éva teremtette egyedi látványvilágot, mint a próza, netán a szakelemzés. A művésznő monográfusa, a két éve elhunyt marosvásárhelyi költő, műkritikus, Jánosházy György szonettben is megpróbálta kirajzolni a festményeken megjelenítetteket. Ragadjunk ki néhány sort az Idegenek – Barabás Éva képei közt című költeményből: „arcuk magukba zárt, időtlen,/ rejtelmes rajtuk a lepel,/ csupa titok az ég, a hely:/ valaha mitikus időkben/ egy szörnyű világpusztulásból/ vetődtek tán e furcsa tájra,/ s azóta mint fekete láztól/ kínzott, beteg kísértetek/ keresik búsan, félve, fájva,/ a mítosszá lett életet”.
Igen, Barabás Éva mítoszteremtő festő, ebben is rejlik egyetemessége, de emberségünket, emberi értékeinket, méltóságunkat azonos mértékben hordozzák magukban azok a festményei is – olajképek, pasztellek –, amelyek erdélyiségéből, magyarságából fakadnak. Már kisgyerekként megmozgatták fantáziáját a mediterrán mítoszok és mondák, amibe viszont beleszületett, amiben felnőtt, az a magyar, székely népköltészet, népművészet, zenénk, irodalmunk univerzuma, amihez a romániai elnyomó rendszer szigorodásával mind erőteljesebben ragaszkodott. És művészete forrásvidékén ott volt mindig az a hagyomány, amely örökké kimeríthetetlennek bizonyul alkotóink számára. Marosvásárhelyiként pedig csakis nyitott lehetett az elődök összművészeti „csodájára”, a Kultúrpalotára. Érthető, hogy induláskor erőteljesen hatott rá a népszokások forgataga, a népballadák hangulata, megszólította a múlt, megihlette a történelem. Ebből fakad képein a balladai hangvétel, követel szerepet magának a dráma. Nem véletlen a szóhasználat, akárcsak a líra és színműirodalom angol óriása, Shakespeare, Barabás Éva is azt vallja: „Színház az egész világ”. Nem véletlenül vélünk felfedezni a művésznő több kompozícióján teátrális elemeket, színpadszerű beállításokat, középkori öltözékű, jelmezes, maszkos szereplőiben játékszíni alakokat. De mindezt az is magyarázza, hogy a művésznőt nagyon befolyásolják az álmai. Ezt tőle magától is nemegyszer hallhattuk: „nyersanyagom az álom”. Ebből származhat a képeit belengő sejtelmesség, titokzatosság, időtlenség is, a figurák különös esetlensége, lebegése, az a valószerűtlen légkör, ami egyfajta elvágyódást is sugall a jelenből, a mára mindinkább elidegenedett emberi társadalomból. Legszívesebben a reneszánsz korszakban szeretne élni, vallotta Barabás Éva alulírottnak egy interjúban. A reneszánsz sokoldalú embereszménye, a művészetet rendkívüli módon megbecsülő közeg érthető nosztalgiákat ébresztett benne. Ugyanakkor a társadalmi, közösségi problémákra is igen érzékeny lévén, festményein ezeket a kérdéseket, az ebből fakadó életérzéseket is mély átéléssel lereagálta. A kiállításon erre is bőven találunk elevenbe vágó példákat. Az elvándorlás jelensége, az otthoniak veszteségei felkavaró kompozíciókban szemléltetik, milyen természetes, magától értetődő közvetlenséggel és metaforikus tömörséggel képes megszólítani a nézőt a belülről, a festő lényéből fakadó festőiség. Személyesség is gazdagon társul a mondandóhoz, Barabás Éva nem titkolja, mennyire fontos volt s az ma is számára a család.
Persze jó a kronologikus tárlatrendezés, markánsan kirajzolja a pályaívet, felmutatja, miként világosodott meg az eltelt évtizedek során Barabás Éva palettája, hogyan váltott a sötétebb tónusok, a barnák, zöldek, szürkék dominanciája a sárgák, narancsok, az okker és arany uralmára. Érzékelteti azt is, hogyan ritkultak a kezdeti sokalakos festmények és szaporodtak a figurálisan visszafogottabb kompozíciók. Miképpen őrződtek meg a mesés, csodás elemek, a táltos paripák például, és milyen mértékben állandósult az égbolt atmoszférateremtő, kifejezőereje. És így tovább. De a tárlatlátogató utóbb önkéntelenül szakít az időrenddel, vissza-visszatér azokhoz a képekhez, amelyek a leginkább tetszenek neki. És itt már mindannyiunk ízlés- és élményvilága, szubjektivitása érvényesül. Meg nyilván a szakszerű megvilágításnak is döntő szerepe van. A reflektorpászmák hatására Barabás Éva képeinek lazúros felületei külön életre kelnek, sugárzón felragyognak a színei. A kiállítás legismertebb műve, a gyakran reprodukált triptichon, a Madéfalvi veszedelem, amelynek festői erényei éveken át rejtve maradtak a szárhegyi Lázár-kastély Lovagtermének félhomályában, most a Bozsó Galéria biztosította élénk kistotálban minden értékét felfedi a közönség előtt.
Jelképesen is mondhatjuk: kitűnő ötlet volt Barabás Éva művészetét rivaldafénybe állítani.
NAGY MIKLÓS KUND
*Elhangzott 2017. augusztus 30-án a kecskeméti Bozsó Gyűjtemény Galériájában. A megnyitón a festőt és kiállítását Szervátiusz Klára, a Szervátiusz Alapítvány elnöke és Loránd Klára kurátor is méltatta. Népújság (Marosvásárhely)

Szervátiusz Jenő-díjak 2017
Idén is kiosztja díjait a budapesti Szervátiusz Alapítvány. Az alapítvány elnökétől, Szervátiusz Klárától érkezett információk szerint a díjátadó ünnepségre november 22-én 18 órától kerül sor a budai Hilton Hotel Anjou termében. Az idei kitüntetettek: Berend Iván festőművész (laudálja Feledy Balázs művészeti író), Entz Géza művészettörténész (laudációt Kodolányi Gyula író mond), Bárczi Erika és Hargitay Nagy Zsuzsa népi iparművészek (laudál Igyártó Gabriella, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének elnöke). A díjakat Szervátiusz Tibor szobrászművész, az elismerés alapítója adja át. Háziasszony Szervátiusz Klára. Az esten közreműködik Juhász Réka népdalénekes és Juhász Dénes népzenész. Népújság (Marosvásárhely)