Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Székely Szó
6 tétel
1999. szeptember 21.
A 85 éves Jakab Antalt, régi munkatársát köszöntötte a lap. Jakab Antal Erdélyből átszökött a határon, 1935-ben az induló Kelet Népe egyik szerkesztője. 1936-ban jelent meg Debrecenben a Számadás irodalmi folyóirat, az első szám vezércikkét Jakab Antal írta. Azután hazatért Szatmárnémetibe. Először kőműves volt, majd a Szatmári Újság munkatársa lett, később a Brassói Lapokhoz ment, azután a sepsiszentgyörgyi Székely Néphez, a marosvásárhelyi Székely Szóhoz. Kacsó Sándor hívására 1947 nyarán ment Bukarestbe, az induló országos napilaphoz, a Romániai Magyar Szóhoz. És innen három év után ismét vissza Szatmárra és a vakolókanálhoz. Szatmárról Kolozsvárra ment, építő ipari technikusi minőségben. Fia és lánya újságíró lett (K. Jakab Antal és Jakab Márta), sőt ma már unokája, Jakab Lőrinc a Kolozsvári Rádiónál van. Õ pedig kikerült az újságírásból. De azért néha írt, álneveken ide-oda. És 40 évi kitiltás után 1989 karácsonyán úgy érezte, számára is eljött a felszabadulás. Újra írhatott. A kolozsvári Szabadságban, a bukaresti Orient Expresszben, és egykori lapjában, a Romániai Magyar Szóban is. - Egy idő után már nem kerültek be a lapokba írásai. Ekkor kezdte el írni íróasztalfiókja számára Búcsú az újságírástól című vallomását. /A Romániai Magyar Szó egykori szerkesztője, Jakab Antal 85 esztendős. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 21./
2002. március 9.
Gyergyószentmiklós 1907-ben nyert városjogot. 1898-tól újságja van Gyergyószentmiklósnak, a Gyergyói Hírlap. 1901-től jelenik meg a Gyergyó című hetilap, 1905-től Csíkvármegye címmel indul újabb hetilap. 1920 és 1931 között jelent meg a Székely Szó. A második világháború alatt jelent meg a Gyergyó és Vidéke. 1945 elején Csíki István szerkesztésében jelent meg a Székely Vasárnap. 1945 után a városi művelődési ház köré szerveződik a művelődési élet. Az 1952-ben alakult Gyergyói Múzeumnak, első két vezetője Csiby Andor és Bálint Ákos anyaggyűjtéssel, majd Tarisznyás Márton múzeumigazgató másfél évtizedes munkája során (1956-1980) tudományos feldolgozásokkal és közlésekkel élesztgette a közösség társadalmi, történelmi önismeretét. A helyismereti kutatást, diákjaival együtt Garda Dezső tanár, történész (jelenleg országgyűlési képviselő) folytatta. 1962-ben indult az irodalmi kör, 1976-ban felvette a város szülöttének, Salamon Ernő költőnek a nevét. A második világháború utáni Gyergyószentmiklós első irodalmi jellegű kiadványa 1980-ban jelent meg, Líceum címmel. Az irodalmi kör élén egy ideig dr. Kercsó Attila állt. Az 1989-es fordulat után az irodalmi kör iránti érdeklődés alábbhagyott. /Bölöni Domokos: Élet Kis-Szibériában. = Népújság (Marosvásárhely), Múzsa melléklet, márc. 9./
2005. február 15.
A gyergyószárhegyi „Laji bá” néven ismert Színi Lajos székely népi író műveinek egy részét Küsdeg nyüszkölések /Havas Kiadó, Kézdivásárhely/ címmel rendezte sajtó alá Sántha Attila, az író Nyüszkölések a feredőn, s a nagy vizek martyán című könyve 1937-es második kiadása, és Az őzolló, s más küsdeg nyüszkölések 1936-os kiadása alapján. Február 12-én Gyergyószárhegyen és Gyergyószentmiklóson volt a könyv bemutatója. Kiss Portik Irén néprajzos arra a folklorizációs jelenségre hívta fel a figyelmet, amely nyomán az egyes népköltészeti ihletésű irodalmi műveket, vagy azokban szereplő anekdotákat integrálja a népi kultúra, mint ahogy az a Színi Lajos anekdotáival, vagy Petőfi egyes verseivel történt. Laji bá 1916-tól kezdődően adta ki ízes, humoros elbeszéléseket tartalmazó köteteit. Színi Lajos volt az utolsó magyar „ponyvás” író, aki szekéren hordta körbe könyveit, és ponyváról árulta. Családja nemigen értékelte az 1933-ban elhunyt író munkáját. Színi Lajos kora jelentős újságírója volt, aki több napilapot tudósított, és időszakosan szerkesztette a Borszéki Lobogót, a Székely Földet és a Székely Szót. /Gál Éva Emese: Színi Lajos „Küsdeg nyüszkölései”. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 15./
2012. március 31.
Amikor a kevesebb több
– Jegyzetek az Időtár III. margójára* –
Az Időtár első kötetének megjelenésekor lelkesen köszöntöttem Sebestyén Mihály vállalkozását, hiszen egy történész számára is merész dolog évszázadokon átívelő hiteles adatok kronológiába rendezése, még ha csak egyetlen városról is van szó. Tudják ezt jól a lexikon- és szótárszerkesztők. Emlékszem, annak idején, amikor a Kriterion Kézikönyvek sorozatában két kisméretű kötetben megjelent a Történeti kronológia (1976), amely a világ ill. Európa történelmét rendezte sorba a kezdetektől napjainkig, szinte naponta mankóm volt, és sokszor ma is, ha történelmi vonatkozású témával foglalkozom. Igaz, ez csapatmunka volt.
Az egyéni vállalkozásoknak ilyen munkák esetén megvan az előnyük, de nagyon sok a hátrányuk, ami csak most, az Időtár harmadik kötetéből derül ki. A szerző érvelése, hogy miért sikerült ily vaskosra 25 év története, nem könnyíti meg az érdeklődő olvasó vagy kutató dolgát. Sőt! Alig tud kiigazodni a sok fölösleges esemény felsorolása között, és megtalálni a lényeget. Mert miért fontos pl., hogy Bernády mikor vitte lányát gyógykezelésre vagy mikor betegeskedett? Ha belenézünk a könyvbe, különösen a névmutató bizonyság az arányok eltolódására. Úgy tűnik, hogy akkoriban a világ Marosvásárhelyen Bernády körül forgott, miközben persze a román hatalom berendezkedett és fontos ipari-gazdasági kérdések is napirenden voltak.
Bernády után Bürger Albert, Dandea Emil, Fekete Andor, Harsia Ioan ügyvéd, polgármester, Kovács Elek hírlapíró, Popescu Adrian ügyvéd, polgármester, prefektus, képviselő, Radó Sándor építészmérnök, alpolgármester, Vescan Ioan ügyvéd, prefektus, akik neve még gyakori, de természetes arányokban, hiszen mégiscsak ők vezették a várost.
A kultúra elég mostohagyereke az Időtárnak. Kezdem azzal, ami a legszembetűnőbb: Osvát Kálmán és Osvát Ernő nevét végig Osváthnak írják, holott elemi dologról, felvett írói névről van szó, s ha belenéztek volna bármely lexikonba, a Mentornál megjelent Osvát-könyvekbe vagy a Zord Időbe, akkor ez az óriási baki, sőt hiba nem fordul elő, s így nem kérdőjelezné meg a többi információt is. Már csak azért is, mert akkoriban létezett egy másik Osváth, aki th-val írta a nevét! Legutóbb Csordás Attila Osvát Kálmán könyvei című tanulmányában (in a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret azaz IRIS-ében, 2011, Bp.) foglalkozik a két Osvát nevének írásával, és Kálmán műveivel a Mentornál megjelent könyvei okán.
Más névelírásokat és hibákat is találtam bőven az átböngészett oldalakon, hosszú lenne a sora. Sokkal fájóbb az, hogy Osvát és a többi író munkásságát felületesen kezeli, a Zord Időbe bele sem nézett, mert szerepelne akkor, hogy Sipos Domokos, Balogh Endre és Nyirő József a Zord Idő novellapályázatán indult el, hogy Osvát után ki volt a főszerkesztő stb. Nem tudjuk meg azt sem, hogy mi az az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend), amelyet Berde Mária alapított épp azért, mert a Szépmíves Céh és a Helikon nem vállalta a Szentségvivők című regénye kiadását, amely Vásárhely, a Zord Idő és szerkesztőinek kulcsregénye az impériumváltás első éveiben, és jó nagy port kavart akkoriban.
Morvay Zoltán nyomdász, író, publicista sem jutott sokkal jobb sorsra.
Nem tudjuk meg pl., hogy Móricz Zsigmond hogy került Vásárhelyre, ki hívta 1926. december 12-én?
Azt sem tudjuk meg, hogy kik voltak a kor jeles színészei például, egy-két kivétellel, akik az akkor még állandó színházzal nem rendelkező városban felléptek.
Egyszóval a kultúra, az értelmiségi emberek verejtéket izzadó munkája, hogy a magyarság, a magyar kultúra megmaradjon ebben a városban, alig köszön vissza ebben az Időtárban. Ha belenézünk a felhasznált irodalomba, némi magyarázatot találunk, hisz zömmel 2000 után megjelent kiadványok, könyvek szerepelnek benne, s a korabeli sajtóból mindössze a Székely Napló és a Székely Szó adatait használta. Nem ártott volna kézbe venni a Zord Idő mellett Morvay Zoltán Tükör c. lapját vagy akár az Erdélyi Helikont, hiszen az ott megjelent, Vásárhelyen élő írók munkája is a város szellemi életéhez tartozott.
Ezért vélem úgy, hogy kevesebb több lett volna, és a hangsúlyokat másként kellett volna elhelyezni politika, ipar és kultúra között. A sok fölösleget elhagyni, jobban szelektálni, mert bármilyen közelmúlt is ez, 100 év múlva már régmúlt lesz.
A szerző szelektívebb szemlélete révén, és egy hozzáértő szerkesztő kezéből lehet, hogy nem ilyen vaskos, de használhatóbb, pontosabb könyv került volna az olvasó asztalára.
*Időtár III. Marosvásárhely történeti kronológiája 1919-től 1944-ig. Összeállította Sebestyén Mihály. Szerkesztette és a szöveget gondozta Szőcs Katalin. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely)
– Jegyzetek az Időtár III. margójára* –
Az Időtár első kötetének megjelenésekor lelkesen köszöntöttem Sebestyén Mihály vállalkozását, hiszen egy történész számára is merész dolog évszázadokon átívelő hiteles adatok kronológiába rendezése, még ha csak egyetlen városról is van szó. Tudják ezt jól a lexikon- és szótárszerkesztők. Emlékszem, annak idején, amikor a Kriterion Kézikönyvek sorozatában két kisméretű kötetben megjelent a Történeti kronológia (1976), amely a világ ill. Európa történelmét rendezte sorba a kezdetektől napjainkig, szinte naponta mankóm volt, és sokszor ma is, ha történelmi vonatkozású témával foglalkozom. Igaz, ez csapatmunka volt.
Az egyéni vállalkozásoknak ilyen munkák esetén megvan az előnyük, de nagyon sok a hátrányuk, ami csak most, az Időtár harmadik kötetéből derül ki. A szerző érvelése, hogy miért sikerült ily vaskosra 25 év története, nem könnyíti meg az érdeklődő olvasó vagy kutató dolgát. Sőt! Alig tud kiigazodni a sok fölösleges esemény felsorolása között, és megtalálni a lényeget. Mert miért fontos pl., hogy Bernády mikor vitte lányát gyógykezelésre vagy mikor betegeskedett? Ha belenézünk a könyvbe, különösen a névmutató bizonyság az arányok eltolódására. Úgy tűnik, hogy akkoriban a világ Marosvásárhelyen Bernády körül forgott, miközben persze a román hatalom berendezkedett és fontos ipari-gazdasági kérdések is napirenden voltak.
Bernády után Bürger Albert, Dandea Emil, Fekete Andor, Harsia Ioan ügyvéd, polgármester, Kovács Elek hírlapíró, Popescu Adrian ügyvéd, polgármester, prefektus, képviselő, Radó Sándor építészmérnök, alpolgármester, Vescan Ioan ügyvéd, prefektus, akik neve még gyakori, de természetes arányokban, hiszen mégiscsak ők vezették a várost.
A kultúra elég mostohagyereke az Időtárnak. Kezdem azzal, ami a legszembetűnőbb: Osvát Kálmán és Osvát Ernő nevét végig Osváthnak írják, holott elemi dologról, felvett írói névről van szó, s ha belenéztek volna bármely lexikonba, a Mentornál megjelent Osvát-könyvekbe vagy a Zord Időbe, akkor ez az óriási baki, sőt hiba nem fordul elő, s így nem kérdőjelezné meg a többi információt is. Már csak azért is, mert akkoriban létezett egy másik Osváth, aki th-val írta a nevét! Legutóbb Csordás Attila Osvát Kálmán könyvei című tanulmányában (in a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret azaz IRIS-ében, 2011, Bp.) foglalkozik a két Osvát nevének írásával, és Kálmán műveivel a Mentornál megjelent könyvei okán.
Más névelírásokat és hibákat is találtam bőven az átböngészett oldalakon, hosszú lenne a sora. Sokkal fájóbb az, hogy Osvát és a többi író munkásságát felületesen kezeli, a Zord Időbe bele sem nézett, mert szerepelne akkor, hogy Sipos Domokos, Balogh Endre és Nyirő József a Zord Idő novellapályázatán indult el, hogy Osvát után ki volt a főszerkesztő stb. Nem tudjuk meg azt sem, hogy mi az az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend), amelyet Berde Mária alapított épp azért, mert a Szépmíves Céh és a Helikon nem vállalta a Szentségvivők című regénye kiadását, amely Vásárhely, a Zord Idő és szerkesztőinek kulcsregénye az impériumváltás első éveiben, és jó nagy port kavart akkoriban.
Morvay Zoltán nyomdász, író, publicista sem jutott sokkal jobb sorsra.
Nem tudjuk meg pl., hogy Móricz Zsigmond hogy került Vásárhelyre, ki hívta 1926. december 12-én?
Azt sem tudjuk meg, hogy kik voltak a kor jeles színészei például, egy-két kivétellel, akik az akkor még állandó színházzal nem rendelkező városban felléptek.
Egyszóval a kultúra, az értelmiségi emberek verejtéket izzadó munkája, hogy a magyarság, a magyar kultúra megmaradjon ebben a városban, alig köszön vissza ebben az Időtárban. Ha belenézünk a felhasznált irodalomba, némi magyarázatot találunk, hisz zömmel 2000 után megjelent kiadványok, könyvek szerepelnek benne, s a korabeli sajtóból mindössze a Székely Napló és a Székely Szó adatait használta. Nem ártott volna kézbe venni a Zord Idő mellett Morvay Zoltán Tükör c. lapját vagy akár az Erdélyi Helikont, hiszen az ott megjelent, Vásárhelyen élő írók munkája is a város szellemi életéhez tartozott.
Ezért vélem úgy, hogy kevesebb több lett volna, és a hangsúlyokat másként kellett volna elhelyezni politika, ipar és kultúra között. A sok fölösleget elhagyni, jobban szelektálni, mert bármilyen közelmúlt is ez, 100 év múlva már régmúlt lesz.
A szerző szelektívebb szemlélete révén, és egy hozzáértő szerkesztő kezéből lehet, hogy nem ilyen vaskos, de használhatóbb, pontosabb könyv került volna az olvasó asztalára.
*Időtár III. Marosvásárhely történeti kronológiája 1919-től 1944-ig. Összeállította Sebestyén Mihály. Szerkesztette és a szöveget gondozta Szőcs Katalin. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 14.
A tisztánlátás érdekében
A zsidó lakosság számának alakulása a 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben Gyergyószentmiklóson: 1857–1869: 15 fő. 1880: 8 fő. 1890: 39 fő. 1900: 177 fő. 1910: 321 fő. 1920: 270 fő. 1930: 619 fő.
A Gyergyói-medencét jelentő gyergyószentmiklósi járásban 1920-ban 592, a gyergyótölgyesi járásban pedig 471 izraelitát írtak össze. Őket az erdő faanyaga vonzotta a Gyergyói-medence településeire. Az első világháború előtt mint fakereskedelemmel és fakitermeléssel foglalkozó szakemberek kerültek Gyergyószentmiklósra. Számuk az agrárreformnak köszönhetően is emelkedett. Ők ugyanis tudták, hogy olcsó áron fához fognak jutni a kisajátítás által veszélyeztetett nagy erdőtulajdonosok részéről.
A gyergyószentmiklósi székelyek és a magyarörmények testvérgyülekezetként fogadták a zsidó közösség tagjait. Helyet adtak nekik az Ipartestületben, a Kereskedői Körben, támogatták a zsinagóga felépítését. Ha Gyergyó lakossága nem lett volna nyitott a zsidó közösséggel szemben, nem növekedett volna itt olyan gyorsan a 20. század első felében a zsidó lakosság számaránya. A korabeli Gyergyószentmiklós népességének a megoszlására vonatkozóan két évet emelnék ki: 1921 decemberében a román hatóságok 9290 személyt írtak össze Gyergyószentmiklóson. Ebből magyar 8784, zsidó 209, román 159, szerb 51, német 45, szász 23, orosz 12, bulgár 2, török 1 volt, 5 személy pedig nem nevezte meg nemzetiségét.
Az 1930-as évi népszámlálás adatait a Székely Szó szerkesztője a következőképen mutatta be: „Az összlakosság száma 10341. Ebből férfi 4969, míg nő 5372, tehát 403-mal több nő él városunkban, mint férfi. A lakosság 1561 házban lakik, tehát minden lakóházra 7 személy esik. Vallás, hit és felekezet szerint következő az eloszlás: görög keleti 174, görög katolikus 501, római katolikus 8390, örmény katolikus 179, református 494, izraelita 624, lutheránus 15, evangélikus 23, unitárius 9, adventista 28, vallás nélküli 4.”
A horthysta Magyarországon nem üldözték a zsidókat, nem szerveztek ellenük pogromokat, mint ahogy az Antonescu tábornagy Romániájában történt. 1940-től 1944 márciusáig 180.000 zsidó menekült Magyarországra. Magyarország német uralom alá kerülése után kezdődött meg a zsidók összegyűjtése, majd gettóba való szállítása. Nem lehetett ez másképp Gyergyószentmiklóson sem.
De Örményi Antal rendőrkapitány inkább lemondott tisztségéről, mintsem megszervezze a gyűjtőtábor létrehozását. Gyergyószentmiklós magyar lakossága mindent elkövetett a zsidó városlakók megmentéséért. Nem rajtuk múlt, hogy ez 1944. május 3-án nem sikerült. A németek a nekik alárendelt hatóságokat rákényszeríttették a parancs teljesítésére. 1990 után a Holokauszt-megemlékezések során a nem magyar vezérszónokok néha burkoltan, esetenként pedig nyíltan a gyergyószentmiklósi magyarokat tették felelőssé a hetven évvel ezelőtt történtekért. 1992-ben a korabeli prefektus, Voşloban tett ilyen jellegű megbélyegző kijelentést, most pedig a külügyminisztérium megbízottja a magyarokat marasztalta el. Szerencsére Szmuk Éva néni román nyelven elmondott emlékezésében kiemelte, hogy a Vaskertesben sokkal jobb viszonyok voltak, mint bárhol máshol a gyűjtőtáborokban. Ennek ellenére a szervezők a megemlékezések során bélyeget hagytak rajtunk, az iskola homlokzatán. Hadd érezze a Vaskertes iskola tanulója ősei kollektív bűnösségét az 1944. május 3-án történtekért.
Garda Dezső. Székelyhon.ro
A zsidó lakosság számának alakulása a 19. század második felében és a 20. század első évtizedeiben Gyergyószentmiklóson: 1857–1869: 15 fő. 1880: 8 fő. 1890: 39 fő. 1900: 177 fő. 1910: 321 fő. 1920: 270 fő. 1930: 619 fő.
A Gyergyói-medencét jelentő gyergyószentmiklósi járásban 1920-ban 592, a gyergyótölgyesi járásban pedig 471 izraelitát írtak össze. Őket az erdő faanyaga vonzotta a Gyergyói-medence településeire. Az első világháború előtt mint fakereskedelemmel és fakitermeléssel foglalkozó szakemberek kerültek Gyergyószentmiklósra. Számuk az agrárreformnak köszönhetően is emelkedett. Ők ugyanis tudták, hogy olcsó áron fához fognak jutni a kisajátítás által veszélyeztetett nagy erdőtulajdonosok részéről.
A gyergyószentmiklósi székelyek és a magyarörmények testvérgyülekezetként fogadták a zsidó közösség tagjait. Helyet adtak nekik az Ipartestületben, a Kereskedői Körben, támogatták a zsinagóga felépítését. Ha Gyergyó lakossága nem lett volna nyitott a zsidó közösséggel szemben, nem növekedett volna itt olyan gyorsan a 20. század első felében a zsidó lakosság számaránya. A korabeli Gyergyószentmiklós népességének a megoszlására vonatkozóan két évet emelnék ki: 1921 decemberében a román hatóságok 9290 személyt írtak össze Gyergyószentmiklóson. Ebből magyar 8784, zsidó 209, román 159, szerb 51, német 45, szász 23, orosz 12, bulgár 2, török 1 volt, 5 személy pedig nem nevezte meg nemzetiségét.
Az 1930-as évi népszámlálás adatait a Székely Szó szerkesztője a következőképen mutatta be: „Az összlakosság száma 10341. Ebből férfi 4969, míg nő 5372, tehát 403-mal több nő él városunkban, mint férfi. A lakosság 1561 házban lakik, tehát minden lakóházra 7 személy esik. Vallás, hit és felekezet szerint következő az eloszlás: görög keleti 174, görög katolikus 501, római katolikus 8390, örmény katolikus 179, református 494, izraelita 624, lutheránus 15, evangélikus 23, unitárius 9, adventista 28, vallás nélküli 4.”
A horthysta Magyarországon nem üldözték a zsidókat, nem szerveztek ellenük pogromokat, mint ahogy az Antonescu tábornagy Romániájában történt. 1940-től 1944 márciusáig 180.000 zsidó menekült Magyarországra. Magyarország német uralom alá kerülése után kezdődött meg a zsidók összegyűjtése, majd gettóba való szállítása. Nem lehetett ez másképp Gyergyószentmiklóson sem.
De Örményi Antal rendőrkapitány inkább lemondott tisztségéről, mintsem megszervezze a gyűjtőtábor létrehozását. Gyergyószentmiklós magyar lakossága mindent elkövetett a zsidó városlakók megmentéséért. Nem rajtuk múlt, hogy ez 1944. május 3-án nem sikerült. A németek a nekik alárendelt hatóságokat rákényszeríttették a parancs teljesítésére. 1990 után a Holokauszt-megemlékezések során a nem magyar vezérszónokok néha burkoltan, esetenként pedig nyíltan a gyergyószentmiklósi magyarokat tették felelőssé a hetven évvel ezelőtt történtekért. 1992-ben a korabeli prefektus, Voşloban tett ilyen jellegű megbélyegző kijelentést, most pedig a külügyminisztérium megbízottja a magyarokat marasztalta el. Szerencsére Szmuk Éva néni román nyelven elmondott emlékezésében kiemelte, hogy a Vaskertesben sokkal jobb viszonyok voltak, mint bárhol máshol a gyűjtőtáborokban. Ennek ellenére a szervezők a megemlékezések során bélyeget hagytak rajtunk, az iskola homlokzatán. Hadd érezze a Vaskertes iskola tanulója ősei kollektív bűnösségét az 1944. május 3-án történtekért.
Garda Dezső. Székelyhon.ro
2017. augusztus 5.
Bözödi György: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.”
Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról.
Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt.
Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével.
Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős.
Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el.
Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.”
Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról.
Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt.
Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével.
Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős.
Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el.
Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)