Erdély TV-ajánló
Neve és hivatása – Meleg Vilmos
Meleg Vilmos színművészről szól a Sarkadi Zoltán rendezte Neve és hivatása sorozat következő része, amelyet június 12-én, pénteken 20.30 órától sugároz az Erdély televízió.
Meleg Vilmos a Szilágy megyei Kémeren született. Egyetemi tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, 1975 és 1980 között. 1980-tól a Nagyváradi Állami Színház tagja.
1981 és 1991 között a Csapat elnevezésű amatőr színjátszó csoportot vezette, ahol dramatizálással, rendezéssel kísérleteztek.
Szinkronszínészi szerepeket is vállalt. Több filmben hallható a hangja.
2001 és 2009 között a nagyváradi Szigligeti Társulatnak volt a művészeti igazgatója.
Népújság (Marosvásárhely)

Széles Annát köszönti születésnapján a TVR
A Harag György rendezte Csehov-drámát, a Medvét sugározza a Román Közszolgálati Televízió 2-es csatornája augusztus 24-én, Széles Anna születésnapján. A 40 évvel ezelőtt készült fekete-fehér tévészínházzal ünneplik az egyik legismertebb romániai magyar színésznőt, aki 1989 óta Magyarországon él és dolgozik.
A Román Közszolgálati Televízió 2-es csatornáján 2013 szeptembere óta, minden hétfő este színházi produkcióra kapcsolhatnak a nézők. A színész Demeter András vezette „Produkciós Ház” legfrissebb alkotásai, valamint az archívumban megőrzött régi felvételek egyes darabjai, újabb és régi bemutatók, tv-játékok és színházi előadások láthatók a Nemzeti Televízió Színház műsorán. A tv-színházigazgató felel a repertoár összeállításáért is, amely kezdettől fogva tudatosan szerkesztett programot ajánl. Az évadok nagyobb témaköröket járnak körül, ily módon a színházszerető tévénézők behatóbban megismerkedhetnek a jubileumokhoz kapcsolódó kultúrtörténeti eseményekkel, korszakos színpadi alkotásokkal, személyiségekkel, intézményekkel, történelmi összefüggésekkel is. Például ebben az évben 155 esztendeje annak, hogy 1860. január 29-én Anton Pavlovics Csehov megszületett, ezért idén mintegy havi rendszerességgel különleges tv-színházi feldolgozásban láthatók a klasszikus orosz író művei.
Augusztus 24-ére kiváltképp érdekes csemegét kínál a közszolgálati csatorna. Azon a hétfő estén a hetvenes évek első felében, fekete-fehérben rögzített két Csehov-egyfelvonásos közül az egyik ráadásul magyar nyelvű adaptáció, melynek román fordítása a képernyőn feliratozva követhető. Rendezőjének kettős jubileuma van 2015-ben: Harag György (1925-1985) 90 éves lenne és 30 éve hunyt el. Júniusban, a születésnapja tiszteletére szintén Csehov, mégpedig „Gheorghe Harag” legutolsó rendezése, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Román Tagozatának Cseresznyéskert előadása emlékeztetett az egyik legnagyszerűbb romániai rendező örökségére.
A „Medve” televíziós rendezése éppen tíz évvel korábbi. Mi több, a produkció közkedvelt női főszereplője pont az adásnapon ünnepli a születésnapját. Ekképp a Televízió és a nézők a 40 évvel ezelőtt készült tv-játékkal köszönthetik Széles Annát: Isten éltesse sokáig!
„Ana Szeles”, ahogy akkoriban írták a nevét, máig talán a legnépszerűbb magyar színésznő Románia szerte, noha 1989 óta Magyarországon él és játszik. 50 éve végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, de már elsőéves korában felfedezte magának a román filmművészet. Akkor is államvizsga előtt állt még, amikor Liviu Ciulei a Cannes-i Filmfesztivál rendezői díját elnyert Akasztottak erdeje című, a tíz legjobb román film közé beválasztott, nemzetközi sikerű alkotásának „legjobb női alakításért” járó elismerését megkapta a mamaiai filmfesztiválon. A természetes aranyszőke, hosszú hajú, ártatlan arcú, vonzó ifjú sztár ugyanis nem csupán nagyon szép, de legalább annyira tehetséges. Széles Anna 1965-ben friss diplomásként a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja lett és maradt egészen addig, míg kisfiával együtt át nem települt Budapestre. Közben – remek színházi feladatok mellett – rengeteg román és magyar film fontos szerepeit játszhatja el. A közönség pedig nemzetiségtől függetlenül, egyformán imádja Székelyföldtől a Regátig és tovább. Népszerűsége tovább növekedik, amikor épp a „Medve” elkészültének évében, 1975-ben feleségül megy hasonlóan körülrajongott román kollégájához, Florin Piersichez. A televízióban gyakran szerepelnek együtt is, hisz a közönség duplán lelkesedik az álompárért. Házasságuk tíz év után felbomlik ugyan, de a barátságuk máig töretlen. Közös gyermekük, Piersic Dániel nem követte szülei mesterségét.
Az 55 perces „Medve” című tv-játékban, a csalfa férjét halálig gyászolni akaró fiatal özvegyasszony partnerei a tévés felvételek idején civilben 48 évesek, a marosvásárhelyi Székely Színház tagjai, és mindketten tanítanak a Színművészeti Intézetben. Az aggodalmas és hűséges Lukát bölcs riadtan alakító, rendkívül sokszínű színészegyéniség, aki mindenféle műfajban mindig emlékezetes karaktereket nyújtott, vagyis a kollégájánál majd egy hónappal idősebb, július 28-án született Tarr László (1927-2010) ráadásul Széles Anna kedvenc tanára is volt a főiskolán. Az akkori felsőbb évfolyam vezetőjét viszont inkább markáns hős-típusnak mondották. Az aranyember c. film Tímár Mihályaként közismertté vált Csorba András (1927-1987) augusztus 24-én hunyt el, egy nappal 60. életévének betöltése előtt, ekképp 88. születésnapjának előestéjén láthatjuk a Csehov-vígjáték címszerepében. Itt nem annyira Jókai-hős, mint amennyire orosz földbirtokos jelmezbe bújtatott, mulatságosan dühöngő, önhergelt magyart játszik. A címben szereplő idézőjel ugyanis a teljes Csehov-adaptációra vonatkozik: a szereplők viselkedésétől, a felvállaltan színházi díszleten át, a „nemzetkarakteri” vonások allúziójáig, no meg az ironikus-játékos értelmezésig.
A Medve a TVR 2-es csatornáján, augusztus 24-én, hétfőn este 20.10 órától tekinthető meg.
maszol.ro

Elhunyt Kisfalussy Bálint színművész
November 23-án életének 76. évében elhunyt Kisfalussy Bálint színművész, dalszerző, a Harag György Társulat örökös tagja. A művésztől december 11-én, 11 órakor a budafoki temetőben vesznek végső búcsút.
Kisfalussy Bálint 1939-ben született a szilágysági Ipp községben. 1962-ben végezte el Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolát, majd a szatmárnémeti Északi Színházhoz szerződött.
Kisfalussy Bálint /Ipp, 1939. okt. 16. – 2015. nov. 23./ színész, zeneszerző, dalszerző, slágerénekes 1987-ben Magyarországra telepedett át. Budapesten az Új Színház társulatának tagja lett. Kapofáncs /Timp Kiadó, 2004/ címmel könyvet írt szilágysági gyermekkoráról.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Soós Angéla színésznő
Életének 86. évében elhunyt Soós Angéla, a Harag György Színtársulat egyik alapítója és örökös tagja. Soós Angéla 1929. szeptember 20-án született Marosvásárhelyen, neves vásárhelyi családban. Édesapja, Soós József hét éven át (1945-1952) a „székely főváros" polgármestere volt. Szakmai tanulmányait Kolozsváron, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben végezte, 1953-ban szerzett színész diplomát. Az 1953-ban Nagybányán indult, majd Szatmárnémetiben állandó színtársulatot létrehozó együttes alapító tagja. Nyugdíjazásáig Szatmárnémetiben szolgálta a magyar színjátszás ügyét. Lírai és karakterszerepeket egyaránt játszott, legsikeresebbek a népi figurái voltak. Több irodalmi est összeállítása és rendezése fűződik a nevéhez. Szerepeiből: Nadja (Apák ifjúsága,1953.), Tánya (Tánya, 1954.), Kláva (Hurrá lányok, 1954.), Erzsi (Liliomfi, 1954.), Louise (Bűnbeesés után, 1975.), Dorine (Tartuffe, 1976.), Gazdasszony (Légy jó mindhalálig,1976.), Colette (Szarkafészek, 1978.), Odobica (Vesekő, 1978.), Concetta (Rongy és címer, 1979.), A bíróné (Sári Bíró,1979.), Anna (Lakon háza, 1981.), Polja (Gőzfürdő, 1981.), Édes (Jó estét nyár, jó estét szerelem, 1984.), Paula (Macskajáték, 1985.).
Pályája során több mint száztíz szerepet játszott el, főként Nagybánya és Szatmárnémeti színpadain. A rendszerváltást követően, az alapító nemzedék legtöbb tagjával együtt őt is nyugdíjba küldi a színházvezetés, ezt követően szerepeket sem kap. 1990 és 2010 között mindössze egyszer lépett színpadra, Tennessee Williams Beszélj mint az eső, hadd hallgassalak című kétszemélyes drámájában, az alapító-társ, Vándor András partnereként (rendező: Bessenyei István).
Színészi pályája mellett jelentős előadóművészi tevékenysége is. Pályakezdése óta a társulat legjobb versmondói közé tartozott, nevét, a társulatnak írott leveleiben Tessitori Nóra (korábbi beszédtechnika-tanáruk) is kiemeli. Számos jelentős irodalmi összeállítás és pódiumműsor fűződik a nevéhez, nyugdíjazása óta szinte állandó zsűritagja Erdély, és a Partium különböző szavalóversenyeinek. 2000-ben Szatmárnémetiben ő volt az év embere, 2007-ben a városi és megyei tanács kulturális díját vehette át. A Magyar Játékszíni Társaság Hűség-díjjal, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata pedig örökös tagsággal ismerte el több évtizedes munkáját. szatmar.ro
Erdély.ma

A Csárdáskirálynő radikalizmusa (Nánay Istvánnal a színházi bemerevedés veszélyéről)
Örök szerelemmel viszonyul az erdélyi színjátszáshoz, amelyet 1973 óta figyel közelről. Nánay István budapesti színikritikussal színházi váltásokról, a színészképzés nehézségeiről és felvillanó erdélyi reménysugarakról beszélgettünk.
– Egyre nagyobb előzetes tudásanyagot, empátiát, érzékenységet vár el nézőitől a kortárs színház. Érdemesülhet egyáltalán ilyen körülmények között jeles minősítésre egy-egy előadás? – A műalkotás többek között attól az, hogy elképesztően sokrétegű. Bár rengeteg emberhez eljuthat, de meggyőződésem, hogy a maga teljességében szinte senkihez sem. Természetesen van, aki több rétegét képes felfogni, mint mások, ugyanakkor a befogadásban sokat nyom a latban a pillanatnyi érzékenység, a rendelkezőkészség is. Ezért nem hiszem, hogy egy műalkotás élvezetéhez feltétlenül hatalmas előzetes tudásanyaggal kell rendelkeznie a nézőnek. Elég hozzá a kellő nyitottság és érzékenység. Probléma akkor adódhat, ha egy színházi előadás nem teljesíti mindazon kritériumokat, amelyektől a produkció kiérdemli a műalkotás minősítést. És ez sűrűn előfordul, hiszen egy előadás annyi befolyásoló körülménynek kiszolgáltatott, hogy sokszor a legjobb, legátgondoltabb szándék is csak bizonyos, esetenként elenyésző százalékban képes megvalósulni. Csak olyan előadás születik, amely nem minden pillanatában és nem mindenki számára egyformán jó.
– A közönség ugyanakkor roppant megosztott módon viszonyul a mai színjátszáshoz. Feloldható a hagyományos, illetve kortárs színjátszás megítélésének kettőssége?
– Koronként változik a színház feladata, a kifejezési eszközök sokasága, ugyanakkor maga a műfaj a többi művészeti ághoz képest jóval lassabban követi a változásokat. A színháznál pedig csak a közönség változik nehezebben. Változást elsősorban az arra való igény felbukkanása idézhet elő – jelentkezzen az egy alkotóműhelyben vagy akár a közönségben. Utóbbira példa egy város elöregedő közönségrétege mellett felnövő fiatalok igényének felismerése és kielégítése. Ilyenkor az egyik legfontosabb kérdés: radikálisan vagy folyamatosan menjen-e végbe a változás? Sepsiszentgyörgyön a Bocsárdi László-féle váltás – részben a Tompa Gáboré is Kolozsváron – nagyon radikális volt. Ilyenkor óhatatlanul lemorzsolódik a közönségnek az a része, amely nincs felkészülve a hirtelen és gyökeres váltásra. Ne feledjük, a közönség elsősorban a színészekért megy színházba, s ha más arcokat lát, a nézők egy része máris elveszett az új törekvések számára.
– A lassú, folyamatos váltás közben viszont elveszhet a lényeg...
– Igen, a folyamatos váltás legnagyobb veszélye, hogy nem következik be. Valós változást ugyanis csak radikális módon lehet végrehajtani, ám ha egy színház ügyesen végzi a dolgát, a régiből bizonyos dolgokat megtart vagy visszahoz. Ennek jó példája a kaposvári színház, ott például megtartották az operett műfaját, de úgy, hogy ha az előadások stílusában voltak is változások, az ellenük való berzenkedést legyőzte például az, hogy a Csárdáskirálynő valamennyi slágere felcsendült. Az ilyen előadások bárhol a műsorpolitika fontos elemeivé válhatnak. A zenés műfaj ugyanis kikerülhetetlen és nélkülözhetetlen, miután olyan rétegeket képes megszólítani, amelyek a bonyolultabb gondolatok befogadására nem, vagy csak korlátozottan hajlandók. Szakmailag jól megrendezett zenés darabokba azonban sok mindent be lehet csempészni. Ezt a műfajt sehol nem szabadna kihagyni – Kolozsváron sem, ahol arra szoktak hivatkozni, hogy a zenés műfaj ápolása az operatársulat dolga. Pedig a két műfaj, a zenei és színházi között alig van átjárás. – A színházban fokozottan érzékelhető a produkciók hatás-kölcsönhatás viszonya. Ön hogyan kezeli a színházi produkciók egymásra hatása, az „utánérzések” kérdéskörét?
– Sok évvel korábban Tompa Gáborral beszélgettem arról, hogy a rendezéseiben egyre inkább ugyanazokat a játékelemeket, gesztus- és kellékhasználatot látom, hogy előadásról előadásra ugyanabból a „szótárból” dolgozik. Azt válaszolta, Tiziano-képein is ugyanazokat a stílusjegyeket láthatjuk, azok alapján ismerünk fel egy Tiziano-alkotást. Egy rendező stílusjegyei is hasonlóképpen érzékelhetők, akarva-akaratlan visszaköszönnek. Akkor bizonyos fokig elfogadtam ezt az álláspontot. Azért csak bizonyos fokig, mert míg Tiziano témaválasztásai viszonylag koherensek, addig a színházi témaválasztások szerteágazóak. Ami az egyik Godot-előadásban jó, nem biztos, hogy egy másikban is ugyanúgy működik. Részben tehát elfogadható, ha egy rendező kialakítja a maga eszköztárát. Furcsább és nehezebb kérdés viszont az, ha más rendezők stílusjegyeit ismerjük fel egy-egy előadásban. Mint tudjuk, létezik az adatátvételben bizonyos százalékos határ, amelyen túl már plagizálásról beszélünk. Ha ez konkrét dolgokban érhető tetten, akkor az mindenekelőtt etikai szempontból problematikus. Van, amikor egy előadás közege látvány szempontjából hasonló, de az előadás akkor is más, mivel a színészek mindig mások. Az meg kizárt, hogy két rendező teljesen egyformán gondolkodjon.
– Egyre csökken a színikritika szerepe. A szakma egyik legelismertebb képviselőjeként miben látja e folyamat okát?
– Egyik tanulmányában Szabó István színházszociológus úgy fogalmazott, hogy a magyar színházkritikusok hobbikritikusok, mivel a színikritikából nem lehet megélni. Nincs hozzá fórum, az internetes oldalak inkább az azonnali, erőteljes figyelemfelkeltő reflexiókra, a blog műfajára koncentrálnak. Az elemző jellegű színházkritika kiveszőben, mint ahogy a magyar színházkritika történetében meghatározó impresszionista színházkritika is. Tovább rontja a helyzetet, hogy a színház és a színházkritika hagyományosan rossz viszonyban van egymással. Még éles helyzetben is, amikor a színház léte kérdőjeleződik meg, a kritika ellenségnek minősül. Az erdélyi színházkritika pedig alig létezik. Mivel az előadásokról rendszeresen csak a helyi sajtó tud írni, a belterjesség veszélye fenyeget, mert ez az optika mindent csak a helyi társulathoz tud mérni. Korlátozott a lehetősége annak, hogy ugyanaz az ember párhuzamosan naprakész legyen a kolozsvári, a szentgyörgyi, a marosvásárhelyi és a temesvári színházi történésekkel is. Nem beszélve a román színházakról, amelyek pedig erőteljes referenciapontokat jelenthetnének. Ma nincs, aki megfizesse ezt a különleges tudást, energia- és időbefektetést. És nem úgy tűnik, hogy a színházak a közeljövőben felismernék, mekkora szükségük lenne a visszajelző partnerre.
– A színészképzés milyen mértékben segíti, illetve befolyásolja a mai színházi folyamatokat?
– A színészmesterség különleges dolog, s ennek megfelelően a képzés is eltér minden más szakmai oktatástól. Akit felvesznek valamelyik színészképző fakultásra, abban bizonyos készségeket vélnek felfedezni. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy azok a készségek kibonthatók, illetve az alapképzés ideje alatt bonthatók ki. Akad, akinek újabb öt évre lenne szüksége ahhoz, hogy emberileg, fizikailag és lelkileg is megérjen bizonyos feladatok megoldására. A színészet ugyanakkor azért is nehéz és kegyetlen pálya, mert ha valakinek a képességei és a szerep kínálta lehetőségek nem a megfelelő időben találkoznak, akkor azok elmennek egymás mellett, s lehet, hogy soha többé nem találkoznak. Másfelől bizonyos dolgok taníthatók, mások meg nem. Néha megfogalmazódik például, hogy nem képezik a színészeket a különleges térben alkalmazandó beszédtechnikára. Ezt azonban sehol a világon nem tanítják. Azt igen, hogy a színész miként bánjon a testével, s azon belül a hangjával. Azt is, hogy milyen technikával lehet a legjobb helyzetbe hozni a hangképző apparátust – akár fejen állva is. Extrémebb helyzetekben azonban a színésznek segítségre van szüksége, s kézenfekvő lenne, hogy ilyenkor elsősorban a rendezőre számítson. Ám a rendezők többsége viszonylag kevés gondot fordít azokra a gyakorlati dolgokra, amelyekkel hasonló helyzetekben a színészek segítségére siethetnének. Azt is mondhatnám, hogy a rendezők kevés figyelmet fordítanak a színészvezetésre. – Sok éve szoros és sokrétű viszonyt ápol az erdélyi színjátszással. Most éppen milyen állapotban van ez a „szerelem”?
– Inkább személyes szerelmeket tápláltam-táplálok az erdélyi színházzal. Volt Harag-szerelem, Tompa-szerelem, Bocsárdit, Kövesdi Istvánt, Barabás Olgát tanítottam, őket is szerettem, munkáikat fontosnak tartom. És voltak színházszerelmek is, például a kilencvenes évekbeli Parászka-színház Szatmárnémetiben. Alapvetően azonban mindig kritikusan viszonyultam a „szerelmekhez”. 1973 óta járok folyamatosan Erdélybe – ma már nagyon ritkán –, ahol egy sehol máshol nem tapasztalt világgal találkoztam. Annak idején egyszerre várták, hogy jöjjön valaki, aki érdek- és elfogultságmentes kritikát fogalmaz meg, ugyanakkor rettegték is. Az ön- és nyelvvédelemre berendezkedett színháznak is kellett a keményebb szó, amely ugyanakkor rémisztő volt. Lohinszky Loránd például egyenesen sátánnak nevezett engem. A kritikus szemléletet változatlanul igyekszem érvényesíteni, ugyanakkor azt is látom, hogy néhány erdélyi társulat roppant nehéz helyzetben van. Fennáll a bemerevedés veszélye, alig van átjárás az intézmények között, szűk a rendezői kar, és ettől a teljesítmények belterjessé, egysíkúvá válnak. A két erős művészszínház, a kolozsvári és a szentgyörgyi mellett időnként fel-feljön egyik-másik színház – hol a temesvári, hol a vásárhelyi, legutóbb a nagyváradi –, ígéretes műhelymunka nyomai látszanak. Bízzunk benne, hogy ezek a reménysugarak nem hunynak ki.
Nánay István
Színikritikus, egyetemi tanár, újságíró, Budapesten született 1938. február 23-án. 1956 és 1961 között a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Villamosmérnök Karán tanult, majd mérnök-technológusként dolgozott. 1966–1970 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-népművelés szakos hallgatója volt, 1973-tól a Magyar Színházművészeti Szövetség tagja. 1976–2003-ig a Színház című folyóirat munkatársa, 1990–2003 között főszerkesztő-helyettese volt. 1986–1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottságának tagja, 1987–1989 között a Világszínház felelős szerkesztője. 1991–1993-ig a Miskolci Egyetem tanára, 1992 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója. 1993–2000 között a Zsámbéki Tanítóképző Főiskola tanáraként tevékenykedett. 1995 óta az ELTE-n tanít, 1991-től a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színiakadémia oktatója. Díjak, kitüntetések: Jászai Mari-díj (2004), Aranytoll (2011). A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljának fő válogatója és tanácsadója volt.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tóth István emlékezete
Tóth István költő emlékét idézték a költészet kedvelői 2016. március 18-án, Kedei Zoltán festőművész műtermében, a marosvásárhelyi Várban. A tisztelgő műsorban elhangzott Elekes Ferenc Kié itt a dér? című írása, majd rövid ismertető a tudós költő, irodalomtörténész, tanár munkásságáról, Doszlop Lídia Naómi közreműködésével.
Tóth István verseit Székely Szabó Zoltán színművész olvasta fel. Az összejövetelt a Cantuale énekegyüttes nyitotta, és a versek szünetében, valamint zárásként is hangulatos dalműsorral kedveskedett a jelenlévőknek. Nyilas Szabolcs, a csoport vezetője egykori tanítványként idézte a mester emlékét, a beszélgetés keretében pedig Dr. Nagy Attila és Komán János költők szóltak Tóth Istvánról.
Kié itt a dér?
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
Ki tudja, honnan jöttek, mely tengerek felől a sirályok, ellepték a szomszédos tömbház tetejét, naphosszat veszekednek a tenyérnyi pizzán, amit innen lophattak el a nonstop kávézó elől, ahol ricsajjal s részeg csajokkal gyűlnek össze esténkint a hajléktalanok, kezükben villan a pálinkásüveg, s fejükben egy-két új ötlet, hol is húzzák meg magukat hajnalig.
Ha pedig eljön a hajnal, jön vele a dér is.
Kié itt a dér?
Ebben a városban emlékszik még valaki Polgár Pistára, ki vicinális újságíróként Molter nyomában szeretett járni, hogy érezze a handmade dohány füstjének illatát? Nem emlékszik már reá senki. Pedig ő fogalmazta meg, hogy gyöngy ez a város, kényes istennők nyakába való. Ő fogalmazta így meg egy bolt előtt, s azt a nagy igazságot is ő mondta ki, futballista a szeretője annak a nőnek, aki a kirakatban véletlenül észrevesz valami labdát, s egy pillanatra ott meg is áll.
Ezek nagy igazságok.
Akkor születtek ezek a nagy igazságok, amikor még föl sem vetődött ebben a gyöngyvárosban a kérdés:  „Kié itt a tér?”
Most ez a kérdés vetődik fel: Kié itt a dér?
Mert a térről szépen elballagtak jó öregjeink, föl, a dús lombú temetőkbe. Ott piheni földi fáradalmait a csöndes Gagyi László, ki hozta Fintaházáról Pillangó Zsuzsikát a hűs levegővel s a májusi faggyal.
És ki emlegeti ma Papp Ferencet, az írót, ki félrenézve járt a téren, de azért átlátott a kerítés fölött és benézett a kerítés alá is. Senki.
És hová lett a tudós Oláh Tibor? Kinek jut ma eszébe, miként hunyorított az úton, ha találkozott egy baráttal, s elmondta, milyen az élet? Úgy ment el, csöndben, észrevétlen. Hogy ne sírjon érte senki.
Jaj, el ne felejtsem Tóth Pistát, ki olykor fényes verseket írt! Csak Csíkban vette kezébe könyvét egy barátom, Cseke Gábor. Mert itt már senki nem említi nevét.
Kié itt a dér?
Az a dér, mely reáhullott a jóvágású, daliás Csorba András fejére is. Nincs, aki megkérdezze. Elment Kiss Lacival, aki rászólt egyszer Tarr Lacira, ne bántsa sok patkánya közül az egyiket, mert az a patkány nem az övé!
És hányan, de hányan mentek el még? Felsorolni is képtelenség. Krafft, a kettőbe törött tehetség, az álmodozó tekintetű Szőcs Kálmán, kinek erős pálinkát adott a Kultúr alatt a szőke Matild!
És elment Szécsi András, ki potyára sírt estig a székelykeresztúri temetőben, mert nem az volt anyjának a sírja, amelyet ő gyertyákkal vett körül.
Egyszer utánam kiáltott messziről, álljak meg már, mert két hete keres engem. Kérdem, mi a baj, Bandi. Semmi, öregem, csak az, hogy fizess egy flekkent!
Kié itt a dér?
Ki tudná megmondani? Mert ide hullott le közénk a dér. Azok közé, akik még vagyunk. De hogy vagyunk?
Hát úgy vagyunk, darabokra hullva vagyunk. Az egyik itt van, ezen az oldalon, a másik ott, a másik oldalon.
Oldalakra szakadt ez a város, nem pedig fertályokra, mint régen volt szokás. Vagy amiként falun volt szokás, az Alszeg és Felszeg. Tekintetünk egymásnak szegve, ha találkozik az egyik oldalon lévő a másikkal.
Még szerencse, hogy eddig még egymásnak nagyon nem estünk neki. Csak mások estek nekünk, mi pedig nekik. Azon vitázva, hogy kié itt a tér.
És amíg ezen vitázunk, egyre hull közénk a dér.
Elröpültek udvarom fáiról az ékes tollazatú, kényes madarak. Csak a pintyek és varjak maradtak itt, hogy ne legyek teljesen egyedül, ha jön a tél.
(Az írás eredetileg a Népújság, 2011. október 29-i, szombati számában jelent meg.)
Elekes Ferenc
Szólnak a várbeli harangok
„Szólnak a várbeli harangok,/ mint egy idegen csillagon:/ aki ily csendben menetel,/ attól egy szót sem vehet el/ kihallgatás vagy tilalom.”
Tóth István költő, műfordító, irodalomtörténész, kritikus, drámaíró, egyetemi tanár, 1923. október 25-én született Tenkegörbeden. Elhunyt 2001. szeptember 16-án (77 évesen), Marosvásárhelyen. Marosvásárhelyen a Nyár utcában élt és alkotott. Özvegye Fekete Erzsébet.
Szülei: Tóth István és Lupás Mária voltak. 1944-ben érettségizett. 1944-1948 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, francia–magyar szakos hallgatója volt. 1948-1963 között Nagyváradon középiskolai tanár, 1953-1954 között igazgató volt. 1963-1983 között a Marosvásárhelyi Tanárképző és Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet esztétikatanára volt. 1979-ben doktorált a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 1983-ban nyugdíjba vonult. 1991-től a gyulafehérvári Római Katolikus Hitoktató Tanárképző tanára volt.
Latin nyelvű humanista és kortárs francia költőket fordított.
Művei. Versek: Ódák és elégiák (1957), A kalászok lehajolnak (1961), Névtelen emlékek között (1964), Vízválasztók (1967), Amerre jártam (1968), A szétszedett szobor (1971),Jégbuborékok (1973), Európa kövei között (1975), Törékeny tükrök (1979), Sziklás parton (1980), Antifóna (1983), Napvárás (1984), Ha azt mondom, hogy élek… (1987),Közös nevező (1994), Párbeszédek és limerickek (1995), Herbárium (1998), Besztiárium(2000).
Drámája: A koszorúper (1981) . Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányai: Irodalmi műveltségünk főbb korszakai: Őskor és középkor (1994), Reneszánsz és manierizmus(1995), Értékek és mértékek (1998). Műfordításai: Miron Radu Paraschivescu legszebb versei (1963), Jó reggelt, Párizs! Kortárs francia költők versei (1969), Alkinoosz kertje. Humanista költőink Janus Pannoniustól Bocatius Jánosig (1970), Írásjelek a földön. Francia nyelvű belga költők (1972), Erdélyi féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége (közzéteszi Jakó Zsigmonddal, 1974), Múzsák fellegvára. A kolozsvári latin nyelvű humanista költészet antológiája (1977), Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak (1977), Eugène Guillevic legszebb versei (1978), Tótfalusi Kis Miklós halotti kártája (Jakó Zsigmonddal, Weöres Sándorral, 1978), A feledés kapuja. Edmond Vandercammen versei (1979), Talált kincs. Német költők antológiája I-II. (1981), A tűz és a rózsa. Jean Rousselot versei (1986), Ha azt mondom, hogy élek… Válogatott versek és műfordítások (1987), Kolozsvári emlékírók 1603-1720 (Köllő Károllyal és Puskás Lajossal, 1990), Phoebus forrása. A váradi laton nyelvű humanista költészet antológiája (Nagyvárad, 1996).
Díjai: Marosvásárhelyi Írói Egyesület díja (1969), Román Írószövetség díja (1984).
Irodalom Szekér Endre: T. I. törékeny tükrei. Forrás 1987/10. – Tófalvi Zoltán: Magunkról szólok. Beszélgetés T. I. költővel. Kelet–Nyugat 1990/12–13. – Sebestyén Mihály: Közös nevező. Látó 1994/10.
Összeállította: Bölöni Domokos. eloszekelyfold.wordpress.com

70 éves a felsőfokú magyar színészképzés Erdélyben
Intézményesítési kísérletek Kolozsváron az 1940-es években
1. Magyar Királyi Kolozsvári Zenekonzervatórium (1941–1944)
A második bécsi döntést követően, 1941 decemberében Kolozsváron az újjászervezett Nemzeti Színház mellett egy államilag finanszírozott hároméves színitanoda indult Táray Ferenc színházigazgató, majd az ő lemondása (1942. július) után a helyébe lépett Mihályfy Béla vezetésével, a színház szakemberi gárdájából összeálló tanári testülettel.
Az iskola egykori növendéke, Szabó Duci a rövid életű intézmény tanárai közül Tompa Miklós, Kőmíves Nagy Lajos, Szabó Lajos és Kemény János nevét emlegeti emlékezésében (vö. Nagy M. Kund Szabó Duci, 2007:13). Szavai szerint a hároméves képzést harmincheten kezdték el, ám csak nyolcan vagy kilencen fejezték be, s közülük csak ketten maradtak Erdélyben (Kudelász Ildikó Sepsiszentgyörgyön, Szabó Duci Marosvásárhelyen lett tagja az induló két színház társulatának). Tanáraik közül többen maradtak Erdélyben: Szabó Lajos és Kőmíves Nagy Lajos 1946 őszén immár román állami keretek között kezd a magyar színészképzés megszervezéséhez Kolozsváron, míg Kemény János és Tompa Miklós a marosvásárhelyi Székely Színháznak lesznek társszervezői és vezetői (előbbi csak az intézményszervezés időszakában).
Az első évfolyam 1944 nyarán végzett a kolozsvári színitanodában, ám új osztály indítására a közeledő front miatt ekkor már gondolni sem lehetett. A színház vezetősége és a társulat nagyobb része engedelmeskedett a kiürítési parancsnak: a szeptember 15. és október 9. közötti időszakban elhagyták Kolozsvárt. Az ellenpéldát Szabó Lajos, az intézmény akkori irodalmi titkára jelentette. A háborús események kaotikus kavargásában, 1944. október elején, a Kolozsváron maradt színházi személyzet egyetlen szóba jöhető vezetőjeként ő volt az, aki a kiürítési parancs ellenére megakadályozta a színház legfontosabb felszereléseinek elszállítását. A zömmel kolozsvári lakhelyű műszak és a helyben maradó kisszámú színművész személyzet segítségével biztosította a működés folytonosságát a város katonai megszállásának körülményei között is.
2. Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium (1946–1948)
Az egyetemünk könyvtárában őrzött gépiratos intézménytörténet szerzője, Zsigmond Ferenc egykori főtitkár furcsa kijelentést tesz dolgozata első oldalán: "a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet hétéves története valójában 1948-ban, a kolozsvári magyar és román művészeti intézet megalapításával kezdődött… Magyar tanítási nyelvű színészképzés azelőtt is folyt, […] azonban nem volt főiskolai jellege" (Zsigmond 1955, 1).
A korszak történelmi hátterének ismeretében tudnunk kell: egy 1955-ben írt intézménytörténetben ajánlatos volt az 1948-as tanügyi reformot megelőző előtörténettől elhatárolódni, főleg, ha az szervezetileg az 1940-1944 közötti magyar főhatalomhoz kötődött. Az ideológiai óvatosságnak még az 1946-os román állami alapítású új intézményre is ki kellett terjednie, hiszen annak alapító okiratát az időközben trónfosztott Mihály király írta alá. Az óvatos szerzőnek tehát ezeket a szempontokat kellett figyelembe vennie, és a szükséges korrekciókat megtennie, amikor az intézmény történetének kiindulópontjaként 1947. december 30-át határozza meg: "tudományosan megalapozott és főiskolai jelleggel bíró művésznevelésről csak azóta beszélhetünk, mióta a kultúrforradalom országos viszonylatban gyökeresen megváltoztatta egész nevelési rendszerünket, a Szovjetunió e téren szerzett tapasztalatainak felhasználásával" (Zsigmond, 1955, 1).
Csak e kortörténeti magyarázatok alapján válik érthetővé, hogy az egyébként sok értékes adatot tartalmazó munkában miért nem esik egyetlen szó sem a kolozsvári magyar tannyelvű Zene- és Színművészeti Konzervatórium alapító dokumentumáról, noha az okirat eligazító jelentőségű az itt folyó képzés felsőfokú jellegének eldöntésében. A továbbiakban – éppen ezért – magyar fordításban, kivonatosan megadjuk az alapító okirat erre vonatkozó passzusát.
I. MIHAI
Isten kegyelméből és a nemzet akaratából Románia királya […]
Elrendeljük és törvénybe iktatjuk:
TÖRVÉNYRENDELET
a Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium létrehozásáról Kolozsváron
I. cikkely – E törvényrendeletnek a Monitorul Oficialban való megjelenésétől számított hatállyal Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] létesül Kolozsváron.
II. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a felsőoktatás működésére és megszervezésére vonatkozó jogszabályok rendelkezései alapján fog működni.
III. cikkely – A Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] a következő tanszéki, tanársegédi és adminisztratív állománnyal fog működni
[…]
VI. cikkely – a Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] ingyen fogja használni a volt Kolozsvári Magyar Állami Konzervatórium Mócok útja 5. sz. alatti épületét és ingóságait.
VII. cikkely – Az e törvényrendelettel létrehozott Kolozsvári Magyar Zene- és Színművészeti Konzervatórium [Főiskola] állásainak betöltésére az 1946. április 1. utáni időszakban került sor.
A Művészetügyi Minisztérium 1946/1947. évi költségvetésébe fogja iktatni a létrehozott konzervatórium [Főiskola] működtetéséhez szükséges személyi és anyagi kiadásokat fedező összeget.
Kelt Bukarestben, 1946. április 8. [miniszteri aláírások és a király ellenjegyzése]
Forrás: Monitorul Oficial, nr. 85., 1946. április 9.
A szövegből teljes egyértelműséggel kiderül, hogy az új intézményt a román felsőoktatás megszervezésére és működésére vonatkozó szabályok alapján, a király által ellenjegyzett alapító okmánnyal hozták létre, tehát nem "egy- vagy kétéves színészképző tanfolyamként indult", ahogyan azt a Magyar színháztörténet harmadik kötetében olvashatjuk (i.m. Budapest, 2005:1171). Az új intézmény elhelyezésének és anyagi-műszaki felszerelésének megoldására a román kormányzat – nyilván kisebb léptékben – ugyanazt a taktikát alkalmazta, ami a Bolyai Tudományegyetem esetében előző évben, 1945-ben már sikeresen működött: egy magyar állami oktatási intézményt úgy tudtak megszüntetni, hogy a kolozsvári magyarság várható ellenállását jórészt sikerült leszerelni egy magyar tannyelvű román állami oktatási intézmény indításával. A magyar lakosság ugyanis valamiféle jogfolytonosságot érzékelt a megszüntetett régi és a létrehozott új intézmény között, s ennek okán utólag, az 1948-as tanügyi reform idején még az adott épület és a felszerelés államosítását is könnyebben "emész- tette" meg.
3. Magyar Művészeti Intézet (1948–1950)
Esetünkben a történet 1949 elején fejeződik be, az 1948-as román tanügyi reform és államosítás jegyében és szellemében. 1948 őszén, a magyar tannyelvű konzervatórium átszervezése révén létrehozták a kibővített, három karral induló Magyar Művészeti Intézetet Kolozsváron. Az új intézmény vezetősége 1949. január 22-én beadványban kérte főhatóságától: adják át a jogilag már létrehozott, valójában azonban még működésképtelen új művészeti intézetnek az időközben megszüntetett magyar konzervatórium felszerelését.
Kolozsvári Magyar Művészeti Intézet,
1949. január 22., Kolozsvár, 47/1949. szám
Miniszter Úr,
Tisztelettel felterjesztjük itt csatolt mellékletünkben a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium javainak leltárát, azzal a kéréssel, hogy szíveskedjék elrendelni e javak átadását Intézetünk birtokába.
Kérésünk kedvező megoldása érdekében tudomására hozzuk, hogy Intézetünk – amelyet alig két éve hoztak létre, és súlyos anyagi nehézségekkel kellett megküzdenie – csak azáltal lett működőképes, hogy a volt Magyar Magánkonzervatórium rendelkezésünkre bocsátotta hangszereit, bútorzatát, könyvtárát stb., a mellékelt leltár szerint. Intézetünk működése ezek nélkül nem lett volna biztosítható, mert hangszereink száma (3 zongora, 2 pianínó) és bútorzatunk elégtelen lett volna az előadások megtartására. Az anyagi nehézségek miatt nem tudtuk beszerezni a szükséges hangszereket; [most] a felsőoktatás reformja nyomán jóval inkább kibővült intézetünkben az előadások elkezdését sem tudnánk biztosítani a volt Magyar Magánkonzervatórium javai nélkül.
A volt Magyar Magánkonzervatórium megszüntetése után a Kolozs megyei Kultúrfelügyelőség az 584/1948. aug. 26-i jegyzőkönyvében elvégezte e javak felleltározását, majd 1948. dec. 18-án a volt Magyar Magánkonzervatórium teljes vagyonát – a tekintetes Minisztérium újabb rendelkezéséig – a mi Intézetünknek adta át megőrzés végett.
A Közoktatásügyi Minisztériumnak a közjavak felleltározására vonatkozó 28776. sz. rendelete értelmében a volt Magyar Magánkonzervatórium minden vagyontárgya intézetünk leltárába került, az eredetét feltüntető megjegyzéssel. Tekintettel arra, hogy új tanév küszöbén állunk, tisztelettel kérjük felterjesztésünk sürgős és kedvező megoldását.
Kérjük, fogadja megkülönböztetett tiszteletünket és nagyrabecsülésünk kinyilvánítását.
Igazgató [Egyetemi] első titkár
[olvashatatlan] [olvashatatlan]
Forrás: Kolozsvári Állami Levéltár, 1188. fond, 113. dosszié
A szöveg egyértelműen bizonyítja, hogy 1946-ban a haszonkölcsönként átengedett, majd 1948-ban a hivatalosan államosított magyar konzervatóriumi felszerelés sorsdöntő jelentőségű volt a Zene- és Színművészeti Főiskola, illetve a Magyar Művészeti Intézet indulásában; jól érzékelhető, hogy a bukaresti kormányzat egyik esetben sem gondoskodott a létrehozott új oktatási intézmény kellő felszereltségéről, de mindkét esetben számításba vette a kolozsvári magyar egyesületi zeneiskola vagyonának felhasználását erre a célra.
Hamarosan sokatmondó válasz érkezett a Magyar Művészeti Intézet beadványára. A válasz gordiuszinak nevezhető; a bukaresti minisztérium ugyanis a felszereltség nehéz kérdését egyetlen jól irányzott csapással megoldotta:
"47/1949. sz. felterjesztésükkel kapcsolatban közöljük, hogy a 176/1948. aug. 2-i törvényrendelet értelmében a volt Kolozsvári Magyar Magánkonzervatórium leltára Minisztériumunk tulajdonába megy át, és azt az Önök intézete részére kiutaljuk."
Kolozsváron 1946–1954 között, az ekkor formálódó, többször átszervezett romániai magyar felsőfokú színészképzés újabb és újabb intézményi és személyi változásaiban Szabó Lajos vezetői működése jelentette a stabilitást és a folytonosságot. Az 1950-ben Kolozsváron létrehozott művészeti főiskola, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanszékvezető tanára és tanulmányi igazgatója volt; 1954 őszén együtt költözött az áthelyezett intézettel Marosvásárhelyre, ahol az eredeti nevét változatlanul megtartó színészképző intézet tanára és rektora nyugdíjazásáig (1976). A visszaemlékezők egybehangzóan karizmatikus vezetőként idézik alakját: pályájának ez a három évtizede elválaszthatatlan része lett, és máig érezhetően beépült az általa vezetett intézmény történetébe – gondoljunk itt elsősorban a rektorsága idején épült Stúdió Színházra.
Lázok János
Népújság (Marosvásárhely)

Lovagkereszttel kitüntetettek
Példaértékű életművek
A március 15-i magyar állami ünnep alkalmából kilenc székelyföldi személy, köztük négy marosvásárhelyi vette át Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán az Áder János köztársasági elnök adományozta kitüntetéseket. Példamutató tevékenységük méltatására március végén került sor a csíkszeredai Lázár-ház eskütermében tartott ünnepségen. A Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült Dienes Sándor Lajos nyugalmazott tanszékvezető egyetemi tanár (MOGYE) laudációját közöltük az április 21-i, csütörtöki lapszámunkban. Ma a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést átvevő Biró Domokos egyetemi docens ( Sapientia EMTE), Hunyadi László szobrász- és ötvösművész, valamint Kincses Elemér író, rendező, drámaíró laudációjának közlésével tisztelgünk a példaértékű életművek előtt.
Dr. Biró Domokos
Dr. Biró Domokos 1948-ban született Felsőboldogfalván. 1971–75 között a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola tanára, 1981-ig kutató, majd a Műszaki Főiskola munkatársa. Jelenleg a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karának docense. Elsőként teremtette meg az anyagtudományban a nanotechnológiák közé sorolt nanoszerkezetű vékonyréteg kutatási infrastruktúrát.
Dr. Biró Domokos bekapcsolódott a hazai és nemzetközi szakmai közösségek keretében végzett kutatásokba, és ezekbe fiatal munkatársait is sikeresen bevezeti. Munkái szervesen kapcsolódnak a Magyar Tudományos Akadémia Műszaki Fizikai és Anyagtudományi Kutatóintézet Vékonyréteg Fizikai Osztálya tevékenységéhez, ahol több alkalommal is dolgozott. Kutatási együttműködési munkájának eredményeit számos szakdolgozatban és közleményben jelentette meg.
Eredményei elismeréseként a Tokyo Institute of Technology 1 millió USD összeget meghaladó beruházással kutatólaboratóriumot szerelt fel a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Karán. Ugyancsak itt hozta létre az általa készített anyagszerkezeteket vizsgáló elektronmikroszkópos laboratóriumot is.
Dr. Biró Domokos egyik jellemző példája a tudományban mélyen hívő, önzetlen tudósnemzedéknek, amely azt bizonyítja, hogy a szűkös finanszírozás ellenére még mindig lehet sokkal jobban is teljesíteni. Hiszi és vallja, hogy az értékteremtő tudományos tevékenység alapfeltétele a tehetség és a szakmai felkészültség mellett a becsülettel végzett tudományos munka. 2011-ben átvehette a Magyar Tudományos Akadémia Arany János-díját.
Munkatársai értékelése szerint dr. Biró Domokos emberi kvalitásai is kiválóak. A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel dolgozik a Sapientia EMTE népszerűsítéséért, az erdélyi magyar tudomány felvirágoztatásáért.
Dr. Bíró Domokos, a Sapientia EMTE Marosvásárhelyi Kara Gépészmérnöki Tanszékének egyetemi docense részére, az erdélyi magyar tudomány és oktatás terén nagyra értékelt oktatói munkája elismeréseképpen, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Hunyadi László
Hunyadi László 1933-ban született Küküllődombón. Marosvásárhelyen végezte el a Művészeti Középiskolát. Szobrászati tanulmányait 1959-ben a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán fejezte be. A marosvásárhelyi Állami Bábszínház tervezője volt, majd 1961-től a Művészeti Középiskola tanára lett. 1978 óta szabadfoglalkozású művész.
Hunyadi László a Magyar Művészeti Akadémia tagja, az erdélyi képzőművészet egyik legelismertebb, legrangosabb alkotója. Munkásságát nemcsak városában, Marosvásárhelyen tartják jelentősnek, az egész Kárpát-medencében is nagyra becsülik. Nyolcvan éven túl is példás odaadással, fiatalos energiával dolgozik. Közel hat évtizedes következetes és színvonalas alkotótevékenységgel és eredményes művészpedagógusi, nevelő munkával érdemelte ki ezt a nagyrabecsülést. Művészeti szervező munkájával is érdemeket szerzett, 1990–1994 között sikeresen irányította a Maros megyei képzőművészek közösségét.
Rendszeres kiállító-tevékenységet tudhat maga mögött – első egyéni tárlatát 1964-ben rendezte –, alkotásai múzeumokat, képtárakat, magángyűjteményeket gazdagítanak, ötvösmunkái ma is keresettek, és köztéri szobrainak, emlékműveinek a száma meghaladja az ötvenet.
Nemzetünk legfontosabb történelmi személyiségeit mind megmintázta, továbbadva a mai és az utánunk jövő nemzedékeknek az általuk képviselt eszmeiséget, tudatformáló örökséget. Valóságos nemzeti panteont tudhat a magáénak, királyok, fejedelmek, egyházi főméltóságok, írók, művészek, zeneszerzők, tudósok sokaságának plakettjeit valósította meg, a Helikoni arcképcsarnok című album két kötetében a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet legjelesebb képviselőit ábrázoló domborműveit adta közre.
A művelődési rendezvények, alkotótáborok állandó résztvevője, előrehaladott életkorát meghazudtolva tesz eleget a meghívásoknak, alkotói felkéréseknek. Aktív, közösségformáló tevékenységére nem csupán a művészeti testületek számíthatnak, hanem a legeldugottabb településeken is tudják, Hunyadi László mindig kész a segítségre. 2009-ben Marosvásárhely díszpolgára lett és a Magyar Örökség díjban részesült.
Hunyadi László szobrász és ötvösművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére, a magyar kultúrát gazdagító sokoldalú alkotóművészete, valamint jelentős pedagógusi és művészeti szervező tevékenysége elismeréseként, Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Kincses Elemér
Kincses Elemér 1946-ban született Marosvásárhelyen, mindössze egy nappal a Székely Színház létrehozása előtt. Tősgyökeres marosvásárhelyi, hiszen itt járt középiskolába, a Bolyaiba, majd 1968-ban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán szerzett színészi képesítést. Ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze volt, közben elvégezte a rendezői szakot. 1975-től 2011-es nyugdíjazásáig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház rendezője. Két ízben a színház aligazgatója, vagyis a magyar részleg vezetője volt.
Már színi pályájának kezdetén egyre inkább magához vonzta a színház és a drámaírás. Első írását az Utunk közölte 1967-ben, Mondjátok, nem félünk c. darabjával pedig kiforrott drámaíróként jelentkezett. Katonák c. egyfelvonásosa az abszurd drámaírás eszközeivel fejezi ki az ember önpusztító ösztöneinek értelmetlenségét. Ugyanebben az évben jelent meg novelláinak, karcolatainak gyűjteménye: Bekötött szemmel c. forráskötetében nyomon követhetők íróvá formálódásának állomásai. A Szatmárnémeti Északi Színház magyar tagozata mutatta be Ég a nap Seneca felett c. drámáját, egy történelmi parabolát arról, hogy mit jelent a becsület a zsarnokság fojtogató légkörében. Az ugyancsak Szatmáron bemutatott Trójában hull a hó c. drámája a hatalom csábításáról, az árulás lélektanáról próbál látleletet felvenni. Az irodalmi közvélemény főleg a Marosvásárhelyen bemutatott Porond c. drámájára figyelt fel, egy jelképes cirkuszi tragikomédiára, amely már a korabeli időben játszódik le.
Többfelé is hívták rendezni, mintegy 180 darabot rendezett négy országban, és több rendezői díjat is nyert. A színházi rendezések mellett filmeket és operát is rendezett. 2006-ban Kolozsváron megrendezte első opera-előadását is, Giuseppe Verdi Falstaff című operáját. Az opera Budapesten is bemutatásra került a kolozsvári operaház vendégszereplése útján. Csatorna című drámája 2001-ben a legjobb romániai dráma díját nyerte el.
Kincses Elemér író, drámaíró, rendező részére a Kárpát-medence-szerte nagyra értékelt rendezői, valamint kivételesen gazdag és érdemdús drámaírói életútja elismeréseként Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a magyar nemzeti ünnep alkalmából a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozza.
Népújság (Marosvásárhely)

A magyar film története Marosvásárhelyen
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel, a Maros megyei MADISZ-szal, a K'Arte Kulturális Egyesülettel és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézettel közösen filmtörténeti vetítéssorozatot indít Marosvásárhelyen 120 éves a magyar film címmel.
A Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet a magyar filmtörténet kiemelkedő alkotásaira építő vetítéssorozatát eddig Bukarestben és Székelyudvarhelyen indította el. A 11 alkotásból álló sorozat a némafilmes korszakból indulva egy-egy rendező filmtörténeti korszakot meghatározó alkotását vetíti le Marosvásárhelyen is, minden hónap utolsó vasárnapján.
A magyar film története ezelőtt 120 évvel kezdődött, amikor 1896-ban a Lumiére testvérek filmjeit a budapesti Royal Szálló kávéházában levetítették, majd ezt követően két úttörő testvér, Sziklai Arnold és Zsigmond az Andrássy úton megnyitották az első magyar filmszínházat, az Ikonográfot, ahol francia gépeken Lumiere-filmeket vetítettek a közönségnek. Ennek jegyében magyar filmtörténeti sorozatunkban – a Magyar Nemzeti Digitális Archívummal (MaNDA) együttműködve – minden hónapban bemutatunk egy jelentős filmes alkotást, mely a maga nemében és idejében mérföldkőnek számított a magyar film történetében.
Januárban Bukarestben, majd áprilisban Székelyudvarhelyen indítottuk útjára a sorozatot, most Marosvásárhelyen a Művészeti Egyetemen folytatjuk magyar filmtörténeti sorozatunkat. Május 29- én, vasárnap este 7 órától az 1916-ban készült Mire megvénülünk és az 1917-ben készült Az utolsó éjszaka című némafilmekkel indul a sorozat. Az alkotásokat – az egykori korszakot megidézve – Trózner Szabolcs zongora improvizációja fogja kísérni.
A Mire megvénülünk című film Jókai Mór nagy sikerű, azonos című regényének első filmes adaptációja: egy balsorstól üldözött úri család története a reformkor és a szabadságharc idején. A film az egyik első magyar filmműhelyben, az Uher filmgyárban készült, melyet az ismert budapesti fényképész, Uher Ödön alapított 1912-ben, miután dániai és németországi utazása során megismerkedett a filmkészítés fortélyaival. A családi fényképészműhely hagyományainak köszönhetően az Uher-filmek a kor legszebben fotografált magyar filmjei voltak. Fontos megemlíteni, hogy az egyik első magyar filmalkotás, melyben időnként már a kamera is megmozdul. A szereplők között pedig a korszak erdélyi magyar színészei is szerepet kaptak: Beregi Oszkár, aki 1895-ben Kolozsvárra szerződött, de játszott Temesváron és Aradon is; Fenyő Emil, aki 1909–1910-ben, majd 1911–1912-ben Nagyváradon volt színész, de közben szerepet kapott Szabadkán és Pozsonyban is; Poór Lili, a kolozsvári színház örökös tagja, Janovics Jenő felesége, aki a második világháború után a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet tanára is volt. Szintén Kolozsváron volt színész Szerémy Zoltán. Beness Ilona 1919-től a nagyváradi Szigligeti Színház, 1928-tól a kolozsvári Magyar Színház tagja volt, 1942-ben örökös tag címmel is kitüntették, 1945-től 1966-ig, nyugdíjazásáig a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze volt. Étsy Emília 1910-től 1914-ig Nagyváradon, majd Temesváron játszott.
Az utolsó éjszaka című film a némafilmkorszak kiemelkedő melodrámája, 1917-ben Kolozsváron, a Janovics Jenő által alapított Transylvania filmgyárban készült. A történetben egy sikeres kabarészínésznő a háború kirobbanásakor visszatér hazájába, de családját nem találja, így a fővárosi színházhoz szerződik, ahol minden este lelkesen megtapsolja egy titkos imádója. Filmtörténeti vetítéssorozatunkban ezzel a filmmel az erdélyi filmgyártás megteremtői, a kolozsvári színészek, s elsősorban Janovics Jenő emléke előtt tisztelgünk.
A vetítések helyszíne a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem lesz (Köteles Sámuel u. 6.), az első alkalomra május 29-én, vasárnap 19 órától kerül sor. A filmeket román felirattal vetítjük. A belépés díjtalan.
Kósa András László igazgató
Népújság (Marosvásárhely)

„A közönség a legfontosabb”
Bács Ferenc Kossuth-díjas színész 80 éves
Június 19-én tölti nyolcvanadik életévét Bács Ferenc Kossuth-díjas színész. Nagyszebenben született, és Kolozsvárott nőtt fel.
Gyermekként nagyon sokat járt színházba, operába, a gimnáziumban rendszeres résztvevője volt az önképző körnek. Agysebésznek készült, két évet el is végzett a marosvásárhelyi orvosi egyetemen, de ekkor rájött, hogy igazából a színészi pálya vonzza. Jelentkezett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, ahová fel is vették. Diplomájának kézhezvétele után a Tompa Miklós vezette Székely Színház társulatához szerződött, a főiskolán pedig kinevezték tanársegédnek. Bár a színház megbecsült tagja volt, szinte minden este fellépett, egyre jobban nyomasztotta a kommunista diktatúra. Végül úgy döntött, hogy családjával együtt áttelepül Magyarországra, ahogy nyilatkozta, nem a karrier miatt, hanem azért, hogy a gyerekei magyarul tanulhassanak tovább.
Kivándorlási kérelmét 1974-ben adta be, de a román hatóságok csak évek múltán, 1977-ben engedélyezték, hogy feleségével, Tanai Bella színésznővel, nevelt fiával és lányával, Bács Katival, aki szintén színésznő lett, áttelepülhessenek. A színművész hamarosan Magyarországon is népszerűvé vált, amihez kellemes orgánuma és markáns egyénisége mellett jó megjelenése is hozzájárult. Szerepformálását emberi méltóság és visszafogott gesztusok jellemzik.
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Varga Vilmos, a Temesvári magyar színház örökös tagja
(Hegyközkovácsi, 1931. december 9.–Nagyvárad, 2016. július 9.)
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy 2016. július 9-én, szombaton életének 85. évében elhunyt Varga Vilmos színművész a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház örökös tagja.
Varga Vilmos 1931. december 9-én született a Bihar megyei Hegyközkovácsi településen. A Nagyváradi Kereskedelmi Líceum elvégzése után a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közigazgatási szakán kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd 1957-ben végül a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán diplomázott. Frissen végzett főiskolai hallgatóként a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek több mint egy évtizedig meghatározó személyisége volt. 1968-ban átszerződött a Nagyváradi színházhoz, melynek 27 évig vezető színésze volt. Közben 1983–85-ben a Bukaresti I. L. Caragiale Film- és Színművészeti Akadémia Rendezői Karán rendezői diplomát is szerzett.
Színpadi sikereit nemcsak országos szinten, de külföldön is elismerték: 1977-ben a magyar kormány Ady-emlékplakettel jutalmazta, 1985-ben elnyerte a Dénes Zsófia Alapítvány Ady-díját. 1999-ben Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni c. szatírájának, majd Kocsis István Bolyai János estéje c. monodrámájának előadásáért neki ítélték a Rövid Darabok Színházi Fesztiválján a legjobb férfialakítás díját. Az országos elismerést színházi alakításain kívül egyéni irodalmi estjeivel szerezte.
1994-ben Kiss Törék Ildikó színésznővel Kiss Stúdiószínház néven létrehozta Erdély első magán pinceszínházát. 1995-ben Bajor Andor-válogatásokból készült irodalmi műsorukkal (A humor látóhatárán), majd 1996-ban a millecentenáriumot köszöntő „Megfogyva bár, de törve nem…” című összeállítással elnyerték a Budapesti Litera-Turné-díjat.
Széles körű színházi és irodalmi munkásságát igazolják a Nagyváradi Fáklya című lapban megjelent Színházi noteszlap cím alatt megjelenő glosszái, valamint a 2000-es évek elején megjelent kötetei is (A Pece-partról jöttem. Regényes önéletírás színészi érzületekkel. Nagyvárad, 2006; Szót fogadtam Madáchnak. Adalékok a Nagyváradi magyar színjátszás történetéhez. Nagyvárad, 2009; Magyar színész vagyok Erdélyben. Nagyvárad, 2014.)
Varga Vilmos 2013 óta a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház örökös tagja.
Részvétünk a gyászoló családnak és kollégáknak.
Nyugodjon békében.
Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Varga Vilmos Nagyváradi színművész, rendező
Életének nyolcvanötödik évében elhunyt Varga Vilmos Nagyváradi színművész, rendező, a Szigligeti Társulat Örökös Tagja – adta hírül honlapján a Nagyváradi színtársulat.
Mint olvasható, az erdélyi színjátszás emblematikus alakjára kegyelettel emlékezik a Szigligeti Színház teljes munkaközössége. Varga Vilmos 1931-ben született a Bihar megyei Hegyközkovácsiban, a Nagyváradi Kereskedelmi Líceumban érettségizett, majd beiratkozott a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől átmenetileg leválasztott jog- és közigazgatási egyetemre. Főiskolai tanulmányait a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán folytatta.
A diploma megszerzése után 1957-ben a Temesvári színház magyar tagozatához szerződött. Innen került 1968-ban a Nagyváradi színházhoz, amelynek 27 évig vezető színésze volt (1968–95). 1983–85-ben a Bukaresti I. L. Caragiale Film- és Színművészeti Akadémiám rendezői diplomát is szerzett. Az országos elismerést színházi alakításain kívül egyéni irodalmi estjeivel szerezte. Az Országos Színházi Fesztivál I. díját a Maszek ballada hozta 1969-ben. Ezt a műsort, amelynek keretében a második világháború utáni romániai magyar költőnemzedék legjobbjait szólaltatta meg, az Electrecord nagylemezeken jelentette meg 1980-ban.
Nagy sikerű stúdió-előadás volt Páskándi Géza abszurd drámája, A bosszúálló kapus, amelyben Szakáll Danit alakította 1970-ben. Az Én, François Villon című egyéni előadóestje 1973-ban a bákói Előadóművészek Országos Fesztiválján Ex egno-díjat nyert. Ady-előadóestjének műsora szintén megjelent nagylemezen is, s a művész népszerűségét a határon túl is növelte: 1977-ben a magyar kormány Ady-emlékplakettel jutalmazta, 1985-ben elnyerte a Dénes Zsófia Alapítvány Ady-díját.
1999-ben Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni című szatírájának, majd Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámájának előadásáért neki ítélték a Rövid Darabok Színházi Fesztiválján a legjobb férfialakítás díját. 1994-ben Kiss Törék Ildikó színésznővel Kiss Stúdió Színház néven létrehozta Erdély első magán pinceszínházát. 1995-ben Bajor Andor-válogatásokból készült irodalmi műsorukkal, majd 1996-ban a millecentenáriumot köszöntő „Megfogyva bár, de törve nem..." című összeállítással elnyerték a Budapesti Litera-Turné-díjat.
2003-ban bemutatták Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának nyolc színészre átdolgozott változatát, valamint az Üzenet az otthoni hegyeknek című, Wass Albert emlékének szentelt előadást. Mindkettővel bejárták Németország magyarok lakta városait is. Süss fel nap címmel CD-n is megjelent zenés gyermekműsort, középiskolások számára irodalomismertető sorozatot (Olvassuk együtt Adyt; Olvassuk együtt Babitsot) is összeállítottak.Varga Vilmos színházi írásokat közölt a helyi napilapokban, visszaemlékezéseit három kötetben foglalta össze. A Nagyváradi Fáklyában a nyolcvanas évek derekától Színházi noteszlap címmel jelentek meg glosszái.
Krónika (Kolozsvár)

Jubileumi koncertet tart a Barozda zenekar Csíkszeredában
Fennállásának negyven éves évfordulóját ünnepli a Barozda zenekar, ebből az alkalomból az Én is vótam mikor vótam címmel koncerteznek szombaton 19 órától a Csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házában. Simó Józsefet, a zenekar egyik alapítóját kértük meg, elevenítse fel olvasóinknak az elmúlt évtizedeket.
– Hogyan alakult meg ezelőtt negyven évvel a Barozda zenekar?
– 1976 őszén Pávai Istvánnal együtt a kolozsvári zenekonzervatóriumból friss végzettként Csíkszeredába kerültünk. Itt a zeneiskolában találkoztunk a gyimesi születésű Bokor Imrével, aki zenetanárként tevékenykedett. Kiderült róla, hogy Zerkula Jánosnál tanult gyerekkorában hegedülni. Mivel Kolozsváron a tanáraink irányítása alatt kapcsolatba kerültünk az élő, hiteles népzenével, így az érdeklődésünk már fel volt csigázva, és már ott próbálkoztunk valamilyen népzenei zenekar felállításával. Amikor Csíkszeredába kerültünk, akkor egyből felmerült a lehetősége annak, hogy tudunk egy népi bandát alapítani, és elkezdeni művelni a hiteles népzenét abban a formában, ahogy azt még mindig lehetett gyűjteni, hallani, megfigyelni. Mivel Bokor Imre is ráharapott, ez el is indult. Nem sokkal később találkoztunk Györfi Erzsikével, akit valamilyen vetélkedőn ismertünk meg diáklány korában, és megkérdeztük, hogy nincs-e kedve eredeti népzenével foglalkozni, természetesen igent mondott, és akkor már el is indult a zenekar. Erre felfigyelt Demény Piroska, a Kolozsvári Rádió egyik szerkesztője, ő is sokat járt falura, gyűjtött különböző tájegységeken. Amikor meghallotta, hogy mi mivel foglalkozunk, és mennyire új dolog ez, hogy városi fiatalok azt a zenélt próbálják elsajátítani és művelni, amit akkor még csak falun lehetett megtalálni, rögtön eljött, riportot készített, a rádiók elkezdték a zenéinket sugározni, tehát egyfajta figyelem terelődött erre a dologra. Én egy év tanítás után az Ifjúsági Klub igazgatója lettem, és a kultúrtevékenységek felelőse is. A fiataloknak kellett szervezzek különböző tevékenységeket, volt színjátszócsportunk, tánccsoportunk, énekkar és rockzenekarunk, és falusi mintára elkezdtük szervezni a táncházakat is.
– Miként bontakozott ki ebből a táncházmozgalom?
– A cél az volt, hogy elindítsuk a városi fiatalság körében az ilyenfajta kultúrának a megismerését, és lehetőleg a gyakorlatát is. Tehát ismerjék meg, szeressék meg és éljenek vele. Mi magunk is ezt próbáltuk csinálni. Az Ifjúsági Klubban kedden esténként hét órától volt a táncház, mi zenéltünk. A kezdetekkor nem volt ez túlságosan népszerű, de egy páran elkezdtek rendszeresen járni. Egy idő után sikerült meggyőzni a csíkszeredai gimnázium tanárai közül néhányat, akik aztán a bentlakó diákokat egy időben szervezetten hozták a táncházba, ami nagy szó volt akkor, mert hiszen ezt a tevékenységet nem nézte jó szemmel mindenki. Szerencsénk volt, mert a klub a városi és megyei KISZ szervezethez tartozott, és az akkori vezetőség ráérzett ennek a fontosságára, jelentőségére, szépségére, és támogatta. Ez nagyon sokat jelentett az elején, és sokat jelentett ez később is, amikor az akkori hatalom részéről óriási kérdőjelek vetítődtek erre a tevékenységre. Alakult egy táncházas mag, amelyik aztán hűségesen követte és segítette a tevékenységünket. Átmentünk Udvarhelyre, ott is próbáltuk elindítani, segítettünk az akkor még frissen erre a tevékenységre ráharapó fiataloknak, jártunk Kézdivásárhelyen, Brassóban. Próbáltuk ezt az egészet egy tömegalapú tevékenységgé kifejleszteni. Ebben nagy szerepe volt aztán az akkori televízió magyar adásának, akik szintén megérezték ennek a fajta kultúrának, tevékenységnek a jelentőségét. Indítottak is egy Kaláka néven futó sorozatot, aminek a lényege az volt, hogy erdélyi magyar,  vidékeket bejárni, megismerni, és felmutatni az ott lévő magyar népi kultúrát. Így aztán lassan-lassan a táncházmozgalom kibontakozott, kivirágzott. Kolozsváron szintén elindították ezt a tevékenységet, és lassan-lassan Erdély több pontján megalakultak kis csoportok, akik ezt művelték. Mi megpróbáltunk mindenhová eljutni Erdélyben, hogy ezt beindítsuk, segítsünk ott ahol kell. Ez egyfajta nemzeti kulturális mozgalom lett, anélkül, hogy ezt valaki valaha propagálta, kijelentette volna. Ez automatikusan beivódott mindenkibe, aki kapcsolatba került ezzel a fajta zenével.
– Az akkori hatalom milyen módszerekkel próbálta gáncsolni a tevékenységüket?
– Nekünk soha semmilyen gondolatunk nem volt arról, hogy bármilyen forradalmat vagy akármit is indítsunk, vagy bárkinek is a kárára, vagy ellenére tegyünk ezzel a tevékenységgel. Mi csak a magunk szórakoztatására, művelésére, saját nemzetünk épülésére szántuk ezt a dolgot. Minden más csak kitaláció volt a hatalom részéről. 1983-tól egyre érezhetőbb volt a megfigyelés, a lehallgatás, a követés, a számonkérés. Egy idő után kitiltottak minket más megyékből, tehát nem tudtunk koncertezni ott, vagy más kulturális tevékenységeket folytatni. A Hargita táncegyüttes kapcsán még eljutottunk Erdély különböző vidékeire, mi az együttest mint zenekar kísértük. De volt, hogy az egyik szatmári turné után nyolcezer lejre – négy havi fizetésnek felelt meg akkor – büntettek meg, mert nem játszottunk elég román muzsikát. Voltak személyes zaklatások is, például leszedtek a vonatról, átvizsgáltak, amikor mentem Magyarországra, vagy bementek a lakásomba, átkutatták. Többször felhívattak kihallgatásra az akkori belügyiesekhez. Ha valamilyen programot be akartunk mutatni, akkor Bukarestbe kellett benyújtani a javasolt programunkat, és ott kellett azt jóváhagyják. Ezután pedig kiszállt egy bukaresti bizottság, behívattak, kihallgattak. Kérdezték, hogy mi ez a Barozda név, tán határt jelent, és mit akarunk mi ezzel? És hogy Kájonit miért nem Căianunak hívjuk? Ehhez hasonló kérdések sorozatát szegezték nekünk, a vége pedig az lett, hogy a tevékenységünket letiltották. Ugyanakkor 1980-ban volt egy Kájoni emlékhangverseny, aminek kapcsán kipattant az ötlet, hogy ebből akár egy régizene fesztivált is lehetne csinálni. Ezt tett is követte, így indult el a Csíkszeredai Régizene Fesztivál, melynek minden évben részei, zenei szakértői, rendezői voltunk. Ezt is '83-ban két-három nappal a kezdés előtt betiltották. Aztán a forradalom után újra meg lehetett szervezni.
– Mi történt a zenekar tagjaival?
– Miután minket is és a fesztivált is letiltottak, egyértelmű jelzést kaptunk arra, hogy nemkívánatos személyek vagyunk. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor beadtuk az útlevelekre a kérvényt, egy hónap leforgása alatt mindannyian megkaptuk. Akkor amikor nehezen lehetett útlevélhez jutni, közülünk mindenki kimehetett külföldre, amit aztán meg is tett a társaság. A szerencsétlenségben is az volt a szerencsénk, hogy a zenekar magja mind Svédországba került, ahol aztán mintha mi sem történt volna, folytattuk azt, amit addig is, csak nyilván más körülmények között. Ha tudnám, visszatekerném az idő kerekét, vagy ha vissza tudnám tekerni, és látnám, hogy még három év és megpukkasztják a diktátorunkat, akkor kibírtuk volna talán még a jég hátán is. Ha akkor tudjuk, hogy három év múlva ekkora változás áll be, akkor valószínűleg senki se mozdul. Szerencsésnek mondhatjuk még akkor is magunkat abban, hogy egy helyre kerültünk, mi meg tudtuk őrizni kultúránkat, nyelvünket, a gyerekeinket tovább tudtuk a magyar kultúrában nevelni, az unokáinkat megpróbáljuk ugyanebbe a szellemben nevelni.  Hiányérzetünk a táj miatt volt, a földrajzi hovatartozás miatt, tevékenységben tovább műveltük a táncházzenét, magyarok maradtunk, ugyan más feladatunk lett. Nyugaton terjesztettük, népszerűsítettük az eredeti magyar népzenét, kultúrát. Ez is egy nemes feladat.
– Mivel készülnek a jubileumi ünnepségre?
– Negyven év sok idő, sok társunk különböző okok miatt nem tud részt venni az ünnepi koncertünkön. A nagyja megmaradt a társaságnak, ott lesz Györfi Erzsike, Toró Lajos, jómagam, Pap István Gázsa, és a folyamatosság jegyében a fiam, aki közben felnőtt Svédországban, és észrevétlenül elleste a táncházzenét, a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián járt népzene szakra, és most vele folytatjuk. A koncerten megpróbálunk visszatekinteni az elmúlt negyven évre mind zenében, mind aktív emlékekben. Szeretnénk találkozni a régi közönségünkkel, jól érezni magunkat, újra megszólaltatni azokat a dallamokat, énekeket, dalokat, amelyeket annyi éven keresztül énekeltünk a táncházasokkal, vendégeinkkel, közönségünkkel.
Péter Beáta Székelyhon.ro

Meghalt Molnár H. Lajos
Szerda este, életének hetvenegyedik évében, szövevényes és súlyos betegségei következményében meghalt Molnár H. Lajos erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, riporter.
Molnár H. Lajos 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen. Szülővárosában érettségizett, egy évig ugyanott volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendéke, ahonnan etnikai hovatartozása miatt és pártállami protekciója híján elbocsájtották. „Utána esztergályos akartam lenni, kárpitosnak kellettem és bábos lettem” – írja első kötetének fülszövegében.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Ezt követően üzempszichológusnak hívták a Resicai Kohászati Kombinátba, ahol öt évet töltött el. Ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete, mely a riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. Ekkor már az Ifjúmunkás újságírójaként dolgozott. A kötet ugyan napvilágot látott, és a szerzője még Debüt-díjat is kaphatott rá, amikor azonban a kritika rá akart mutatni az abban foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. K. Jakab Antal írása, mely a riportfolyam erkölcsfilozófiáját és annak valóságfeltárását állította középpontba, csak a romániai forradalom után, 1990-ben jelenhetett meg.
Kilépés című, válogatott riportokat tartalmazó kötete után Donki Ákos című regényéért 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség Prózadíját. A riportregény egy fiatal magyar munkásember ellehetetlenülésébe és lelki történéseibe nyújt betekintést, melyről Szőcs István a következőképpen értekezett: „Az izgalmas, roppant izgalmas cselekmény arról szól, hogy ez az igénytelen fiatal fémmunkás [...], akire mindig rájár a rúd, aki mindig a rövidebbet húzza, miként – nem romlik meg.” Ahogyan a Romániai magyar irodalmi lexikon is megjegyzi: „Lélektani hitelességével, a munkásfiatalok rétegnyelvének sajátosságával s reális korrajzával az erdélyi munkásirodalom itt érte el csúcsát.”
1983-ban a cenzúra átjátszása révén jelenhetett meg Falra hányt esztendő című riportregénye, mely minden addiginál világosabban kritizálta a fennálló rendszert és állította középpontba az attól szenvedő rétegeket. Röviddel a megjelenés után a pártállam általános szilenciumot rendelt el, a 40 000 példányban kiadott kötet meg nem vásárolt, csekély maradékát visszahívták, a szerzőt a publikálás lehetőségétől eltiltották, a Kriterion ellen vizsgálatot indítottak. Molnár H. Lajos addig megjelent könyveit leszedették a könyvtárak polcairól, egyetlen publikációban sem volt szabad leírni a nevét, még elmarasztalóan sem. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.
A négy éve tartó retorzió miatt 1987-ben az útlevélosztály megtévesztésének köszönhetően második családjával Magyarországra disszidált. A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékáért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelent meg Magyarországon is.
Újságíróiként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt. A disszidenssorsról szóló és a magyarországi rendszerváltást is nyomon követő, Levelek a hazából a honba című levélregénye 1993-ban jelent meg.
A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye az Erdélyi Szépmíves Céh 1997-es regénypályázatának első díjában részesült, bár a pályázati kiírásban szereplő könyvkiadás akkor elmaradt. A kötet szponzori segítséggel is csak 2000-ben jelenhetett meg, melyet aztán még két kiadás követett Kolozsváron és Magyarországon. Csiki László előszavában egyebek mellett ekképp méltatja a regényt: „Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.”
Molnár H. Lajos 1996-ban szenvedte el első szívinfarktusát, azóta krónikus szívbeteg volt. Éveken át tartó, a szolnoki, debreceni és budapesti kórházi megpróbáltatásai nyomán 2001-ben publikálta A fehér vírus című regényét, mely alulnézetből világított rá az egészségügy akkori helyzetére, s amelyet több orvos olvasója is üdvözölt. Egyikük ezt írta róla: „E könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden nővérképző szakiskolában, de jó szívvel ajánlom minden fiatal orvos és laikus figyelmébe is. Elolvasásával jobb emberré és jobb orvossá válunk.”
Az utóbbi tíz évében második válása és harmadik házassága után Molnár H. Lajos egyedül élt Budapesten, fokozatosan romló egészségügyi állapotban, szerény körülmények között. Utolsó könyve azt a szerelmi tematikát folytatta, melyet 2003-ban megjelent Imágó című regényével kezdett el. Álmaim babái című, a memoár és a regény műfaját elegyítő kötete 2014-ben jelent meg.
Molnár H. Lajost idén nyáron diagnosztizálták gégerákkal. A sugárkezeléseket bár vállalta, de általános fizikai állapota, egyéb betegségei és a kezelések mellékhatásai végül erősebbnek bizonyultak nála. Temetéséről négy gyermeke később gondoskodik.
irodalmijelen.hu

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
(Folytatás december 2-i lapszámunkból)
Antalffy Endre, öregségére és tapasztaltságára hivatkozva, a párt politikájának a megértését emelte ki. És azt, hogy magas színvonalra emelt politikájával a párt maga mögé sorakoztatja az embereket, és diadalmaskodik. Molter Károly Simó Gézával való barátságának a kiemelésével kezdte rövid beszédét, ami arra késztette, hogy érdeklődése mindenkor a munkások sorsára összpontosuljon. Zárószavai pedig így hangzottak: „A felszabadulás óta a 12 évi tanulás és a párttal való élés arra késztet, hogy a legelszántabban állunk a párt állásfoglalása mellé […] Teljes erővel és elszántsággal mellé állunk”. 1 Papp Ferenc a kapitalista rendszer ostorozásával kezdte beszédét, és a magyarországi események ellenforradalmi jellegének a hangoztatásával folytatta. Ezután rátért a proletárdiktatúra szükségességére, amelyről ezt megelőzően a Simó Géza bútorgyárban a munkások előtt is beszélt. Beszédében érződik a bútorgyári felhívásban megfogalmazott szöveggel való azonosulása, amin csodálkozni nem is lehet, hiszen ő volt annak egyik megfogalmazója. Az egypártrendszerrel kapcsolatosan fejtegetéseit ekként zárja: „Számunkra, hogy egy párt van, nem hiányérzetet jelent, hanem büszkeséget és győzelmet. A munkáshatalom itt kezdődik, ha a többi pártokat felszámolja. Az RMP léte a legszélesebb dolgozó tömegek érdekeinek a biztosítéka”. Beszédét az írók gyakorlati munkáját illető következtetésekkel folytatta, amit ekként kezdett: „Kétségtelen az, hogy mindent meg kell tenni, hogy az osztályellenség lába alól kirántsuk a talajt, a hibákat a legnagyobb politikai érzékenységgel megoldani, és ebben a harcban az írókra is vár feladat, a mi lelkiismeretünkön is szárad, mennyire ismeri a párt a helyzetet a terepen, mennyire tudja a kezét a dolgozó nép ütőerén tartani. Ebben nagy feladat vár ránk, és mi ezt vállaljuk”. A továbbiakban folytatta a kommunista írók feladatainak az elemzését, amelyet ekként zárt: „Az író, amikor a párt soraiba beáll, vállalnia kell, nem gyűléseken, de ország-világ előtt, hitet kell tennie világnézete, a kommunista eszmék mellett. Ezzel az író sokat vállal, egy esetleges ellenforradalom esetén viseli kiállásának következményeit. Ezek elől kommunista író nem bújhat ki roppant szomorú, kétes rádiónyilatkozatokkal: ez az éltét féltő ember siránkozása. Kommunista írónak ilyen megnyilvánulásra nincs joga. A magam részéről aláírom a Simó Géza gyár felhívását, és ha erre a megfelelő közös platformot nem találom, külön nyilatkozom a sajtóban”. 2 Gyötrő pillanatok várhattak a következő felszólalóra ez után a kemény és harcos balos állásfoglalás után, hiszen ekkor éppen Kemény János, az arisztokrata származású, nem párttag író kapott szót. Kemény tapintatosan kifejti, hogy nemcsak a párttagoknak, hanem minden értelmiséginek kifejezésre kell juttatnia és a döntő pillanatban kinyilvánítania, hogy „meggyőződésük szerint szolgálják a párt munkáját, és hogy az épülő szocializmus és annak kiteljesedése egyetlen életforma, amelyben igazi művészetet és irodalmat lehet teremteni”. Majd befejezésként ekként folytatta: „De tudnia kell kifelé mindenkinek, mert ezzel pártunknak, a fejlődésnek és annak a védekezésnek vagyunk segítségére, amelynek célja az, hogy minden polgári restaurációt elvessen magától, amely csak kárára lehet az igazi kultúrának, emberi életnek, és amelynek végső célja a fasiszta, hitlerista világ, amely mindennek, ami szép, ellensége”. 3 Kemény után szólásra emelkedett Szabó Lajos 4, a Színművészeti Intézet vezetője. Bevallja, hogy a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan egy darabig nem látott tisztán, és bizonytalankodott az ottani események jellegének a megítélésében. De most már tisztán lát és csatlakozik a Simó Géza bútorgyár munkásainak a felhívásához. Megdöbbenését fejezte ki a magyarországi fiatal egyetemisták eltévelyedésén, és éppen ezért fő feladatának a diákság nevelését tekinti „azon az úton, amit a párt jelölt ki a szocializmus győzelme felé”. 5 Hajdu Győző felszólalása a tőle már megszokott terjedelmes, pártvonalas, elemző és kiértékelő beszéd. Az értelmiségiek, főként az írók szerepére összpontosít a magyarországi események körülményei között. Foglalkozik az irodalmi kiadványok, így az Irodalmi Újság, szerepével, több, név szerint is felsorolt író magatartásával. Felteszi a kérdést, hogy hová tűntek a magyar kommunista írók, és miért hallgatnak? Majd rátér a feladatokra: „A kommunista írónak mi a feladata? Ha döntött a párttagsága mellett, egyetlenegy barikádra állhat. Hitem, hogy a barikádra állás az üzemekben való nevelést, a Szovjetunió iránti szeretetre való nevelést, a proletár internacionalizmust, az RNK melletti agitációt jelenti”. 6 Eszmefuttatását többek között így folytatja: „Hiszem, hogy nekünk, kommunista íróknak, ezekben a pillanatokban meg kell találjuk, mire tegyük a hangsúlyt. Egységesen, szervezetten, nagy szívvel, odaadással kommunista agitátor legyél. Ha lecsillapodnak a kedélyek, ha az ellenforradalom szájba-verést kap, lesz alkalmunk a párt vezetésével az okokat kutatni, amelyek hozzájárultak az ellenforradalom sikereihez és levonni a következtetéseket”. 7 És dicséretes példaként megemlíti Szabó, Antalffy és Kemény őszinte beszédét, hiszen mindeniket „mély megrendüléssel” végighallgatta. Kovács György, az író, előbb örömét fejezi ki, amiért a tragikus napokban szívük „együtt dobban az egész ország munkásosztályával, dolgozó parasztságával, haladó értelmiségiekkel, román és magyar egyaránt, együtt a Simó Géza gyár hősies munkásaival”. 8 Azután elítéli a magyarországi eseményeket, amelyek a második világháború előtti fasizmusnál „borzalmasabbak”. Majd önkritikát gyakorol, mégpedig azért, mert nem tett meg mindent a munkásosztályért, mivel többet is tehetett volna, hiszen már 1945 óta párttag. Kovács beszéde után Fazekas Oláh Tiborhoz 9 és Nagy Pálhoz fordul, állásfoglalásra szólítva fel őket. „Mi az állásfoglalása Oláh Tibor és Nagy Pál elvtársnak, ha van valami mondanivalójuk, miután meghallották a többiek véleményét”? – tette fel a kérdést. Elsőként Oláh Tibor válaszolt, aki azzal védekezett, hogy ő nem szónok, inkább vívódó ember. Végül is elég hosszasan beszélt. Beszédébe Fazekas többször beleszólt, konkrét választ várva kérdéseire. Oláh bevallja, hogy azelőtt egy héttel azt hitte, tisztábban látja a dolgokat, és hitt Nagy Imre ígéreteiben. De belátja, hogy tévedett, amikor a hazai sajtó közleményeiben olvasott híreket nem fogadta el. Az előzményekkel foglalkozva belebonyolódik az 1953-as magyarországi események taglalásába, amellyel kapcsolatosan Fazekas sarokba szorítja. Végül rátér a hazai helyzetre, legfontosabbnak tartva a romániai magyarokra nézve „a román–magyar barátság őszinte, frázisoktól mentes” kiépítését. A bútorgyári nyilatkozattal kapcsolatosan kijelenti, hogy az írók számára az csak kiegészítésekkel fogadható el, mert csak úgy mondhatják el, hogy ők mint írók milyen eszközökkel tudják biztosítani a rendszer megvédését. Nagy Pál hozzászólása sokkal rövidebb volt. Egy pár mondatban elítélte a magyarországi eseményeket. Majd, amikor a „mi, értelmiségiek, az RMP Központi Vezetősége mellett szorosabbra vonjuk sorainkat, és határozottan harcolunk a szocializmus ügyéért” sablonos szavaira Fazekas elégedetlenségét fejezte ki, és megkérdezte: „Hogyan képzeli ezt?”, ő, Sütőre hivatkozva, kibújt az egyenes válasz alól. 10 Mivel Fazekas minden jelenlévőt véleménynyilvánításra kötelezett, elérte azt, hogy a felszólalók sorra pálcát törtek a forradalom fölött, hiszen senki sem vállalt nyílt ellenszegülést, annál inkább forradalmat helyeslő kiállást, mivel tisztában voltak annak várható szomorú következményeivel. A végén Fazekas János kiértékelte a hallottakat. Megelégedését fejezte ki, hogy mindenki az elvárt „helyes álláspontra” helyezkedett. „Véleményem az – mondta –, hogy a magyarországi írók és általában a romániai írók nagy többsége 99%-ban a múltban is, a jelenben is, a jövőben is a párt köré a leghatározottabban, a legszorosabban fel vannak sorakozva. […] Ebben a teremben nincs olyan ember, aki nem szeretné a pártot, a szocializmus ügyét, és ne sorakozna fel az ügynek a továbbviteléért. Éppen ezért az elhangzott hozzászólásokat a legnagyobb örömmel hozom tudomására Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, hogy milyen az íróink magatartása azokkal az ellenforradalmi eseményekkel kapcsolatosan, amelyek a testvéri MNK-ban lezajlanak.”11 A továbbiakban azonban már árnyalt. Beszélt az álláspontjukban erősebbekről és gyengébbekről, meg a feladatokról. A pártfeladat alatt azt értette, hogy minden írónak segítséget adjanak, hogy bízzon bátran a munkásosztályban, a dolgozó népben, a saját erejében. Kifejtette álláspontját a gyűlés céljával kapcsolatosan. „Állásfoglalásra van szükség ilyen időben – mondta –, hogy tudjuk, kinek lehet fegyvert adni és milyet? Géppuskát, puskát vagy fapuskát!”12 Az írók további feladataival kapcsolatosan javasolta, hogy küldjék őket az üzemekbe a munkásosztály magatartásának a megismerésére és pártos nevelésére stb.
1 Pál-Antal 2006, 234.
2 Uo. 236.
3 Uo.
4 Szabó Lajos (1912–1983) drámaíró. 1941-től a Kolozsvári Nemzeti Színház dramaturgja, 1945- től a Zeneművészeti Konzervatórium, majd 1948-tól a Művészeti Intézet, illetve a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színháztörténet-tanára és a magyar tagozat igazgatója, 1954-ben a főiskolával Marosvásárhelyre költözött, ahol annak rektora 1976-ig.
5 PÁL-ANTAL 2006, 236.
6 Uo. 237–238.
7 Uo. 237 – 238.
8 Uo. 239.
9 Oláh Tibor (1921–1996) kritikus, irodalomtörténész, műfordító. 1956–1960 között az Igaz Szó belső munkatársa, 1960–1991 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola tanára és egy ideig előadó a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán is. 1991-től az újjáalakult Kemény Zsigmond Társaság elnöke.
10 PÁL-ANTAL 2006, 242.
11 Uo. 243.
12 Nagy Pál visszaemlékezése szerint a gyűlés utáni kötetlen beszélgetés alkalmával Fazekas Oláh Tibor és őelőtte kijelentette, hogy szükség esetén kezükbe csak fapuskát adna.
(Folytatjuk)
Pál-Antal Sándor Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Fátyol Tibor
Életének 82. évében Győrbenjanuár 5-én elhunyt Fátyol Tibor zeneszerző, az erdélyi magyar zenei élet jelentős alakja. 
Fátyol Tibor zenész család sarjaként született Kolozsváron 1935. október 9-én. A kolozsvári Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán szerzett diplomát zeneszerzés-karmesteri szakon. 1959-től a Ciocârlia román népi együttes folkloristája és zenei vezetője, 1978-tól a Maros Művészegyüttes művészeti titkára volt. Balettek, szimfonikus művek, kamarazenék, valamint színpadi zenék és népdalfeldolgozások szerzője. Megannyi magyar és román költő verseit zenésítette meg, Lászlóffy Aladár verseire dramatikus oratóriumot, Lászlóffy és Szilágyi Domokos verseire a capella kantátát szerzett. Magyarul és románul is közölt kritikákat, zenei tárgyú írásokat a romániai kulturális sajtóban. 1988 és 1992 között a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán tanított, 1989 után a Szatmárnémeti Filharmónia igazgatója volt. 1993-ban Magyarországra költözött, és visszavonult a közéletből.
[Gyászjelentés Népújság (Marosvásárhely),2017. január 12.]
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fölötte a csillagos ég (Művészvilág – Mátray László színművésszel kisemberről, indulatokról, magányról)
Csak nagyon tapasztalt rendező képes a színészben élő feszültséget kis gyöngyszemmé csiszolni, állítja Mátray László. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színésze, s a budapesti Nemzeti Színház vendégművésze sorsszerűnek tartja az utat, amelyen jár.
– Hogyan tekint vissza ma, negyvenévesen egykori diákszínjátszó önmagára? – Az akkori énem a színházbérletes diák kategóriájába tartozott, aki megnézett minden előadást. Kezével, lábával, fejével kezdeni semmit sem tudó kamaszra emlékszem. A diákszínjátszás pedig furcsa jelenidőt teremtett számomra, amelyben nem azt igyekeztem elképzelni, hogy milyen leszek, inkább azt, mi az, amit szeretnék. Komolyan gondoltam például, hogy a kezünkbe kerülő szövegek emberi sorsok. Ez nem is változott jelentősen, a mai szerepeimet is sorsokként kezelem. Tisztában vagyok azzal, hogy az előadás egy szerkezet, a színész dolga pedig beleépülni abba, illetve a rendezői elképzelésbe. De az is a dolgom, hogy hitelesítő módon szépen berendezzem magam egy ilyen szerkezetbe. – Egy önhöz hasonló karakteres színészben nem dolgozik folyamatosan saját egyénisége megvillantásának késztetése?
– A színházi világban közkeletű mondás, hogy egy társulat addig nem játszik Hamletet, míg nincs Hamletje. Vagy míg legalább a lehetősége nem merül fel. Nyilván sok olyan feladatot kapunk, amelyekkel nem akkor, nem olyan körülmények között kellene találkoznunk. Vagy több rendező sorozatosan ugyanolyan típusú feladatra oszt ki, mert egyszer már sikerült jól megoldanod. Ilyen dolgok iránt is gerjed tiltakozás az emberben, de szinte párhuzamos ezzel a kihívás: mit tudnék én mást, újat előhozni abból az alakból? Mindezt úgy, olyan eszközökkel, hogy azt a néző is érzékelje. – Alakja, alkata, orgánuma révén vonzza a „fejedelmi” szerepeket. Vágyott valaha arra, hogy kipróbálja, milyen az, amikor egy kisember bőrébe kell „visszagyömöszölnie” saját különböző dimenzióit? – Hogyne! Sokáig vágytam arra, hogy eljátszhassam a Kis herceget. Most már tudom, hogy ez nem valósulhat meg, de ma is fájdalomként élem meg ezt a beteljesületlenséget. Egy jó színházi vezetés amúgy figyel ezekre a dolgokra. A Steinbeck-regény, az Egerek és emberek nyomán született George és Lennie című darabban Barabás Olga rendező például Lennie-t osztotta rám, egy nagy fizikai erővel rendelkező, de mentálisan visszamaradott ember megformálását. Ez a szerep, az ember, aki félve nyúl bárkihez, nehogy összetörjön a kezében, ilyen kihívást jelentett. Szeretem és várom őket.
– Civilként is erőtől duzzadó ember, akitől esetleg félhet is, aki nem ismeri? Hogyan kezeli ezt a helyzetet? – Kétségtelenül sok energia van bennem, amit néhány éve egyre jobban sikerül beosztanom. Nem volt mindig így, a színpadon is az a legfőbb bajom, hogy az erő mindegyre kikívánkozik belőlem, meg kell tanulnom befelé hasznosítani. Például abban, hogy amit el kell, ki kell mondani, azt ne erőből tegyem, hanem nyugodtan, bölcsen. Nagyon hosszú folyamat ez, s mivel egyik rendező kezéről kerülünk a másikba, nem nagyon jut rá idő. Nagyon tapasztalt rendezőnek kell lennie, aki ezt az erőt kis gyöngyszemmé tudja csiszolni.
– Egy Kovászna közeli faluban, Szörcsén él. Mi vonzotta ebbe a környezetbe?
– Csak nemrég jöttem rá, miért költöztem ki a családi örökségnek számító, közös erővel otthonossá tett házba. Elegem lett minden este a színházban maradni, gyakorlatilag minden percemet a túlnyomórészt színházi emberek társaságában tölteni. Fárasztott a könyv, egy idő után az internet is, éreztem, hogy váltanom kell. Körülöttünk a technika vette át a hangsúlyt, a színházban is, sok esetben a színész is olyan kellék, mint bármi más. Szörcsében viszont megkapom azt a vertikalitást, ami annak tudatosításában segít, hogy én, a kicsi ember itt vagyok lent, fent pedig van valaki, mindegy, hogy ki. Nem az állattartás romantikája vonz, ahogy azt sokan gondolják, hanem annak a teljességnek az érzése, amikor felnézel a csillagokra. Ezt egy ideje elfelejtette az ember.
– Az elmúlt évek egyéb fontos változásokat is hoztak az életében. Sorsszerűségként kezeli és ennek megfelelően halad a szörcsei csillagos éggel és a budapesti Nemzeti Színházzal szegélyezett új úton?
– Egyértelműen sorsszerűségként. Éreztem, hogy nem elég, amit a szentgyörgyi színház ad, kell még valami, ami kipróbál. Néha úgy él az ember, mint egy filmben: megy egy kamera, a képzelet követi, hogy ezt kellene még csinálnom, meg azt is. Zajlik az életed, miközben több film is pörög benned egyszerre. A kitörési vágy, de nem feltétlenül a jelenlegi helyzetedből, hanem más helyzetekkel is találkozni. A legjobb pillanatban kaptam a meghívást a Nemzetibe. Miközben éreztem, hogy ennek így kellett történnie, betojtam, hiszen igazából nem tudtam, mibe megyek bele. Kezdetben ott volt az a furcsa politikai árnyék is, ami az igazgatóváltást követően rávetült a Nemzeti Színházra, s amivel, úgy éreztem, külön meg kell küzdenem. Rengeteg energiát fektettem a munkába, hogy senkiben ne merüljön fel fogást keresni rajtam. Úgy tűnik, sikerült is elkerülnöm.
– Szakmai kihívásként is más dimenziónak bizonyult?
– Iszonyú felelősség szakadt a vállamra, hiszen egy ország reprezentatív színházában kellett helytállnom. Szentgyörgyön megszoktam korábban, hogy lazán hagyjam előjönni belőlem a dolgokat. Budapesten nem. Ott önmagam pedagógusává kellett válnom, aki szükség esetén rákoppintok a saját fejemre. Az is idegen volt, hogy napra, órára össze kellett hangolnom a programjaimat, az utazásaimat. Persze támogattak, eszembe juttatták, rám szóltak, figyelmeztettek. De olyan is előfordult, hogy valaki ismeretlenül rám írt a Facebookon, sok sikert kívánva a holnapi előadásomhoz. Akkor villant belém, hogy úristen, hiszen nekem előadásom van.
– Mi döntötte el, hogy mégsem szerződik véglegesen a Nemzetibe?
– Ha harmincnyolc évesen odaszerződöm, az négy-öt évre szóló teljes elkötelezettséget jelentett volna. Akkor nem tarthattam volna fenn a szentgyörgyi idetartozásomat. Szerencsém volt, hogy egyik társulat sem állított éles választási helyzet elé, talán azt is megsejtették, hogy tele vagyok kétellyel. Nagyon szeretem a szentgyörgyi világot, ahol elsősorban a lényem van jelen. Itt azonban szakmailag csak kapargatjuk a lényeget. Elsősorban fiatal rendezőkkel dolgozunk, akik egyelőre nem nagyon tudják vezetni a színészt, inkább azt szeretnék, hogy csináljam meg nekik, amit elképzeltek. Én viszont még sok mindent szeretnék megtanulni, olyan világokat teremteni, amitől elsősorban magam essek hasra. Ehhez azonban tapasztalt rendezők kellenének, akiknek a meghívását ez a színház anyagilag nem nagyon tudja megengedni magának.
– Előfordult már olyan, hogy elcsalt egy szerepet? Hogy „megúszta”?
– Elsősorban olyan volt, hogy nem vettem fel a kesztyűt, a próbafolyamat során nem robbantottam ki a konfliktust. Márpedig olyan szakma ez, ahol a konfliktusokat vállalni kell. Én alapvetően befelé vezetem le a feszültségemet, ha viszont kijön belőlem, többnyire igen nagy intenzitással bukkan ki, amivel meg is ijesztettem már egy-két fiatal rendezőt. Holott én csak jót akartam. Olyan eset is előfordult, amikor néhányan fiatalok morogtunk, de lefojtottak bennünket, és nem is lett jó az előadás. Amikor viszont a rendező rájött, hogy érezzük a darabot, kezdjük szeretni, egy idő után ő is velünk kezdte szeretni az egészet. – A nemrég moziba került Kojot című filmben egy visszafojtott indulatoktól remegő, a végén
pedig egészen szélsőséges erőszakban kirobbanó embert láthatunk. Ő hol helyezkedik el a Mátray-féle sorslistán?
– Ez a fickó kezdetben egyáltalán nem az erőszak oldalán áll. Csak ül és vár, a végén derül ki, milyen mértékű agresszivitás rejtőzik benne. Sőt, egy majdnem megerőszakolós jelenet is van a filmben. Egészséges erkölcsi érzékű emberként természetesen kínos, kényelmetlen ilyen töménységű agresszivitás elfogadása. Azért is nehéz, mert sok esetben a színészt egybemossák az általa alakított figurával. Ennek ellenére nagyon örülök, hogy Kostyál Márk rendező erre a szerepre szemelt ki. Nyilván, kell kapirgálni a mélyrétegeimben, hiszen a színész lelkének sok mindenre érzékenyen kell reagálnia. Ha nem tud saját tapasztalatból építkezni, akkor működnie kell a fantáziának, ahogy Lohinszky mestertől hallottuk a főiskolán. De ott a klasszikus példa: nagyon sokan játszanak vagy szívesen játszanának III. Richárdot. Rettenetesen negatív figura, akit részben felment a benne rejtőző bohóc. Macbeth is hasonló kategória, színházi legendák szerint több olyan színész is van, aki a szerep megformálása után „úgy maradt”. Vannak feladatok, amelyekben roppant veszélyes dolog elmerülni. – Mostanában mi után keresgél leginkább?
– Azt hiszem, a spiritualitásomban szeretnék jobban elmerülni. Szörcsén például megnyugszik a lelkem, sehová sem akar elrohanni. Persze tudom, hogy a színészet a szakmám, ebből élek. Nem tudom, képes lennék-e otthagyni az egészet, de nem tartom elképzelhetetlennek. Csak akkor el kéne menni innen valahová jó messzire. – Egyedül?
– Az egyedüllétemmel talán a szüleim sorsát hordozom magamban. Talán ennek a szörnyű nagy feszültségnek a cipelése közben arra készülök, hogy többet adjak majd az utódomnak, mint amennyit én kaptam. Szeretném mielőbb tisztán látni magamat. A színészmesterség ugyanis mindent felkavar az emberben: tessék ilyennek lenni, tessék olyannak lenni. Ennek a káosznak le kell ülepednie. A szerelem engem sem került el, csak nem jöttem ki jól belőle. Akkor úgy éreztem, gyengít a szakmában. Vagy azt éreztem, hogy azon az úton más nem fér el mellettem. Esetleg nem akar végigjönni velem. Ma már nem így érzem. És azt is érzem, hogy eljött az ideje valaminek.
– És milyen a csillagos ég Szörcse fölött?
– Gyönyörű. Néha elsírom magam alatta. Hiszem, hogy miközben igyekszem megtenni mindent a lelkem békéjéért, valaki ott fenn vigyáz rám.
MÁTRAY LÁSZLÓ
Színművész, Kézdivásárhelyen született 1976. október 23-án. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Líceumban végezte, 1999-ben diplomázott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, ahonnan a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházhoz szerződött. 2013-tól rendszeresen vendégszerepel a budapesti Nemzeti Színházban. Közel száz színházi szerepben lépett fel. Legfontosabb filmszerepei: Town Creek, Varga Katalin balladája, Fény hull az arcodra, Concrete Noise, Kojot. Díjak, kitüntetések: Kaszás Attila-díj (2010), Jászai Mari-díj (2016).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Ács Tibor nagyváradi színművész
Hetvenhárom éves korában, hosszas betegség után pénteken elhunyt Ács Tibor nagyváradi színművész – közölte a nagyváradi Szigligeti Színház az MTI-vel.
Ács Tibor 1944-ben született Nagyváradon, 1972-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián. Előbb Szatmárnémetibe került, ahol öt évig szolgálta és szórakoztatta a közönséget, majd 1977-ben hazatért Nagyváradra. A közlemény szerint ízig-vérig nagyváradi volt, róla lehetett megmintázni „a váradi” prototípusát. Imádta a szülővárosát, imádta a Szigligeti Színházat, annak közönségét. Harmincegy éves pályafutása során szinte mindent eljátszott, a színház egyik legnépszerűbb színésze volt, főleg az 1980-as és 1990-es években. Drámai szerepei mellett különösen a vígjátékokban remekelt, de otthonosan mozgott a zenés műfajokban is. Tíz évig betegeskedett, ám a színháztól nem szakadt el, önzetlenül ragaszkodott hozzá – olvasható a közleményben.
Tisztelői kedden 12.30-tól vehetnek végső búcsút a színház előcsarnokában felállított ravatalnál, a temetés 14 órától lesz a nagyváradi Rulikowski temetőben. A Szigligeti Színház saját halottjának tekinti a színművészt.(MTI)
Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt András Gyula, a szatmári Harag György Társulat örökös tagja
Életének 75-ik évében tragikus hirtelenséggel elhunyt pénteken András Gyula, a szatmárnémeti Harag György Társulat örökös tagja – közölte a teátrum.
András Gyula Csíkszeredában született 1942. február 2-án. Első szerelme a néptánc volt. Hívták az Állami Székely Népi Együtteshez, de akkor már sikerrel felvételizett a színire. 1964-ben végzett Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, attól kezdve a Szatmárnémeti Állami Magyar Színháznak, illetve utódintézményének, az Északi Színház magyar tagozatának a tagja. Különböző karakterszerepekben tűnt fel. Közel másfélszáz alakításának tapsolhatott a közönség az elmúlt hat évtized alatt. András Gyula volt az együttes „nagy beugrója" is.
Örkény István egyperceseinek hiteles tolmácsolójaként mintegy negyven egyperces szerepelt repertoárján. Több alkalommal vállalt zsűritagságot a Gellért Sándor Vers- és Prózamondó Versenyen és a Vidám Versek Versmondó Versenyén. A Szent-Györgyi Albert Társaság 1998-ban, mint az évad legjobb epizódszínészét, Nádai István-emlékplakettel tüntette ki. Nyugdíjazása után is sokat foglalkoztatta a Harag György Társulat, állandó fellépője volt Sződemeteren a Kölcsey-ünnepségeknek, továbbá az Ady-ünnepségeknek is (közel ötven Ady-verssel a repertoárjában), a Petőfi-napoknak Erdődön és Koltón, de nem hiányoznak repertoárjából kortárs költőink művei sem. Állandó szereplője a Szent-Györgyi Albert Társaság és a Németi református egyházközség által szervezett kulturális programoknak. Vesztesek címmel jótékonysági műsort tartott Szatmárnémetiben a Szentlélek plébánia Merk Mihály termében Böjte Csaba alapítványa javára, valamint a Németi templomban, a Rákóczi Kollégium javára.
A Harag György Társulat művészeti vezetése 2013 októberében, a társulat fennállásának 60-ik jubileumára szervezett ünnepségsorozat keretében adományozott örökös tagságot András Gyula színművésznek. A színművészt a Szatmárnémeti Északi Színház előcsarnokában ravatalozzák fel, akik el szeretnék helyezni a kegyelet virágait a művész ravatalánál, megtehetik azt március 27-én, hétfőn 13.30 és 15 óra között a színház előcsarnokában. A temetésre aznap, 16 órától kerül sor a Magyar (Rodnei) utcai református temető ravatalozójából római katolikus szertartás szerint.
Krónika (Kolozsvár)

Saját elképzelése szerint akar élni
Színész, tanár és író
Ritkán fordul elő, hogy egy színész hátat fordítson a világot jelentő deszkáknak a tanítás és az írás kedvéért, Jancsó Miklós viszont ezt megtette. És hogy ez jó döntésnek bizonyult, azt a Volt egyszer egy Kolozsvár cím alatt megjelent legújabb kötete is bizonyítja, melyet pénteken este mutattak be a Bod Péter Megyei Könyvtárban.
Szonda Szabolcs intézményvezető köszöntője után dr. Jancsó Antal, a könyvet kiadó magyarországi Jancsó Alapítvány elnöke emelkedett szóra, elmondva, az általa vezetett szervezetet a múltját és létszámát tekintve egyaránt tekintélyes Jancsó család hozta létre. Legfontosabb feladatuknak Jancsó Benedek történész hagyatékának a gondozását tekintik, de figyelmük kiterjed a terebélyes rokonság közérdekű tevékenységére is. Ennek eredményeként látott nyomdafestéket ez a kötet, mely egy fájdalmasan szép és ugyanakkor hiteles visszaemlékezés az egykori Kolozsvár pezsgő színházi életének mozzanataira, szereplőire, kulisszatitkaira.
Ezt követően a könyvet szerkesztő Jancsó András beszélgetett Miklóssal, a szerzővel, s ebből kiderült, hogy ez utóbbi az írói vénáját felmenőitől örökölte. Anyai nagybátyjában ugyanis Kuncz Aladár írót, az apaiban pedig a híres közírót és kritikust, Jancsó Bélát tisztelhettük, szülei pedig szintén az irodalom bűvöletében éltek. Édesapja, Jancsó Elemér a Bolyai, majd Babeş-Bolyai Tudományegyetem magyar irodalmi tanszékének vezető professzora, édesanyja, Máthé Szabó Magda magyar-francia szakos tanárnő.
Miklós Kolozsváron született 1946-ban, a Brassai Sámuel-középiskolában érettségizett. A marosvásárhelyi Színművészeti Intézet elvégzése (1968) után a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze lett egészen 2001-ig, de 1996-tól a Sapientia Egyetemen, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián is szép beszédre okítja a diákokat, vagyis beszédtechnikát tanít. Közben maga is tanul, így 2004-ben megszerzi a bölcsésztudományok doktora címet, 2006-tól a Pszichológia Tanszék adjunktusa.
A magyar sajtó 1990-től közli humoreszkjeit és rövid prózáit, de színháztörténeti tanulmányokat és színpadi jeleneteket is ír. A játék a halállal című egyfelvonásosával EMKE-díjat nyert, később Reményik Sándor-díjjal is kitüntették. Ugyanakkor kiemelkedő színművészeti tevékenységéért és az anyanyelvű kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeiért 2013-ban Rekita Rozáliával együtt Gróf Bánffy Miklós-díjban részesültek.
Eddig hét kötete jelent meg. Jancsó András szerkesztő az est folyamán elmondta, Miklós ezekben életének megélt élményeit írta le úgy, hogy közben mindvégig színész maradt. Műveire az ábrándos lélek és kissé romantikus megközelítés ellenére valósághű ábrázolás jellemző. Azt már maga az érintett árulta el, hogy színészből azért vált íróvá, mert a maga ura szeretett volna lenni, aki nem valakinek az utasítása, hanem saját elképzelése és meggyőződése szerint éli meg dolgos mindennapjait.
Bedő Zoltán
hirmondo.ro

Magyar állami kitüntetéseket adtak át Csíkszeredában
Március 15-e alkalmából Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott állami kitüntetéseket adtak át szerdán délután Magyarország csíkszeredai főkonzulátusán.
Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült Fülöp József Zoltán Jászai Mari-díjas színművész, a csíkszeredai Csíki Játékszín alapító tagja. Fülöp József Zoltán 1954-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányai után ugyanott, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben tanult tovább színész szakon. 1999-ben követte Parászka Miklós rendezőt Csíkszeredába, a Csíki Játékszín alapító tagja és művésze.
A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetésben részesült Jakab István, a maros-mezőségi református egyházmegye esperese, a galambodi református egyházközség lelkipásztora, egyházi író és Szabó Lajos, a sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia címzetes kanonok-plébánosa, esperes, szentszéki tanácsos. Magyar Arany Érdemkeresztet vehetett át Hadnagy Jolán, a farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület vezetője, Tamási Áron emlékének ápolása mellett a helyi közösség kulturális életét is meghatározó, értékőrző tevékenysége elismeréseként.
Áder János Magyar Ezüst Érdemkeresztet adományozott Biszak Józsefnek, a Máltai Szeretetszolgálat sepsiszentgyörgyi szervezete elnökének, az Illyefalvi Keresztény Ifjúsági és Diakóniai Alapítvány munkatársának, valamint Tischler Ferencnek, a Máltai Szeretetszolgálat romániai szervezete főtitkárának is.
MTI; Erdély.ma

Hitünket cselekedetekkel tegyük élővé
Reformációs megemlékezések Alvincen, Vajasdon és Gyulafehérváron
A Nagyenyedi Református Egyházmegye a reformáció ötszáz éves évfordulóját egy jól szervezett, összetett, kétnapos, több helyszínen zajló ünnepséggel tisztelte meg. A reformáció bölcsőhelyei, Gyulafehérvár és Alvinc, történelmi szerepük révén is, kiemelt jelentőségűek a szórvány számára. Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkész és az egyházmegye esperese volt az ünnepség megálmodója, egyben a rendezvények főszervezője. Nagyszámú vendég érkezett helyből, továbbá Budapestről, Sepsiszentgyörgyről, Kolozsvárról, Nagyenyedről és még sok más gyülekezetből. Fél évezred történelmi pillanatai elevenedtek meg a hétvégén szakmai előadások, kiállítások, kulturális programok révén.
Reformációról szóló előadások, négy témakörben
Az alvinci Martinuzzi-kastélyban (Martinuzzi Fráter György 1482–1551) majd a helyi református templomban tartották az előadásokat, amelyek négy témakörbe tömörültek. I. Az erdélyi reformáció és európai kapcsolatai a 16–18. században; II. Az erdélyi reformáció etnikai háttere: szászok, magyarok és románok. Kölcsönhatások, ellentétek; III. Az erdélyi reformáció 18. századi önmeghatározása: pietizmus, peregrináció és felvilágosodás; IV. Sokszínűség és tolerancia. A reformáció 3. ága (anabaptisták, unitáriusok, szombatosok). Az első napon előadást tartott Kiss Erika (Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest), Feiszt György (Szombathely), Gudor Kund Botond (Gyulafehérvár), Fopkje van de Beek (Hollandia), Gróf László (Oxford), Kolumbán Vilmos József (Kolozsvár), Ana Dumitran (Gyulafehérvár), Szabó Emília (Gyulafehérvár), Verók Attila (Eger), Bálint Emese (Firenze), Dr. Ridovics Anna (Budapest)
A rendkívül érdekfeszítő előadásokat kérdések és hozzászólások követték. Ezek közül kiemelném a következőket: Protestáns szimbólumok a magyar heraldikában (Feiszt György), A Gyulafehérvári Káptalan felbomlásától a Gyulafehérvári Református Egyházmegye kialakulásáig: a szász–magyar Alvinc szerepe a református adminisztráció kiépítésében (Gudor Kund Botond), Felekezetiség és tudósság: Buczy Emil levelezése Kazinczyval (Szabó Emília), Erdély mint hallei protestáns missziós terület a 18. században (Verók Attila), Hutterita, habán életmód és kézművesség kutatásának legfrissebb eredményei (Ridovics Anna).
Józsa Miklós
Alvinc „bölcsőhely” jellegét történelme igazolja
Az alvinci felújított templomban pénteken délután folytatódott a program klasszikus zeneművekből összeállított hangversennyel, amit Oláh Mátyás református lelkipásztor és Oláh Emese, a Kolozsvári Zenekonzervatórium doktorandusza mutatott be. Ezt követően Gudor Botond megnyitotta Az alvinci magyar múlt emlékei kiállítást. Ioan Josan Josif helyi polgármester üdvözlő és a reformáció hatásait értékelő rövid beszédet tartott. A jelen levő görögkatolikus és ortodox papok megköszönték a meghívást, és üdvözletük mellett hangsúlyozták, hogy mindannyian egy „nyájhoz” tartozunk.
A kiállítás anyagában érdekes adatokat találunk a bíborosi rangot elért Martinuzzi Fráter György tevékenységéről, aki volt barát, katona, országos és erdélyi politikus. Az erdélyi fejedelemség előhívójának tartják. Más adatok az alvinczi kabán telepről és a telepesekről (újkeresztények) szólnak, akiknek magas fokú mesterségbeli tudásuk volt. Az alvinci református templom története Alvinc „bölcsőhely” jellegét bizonyítja.
Emlékjelhagyás Vajasdon
Az ünnepi rendezvénysorozat másnapján két, reformációs emlékeket őrző központba igyekeztek a résztvevők, Vajasdra majd Gyulafehérvárra. Vajasdon megkoszorúzták az új táblával ellátott kopjafát, és emlékjelhagyásra került sor. Kató Béla püspök hirdetett igét, megemlékezett a tavalyi Bethlen Gábor ünnepségről, a falu idetelepítésének évfordulójáról. Kijelentése szerint a vajasdi gyülekezetben, de minden más református közösségben fontos a jobb utáni vágyakozás, a bizalom, az előretekintés, valamint a hit a feltámadásban. Az ünnepség másik jeles vendége Csulák Péter kolozsvári magyar konzul volt, aki hozzászólásában kreatív eseményként értékelte az ünnepet, és kiemelte a bibliafordítás jelentőségét, amely az idők folyamán erősítette az identitástudatot. A vajasdi templomi ünnepségen fellépett a Bethlen Gábor Kollégiumban Fórika Éva ny. zenetanárnő által létesített leánykórus, eredeti erdélyi népi ruhákba öltözve.
Az „ige egyházának” bátor kiállása
Gyulafehérváron a református templom megtelt az ünneplőkkel. Gudor Botond esperes hirdette az igét, aki többek között kifejtette: akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyházunk kiálljon az „ige” mellett. Ezért is vált az „ige egyházává.” Csulák Péter konzul szerint ma is a reformáció értékeire alapozva gyűltünk össze. Szőcs Ildikó, a nagyenyedi Bethlen-kollégium igazgatója – aki az ünnepségen, iskoláján kívül, az RMDSZ Fehér megyei szervezetét és a Dr. Szász Pál Egyesületet is képviselte – kijelentette, hogy a „kollégium felvállalta azt, hogy református intézménynek vallja magát.”
A templomban megjelentek a helyi román világi és egyházi vezetők is. Gabriel Pleşa, Gyulafehérvár alpogármestere azokról a hatásokról beszélt, amelyek a reformáció után megváltoztatták Erdély akkori társadalmát. Növelte a program ünnepélyességét a Bethlen-kollégium neves Collegium Gabrielense együttesének fellépése.
Értékeket teremtő a református vallás
A parókia udvarán lezajlott koszorúzás után az ünneplő sereg felvonult a Várba, a Székesegyházba. A történelmi emlékeket hordozó katolikus templomban Horváth István esperes az ökumenia jegyében üdvözölte a megjelenteket. Kató Béla püspök méltatta a reformáció jelentőségét.
A megemlékezés ezután a közeli Unirea Egyesülés Múzeumban folytatódott, ahol Gabriel Rustoiu igazgató mutatta be a kétszáz éve még virágzó pietizmus történetéről szóló kiállítást. August Hermann Francke (1663–1727) a pietista mozgalom iskolaalapító egyénisége, akinek munkássága hatott a magyar elemi iskola megjelenésére is. Vanek Attila, az Egri Egyetem tanára az együttműködésről beszélt, amelynek keretében az Európát bejárt kiállítást Gyulafehérvárra is sikerült elhozni. Kató Béla felszólalásában megjegyezte, hogy Erdély aranykorát a református fejedelmeknek köszönhetjük, és legalább három generáció szükségeltetik, hogy igazi értékek keletkezzenek. Az ötszáz éves reformáció tehát egy kipróbált, értékeket teremtő vallás. A múzeum előtti szabadtéri kiállításon régi református templomainkat láthattuk a kinagyított fotókon: id. Lőrincz Zoltán, ifj Lőrincz Konrád ref. lelkész, valamint Kis Géza munkáit.
A Gyulafehérvári Művelődési Házban a közönség kedvére lazíthatott és szórakozhatott. A műsort a „székely-szórvány tengely” jegyében működő, Kovászna megyei testvérgyülekezet támogatása tette lehetővé. Sepsiszentgyörgy segítségével önálló műsort mutattak be az Evilági zenekar közreműködésével. Szép sikert arattak modern, dallamos muzsikájukkal. Ezután felléptek a megyei néptáncegyüttesek (Vajasdi Margaréta Népi Együttes, Miriszló Gyöngye, a Csombordi Pipacsom néptáncegyüttes, a Magyarlapádi Piros Pántlikás zenekar, Boros Erzsébet népdalénekes), végül a műsor a Sepsiszentgyörgyi Népi Együttes felvidéki táncaival zárult nagy sikerrel.
A nagy szórvány-ünnepség egyik legnagyobb eredménye, hogy az emberek találkoztak egymással, megerősödtek hitükben, történelmi tudásukban. Fontos tanulsága pedig: megmaradni református magyarnak és a „hitet cselekedetekkel élővé tenni.”
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)

Életműdíjat kapott Szélyes Ferenc színművész
Noha a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház idén nem vett részt a 29. alkalommal megszervezett Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján, a vásárhelyi siker idén sem maradt el. Igaz, a díj ezúttal egyéni: Szélyes Ferenc színművészt, a Tompa Miklós Társulat nyugalmazott tagját életműdíjjal tüntették ki az idei szemlén, amelynek az Emberi Erőforrások Minisztériuma által felajánlott fődíját ez évben a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának Liliom című előadása kapta.
Életműdíjjal jutalmazták Szélyes Ferenc mellett Giricz Attila színművészt, az Újvidéki Színház tagját, a legjobb női és férfi főszereplő díját Vasvári Emese és Fabó Tibor, a Komáromi Jókai Színház színművészei kapták. A legjobb női mellékszereplő Benedek Ágnes, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagja, míg a legjobb férfi mellékszereplő Benkő Géza, a Komáromi Jókai Színház tagja lett.
A legígéretesebb tehetségnek járó elismerést Vass Zsuzsanna, a sepsiszentgyörgyi teátrum tagja kapta, a zsűri különdíjával pedig a Tündéri című előadást jutalmazták, amelyet az Aradi Kamaraszínház, a Békéscsabai Jókai Színház és a Maszk Egyesület közösen állított színpadra. Az előadások zeneiségéért járó díjat a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Kapitalizmus és a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Magyar című előadásaiért ítélték oda, a jelmezekért adható elismerést pedig Kiss Zsuzsanna kapta a Liliom című előadásért. A pályakezdő rendezői díjat Nagy Botond vehette át az Anyegin című előadásért, a város polgármesterének díját Lőrinc Tímea, a Zentai Magyar Kamaraszínház színművésze, a közönségdíjat pedig a Beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház előadása, Örkény István Tóték című darabja kapta. A kisvárdai teátrumi seregszemlén huszonöt társulat előadásait tekinthette meg a közönség – áll a szervezők közleményében.
Szélyes Ferenc színművészről volt tanári és munkatársi minőségében dr. Kovács Levente rendező, professzor, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nyugalmazott tanára írt laudációt, amelyet az alábbiakban olvashatnak.
„Szélyes Ferenc, született Marosvásárhelyen, 1953. május 13-án. Elemi iskolai, gimnáziumi és felsőfokú tanulmányait Marosvásárhelyen végezte. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben szerzett színészdiplomát 1976-ban. Vizsgaszerepeiben (Brecht: Egy fő az egy fő, D. R. Popescu: Szomorú angyalok, Hubay-Vas-Ránky: Egy szerelem három éjszakája című darabokban) szerzett elismerést a közönség körében, és felkeltette a szakma figyelmét. 
Színészi pályájának első állomása a Szatmárnémeti Északi Színház, ahol évről évre egyre fontosabb és változatosabb szerepek sikeres megoldása révén 25 év alatt a társulat egyik vezető színészévé vált. Rengeteg különböző jellegű szerepben láthatta a közönség (pl. Nagelschmidtként Sütő Lócsiszárjában, volt Oszip Csehov Platonovjában, játszott az emlékezetes Shakespeare-műben, a Viharban, a Hippolyt a lakájban és sok más szerepben aratott sikert).
Az 1990-es fordulatot követően hazatért szülővárosába. A Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagjaként tovább ívelt felfelé művészi pályája. Újabb jelentős szerepekben értékelte művészetét a közönség: Székely János, Sütő András, Goldoni, Birinszkij, Bánffy Miklós, Vaszary János, Molière és mások műveiben. Évekig színészmesterséget tanított abban az intézetben, ahol a diplomáját szerezte. Alapító tagként hosszú ideig közreműködött a Nagy István által vezetett Gruppenhecc kabaré-társulatban, melynek révén ismertté vált Európa több országában is. Hatvanadik születésnapját a nagyváradi Szigligeti Társulat vendégeként eljátszott, A nagy Romulus című Dürrenmatt-előadás címszerepében ünnepelte a szakma. 
Nyugdíjazását követően a Marosvásárhelyen alakult Spektrum elnevezésű magánszínházban lépett fel Harold Pinter és Molière műveiben, majd a soproni színház és a budapesti Nemzeti Színház kérte fel közreműködésre. Alapítóként és igazgatóként közel 15 éve működik Mikházán a Csűrszínház néven általa létesített (az „erdélyi Kapolcs”-ként is emlegetett) nyári játszóhely, egyre változatosabb színházi, folklór- és irodalmi műsorokkal Erdély egyetlen intézményes nyári színházaként.
A gazdag életmű száraz adatai mögött egy igen konok művész arculata rejlik. Konok és rendíthetetlen a színházban, a nemzetiségi tudat és méltóság otthonról hozott hittel végzett ápolásában, a színpadi tartás, hivatás és etika kérlelhetetlen elkötelezettjeként példás és iránymutató tagja volt minden társulatnak, ahol megfordult. Drámai szerepeiben szenvedélyes és hiteles, komikusként fergeteges és visszafogott, karakterszerepeiben a sajátos jegyek következetes betartása jellemzi munkáját. A személyes temperamentum és az előadás ritmusa sajátos összhangban vannak jelen színpadi alakításaiban. Civil konoksága, hite a tisztességben és az emberi méltóságban fényesen megmutatkozott a kommunista pártból való kilépés bátor és hatásos gesztusában a Ceauşescu-diktatúra tombolásának teljében. A nemzetiségi kultúrát ápoló csűrszínházi mozgalomban saját anyagi tartalékait is önzetlenül bevetve tartotta a színvonalat, megteremtve a folyamatos működés és tökéletesedés feltételeit. 
Művészi termésben gazdag életműve, emberi tulajdonságai és konok elkötelezettsége alapján teljes mértékben jogosult a magas kitüntetésre.” 
A díjazott művésznek mi is gratuláltunk, és arról kérdeztük, hogyan érzi magát immár életmű-díjasként. 
– Nagy meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy engem szándékoznak kitüntetni. Főként azért, mert általában az anyaszínház szokta a díjra felterjeszteni a művészeit, és én mint nyugdíjas úgy érzem, hogy már kikerültem az erdélyi színházi körforgásból. Amikor felhívtak, nem is akartam elhinni, főként, hogy a javaslat a határon túlról érkezett. De a meglepetés mellett nagy örömöt és nagy megtiszteltetést is jelent számomra a díj. Kovács Levente laudációja pedig annyira szép, hogy remélem, a nekrológomat is ő írja majd. De annyira azért nem sietek, és ezúttal, a reklámlehetőséget kihasználva, szeretettel hívok mindenkit a mikházi Csűrszínházban sorra kerülő további nyári programokra. Itt jegyezném meg, hogy a soproni Petőfi Sándor Színházhoz szerződtem, és a soproni társulattal és Ács József rendezővel július 3-án kezdjük Michael Ende Pokoli puncs-pancs című zenés mesejátékának próbáit. A premierre (és az egyetlen erdélyi előadásra) július 22-én, szombaton délelőtt 11 órakor kerül sor – erre is szeretettel várjuk a közönséget – nyilatkozta Szélyes Ferenc színművész.
K. NAGY BOTOND Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Jancsó Miklós színművész
Életének 70. évében, július 17-én elhunyt Jancsó Miklós író, színművész, tanár, adta hírül a család.
Jancsó Miklós 1946. augusztus 12-én születtett Kolozsváron, itt is érettségizett a Brassai Sámuel Középiskolában 1964-ben. 1968-ban fejezte be tanulmányait a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémián, ezt követően a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz szerződött, ahol 2001-ig tevékenykedett.
1996-tól a Babes–Bolyai Tudományegyetemen és a Protestáns Teológián oktatott művészi beszédet. 2004 októberében doktorált, dolgozatának címe: Csiky Gergely színpadi világa.
2001 és 2003 között a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem alkalmazottjaként megszervezte a beszédtechnika oktatást. 2016-ig a Protestáns Teológián retorikát oktatott.
1989-től rendszeresen publikált, műfajai: humoreszk, rövid próza, színpadi jelenetek, egyfelvonásosok. Anyanyelvápolással, színháztörténettel foglalkozó írásait az erdélyi magyar sajtóban közölte (Helikon, Romániai Magyar Szó, Szabadság stb.).
2008-ban a Román Írószövetség tagja lett.
Kötetei: Vilma, te édes (Dacia Kiadó, 1995); Játék az élettel (Dacia Kiadó, 1997); Tömegszereplők (Tinivár, 2000); Csiky Gergely színpadi világa (Scientia, 2005); Kandi kamera (Irodalmi Jelen Könyvek Arad, 2006); A megfizetett taps (Stúdium Kiadó, 2007); A kényelmetlen hős (Stúdium Kiadó, 2010); Volt egyszer egy Kolozsvár (Jancsó Alapítvány, 2016).
Díjak: 1996-ban A játék a halállal című egyfelvonásosa EMKE díjat nyert. 2010-ben Reményik Sándor díjjal tüntették ki. 2013: Az EMKE Gr. Bánffy Miklós díjat adományozott Rekita Rozália és Jancsó Miklós részére „kiemelkedő színművészeti teljesítményükért és az anyanyelvi kultúra népszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeikért”.
Jancsó Miklós temetése július 20-án 12 órakor lesz a Házsongárdi temetőben.
Őszinte részvétünk a családnak. Szabadság (Kolozsvár)

Dokumentumok Kemény Jánosról
Kiállítás a marosvécsi várban
Mint minden évben, az idén is sok irodalom- és kultúrtörténeti érdekességet tartogatott a helikoni leszármazottak találkozójának első napja, amelyen a különleges marosvécsi várúrról, Kemény Jánosról összeállított kiállítás megnyitója mellett az 50 éve elhunyt Áprily Lajos életéhez és munkásságához kapcsolódtak az előadások.
A várudvaron pénteken délután művészi műsor teremtette meg a találkozó első napjának hangulatát. Szépen szólt a Csíky Csaba karnagy vezette Musica Humana női kórus hangja, amelynek előadását Csíky Csengele színművésznő fellépése szakította meg, aki a legismertebb Áprily Lajos-versekből szavalt néhányat, majd a kórus zárta a műsort. Hadd tegyük hozzá, ami az előadás közben is elhangzott, hogy Csíky Csaba karnagy nagyapja református lelkészként a Vécsi Szövetség megalapítói között volt.
A nézők pedig, akárcsak jómagam, egy kis fantáziával a napsütötte várudvaron képzeletben felidézhették az önálló erdélyi irodalom bölcsőjének egykori hangulatát.
A szabadtéri előadást kiállítás-megnyitó követte. Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a Balassi Intézet Magyar Kulturális Központ sepsiszentgyörgyi fiókintézetének vezetője ezúttal a kastély urának, a helikoni rendezvények házigazdájának az életéről és munkásságáról állított össze tárlatot, amely Kemény János sokrétű és változatos munkásságából irodalomszervezői, lelkészi és színházszervezői tevékenységét emeli ki.
Mint később elmondta, a javaslat H. Szabó Gyulától származott, „aki tapasztalt szerkesztőként pontosan ismeri a helikoni közösség és az Erdélyi Szépmíves Céh létrejöttének a fontosságát”. A kiállított anyag összegyűjtése és rendezése kellemes folyamat volt – hangsúlyozta Szebeni Zsuzsa, aki Farkas Adrienne újságírót, a Carola Egyesület alapító tagját kérte meg, hogy külső szemmel a Helikon jelentőségéről és manapság betöltött szerepéről beszéljen, arról az erőtérről, amely a két világháború közötti években Kelet szellemét mutatta fel. Elhangzott, hogy a kutatómunkát a Petőfi Irodalmi Múzeumban Tóth Andrea segítette. A kiállítás szervezője újdonságként Ligeti József, a nemzetközi hírnevet szerzett pécsi balettmester Kemény Jánosról szóló véleményét ismertette.
Kemény János életét őseinek az irodalomhoz (az emlékíró fejedelem és Kemény Zsigmond révén) és a színházhoz (Káli Nagy Lázár, az első magyar kolozsvári kőszínház alapító igazgatója) való kettős kötődése határozta meg – indult Szebeni Zsuzsa összefoglalója.
A családja által az Egyesült Államokba „száműzött” apa és amerikai feleségének házasságából született Kemény János tízéves korában tért vissza özvegyen maradt édesanyjával Erdélybe, ahol Marosjára és Enyed között töltötte a gyermekkorát. Iskoláit Kolozsváron végezte, s bár az irodalom iránti érdeklődése korán megmutatkozott, családja kérésére a Bécsi Egyetem erdőmérnöki karán folytatta tanulmányait, szűkös anyagi körülmények között élve. A császárvárosban az emigrációban élő írókkal, művészekkel tartott kapcsolatot, és 1923-ban a Tizenegyek Antológiájában szerepelt írásával. Tanulmányait váratlanul szakította meg, amikor gyermektelen rokonától annak halála után megörökölte a marosvécsi várkastélyt és a vagyont is.
Életéhez hasonlóan házassága is regénybe illő, hiszen egy váratlan találkozás nyomán szerette meg és vette feleségül Augusta Patont, a Görögországban élő angol archeológus és műfordító leányát. Házasságukból hat gyermek született.
Kemény János 1926 nyarán hívta meg először marosvécsi otthonába azokat a romániai magyar írókat, akikből később a helikoni munkaközösség szabad parlamentje kialakult.
Ennek jelentőségéről Szebeni Zsuzsa Molter Károlyt idézte: „Kemény János elévülhetetlen és legnagyobb alkotása a Helikon. Mert jó, ha tudjuk, akkoriban nemigen voltak »emberlakta« váraink, amikor 1926 júliusában Kemény János hívására huszonhat erdélyi író bevette ezt a négybástyás várkastélyt a havasok lábánál. Marosvécsre egy bátor szellem és gondolat fészkelte be magát, mégpedig Európa-szerte a legsajátosabb vállalkozás, és egy kisebbség íróinak alakulata. Voltak közöttük jó barátok és elkeseredett ellenfelek, konzervatívok és fanatikus újítók, de ha az írói parlament nem éppen egy rajongóan lelkes és imponálóan fiatal ember és annak megértő, művelt háznépének környezetében ül össze, bizony úgy szerteszéledünk, hogy hírünk se marad, elszikrázik az egész história, mint a tűzijáték. Hogy ez nem így történt, azt Kemény János gondoskodásának köszönhetjük. Ez a gondoskodás súlyos összegeket is jelentett, magunkfajta pénztelen írók szemében egyenesen horribilis summákat! Ki fordította vagyonának tetemes részét a közjóra, a lenézett vidéki irodalomra vagy a színházra? Senki, csak Kemény János”.
A pályaképben elhangzott, hogy 1928-ban irodalomszervező szerepet vállalt a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságban, amelynek elnöki tisztségét is betöltötte.
Neve szervesen kapcsolódik az erdélyi színjátszás történetéhez. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, s vagyonának egy részét a kolozsvári színház gazdasági helyzetének a rendbetételére szánta. Az állástalan zsidó színészek érdekében engedélyt szerzett a zsidó színház beindítására, amelyet saját jövedelméből segélyezett. 1941-44 között a Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója volt, 1945-52 között a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője és dramaturgja, 1954-58 között a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa, majd 1968-as nyugdíjazásáig a Művészet és az Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője.
A kiállítás szervezője az életrajzhoz hozzátette, hogy torokszorító dokumentumokat talált a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Nehezményezte, hogy ezeket nem tükrözi a Színháztörténeti lexikon, amelyben említést sem tesznek arról, hogy Kemény János a kolozsvári színház főigazgatója volt. Bár a jegyzőkönyvekből is kiderül, hogy 40.000 hektár erdőt forgatott be annak érdekében, hogy a színház adósságállományát kiegyenlítse, a színházi kötetben nem szólnak róla. Az egyik legszomorúbb dokumentum az az elbocsátó irat, ami egyértelműsíti, hogy őt, aki a Székely Színház teljes szerkezetét, gazdasági és művészeti életét kidolgozta, azonnali hatállyal elbocsátották. „Olyan történésekről van szó, amelyek jóvátételre szorulnak” – mondta Szebeni Zsuzsa, abban reménykedve, hogy a vécsi várban nyílt kiállítást sokan megtekintik.
És végül Ligeti Józsefet idézte, aki Kemény Jánost a 20-as években ismerte meg, amikor a kolozsvári Román Opera balettmestere volt. Ligeti a trianoni állapotok bemutatása után a következőket írja: „Egyszer csak felbukkant valaki, aki a süllyedő hajót kivezette és kikormányozta. A süllyedő hajó a magyar kultúra volt. A magyar színház és a magyar irodalom, és ez a mentőöves valaki, ez volt Kemény János, aki akkor került vissza, ha jól tudom, külföldről, és ő vette kezébe a magyar kultúrának a megmentését”, és ő volt az, aki az erdélyi magyarság megosztását célzó törekvéseket, „az elválasztást, elsatnyulást megállította” – zárta a nemzetközi hírű szakember szavaival nyitóbeszédét Szebeni Zsuzsa. A kiállítás megtekintése után a Kispipázóban zajlott az Áprily Lajosról és pályatársairól szóló konferencia, amelyre visszatérünk.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Színművész vette át a Pro Urbe díjat a Csíkszeredai Városnapokon
Több mint fél évszázados munkássága elismeréseként Botár Endre nyugalmazott színművésznek ítélte idén Csíkszereda önkormányzata a Pro Urbe díjat. Az elismerést a magyarországi színházakban elismert művész a Csíkszeredai Városnapokon vette át.
Hagyományosan kiemelt momentuma a csíkszeredai városünnepnek, hogy átnyújtják a Pro Urbe díjat. Idén a Csíki Játékszínnek az évadban legkedveltebb előadása, a Tisztelt ház városnapi bemutatóját követően került sort a díjátadó ünnepségre.
A Mikó-vár udvarán helyet kapó eseményen Székedi Ferenc publicista mondott személyes hangvételű laudációt a kitüntetett, Botár Endre nyugalmazott színművész pályájáról, egyéniségéről. Mint kiemelte, ugyanaz az elv jellemzi Botár Endre több mint fél évszázados munkásságát, mint amit a Csíki Játékszín társulata és igazgatója is immár másfél évtizede bizonyít. Tételesen, hogy „a hivatás és a szakma alapelveinek tekinti a művészet- és közönségszolgálatot, az anyanyelv hűségében kibontakozó előadások léleknemesítő és igényes szórakoztató szerepének ötvözését mindazokkal a művészi és közösségi feladatokkal, amelyeket csak a színház tud betölteni, függetlenül az évek múlásától, az egymást követő nemzedékektől, a társadalmi berendezkedések átalakulásától.”
A csíktaplocai születésű Botár Endre már csíki diákkorában jelentős részt vállalt az iskola művelődési életében, az idős – de akkor még ugyancsak fiatal, immár 20 éve elhunyt – Kosz Szilveszter alapította tánccsoport tagjaként és műsorvezetőjeként, későbbi színészi tehetségének első jelei már itt is olyannyira megcsillantak, hogy egykori osztály- és nemzedéktársai mindmáig nem feledték.
Botár Endre az érettségit követően a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben folytatta tanulmányait, az erdélyi magyar színjátszás olyan nagy egyéniségei ismertették meg vele a szakma rejtelmeit, mint Kovács György, Erdős Irma, Tarr László, Harag György, Csorba András, Sinka Károly és mások. A színi egyetem befejezése után, 1965-ben, a Nagyváradi Állami Színház társulatának a tagjaként kezdte pályáját, majd 1968-ban Magyarországon alapított családot. Fél évszázados munkássága alatt a budapesti Nemzeti Színház, a Déryné Színház, a József Attila Színház, a Népszínház, a Pesti Magyar Színház, valamint jó néhány vidéki társulat elismert művészévé vált, és megadatott neki, hogy a magyar színjátszás olyan felejthetetlen neveivel álljon színpadra, mint Sinkovits Imre, Major Tamás, Básti Lajos, Bessenyei Ferenc és sokan mások.
Amint Székedi Ferenc kihangsúlyozta: Botár Endre „az utóbbi öt évtizedben a Magyarországon folyamatosan foglalkoztatott erdélyi magyar színészek egyike, és mindenképpen a legtöbbet játszó székely színész”. Emellett filmek tucatjaiban szerepelt magyar szinkronhangjával. Életpályáját és kimagasló színészi teljesítményét Magyarországon többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével, Szigligeti és más szakmai díjakkal ismerték el.
A laudációból megtudhattuk: Botár Endre mindvégig tartotta és tartja szoros kapcsolatát a szülőfölddel, rendszeresen hazalátogat Csíkszeredába és Csíktaplocára. „Igazi, csíki gyökereihez hű, népét és közösségét szolgáló székely és magyar ember maradt, akit hosszas és kiváló művészi teljesítménye, Csíkszereda szellemi élete hatósugarának a növelése, a város hírnevének öregbítése jogosít fel a Pro Urbe elismerésre” – hangzott el.
Az elismerő oklevél mellé Ráduly Róbert Kálmán polgármester Tivai Nagy Imre szakírót, gazdasági szakembert – aki a 19. század utolsó harmadától az első világháborúig Csíkszereda egyik meghatározó személyisége volt – megmintázó kis bronz mellszobrot is átnyújtotta, melyet Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrász készített, és 2011 óta kísérője az elismerésnek. maszol.ro

Egy községi néptanács cégtáblájának margójára
Az 1968-as közigazgatási-területi felosztás előtt mi még átéltük a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), majd Maros Magyar Autonóm Tartomány (1960–1968) korszakait, 1968-tól a megyésítést. Utóbbi célja az iparosítás leple alatt a többségiek masszív betelepítése a magyar tömblakosság lakta megyékbe, városokba, nagyközségekbe. Ennek bizonyítékaként elég, ha belelapozunk a fiatalon elhunyt Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–1992) 5+1 köteteinek bármelyikébe, ahol megyékre, városokra, községekre, falvakra lebontva megtalálod 1850-től szinte napjainkig (1992-ig) a helyi lakosság nemzetiségi, vallási, felekezeti hovatartozását. Ennél részletesebb és megbízhatóbb statisztikát nem is találhatsz. Idekívánkozik egy korabeli kétnyelvű tábla, a Maros Magyar Autonóm Tartomány, Udvarhely rajon, Siklód község néptanácsának „cégtáblája”. Nem tudom, hogy az akkori többség toleránsabb volt a mainál, mert nem volt ennyi nemzetféltő, hőbörgő? Talán ezért utaltam előbb az ez idő alatt megváltozott etnikai összetételre, a masszív betelepítésre, mert a tősgyökeres erdélyi román, magyar, székely, szász, roma, cigány az évszázadok során szokva volt az erdélyi nyelvi, vallási sokszínűséggel. Ők érdekeltek voltak, hogy igyekezzenek egymás nyelvét annyira elsajátítani, hogy az üzletbe betérő anyanyelvén kérhesse a kívánt árut, a műhelybe lépő anyanyelvén mondhassa el, mi baja lehet a javításra bevitt szerkentyűnek. Nem kapta azt feleletként, hogy „nu înţeleg, vorbiţi româneşte”. Érdekük volt megtartani a vásárlók és a kuncsaftok körét. Nem lehetett bemázolt, átfestett utcanévtáblákat látni naponta, pedig kétnyelvűen íródtak. Én még jól emlékszem, amikor 1962-ben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és a Művészeti Középiskolában beindult a román nyelvű oktatás. Érdekes módon, itt nem vitatkoznak a többségiek, hogy melyik volt hamarabb, a tyúk vagy a tojás? De arról naponta hallunk, hogy Hargita és Kovászna megyében mennyire hátrányos helyzetbe kerültek. Erről utóbb az államelnök, Klaus Werner Johannis is meggyőződhetett székelyföldi látogatásakor Csíkszeredában. Azért itt elővenném a statisztikai adatokat, hogy a vezető funkciókban lévők közül ki kerül mindig előnyös helyzetbe. Erről nem jelennek meg hivatalos statisztikák. Közeleg a 100 éves évforduló, amit a többség ünnepként, mi, kisebbségiek siralomként élünk meg, amit nekik is meg kellene érteniük. Bármilyen háborúban, bárhol a világon a győztesek ünnepelnek, a vesztesek gyászolják emberi, anyagi, erkölcsi és mindenféle sérelmeiket. 99 éve várjuk az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglaltak betartását, egyebek közt a románok teljes jogegyenlőséget és autonómiát ígértek a velük együtt élő népeknek. Ma pedig, ha ígéreteik be nem tartásáért felelősségre próbáljuk vonni, akkor mindenféle irredenta, horthysta, szeparatista jelzőkkel illetnek, ki akarjuk szakítani Erdély szívéből, ebből az ősi román földből az úgynevezett Székelyföldet. Amikor immár 10 éve múlt, hogy nem az általunk választott, hanem a nagyhatalmak által diktált új hazánk, Románia az Európai Unió teljes tagjává, 2004-től a NATO tagjává vált, így a modern kori történetében először szövetségese valamennyi nyugati hatalomnak. Nos, akkor miért az értünk, miattunk lévő aggodalom? Merem remélni, hogy az aggódók is tudatában vannak, hogy az EU-n belül az autonómiának több példája létezik, melyek nem az elszakadást, hanem az illető államon belül maradást jelentik. Javasolnám, hogy a III. évezred második évtizedének vége felé foglalkozzunk azzal, ami az évszázados együttélésünk alatt nem a gyűlöletet szította, hanem az együvé tartozást, az egymásra utaltságot jelentette. Merem remélni, hogy a többség is és mi is ismerünk őseink elbeszéléseiből, de akár napjaink eseményeiből is pozitív példákat, melyek hozzásegítenek egymás jobb megismeréséhez, a kölcsönös bizalom elmélyítéséhez, és akkor az együttélés mindnyájunk számára elviselhetőbb lesz. Csupán annyi lenne az elvárás, hogy ha rólunk akarnak nyilatkozni a külföldnek, akkor minket kérdezzenek, és ne helyettünk „fogalmazzanak” megtévesztő, hamis állításokat!
Szász Károly nyugdíjas / Népújság (Marosvásárhely)

Kemény Jánosról szülővárosa kapcsán
A Szabadság adott hírt arról, hogy Szabó Csaba, kolozsvári újságíró kezdeményezésére a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, szülővárosában emléktáblát avattak Kemény János (1903–1971) író, irodalom- és színházszervező emlékére. Bizonyára sokakban felmerül a kérdés, miként vált amerikai szülötté egy erdélyi főúri család sarja.
A magyargyerőmonostori Kemény család Erdély egyik legrégebbi nemzetségéből ered, tagjai évszázadokon át jelen vannak a történelemben, hadvezetésben, politikában. Szinte valamennyi arisztokrata családdal rokonságba kerültek. Volt a családnak bárói és grófi ága is. A báróiból származott a híres politikus és regényíró, Kemény Zsigmond, a grófiból pedig Kemény József és Kemény Sámuel, akik 1842-ben értékes gyűjteményeik felajánlásával megvetették az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapjait. A család legismertebb leszármazási vonalát Kemény János (1607–1662) erdélyi fejedelem és emlékíró alapította. II. Rákóczi György fejdelem vitéz hadvezére volt, s ő hagyta rá végrendeletileg a hatalmas marosvécsi uradalmat várkastélyával együtt. Kemény fejedelemsége mindössze egy évre terjedt, 1661 januárjában választották meg, s egy év múlva, január 22-én elesett a törökökkel folytatott nagyszőlősi csatában. De leszármazottai közel három évszázadon át birtokolták Marosvécset. Ez a birtok hitbizomány volt, mindig csak a család legidősebb, vagy arra legrátermettebb férfitagja örökölhette, s nem adhatta el, nem oszthatta fel utódai között.
A 19. század második felében Kemény György (1812–1896) főispán volt a birtok ura. Gróf Bethlen Máriával kötött házasságából hat gyermek született. A legidősebb volt Ödön (1837–1921), aztán következett Kálmán (1838–1918), azután pedig Mária (1844–1884). Az utóbbi báró Bánffy Dezsőnek, Magyarország későbbi miniszterelnökének lett felesége. A hagyomány szerint Ödön lett volna a vagyon örököse, de őt főleg az irodalom, bölcsészet érdekelte, visszavonuló természetű volt, s ezért a fess katonatisztet, Kálmánt választották szülei az uradalom örököséül. Bánffy Polixénával kötött házasságából azonban egyetlen felnőtt kort megért gyermek sem származott. Ödönnek viszont éppen hat gyermeke született feleségétől, Káli Nagy Gizellától (1839–1898). A hölgy Káli Nagy Lázár, a kolozsvári kőszínház építtető biztosának unokája volt, s örökölte annak alsójárai udvarházát és birtokát. Úgyhogy Kemény Ödön is oda költözött. Ödön legidősebb fiát, Istvánt (1863–1904) illette volna a nagy örökség. A jó megjelenésű Bécsben szolgáló főhadnagy azonban szégyent hozott a családra.
Kemény Istvánt parancsnoka, egy herceg felkérte, hogy egy váltóját ellenjegyezze. Ezt nem lehetett megtagadni, különben is a herceget gazdag emberként tartották számon. Egy idő elteltével azonban Kemény Istvánon akarták behajtani a meglehetősen nagy összeget. A hercegnek nyoma veszett. (Kemény János utólagos nyomozása szerint beállt a francia idegenlégióba.) Kemény Istvánnak, de még szüleinek sem állt rendelkezésére a követelt összeg. Márpedig egy tiszt, ha nem tudott fizetni, akkoriban vagy főbe lőtte magát, vagy „meglógott”, távoli országba ment, de akkor elvesztette becsületét, szégyent hozott családjára is. Kemény István kénytelen volt nagybátyjához folyamodni a tartozás rendezéséért. Kemény Kálmán valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, a „kegyelmes úr”, csak úgy volt hajlandó a tartozást kiegyenlíteni, ha István lemond minden örökségről, s kivándorol Amerikába. Így nem ő, hanem öccse, Kemény Ákos (1866–1922), Kis-Küküllő vármegye főispánja vált az örökössé, akinek azonban a Zeyk Cecíliával kötött házasságából nem született gyermek.
Kemény István Amerikában a legalantasabb munkákkal kereste kenyerét: volt dokkmunkás, mosogatólegény, liftesfiú. Végül az osztrák–magyar külképviseleten kapott szerény állást. Washingtonban feleségül vette, Ida Berenice Mitchell (1871–1956) különleges szépségű színésznőt, akinek az előző házasságából már volt egy fia. Kettejüknek három gyermeke született: Gizella (1898), Berenice (1900) és János (1903). Az apa hirtelen halálát követően a művésznő nem tudta eltartani gyermekeit, de hallott róla, hogy férjének Erdélyben gazdag rokonai volnának. Így felkerekedett, áthajózott Európába, s a négy gyermekkel megérkezett Alsójárába, Kemény Ödön nagyapához. Bár ez a két pártában maradt húgával együtt nem túl fényes anyagi jólétben élt, befogadta a „kakukkfiókákat” (ahogy önéletrajzi regényében nevezi magukat élete végén Kemény János).
Alsójára Kemény „fogadott szülőföldje” lett, hiszen itt kezdett eszmélkedni, gyerekkora ide kötődött. A falu gyermekeivel játszott, legjobb barátja Ferenczi Sándor volt, aki később az Unitárius Kollégium neves természetrajztanára lett. Nagy hatással volt rá az állandóan olvasó, folyóiratokat járató nagyapja. Itt szerette meg a természetet, ismerte meg a vadászat és halászat fortélyait. A nyarakat hol Nagyenyeden a Zeyk-rokonságnál, a „Burgban” töltik, hol pedig a „szelídlelkű” Ákos nagybácsinál, a dicsőszentmártoni főispáni lakban. Tízéves korában a kis Jánost beíratják a kolozsvári Református Kollégiumba. Nagy Jenő latintanárnál kap szállást és kosztot. Osztálytársa a későbbi orvos-író Jancsó Béla.
1916 nyarán Dicsőszentmártonban éri a román betörés, s a családdal együtt menekül Budapestre. Több hónapig tartózkodnak ott. Szemtanúja a Ferenc József halála okozta gyász megnyilvánulásának, majd az új király, IV. Károly koronázásának is.
A kollégium diáklapjában, a Reményben jelennek meg első versei. 1920-ban ki is ad egy kis kötetet Költemények címmel. Az új írónemzedéket szárnyra bocsájtó, Jancsó Béla szerkesztetteTizenegyek antológiájában már 12 verssel szerepel. 1921-ben az Unitárius Kollégium diákjaként tesz érettségit, s a család kívánságára Bécsbe megy erdészeti főiskolára, mert ekkor már sejthető, hogy a gyermektelen Ákos halálát követően ő lesz a marosvécsi uradalom örököse. Különben is szereti a természetet, a havasokat. Bécs aztán lehetőséget ad neki a művészetek, de különösen a színházi-zenei élet alapos megismerésére. Ákos nagybátyja szívszélhűdés okozta hirtelen halálát követően tényleg Kemény Jánosra száll a birtok. Igaz, ekkorra a román földreform a földek közel 70%-át kisajátítja, de még mindig hatalmas erdőségek társulnak a vécsi várkastélyhoz.
A mindössze 20 éves Kemény János 1923-ban veszi át Marosvécset. Ebben az évben meg is nősül. A Görögországban régészkedő William Roger Paton angol–skót archeológus lányát, Augusta Patont veszi nőül. Úgyhogy nemcsak édesanyjával, hanem feleségével is otthon „anyanyelvén”, vagyis angolul beszél. E házasságból is – a családban már hagyományos – hat gyermek születik. Közülük többen is a művészet felé tájékozódnak. Ezután Kemény János Marosvécs mellett Marosvásárhelyen és Kolozsvárt is lakást tart.
Még csak kezdő író, amikor 23 évesen szétküldi meghívóleveleit a 27 legnevesebb erdélyi írónak, akik 1926. július 15-én gyűlnek össze Marosvécsen néhány napos tanácskozásra, megteremtve az erdélyi irodalom félhivatalos parlamentjét, a Helikont.
Kemény János a 20-as évek végére válik tényleges íróvá. Első regénye, a Kákoc Kis Mihály címszereplője szegényparaszt a „kegyelmes úr” birtokán, vagyis Marosvécsen. Aztán kitör a világháború, elviszik katonának. A háborút és az őszirózsás forradalmat az avantgarde eszközeivel jeleníti meg a regény. Hazakerülve Mihály a kisvárosban próbálkozik megélhetést keresni. Egy évre besorozzák a román hadseregbe is. Végül szülőfalujában talál rá párjára, s itt alapít családot. Azután egymást követik a havasok életét bemutató regények és novelláskötetek, s egy déltengeri utazás élményeit összegző kötet, a Kokó és Szókratész (1940).
Mint mecénás is számottevő. Őt választják a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Irodalmi Társaság elnökévé. Mindegyiket a tetszhalálból kell feléleszteni. Különösen jelentős színházpártoló tevékenysége. Mikor a kolozsvári színtársulat csődbe jut, 1931-ben megalakul a Thália Magyar Színházi Rt., s ennek elnök-igazgatójául választják. Sok száz hold erdejét áldozza fel a színház talpra állítására és fenntartására. 1941-ben aztán a Hunyadi téri színházépületben megnyíló Magyar Nemzeti Színház főigazgatói tisztségével is kitüntetik. Ebbe a társulatba nem veszik be a zsidó színészeket, úgyhogy ők Kemény támogatásával külön társulatot alapíthatnak Fekete Mihállyal az élen, Concordia elnevezéssel, s a Vasas klub színpadán tartják előadásaikat.
A második világháború végén a marosvécsi kastélyt feldúlják, kirabolják. Majd az egész birtokkal együtt államosítják. Kemény még részt vehet 1945-ben a marosvásárhelyi Állami Székely Színház megszervezésében, pár évig dramaturg is. De aztán – mint „osztályellenség” – csak fizikai munkát végezhet, úgyhogy mészégetéssel keresi kenyerét. 1954-től a Kolozsvárról Vásárhelyre költöző Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben kap könyvtárosi állást. 1958-ban innen is kiteszik származása miatt. Végül Sütő András alkalmazza az Új Élet című képeslap színházi rovatának szerkesztőjeként, s ezután tud újra az irodalomnak élni. 1957-ben jelenik meg novelláskötete: A havas dicsérete. Szó van benne a mészégetők nehéz munkájáról is. Aztán meglepetésszerűen sorra hozzák ki köteteit a kiadók. A gyermekvers-könyvek és novella-gyűjtemények mellett három regénye jelenik meg: Vadpáva (1958), Farkasvölgy (1963),Víziboszorkány (1965). Az 1830-as évektől 1914-ig a havason élő románok és magyarok életvitelét egy bátor, vállalkozó szellemű asszony történetével kapcsolatban bemutató utóbbi regény kétségtelenül érett munka. 1970-ben románra is lefordítják.
Legsikeresebb műve azonban csak halála után látott nyomdafestéket, a Kakukkfiókák (1972). Ez önéletírása. Főleg az alsójárai éveket ábrázolja megkapóan. Sajnos, 1918 karácsonyával zárul, az „idegen egyenruhások” bevonulásával. A tüdőrák nem hagyott időt a további kötetek megírására, pedig kordokumentummá válhattak volna sorai.
Kemény János gyakran emlegette: „Pennsylvaniában születtem, Transzilvániában fogok meghalni”. Jóslata bevált, a marosvécsi kastély kertjében nyugszik 1989-ben elhunyt feleségével együtt. Gaal György / Szabadság (Kolozsvár)

Maximális erőbevetéssel (Színházi tükör)
Kolcsár József 2003-ban diplomázott a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem színész szakán, és ugyanabban az évben a Tamási Áron Színházhoz szerződött. Színészi munkája mellett több évig dolgozott improvizációtanárként, színjátszó csoportok vezetőjeként, rádiós szerkesztőként, különböző rendezvények műsorvezetőjeként. 2010 óta rendez hivatásos társulatoknál, 2011 óta művészeti vezetője, 2013-tól igazgatója a kézdivásárhelyi Városi Színháznak.
– Miért lettél színész?
– Már gyermekkoromban volt bennem egy „egészséges exhibicionizmus”, emlékszem, egyszer az óvodában egy improvizált színpadon ugrókötelezés közben énekeltem a Na-na-nagyfiú című slágert, és piros pontot kaptam érte, mert az egész óvoda ülve hallgatta a műsort... Később is mindig a művészetek közelében tevékenykedtem, már amilyen művészi élet zajlott Körtvélyfáján, abban a Marosvásárhely melletti faluban, ahol felnőttem. Tagja voltam a színjátszó csoportnak, néptánccsoportnak, cserkészcsapatnak, ifjúsági szervezetnek, részt vettem minden fontosabb eseményen. A helyzet úgy hozta, hogy sofőr-autószerelő szaklíceumot végeztem, de nem sikerült az érettségim, ezért pincérként dolgoztam. Akkor döntöttem el, hogy felvételizek egyszer a színire, s ha sikerül, színész leszek, ha pedig nem sikerül, valami más szakmát választok. Sikerült.
– Hogy kerültél a sepsiszentgyörgyi színházhoz?
– Az egyetemi évek alatt sok bepótolnivalóm volt, mert a líceumban, ahová jártam, alig tanultunk irodalmat, színházba se jártunk. Végül is, úgy érzem, sikerült felzárkóznom a társaim mellé. Negyedéven Andrea Vulpe Sirályt rendezett a végzősöknek, amiben én Samrajevet játszottam. Bocsárdi megnézte az egyik előadást, és utána meghívott bennünket Szentgyörgyre Kicsid Gizellával együtt. Négy másik erdélyi színházhoz is hívtak, de én Szentgyörgyöt választottam, mert az akkori legnagyobb színházi élményeim mind ehhez a társulathoz kötődtek. Akkor láttam A csodát, a Rómeó és Júliát, a Vérnászt… Persze, hogy igent mondtam Bocsárdinak.
– Hogyan lettél a Városi Színház igazgatója?
– A színészi munkám mellett rendezői mesterit végeztem Marosvásárhelyen, amikor felhívták Bocsárdit Kézdivásárhelyől, hogy ajánljon valakit, aki irányítani tudná az akkor újjáalapított Macskakő színjátszó csoportot, Bocsárdi pedig engem ajánlott. Kis időre rá, hogy elkezdtem itt dolgozni, megalakult a Városi Színház, én pedig belekerültem az Ábel című első produkcióba a diákjaimmal együtt, így már a legelső pillanattól betekintést nyertem a színház működésébe, amelynek élén két igazgatóváltás is történt a következő másfél év alatt. Egyszer csak felhívott az akkori polgármester, hogy újra meghirdették az intézményvezetői állást, s szeretnék, ha én is részt vennék a versenyvizsgán. Kértem vagy két nap gondolkodási időt, mialatt beszéltem Bocsárdival és Nemes Leventével, és végül részt vettem a vizsgán.
– Mikortól számítod magad rendezőnek?
– Egy évre rá, hogy elkezdtem a rendezői mesterit, az Égtájak Iroda meghívott Budapestre, hogy rendezzem meg az évadkezdő nagy happeningjét a Vígszínházban. Ez volt életem első olyan rendezése, ahol profi színészekkel dolgozhattam, és nagyon jól sikerült, így eldöntöttem, hogy én is rendezni fogok, mint a többi igazgató... Ezt viccből mondom, de az tény, hogy az első hagyományos értelemben vett színdarabot itt rendeztem Kézdin. Elsősorban színésznek tartom magam, aki csak azért kacérkodik a rendezéssel, mert jó visszajelzéseket szokott kapni ezen a téren.
– És ezenkívül rádiózás, zenélés, Tein teátrum, műsorvezetés… Hogy fér bele ennyi minden az életedbe?
– Valahogy megtalálnak ezek a munkák... Nem szeretném, ha nagyképűnek hangzana, de alapjában véve showman vagyok. Nem azért, mert színész vagyok, és nem azért vagyok színész, mert showman vagyok. Egyformán tudom „produkálni magam” a magánéletben és a különböző haknikon, talán ezért találnak meg ezek a felkérések. Pörög az életem, örömmel veszek részt mindenben. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem tévedek, vagy nem bánok meg dolgokat, de amikor élesben megy az élet, az ember nem mindig tud helyesen mérlegelni. Örülök, hogy nemcsak a színház része az életemnek, egy amatőr színjátszó kör vezetése, egy olvasótábor megszervezése, rádióműsor elkészítése, a városnapok, Székely Vágta vagy egy Rotary-bál levezetése, bár néha fárasztó, fel is tudja tölteni az embert. És mindennél fontosabb számomra, hogy háromgyerekes családapa vagyok, ezt a feladatkört is hittel, örömmel látom el. Így teljes az életem.
– Melyik munkádat szereted a legjobban?
– Általában azt, amit éppen csinálok. Úgy gondolom, hogy azért talál rám ennyi minden, mert semmit nem veszek félvállról, igyekszem maximális erőbevetéssel végezni mindent, amit elvállalok. Még azt is, amiről tudom, hogy kevésbé fontos számomra, vagy jelentéktelen a művészi értéke... Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)