Második alkalommal tartottak őszi hadjáratot az elmúlt hét végén a Szentegyházi Hagyományőrző Huszár Egyesület tagjai. A háromnapos eseménysorozat alatt a nyolcvan helyi és vendég lovas huszár korhű jelmezekbe öltözve verbuvált katonákat Homoród mente lakói közül. Lázár Zoltán, Lövéte polgármestere egy, a Szentegyházi Városi Tanáccsal folytatott vita következtében nem engedte belépni a huszárokat az általa irányított Homoród menti falu közigazgatási területére. Ezért a hadjárat szervezői új útvonalat jelöltek ki. A helyi huszárok mellett a Csíkszeredából, Székelyudvarhelyről, Lövétéről, Kápolnásfaluból, Gyergyószentmiklósról, Marossárpatakról, Pécsről, Miskolcról és Debrecenből érkező lovasok, valamint a húszszekérnyi utazó kelt útra, mondta el Mihály József, a szentegyházi huszár egyesület kapitánya. Az idei hadjárat egyik fénypontját az új huszárruhák bemutatása és megáldása jelentette. A két település közti nézeteltérés akkor kezdődött, amikor a szentegyházi Nárciszrét visszakerült a lövéteiek birtokába. Lázár kezdeményezésére a lövéteiek felajánlották, hogy ők is besegítenének az idei nárciszfesztivál szervezésébe. Szentegyháza azonban magyarázat nélkül elutasította a kezdeményezést. /Kozán István: Lövétementes verbuválás. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 8./

Leváltották tisztségéből a Hargita Népe főszerkesztőjét, Sarány Istvánt. A megbízatást három éve ellátó újságíró helyét kollégája, a lapnál két éve dolgozó Kozán István veszi át. „Belső problémák késztettek erre a lépésre, a személycserével kapcsolatos minden egyéb tennivalót a megyei tanács elnökével fogjuk egyeztetni” – közölte Karda Emese, a közel tízezres példányszámú Hargita megyei napilap felelős kiadója. Nem kívánta részletezni a váltás okát, elmondta: a lapot érintő, akár személycseréről szóló döntések a felelős kiadó hatáskörébe tartoznak. A tisztségét 2007 novembere óta ellátó Karda hozzátette: a külföldön tartózkodó Borboly Csabával megbeszélik a történteket. Sarány István, a lapnál 1988 vége óta dolgozó, és a főszerkesztői megbízatást 2005 októberében átvevő újságíró csak annyit mondott: „Nem kívánom kommentálni a történteket”. A lap munkatársa, Szondy Zoltán elmondta: szó sincs valamiféle palotaforradalomról, Sarány ellen nem volt semmiféle puccs. Kozán István nem tervez látványos újításokat. A Hargita Népénél 2006 óta dolgozó újságíró elmondta: korai a lap arculatát, illetve tartalmát érintő látványos változásokról beszélni. A tulajdonos megyei tanács ugyanakkor közleményt adott ki, amelyben tudatja: öttagú vizsgálóbizottságot állítanak föl, amelynek szeptember végéig javaslatot kell tennie a kiadó jogi státusának és működési rendjének tisztázására, és tisztáznia kell a leváltás körülményeit. Sem Kozán István, sem Szondy Zoltán nem mond le önkormányzati képviselői mandátumáról. A Magyar Újságírók Romániai Egyesülete ugyanis ajánlotta, hogy gyakorló újságíró lehetőleg ne vállaljon politikai szerepet, ezen belül parlamenti vagy önkormányzati mandátumot. A június 1-jei helyhatósági választásokon Szondy Zoltán a Magyar Polgári Párt színeiben lett tanácsos Csíkszeredában, Kozán István pedig függetlenként szerzett mandátumot a szentegyházi városi tanácsban. /Benkő Levente: „Nem volt puccs” = Krónika (Kolozsvár), szept. 2./

Fűrészporhalmok, háztartási hulladék, építkezési törmelék több kilométeren az út mellett, valamint illegálisan felépített lakóházak Szentegyháza egykori közbirtokossági legelőjén – ez a látvány fogadta a helyszíni ellenőrzésre kiszálló környezetőröket. Annak ellenére, hogy a szentegyházi helyi tanács bezárta a városi hulladéktározót, valamint szerződést kötött a szemétszállításról, a lakosok egy része továbbra is a település szélén, az egykori községi legelőn szabadul meg a szeméttől. Az illegális szemetelők módszere egyszerű: egy óvatlan pillanatban kiosonnak egy szekérderék szeméttel, és mint aki jól végezte dolgát, az út mentén leürítik. Nem titok, hogy Szentegyháza az erdészeti kihágások egyik „forró pontja” Hargita megyében, ebből adódóan a törvénytelen hulladéktelep főszereplője a fűrészpor és egyéb fatelepi hulladék. – Rendszeresen takarítottunk a kérdéses zónában, ennek ellenére a szeméttelep folyamatosan újjászületik, panaszkodott Burus Mária Ella, a település polgármester asszonya. Ez a városszeglet az, amelynek lakosai – túlnyomó többségükben romák – kezelhetetlenek. Házaik kivétel nélkül közterületre épültek, mindenféle engedély nélkül. – Amikor kimentek, számon kérni a „tulajdonosokat”, azok fejszével fenyegették meg őket. Utat kellene javítani-építeni, a városka ivóvizét biztosító medencét kellene felújítani, lenne tennivaló, de nincs hozzá pénz. Szentegyházán feszült a helyzet a romák, valamint a magyar és román lakosok között, ennek egyik oka éppen a romák szemetelése, amelyet közpénzen kell eltakarítani. /Hompoth Loránd: Az erdő fogy, a szemét szaporodik. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 27./

A szentegyházi erdőtulajdonosok egy csoportja a prefektúrát okolja a birtokviszonyok körüli káosz felszámolásának késleltetéséért, amely miatt elképesztő méreteket öltött a falopás a kisváros környékén. Constantin Strujan, Hargita megye prefektusa mindezt cáfolja. Valamennyi szentegyházi tulajdonosi társulás tagjai közös folyamodványt nyújtottak be a Hargita megyei prefektusi hivatalhoz, kérvényezve a birtoklevelek kiigazítását, pontosítását. A beadványra küldött válaszlevélben a prefektusi hivatal arról tájékoztatta a szentegyházi önkormányzatot, hogy nem tehetnek eleget a kérésnek, mert a „birtoklevelek kibocsátása megfelelt a törvényes keretnek”, így azok kijavítása „nem indokolt”. /Hompoth Loránd: Ki állíthatja meg a falopást? = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 6./

Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hargita: érvénytelenítették az autonómiapárti határozatokat
A romániai bíróságok mind a 42 autonómiapárti határozatot érvénytelenítették, amelyeket a Hargita megyei települési önkormányzatok fogadtak el – közölte pénteken Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa.
A kormánymegbízott emlékeztetett, hogy a megyében 42 település önkormányzata fogadta el a határozatot, amelyben kinyilvánították, hogy a Székelyföld nevű különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni, amely számára sarkalatos törvény szavatolná az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett hivatalos nyelv lenne a magyar is.
Ezt az egyforma szövegű határozatot a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kérésére fogadták el az önkormányzatok 2014-től kezdődően. A prefektus a közigazgatási bíróságon támadta meg egyenként az önkormányzati döntéseket, arra hivatkozva, hogy a határozat alkotmányellenes. Egyebek mellett a Csíkszeredai, a gyergyószentmiklósi, a Székelyudvarhelyi, a székelykeresztúri, a Tusnádfürdői és a szentegyházi önkormányzat tett eleget az SZNT felkérésének.
Az Agerpres hírügynökség által pénteken idézett prefektus szerint a határozat sérti Románia törvényeit és az alkotmányt. A prefektus szerint egy ilyen közigazgatási egység létrehozásáról nem lehet helyi népszavazásokkal dönteni. Hozzátette: a bíróság szerint a határozat az alkotmány 13. cikkelyét is sérti, amely kimondja, hogy Romániában a román a hivatalos nyelv.
Az SZNT azt követően kezdeményezte az autonómiapárti önkormányzati határozatok elfogadását, hogy a román kormány 2013-ban olyan tervet mutatott be, amely a jelenlegi gazdasági fejlesztési régiókat közigazgatási hatáskörökkel ruházná fel. Eszerint a magyarok által többségben lakott Székelyföldi megyéket egy nagy, román többségű régióba olvasztanák be. A hazai belpolitikában azóta lekerült a napirendről ez a kérdés, de a novemberi parlamenti választások után ismét terítékre kerülhet.
Krónika (Kolozsvár)

Árus: panaszokat kell tenni az Európa Tanácsnál
Az összes Hargita megyei önkormányzat által elfogadott autonómia-határozatot érvénytelenítette a bíróság – közölte pénteken Adrian Jean Andrei, Hargita megye prefektusa. Árus Zsolt SZNT tisztségviselő szerint Bukarest célja, hogy az Európa Tanács ne is szerezzen tudomást a Székelyföldi törekvésekről.
A kormánymegbízott emlékeztetett, hogy Hargita megyében 42 település önkormányzata fogadta el a határozatot, amelyben kinyilvánították, hogy a Székelyföld nevű különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni, amely számára sarkalatos törvény szavatolná az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett hivatalos nyelv lenne a magyar is. A határozatot a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) kérésére fogadták el az önkormányzatok 2014-től kezdődően. A városok közül a gyergyószentmiklósi, Csíkszeredai, Székelyudvarhelyi, székelykeresztúri, Tusnádfürdői és szentegyházi önkormányzat tett eleget az SZNT felkérésének, a többi érintett önkormányzat községeket jelent. A prefektus a közigazgatási bíróságon támadta meg egyenként az önkormányzati döntéseket, arra hivatkozva, hogy azok alkotmányellenesek.
Az SZNT gyergyószéki szervezetének vezetője, Árus Zsolt szerint, ilyen bejelentés már korábban is elhangzott, a prefektus célja megüzenni a polgármestereknek meg önkormányzatoknak, hogy ne is próbálkozzanak, mert lám semmi értelme, a bíróságon úgyis mindig a prefektus nyer. Árus szerint ez összefüggésben van azzal, hogy június 28-án Strasbourgban az Európa Tanács egy testületének ülésén, négy Székelyföldi polgármester kérésére, napirenden szerepelt a romániai zászlótörvény.
A Nagy Zoltán gyergyószentmiklósi, Egyed József gyergyóújfalvi, Vass Imre makfalvi és Zoltáni Csaba székelyderzsi polgármesterek által megfogalmazott beadvány megtárgyalását végül októberre halasztották mert az összes romániai küldött testületileg távol mAradt. Árus Zsolt szerint ettől függetlenül, újból bizonyítást nyert, hogy van keresnivalója a Székelyföldi jogsértések miatt hangjukat hallatóknak az Európa Tanácsnál, mert ez a testület, a hozzá intézett kérésekkel érdemben foglalkozik.
„A Bukaresti hatalom éppen ezért azt szeretné elérni, hogy ilyen megkeresések ne is szülessenek, ennek a jegyében született a prefektusi »tájékoztatás« is” – szögezi le Árus. Szerinte a Bukaresti hatalom célja az, hogy több ilyen határozat ne érkezzen az Európa Tanácshoz Romániából.
Az SZNT tisztségviselője szerint az önkormányzatok le kell vonják a következtetést, hogy ez helyes, eredményekkel kecsegtető út, tovább kell hát menni rajta. „Bármilyen jogsértést követ el a központi hatalom, bármilyen módon korlátozza a helyi autonómiát és a közösségek jogait, igenis erről panaszt kell tenni az Európa Tanácsnál és kérni kell, hogy az lépjen közbe”. Árus megjegyzi: Székelyföldön több tíz magyar többségű önkormányzat van, amelyik még nem fogadta el a petíciós határozatot, Gyergyószéken is kettő. Azokat továbbra is arra buzdítják, hogy tegyék meg ezt a lépést.
Gergely Imre
Székelyhon.ro