Tiszta kamaszok, megváltott közösség (Beszélgetés Haáz Sándorral, a szentegyházi Gyermekfilharmónia alapító igazgatójával)
Három és fél évtizede dirigálja a székelység egyik legismertebb kultúrnagykövetének számító szentegyházi „Fili” zenekarát és kórusát. Haáz Sándor zenetanárral könnyes gyakorlásokról, tisztára mosott körmökről és közösségi léleképítésről is beszélgettünk.
– Nagyapja múzeumalapító volt Székelyudvarhelyen, édesapja néprajzkutató Marosvásárhelyen. Ön hogyan menekült meg?
- Egyáltalán nem menekültem meg, sőt, azt hiszem, meglehetősen veretes helyet vívtam ki magamnak a néprajzos sorban. Mert hát a népdal is a néprajz része. Gyermekkoromból viszont hiányoztak a népdallal kapcsolatos élmények, a paraszti létvilág, pedig az ötvenes években még sok mindent fel lehetett volna szippantani. A falu hangulata azóta is életem meghatározó eleme, népdal szempontjából azonban a szüleim nem számítottak különösebben inspirációs vagy motivációs forrásnak. Nagyapám és apám is a néprajz tárgyi vonatkozásainak gyűjtője és feldolgozója volt elsősorban, előbbi a fából készült tárgyakra koncentrált, édesapámat pedig a népi ruha, a viselet érdekelte. Engem anyai nagyanyám unszolására tereltek zenei pályára, századfordulós óvónőként ő vélt felfedezni bennem némi zenei tehetséget. Így aztán a gyermekkorom a hegedűórák és a gyakorlás körüli végeérhetetlen cirkusz jegyében telt. De úgy tetszik, beérett a dolog, másképp aligha lett volna belőlem zenetanár.
– A gyűjtések kalandja sem ragadta meg annak idején?
– Még lázadó kamaszkorom előtt sokat jártunk kirándulni, apám a kirándulások nagy előadóművésze volt, mindig elmagyarázta egy-egy székely kapu faragásait, a zsúpfedeles ház szerkezetét, a különféle vidékek építési stílusát. Mégsem tudott a népi viselet köré édesgetni, a bátyámmal és a két húgommal inkább motoroztunk. Míg azonban a testvéreim játszottak, élték az életüket, nekem maradt az örökös gyakorlás nyűge. A bátyámat sportra adták, evezős volt, jött haza izmosan, lebarnulva, én meg nyekeregtem a fürdőszobában a könnyeim és szeplőim közepette. Éveken át klasszikus zenét tanultam a marosvásárhelyi zenelíceumban. Népzenét kevésbé, akkoriban „takarították ki” az eredeti népzenét, néptáncot, divatba jött a Mojszejev-féle iskola. Nekem soha nem is sikerült klasszikus zenészből népzenésszé átvedleni. Most, „vénségemre” próbálgatom a fektetett csuklós, ujjvibrátós öreges muzsikálást, és nagyon élvezem. Prímásként azonban soha nem tudtam labdába rúgni, szívesebben állok be kontrásnak háromhúros brácsámmal bármilyen zenei műfaj házi muzsikálásához.
– Tudatos választás volt a Szentegyházára kerülés, vagy ezt „dobta” a kihelyezési gépezet?
– Mi még annak félelmében nevelkedtünk, hogy ha diplomázás után nem fogadod el a kihelyezést, munkanélküli maradsz és földönfutó. Amikor 1978-ban végeztem a tanárképzőn, kiderült, hogy nem maradhatok Vásárhelyen. Marosszentgyörgyön nyílt volna lehetőség, de felmerült a család egyik székelyudvarhelyi ingatlana megmentésének szempontja, aminek érdekében apám azt tanácsolta, próbáljak meg Hargita megyében pályára lépni. Székelyudvarhely is úgynevezett zárt város volt, Szentegyházasfalu iskolájába viszont meghirdettek egy zenetanári állást, s mivel centire ez a település volt a legközelebb Udvarhelyhez, ezt választottam.
– Mit talált 1978 őszén a kor Vlahicáján?
– Nagy létszámú iskolát, tehetséges gyermekeket. Kádár Levente iskolaigazgató számára fontos volt szakos zenetanár odakerülése, mivel abban az évben alakították újra az ötvenes években megszűnt fúvószenekart. Párhuzamosan beindult az iskolai fúvószene-tevékenység is. Nekünk is jutott néhány kiselejtezett hangszer a kultúrháztól, meg néhány újonnan vásárolt is, így 1979-ben már tizennégy tagú együttes fújta hangszerét – ma is pontosan ennyi tagot számlál a banda. Kitűnő csapat iskolai ünnepélyekre, hangulatteremtésre, és a felnőttegyüttes utánpótlását is remekül biztosítja. Rövidesen megalakítottam az iskolai vonósegyüttest is. Mellékesen meg a tantestületi kollégáktól megtanultam tanítani, hiszen az egyetemről igen szegényes pedagógiai tudással érkeztem. – Hogyan fest ma egy Haáz-féle zeneóra?
– „Régimódi” szabályaim vannak, amelyeket mindenkinek be kell tartania – a megmosott kéz és a levágott köröm alapkövetelményén túl. Amúgy onnan lehet tudni, hogy hol van zeneórám, hogy az az osztály énekel. Becsengetés után veszem a naplót, a hegedűmet, a cédéket, egyebeket, s megyek az osztályba, ahol már vígan dalolnak. Két tanuló áll a táblánál, az egyik a hetes, aki a táblára írja a „rosszak” nevét. Aki közülük egy percig megjavul, annak a neve letörölhető. Akinek a nevét a táblán találom, felel vagy guggol, vagy szünetben szemetet gyűjt. Hogy mit jelent rossznak lenni? A tanulók egynegyedének nincs hangja, nem tud, nem szeret énekelni, de a baj az, ha kergetőzéssel, rohangálással vagy kocsmatöltelékszerűen üvöltözve nem hagyják a többieket sem énekelni. Ha egyetlen név sincs a táblán, miközben világvége van odabenn, a hetes szenvedi meg. Mellette áll a másik, az énekvezér, aki három ének címét írja fel a táblára: a múlt órán vett dalt, a saját, illetve az osztály kedvencét. Ha még mindig nem érkeztem meg, újabb hármat ír fel. Előfordult, hogy egy gyűlésben ragadtam, mire befutottam, a huszonkilencediket énekelték, s épp kicsengettek. Ha egy osztály fele tud énekelni, az olyan élményt jelent a másik fele számára, amelyért hajlandó bekapcsolódni, abbahagyni a „hitványkodást”.
– Mi változott a település zenei kultúrájában az elmúlt évtizedekben?
– Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy a gyermekek egyre kisebb százaléka tud énekelni. Ritkultak a közös énekléssel záruló családi összejövetelek, otthon a tévé vagy számítógépes hanggenerátor dönget. Nagy örömömre azonban a gyerekfilharmóniából származó fiatalok a közösségi megmozdulásokra, születésnapokra is kezdik visszahozni a hangszeres zenét. A „kiöregedett” filisek örömmel nézik, hogy a gyerekük részben visszavarázsolja az ő gyerekkorukat, próbára jár, gyakorol. A ma már tévénéző apukát nagyobb eséllyel lehet felállítani a fotelből, ha otthon együtt zenélhet a csemetéjével. Van egy négygyermekes családunk, ahol az apuka a karmester, az anya és a kicsi lánya a kórus, a másik három gyermek pedig hegedül. Tudatosan úgy is ültek be a zenekarba, hogy minden szólamot megtanuljanak, majd kipróbálják, hogyan szól az a „házifiliben”. Baráti társaságokról is tudok, ahol a filis harmóniák felidézése után elkezdenek népdalokat muzsikálni, énekelgetnek. Ezeken az estéken pedig meg van váltva a közösség. Tanári pályám legfontosabb eredményei közé sorolom ezeket a jeles eseményeket. – Hány fiatal kapta meg ezt az esélyt a közel negyven év folyamán?
– Több mint 1200-an fordultak meg a zenekarban és a kórusban. Az iskola tanulóinak egyharmada, hatvan gyermek énekel ma együtt. A zenekar érdekes módon a nagyobb, nyolcadikot végzett gyermekekből áll, sokan közülük érettségizettek, egyetemisták is visszajárnak. Ez némi gondot okoz, mert foglalják a helyet a kisebbek elől. A nagyokkal szembeni fegyelmi elvárások azonban változatlanok, nincs festett haj, tetkó, piercing, a lázadók azonnal helyettesíthetőek. Így aztán szép tiszta kamaszaim vannak, akik inkább vállalják ezt az áldozatot, mintsem lemaradjanak közös hangversenykörútjainkról. – Egy-egy új darab elsajátítása milyen mértékben társul elméleti képzéssel, nemzetitudat-fejlesztéssel? – Igyekszem sokrétűvé tenni a tanulási folyamatot. Nem csak zeneelméleti, hangzástani, hangszerismereti kihívásokat fogalmazok meg, az is nagyon fontos, honnan ered az a zene, mit ábrázol, melyek a feldolgozási, hangszerelési kritériumaim. Nagyon érdekesek az ezekről szóló beszélgetések, közben jó tippeket is kapok. Kétségtelenül elsősorban a turnék erősítik, a taps keményíti a Filit, de a fegyelem és figyelem zenekari-kórusi változatai is különleges és élvezetes kihívások a gyerekek többsége számára. Ennek a magas fokú egymásra figyelésnek rendkívüli a nevelő hatása, folyamatos biztosítása állandó feladatom.
– A turnék ugyanakkor a közösségi együttlét „tanórái” is…
– Valóban. Kiszállásaink korántsem azonosak egy-egy iskolakirándulással. A busz hasában, az utánfutóban utazó hangszerek, pódiumok, ruhák egyfajta hadviselésre induló csapat fegyverei, kellékei. Igyekszünk beleképzelni a honfoglalás, a hadviselés romantikus elemeit, amit főleg a kisebbek vesznek nagyon komolyan. De az is az együttélés fegyelmezettségének kialakítását szolgálja, hogy a Filiben alakuló szerelmeknek is tekintettel kell lenniük, hogy körülöttük kicsik, testvérek, szomszédok ülnek. Nagyon izgalmas látni az önfegyelem tanulásának folyamatát, még ha időnként kiabálni is kell, vagy szélsőséges esetben időlegesen kilökni egyiket-másikat a csapatból.
– Mennyire befolyásolja a Fili munkájának színvonalát egy-egy nemzedék tehetségessége?
– Nem nagyon voltak színvonalhullámzásaink, most viszont úgy érzem, 38 éves sikersorozatunk vége felé közeledünk. Idén ugyanis két olyan ötödik osztályt kaptam, amelyekből összesen hat kórustagot tudtam verbuválni. Márpedig három gyermek nagyon kevés ahhoz, hogy egy osztály éneklési kedvének élesztője lehessen.
– Egy sztártársulat a műsorrend összeállításánál az elvárásokra is tekintettel van. A Fili is?
– A repertoár szempontjából sohasem tettem minőségi engedményeket. Hiába szabad ma mindent, nálunk csak azt szabad, amit megengedek. Ebben diktatórikus vagyok. Műsoraink legyenek ízlésesek, gyermekszintű repertoárjuk könnyen muzsikálható. Tőlünk senki ne várjon misét vagy oratóriumot. A kórus és zenekar elsődleges feladata ugyanis a közösségépítés és annak megéneklése. Így eshet meg az, hogy a kórusban akad gyengébben éneklő gyermek is, a „mankós” gyerekek jó énekesek közé állítva gyakran kitisztulnak.
– Látja már az utódját?
– Mi tagadás, sokat gondolkodom rajta, keresgélem. A fiaim nem jöhetnek szóba, de megértem őket, én sem voltam vevő az apám ruháira. Elsősorban azt figyelem, van-e a környezetemben olyan ember, aki mindent hajlandó feltenni erre a közösségi feladatra. Ugyanakkor van-e emberi tartása, szakmai tudása. Humorérzéke, akarata. Képes-e hiteles lenni 140 gyermek előtt, a családok előtt. Mert itt megannyi családtagról van szó, hiszen a szülőkkel együtt érezzük a Gyermekfilharmónia fenntartásának felelősségét. Nekem mindenesetre nagy örömöm telik benne, hat-hét évet szívesen adnék még magamnak. Talán addig a váltás is jelentkezik.
Haáz Sándor
Karnagy, zenetanár. Székelyudvarhelyen született 1955. december 24-én. Nagyapja a festő és múzeumalapító, etnográfus Haáz Rezső, édesapja idősebb Haáz Sándor tanár és néprajzkutató volt. A marosvásárhelyi Művészeti Líceum zene szakos diákjaként hegedűt és brácsát tanult. Felsőfokú tanulmányait a marosvásárhelyi tanárképző főiskola zene szakán kezdte. Diákként részt vett a marosvásárhelyi régizene-együttes megalakításában, amely elsők között szólaltatott meg 16. századi erdélyi reneszánsz muzsikát. 1978 óta Szentegyházán általános iskolai zenetanár, a híres szentegyházi Gyermekfilharmónia alapítója és igazgatója. Három fiú apja. Díjak, kitüntetések: a Hargita Megyei Tanfelügyelőség kitüntetett tanára (1983 és 1992), Magyarok Világszövetsége-díj (1993), a Széchenyi Társaság díja (1997), a Romániai Dalosszövetség Rónai Antal-díja (1999), Julianus-díj (2001), Romániai Magyar Pedagógusszövetség – Ezüstgyopár-díj (2001), Szentegyháza Városi Tanácsa – Pro Urbe díj (2002), Magyar Örökség Díj (2003), Bartók Béla Emlékdíj (2006), Nagy Lajos-emlékérem – Pécs (2006), Nagy István-díj (2008), EMKE-díj (2009), Mentor-díj (2011), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje, polgári tagozat (2011), Gábor Áron-díj (2016). A Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Harmincnégy éves a Szentegyházi Gyermekfilharmónia
Fennállásának 34. évfordulóját ünnepelte a hét végén a Szentegyházi Gyermekfilharmónia. A 140 tagú gyermekkórus és zenekar koncertekkel, fáklyás felvonulással, táncházzal és nótaesttel ünnepelte a születésnapot. Haáz Sándor karnaggyal beszélgettünk.
– Miben volt egyedi és a korábbiaktól eltérő az idei Filinapok?
– Minden évben különleges a Gyermekfilharmónia születésnapja. Az évfordulókon mindig rácsodálkozunk arra, hogy ennyi év után is működik és képes újjáépülni a mintegy 140 tagot számláló zenekar és kórus. Tulajdonképpen addig jó a születésnap, amíg nem másabb a megszokottnál. Ha megváltozna, azt jelentené, hogy valami miatt ez a folytonosság csorbát szenved, és azt nem igazán akarom. Ami a tavalyi születésnapunkhoz képest újdonság volt, hogy repertoárunkban idén is tudtunk újítani. Három nagyszerű darabot sikerült idén előadni: a Graf Zeppelin-indulót (ami egy igényes és nagyon nehéz zenekari mű), ugyanakkor egy jópofa, tréfás gyerekdalcsokrot, valamint egy egyházi éneket, amiben a régi filisek is, mostani kolléganőim egy gregorián énekszólót kaptak. Ez utóbbi különleges élmény volt, mert a korosztályokat eddig nem „vegyítettem”. Úgy vettem észre, hogy a kórus meghatódottan kísérte a „betétdalt”, amit a régi filisek énekeltek.
Már megszokott, hogy a Filinapokon van a legnagyobb létszámú kórus, hiszen itthon vagyunk, és ilyenkor az alsóbb korosztályok is fellépési lehetőséget kapnak. Engem nagyon feldob, hogy ötsoros kórusnak tudok vezényelni, mert tudom, hogy ebből az alsó két sor a „jövő zenéje”, mivel rájuk négy-öt év múlva is tudok számítani, ami azt jelenti, hogy biztosított a folytonosság.
– Hogyan látja a zenekar jövőjét, van-e utánpótlás?
– Amire egy kicsit félve gondolok, az a zenekar, hiszen jelenleg zömében 16–18 éves gyerekekből áll, és ők jövőre már várhatóan pakolnak s távoznak a Fili kötelékéből. Sok munkával zenekar-utánpótlást kell biztosítanom, ami egy 70–80 énekes repertoár esetében nem könnyű, hiszen mindezt újra kell tanulni. Azoknak, akik elmennek a zenekarból, sok van a tarsolyukban, akik viszont a helyükbe jönnek, nem fog egyhamar ilyen színvonalon szólni a hangszerük, mindezek ellenére látom a 3–4 év múlva a mostaniak helyébe lépő következő generációt. Remélem, hogy jövőre, a Gyerekfili 35. születésnapjára sikerül már sínre tenni az új zenekart.
– A vendégek és a programok számát tekintve egy kissé visszafogottabb volt az idei születésnap…
– Két oka van annak, hogy ezúttal nem több százas közönségnek szerveztük a Filinapokat: egyrészt ami tíz-húsz éve zajlott itt a születésnapjaink alkalmából, az majdnem megismételhetetlen, hiszen akkoriban nagy létszámú diákkórusokat hívtunk, ilyenek már nem léteznek. A kisebb létszámnak az is az oka, hogy nem kerek évfordulót ülünk, továbbá egészségi állapotom miatt sem mertem nagyobb kaliberű programsorozatot vállalni. Az idei születésnapon két meghívott csoport szerepelt: pénteken este a budapesti Járdányi Pál Zeneiskola diákjai egész estés kamarazenekari előadással örvendeztették meg a szentegyházi közösséget, szombaton este a Gyermekfilharmóniáé volt a színpad, vasárnap pedig az ózdi Bolyky Tamás Általános Iskola zenészei mutatkoztak be. Az ózdiakhoz is sok szállal fűződik a Gyerekfili, hiszen náluk már kétszer is énekeltünk, és ezen a nyáron is hivatalosak vagyunk magyarországi és lengyelországi turnénk alkalmával. Egyebek közt ezért is fontos számunkra a személyes kapcsolatok kialakítása és ápolása több zenekarral, iskolával. A meghívott zenekarok növendékei a fellépéseken kívül az esti táncházakért, nótaestekért is jöttek, ahol nagyon jól érezték magukat, hiszen késő estig nótáztak és húzták nekik a talpalávalót zenészeink.
– Hogyan értékeli az idei születésnapi hétvégét?
Tulajdonképpen a Szentegyházi Gyermekfilharmónia zenei napjainak rendezvényén elértük azt, hogy határok nélkül együtt lehettünk határon túli barátainkkal, közönségünkkel is.
Tamás Attila
Székelyhon.ro

Már több mint kétezren jelentkeztek be az Ezer Székely Leány Napjára
Székelyföld legrangosabb kulturális rendezvényének tartják a szombati Ezer Székely Leány Napját a szervezők, akik szerdai sajtótájékoztatójukon ismertették a rendezvény részletes programját.
Az Ezer Székely Leány Napjának szervezői a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes, Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és az Ezer Székely Leány Napja Alapítvány, továbbá Hargita Megye Tanácsa is hozzájárul a rendezvény lebonyolításához. A szerdai sajtótájékoztatón Lőrincz Csilla megyei önkormányzati képviselő elmondta, 20 ezer lejjel járulnak hozzá a költségekhez.
Mivel tavaly a csíkszentimreiek vettek részt legtöbben népviseletben a rendezvényen, idén Csíkszentimre lesz a tiszteletbeli házigazda. Fülöp Kinga, a település alpolgármestere elmondta, már május óta zajlanak az előkészületek. A nyitótáncon a legkisebbektől az idősebbekig mindenki fel fog lépni, a településről három néptánccsoport érkezik majd. Az ő feladatuk továbbá megépíteni azt a regisztrációs kaput, amelyen áthaladnak majd a népviseletbe öltözött résztvevők, akiket így össze tudnak számolni.
A szervezők arra kérik a népviseletben érkezőket, hogy mindenképp regisztráljanak, még akkor is, ha nincsenek tetőtől talpig székely ruhába öltözve, csak valamilyen népi elem, például egy mellény van rajtuk. Szombaton egyébként a csíkszentimrei Zöld Fák Fúvószenekar ébreszti Csíkszeredát.
András Mihály, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes igazgatója a sajtótájékoztatón kifejtette, vannak aggályaik a rendezvénnyel kapcsolatosan. Elsősorban az időjárás okoz fejtörést számukra, de aggódnak a lovak és a szekerek jelenléte miatt is. Bár azok csak a kijelölt útvonalon haladhatnak, és végig a háttérben lesznek, arra kérik a résztvevőket, hogy figyelmesen és körültekintően vegyenek részt az eseményen. A hétvégére több önkormányzat és helyi közösség is szervezett programot, de az igazgató azt szeretné, ha július első szombatja elsősorban az Ezer Székely Leány Napjáról szólna.
A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes rendezvényszervezője, Gábos Rozál elmondása alapján szerdáig több mint kétezren jelentkeztek be, ebből 1636-an Hargita megyéből, de érkezik egy-egy csapat Magyarországról és Szerbiából is. Huszonöt néptánccsoport fog fellépni, továbbá színpadra lép majd a Szentegyházi Gyermekfilharmónia, a Zöld Fák Fúvószenekar és a rendezvény díszvendége, a Magyarországról érkező, erdélyi születésű Fábián Éva népdalénekesnő is.
Az Ezer Székely Leány Napja Alapítvány jóvoltából idén újra felajánlanak egy székely ruhát annak az újszülött kislánynak, aki elsőként jön világra szombaton, az ajándékot személyesen viszik el a kórházba.
Iszlai Katalin |
Székelyhon.ro

Aki mindenkit a keresztnevén szólít
Az 1978-ban zenetanárként Szentegyházára került Haáz Sándor négy évre rá alapította meg a Gyermekfilharmóniát. A Gyermekfilinek becézett kórus mára az erdélyi magyar zenei élet egyik kiemelkedő színfoltja lett. A nemzetközi hírű karnaggyal beszélgettünk.
A Székelyudvarhelyi múzeum a nagyapa Haáz Rezső nevét viseli, aki festőművész, etnográfus volt, Nyírő József kebelbarátja. Az édesapa rajztanár és néprajzkutató, az édesanya kézimunkatanár volt Marosvásárhelyen, ahol ifjabb Haáz Sándor is nevelkedett, ahol a művészeti gimnáziumban hegedülni, brácsázni tanult, majd pedig a tanárképző főiskolán általános zenetanári oklevelet szerzett. A friss diplomás fiatalember 1978-ban került Szentegyházára, ahol 1982-ben megalapította a Gyermekfilharmóniát, népszerű becenevén a Gyermekfilit, ami generációkat nevelt föl és tartott meg a magyar népdal és zenekultúra szeretetében. Az együttes száz kórustagot és egy negyvenszemélyes zenekart egyesít, valamint olyan erőket, amit csak a közös éneklés és az együtt zenélés öröme szabadíthat föl az emberekben. Szentegyháza nem csak a legmagasabb földrajzi ponton fekvő magyar kisváros, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy ami itt létrejött, az erdélyi magyar zenei élet egyik csúcspontja is. Az itt működő Gyermekfili a magyar népdalok és a történelmi dalok tudójaként, a Magyar Örökség Díj birtokosaként Európának is megmutatta már, hogy mire képes egy kiváló muzsikus, szervező egyéniség és közel másfélszáz gyermek együtt, sok száz kilométerre az anyaországtól, ha elkötelezettjévé lesz a magyar kultúrának. Haáz Sándorral, a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjével is kitüntetett karnaggyal, Szentegyházán egy kóruspróba után beszélgettünk.
– Van rossz fülű gyerek Szentegyházán?
– Van, de kitaláltam egy módszert, amivel a rossz fülűből is lehet jó fülűt csinálni. A leginkább bevált módszer a mankózás. Ez azt jelenti, hogy a gyenge hallású gyermek mellé két oldalt és mögé is odaállítok egy-egy jó hallásút. Eleve így határozom meg a helyét a kórusban. Akinek nagyon fontos a zene, azzal érdemes hangszert is tanítani. Tíz, tizenöt ilyen csoda volt már a működésem idején, hogy egy teljesen reménytelennek tűnő gyermeknek kinyílt a hangja. Sok idő eltelik a közösség építésével és a „félfülűek” formálásával, de az utóbbi nagyon fontos. A megkopó, korrodálódó magyar nyelven is rengeteget alakít a magyar népdalok tanítása. Csodálatos versikék ezek, annyi minden sűrűsödik bennük. S egy jobbacska tanuló, aki nyitott a saját kultúrája iránt, nehogy azért záródjon ki ebből a kincsbányászatból, amit mi kórusórának nevezünk, mert nem tud énekelni. Akkor mankózzuk meg, „tekenyáljuk” valamilyen hangszerrel őt, hogy az a gyermek legyen képes dalolni társaival együtt.
– Akkor ez fontosabb, mint hogy kristálytisztán szóljon a kórus?
– No, azért az nem lehet, hogy ne szóljon jól. Vannak olyan koncertek, amikor a mankós is felállhat a dobogóra, és van, amikor nem. Attól függ, hol és mikor van a szereplés. A hazai fellépések, a „huszáros koncertek” ilyenek. A hagyományőrző huszárcsoport éppen húsz éve jött létre, Mihály Jóska kortársam akkor szedett össze tíz-tizenöt jól lovagoló, jól éneklő, dolgos, 18–20 éves legényt. Ők mára családapák lettek, de most is az ő feladatuk a március 15-i és az október 6-i megemlékezések megszervezése. Nos, közös koncertjeinken felléphetnek a mankósok is, hiszen amikor a huszárok elbődülnek, akkor ott nem nagyon hallatszik, ha valamelyik gyermek nem tökéletesen szólal meg.
– A hatalmas létszámnak, a száz gyerekhangnak együtt különös csillogása van, a kórus egy szólamban szól, a zenekar „tesz ez alá” kvartokat, kvinteket és monumentális hangzás keletkezik.
– Én is ebben gyönyörködöm mindegyre, és elgondolkodom néha, hogy milyen érdekes, furcsa kísérlet után született meg ez. A fúvós harmóniák és „hegedűlágyítók” úgy biztosítják a hangzást, hogy a kórust nem kell szólamokra bontanom. Persze vannak azért olyan művek is, pl. Handel, Bach, amit két-három szólamban éneklünk. Ilyenkor egy kis kórust állítok a nagy kórus elé és azok éneklik a másik szólamot. A repertoárunk főleg magyar népdalokból, történelmi dalokból áll, de más népek hagyományaival is sokat foglalkozunk, tanulunk angol, német, szlovák, román dalokat is. Ha bárhol föllépünk és az ottaniak nyelvén énekelünk, az mindig megfogja a helyi közönséget. Így minden népet meg lehet hódítani. Tavaly Ausztriában, Voralbergben előadtunk egy ott szinte imának számító altatódalt helyi tájszólással. Kitűnően sikerült meghangszerelni, és suttogva elénekelni ezt. A gyerekek kitettek magukért s a voralbergiek felállva és vastapssal ünnepeltek bennünket.
– A román dalokhoz milyen a viszonyuk a gyerekeknek?
– Egyszerű ez. A zene nyelve az a zene nyelve. Románul olyan énekeket tudunk, hogy álljon a sarkára bármelyik más nemzet, ami ilyen szép dallamokat tud kitalálni. Nagyon szeretik a gyerekek is, ha turnézunk, maguktól kezdik el a buszon énekelni ezeket. Miért? Mert a gyermeket a dal valahol érzelmileg megfogta, lehet, hogy nem is tudja, miről szól a szövege. Én, mint ilyen öreg ágyú, átéltem azt a korszakot, amikor macerás volt magyarul énekelni. 1985-ben, amikor villany se volt és a terror ezerrel működött, a Megéneklünk Románia Fesztiválon országos első díjat nyertünk, és a Bukaresti zsűritagok odajöttek hozzánk gratulálni. Ez számomra bebizonyította, hogy a nacionalizmus – és ezek a mai szélsőséges felhangok – a zenében nem igazán találnak helyet.
– Úgy tűnik, meghatározó személy lett Szentegyházán. Általában nem jellemző az, hogy a kultúra és a művészet képviselője ilyen hatással tudjon lenni egy egész településre és ilyen sok évig. Mi a titok?
– Itt tanítok harmincnyolc éve. Hatalmas sörényem volt, mikor motorbiciklin ideérkeztem. Gyorsan kiderült, hogy itt tehetséges gyerekek vannak, komoly, vagány tanárok, jó iskolavezetés, óriási létszámú iskola. A vasüzem miatt, a hetvenes években nagy volt itt a családalapítási kedv. Negyvenes létszámú osztályok voltak, az éneket pedig – noha „lötty tantárgynak” számított – nagyon komolyan vettük. Addig én életemben nem láttam, mit csinál egy falusi zenetanár. Szerencsémre nagyon jó kollégáim voltak, Molnár Mária nénit el nem felejtem. Ő volt a pedagógiai főiskolám, öt perc alatt megtanított egy éneket. A mozdulatait, a száját, mindent lelestem és pillanatok alatt megtanultam, hogyan kell itt tanítani. Én mára öreg lettem, a falu megfiatalodott, generációk váltották egymást s szép csendben mindenki a tanítványom lett. Mindenkit a keresztnevén tudok szólítani, tudom, hogy ki fia-borja. A falu dolgaiban egyáltalán semmi szerepet nem vállaltam, minden időmet a Gyerekfili működtetésével töltöttem. A kilencvenes években találtam meg a receptet, hogy hogyan lehet folyamatosan megújítani az együttest.
– És mi a recept? Le lehet másolni?
– Könnyű lemásolni, mert pofonegyszerű. Következetesnek kell lenni, és próbálni hitelesnek mAradni. Nem handabandázni, nem locsogni össze-vissza, amit kimondunk, amit megígérünk, azt be kell tartani. Fontos, hogy a gyermekek érezzék a biztos kezet. Hisz szívesen beállnak katonának egy hadvezér mögé, ha tudják, hogy az győzelemre viszi őket a csatában. Az összpróba utolsó tizenöt percében mindig úgynevezett gyűlést tartunk. Ez nagyon izgatja az együttes tagjait, mert ilyenkor igyekszem a véleményemet őszintén és minden sallang nélkül elmondani. Szeretem a gyermekeket az elképzeléseimmel feldobni, és ők várják is a kalandokat. Most például Lengyelországba, Tarnowba készülünk Bem apó sírjához, aki az egyik legnagyobb hadvezér volt Erdélyben a szabadságharc idején. Aztán rengeteg találékonyság és humorérzék is kell a gyermekekhez. Minden gyerek másmilyen, mindeniket be kell tudni cserkészni és meg kell tudni, mi rejtőzik az agya mélyén. Nem mindegy, hogy abból én kincset szedek ki, vagy ellenkezést és bosszúságot. Ez nagy szórakozás! És annyi csodát rejt, hogy miként bontom meg a bennük lakó kicsi diókat! Ahhoz is kismillió találékonyság kell, hogy amit botor módon elrontottam, azt helyre tudjam hozni. Egy örökös agytorna a pedagógus élete, hogyha komolyan akarja venni a dolgát. Már pedig én száz százalékig komolyan veszem.
– Az egyre több turné mellett, mi jelenti még a sikert?
– Az, hogy itt közösség teremtődik harminc éve. Megalakult például a Hüpürcsös Néptáncegyüttes. Tíz páros hozta létre, harminc év körüli fiatalok a tagjai, jó részüknek osztályfőnöke voltam. Nos, ők nem csak táncolnak, de elhatározták, hogy mindegyik párnak legalább három gyermeke lesz. És már is van vagy húsz gyermeke a csapatnak. Ezek az apák, anyák is valaha Filisek voltak és megtapasztalták, hogy közösségi létben, baráti körben a legjobb élni, hogy milyen jó az együvé tartozás. És örömmel jelentem, hogy a Filiben száz népdalt minden gyerekem tud és még száz másmilyen éneket is, és kétszáz dallal már el lehet menni a világot megváltani! Tanóráimon saját szerkesztésű énekeskönyveket használok. Törpe daloskönyveim egyikében huszonkét pentaton népdal található. A tananyagot felrúgva kötelezővé tettem, hogy ezeket az Ázsiából való bevándorlás korszakából származó dalokat megtanulják a gyermekek. A pentaton olyan, mint a belső évgyűrű egy fatörzsben. Ez a kincs nem bankbetét, ezt nem vész el, ez egy olyan továbbélési mentőöv, amelynek a birtokában nyugodtan jöhet a világ vége is.
– Mi a fontosabb: hogy ezek a dalok megszólaljanak, és hogy ettől az emberek boldogabbak legyenek vagy hogy a tanári küldetését teljesítve zenei minőséget hozzon létre a Filivel?
...Mikor ezt az utolsó, okoskodó kérdésemet föltettem, a nyitott ablakon keresztül az utcáról tárogató szót hallottunk. Kinéztünk és egy lovaskocsit láttunk, amin fiatalok ültek. Zöld ágakat vittek a menyasszonynak egy másnapi lakodalom színhelyére és teli szívből énekeltek. Interjú alanyom feléjük mutatott, és kérdéssel válaszolt: „Hát van ennél gyönyörűbb dolog a világon?”
Pacsika Emília
Székelyhon.ro

A lengyel–magyar barátságot erősítette meg a Szentegyházi Gyermekfilharmónia
A Szentegyházi Gyermekfilharmónia idén, a lengyel–magyar szolidaritás évében hagyományos nyári hangversenykörútján Kis-Lengyelországba látogatott augusztus 11. és 22. között. A csoport négy lengyel dallal is készült, ami nagy sikert aratott a turné koncertjein. A lengyel helyszínekre a szentegyházi huszárok és három honvédcsapat hagyományőrzői is a Filivel utaztak.
Összesen százharmincnyolc gyermek indult Szentegyházáról Lengyelország felé, kilenc kísérővel, szakáccsal, kuktákkal, tolmáccsal, filmessel és sofőrökkel. Lengyelországi tartózkodásuk első három napján erdélyi és magyarországi hagyományőrző huszárok kísérték őket – tudtuk meg Haáz Sándor karnagytól, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetőjétől. Kilenc helyszínen tíz koncertet és egy kisebb hangversenyt tartottak. A turné erejéig három nem szentegyházi fiatal is csatlakozott hozzájuk, a Nagyváradi Baranyi-Nagy Tünde, a kézdiszentkereszti Gáspár Henrietta és az alsósófalvi Fülöp Attila.
Nyíradonyban tartották meg első koncertjüket, másnap a nyíregyházi Evangélikus Nagytemplomban léptek fel, ez egyben a lengyel dalok főpróbája is volt. Augusztus 13-án a három autóbusszal elindultak Lengyelországba. Az első állomás Szczawnica volt, ide érkeztek az 1848/49-es szabadságharc hagyományőrző csapatai is. Délután Ószandecben díszmenetben vonultak a Szent Kinga-kolostor udvarára hangversenyt tartani. Aztán a Dunajecen tutajoztak és énekeltek a huszárokkal együtt. Szczawnicán Szalay és Esterházy szobránál koszorúztak, közben a honvédek díszlövéseket adtak le.
Tarnón a csapat felkereste Bem apó, az 1848/49-es szabadságharc hős tábornokának síremlékét, megkoszorúzta a magyar nyelvű emléktáblát, ezt szabadtéri koncert követte. Luzsnán szintén szabadtéri kiskoncertet tartottak, számtalan magyar honvédsírt szalagoztak fel a gyermekek. Innen Krakkóba utaztak, ahol bár a szabadtéri nagykoncert végét ismét elmosta az eső, a Jezsuita Templomban tartott hangverseny talán a legszebben sikerült a turné alatt – számolt be Haáz. Már a hazaúton, Felvidéken feladat várta a gyermekeket: Szepesbélán, Haáz Rezső szülővárosában a művész egy korabeli vízfestménye alapján kellett felfedezni a főtéri helyszínt. Miskolc után a Barlangfürdőn látták vendégül őket, amit templomi hangversennyel háláltak meg. A huszadikai díszhangversenyt óriási táncház, vidám utcazenélés követte. A Gyermekfilharmónia történelmi hangversenykörútját az ózdi Olvasó koncertje zárta. Szállítási költségeiket a Bethlen Gábor Alaptól nyert pályázat fedezte, de étkezésüket, szállásukat önerőből oldották meg – mondta el Haáz Sándor.
Az együttes kísérője és tolmácsa, Bíróné Hasznos Hanna javaslatára négy lengyel éneket sikerült felvenni a repertoárba: két lengyel népdalt, egy mozgalmi nótát és egy szenténeket, amely a lengyelek Fekete Madonnájához köthető – mesélte a Filharmónia karnagya. Ez utóbbi nagyon népszerű katolikus búcsús ének, amit a közönség együtt énekelt a gyermekekkel – tudtuk meg. A mozgalmi nótát (magyarul: Hajnal óráján) a lengyelek sördalként ismerik, a Kakukk Jankót és az Egri ménest magyar és lengyel szöveggel is előadta a kórus.
Tamás Krisztina lassan öt éve tagja a csoportnak, most tizenöt éves, kórustagként kezdte, majd beült a zenekarba, és fuvolázik. Elmesélte lapunknak, hogy az idei turné valóban eseménydús volt, élményekkel telve érkezett haza. Számára legkedvesebb emlékként a dunajecei tutajozás mAradt meg. „Sajnos nem sikerült újabb barátságokat kötni lengyelekkel, de volt pár alkalom, amikor angolul próbáltunk szót váltani néhány érdeklődő nézővel” – mondta. Krisztina szeret utazni, s bár hosszú volt a buszozás, a jó társaságnak köszönhetően sosem érezte unalmasnak. Szerinte a közönség nagyon lelkes volt, főleg a betanult lengyel dalok hallatán. „Velünk együtt énekeltek, de volt olyan is, hogy kedvesen kijavították az apróbb kiejtési hibákat” – mesélte Krisztina.
Dávid Anna Júlia |
Székelyhon.ro

Nagy sikerű koncert és huszárportya
Zsúfolásig telt pénteken este a szalárdi református templom, amikor a Szentegyházi Gyermekfilharmónia adott koncertet, a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület meghívására.
Tizedik év eleji huszárportyáját tartotta a hét végén a Szentjobbi Huszár Hagyományőrző Egyesület. A kerek évfordulót emlékezetessé akarták tenni, ezért a már hagyományosnak mondható programon túl különleges eseményt szerveztek. Ennek érdekében felhasználták a “huszárdiplomácia” eszközeit, hiszen hosszú idő óta baráti kapcsolatot ápolnak a szentegyházi huszárokkal, így sikerült meghívniuk a Megyei Tanács támogatásával az Európa -szerte ismert Hargita megyei település  gyerekkórusát. Bár Szentjobbnak is dicséretére vált volna a koncert házigazdájának lenni, azt a közeli Szalárdra kellett “kihelyezni”, ahol a református műemléktemplom zsúfolásig telt az alkalomra.
Egy órás koncert
A megjelenteket a moderátori szerepet vállaló szentjobbi cserkészvezető, Somogyi Imre köszöntötte, utána Varga Botond szalárdi tiszteletes és Zatykó István, a szentjobbi huszárok egyesületének elnöke mondott üdvözlő szavakat, ami után Haáz Sándor karnagy vezetésével ökumenikusnak és nemzetközinek egyaránt mondható, mintegy egy órás koncertet adott a már megjelenésében is impozáns, 130 tagú gyerekkórus és zenekar. A koncert jótékonysági jellegű volt, az adományokat a szentjobbiSzent István Szociális Gyermekotthon és a székelyhídi Gyermek Jézus Otthon javára ajánlották fel. Utóbbiak vezetői szombaton este vették át azokat, amikor véget ért az aznapi huszárportya, melyen a szentjobbiak mellett székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi, szentegyházi, szovátai, marossárpataki, havadi, kaposvári, debreceni, hegyközszentimrei huszár és kuruc hagyományőrzők vettek részt, Szentjobb és Hegyközszentmiklós között portyázva a csontig hatoló hidegben. A pénteki és szombati történések részleteire is visszatérünk.
Rencz Csaba
erdon.ro

Hagyományos családmodell a színpadon
Hagyományos értékeket képviseltek a Homoród menti családos népdalvetélkedőn résztvevők, akik településük viseletében régi, eredeti dalokat énekeltek. A tizenkilencedik alkalommal megrendezett eseménynek a Hargita megyei Szentegyháza adott otthont a hétvégén.
Közös balladaénekléssel kezdődött szombaton a szentegyházi Gábor Áron Művelődési Házban a tizenkilencedik alkalommal megrendezett Homoród menti családos népdalvetélkedő. A versenyen a négy nemzedéket képviselő csoportok régi, településükre jellemző, eredeti népdalokat mutattak be, a bírák figyelembe vették a hiteles családi összképet – férj, feleség, gyerekek (minden korosztályból) –, illetve a népviseletet is. A megmérettetés fő célja, hogy a generációk hallják egymást énekelni, de az is lényeges, hogy a közösségek megtanulják különválasztani a nótát a népdaltól.
„A népdalvetélkedők hosszú ideje az iskolákba szorulnak, kizárólag gyerekek vesznek részt rajtuk. Ez a verseny azonban egészen másról szól, lehetőséget ad arra, hogy a Homoród menti népdalokat közösen felelevenítsük”– részletezte Haáz Sándor szervező, a Szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője. Hozzátette, a vetélkedő sajátossága, hogy generációkat „összekeverve” mutatkozzanak be a települések – ennek így olyan jellege lesz a színpadon, mint amilyen a családi tűzhelyé volt száz évvel ezelőtt.
A szervezők ezt a korszakot szeretnék feléleszteni a színpadon. Nyolc Homoród menti falu – Szentkeresztbánya, Homoródremete, Kápolnásfalu, Lövéte, Homoródalmás, Szentegyházasfalu, Homoródszentmárton, illetve Homoródszentpál – valamint három más vidék –, Békéscsaba, Pusztina és Madéfalva – csoportjai szálltak versenybe. A fellépés sorrendjét sorshúzás döntötte el, egy produkció legtöbb félórás lehetett. A legfiatalabb résztvevő másfél éves, a legidősebb a kilencvenhárom éves kápolnási Lőrincz Gábor volt.
A korábbi évekhez hasonlóan ezúttal is négy korcsoportban versenyeztek, így a 7–12, a 12–20, a 20–60 és a 60–100 év közöttiek mutathatták meg tudásukat a szakmai zsűrinek, amelyet Szalay Zoltán néprajzkutató, Györfi Erzsébet népdalénekes és Török Viola rendező alkotott. Minden versenyző egy általa választott és egy, a bírák által kért éneket adott elő. „Tavaly tizenketten jöttünk el, most pedig huszonhatan, ami nem kis dolog, figyelembe véve, hogy egyre nehezebb összegyűjteni a résztvevőket: mindenki elfoglalt, nehéz megfelelő időpontot találni a próbákhoz” – mesélte Sorbán Enikő népdalénekes, az almási csoport irányítója.
Dósa Ildikó
Krónika (Kolozsvár)

Nagyot ünnepelt a Szentegyházi Gyermekfilharmónia
Egykori és jelenlegi tagjaival, vendégeivel, segítőivel ünnepli fennállásának 35-ik évét a Szentegyházi Gyermekfilharmónia. Pénteken este a régi tagokból verbuválódott Öregfilisek, valamint a híres formáció jelenlegi tagjai adtak felejthetetlen koncertet a teljesen megtelt szentegyházi Gábor Áron Művelődési Otthonban. A koncert alatt többen is köszöntötték a születésnapját ünneplő Szentegyházi Gyermekfilharmóniát. Molnár Tibor, Szentegyháza polgármestere és Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának megbízott vezetője mellett Nagy Eszter tanárnő és több, civil szervezet képviselője is méltatta Haáz Sándor karnagyot, a Gyerekfili vezetőjét és alapítóját és a száznegyven tagú egykori és mostani együttest, akik felejthetetlen koncerttel örvendeztették meg a közönséget. Többek között felcsendült a repertoár örökös részének számító Parasztkantáta, Händel: Győzelmi kórusa, de a kanadai, valamint a székely himnuszok is elhangzottak a Fili előadásában.
Tamás Attila / Székelyhon.ro

Elismerték Haáz Sándor munkásságát
Hargita Megyéért-díjjal jutalmazta Haáz Sándor zenetanár, karnagy közösségért folytatott munkáját csütörtöki, Székelyudvarhelyen tartott dísztanácsülésén Hargita megye tanácsa.
Gálfi Árpád, Székelyudvarhely polgármestere köszöntötte a Művelődési Házban összegyűlt vendégeket, majd az est házigazdája, Bíró Barna Botond nyitotta meg a dísztanácsülést. Hargita Megye Tanácsának alelnöke elmondta, a megye legrangosabb díját olyannak adják, aki önzetlen, kitartó, következetes munkájával példaként van jelen a közösség életében.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke köszöntőjében kifejtette, Haáz Sándor és az általa vezetett Szentegyházi Gyermekfilharmónia kulturális nagykövete a megyének, nemcsak ide vonzzák a látogatókat, hanem jó hírét is magukkal viszik a világba. Ugyanakkor reméli, hogy az egyöntetű szavazattal megválasztott díjazott példáját sokan fogják követni.
Haáz tanár úr úgy érzi, megdőlt az a teória, mely szerint az ember nem lehet próféta saját hazájában. Elmondta, egyáltalán nem számított ilyen rangos elismerésre, majd kifejtette, milyen szerencsés embernek tartja magát, amiért az élet remek emberekkel és közösségekkel hozta össze.
Az est hangulatát a székelyudvarhelyi Quartetto vonósnégyes zenéje tette ünnepélyesebbé, továbbá a Szentegyházi Gyermekfilharmónia néhány tagjának előadását is hallhatta a közönség.
Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro

Székely népviseletben hódították meg Kanadát (Szentegyházi Gyermekfilharmónia)
Két hete egy erdőszentgyörgyi koncert után indult útnak az idén 35 éves Szentegyházi Gyermekfilharmónia népes – 127 gyerekből és 13 felnőttből álló – csapata, hogy hosszas előkészítés után meghódítsa Kanadát. A koncertkörút apropóját az adta, hogy idén július elsején az észak-amerikai ország államiságának 150. évfordulóját ünnepelte. Magyarország kormánya és külügyminisztériuma lehetővé tette, hogy a jubileumon a Gyermekfilharmónia – azaz a Fili – képviselje a Kárpát-medencei magyarságot.
Haáz Sándor, a Fili karnagya és vezetője elmondta, eleinte túl nagy kihívásnak tűnt több mint száz gyermekkel Kanadába utazni, de a 35. évforduló méltó ünneplést kívánt. Az utazás megvalósíthatóságáról tavaly szeptemberben történt terepfelmérése alkalmával győződhetett meg, amikor a kanadai magyar közösségekkel való találkozás során nyilvánvalóvá vált, hogy nagyra értékelnék a Fili vendégszereplését.
Ezt követően már csak alapos tervezésre és a finanszírozás kérdésének megoldására volt szükség ahhoz, hogy az álom valóra váljon. A magyar kormány és a külügy váratlan felajánlást tett: magára vállalta az utazás anyagi feltételeinek biztosítását, ezzel ajándékozva meg a kanadai magyarságot, illetve diplomáciai gesztust téve Kanada kormánya és politikai elitje irányában. Haáz szerint mindez jól „sült el”, hiszen mindenki méltányolta a Fili szereplését, a gyerekek kiváló – csillagos tízes – teljesítményt nyújtottak, és a július elsejei felvonuláson, amelynek keretében a különböző országok küldöttségei vonultak fel Toronto főutcáján, a Fili révén Magyarország képviselte magát a legnagyobb létszámban, amit a sajtó is külön kiemelt. A Gyermekfilharmónia vezetője úgy vélekedett: a Kodály-emlékév kapcsán is fontos, hogy Magyarország a tiszta éneklés elkötelezettjeit küldte a kanadai ünnepségekre. A turné egyik érdekessége volt, hogy Haáz ötletének megfelelően a 127 székely gyermek mellé kanadai magyar gyerekeket is verbuváltak, akik előzetesen megkapták a repertoárt és a kottákat, és ezeket megtanulva szívesen csatlakoztak a gyermekkórushoz. Így teljesült a turné mottója, egyes helyszíneken valóban 150 énekhang csendült fel a 150 éves Kanadáért. A kihagyhatatlan magyar népdalok és történelmi énekek mellett más népek dalait, továbbá öt angol nyelvű dalt, kiemelt módon pedig Kanada himnuszát is előadták. Minden fellépés alkalmával magyarul és angolul is bemutatták a Filit, elmondták, hogy milyen kicsi székelyföldi településről érkeztek, és méltatták Kanada 150 éves államiságát.
Haáz Sándor kitért arra is, hogy koncertjeiknek nagyon nagy sikere volt, a közönség állva tapsolta. Ehhez hozzájárult az is, hogy a gyerekek mind a 11 koncerten székely népviseletben szerepeltek, még akkor is, amikor ez a hőség miatt nem számított kis teljesítménynek. Kanadában nemcsak a népviseletre tekintettek kuriózumként, hanem a gyerekek fegyelmezettségére, egy emberként való színpadi mozgására is. A jövőbeli tervekről Haáz Sándor elmondta: miután kipihenték a hosszú úttal járó fáradalmakat, a turné során eladott lemezekből és adományokból befolyó összeget augusztus végén a csángó magyaroknál tett látogatásra fordítják. A Bákó melletti, erősen szórványban levő csángó falvakat keresik fel azzal a szándékkal, hogy a szentegyházi gyerekek gyakorolhassák a román nyelvet, az ott élő csángó gyerekek pedig a magyart. Az ottani látogatást végül egy Fekete-tenger parti nyaralással zárják. Főtér; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki magyar volt, az mind büszke lehetett
Hazajött Kanadából a Gyerekfili, Haáz Sándor tanár urat kifaggattuk a nagy turné részleteiről.
Tizenkét napos turné alatt hódította meg Kanadát a szentegyházi Gyermekfilharmónia 127 tagja. A 35 éves együttes képviselte a magyarságot Kanada 150. születésnapján Torontóban. Hosszas előkészületek után 13 felnőtt kísérővel indultak útnak angol és francia dalokkal a tarsolyukban, és lelket öntöttek a világ másik felére vándorolt honfitársainkba.
Most jutott el először a Fili a tengeren túlra. Hogyan sikerült ezt megvalósítani?
Úgy, hogy a nagyon sikeres brüsszeli filmünk megjárta Kanadát. Farkas Antal készített a 2011-es turnéról egy egyórás anyagot, annyira friss és szemléletes, nagyon jól sikerült film volt, hogy a magyarországi televízió is többször leadta. Farkas Antal barátja, Maros Zoltán pedig tévésként betette a kanadai szórásba is, elkészült egy rövidített változat angol felirattal, óriási érdeklődésnek örvendett a kanadai magyarság körében. Tehát Kanadában így jelent meg a Fili, virtuális úton.
Aztán később a Kanadai Magyarokért Egyesület vezetője, Takács Kati néni három és fél évvel ezelőtt ide látogatott, felvette velünk a kapcsolatot és meghívott. Sokszor jött még, rengeteget levelezett, sokszor próbált rábeszélni. Számunkra akkor a kanadai utazáselképzelhetetlennek tűnt.
Azt gondoltam, hogy nem a mi vadászterületünk Kanada, túl messze van, nem a mi kultúránk. Abban az időben, mikor Kati néni elkezdte ezt a dolgot, még nem volt direkt repülőjárat se, vízumköteles volt Kanada, aztán az idők folyamán ezek mind megoldódtak, a gyerekek szülei magyar állampolgárságot kaptak, lett minden gyermeknek magyar útlevele, és ezáltal a romániai vízumkötelezettségünk megszűnt. Közben beindították a Budapest-Toronto járatot, s ezek mind olyan érvek voltak, amik az egésznek a megvalósíthatóságát mutatták.
Kati néni tavaly augusztusban váratlanul küldött egy repülőjegyet, hirtelen elhatározással oda utaztam. Aztán kiderült, hogy Kanada nem is annyira veszélyes, meg nagyon nagy létszámú magyarság van ott, és tulajdonképpen pont úgy ki vannak éhezve a magyar szóra, vagy a Fili sugárzására, mint itt, a Kárpát-medencei magyarság.
Megismerkedtem az ottani magyar szervezetek vezetőivel, mindenki úgy látta, hogy ez egy jó ötlet, és érdemes megvalósítani. Tehát énbizakodva jöttem haza, bár nem volt még meg a szükséges pénz rá. Takács Kati néni sok pályázatot adott be, és biztatott azzal, hogy a pályázatai nyerni fognak, mi csak készülődjünk. Mi ezt elhittük neki, és nekiálltunk készülődni.
Hogyan zajlott a felkészülés?
A készülődésünk sok rétegű volt. Első feladat a gyermekek kiválasztása volt: tudjon énekelni, legyen egészséges, legyen jó tanuló, ne legyenek hiányzásai, megbízható legyen, szófogadó.
Mint később kiderült, jó, hogy válogattunk, mert eléggé kemény és húzós turné lett ebből, olyan értelemben, hogy minden nap utaztunk és minden nap máshol volt a szállás, a koncert, zsúfolt program, zsúfolt városokban. Nagy volt a felelősség, és nem szabadott a gyermekek ebből a körből kiessenek.
Úgy határoztuk el a tavaly nyár végén, hogy pontokat kell szerezni.Aki 40 pontot összegyűjt, az mehet Kanadába. Meg volt adva, hogy milyen aktivitásából hány pont származhat, s akkor megindult egyfajta verseny a gyerekek között a pontszerzésre.
Veszíteni is lehetett pontot?
Igen. Például, aki nem jött el csemetét ültetni tavasszal, az öt pontot veszített. De aki eljött, az egy pontot nyert, plusz ahány embert hozott magával, annyiszor még egy pontot.
A szólóénekesek, népdalvetélkedők nyertesei vagy résztvevői, zenekari szólamvezetők viszont indulásból 10, esetenként 20 ponttal rendelkeztek.
Végülis honnan került pénz?
Kati néni végig azt hirdette, hogy nyertek a pályázatai. Végül nyertek is, de nem annyit, amennyit ő tervezett.
Amikor januárban ez kiderült, akkor hirtelen elkezdtem én is gondolkodni, jelentős önerő bevonását terveztük, de világos volt az is, hogy ezt a hatalmas adag pénzt a szülőktől nem lehet összeszedni. Az alapítványunk költségvetésének a százszorosa ez, nem lehet csak úgy előrántani.
Végül tavaszra teljesen lemondtam az utazás gondolatáról. Persze ezt a gyermekeknek nem hirdettem ki, ők versenyeztek tovább másfél hónapot, mire váratlan csoda történt: a Magyar Külügyminisztérium felvállalta a kanadai turnénk költségeit. Jelentős pénzösszeg kiutalásával nemcsak a repülőjegyeink árát, hanem a Kanadában tartózkodásunk idejére szállásaink és étkezéseink javarészét is felvállata. Szintén kormánypénzből biztosítottak számunkra három nagy autóbuszt, amellyel két hét alatt több, mint 3.000 km-t utaztunk.
Az Ottawai Magyar Nagykövetség kapott felkérést a szervezésre. Ódor Bálint nagykövet úr és a Torontói Konzulátus munkatársai sikeresen fogták össze a különböző magyar szervezeteket, biztos kézzel irányították az előkészületeket. Emelett a Magyar Diaszpóra Tanács lobbija is meghatározó volt a szervezésben.
Mindenképpen nagyon munkás dolog volt, a kísérők is tűkön ültek, hogy ebből vajon mi lesz. De az ottlétünk alatt meg lehetett győződni, hogy Kanada egy biztonságos, nyugodt, fegyelmezett és gazdag ország. Nem igazán volt, amitől félni.
Hogy készültek a nyelvi akadályokra? Tanultak angol és francia dalokat is.
Más népek dalait mindig is tanulta és feldolgozta a Fili, mostanra már egy bőséges repertoárunk van. A sárga Filharmónia Kottatárban finn, francia, svájci, osztrák, török, lengyel, román énekek vannak. A Gyerekfili egy olyan együttes, amelyik Erdélyt képviseli, és Erdély több nemzetiségű, többnyelvű, nagyon érdekes hely. Olyan, mint Kanada, csak kicsiben.
A lényeg az, hogy a gyermekek pontrendszerébe az is beletartozott, hogy hogyan tudják megtanulni az idegen nyelvű énekeket. Volt öt angol és két francia dalunk. Rengeteget biflázom velük, a szájukba rágom, órákat kínlódunk azzal, hogy mondjuk a szöveget, addig, amíg a végén megy. De volt, akinek így sem sikerült megtanulni.
Viszont meglepetésemre van 40-50 gyermek, aki folyékonyan beszélt angolul Kanadában, el voltam bűvölve. Jobban beszéltek angolul, mint románul. Az Y generációnak az interneten nevelkedve az angol nyelv kézenfekvő, és ezt nagy élvezettel gyakorolták Kanadában. Nyelvi bajaim inkább nekem voltak, mint nekik.
A kanadai magyarok továbbadják a nyelvet a leszármazottaiknak?
Az a helyzet, hogy a nyelvi asszimiláció Kanadában nagyon erős. Sokkal erősebb, mint Romániában, vagy Európa-szerte akárhol. Kanada jóléti ország, a jólétet pedig munkával lehet megteremteni, a munkát többnyire angol környezetben, angol nyelven végzik. Kivéve Quebec tartományt, ahol francia a többség.
A nyelvi asszimiláció a magyarokat megtörte, beolvasztotta. Az elsőgenerációs magyarok, akik jól beszélik az anyanyelvüket. A másodgenerációsok törték, a harmadgenerációsok nem is beszéltek magyarul. Tehát egy 56-os menekültnek az unokája alig néhány szót tud magyarul általában. Nagyon kevés a kivétel.
Akik pedig most mentek ki, a kétezres években, még teljesen urai a nyelvnek. Ők képezik a diaszpórának a magyar kulturális életét. Érezzük, hogy ők is a nyelvi beolvadás áldozatai lesznek.
Milyen a kanadai világ?
Először nagyon látványos, nagyon megható, hogy olyan tisztaság van, olyan üde és gondozott, igényesen kivitelezett minden. Első látásra ez tűnik az ember szemébe. Most másodszorra, már zavart a pazarlás, a felelőtlen, "egyszerhasználatos" szemetelés. Vajon mi lesz a rengeteg hulladékkal? Zavart az indokolatlan, mértéktelen légkondi-használat, ami néhányunknak egészségét tönkretette minden óvintézkedésünk ellenére is.
Nagyon érdekes csúcstechnológiai megoldások vannak a kényelem érdekében, remekül működik minden. Ami zavaró volt, hogy nincs tömegközlekedés, ami van, az is nagyon drága. Viszont nagyon olcsó a benzin, abszolút könnyedén lehet autót bérelni. És így a személygépkocsi a fő közlekedési eszköz. Még a biciklinek sincs akkora keletje, mint itthon. Autózik mindenki, az utak szélesek, az autók nagyok. Az emberek az autóikban laknak.
Gyenge tévéműsoraik vannak, látszik, hogy nem tévéző világ. Interneten, Facebook-on élnek, illetve maguk között. Egy család nem ül le tévézni és nassolni, hanem nyírja a füvet, pancsol a kerti medencében, sétál, belakja a helyét, jó nagy házaik vannak.
Mit tanulhatunk a kanadaiaktól?
Mindenképpen törvénytisztelőbbek, mint a romániaiak, a munkahelyen elvégzik keményen a munkát, amit vállaltak, és ezért bőségesen megkapják a fizetést, megéri dolgozni. Olyan gazdasági mechanizmusuk van, amely az embereket erkölcsössé, szorgalmassá neveli.
Mi volt a legnagyobb élmény a turné során?
Nekem a legnagyobb élmény az volt, hogy a Gyerekfili zökkenőmentesen, egy emberként, hihetetlen odafigyeléssel megcsinálta azt, amit nem hittem volna, hogy meg tud csinálni. Tizenegy koncertünk volt tizenkét nap alatt.
És ebbe bele kell számolni, hogy van egy 7 órás átállás, ami eléggé nehéz volt, a gyerekek egy részét megkínozta. Mégis, a koncertek és a költözködések napirenden voltak. Ezt a megpróbáltatástfantasztikusan bírták a gyermekek.
Milyen érzés volt Torontóban felvonulni Magyarország képviselőjeként a Nemzetiségek Parádéján?
Büszke voltam ránk. Mert a nagy létszámú ázsiai országok képviselete mellett a magyar menet volt a legnagyobb. Mi több mint 200-an meneteltünk Torontó főutcáján, ezt a létszámot más nép nem érte el.
Voltak még majdnem riói karnevál szerű felvonuló csapatok, látványos díszkocsik, de ezt a rendezett fegyelmezett négyes sort, amit a Fili produkált a helybéli magyar közösségek képviselőivel, ezt más ország nem tudta megcsinálni. Úgyhogy én irtó büszke voltam, s szerintem aki magyar volt, az mind büszke lehetett. Méltón képviseltük Magyarországot, ennek Torontóban híre ment. Az országos TV-ben négyszer is szerepeltünk, kórusunk énekelte Kanada himuszát, fiaink lengették a 17 színes tartományi zászlót. Piros-fehér-zöld léggömbjeinket a végén közösen engedtük a magasba.
A gyermekek is nagyon hálásak voltak ezért az ajándékért, hogy elmehettek, nem a saját költségükön, egy ekkora útra, sokan először ültek repülőn. Nagyon élvezték, hogy meg tudnak felelni, a feladataikat meg tudják oldani. Tudták nagyon jól, hogy a fegyelem és a figyelem az egyetlen megoldás.
Komolyan és következetesen felkészítettük őket, nagyon sok beszélgetés volt arról, hogy mire kell figyelni, hogy egészséges maradj, fitt maradj, hogy a ruhád mindig tiszta és kivasalt legyen, ne legyen világvége a bőröndödben, ne vesszen el soha semmid. Tehát erre mind találtunk valamilyen megoldást.
Például Tókos Attila fényképes jelkártyáit, amit a bőröndökre kötöttünk. Vagy a Kanadai Kisokos című tenyérnyi füzetet, amiben le volt írva az összes tudnivaló angolul rólunk, hogy ha véletlenül elveszne a gyermek, akkor legyen a kezében egy olyan azonosító dokumentum, amivel kivágja magát a bajból. Ez mind azt mutatta a gyermekeknek, hogy nagyon komolyan vesszük mi, felnőttek, ezért ők is komolyan vették.
Mi lesz a Fili következő lépése?
Az adományládákból, és a CD eladásokból összegyűlt pénzből veszünk egy nagy telket, egy 26 áras földet, amiből csemetekertet létesítünk, amit a gyermekek fognak gondozni. Ez a legnagyobb vágyunk, ami, most úgy néz ki, hogy a kanadai turnéval teljesült. A bevétel többi részéből pedig augusztusban egy bákói csángó turnét szervezünk. Családokhoz fogjuk vinni a gyermekeket, hogy tanuljanak románul. Mindenkinek nagy gond az iskolában a román. Ezt a görcsöt a román nyelvvel szemben próbáljuk feloldani ezzel a kísérleti próbálkozással.
Öt napot lesznek Bákó megyében, olyan csángó családoknál, akik elrománosodtak annyira, hogy a gyermekek nem tudnak magyarul, akárcsak a Kanadában élő magyarok utódai.
Ezt elvileg mi pozitívan fogjuk befolyásolni, a mi gyermekeinktől óhatatlanul fog magyarul tanulni az ottani gyermek. És meg vagyok győződve, hogy a mieink románul fognak tanulni, mert ott a családban románul beszélnek a gyermekekkel.
Nekünk megvan ez a nagyon szerencsés helyzetünk, hogy van Romániában egy románul beszélő közösség, aki nincs előítéletekkel a magyar iránt, ráadásul meg akar tanulni magyarul, és cserébe tudunk tőle tanulni románul. Mi ezt a lehetőséget akarjuk kihasználni.
Ugyanaz a csapat megy, mint Kanadába?
Most nem pontostunk, úgy gondoltam, lehetőséget adok mindenkinek. Igaz, hogy a Kanadában begyűjtött pénzből történik a nyelvtáborunk, de most nem koncertezni megyünk, hanem azért, hogy a családokban olyan alkatrészek legyünk, akik a mindennapokban részt vesznek, mennek velük a mezőre, és ezalatt tanulnak románul. Ez pedig a Fili-utánpótlást is érdekli.
Az ötnapos történet után szintén öt napig csángó gyermekestül lemegyünk a tengerre, ezt is mi fizetjük. Erre már nem futja a kanadai pénzből, de a magyar kormánytól ígértetet kaptam arra, hogy az autóbuszok futását kifizetik, és az alapítványunknak van kerete arra, hogy kifizessük a tengerparti nyaralásunkat.
A kezdeti kétségek ellenére megérte elmenni a tengeren túlra?
El kellett menni. Azok a magyarok a Gyerekfilitől akkora töltés kaptak, és olyan erőt, hogy sokáig hatása alatt lesznek. Meg amellett, várjuk ki a végét, hátha megindul errefele a kanadai turizmus.
Kíváncsian várjuk, hátha bejönnek számításaink, látogatóink lesznek Kanadából. Elképzeltem, hogy a csemetekertünk, Ontario Tree Garden nevet viselő, kanadai telek lesz. Szívesen bemutatjuk majd az ide látogatóknak akár kapálhatnak is benne. Megmutatjuk Gabika Kanada nevű lovát is. Ez is a turnénk egyik hozadéka, hiszen Tankó Gábor első hegedűs utcazenélésből, közös nótázásokból gyűjtötte ki a ló árát.
Nem csak abban bízom, hogy jönni fognak, és beindul egy kétoldali kapcsolat, hanem arra is gondolok, hogy talán még meghívnak. A negyven pont akkor is mindenképpen fog kelleni.
Simó Veronka / Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Sokakat hívott táncba, hadba a huszárok toborzója
Vitézek, vöröskeresztesek, huszárlányok, táncosok, hadfik; hetvenegy szekérnyi utazó, százhúsz lovas huszár – az esős napok ellenére vidám, színpompás volt a tizenkettedik őszi hadjárat. Idén az aradi vértanúk és a székely határőrök mellett a százötven éve történt kiegyezésről is megemlékeztek.
Egyre nagyobb érdeklődés övezi a Szentegyházi Hagyományőrző Huszáregyesület és a gyermekfilharmónia közös rendezvényét. A szépszámú fiatal részvétele jelzés: felveszik a harcot a feledés ellen. Pénteken a Szent András-plébániatemplomban tartott szentmise után a Templom téri megemlékezésen Molnár Tibor, Szentegyháza polgármestere az aradi vértanú honvédtisztek haza- és családszeretetéről, lelkületéről szólt. Az 1848–49-es történelmi események eszményeinek megismerése a magyarságtudatot erősíti. Vallja, a történelem most is íródik, gyermekeinknek, unokáinknak jegyezzük.
Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja a szabadságszeretet, a helytállás erényét emelte ki. Az őszi hadjárat által közelebb kerülünk ennek igazságához, és a felcsendülő huszártoborzó Kossuth-nóta mindenkor felhívás: ha még egyszer azt üzeni…
Az 1867 elején született megállapodások, az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság között fennállt politikai, jogi és gazdasági kapcsolatok rendezése, azaz a kiegyezés évfordulójának évében „a haza bölcsére”, Deák Ferencre emlékeztek az őszi hadjárat résztvevői. Mottójául híres mondását választották:
„Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”
A százötven évvel ezelőtt történtek mának szóló üzenete: mindenkori helyzetünkben mindig a legbölcsebb döntést hozzuk meg. A történelmi visszapillantás után Benedek Szilárd kísérte tárogatón a huszárcsapatnak a tizenhárom aradi vértanúról szóló éneklését. A nap másik fénypontja a Szent László-emlékév alkalmából a Gábor Áron Művelődési Házban megnyitott kiállítás, valamint a helyi huszárok és a Fili közös hangversenye volt.
Szombaton a vonuló és érdeklődő sokaság előbb Szentkeresztbányán, majd Kápolnásfaluban pillanthatott bele, milyen lehetett a huszárcsapatok mozgása, a verbuválás Kossuth idejében. A lelkesítő toborzóbeszéd sokakat hívott előbb táncba, majd hadba.
A tervezett útvonalba kissé „beleszólt” az eső, de a haditerv megvalósulását, a szekeres-lovas, zenés, nótázós, színpompás vonulást, a bajtársias együttlétet, a bográcsozást, a „hosszan tartó énekórákat” nem tudta elmosni.
Az esti huszárbálon kiértékelték a napot, emléklapot és az aradi vértanúkat ábrázoló emlékérmet kaptak a részvevők – tudtuk meg Mihály József kapitánytól. Vasárnap a kicsi misét követően a művelődési házban egész napos program zajlott, a főzőversenyt a sportpályán tartották meg. Hétfőn vesznek búcsút a távolabbról érkezettektől. Molnár Melinda / Székelyhon.ro

Útikönyv Udvarhelyszék természeti látványosságairól
Udvarhelyszékről szóló, képekben gazdag honismereti és természetjárási könyvet mutattak be szerkesztői hétfőn este a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében.
A telt házas bemutatón az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) udvarhelyszéki osztálya, illetve a Mark House Kiadó közös gondozásában idén megjelent Barangolások Udvarhelyszéken – Orbán Balázs nyomában című turisztikai, földrajzi, néprajzi ismeretterjesztő kiadványt ismerhette meg a székelyudvarhelyi közönség. A könyvet a szerkesztők, Kovács-Kendi Lehel, Dezső László és Dezső Mátyás, illetve Hargita Megye Tanácsának alelnöke, Bíró Barna Botond mutatta be.
A régió többi térségéről az előző években már jelent meg hasonló kiadvány, így hiánypótlónak tekintették az Udvarhelyszékről szóló kötetet. Dezső Mátyás szerint az, hogy Udvarhelyszék maradt utolsónak, előny is, hiszen az előző kiadványok összeállítása során szerzett tapasztalatokat is felhasználták, valamint technikai szempontból is fejlődtek az utóbbi években.
A könyv az előző kiadásokhoz hasonlóan a tájegység természeti szépségeit, épített örökségét, hagyományait mutatja be, viszont terjedelmében jóval bővebb, ugyanis miközben az előzők 112 oldalasak, az új kötet 168 oldalas, ráadásul a 450 fotó mellett magában foglal egy térképet is Udvarhelyszékről. A kiadványhoz a szöveget Kovács-Kendi Lehel írta. Az EKE udvarhelyszéki osztályának elnöke az eseményen azt is elmondta, hogy a könyv bemutatja Udvarhelyszék összes, azaz mind a 126 települését, rövid leírásokkal, viszont „a kiadvány igazi hangulatát a képek adják”. Az anyaggyűjtés, a barangolások során számos videofelvétel is készült, amelyekből egy nyolcperces rövidfilmet a bemutatón is levetítettek. Ezt a könyv egyik fotós-szerkesztője, Dezső Mátyás készítette. A felvételen a képi barangolás zenei aláfestését a Szentegyházi Gyermekfilharmónia előadása adja. A filmet bárki megnézheti a kiadványban lévő QR-kód segítségével, vagy a YouTube videomegosztón, a könyv címére keresve. Dávid Anna Júlia / Székelyhon.ro