Az egykori Székelyudvarhely: Szabó Dezső emlékezete
Négy évet tanított Udvarhelyen a vegyes megítélésű tanárember. Befutballozta Ady Endrét a kisvárosba „Minden magyar felelős minden magyarért" – többek között ezt az idézetet köszönhetjük Az elsodort falu szerzőjének, aki agilis élete alatt több politikai és irodalmi irányzathoz egyszerre tartozott, illetve nem.
Az irodalomtudomány és a történelem vegyes képet fest róla, tartották egyszerre antiszemitának és antifasisztának is.
Nem célunk ítélkezni, csupán röviden bemutatni azt, hogy milyen hatással lehetett Szabó Dezső az első világháború előtti években Székelyudvarhelyre. 1909-től ugyanis négy évet itt élt és dolgozott tanárként. Kolozsvártól Udvarhelyig
135 évvel ezelőtt, 1879. június 10-én született a huszadik század első felének egyik legellentmondásosabb, vegyes megítélésű magyar prózaírója. Szabó Dezső Kolozsváron, a Felsőszén utcában jött a világra, elég szegény családban. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapestre került egyetemre.
Nyelvésznek készült, nagy reménységet láttak benne, de izgága és ellentmondásos természete mind tovább és tovább sodorta, így került 1909 őszén a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolába.
Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és igen magas szinten bírta a francia nyelvet, többször járt Párizsban, illetve személyesen ismerte a budapesti, akkori nagy magyar írókat, költőket, újságírókat, Udvarhelyről is gyakran vonatozott Pestre.
„...én aztán messzebb áradtam"
Ami a Székelyudvarhelyen való négyéves tanárkodását illeti, a legtöbbet az Életeim című önéletrajzából tudhatunk meg – nyilván, kortársai teljesen más képet festenének az ifjú tanárról.
Harminc éves volt, amikor Udvarhelyre került, és enyhén szólva nem volt egy visszahúzódó, csendes típus. Igazi bohém, nagyvilági embernek számított akkoriban: a csendes kisvároska lakói nem feltétlenül fogadták el a mindig elegáns, drága ruhákban járó, mulatozó, szőke, göndör sörényű „tanárurat". „Székelyudvarhely! Székelyudvarhely! Kicsike székely városka, apró emberfészek, melyben az oda száműzött nagy madár négy évig verdesett fiatal szárnyaival, ahol már lemondott a szabadulás lehetőségéről, a végtelen horizontok hívásáról: azután, hogy otthagyhattalak, milyen kedvessé otthonosultál az emlékemben! (...)
A sétatér egyik oldalán folyt a Küküllő, mikor vize volt hozzá, ami nem mindig történt. (...) Ketten voltunk a kis város szertelenje, de én aztán messzibb áradtam." – írja városunkról és magáról.
Mint az írásból vastagon kitűnik, Szabó Dezsőnek egy kis egóért bizony nem kellett a szomszédba mennie. Magyarországi kortársai, irodalmi munkáinak kritikusainak visszaemlékezései szerint sem volt egy egyszerű eset.
Székelyudvarhelyi tartózkodásakor történt, hogy a középiskolai tanárok több megbecsülést követeltek az akkori minisztériumtól, s a tiltakozó levelet éppen ő fogalmazta meg, amiben többek között ez a híressé vált mondta is áll: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni."
A kiáltvány annyira jól sikerült, hogy maga Tisza István válaszolt rá, majd Szabó viszontválaszát a Nyugat hozta le 1911-ben. Egycsapásra ismert ember lett, holott szépirodalmat még nem nagyon írt – ezért persze fegyelmit kapott.
Dezső úrfi, a botrányhős
Nemcsak ezért: Szabó négyéves udvarhelyi tartózkodása alatt rengeteg olyan dolgot tett, ami – ahogy ő is leírja – nem feltétlenül felelt meg az akkori társadalmi normáknak. Az még igen, hogy harminc-harminckét éves fejjel 16-17 éves lányokat csábított el, aminek egyébként örültek is a lányok szülei, hogy szemük fénye „Dezső úrfival" jár.
Annak például nem nagyon, amikor a Kossuth utcán végigvonuló disznócsordát lakása ablaka alá (a Flórián-házban lakott) csődített úgy, hogy rohadt almákat engedett le az ablakból spárgán, és iszonyatos sivalkodást idézett elő.
Diákjai imádták: azon kívül, hogy kitűnő pedagógus volt, nagyon sokszor rendezett tivornyákat lakásán vagy „Cumó néninél" – a hölgy kocsmája valahol a mai Kossuth utca alsó részén lehetett.
A tanulókkal rendszeresen kirándult a környékre, de olyan is előfordult, hogy a lakásában tartott „bulin" a cigányzenekar háromszor húzta el a Marsellaise-t, amit az ablaka alá csődült tömeg is velük együtt énekelt. Máskor a trágyaszállító kocsisokba kötött bele a Kossuthban, vagy éppen az utca kirakatait összecserélgette alispán barátja vállain ülve.
Adyt ő focizta be Székelyudvarhelyre
A székelyudvarhelyi éveit leíró részek között Ady Endréről és a Szabó által nagyon lenézett pesti baráti társaságáról is ír: „Igen sokszor megjátszotta a teljesen elázott embert, csak hogy durvaságokat mondhasson a körülötte levőknek. Néha, megfelelő környezete kedvéért, adta a modern intellektuellt és beszélt agytrust-finomságokat. Ezt a pózát bírtam a legkevésébé.". Pedig Ady akkoriban modernnek számító költészetét nagyon szerette – mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Udvarhelyen, ahol akkoriban ki nem állhatták a költő verseit, ő ismertette meg diákjaival az Ady-verseket.
Sőt 1911-ben a megyeháza dísztermében, a mai Szent István-terem, egy nagyhatású, többórás előadást is tartott, amin megszerettette az udvarhelyiekkel Adyt, habár előzően többen is megfenyegették. Az előadás végén az összes akkor megjelent Ady-antológiát megvásárolták az udvarhelyiek. „Az öreg vármegyeházán mindent lehengerlő diadalt aratott az új költészet." – írja önélatrajzában, majd frappánsan jegyzi meg, hogy „befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe", aminek az lett az eredménye, hogy „Székelyudvarhelyen háromszor annyian járatják a Nyugatot , és ötször annyi Ady-kötetet adnak el, mint egész Kolozsvárt!"
1913-ban viszont váltani kényszerült: budapesti tartózkodása alatt egy újságból tudja meg, hogy áthelyezték Sümegre. Az Életeimben ilyen búcsúsorokat ír Udvarhelyről: „És ez a város, ahol olyan féktelenül unatkoztam, és féktelenül éltem, ahol mintegy új születés lázában gyötrődtem, és ahol sokszor éreztem nem egy halál szelét: a jó emlékezés csendes holdvilágába nyugszik lelkem távoli mezőin. Ez a levegő, ezek az arcok, ezek a vergődések és lázak is kellettek ahhoz, hogy felhangolják azt a zongorát, amelynek kiszálló dallamai később egy országnak voltak rajongása vagy dühe."
A tragikus vég
Szabó Dezső később, az első világháború után lett befutott író Az elsodort falu című regénnyel, utána folyamatosan jelentek meg munkái, illetve saját folyóirata is volt Lúdas Mátyás címmel.
1945. január 13-án halt meg Budapesten, a József körút 31. szám alatt – itt élt a város ostromakor, 65 évesen itt írta a befejezetlen önéletrajz utolsó, ránk maradt részeit.
Naponta ment le az óvóhelyre, éhezett – a feltételezések szerint legyengült, éhen halt, de olyan verzió is van, hogy valamilyen fertőző betegséget kapott el, és az ostromlott városban gyógyszer nem lévén, szervezete nem bírta ki a betegséget.
A ház lakói egy vendéglői szekrénybe tették tetemét és ott, a Rákóczi téren temették el tíz nap múlva. Négy évvel később kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is ott áll.
Az Életeim utolsó részeinek mintegy kétezer oldalnyi kézirata egy fekete táskában volt: a lakását feldúló katonák a lapok egy részét ablaktömésre és vécépapírként használták, szerencsére nagyrésze megmenekült, de teljes, cenzúrázatlan kiadása csak a rendszerváltás után jelenhetett meg.
Az udvarhelyi Flórián-ház falán (a Kossuth sarkán áll, ma a Romarta üzlet van a földszinten), egykori lakóhelyén, emléktábla őrzi emlékét, ezt 1999-ben helyezték el Katona Ádám tanár kezdeményezésére. A fém-dombormű alatt ez a felirat olvasható: „A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Szabó Dezső emlékére, aki 1909 ősze és 1913 nyara között Székelyudvarhelyen élt, tanított és küzdött az igazságért." Egykori iskolája ma neves tanárai között tartja számon, emlékezete írásaiban, köteteiben él. Még mielőtt valaki ítélkezne felette egy évszázad után, inkább olvasson bele a munkáiba – elképzelhető, hogy néha nem feltétlenül ért egyet az általa vallott elvekkel, de az is, hogy kiváló olvasmányélménnyel gazdagodik.
A Duna Televízió Száműzött magyar irodalom című műsorának Szabó Dezsőre vonatkozó részét itt lehet megtekinteni, illetve egy háromrészes portréfilm szintén megtekinthető a legnépszerűbb videómegosztón: első, második, harmadik rész.
Írásunkhoz felhasználtuk Szabó Dezső Életeim című kötetét, valamint Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című munkáját, illetve más helytörténeti forrásanyagokat.
Katona Zoltán
uh.ro/kultúra. Erdély.ma

Terekbe és udvarokba rejtett múlt
Annyi kocsmája van, hogy a mókus kimehet a városból a cégértáblákon ugrálva – állították Székelyudvarhelyről a század elején. Nemcsak erről, hanem az ezekhez kötődő személyekről tudtak meg többet azok, akik részt vettek a Sétapálca-túrán.
Kávéscsészéből felhörpintett konyakkal indult a túra, amelyet dr. Gidó Csaba történész és Péter Ildikó, a Székelyudvarhelyi Közösségi Alapítvány PR-felelőse vezetett. A séta a Kossuth utca 20. szám alatti udvarból indult. A mintegy ötven érdeklődő többsége a helyszínen tudta meg, hogy a túra fizetős, mégsem mondtak le a felfedező sétáról. Nem is bánták meg, hiszen Gidó Csaba anekdotákkal, történetekkel és érdekes szereplőkkel fűszerezte a történelmi adatokat, mindezt pedig Péter Ildikó a korabeli életmódról és divatról mesélve egészítette ki.
A történetmesélés hangsúlyát a 19. századra tette Gibó Csaba, ugyanis mint mondta, ekkor kezdődött el Székelyudvarhely tényleges fejlődése, így a túra alatt számos olyan épület történetét fedte fel, amely az Osztrák–Magyar Monarchia idején épült, de beszámolójában természetesen a korszak kulturális életét is felelevenítette a történész. A túra kiindulópontja régen is közismert volt, hiszen vendéglő és kaszinó állt a helyén, ahol a város elitje, valamint az értelmiségiek előszeretettel töltötték az estéket. Az udvarról kitérve az egykori Botos utcába vezetett tovább Gidó Csaba és Péter Ildikó, a mai Kossuth Lajos utcából egykoron fiákerek indultak, ugyanitt korzóztak a fiatalok is, szüleik pedig az ablakokból figyelték az utca életét.
A séta következő állomása az egykori alsó piactér volt, a jelenlegi Emlékezés Parkja mellett. Itt derült ki, hogy a városháza eredetileg más helyszínen volt, amely egyben színházi esteknek és táncos mulatságoknak is otthont adott. Az 1880-as évek végére az utóbbiak megszervezését betiltotta az akkori alispán, ugyanis az épület életveszélyesen rossz állapotba került. Ennek ellenére a későbbiekben még számos táncmulatságot szerveztek ott. Egyébként nem volt hiány vendéglőkből és „bodegákból” a városban – árulta el Gidó Csaba –, a század elején úgy tartották számon, hogy annyi kocsma volt Székelyudvarhelyen, hogy ezek cégérein a mókus kimehetett volna a városból.
Továbbhaladva a sétáló társaság megismerhette az egykori Ferenczy Vendéglőt, melynek hírét messze vitte a kiváló bárányflekken és a csigabéles, de remek konyhája mellett híres volt arról is, hogy az Állami Főreáliskola (a mai Eötvös József Szakközépiskola) tanárai előszeretettel töltötték ott lyukasóráikat, és Tomcsa Sándor is gyakori vendége volt a vendéglőnek.
A következő állomás a hajdani alsó piactér kiemelkedő, eklektikus stílusú épülete volt, valamint az előtte található Millenniumi Emlékmű. A két világháború közötti adóztatás elfojtotta a dualizmus alatt elkezdődött látványos fejlődést, emellett a város lakossága is sokat csökkent. A keserű történelmi tények ellenére továbbra is maradtak derűs történetek, amelyeket Gidó Csaba és Péter Ildikó a következő és egyben utolsó állomásnál, a várossal egyidős felső piactéren osztott meg a sétáló társasággal. A mai Márton Áron téren a történész a huszadik század eseményeivel együtt vázolta, hogy miként módosult a tér arculata, a beszélgetéshez pedig a túrán sétáló Várday Zsolt építészmérnök is csatlakozott, beavatva sétálótársait a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium épületének titkaiba.
A polgárosodó Székelyudvarhely meglehetősen divatos volt, pesti szabók készítették a ruhákat, és számos irodalmi estre jártak az értelmiségiek – árulta el Péter Ildikó. A század elején a kisváros egyik legismertebb figurája nem is udvarhelyi, hanem a Kolozsváron született Szabó Dezső tanár volt. Noha a fiatal férfi csupán öt évig tanárkodott Udvarhelyen, bohém életvitelével, feltűnő ruházatával rendszeresen felbolygatta a kisváros életét, botrányaival tette emlékezetessé ittlétét. Amellett, hogy rohadt almákkal csalogatta a disznókat a város legtehetősebb családjának háza elé, a „tanár úrfi” híres volt arról is, hogy 16–17 éves lányokat csábított el. Annak ellenére, hogy valódi botrányhős volt, Szabó Dezsőt remek pedagógusként tartották számon, emellett a város irodalmi életét is gazdagította.
Mivel többnyire helybéliek alkották a sétáló társaságot, a múlt emlékeit a személyes emlékek egészítették ki. A séta alatt gyakran nevetett fel egy-egy részvevő a felidézett emlékek kapcsán, s olykor nosztalgiázva elevenítették fel a cukrászdákat és boltokat, amelyek ma már csak a múlt részei. Talán emiatt is több, mint egyszerű túravezetés, ezért is mehetnek haza többel azok is, akik már számtalanszor fordultak meg a város utcáin. Legközelebb csütörtökön, június 25-én lehet túrázni „sétapálcával”, ám ezúttal bringázva fedezhetik fel a város múltját a részvevők. A Márton Áron térről indulva kerekezve vezeti a túrát Gidó Csaba, az útvonal a Jézus-kápolnát és a Szejkét is érinti.
Veres Réka
Székelyhon.ro