Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Szent Margit Gimnázium (Budapest, Magyarország)
7 tétel
2006. augusztus 1.
Sikeres kezdeményezés főszervezője Bácsfainé Hévizi Józsa történelem szakos tanárnő, autonómiakutató, aki első alkalommal szervezte meg az autonómiavetélkedőt Európai integráció és önigazgatás címmel gimnazista fiatalok számára július 6-án Budapesten, a Szent Margit Gimnázium dísztermében. A mintegy 34 csapatból a legjobb hat mérte össze erejét a döntőn. Csoportok érkeztek Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről és Nagykőrösről. A tanárnő fontosnak tartja a helyes nemzeti önértékelés kibontakoztatását a területi, egyházi és kulturális autonómiatípusok bemutatásával. A diákok felkészülését két könyv segítette: Csapó József, a Székely Nemzeti Tanács elnökének műve: Autonómiák és autonómiatörekvések, illetve a tanárnő saját könyve: Autonómiatípusok Magyarországon és Európában. Az autonómiaverseny zsűritagjai között neves politikusok ültek: Duray Miklós, a Magyar Koalíció Pártjának alelnöke, Csapó József, a Székely Nemzeti Tanács elnöke, Ágoston András, a Vajdasági Magyarok Demokrata Szövetségének elnöke, Jakab Sándor, a Horvátországi Magyar Demokrata Közösség elnöke, Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alelnöke, valamint Lipcsey Ildikó kandidátus történész. A gimnazista diákok felkészültségét mutatta, hogy mindegyik csoport bemutatta saját térségének adottságait, valamint többszintű autonómiamodelleket dolgoztak ki a fiatalok a helyi adottságok figyelembevételével. A versenyt a Beregszászi Magyar Gimnázium csapata nyerte, második helyezést ért el a nagyváradi Ady Endre Líceum csapata, harmadikként végeztek a Baróti Szabó Dávid Középiskola tanulói. A győztes csapatok Lezsák Sándor országgyűlési képviselő, a Nemzeti Fórum elnökének felajánlására lakiteleki üdülést nyertek, valamint részvételt a kiskunmajsai ’56-os táborban. A verseny társszervezője az Erdélyi Szövetség, Lipcsey Ildikó vezetésével. /Frigyesy Ágnes: Autonómiaverseny a Szent Margit Gimnáziumban. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 1./
2010. május 17.
Az önrendelkezésről átfogóan
Autonómiának neveznek mindent, ami nem az – mutatott rá a fogalommal való félremagyarázásokra BÁCSFAINÉ HÉVIZI JÓZSA pénteken Nagyváradon. A tisztánlátás érdekében előadás keretében tisztázta a szó jelentését az Ezredévi emléktéri Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A budapesti Szent Margit Gimnázium történelem és angol szakos tanára, a históriatudomány doktora az autonómiaformák történeti és a napjainkban meglévő megjelenéseiről egyaránt szólt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által meghirdetett Trianon-emlékév keretébe illeszkedett a rendezvény. Nagy József Barna, az EMNT megyei szervezetének ügyvezető elnöke szólt a köszöntés rendjén a hiánypótló könyvről, Bácsfainé Hévizi Józsának a Püski Kiadó gondozásában megjelent Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című kötetről.
A kötet szerzője előadását a történeti résszel kezdte. Beszélt a Magyar Királyságban jelentkező önrendelkezési formákról, így például a székelységet megilletőről. Egyébként a népcsoport napjainkig el nem szórványosodását az esetükben erősen meglévő közbirtokossággal magyarázta. Államon belüli állam volt az övék, lényegében saját nemzetgyűléssel. A hospesek is hasonló jogok birtokában illeszkedhettek be Magyarországra (pl. a szászok). Az Szent Korona országaiban nem csak területi, hanem népi autonómiák is léteztek, mégpedig egyedülállóan Európában. Szólt ugyanakkor a városi önrendelkezésekről. Eleinte nyelvi alapon tettek különbséget (például Zsolnán a 15. században a városi tanácsban szlávul is beszéltek, de például Kolozsvárt, Budán is fele-fele arányban voltak képviseltetve a németek és magyarok). Később, a reformáció megjelenése után a felekezeti szempontokat is figyelembe vették a helyi tanácsokban. A Magyarországon a legkorábbi időktől létező és működő önrendelkezési formákat összevetette a nyugat-európaiakkal. Például az Angol Királyság esetében nem létezett semelyik autonómiaforma. A megszállt szomszédos kelta eredetű népeknek nem biztosítottak önrendelkezést, ezzel magyarázható, hogy nyelveik, a walesi, a skót, az ír kihaltak. Franciaországban még szörnyűbb feltételeket teremtettek a mindenáron egységesíteni akaró irányzat nevében. Bácsfainé Hévizi Józsa vetítettképes előadását történetekkel is közérthetőbbé tette (pl. amennyiben breton nyelven szólalt meg a diák az iskolában, a facipőjét a nyakában kellett hordania, addig, amíg egy társa hasonló „bűnét” nem árulta el).
A mai autonómiák rendjén szólt a nagy-britanniairól. Észak-Írországban – a konfliktusok jellemezte utóbbi évtizedek után – most teljesedik ki az autonómia, amely a protestáns angolok és a római katolikus írek békés együttélésének feltétele lehet. Skóciának teljes körű területi autonómiát biztosítanak az Egyesült Királyságban. Beszélt még a finnországi, az olaszországi, a spanyolországi önrendelkezési formákról is.
Az áttanulmányozott autonómiaformák alapján az előadó az aprólépéses taktikát javallta. Hangoztatta, hogy a kulturális önépítésnek nagyon fontos a feladata.
A félszáz jelenlévő vastapssal köszönte meg az előadást, melyet Bácsfainé Hévizi Józsa gondolatébresztőnek szánt. Hangoztatta, hogy mindössze egy órában mindent nem mondhat el a témáról. Átfogóbb képet fest a könyvében, valamint történelemtanároknak, diákoknak szívesen jön beszélni, ha hívják. Vallotta, hogy az önrendelkezési jogról szólni kell, terjeszteni ennek igazságát, üdvösségét. Számos hozzászólással jelezte a hallgatóság, hogy bizony szívesen beszél minderről. Egy jelenlévő szükségét látta a fogalom definiálásának. Mint mondta, tájainkon az adminisztrációs autonómiát összemossák a valódival. Hosszasan beszélgettek még az előadóval a kulturális, a gazdasági autonómia-típusok előnyeiről, hátrányairól.
Bácsfainé Hévizi Józsa könyvét is meg lehetett vásárolni, és a továbbiakban is mindenki beszerezheti ezt a hiánypótló kötetet Nagyváradon az Illyés Gyula Református Könyvesboltban 25 lejért.
Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Autonómiának neveznek mindent, ami nem az – mutatott rá a fogalommal való félremagyarázásokra BÁCSFAINÉ HÉVIZI JÓZSA pénteken Nagyváradon. A tisztánlátás érdekében előadás keretében tisztázta a szó jelentését az Ezredévi emléktéri Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ múzeumtermében. A budapesti Szent Margit Gimnázium történelem és angol szakos tanára, a históriatudomány doktora az autonómiaformák történeti és a napjainkban meglévő megjelenéseiről egyaránt szólt.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által meghirdetett Trianon-emlékév keretébe illeszkedett a rendezvény. Nagy József Barna, az EMNT megyei szervezetének ügyvezető elnöke szólt a köszöntés rendjén a hiánypótló könyvről, Bácsfainé Hévizi Józsának a Püski Kiadó gondozásában megjelent Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című kötetről.
A kötet szerzője előadását a történeti résszel kezdte. Beszélt a Magyar Királyságban jelentkező önrendelkezési formákról, így például a székelységet megilletőről. Egyébként a népcsoport napjainkig el nem szórványosodását az esetükben erősen meglévő közbirtokossággal magyarázta. Államon belüli állam volt az övék, lényegében saját nemzetgyűléssel. A hospesek is hasonló jogok birtokában illeszkedhettek be Magyarországra (pl. a szászok). Az Szent Korona országaiban nem csak területi, hanem népi autonómiák is léteztek, mégpedig egyedülállóan Európában. Szólt ugyanakkor a városi önrendelkezésekről. Eleinte nyelvi alapon tettek különbséget (például Zsolnán a 15. században a városi tanácsban szlávul is beszéltek, de például Kolozsvárt, Budán is fele-fele arányban voltak képviseltetve a németek és magyarok). Később, a reformáció megjelenése után a felekezeti szempontokat is figyelembe vették a helyi tanácsokban. A Magyarországon a legkorábbi időktől létező és működő önrendelkezési formákat összevetette a nyugat-európaiakkal. Például az Angol Királyság esetében nem létezett semelyik autonómiaforma. A megszállt szomszédos kelta eredetű népeknek nem biztosítottak önrendelkezést, ezzel magyarázható, hogy nyelveik, a walesi, a skót, az ír kihaltak. Franciaországban még szörnyűbb feltételeket teremtettek a mindenáron egységesíteni akaró irányzat nevében. Bácsfainé Hévizi Józsa vetítettképes előadását történetekkel is közérthetőbbé tette (pl. amennyiben breton nyelven szólalt meg a diák az iskolában, a facipőjét a nyakában kellett hordania, addig, amíg egy társa hasonló „bűnét” nem árulta el).
A mai autonómiák rendjén szólt a nagy-britanniairól. Észak-Írországban – a konfliktusok jellemezte utóbbi évtizedek után – most teljesedik ki az autonómia, amely a protestáns angolok és a római katolikus írek békés együttélésének feltétele lehet. Skóciának teljes körű területi autonómiát biztosítanak az Egyesült Királyságban. Beszélt még a finnországi, az olaszországi, a spanyolországi önrendelkezési formákról is.
Az áttanulmányozott autonómiaformák alapján az előadó az aprólépéses taktikát javallta. Hangoztatta, hogy a kulturális önépítésnek nagyon fontos a feladata.
A félszáz jelenlévő vastapssal köszönte meg az előadást, melyet Bácsfainé Hévizi Józsa gondolatébresztőnek szánt. Hangoztatta, hogy mindössze egy órában mindent nem mondhat el a témáról. Átfogóbb képet fest a könyvében, valamint történelemtanároknak, diákoknak szívesen jön beszélni, ha hívják. Vallotta, hogy az önrendelkezési jogról szólni kell, terjeszteni ennek igazságát, üdvösségét. Számos hozzászólással jelezte a hallgatóság, hogy bizony szívesen beszél minderről. Egy jelenlévő szükségét látta a fogalom definiálásának. Mint mondta, tájainkon az adminisztrációs autonómiát összemossák a valódival. Hosszasan beszélgettek még az előadóval a kulturális, a gazdasági autonómia-típusok előnyeiről, hátrányairól.
Bácsfainé Hévizi Józsa könyvét is meg lehetett vásárolni, és a továbbiakban is mindenki beszerezheti ezt a hiánypótló kötetet Nagyváradon az Illyés Gyula Református Könyvesboltban 25 lejért.
Megyeri Tamás Róbert
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2012. június 8.
Trianon-trauma – Kreatív együttgondolkodás filmen
Miközben egyre távolabb kerülünk egy nemzeti minimumtól, és a különböző fórumokon történelmi kérdésekről kliséket adnak elő szakértő és kevésbé hozzáértő személyek, valamint sokak szerint „éleződik” – no, nem csak a nemzetközi helyzet – hanem a kultúrharc is, sor került egy újabb Aspektus-eseményre. A Károli Gáspár Református Egyetem díszteremében szerdán este mutatták be a tavalyi, Trianon a középiskolai oktatásban című konferencia rövidített filmes változatát.
Az Aspektus „profiljába” mindig időszerű, fontos kérdések megvitatásai tartoznak. A szervezők nem riadnak vissza a kényes és megosztó történelmi problémák elemzésétől sem, erre mutat a nemrégiben lezajlott konferencia, amely az igazságtételről szólt. Hogy Trianon kapcsán sincs egyetértés, az a közelmúlt eseményeiből is kiviláglik. Ezért is lehet fontos egy olyan sorozat, mely nem csak ütköztetni próbálja a különböző érveket, hanem a másik meghallgatására, vagyis a probléma megbeszélésére invitál, mindezt az ismeretterjesztés szándékával.
A tavalyi Aspektus-est Trianonnal kapcsolatban egy igen fontos részkérdést járt körül. Arra kereste a választ, mi lehet az oka annak, hogy a rendszerváltás után húsz évvel a fiatalok sokkal kevesebbet tudnak az első világháborút lezáró békediktátumról, mint ami logikus lenne. Az okok kutatása mellett megpróbált támpontokat, eszközöket, alternatívákat, vagyis segítséget nyújtani.
A film vetítése előtt Kurucz György, az egyetem dékánhelyettese köszöntötte az egybegyűlteket, „kreatív együttgondolkodásra” invitálva őket. A tavalyi konferenciára reagálva kiemelte, hogy a fiatal nemzedék magatartásformálásában elengedhetetlen szerepe van az ismeretátadásnak, ezért is fontos, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről.
Gecse Géza történész, az Aspektus-sorozat főszervezője hangsúlyozta, hogy a filmvetítésnek nemcsak bemutató, hanem kontroll funkciója is van, mert még mielőtt különböző fórumokon, esetleg csatornákon sugároznák, előzetes véleményt vagy véleményeket várnak a közönségtől. Tehát nemcsak tartalmi, hanem akár technikai problémákról is vár visszajelzéseket. Gecse szerint Trianon „kollektív traumáját” mindenképpen „ki kell beszélnünk”, máskülönben nem tudjuk feldolgozni, hiszen „lassan száz év távlatból sem tudjuk megemészteni”.
Kovács Gergely Botond a film technikai kivitelezője személyes élményeiről számolt be, mellyel Trianon élő hatását példázta. Kiemelte, hogy a film valamelyest a magyarság „különleges sorsát” is megvilágítja. Liszi János grafikus, az Aspektus-sorozat egyik szervezője a társaság céljairól számolt be. A konferencia-sorozatot nem csak az érdeklődőknek szánják, hanem főként azoknak is, akiket „riaszt a téma, vagy valamiért nem törődnek ezzel”. Éppen ezért – hogy a témákat az ő számukra is „emészthetőbbé” tegyék – a vitasorozatnak „modern arculatot” terveztek.
A huszonhat perces film nem csak a tavalyi alkalmon elhangzottakat tartalmazza, hanem kiegészült interjúkkal, amelyben fiatal egyetemisták mondják el véleményüket Trianonról, annak hatásáról – nemcsak oktatásának hiányosságáról, hanem lehetőségeiről, de ezen kívül a témához való hozzáállásukról is vallanak.
A film összeállítói sikeresen foglalták össze a tavalyi csaknem két és fél órás konferenciát, melyben Romsics Ignác történész, akadémikus, Surján László, az Európai Parlament alelnöke, a Megbékélési Mozgalom kezdeményezője, Ö. Kovács József, a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének igazgatója, Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, történész, Száray Miklós, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumának vezető történelem tanára, Grynaeus András, a Baár-Madas Református Gimnázium történelem tanára, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének oktatója és Lados Balázs, a Szent Margit Gimnázium történelem tanára fejtette ki véleményét a témáról.
A film bevezetőjében Gecse Bethlen Istvánt és Lenint idézte, akik a diktátumra Magyarország feldarabolásaként és imperialista békeként tekintettek. Ezt követően egyetemisták mondták el véleményüket, majd a film készítői tavalyi előadásokból adtak közre részleteket a hallgatók és fiatalok hozzászólásaival és véleményeivel. Nem tudható, hogy a film összeállítói erre tudatosan törekedtek-e, de felfigyelhetünk arra a kontrasztra, hogy amíg a szakértők előadásai az érzelmi faktor kikapcsolására törekedve próbálták a helyzetet elemezni, és keresni a válaszokat – szinte érezhető volt az egyetértés, addig a hallgatók interjúi valamelyest a mai magyar társadalomnak a témához való hozzáállását tükrözték.
Egyesek szerint nem kellene felhánytorgatni Trianont, mert az igen megosztó téma. Sokan érzelmi alapon közelítették meg, némelyek az átpolitizáltságát emeleték ki és a siránkozást, mások a csalódottságot és a dühöt hangsúlyozták, ugyanakkor némelyek a jövő felé kívántak tekinteni vagy a probléma megoldását keresték. Kérdés persze, hogy lehet-e egyáltalán a „megosztó témákat” szőnyeg alá söpörve boldog jövőt építeni?
A filmvetítés után sok hozzászólás érkezett, és – mint ahogyan már máskor is megszokhattuk – nem kifejezetten a szűk témához kapcsolódva. Az esemény végén a szervezők még beszámoltak a terveikről, többek között egy középiskolai vetélkedő tervezetéről. A kényes témákat ezúttal sem adják fel, mivel együttgondolkodásra és véleménycserére hívnak a„Szoborháború” című következő vitaestre, amelyen Horthy, Károlyi és Tisza „szobrai” kerülnek terítékre.
Számtalanszor tapasztalhattuk – főleg a közelmúltban – hogy a magyarság történetének bizonyos fejezeteiről és személyeiről néhol még köztiszteletben álló szaktekintélyek is kliséket puffogtatnak és a politikai ideológiák játékszerévé degradálódnak. Az Aspektus-sorozat ezzel szemben pont a kibeszéletlenséget kívánja megtörni, és megértő, elemző magatartással törekszik a témákhoz nyúlni.
A történelem nemcsak múlt, hanem élő valóság is egyben, erre bizonyíték éppen történelmünk és mai viszonyaink. Nem feltétlenül szükséges az egyetértés mindenben, de ahhoz, hogy jelenünket megértsük, ki kell beszélnünk a múltat is. Mert jelen van, ahogy a rövidfilm végén a Biorobot Együttes dalában is szerepel: „Nem is értem, hogy nem telik az idő, Vártam, de csak nem múlik el a múlt, Körülöttem a réges-régi kör, Cipelem tovább, ha már így alakult…”.
K. Orosz István. Erdély.ma
Miközben egyre távolabb kerülünk egy nemzeti minimumtól, és a különböző fórumokon történelmi kérdésekről kliséket adnak elő szakértő és kevésbé hozzáértő személyek, valamint sokak szerint „éleződik” – no, nem csak a nemzetközi helyzet – hanem a kultúrharc is, sor került egy újabb Aspektus-eseményre. A Károli Gáspár Református Egyetem díszteremében szerdán este mutatták be a tavalyi, Trianon a középiskolai oktatásban című konferencia rövidített filmes változatát.
Az Aspektus „profiljába” mindig időszerű, fontos kérdések megvitatásai tartoznak. A szervezők nem riadnak vissza a kényes és megosztó történelmi problémák elemzésétől sem, erre mutat a nemrégiben lezajlott konferencia, amely az igazságtételről szólt. Hogy Trianon kapcsán sincs egyetértés, az a közelmúlt eseményeiből is kiviláglik. Ezért is lehet fontos egy olyan sorozat, mely nem csak ütköztetni próbálja a különböző érveket, hanem a másik meghallgatására, vagyis a probléma megbeszélésére invitál, mindezt az ismeretterjesztés szándékával.
A tavalyi Aspektus-est Trianonnal kapcsolatban egy igen fontos részkérdést járt körül. Arra kereste a választ, mi lehet az oka annak, hogy a rendszerváltás után húsz évvel a fiatalok sokkal kevesebbet tudnak az első világháborút lezáró békediktátumról, mint ami logikus lenne. Az okok kutatása mellett megpróbált támpontokat, eszközöket, alternatívákat, vagyis segítséget nyújtani.
A film vetítése előtt Kurucz György, az egyetem dékánhelyettese köszöntötte az egybegyűlteket, „kreatív együttgondolkodásra” invitálva őket. A tavalyi konferenciára reagálva kiemelte, hogy a fiatal nemzedék magatartásformálásában elengedhetetlen szerepe van az ismeretátadásnak, ezért is fontos, hogy beszéljünk ezekről a kérdésekről.
Gecse Géza történész, az Aspektus-sorozat főszervezője hangsúlyozta, hogy a filmvetítésnek nemcsak bemutató, hanem kontroll funkciója is van, mert még mielőtt különböző fórumokon, esetleg csatornákon sugároznák, előzetes véleményt vagy véleményeket várnak a közönségtől. Tehát nemcsak tartalmi, hanem akár technikai problémákról is vár visszajelzéseket. Gecse szerint Trianon „kollektív traumáját” mindenképpen „ki kell beszélnünk”, máskülönben nem tudjuk feldolgozni, hiszen „lassan száz év távlatból sem tudjuk megemészteni”.
Kovács Gergely Botond a film technikai kivitelezője személyes élményeiről számolt be, mellyel Trianon élő hatását példázta. Kiemelte, hogy a film valamelyest a magyarság „különleges sorsát” is megvilágítja. Liszi János grafikus, az Aspektus-sorozat egyik szervezője a társaság céljairól számolt be. A konferencia-sorozatot nem csak az érdeklődőknek szánják, hanem főként azoknak is, akiket „riaszt a téma, vagy valamiért nem törődnek ezzel”. Éppen ezért – hogy a témákat az ő számukra is „emészthetőbbé” tegyék – a vitasorozatnak „modern arculatot” terveztek.
A huszonhat perces film nem csak a tavalyi alkalmon elhangzottakat tartalmazza, hanem kiegészült interjúkkal, amelyben fiatal egyetemisták mondják el véleményüket Trianonról, annak hatásáról – nemcsak oktatásának hiányosságáról, hanem lehetőségeiről, de ezen kívül a témához való hozzáállásukról is vallanak.
A film összeállítói sikeresen foglalták össze a tavalyi csaknem két és fél órás konferenciát, melyben Romsics Ignác történész, akadémikus, Surján László, az Európai Parlament alelnöke, a Megbékélési Mozgalom kezdeményezője, Ö. Kovács József, a Károli Gáspár Református Egyetem Történettudományi Intézetének igazgatója, Szamborovszkyné Nagy Ibolya, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, történész, Száray Miklós, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumának vezető történelem tanára, Grynaeus András, a Baár-Madas Református Gimnázium történelem tanára, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara Történettudományi Intézetének oktatója és Lados Balázs, a Szent Margit Gimnázium történelem tanára fejtette ki véleményét a témáról.
A film bevezetőjében Gecse Bethlen Istvánt és Lenint idézte, akik a diktátumra Magyarország feldarabolásaként és imperialista békeként tekintettek. Ezt követően egyetemisták mondták el véleményüket, majd a film készítői tavalyi előadásokból adtak közre részleteket a hallgatók és fiatalok hozzászólásaival és véleményeivel. Nem tudható, hogy a film összeállítói erre tudatosan törekedtek-e, de felfigyelhetünk arra a kontrasztra, hogy amíg a szakértők előadásai az érzelmi faktor kikapcsolására törekedve próbálták a helyzetet elemezni, és keresni a válaszokat – szinte érezhető volt az egyetértés, addig a hallgatók interjúi valamelyest a mai magyar társadalomnak a témához való hozzáállását tükrözték.
Egyesek szerint nem kellene felhánytorgatni Trianont, mert az igen megosztó téma. Sokan érzelmi alapon közelítették meg, némelyek az átpolitizáltságát emeleték ki és a siránkozást, mások a csalódottságot és a dühöt hangsúlyozták, ugyanakkor némelyek a jövő felé kívántak tekinteni vagy a probléma megoldását keresték. Kérdés persze, hogy lehet-e egyáltalán a „megosztó témákat” szőnyeg alá söpörve boldog jövőt építeni?
A filmvetítés után sok hozzászólás érkezett, és – mint ahogyan már máskor is megszokhattuk – nem kifejezetten a szűk témához kapcsolódva. Az esemény végén a szervezők még beszámoltak a terveikről, többek között egy középiskolai vetélkedő tervezetéről. A kényes témákat ezúttal sem adják fel, mivel együttgondolkodásra és véleménycserére hívnak a„Szoborháború” című következő vitaestre, amelyen Horthy, Károlyi és Tisza „szobrai” kerülnek terítékre.
Számtalanszor tapasztalhattuk – főleg a közelmúltban – hogy a magyarság történetének bizonyos fejezeteiről és személyeiről néhol még köztiszteletben álló szaktekintélyek is kliséket puffogtatnak és a politikai ideológiák játékszerévé degradálódnak. Az Aspektus-sorozat ezzel szemben pont a kibeszéletlenséget kívánja megtörni, és megértő, elemző magatartással törekszik a témákhoz nyúlni.
A történelem nemcsak múlt, hanem élő valóság is egyben, erre bizonyíték éppen történelmünk és mai viszonyaink. Nem feltétlenül szükséges az egyetértés mindenben, de ahhoz, hogy jelenünket megértsük, ki kell beszélnünk a múltat is. Mert jelen van, ahogy a rövidfilm végén a Biorobot Együttes dalában is szerepel: „Nem is értem, hogy nem telik az idő, Vártam, de csak nem múlik el a múlt, Körülöttem a réges-régi kör, Cipelem tovább, ha már így alakult…”.
K. Orosz István. Erdély.ma
2014. február 1.
A Magyar Nemzet február 1-jei számában Hanthy Kinga Kaláka címmel ír arról, hogy adakozásból és összefogásból épül a Szentlélek-kápolna a Gyimesekben. A szerző kiemeli: „A középkori alapokra épített fazsindelyes kis körtemplom a csíksomlyói búcsúra igyekvő csángók és a szíki székelyek régi találkozóhelyén áll. Az építők reményei szerint ez lesz jövendőbeli találkozóhelyük is.” A cikkíró emlékeztet rá, hogy az itt lévő templomot Mária Terézia leromboltatta, a rom köveit később a bükklokai románok elszállították, a kápolna bútorzatát és szent kellékeit Szépvízre vitték. A XX. század kilencvenes éveinek elején Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános már évente celebrált szentmisét a romnál. A 2000-es évek elejétől a Magyar Hagyomány Műhelye és a hozzá csatlakozó zarándokok pünkösdhétfőnként litániát tartottak ezen a helyen, a nemzet sorsának jobbításáért könyörögve. 2008-ban alakult meg azután Gergely István és Molnár V. József társelnökletével a csíkszeredai bejegyzésű Széphavas Egyesület azzal a szándékkal, hogy emlékhelyet építsen a régi kápolna helyén. A kis kápolna építése befejezéséhez közeledik, a tervek szerint pünkösdkor, a csíksomlyói búcsú alkalmával szentelheti fel Jakubinyi György gyulafehérvári érsek. A kápolnaépítés támogatására ma a budapesti Szent Margit Gimnáziumban jótékonysági hangversenyt tartanak, amelyen neves népzenészek vállalták a fellépést. Aki csatlakozni szeretne a kápolnaépítőkhöz, a szephavas.hu internetcímen érheti el az egyesületet.
Magyar Kurír,
Magyar Kurír,
2014. november 11.
Embermentés a vészkorszakban
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
A budapesti Szent Margit Gimnáziumban rendezett „Embermentés a vészkorszakban”című konferencia megnyitásakor Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa számszerűen, tényekkel alátámasztva is bemutatta azt a hősies küzdelmet, amelyet papok és szerzetesek végeztek zsidó embertársaik megmentése érdekében.
E heroikus munkában százötven pap és szerzetes vett részt, akik sorsa később, a fordulat éve után megkínzatás vagy internálás lett. Becslések szerint rajtuk kívül még háromszázötven-négyszáz egyházi személy volt elkötelezve az ellenállásban, összesen tehát ötszáz pap és lelkész kockáztatta meggyőződésből az életét. Martin Gilbert Atlas of Jewis History című művében (Dorsett Press, 1977) Magyarországon huszonnyolc százalékra teszi a holokauszt idején áldozatul esett zsidók számát, míg a környező országok veszteségeit hetvennégy és nyolcvanöt százalék közé. Ha az általa megadott kétszázezer áldozattal szemben Stark Tamás számítását fogadjuk el – aki az összes forrást újra áttekintve az 1938-tól Magyarországhoz visszacsatolt területek veszteségeit is beszámítva összesen 424 ezerre teszi az áldozatok számát –, még akkor is aránytalanul nagy a különbség a szomszédos országokban és hazánkban áldozatul esett üldözöttek között, ami igen kiterjedt szervezett embermentésre utal. Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa hangsúlyozta: a konferencia célja, hogy feltárják az egyéni helytállások mellett a mentésbe életük kockáztatásával bekapcsolódó szervezetek munkálkodását a Kárpát-medencéből meghívott kutatók segítségével.
Dr. Latorcai Csaba helyettes államtitkár megnyitójában hangsúlyozta: „Érdemes volna úgy átformálnunk az emlékezés kultúráját, ahogyan azt ez a mai, az Erdélyi Szövetség által szervezett kiváló konferencia is teszi. Tisztelettel és kegyelettel emlékezve az ártatlan áldozatokra, megnevezve az embertelen és iszonyatos bűnök elkövetőit, figyelmünk középpontjába azonban az igaz embereket állítva. Megbecsüléssel és elismeréssel adózva azoknak, akik mások megmentésén fáradoztak sokszor a saját életük kockáztatásával, vagy éppen feláldozásával.” – Ezt követően felidézte Kriszten Rafael atya életének néhány epizódját, aki 1941–1946 között a Margit körúti ferences rendház házfőnök-plébánosaként, hogy mentse az üldözött zsidókat, megszervezte az üldözöttek átvételét a katolikus egyházba. Több száz kilométert gyalogolt, hogy a nunciatúrán kapott menleveleket a címzettekhez eljuttassa. Az általa vitt iratok segítségével egy teljes vasúti vagont fordítottak vissza, és így az odazsúfolt emberek megszabadultak a haláltól.
Dr. Gaal György kolozsvári irodalom- és művelődéstörténész „Igaz emberek a Kincses Városban”című előadásában azokat a kolozsvári embermentőket mutatta be, akiknek sok ezren köszönhetik életüket. A kolozsvári téglagyár területén álló kényszerlakhelyre nemcsak a helyi zsidóságot zsúfolták be, hanem idehozták a bánffyhunyadi, hídalmási, kolozsborsai és szamosújvári járási gettók rabjait is. Így egyes vélekedések szerint közel 18 ezer zsidót gyűjtöttek össze a téglagyárban. 1944. május 25. és június 9. között hat szerelvénnyel, lepecsételt marhavagonokban szállították őket Auschwitzba. Mindössze egy 388 tagú csoportot hagytak hátra, akiket június 10-én Budapestre vittek, ott az úgynevezett „Kasztner-csoport” tagjaiként Bergen-Belsenbe, majd Svájcba jutottak és megmenekültek. A kolozsvári születésű Kasztner Rezső ügyvéd mentőakciója utóbb sok vitát váltott ki. Kasztner 1940 végén költözött Budapestre, s ott tagja lett a Zsidómentő Bizottságnak, amely titkos tárgyalásokat folytatva a német hatóságokkal – bizonyára tekintélyes összegekért – elérte, hogy egy külön szerelvénnyel végül 1684 zsidót kijuttasson Svájcba.
Kasztner Rezső mellett még számosan érdemesek arra, hogy tevékenységük emlékét megőrizze az utókor. Márton Áron gyulafehérvári katolikus püspök levelet intézett mind a kolozsvári végrehajtó szervekhez, mind pedig a miniszterelnökhöz és a belügyminiszterhez, melyben felelősségükre figyelmeztette őket, és a zsidókat érintő rendeletek visszavonását szorgalmazta. Járosi Andor, a város evangélikus-lutheránus esperese kiérdemelte a „Szamos-parti város Wallenbergje” címet. A zsidótörvények bevezetése idején rendszeresen zsidók társaságában mutatkozott, prédikációiban az emberek közti egyenlőséget hirdette, és antedatált hamis keresztleveleket állított ki zsidók számára. Lakásába befogadta és rejtegette Kádár Imre színigazgató tizenöt éves lányát, annak ellenére, hogy az épület jó részében német katonák voltak elszállásolva. Bejárt barátaihoz a gettóba, s elérte Róth Marcell orvos és családja mentesítését a deportálástól. 1944 őszén a bevonuló szovjet csapatok letartóztatták, kényszermunka-táborba vitték, december 26-án az Ural vidéki Magnyitogorszk városában lelte halálát. 1999-ben Járosi Andort feleségével együtt a Yad Vashem Intézet az „Igaz keresztény” címmel tüntette ki
Tóth József későbbi közgazdászprofesszor Nagyváradról Kolozsvárra vezényelt hadapród őrmesterként éppen annak a villának az öttagú családját mentette meg – a pincében elfalazott helyiségbe zárva őket –, amelynél elszállásolták. Szabó T. Attila nyelvészprofesszor saját korábbi tanára és kollégája, a Református Kollégium magyar szakos tanára és könyvtárnoka, Brüll Emánuel kiszabadítását érte el. Szabó T. Attila maga hozta ki a gettóból Brüllt. Mikó Imre jogász-politikus osztálytársát, Gyalui Rosenberger Béla műszerészt mentette ki a gettóból. Bánffy József báró saját gépkocsiján vitte Budapestre Róth Hugó közismert ügyvédet, s menekítette meg a gettótól. Péter Lajos baloldali érzelmű cipészmester Neumann Jenő ügyvédet saját műhelyében és házában bújtatta. Rajta kívül még hat politikai üldözöttnek nyújtott menedéket a pincéjében.
Dr. Gaal György külön szólt azokról a kolozsvári orvosprofesszorokról, akik példát mutattak emberségből. Miskolczy Dezső ideggyógyász, akadémikus 1944–45-ben a felsőház tagja, az egyetem rektora volt. Az elmeklinikán tizenhat zsidót tartott beutalva, s így megmentette őket a deportálástól. Vitéz Haynal Imre bel- és szívgyógyász professzor e tanévben éppen a kar dékáni tisztségét töltötte be. Klinikáján több izraelita beteget kezelt fiktív diagnózissal. Haynal elutasította azt a minisztériumi rendeletet is, amely arra kötelezte volna, hogy zsidókat ne avassanak doktorrá. Klimkó Dezső sebészprofesszor szintén több veszélyeztetett személyt utalt be klinikájára. Csőgör Lajos fogorvos, a Bolyai Egyetem későbbi rektora rendelőjében rejtegette Szegő Júlia énekesnőt, Bartók-kutatót.
A mentés egy különös módja volt a gyermekek fiktív örökbefogadása. A kétségbeesett szülők szívesen rábízták gyermekeiket egy-egy keresztény asszonyra, aki azokat sajátjaként tudta a hatóságok előtt feltüntetni. A magyar törvények lehetővé tették, hogy egészen kivételes érdemeket felmutató, a magyarsághoz hű személyeket hivatalból mentesítsenek a zsidótörvények hatálya alól. Kolozsvárt vagy 15-20 ilyen személyt emlegetnek. Köztük van Gyalui Farkas író, volt könyvtárigazgató, Steiner Pál volt sebésztanár, Kovács György színművész, Dobó Ferenc könyvesbolt-tulajdonos. Az átszöktetésre a várostól délre húzódó határvonalon külön személyek, többnyire helyismerettel rendelkező parasztok vállalkoztak.
Dr. Kapronczay Károly professzor, az MTA doktora, egyetemi tanár (Semmelweis Egyetem) „A lengyel menekültügy szociális és politikai kérdései 1939–1945 között” címmel tartott előadást. A professzor elmondta, hogy a lengyelek gondozását végző két minisztérium – a Belügy- és a Honvédelmi Minisztérium – összehangolt tevékenysége eredményezte, hogy a második világháború poklában magyar földön százezer feletti lengyel emigráció – közülük mintegy öt-húszezer zsidó – valóban nyugodt feltételekre talált. Magyarország olyan intézményekkel rendelkezett, ami abban az időszakban páratlan volt egész Európában. Minden belépőt kereszténynek tekintve menekülttáborba irányítottak. A vallásukhoz ragaszkodó lengyel zsidók esetében annyit módosítottak, hogy valamelyik zsidó hitközség gondjaira bízták őket, nekik adták át a menekülteknek járó pénzügyi és természetbeli ellátást. A magyar–lengyel határ közelében működő menekülteket fogadó és regisztráló bizottságokat dr. Antall József (a néhai miniszterelnök édesapja), a Belügyminisztérium IX. osztályának vezetője irányította. Kérésére 1939. szeptember végén Budapesten megalakult a Lengyel Lelkészi Hivatal, amely minden lengyel menekültnek keresztény papírokat állított ki, így a hivatalos nyilvántartásokban csak elvétve lehetett zsidó vallásra utaló bejegyzéseket találni. Serédi bíboros is utasította papságát, hogy a hozzájuk forduló lengyel zsidóknak adjanak ki katolikus vallásról szóló igazolást, de óvta őket az erőteljes áttérítési szándéktól. A bíboros utasítására a zsidó értelmiség jeles tagjait Esztergomban helyezték el, olyan házakban, amelyek közel álltak az érseki palotához, és amelynek két kijárata volt, hogy a védett személyek veszély esetén könnyebben menekülhessenek. 1941 után sokuknak segítséget nyújtott a megszállási feladatokat ellátó magyar katonaság, akik vöröskeresztes sebesültszállító vonatokon és katonai szerelvényeken szöktették át a lengyel zsidókat Magyarországra. Baló Zoltán ezredes, a Honvédelmi Minisztérium 21. alosztályának, a hadifoglyokkal és lengyelekkel foglalkozó részlegének vezetője visszaemlékezésében külön szólt ezekről az akciókról, kiemelve Körmendy századost, aki rendszeresen járt át a galíciai területekre lengyel zsidókért. Ebben az időben Hitler határozottan követelte Horthy Miklós kormányzótól Kállay Miklós miniszterelnök leváltását, mivel nem kötelezte a magyarországi zsidókat a sárga csillag viselésére, nem távolította el őket a kulturális és gazdasági életből, és nem állította fel a gettókat. A sorozatos német tiltakozások miatt új formát kellett keresni a magyar földön tartózkodó lengyel zsidó gyerekek oktatására, mivel jelentős számban voltak olyanok, akik magukra maradtak (például szüleik koncentrációs táborokba tartó vonatokból dobták ki őket, és a magyar vöröskeresztesek mentették át őket magyar földre). Az árva zsidó gyerekek számára Vácott szervezték meg 1943 nyarán a Lengyel Menekült Árvák Otthonát.
Móna Ilona nővér (Szociális Testvérek Társasága), akinek nevét a rendtársairól, Slachta Margitról és Salkaházi Sáráról írott monográfiái révén is ismerhetik olvasói, a konferencia alkalmával az egyszerű emberek – ápolónő, bádogos és vízszerelő, csendőr, festőművész, fogorvosi asszisztens, folyamőrtiszt, földbirtokos, földműves, gépkocsivezető, gyári munkás, házfelügyelő – hősiességéről beszélt, akik életük kockáztatásával tették keresztényi kötelességüket. Berény Imre újságíró A reggel című lap „Voltak jó emberek is…” címmel indított sorozatában 1945. április 23-án közölt egy cikket. A „Tündérmesébe illő riport egy munkásember, egy parasztasszony és egy hivatalnok életmentő hőstetteiről” egyik főhőse egy Király utcai ház házmestere, Varga József volt, aki kilenc embert mentett meg szoba-konyhás házmesteri lakásában. A házfelügyelő csőrepedés ürügyén elfalaztatta a lakással szomszédos üzlethelyiség egy részét, majd a lakásából egy „egérlyukat” nyitott, ahová a menekítettek átbújhattak. Varga József az újságíró kérdésére annyit mondott: „Megtettem, amit lehetett. Hozzám menekültek, segítettem rajtuk. Kérem szépen, emberek vagyunk.” A cikksorozat megjelenése után Berény Imre újságírót hivatalos intézkedésre elbocsátották, és mint újságíró sem dolgozhatott tovább. Az osztályharc korszakának eljövetelével először csendben, majd mind erősebben uralta az egyházellenes hang a sajtót. Innentől kezdve semmit sem lehetett arról írni, hogy számosan voltak olyanok, akik helyesen értett hitük parancsára segítettek az üldözötteken.
Matuska Márton vajdasági újságíró „Egy nyomozó mártírhalála” címmel egy vajdasági rendőrtiszt életmentő tevékenységét mutatta be.2005. május 10-én Hegyi Margit budapesti lakos felkereste az újságírót és elmondta, hogy édesapja a frontról hazatérve, 1941 végén szerb és magyar barátaik unszolására belépett a rendőrséghez. A nagyapja is rendőr volt, aki e minőségében sok emberen segített, s a vajdaságiak megőrizték jó emlékezetükben. Az újvidéki razzia alatt teli volt a lakásuk, mert az apja, akiket csak tudott, összeszedett: ismerősöket, szerbeket, zsidókat. A rendőrség egyik teherautójával sikerült egy egész teherautónyi embert kimenteni; még a ruhásszekrényt is a padlóra fektették, hogy abban is tudjanak aludni. Később Hegyi Margit nagyapját áthelyezték Pestre, ahol az internálótáborból hozott ki embereket. Végül engesztelhetetlen kommunistaellenessége okozta halálát: 1945-ben a magyar hatóságok kiadták, s a szerbek kivégezték.
Dr. Szekér Nóra, az Óbudai Egyetem adjunktusa új tudományos eredményeket feltáró előadásában számos konkrét példával illusztrálva részletesen bemutatta a Teleki Munkaközösségből kinövő Magyar Függetlenségi Mozgalom embermentő tevékenységét, amelyet Soós Géza személye kötött össze a katolikus és protestáns szervezetekkel a kormányzóig futó szálakkal. Nélkülük Angelo Rotta pápai nuncius és Raul Wallenberg sem tudta volna sikerrel véghezvinni embermentő tevékenységét. Az 1944-ben külföldre menekülő Soós Gézától a mentés teljes szervezetére, működésére vonatkozó anyag az amerikaiakhoz került, és ma ismeretlen helyen van.
Dr. Csisztay Gizella polonista „Az ellenállástól Auschwitzig” című előadásában Kerényi Grácia életútját mutatta be. A jeles műfordító, a lengyel–magyar kapcsolatok legendás alakja a mai napig sokkal nagyobb megbecsülést kap Lengyelországban, mint idehaza. Kerényi Grácia kora legnagyobb ókortudósa, Kerényi Károly lánya volt. Édesapja mind a fasiszta, mind a kommunista diktatúra elől menekülni kényszerült, s végül Svájcban telepedett le.
Amikor Magyarország 1939-ben befogadta és segítette a lengyel menekülteket, Kerényi Grácia is ott segített, ahol tudott. Ebben a munkában lengyelbarát szülei is támogatták. Így került kapcsolatba a magyarországi lengyel ellenállási mozgalommal és magával a lengyel nyelvvel. Grácia a műveltség terén is továbbvitte apja érdeklődését, 1943-ban a Pázmány Péter Tudományegyetemen latin–magyar–görög szakra jelentkezett. Mivel diáktársai körében egyre nyíltabban kritizálta a nácikat, egy feljelentés következtében 1944-ben a Gestapo letartóztatta. Bebörtönzése után Auschwitz poklába vezetett az út. Kerényi Grácia számára azonban még ez is új távlatokat nyitott: fogolytársnőitől megtanult lengyelül, a Bibliát már lengyelül olvasta. 1945-ben megmenekült a koncentrációs táborból, és négy év múlva már ő kezdeményezte az egyetemen a lengyel tanszék megalapítását.
A kommunista diktatúrában mint Kerényi Károly lánya nemkívánatos személynek minősült (ráadásul nővére 1956-ban Amerikába emigrált), de így is mindent megtett a lengyel irodalom magyarországi megismertetéséért. Joggal nevezhetjük a lengyel kultúra magyar nagykövetének. Olyan kiváló ellenzéki írókat, költőket fordított, akiket a kultúrpolitika, a cenzúra teljesen ellehetetlenített, többek között Wiktor Woroszylski Magyar naplóját. Nemcsak a lengyel irodalmat közvetítette hazánkba, de a magyar kultúrát is Lengyelország felé. 1956-tól tevékenységét a III/III-as ügyosztály rendszeresen megfigyelte, jelentések készültek róla. Saját művei csak igen későn jelenhettek meg, ahogy állást is csak egy lengyel tanszékvezető közbenjárására kaphatott az ELTÉ-n.
Kerényi Grácia a hazai ellenzék egyik vezéralakja volt, alapító tagja a SZETÁ-nak, a Szolidaritás mozgalom támogatója, a szükségállapot bevezetésekor lengyelbarát tüntetést szervezett. Temetéséből is ellenzéki tüntetés lett. Nevét Óbudán őrzi egy emléktábla, ám Lengyelországban sokkal nagyobb kultusz övezi tevékenységét, emlékét.
Dupka György kárpátaljai író a vészkorszak kárpátaljai megpróbáltatásait, a zsidóság által 1938 és 1945 között elszenvedett üldöztetéseket mutatta be. Előadásában számos eddig ismeretlen adattal gazdagította a történettudományt, így kitért többek között a szovjetunióbeli menedékkeresésre, az „önmentés és önvesztés” kérdéseire, és az újrakezdés nehézségeire.
Molnár Imre történész, diplomata Esterházy János gróf és a felvidéki magyarság zsidómentő tevékenységéről beszélt.
Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa történelemtanár, az Erdélyi Szövetség elnöke ismertette a budafoki papok és az ott működő Ferences Szegénygondozó Nővérek, egyszerű emberek zsidómentő tevékenységét. Bemutatta a fehérvári egyházmegye intézkedéseit a keresztény ifjúság Volksbundtól való távoltartására, továbbá a papok bekapcsolódását az egyházmegyén keresztül az embermentő tevékenységbe.
A konferencia szerteágazó témaköreit hozzászólások is gazdagították. Felszólalt Reiner Péter, aki megosztotta a közönséggel, hogy Dupka György meghívására részt vesz és megszólal majd a Beregszászon a november 22-én rendezendő emlékkonferencián, mely a Szolyván létesített bolsevista megsemmisítő- és haláltáborról, és az ott ártatlanul meggyilkolt közel ötvenezer magyar mártírunkról szól majd, a tábor létesítése 70. évfordulóján.
„Amikor előzetes egyeztetés alapján megszólaltam az »Embermentés a vészkorszakban« című konferencián, éppen soha nem tagadott származásom okán nem hallgathattam” – hangsúlyozta Reiner Péter. Véleménye szerint a hazai média által méltatlanul agyonhallgatott konferencia méregként fog hatni vadonatúj feltárt tényeivel a hazai balliberális közvélekedésre. Sajnos sokan, akiknek már rég meg kellett volna szólalniuk, némák maradnak, mert rossz értelemben vett öncenzúrájuk lakatja hallgatásra kényszeríti őket. „Számomra elfogadhatatlan az a beidegződött kettős mérce, hogy aki a balliberális gondolkodással esetleg vitába száll, az antiszemita” – fogalmazott Reiner Péter. Ha létezik ma hazánkban – mert valóban létezik – antiszemitizmus, az nagyrészt a tudatosan származásukat tagadó, hitehagyott zsidóságunknak is köszönhető.
Az előadó kiemelte, kizárólag történelmi tényekre támaszkodó kutatásai közben családja tragédiája is szeme előtt lebeg, akik jórészét a náci koncentrációs táborokban vesztette el, de soha nem felejti el családja azon részét sem, akik a második világháború során munkaszolgálatosként orosz hadifogságba kerülve bolsevik megsemmisítő táborokban haltak mártírhalált. „Tudatosan sértek megszólalásaimmal érdekeket abból a célból, hogy hiteltelenné tegyem a marxista történelemhamisításokat” – emelte ki az előadó, aki szándéka szerint további harcot indít az igazságtételért a belpolitikában.
Meglátása szerint végül elkerülhetetlenül szükséges lesz a hazai zsidóságnak a kommunista rendszerben a náci rémtettek megtorlásaként elkövetett népellenes, háborús bűntetteit elítélni. (Természetesen nem származás alapján.) Erre konszenzusos alapon kell majd törvényeket hozni, bár nem lesz könnyű.
„Kötelességünk a hazánkban otthont találó és többségében magyarként hazájukat szerető zsidóságunk hiteles történelmi tényekre támaszkodó bemutatása, hogy ellensúlyozhassuk a Trianon tragédiáját is okozó baloldali, bolsevista, túlhangsúlyozott zsidóképet” – zárta hozzászólását Reiner Péter.
A konferencia végén hozzászólók között a mikrofonhoz lépett többek között Szent-Iványi Domokos özvegye és hagyatékának gondozója is, aki hangsúlyozta, milyen fontos az új generációkkal is megismertetni azok példáját, akikről itt megemlékeztek a konferencián.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
2015. november 18.
„Ha nincsenek diákok, nincsenek oktatók” – Konferencia az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetéről
A romániai magyar felsőoktatás szakmai-szervezeti kérdéseit járta körül az Erdélyi Szövetség legutóbbi konferenciáján, amelynek védnöke és egyik előadója dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott volt.
A szakmaiság mellett az irodalom is helyet kapott a tanácskozása kezdetén: dr. Hévizi Józsa elnök köszöntő szavai után Rafain Enikő olvasta fel saját sorait szülőföldjéről, amelyet aztán dallal és verssel is kiegészített. „Erdély a kimeríthetetlen múlt. Az időnek kútja, melyből nem fogy ki soha a tartalom – szóltak a prózai mű sorai. – Mi, magyarok bárhol is éljünk a nagyvilágban szétszóródva, örökké összetartozunk.” Szót kapott Borhy Józsa, Hévizi Józsa édesanyja is, aki – a konferenciának helyt adó Szent Margit Gimnázium egykori diákjaként – nagy átéléssel mondta el Harmos Andor Visz az Isten című versét.
Dr. Szili Katalin megmaradásunk zálogaként emelte ki az erdélyi felsőoktatást, és jelképesnek tartotta, hogy e rendezvényre épp a Magyar Nyelv Napja és a Magyar Szórvány Napja között került sor. A miniszterelnöki megbízott egy néhány évvel ezelőtti személyes élményét osztotta meg Szlovákiából, ahol egy fiatal magyar tolmácslány már nem tartotta magát magyarnak, hiszen csak a nagyszüleivel beszélt a család anyanyelvén. Szili Katalin rámutatott: még ma is a kultúrák közötti különbségek válaszútján állunk. Vajon van-e homogén, centralizált európai kultúra, vagy a nemzeti sokféleség határozza meg a térséget? Nem kérdés, hogy Európa ez utóbbitól lesz erős, legfontosabb feladatunk tehát a szülőföldünk és identitásunk megőrzése. Ma már a fundamentumokig kell visszamennünk nyelvünk, kultúránk megőrzésében, s ebben az oktatásnak kulcsszerepe van. Az erdélyi és magyarországi egyetemek hallgatóinak 60%-a nem akar a szülőföldjén maradni – hangsúlyozta a miniszterelnöki megbízott asszony. S bár a mobilitás jó dolog, vonzóvá kell tenni a szülőföldöm maradás alternatíváját is. Szili Katalin saját feladatának az igények koordinálását tekinti, de hangsúlyozta: a megvalósítás menetét a helyi értelmiségi közösségeknek kell kidolgozni.
Hévizi Józsa ez utóbbi gondolathoz kapcsolódva a skót önkormányzás példája nyomán a gazdasági megerősödést emelte ki, továbbá az ezzel párhuzamosan erősítendő egyházi autonómia fontosságát, vagyis nagyobb mértékben kell támogatni a határon túli egyházakat. Dr. Vekov Károly nyugdíjas egyetemi tanár, történész-művelődéstörténész – egyben a konferencia egyik szervezője – „Visszapillantás az erdélyi magyarsággal szemben alkalmazott román politikára az elmúlt majd száz évben” címmel olvasta fel írását. Az előadás kevésbé a jelen oktatási problémáira koncentrált, inkább részletes történelmi áttekintést nyújtott a 19. századig visszamenően a román történelemről, fókuszában a magyarság elleni nyílt és burkolt politikai stratégiákról. A művelődéstörténész elemezte, hogyan állt a Habsburgok mellé a számszerűleg megerősödött, összefogó románság, és hogyan éleződött ki az első világháború idejére a román–magyar ellentét. A huszadik századi románosítás során fokozatosan és folyamatosan megfosztották a magyarságot szellemi-gazdasági javaitól, és egyre inkább teret hódítottak a nacionalista-soviniszta nézetek. Napjainkban ez a nyelvhasználat visszaszorításában, a médiumok korlátozásában, a kiadók ellehetetlenítésében érhető tetten. Fájdalmas tünet, hogy a magyar történelmet nem oktatják a középiskolákban, a történelmi hősöket átkeresztelik a tankönyvekben. A felsőoktatásban elszabotálják az állami finanszírozású egyetemek támogatását, felszámolják az etnikai csoportok intézményeit. Ahhoz, hogy ez a jelenleg sajnos sikeres stratégia más irányt vegyen, a román politika alapállásának kell megváltoznia – hangsúlyozta zárásképp az előadó.
Dr. Tonk Márton egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja „Romániai magyar felsőoktatás: helyzetkép és stratégiai kihívások” című előadásában megköszönte a kormánynak, amit a Sapientia Tudományegyetemért tett, hiszen az erdélyi magyarság létkérdése az iskola. Bár az oktatási „problémacsomag” keretei nem nemzetspecifikusak (a minőség–mennyiség problémájából fakadnak), az erdélyi magyarságnak speciális kihívásokkal kell szembenéznie. 1992 és 2011 között a magyar népesség 25%-kal csökkent Erdélyben, és ahogy a Sapientia egy kedves idős portása mondta egyszer a dékánnak: „Ha nincsenek diákok, akkor nincsenek dékánok, oktatók, de én, a kicsi kapus sem vagyok”. A 2010-ig kialakult magyar felsőoktatási hálózat hat pillérre támaszkodik: ezek a Babeş-Bolyai, a Marosvásárhelyi Orvosi, a Marosvásárhelyi Művészeti, a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem, valamint a Protestáns Teológiai Intézet. Az utóbbi három magánegyetem, amely magyarországi támogatást élvez. E három intézményben és a magyarországi egyetemek kihelyezett szakjain lehet megvalósítani a legfontosabb nemzetpolitikai stratégiákat – hangsúlyozta az előadó. Dr. Tonk Márton grafikonokon mutatta be részletesen a hallgatói arányszámok alakulását az évek során, amely nemcsak a magyar diákok viszonylatában mutat radikális csökkenést. A statisztikák fő konklúziója, hogy olyan szakokat kell indítani Romániában, amelyek még nincsenek magyar nyelven. Nem kérdés, hogy az erdélyi magyarságnak joga van állami finanszírozású egyetemet működtetni. A reálpolitikai megoldást az intézmények összefűzése és a közös stratégia kialakítása jelenti.
A tanácskozás újabb részében nem kevésbé tanulságos statisztikákat láthattunk a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés múltjáról és távlatairól, amelyek szintén alátámasztották, hogy a demográfia ismerete nélkül nincs értelme felsőoktatási problémáról beszélni. Az idén hetven éves egyetem – amely egy bukaresti pártutasítás következtében 1962-ben lett vegyes nyelvű intézmény – számos problémával küzd. 2011-ben fogadta el a MOGYE az új chartát és 2012-ben született kormányhatározat az új kar alapításáról, de 2014-ben a magyar tisztségviselők lemondtak a be nem tartott egyezmény miatt. Jelenleg 23%-os az egyetemen a magyar oktatók aránya. Emellett jelentős fejlesztések is zajlanak az egyetemen: épül a gyógyszerészeti kar, sportlétesítmények és egyéb beruházások kapnak támogatást. A magyar lakosság születési arányszámának csökkenését, az asszimilációt itt is – mint más térségekben – csak a hagyományokra épülő értékrend, a családközpontúság, a szülőföldön való boldogulás segítése és főleg a gyermekvállalás állíthatná meg.
A konferencia befejező szakaszában Tolnay István, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Igazgatótanácsának elnöke az erdélyi-partiumi magyar nyelvű egyházi tanintézmények huszonöt évét tekintette át, a feltárult lehetőségektől a (rideg) valóságig. Az egyházi iskolák évszázadokon át hitbeli és nemzeti megmaradásunk zálogai voltak, kevés nép dicsekedhetett ennyi és ilyen jelentős tanintézménnyel. A trianoni tragédia súlyos következménye lett azonban az utódállamokban az egyházi magyar iskolarendszer összezsugorítása; majd az 1948-as államosítás után az elorozott református intézményekből csak néhány középiskolát sikerült újraindítani, törvényi háttér nélkül. (1918-ban az erdélyi iskolák közel háromnegyede még felekezeti volt.) A globalizáció és identitásvesztés szorításában különösen fontos az évszázados hagyományú erdélyi egyházi oktatás helyreállítása. Bár az idén tavasszal életbe lépett oktatási törvény jobb, mint az előzőek, a felekezeti oktatás szempontjából még mindig nem megnyugtató: továbbra is egybemossa a felekezeti és magánoktatást. Tovább kell tehát harcolni, ám jó jel, hogy több egyházközség új óvodák, iskolák indítására készül.
Befejezésképp dr. Bodó Barna – 2007-ig a Babeş-Bolyai Tudományegyetem politikatudományi tanszékének adjunktusa, jelenleg a Sapientia Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének munkatársa – a kisebbségi iskolaválasztás kérdéseiről beszélt. A kisebbségi lét nehézségeit vizsgálva érdemes kiemelni a nemzeti identitásválság formáit: a hétköznapi életből kiszorított identitást; annak negatívvá formált alkotóelemeit; illetve a legsúlyosabb formát, a rasszizmust. A választóvonal tömb és szórvány között az iskolaválasztás tekintetében a legmarkánsabb. A statisztikák azt mutatják, hogy tömbben sokkal többen választják az anyanyelvi iskolát. Bár az oktatás meghatározó az anyanyelv őrzésében és művelésében, az egész felelősség nem hárítható az iskolákra. A szülők felelősségének megvitatása általában nem szerepel az oktatással kapcsolatos napirendeken, és ezen a helyzeten a civil kezdeményezés sokat segíthetne. (Dr. Bodó Barna átfogó kutatása a Mozaik2011 – Magyar Fiatalok a Kárpát-medencében című tanulmánykötetben jelent meg.)
Az Erdélyi Szövetség hagyományos és megszokott vendégszeretetének köszönhetően a közönség és az előadók a szellemiek után egy kis harapnivaló mellett is megismerhették egymást.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
A romániai magyar felsőoktatás szakmai-szervezeti kérdéseit járta körül az Erdélyi Szövetség legutóbbi konferenciáján, amelynek védnöke és egyik előadója dr. Szili Katalin miniszterelnöki megbízott volt.
A szakmaiság mellett az irodalom is helyet kapott a tanácskozása kezdetén: dr. Hévizi Józsa elnök köszöntő szavai után Rafain Enikő olvasta fel saját sorait szülőföldjéről, amelyet aztán dallal és verssel is kiegészített. „Erdély a kimeríthetetlen múlt. Az időnek kútja, melyből nem fogy ki soha a tartalom – szóltak a prózai mű sorai. – Mi, magyarok bárhol is éljünk a nagyvilágban szétszóródva, örökké összetartozunk.” Szót kapott Borhy Józsa, Hévizi Józsa édesanyja is, aki – a konferenciának helyt adó Szent Margit Gimnázium egykori diákjaként – nagy átéléssel mondta el Harmos Andor Visz az Isten című versét.
Dr. Szili Katalin megmaradásunk zálogaként emelte ki az erdélyi felsőoktatást, és jelképesnek tartotta, hogy e rendezvényre épp a Magyar Nyelv Napja és a Magyar Szórvány Napja között került sor. A miniszterelnöki megbízott egy néhány évvel ezelőtti személyes élményét osztotta meg Szlovákiából, ahol egy fiatal magyar tolmácslány már nem tartotta magát magyarnak, hiszen csak a nagyszüleivel beszélt a család anyanyelvén. Szili Katalin rámutatott: még ma is a kultúrák közötti különbségek válaszútján állunk. Vajon van-e homogén, centralizált európai kultúra, vagy a nemzeti sokféleség határozza meg a térséget? Nem kérdés, hogy Európa ez utóbbitól lesz erős, legfontosabb feladatunk tehát a szülőföldünk és identitásunk megőrzése. Ma már a fundamentumokig kell visszamennünk nyelvünk, kultúránk megőrzésében, s ebben az oktatásnak kulcsszerepe van. Az erdélyi és magyarországi egyetemek hallgatóinak 60%-a nem akar a szülőföldjén maradni – hangsúlyozta a miniszterelnöki megbízott asszony. S bár a mobilitás jó dolog, vonzóvá kell tenni a szülőföldöm maradás alternatíváját is. Szili Katalin saját feladatának az igények koordinálását tekinti, de hangsúlyozta: a megvalósítás menetét a helyi értelmiségi közösségeknek kell kidolgozni.
Hévizi Józsa ez utóbbi gondolathoz kapcsolódva a skót önkormányzás példája nyomán a gazdasági megerősödést emelte ki, továbbá az ezzel párhuzamosan erősítendő egyházi autonómia fontosságát, vagyis nagyobb mértékben kell támogatni a határon túli egyházakat. Dr. Vekov Károly nyugdíjas egyetemi tanár, történész-művelődéstörténész – egyben a konferencia egyik szervezője – „Visszapillantás az erdélyi magyarsággal szemben alkalmazott román politikára az elmúlt majd száz évben” címmel olvasta fel írását. Az előadás kevésbé a jelen oktatási problémáira koncentrált, inkább részletes történelmi áttekintést nyújtott a 19. századig visszamenően a román történelemről, fókuszában a magyarság elleni nyílt és burkolt politikai stratégiákról. A művelődéstörténész elemezte, hogyan állt a Habsburgok mellé a számszerűleg megerősödött, összefogó románság, és hogyan éleződött ki az első világháború idejére a román–magyar ellentét. A huszadik századi románosítás során fokozatosan és folyamatosan megfosztották a magyarságot szellemi-gazdasági javaitól, és egyre inkább teret hódítottak a nacionalista-soviniszta nézetek. Napjainkban ez a nyelvhasználat visszaszorításában, a médiumok korlátozásában, a kiadók ellehetetlenítésében érhető tetten. Fájdalmas tünet, hogy a magyar történelmet nem oktatják a középiskolákban, a történelmi hősöket átkeresztelik a tankönyvekben. A felsőoktatásban elszabotálják az állami finanszírozású egyetemek támogatását, felszámolják az etnikai csoportok intézményeit. Ahhoz, hogy ez a jelenleg sajnos sikeres stratégia más irányt vegyen, a román politika alapállásának kell megváltoznia – hangsúlyozta zárásképp az előadó.
Dr. Tonk Márton egyetemi tanár, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem dékánja „Romániai magyar felsőoktatás: helyzetkép és stratégiai kihívások” című előadásában megköszönte a kormánynak, amit a Sapientia Tudományegyetemért tett, hiszen az erdélyi magyarság létkérdése az iskola. Bár az oktatási „problémacsomag” keretei nem nemzetspecifikusak (a minőség–mennyiség problémájából fakadnak), az erdélyi magyarságnak speciális kihívásokkal kell szembenéznie. 1992 és 2011 között a magyar népesség 25%-kal csökkent Erdélyben, és ahogy a Sapientia egy kedves idős portása mondta egyszer a dékánnak: „Ha nincsenek diákok, akkor nincsenek dékánok, oktatók, de én, a kicsi kapus sem vagyok”. A 2010-ig kialakult magyar felsőoktatási hálózat hat pillérre támaszkodik: ezek a Babeş-Bolyai, a Marosvásárhelyi Orvosi, a Marosvásárhelyi Művészeti, a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem, valamint a Protestáns Teológiai Intézet. Az utóbbi három magánegyetem, amely magyarországi támogatást élvez. E három intézményben és a magyarországi egyetemek kihelyezett szakjain lehet megvalósítani a legfontosabb nemzetpolitikai stratégiákat – hangsúlyozta az előadó. Dr. Tonk Márton grafikonokon mutatta be részletesen a hallgatói arányszámok alakulását az évek során, amely nemcsak a magyar diákok viszonylatában mutat radikális csökkenést. A statisztikák fő konklúziója, hogy olyan szakokat kell indítani Romániában, amelyek még nincsenek magyar nyelven. Nem kérdés, hogy az erdélyi magyarságnak joga van állami finanszírozású egyetemet működtetni. A reálpolitikai megoldást az intézmények összefűzése és a közös stratégia kialakítása jelenti.
A tanácskozás újabb részében nem kevésbé tanulságos statisztikákat láthattunk a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosképzés múltjáról és távlatairól, amelyek szintén alátámasztották, hogy a demográfia ismerete nélkül nincs értelme felsőoktatási problémáról beszélni. Az idén hetven éves egyetem – amely egy bukaresti pártutasítás következtében 1962-ben lett vegyes nyelvű intézmény – számos problémával küzd. 2011-ben fogadta el a MOGYE az új chartát és 2012-ben született kormányhatározat az új kar alapításáról, de 2014-ben a magyar tisztségviselők lemondtak a be nem tartott egyezmény miatt. Jelenleg 23%-os az egyetemen a magyar oktatók aránya. Emellett jelentős fejlesztések is zajlanak az egyetemen: épül a gyógyszerészeti kar, sportlétesítmények és egyéb beruházások kapnak támogatást. A magyar lakosság születési arányszámának csökkenését, az asszimilációt itt is – mint más térségekben – csak a hagyományokra épülő értékrend, a családközpontúság, a szülőföldön való boldogulás segítése és főleg a gyermekvállalás állíthatná meg.
A konferencia befejező szakaszában Tolnay István, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem Igazgatótanácsának elnöke az erdélyi-partiumi magyar nyelvű egyházi tanintézmények huszonöt évét tekintette át, a feltárult lehetőségektől a (rideg) valóságig. Az egyházi iskolák évszázadokon át hitbeli és nemzeti megmaradásunk zálogai voltak, kevés nép dicsekedhetett ennyi és ilyen jelentős tanintézménnyel. A trianoni tragédia súlyos következménye lett azonban az utódállamokban az egyházi magyar iskolarendszer összezsugorítása; majd az 1948-as államosítás után az elorozott református intézményekből csak néhány középiskolát sikerült újraindítani, törvényi háttér nélkül. (1918-ban az erdélyi iskolák közel háromnegyede még felekezeti volt.) A globalizáció és identitásvesztés szorításában különösen fontos az évszázados hagyományú erdélyi egyházi oktatás helyreállítása. Bár az idén tavasszal életbe lépett oktatási törvény jobb, mint az előzőek, a felekezeti oktatás szempontjából még mindig nem megnyugtató: továbbra is egybemossa a felekezeti és magánoktatást. Tovább kell tehát harcolni, ám jó jel, hogy több egyházközség új óvodák, iskolák indítására készül.
Befejezésképp dr. Bodó Barna – 2007-ig a Babeş-Bolyai Tudományegyetem politikatudományi tanszékének adjunktusa, jelenleg a Sapientia Egyetem nemzetközi kapcsolatok tanszékének munkatársa – a kisebbségi iskolaválasztás kérdéseiről beszélt. A kisebbségi lét nehézségeit vizsgálva érdemes kiemelni a nemzeti identitásválság formáit: a hétköznapi életből kiszorított identitást; annak negatívvá formált alkotóelemeit; illetve a legsúlyosabb formát, a rasszizmust. A választóvonal tömb és szórvány között az iskolaválasztás tekintetében a legmarkánsabb. A statisztikák azt mutatják, hogy tömbben sokkal többen választják az anyanyelvi iskolát. Bár az oktatás meghatározó az anyanyelv őrzésében és művelésében, az egész felelősség nem hárítható az iskolákra. A szülők felelősségének megvitatása általában nem szerepel az oktatással kapcsolatos napirendeken, és ezen a helyzeten a civil kezdeményezés sokat segíthetne. (Dr. Bodó Barna átfogó kutatása a Mozaik2011 – Magyar Fiatalok a Kárpát-medencében című tanulmánykötetben jelent meg.)
Az Erdélyi Szövetség hagyományos és megszokott vendégszeretetének köszönhetően a közönség és az előadók a szellemiek után egy kis harapnivaló mellett is megismerhették egymást.
Laik Eszter
irodalmijelen.hu
2016. december 8.
Civilek és szellemi honvédők találkoztak Budapesten
December 2-án rendezték meg a Kárpát-medence legfontosabb civil szervezeteinek és szellemi honvédőinek ünnepi összejövetelét a Civil Összefogás Forum (CÖF) és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) évzáró ünnepségén.
A budapesti Szent Margit Gimnázium dísztermében a Kárpát-medence magyar régióinak civil szervezetei és a szellemi honvédők találkoztak. Nagyváradról jelen volt az eseményen dr. Fleisz János, a BINCISZ elnöke, az EMKE alelnöke és Fleisz Judit, a Sapientia Varadiensis Alapítvány alelnöke.
Megnyitó beszédében Csizmadia László CÖKA elnök megállapította: „a mai, pártérdekekkel és elaggott ideológiákkal tömjénezett világunkban olyan polgárokra van szükség, akik nemzetüket, a nemzetek közösségét a szuverenitás eszmeiségét követve kívánják megőrizni”, majd hozzátette: „a több mint kétezer kárpát-medencei szervezet megkérdőjelezhetetlen hozzáállással bizonyítja érdekeltségét a civil összefogást illetően”. Hangsúlyozta, hogy a civileknek fontos szerepük van abban, hogy a nemzeti kultúra fennmaradjon.
Ezután Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere tartott előadást, melyben kifejtette: „Magyarország erősödik, és ezt nemcsak a számok mutatják, hanem az is, hogy erősödnek polgári, nemzeti, keresztény közösségei”. Ezután kiemelte: „egy ország ereje nem elsősorban a gazdasági erejében, nem is kizárólag politikai erejében vagy tudományos eredményeiben van, hanem a közösségei erejében”. Aláhúzta azt is, hogy ma már nem elég defenzív módon megnyilvánulni: „Nem elég megvédeni azt, amink van, hanem vissza kell szerezni, ami a miénk volt.”
Dr. Fricz Tamás politológus a mai helyzetet elemezte. Rámutatott, hogy a liberális globalista erők teljesen vissza akarják szorítani a nemzeti eszmét és a demokráciát, ezek fölé akarják helyezni a globalizációt. Erre találták ki a PC kifejezést (political correctness), amely a liberális világ szellemi kifejezője. Ebben most léket ütött az új amerikai elnök megválasztása, aki a jó értelemben vett amerikanizmust és a nemzeti elvet a globalizáció elé helyezi. Véleménye szerint a magyarságnak továbbra is a nemzeti és demokratikus úton kell haladnia, amely tehát a mostani politikai irány folytatását jelenti.
A rendezvényen átadták a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) kuratóriumának „szellemi honvédő” díjait. A kitüntetést idén ifj. Tóth György szerkesztő-műsorvezető, dr. Völgyesi Miklós nyugalmazott bíró és a FOKUSZ, a Kárpát-medencei Kulturális Kapcsolatokért Közhasznú Egyesület vehette át. A résztvevők megkapták a Civilitika – A népfelség tudománya című könyvet, amely a civil társadalom jelenlegi problémáit elemzi.
Fleisz János
Kiegészítés: BINCISZ - Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége Reggeli Újság (Nagyvárad)
December 2-án rendezték meg a Kárpát-medence legfontosabb civil szervezeteinek és szellemi honvédőinek ünnepi összejövetelét a Civil Összefogás Forum (CÖF) és a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) évzáró ünnepségén.
A budapesti Szent Margit Gimnázium dísztermében a Kárpát-medence magyar régióinak civil szervezetei és a szellemi honvédők találkoztak. Nagyváradról jelen volt az eseményen dr. Fleisz János, a BINCISZ elnöke, az EMKE alelnöke és Fleisz Judit, a Sapientia Varadiensis Alapítvány alelnöke.
Megnyitó beszédében Csizmadia László CÖKA elnök megállapította: „a mai, pártérdekekkel és elaggott ideológiákkal tömjénezett világunkban olyan polgárokra van szükség, akik nemzetüket, a nemzetek közösségét a szuverenitás eszmeiségét követve kívánják megőrizni”, majd hozzátette: „a több mint kétezer kárpát-medencei szervezet megkérdőjelezhetetlen hozzáállással bizonyítja érdekeltségét a civil összefogást illetően”. Hangsúlyozta, hogy a civileknek fontos szerepük van abban, hogy a nemzeti kultúra fennmaradjon.
Ezután Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere tartott előadást, melyben kifejtette: „Magyarország erősödik, és ezt nemcsak a számok mutatják, hanem az is, hogy erősödnek polgári, nemzeti, keresztény közösségei”. Ezután kiemelte: „egy ország ereje nem elsősorban a gazdasági erejében, nem is kizárólag politikai erejében vagy tudományos eredményeiben van, hanem a közösségei erejében”. Aláhúzta azt is, hogy ma már nem elég defenzív módon megnyilvánulni: „Nem elég megvédeni azt, amink van, hanem vissza kell szerezni, ami a miénk volt.”
Dr. Fricz Tamás politológus a mai helyzetet elemezte. Rámutatott, hogy a liberális globalista erők teljesen vissza akarják szorítani a nemzeti eszmét és a demokráciát, ezek fölé akarják helyezni a globalizációt. Erre találták ki a PC kifejezést (political correctness), amely a liberális világ szellemi kifejezője. Ebben most léket ütött az új amerikai elnök megválasztása, aki a jó értelemben vett amerikanizmust és a nemzeti elvet a globalizáció elé helyezi. Véleménye szerint a magyarságnak továbbra is a nemzeti és demokratikus úton kell haladnia, amely tehát a mostani politikai irány folytatását jelenti.
A rendezvényen átadták a Civil Összefogás Közhasznú Alapítvány (CÖKA) kuratóriumának „szellemi honvédő” díjait. A kitüntetést idén ifj. Tóth György szerkesztő-műsorvezető, dr. Völgyesi Miklós nyugalmazott bíró és a FOKUSZ, a Kárpát-medencei Kulturális Kapcsolatokért Közhasznú Egyesület vehette át. A résztvevők megkapták a Civilitika – A népfelség tudománya című könyvet, amely a civil társadalom jelenlegi problémáit elemzi.
Fleisz János
Kiegészítés: BINCISZ - Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége Reggeli Újság (Nagyvárad)