Történelmünk útjain
Bibarcfalván emlékszoba nyílt az 1940-es bevonulás tiszteletére
A bibarcfalvi vitéz Molnár József portája a legelső ház balkéz felől, ahogy Nagybacon irányából beérünk a faluba. A szeptemberben 76. életévét betöltő gazda már tizenhat éve nyugdíjas, ám időskori éveit olyan elfoglaltságnak szenteli, ami kiemeli őt a mindennapi emberek sorából: régi fotókat gyűjt falujáról, a magyarság fontos eseményeiről, szolgálatot téve ezzel nemcsak a jelennek, de talán majd az utókornak is.
Jóska bácsi Bibarcfalván született, Székelyudvarhelyen végezte a szakiskolát, munkáséveinek javarészét a helyi borvízüzemnél töltötte üzemvezetőként. A magyar történelem, a múlt iránti érdeklődés, a szeretet és tisztelet apai örökség.
– Gyermekkoromban édesapámmal kapálni mentem a mezőre, és ő munka közben sokat mesélt. Ám valójában nem meséket mondott, hanem a magyar történelmet tanította nekem. Azóta foglalkoztat népünk történelme – mondta.
„Tetteiről” lapunkban nemegyszer beszámoltunk már: 2010-ben feleségével, Molnár Arankával együtt trianoni emléktáblát állíttattak a bibarcfalvi templomkertben levő hősi emlékmű oldalára, egy évvel később pedig ugyanoda kopjafát Szent István királyunk tiszteletére. „Hogy legyen a fiatalság is ahol megemlékezzen, ahova legalább egy koszorút elhelyezzen”–fogalmazták meg.
Mindketten a Horthy Miklós által 1920-ban alapított Vitézi Rend tagjai, Jóska bácsi 2009-től, Aranka néni 2010-től. A központi, budapesti törzshöz tartoznak, Jóska bácsit épp a 2011-ben tartott kopjafaavatáskor nevezték ki a rend hadnagyává.
„Isten, nemzet, család”– ez a három szó alkotja a rend hitvallását, ez a hitvallása a Molnár házaspárnak is. „Kell-e ezeknél valami is fontosabb legyen az életben?”– kérdik.
A magyar nemzet történelméből Jóska bácsit leginkább a második világháború időszaka érdekli, az, ami 1940–1945 között történt. Sok eredeti fotót összegyűjtött ebből az időszakból, melyeket saját költségén kinagyíttatott, de más korabeli dokumentumokat is.
A nagyházbeli szobájuk már megtelt a képekkel, ezért elhatározta, hogy az udvara másik felén található kisházban külön emlékszobát rendez be. Az emlékszoba bejáratánál, a magyar motívumokkal díszített táblán ez áll: „Emlékszoba. Az 1940-es bevonulás Erdélybe. Molnár József”. Belépve az előszobában több magyar és székely zászló található, közülük Jóska bácsi büszkén mutatja azt, melyen a fehér sáv tele van aláírásokkal: 2010-ben ellátogattak Trianonba, a kirándulás emlékét megőrzendő, a kirándulótársakkal aláíratták a zászlót, de azon olvasható a következő felirat is: „Párizs, Trianon 1920. 90 év magyar rabság és bánat.” Ugyancsak az előszobában látható Horthy Miklósnak egy felnagyított fotója is, majd belépve a tulajdonképpeni emlékszobába, képekkel tele falak fogadnak.
Az egyik sarok Jóska bácsi nagybátyjának, Bogyor Gyula tengerészeti kormányosnak állít emléket. Bogyor Gyula Jóska bácsi édesapjának, Molnár Sámuelnek volt a legidősebb bátyja, és nyolc évig szolgált együtt tengerészként Horthyval a múlt század elején, olyan csatahajókon, mint az SMS Novara (az Osztrák–Magyar haditengerészet gyorscirkálója) és az SMS Viribus Unitis (nagy tűzerejű, korszerű csatahajó volt, nevének jelentése „egyesült erőkkel”). Bogyor 1954-ben halt meg, Bibarcfalván van eltemetve. Mint érdekességet mesélte el Jóska bácsi, hogy nagybátyja 1940-ben, amikor bejöttek a magyarok, egy vadonatúj tengerészruhát kapott szolgálataiért személyesen Horthytól, abban is temették el. Másik érdekesség, hogy Bogyor halála után jóval később, valaki Bibarcfalván, a Barót-patakában kapott egy Viribus Unitis emlékérmet, melyet aztán Jóska bácsi megszerzett, ma gyűjteményében látható.
Az emlékszobában külön fejezet van szentelve a magyar honvédek 1940-es bevonulásának is. A bevonulás erdővidéki, de más településeken készült pillanatfelvételei mellett keretbe foglalva olvasható az 1940. szeptember 5–13. közötti időszak napirendi krónikája is: „Szeptember 11-én volt a felejthetetlen kolozsvári bevonulás. A lakosság csapatainkat tomboló lelkesedéssel fogadta. A Székelyföldön ezzel egyidejűleg megszálltuk Székelyudvarhelyet, Székelykeresztúrt és Csíkszeredát. Szeptember 12-én bevonultunk Barótra és Nagybaconba, megszálltuk a Csíki-medence déli részét” – olvasható többek között ezen.
A már említettek és továbbá a Horthy-család emlékképei mellett sok más régi vagy kevésbé régi bibarcfalvi képet is őriz a házigazda, megjegyezve, hogy bizony, az 1944-es szárazajtai vérengzés után sokan megsemmisítettek minden dokumentumot félelmükben, egyébként talán sokkal több emlék fennmaradhatott volna a világháború és az azt megelőző évek időszakából.
Az emlékszobában egy negyven évvel ezelőtt történt bibarcfalvi természeti katasztrófa emlékképei is fellelhetőek: az akkori földcsuszamlásról Józsa Ferenc egykori bibarcfalvi tanító fia készített képeket, melyek ma is szívbemarkolóan tanúsítják az akkori események rendhagyó voltát.
A falu egykori tanítójának, Józsa Ferencnek emlékét is fényképgyűjtemény őrzi
Távozás előtt még egy bekeretezett kép megragadja figyelmünket: a Székely Hírmondó egyik 2010-es lapszámának középoldala, melyben a nemzet székely kapujáról olvasható beszámoló, szintén az emlékszoba dokumentumanyagának részét képezi.
Aki kíváncsi a múltra, a magyar múlt olykor szívszorító, máskor szívderítő emlékezetére, annak nyitva vitéz Molnár József portájának kapuja: a házigazdák bárkit szívesen fogadnak, és elkalauzolnak történelmünk útjain.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kulcsszó az együttérzés
Frontvárosi román–magyar „kerekasztal-megbeszélés”
Frontváros-e Sepsiszentgyörgy? Igaz-e a magyar vezetők azon állítása, hogy tovább folyik a Ceauşescu-féle beolvasztási politika, és veszélyben a magyar megmaradás? Vagy inkább egyes román szervezetek kijelentései fedik a valóságot, és Székelyföldön a magyar többségű önkormányzatok felülírják a román törvényeket, illetve megpróbálják a társadalom szélére szorítani a román etnikumú lakosokat. A két közösség három–három markáns képviselőjének véleményét gyűjtöttük össze a magyar–román viszonyról, kizárva azokat, akik szerint „Székelyföld nem létezik”, de azokat is, akik szerint „Székelyföld nem Románia”.
Bár Traian Băsescu volt államfő kedvenc kiszólása az volt, hogy az országban egységesen kell alkalmazni a törvényeket, és ezért Sepsiszentgyörgynek éppen annyi autonómia jár, mint Caracalnak, Háromszéken mégsem azok a törvények érvényesek, mint Románia többi részén.
Vörös posztó a hatalom szemében
Csak a példa kedvéért: a Kovászna megyei prefektus azzal az érveléssel semmisítette meg Kovászna megye és Sepsiszentgyörgy zászlaját, hogy Romániában „a településeknek és megyéknek csak címerük lehet, zászlajuk nem”. Az erről szóló végleges és visszavonhatatlan döntést a brassói ítélőtáblán mondták ki, abban az intézményben, amely előtt büszkén leng Brassó megye zászlója, és ablakából jól rá lehet látni Brassó város zászlójára is a polgármesteri hivatal előtt.
Ugyanakkor el kellett távolítani Románia és az Európai Unió zászlója mellől a székely zászlót, jóllehet használatát semmi nem tiltja. Az viszont szó szerint benne van a törvényben, hogy „idegen országok zászlóját csak hivatalos küldöttség látogatása alkalmával lehet felvonni”, de az Egyesült Államok zászlója, amely a Sepsiszentgyörgyön áthaladó országút mellett, a tejgyár elé olyan rég ki van tűzve, hogy lassan fakult, nem zavar senkit.
„Egyetlen hivatalos nyelv a román”
Az is érdekes, hogy minden önkormányzat levelezhet, ahogyan csak akar, de a Kovászna megyei tanácsnak akkor sem lehet háromnyelvű fejléces papírja, ha legfelül románul írja az intézmény nevét. Ennek kapcsán a prefektus úgy fogalmaz, hogy „az egyetlen hivatalos nyelv a román, és magyarul nem lehet feltüntetni a megnevezést”, az angol nyelvről pedig nem nyilatkozik.
A prefektúrának, amelynek a törvényesség betartása fölött kellene őrködnie, egyetlen magyar jogásza vagy középszintnél magasabb tisztségben lévő alkalmazottja sincs, és az iktatóban is, ahová egy kérést, beadványt be kell nyújtani, kizárólag a román nyelvet használják.
Önkormányzatok nem dönthetnek településük jövőjéről
A prefektus gyakorlatilag az összes magyar többségű település önkormányzatával perben áll. Hol azért, mert az önkormányzat „magyar világban” épített műemlék épületén azt írja, „községháza”, hol azért, mert a művelődési otthonon magyar felirat van, amelyeket – a demokrácia nagyobb dicsőségére – több helyen letakartak.
Gond az is, ha egy önkormányzat elfogadja a Székely Nemzeti Tanács által kidolgozott határozatot arról, hogy egy Székelyföld nevű régióhoz kíván tartozni. Az azóta már leváltott prefektus úgy vélte: az önkormányzatnak nincs hatásköre településük jövőjéről dönteni. Mint mondta: nem tartozik hatáskörükbe törvénymódosítások kezdeményezése, és nem változtathatják meg az ország területi felosztását sem.
A tulajdonjog sem szent
Nem véletlen az sem, hogy hiába vontak élőláncot, hiába tüntettek hetekig, hiába tiltakozott több tízezer ember, éppen Sepsiszentgyörgyön statuáltak precedenst arra, hogy az sincs biztonságban, aminek tulajdonjogát már visszaállították, hiszen példátlan módon újraállamosították a Székely Mikó Református Kollégium épületét, miközben egy 89 szobás kovásznai szállodát az ortodox egyháznak ajándékozott a román kormány.
És akkor még nem szóltunk a közlemúltról, amikor ötezer lejre bírságolták meg a Magyar Polgári Pártot, mert köztéren el merészelték énekelni a magyar himnuszt, és megbírságolták a kézdivásárhelyi polgármestert, mert úgymond nem öltöztette kellőképpen piros–sárga–kékbe városát a román nemzeti ünnepre.
A román hatalom viszonyulása
Ugyanakkor hónapok óta nem sikerül előrelépni az újfasiszta ideológiájú Új Jobboldal ügyében, amely idegengyűlölő jelszavakat üvöltözve vonult végig december elsején Sepsiszentgyörgy utcáin.
A román kormány nem sajnál sem pénzt, sem energiát arra, hogy egyértelművé tegye: hiába van számbeli többségben a magyarság Háromszéken, a hatalom a románoké. Ezt tükrözi az is, hogy az elmúlt 25 évben Bukarest egyetlen nagy értékű állami beruházást hajtott végre Sepsiszentgyörgyön: felépítette a régió legnagyobb csendőrlaktanyáját.
Román vélemények
A Háromszéken élő románok abban a furcsa helyzetben vannak, hogy a többségi nemzet részeként kisebbségben élnek Székelyföldön. Sokan megpróbálják meglovagolni ezt a helyzetet, és „áldozatként” tüntetik fel magukat, akiknek jogait lábbal tiporja a többségi magyarság. Másokban tudatosult, hogy itt különleges helyzet van, amit a magyarokkal együtt kell megoldani, ám – érthető módon – ők is ragaszkodnak ahhoz, hogy nemzeti identitásukat megőrizhessék.
„Azt kell hangsúlyozni, ami összeköt”
Állandó vita tárgyát képezi a nemzeti ünnepek megünneplése. A sepsiszentgyörgyi rendezvényeket az utóbbi időben Vasile Tămaş előpataki ortodox pópa szervezi, aki szokatlanul mérsékelt hangot üt meg, mint ahogyan legutóbb is tette a két román fejedelemség egyesülésének január 24-i évfordulóján.
– Igyekeztem, hogy tiszta ünnepet szervezzünk, amelyen mindenki jól érzi magát. Rendszeresen jelen vagyok a magyarok ünnepein, és örömmel tölt el, ha például könyvbemutatóimon részt vesznek magyar barátaim. Az ilyen ünnepségeken példát kell mutatnunk egységből, mert látjuk, hogy a 21. század széthúzást, népek és országok szétesését hozta. Nem vonhatók kétségbe egyik vagy másik népnek a történelmi értékei, egyformán szeretettel kell beszélni január 24-ről, március 15-ről vagy december 1-ről, azt hangsúlyozva, ami összeköt, nem pedig azt, ami elválaszt, és a történelem tisztázását a szakemberekre kell hagyni. Lassan nevetségessé válunk azzal, hogy állandóan onnan indítunk, hogy ki volt itt hamarabb Erdélyben. Azt gondolom, hogy a legelső, aki itt volt, egész biztosan Isten volt, és ő azt a sorsot szabta nekünk, hogy itt éljünk egymás mellett – vallja az ortodox lelkész.
Engedélyezném: viseljék, hordják, tűzzék ki
A zászló- és szimbólumhasználatot Marius Obreja szenátor törvénymódosítással oldaná meg.
– Az én javaslatom nem csak engedélyezné, hanem védené az összes népcsoport szimbólumát, és lehetőséget adna arra, hogy minden korlátozás nélkül viseljék, hordják, kitűzzék, természetesen azzal a feltétellel, hogy – ugyancsak a tisztelet jeleként – mindig ott legyen mellette a román nemzeti jelkép is, és hasonló módon lehetne eljárni a himnuszok esetében is. Nem lehet elvárni a románoktól, hogy mondjanak le nemzeti ünnepükről, még akkor sem, ha a magyaroknak esetleg mást jelent december elseje, de találhatnánk közösen egy olyan napot, amit fenntartások nélkül mindenki meg tud ünnepelni. Mindent összevetve azt gondolom, ebben az országban tíz éven belül jeltősen javulni fog az életszínvonal, és akkor ezek a problémák maguktól megoldódnak – vélekedik a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei szenátora.
Tisztelet a melletted élő embernek
A Vox populi című román–magyar párbeszédet is kezdeményező Mădălin Guruianu azt mondja: a legfontosabb egymás kultúrájának kölcsönös megismerése, és a másik fél iránt tanúsított tisztelet.
– Bátorítani kell azt, hogy minél több közös rendezvény legyen, szinkrontolmácsos könyvbemutatók, koncertek, feliratozott színházi előadások, sportesemények, iskolai tevékenységek, bármi. Pénzalapot kell elkülöníteni kölcsönös fordítások elkészítésére, hogy ismerjük meg egymás kultúráját, mert enélkül nem alakulhat ki őszinte párbeszéd, és párbeszéd nélkül nem oldódnak a görcsök. Másfelől, amíg a helyi tanácsban egyfolytában csak utcákról, szobrokról és zászlókról beszélünk, addig nem lesz haladás. Nem állítom, hogy ezek nem fontosak, de állapodjunk már meg abban, hogy ezek vannak, és lépjünk tovább. Ezeket a dolgokat csak kölcsönös tisztelettel lehet megoldani, mert sem a tiltás, sem az asztaldöngetés nem vezet sehová. Amúgy a kölcsönös tisztelet jele volna az egymás ünnepein való részvétel, amely tisztelet és megbecsülés esetenként nem feltétlenül az adott napnak vagy évfordulónak szólna, hanem a melletted élő embernek – vallja a sepsiszentgyörgyi tanácsos.
Magyar vélemények
Bár kétségtelen, hogy lehetnének nyitottabbak a háromszéki románok a magyar igények, akár az autonómiatörekvések iránt, tény az is, hogy a magyar szervezetek sem próbálják megszólítani a helyi románokat, hogy közösen dolgozzák ki azokat a garanciákat, amelyek megnyugtatóan rendeznék a román kisebbség sorsát egy tényleges magyar önkormányzás alatt. A magyar vélemények egy kerekasztal mellett hangzottak el, ezért a résztvevők tudtak egymás kijelentéseire válaszolni.
„Frontváros vagyunk”
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint az a folyamat, amit Ceauşescu idejében indítottak el, most is folytatódik.
– Közismert az a kommunista párt archívumából származó dokumentum, amely szerint 1977-ben Marosvásárhelyen a lakosság 62 százaléka volt magyar nemzetiségű, és le volt írva, hogy hány, konkrétan 7600 román családot kell betelepíteni a következő öt évben ahhoz, hogy az arányokat meg lehessen változtatni. Nyilván, ’89 előtt más eszközökkel rendelkezett a hatalom, ipart tudott költöztetni, tömbházakat tudott építeni, lakosságot tudott mozgatni. Én azt állítom, hogy ez a szándék nem, csak az eszközök változtak meg, és emiatt sokkal lassabban haladnak. Nem ugyanolyan mércével mérnek Románia 40 megyéjében, mint Hargita és Kovászna megyében, de azon belül is más mércével mérnek Háromszéken és Sepsiszentgyörgyön, mint Hargita megyében. Ezért képletesen azt lehet mondani, hogy Sepsiszentgyörgy frontváros.
Nemcsak a nemzeti román stratégia a hibás
Bíró Béla egyetemi tanár nem tartja elfogadhatónak az „ostromlott vár” elméletét.
– Sütő András mondta annak idején, hogyha én ostromlott várban élek, akkor én az ostromlókkal egyszerűen szóba sem állhatok, mert akkor elárulom a várost. És ez a dolog nem így áll. Itt ostromlók és ostromlottak, mindannyian a váron belül vagyunk, és egymással mindenképpen beszélnünk kell. Nem kell elfogadnunk a másik a véleményét, de a meg kell hallgatni és figyelembe kell venni. Hogy Sepsiszentgyörgy ebbe az állapotba került, abban nem csak a nemzeti román stratégia a hibás. Sepsiszentgyörgyön komoly problémák vannak, például a Székely Hírmondó napilapban időnként olyan románellenes és antiszemita írások jelennek meg, ami egyszerűen megengedhetetlen, és ez nekünk árt, az ostromlók munkáját segíti elő. Önmagunkra is kellene egy kicsit figyelni. (Örömmel vennénk, ha a tanár úr néhány példával előhozakodna, hogy értsük, mire is gondol, mert megítélésünk szerint a Székely Hírmondóban nem jelent meg egyetlen „antiszemita” vagy „románellenes” írás sem – a szerk.)
Engednünk kell?
Cziprián-Kovács Loránd egyetemi tanár azon a véleményen van, hogy nem azokat az embereket kellene meghallgatni először, akik meredeken, radikálisan, nemzeti színekben fogalmaznak, hanem a moderáltakat, akikkel lehet beszélni.
– Leülni mindenkivel le lehet, és mindenkivel kell beszélni, kompromisszumokat kell kötni, de a kompromisszum nem azt jelenti, hogy én visszavonulok, és feladom az álláspontomat, hanem azt jelenti, meghallgatom, és figyelembe veszem a másik álláspontját. Azzal együtt, hogy fönntartom a saját magamét. Senkinek nincs joga az önnön álláspontját másvalakire ráerőltetni – érvel Bíró Béla.
Antal Árpád szerint azonban nehéz olyanokkal egyezségre jutni, akik tagadják a létünket.
– A gond az, hogy Székelyföldön az ultraradikális románok kisajátították maguknak a románság képviseletét, s ezt a mérsékeltek hagyták. Tehát gyakorlatilag azok képviselik a románokat, akik azt mondják, hogy Székelyföld nem létezik, székelyek nem léteznek, és az, hogy mi, magyarok egyenlők vagyunk a románokkal, az azt jelenti, hogy jogunk van románul beszélni, mint nekik, jogunk van románul tanulni, mint nekik, és így tovább.
A nemzetközi helyzet nem kedvez nekünk
Bíró Béla a kölcsönösségben látja a megoldást: amit elvárunk a másiktól, azt magunktól is várjuk el.
– Erőszakkal semmit nem lehet elérni, ezt Ukrajna példája is tanúsítja. Ott is csak egy lehetőség maradt: Ukrajna valamiféle föderalizálódása, vagy legalább autonóm struktúrák kialakítása az orosz kisebbség számára. Ha ez a megoldás bekövetkezik, az a mi sorsunkat is befolyásolja. Ebben a pillanatban a nemzetközi csillagzat rendkívül kedvezőtlen számunkra. A nemzetközi politika olyan helyzetbe hozta a román politikát, hogy ma velünk gyakorlatilag bármit megtehet, anélkül, hogy az nemzetközi felzúdulást okozna. A párizsi merénylet olyan kisebbségellenes hangulatot teremtett, hogy bármit megtehetnek velünk. A nemzetközi közvélemény félre fog nézni. Addig nem szabadna nekünk dolgokat erőltetni, amíg ez a helyzet egy kicsi nem ülepedik le – véli.
Óvatosnak, okosnak kell lenni
Antal Árpád nem ért egyet a visszavonulással, éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, a politikai helyzet kedvező számunkra.
– Van egy bevándorlóellenes, de nincs kisebbségellenes hangulat, és mindaz, ami Ukrajnában történik, az valójában annak következménye, hogy az új ukrán hatalom kisebbségellenes lépéseket tett. Persze, az is igaz, hogy az oroszok és az amerikaiak ürügyként használták ezt arra, hogy akár katonailag is fellépjenek. Ebben a geopolitikai helyzetben tehát nagyon fontos, hogy sokkal óvatosabbak legyünk, de ez nem azt jelenti, hogy vissza kell lépni, csak azt, hogy nagyobb hangsúlyt kell fektetni a párbeszédre. Tehát óvatosnak, okosnak kell lenni, de úgy, hogy továbbra is fenntartsuk: a törvényeket, az alkotmányt kell a valósághoz igazítani, és nem fordítva. A valóság pedig az, hogy itt élünk, a szülőföldünkön élünk, és nem vagyunk bevándorlók. Egy dolgot nagyon határozottan, mindig el kell mondani: közel száz évvel ezelőtt a nagyhatalmak úgy döntöttek, Erdélyt Romániának adják. A területtel együtt Románia közösségeket is kapott. Románia felelőssége olyan törvények elfogadása, amelyek alapján ezek a közösségek szülőföldjükön, román állampolgárként jól érzik magukat. Ha innen közelítjük meg a kérdést, akkor nagyon hamar tudunk megoldásokat találni. Ha onnan közelítjük meg, hogy Románia a románoké, akkor nem lesz megoldás. A kulcsszó az együttérzés, óvatosság, párbeszéd.
Erdély Romániához akar tartozni
Bíró Béla szerint az, hogy a nagyhatalmak Erdélynek adták Romániát, megint egy olyan mondat, amit nem gondoltunk át. Mert valóban adták, de ha nem adták volna, ha tökéletes demokratikus választáson dönthetett volna Erdély népe arról, hogy Magyarországhoz vagy Romániához akar tartozni, akkor is Erdély ma Romániához tartozna. Teljesen demokratikusan, teljesen jogosan, teljesen igazságosan.
– Azt se felejtsük el, hogy a magyar kormány pontosan olyan hajlíthatatlanul elutasított minden olyan román követelést, mint ahogy azt ma a román kormány utasítja el. Ha mi ezen fel vagyunk háborodva, akkor nem árt visszatekinteni, és önmagunkat nézni, amikor mi csináltuk velük azt, amit ma ők csinálnak velünk.
Mi tegyük meg az első lépést
Cziprián-Kovács Loránd úgy véli, Antal Árpád joggal várja el, a kormány gondoskodjék arról, hogy a magyar kisebbség jobban érezze magát Romániában, de ugyanakkor nem érti, hogy ennek érdekében a polgármester miért nem teszi meg az első lépést, hogy a román kisebbség itt, Sepsiszentgyörgyön biztonságban érezze magát?
– Ha meglenne az első magyar gesztus, akkor már lehetne erre hivatkozni, hogy igen, a román kormány hasonlóan járjon el – érvelt.
Antal Árpád viszont úgy látja, már nagyon is sok gesztust tettek ez irányba.
– Sepsiszentgyörgy volt az első város Romániában, amely biztosította a kulturális autonómiát a románság számára. Azokban a kérdésekben, amelyek a román kultúrát, a román oktatást érintették, a 21 tagú helyi tanácsban a négy román nemzetiségű tanácsosra bíztuk a döntést. Amit ők eldöntöttek, a többi 17 magyar nemzetiségű képviselő elfogadta. Sokkal több gesztust tettünk mi a román közösség irányába, mint amennyit a román állam tesz felénk. De amúgy nagyon rossz párhuzamot állítani Sepsiszentgyörgy önkormányzata és a román kormány között. Mások az eszközök, más világban élünk. Jelen pillanatban Székelyföldön az önkormányzatok jelentik a magyarság védőbástyáit. A románság az államigazgatáshoz tartozó intézményekben, a prefektúrán, a militarizált intézményekben „erős”, ahol – bár a lakosság háromnegyede magyar – csak elvétve találni néhány magyar alkalmazottat. Én holnap hajlandó vagyok – itt, nyilvánosan kijelentem – az egyik alpolgármesteri tisztséget felajánlani a román közösségnek, mi több, vállalni merem, hogy a megyei tanácsnál is azonnal kapnak egy alelnöki széket, ha az etnikai arányosságot az állami intézményekben, a rendőrségen, csendőrségen, igazságszolgáltatásban biztosítják – jelentette ki Antal.
Kétségtelen, hogy egyelőre igen távol vannak az álláspontok, de közeledés csak akkor várható, ha ezeket higgadtan, őszintén, érzelmi túlfűtöttség nélkül sikerül a két félnek egymással előbb ismertetnie, megértetnie, és később, talán valamennyit a sajátjából is engedve, elfogadnia.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„A magam mentségére”
A Székely Hírmondó napilap 2000. számának megjelenése alkalmából – ahogy ez másutt is bevett és indokolt szokás – a lap joggal kérdezi meg Tisztelt Olvasóit arról, hogy miként értékelik az eddig végzett munkát, s milyen jogos elvárásaik vannak a továbbiakban a szerkesztői–újságírói munkával, ténykedéssel kapcsolatban. Általában tanulságosak és épületesek e körkérdésre adott válaszok, s egyúttal azt is jelzik, hogy kinek a pap, kinek a papné, az ízlések és elvárások sokban eltérnek egymástól. Különbözőek, s igen jól van ez így, hiszen maga az élet oly sokszínű, hogy lap legyen a talpán, mely követni tudja…
Szóval, 2000. lapszám, az mégis kettőezer lapszám, s közben még Hírmondó-könyvtár is, rendszeresen megjelenő kalendáriumok, konyhaművészeti önálló kiadványok stb. stb. S mindezt egy maréknyi lelkes gárda állítja elő, inkább ügyszeretetből, mint számottevő anyagi előnyökért. Mert azok szerények, hiszen minden önerőből teremtetett, s a kis példányszámban megjelenő városi, kézdivásárhelyi hetilapból is így lett megyei, sőt sok tekintetben országos érdekeltségű napilap, piacvezető az erdélyi magyar sajtófelhozatalban, a legmagasabb példányszámban megjelenő. A 2000 lapszám közel húsz esztendő, s én bevallom, büszke és boldog vagyok, hogy a napilappá való átállás első napjától vállaltam a lap szolgálatát, ügyeink kibeszélését, az események napi felleltározását.
A mostani olvasói vélekedések tárházában van egy disszonáns hang, melyet szöveghűen így idéznék: van két-három ember a lapnál, aki „eszement” jegyzeteket ír, a lap többi része olvasható. Nos, a két-három „eszementből” az egyik, vélhetően az első én magam lennék, s ezt azért állíthatom, mert a vélekedő egyetemi tanár, Bíró Béla, több lap főmunkatársa és szorgalmatos jegyzet, sőt tanulmány írója a hátam mögött ezt másoknak élőszóban is állította. S nem csak „eszementséggel” vádol, hanem románellenességgel és antiszemitizmussal is. Zavaros gondolkodással jut el odáig, hogy saját néped jogos önvédelmének fölemlegetése mások engesztelhetetlen ellenségévé tesz. Nos, ez a hazug, vad neoliberális szemlélet a globalizáció mindenek feletti fölényének bizonyítgatása, ehhez semmi közöm, soha nem fogadom el. Én általában elolvasom Bíró Béla írásait, de soha nem minősítem. Tegyék meg mások, ha akarják.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

A Nemzeti Liberális Párt társelnöke szerint az autonómia nem képezheti alku tárgyát
Kolozsvár, , hétfő - A román Nemzeti Liberális Párt (PNL) társelnöke, Alina Gorghiu szerint a székelyföldi autonómia nem képezheti alku tárgyát a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) folytatandó tárgyalások során.
A politikust a Székely Hírmondó napilap kérdezte meg azzal kapcsolatban, hogy a Klaus Iohannist elnöki tisztségbe juttató ellenzéki párt bizalmatlansági indítványt készít elő a parlamentben, és ennek támogatásáról az RMDSZ-szel is tárgyalni kíván.
Alina Gorghiu kijelentette, fel sem vetődik az a kérdés, hogy engedményeket tegyenek a székelyföldi autonómia ügyében; ha az RMDSZ beterjeszti a parlamentben az erre vonatkozó tervezetét, ellene fognak szavazni.
"Egy egységes nemzetállamról beszélünk, egy alkotmányról, amelyet tiszteletben kell tartani, és fel sem vetődik a székelyföldi területi autonómia kérdése. (…) Az RMDSZ-nek annyi prioritása van helyi szinten – az infrastruktúra, az adminisztráció, az egészségügy, az oktatás terén és sok más területen –, hogy szerintem fel sem vetődik, hogy a területi autonómia gondolata miatt blokkoljuk a párbeszédet" - jelentette ki a politikus. Hozzátette, hogy a PNL vezető testülete május 23-án dönt a bizalmatlansági indítvány részleteiről, ezt követően tárgyalnak az RMDSZ-szel.
Arra a kérdésre, hogy miért nem szerepel a PNL kormányprogramjában a romániai kisebbségekkel foglalkozó fejezet, Alina Gorghiu elmondta: Romániában a törvények kedveznek a kisebbségeknek, és megfelelnek az európai normáknak. Hozzátette, ha európai partnerek számára kell ezt elmagyaráznia, elég csupán azt megemlítenie, hogy a magyar kisebbség mellett 18 romániai kisebbség képviselője van jelen a román parlamentben, és azt, hogy Romániát vallási és etnikai szempontból is kisebbségi államelnök vezeti.
A PNL társelnöke szerint a kisebbségi kérdés törvényi szinten rendezve van, csupán azt kell vizsgálni, hogy vannak-e helyzetek, amikor nem tartják tiszteletben a törvényeket. A politikus megjegyezte, a PNL jó kapcsolatokat ápol az RMDSZ-szel, "a horizont nyitott a kommunikálásra, elsősorban egy parlamenti többség létrehozására, de közép- és hosszú távon akár egy kormányzati formáról is beszélhetünk". Nyomatékosította azonban, hogy egyelőre semmilyen döntés nem született erre vonatkozóan.
Az RMDSZ 2013 májusában tartott csíkszeredai kongresszusán döntött arról, hogy törvénytervezetet nyújt be Székelyföld területi autonómiájáról. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök 2013 végére ígérte a tervezet nyilvánosságra hozását, hogy egy hónapos közvita után benyújthassák azt a parlamentben. A szövetség végül 2014 szeptemberében bocsátotta közvitára a dokumentumot, melyet azóta sem terjesztett be a parlamentben. (MTI)

Kötelező a hűség?
Gyermekkoromban tanító bácsi akartam lenni. Nagydiák koromban vakmerőn megnyílt előttem a tanári pálya. Kényszerített, hitegetett. Egyetemet végeztem, akkor is visszaintegetett szerető melegséggel a gyermekkorom, olyankor is, mikor Korondon tanító úrnak, tanító bácsinak szólítottak. „A falu elejéhez” tartoztunk. Első levelemben is azt írtam anyáméknak haza, hogy falura kerültem, középiskolába, a falu és a nép felügyelője leszek… Majd aztán Sepsibükszádra, egy szegény faluba…
Pártparancs volt, hogy pedagógusoknak, orvosoknak ingázni nem szabad. Három évet egyetem után „in mediu rural”, azaz falun kell tölteni. Nem sorolom. Egy hónapja sincs, hogy az anyanyelv védelmére szerveztem volna tanácskozást Sepsiszentgyörgyön. Soha ilyen híg, szemetes, elidegenített nem volt a magyar nyelv, amilyenné vált 25 év alatt. Ezt fájlalom évtizedek óta, ezt 1988 és 2010 között Budapesten. Ránk szakadt a nyugati típusú demokrácia minden mocskával. Személyesen beszéltem a helyi három nagy líceum vezetőivel, tanáraival. Lapokban kiáltott a hirdetés – nem volt annak meghallója! A három hatalmas magyar intézetből egyetlen egy tanár, tanító nem jött el a megbeszélésre, mit is lehetne tenni a magyar anyanyelv védelmére.
Nem tartom személyi sérelmemnek. Megismétlem majd a meghívást. Ahogy azt sem tekintem sérelmemnek, hogy a minap Baróton egyetlen tanár, tanító, egyetlen lélek nem volt ott az író–olvasó találkozón.
Valamikor, nem is régen, tilos volt hasonló találkozókat szervezni. A ’80-as évek második felében már nem is mehettünk találkozókra, csak akkor, ha fele-fele arányban vittünk román írókat, költőket is. Keserű volt a kürtőskalács, amivel néhol megkínáltak.
Azt sejtettem, mibe cseppenek vissza Romániában, ha visszadisszidálok Magyarországról. Azt is mondottam akkoriban, hogy olyan nemzetrészemhez menekülök vissza, melynek fiai tele honvággyal, noha nincs honuk; tele hazaszeretettel, pedig nincs hazájuk. Az az ország, mely polgárait milliószám üldözi, az nem haza. És telítve vagyunk Székelyföldünk, szülőföldünk iránti aggodalommal, szeretettel, mikor a román hatalom teljesen lerabolta lelkeinket, hegyeinket, erdőinket s a jó tisztességet is erről a földről. Iskoláinkat, templomainkat és azok tulajdonjogát tekinti ez a román hatalom semmisnek, úgyszintén – saját anyanyelvünket.
Ma szabad ingázni Bükszádra Szentgyörgyről, a diákság szabadon tesz azt, amit akar, térdig füstben és kávészagban. És a tanító, a tanár megengedi magának e demokráciában a közömbösséget a magyar anyanyelv iránt.
Van-e hűség, ami kötelez? Mert egykor, nem is olyan régen, kötelező volt tapsolni a hatalomnak, kötelező volt ott lakni, ahol a tanuló lakott. Kétségeim nem általánosak, hanem szűrő jellegűek. Ne sorakozzanak ezrek a maguk védelmére akkor, amikor a magyar anyanyelv védelmére egyetlen tanárt, tanítót nem tudtunk elérni. Heteken át tüntettünk naponta a Mikó Kollégium államosítása ellen – hol voltak onnan is a tanárok százai? Nem állhattam szóba velük, mert szóba sem álltak a magyar nyelv lepusztítása dolgaiban. Ezt anélkül is megírtam volna, ha nem látom ma a Székely Hírmondóban a nagybetűs címet: A pedagógus igazsága.
Van ilyen is. Mindig is volt. Ám hol van, hová tűnt, hová menekült ki innét a nemzeti megtartó igazság? Anyanyelvi szemétdombon él nyelvében a magyar nemzet ma. És vajon lehet-e jobbra várni? Aki hitte eddig valamelyest, hogy a román állami diktatúra csak szőr mentén végzi kiirtásunkat, magyarmentesítni ezt a Romániát, az iszonyúan téved. Nyílt a háború ellenünk. És Európa a legaljasabb módon hagyott magunkra ismét, mint máskor is, Trianon óta. Semmit nem tesz, mert minden belügy itt, Romániáé. De a mi ügyünket miért kellett kisöpörni iskolákból, intézetekből, hivatalokból?
„A haza mindenek előtt! Hass, alkoss, gyarapíts…” Jó, Kölcsey is költő volt. De Orbán Balázs, a legnagyobb székely szavai se jutnak el az igazságot, a megmaradást követelő pedagógusok, tanárok közé? A hűség kötelez. A hűséget nem lehet kötelezni. – Itt lettünk szegények.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Árkosi Művelődési Központ
Bérlés lenne az optimális megoldás
Több mint ezer személy – köztük a romániai és magyarországi kulturális élet kiemelkedő szereplői – írta alá tegnapig az Árkosi Művelődési Központ megmentéséért kezdeményezett petíciót, miután az annak otthont adó, árkosi Szentkereszty-kastélyt a 10-es törvény alapján visszaszolgáltatták az egykori tulajdonos örököseinek, az ítélet végleges. Kopacz Attila, az intézmény igazgatója a Székely Hírmondónak leszögezte, a petíciót nem az örökösök vagy a visszaszolgáltatás ellen, hanem a központ védelmében fogalmazták meg a művészek, hogy kormányszinten is lássák: az Árkosi Művelődési Központra igény van.
Kopacz Attila érdeklődésünkre elmondta, mindenekelőtt tisztázni kell, hogy mi történik a központ azon elemeivel, amelyek nem képezik a visszaszolgáltatás tárgyát, és továbbra is az állam köztulajdonában vannak, mint például a tó, az istálló, a kültéri szobrok stb.
– Ez azonban nem az én dolgom, hanem minisztériumi szinten kell döntést hozni – szögezte le az intézmény igazgatója, aki fontosnak tartja, hogy erről a kérdésről mielőbb a tulajdonos vagy a jogi képviselője tárgyaljon az illetékesekkel. Ami pedig a kulturális központ további sorsát illeti, az igazgató elmondta, hogy a lehetőségeket végigbeszélte a minisztérium képviselőivel, és a legoptimálisabb megoldás az lenne – és amit a törvénynek kellene garantálnia –, hogy a visszaszolgáltatástól számítva hat évig jelenlegi helyszínén maradjon az intézmény, bérben.
– Az örökösök képviselője azt mondta, hogy felajánlotta nekünk ezt, de ez nem igaz. Soha nem ajánlották fel, hogy kiadják bérbe. Én még mindig abban reménykedem, hogy az örökösökkel valamilyen szinten szóba tudnánk állni, és talán akkor meggyőznénk, hogy ne verjék szét ezt a kulturális intézményt – húzta alá az igazgató.
Kopacz leszögezte, senki sincs a visszaszolgáltatás ellen, de arról is beszélni kellene, hogy mibe kerül a kastély karbantartása, az egész komplexum fenntartása, a park gondozása.
– Arról nem szól a fáma, hogy mi igazából itt a munkánkat végeztük. Ha sikerül megegyezni a bérben, akkor továbbmegy az Árkosi Kulturális Központ, a brandjével együtt. A másik véglet pedig az, hogy megszűnik – tette hozzá.
Az igazgató megjegyezte, ha nem sikerül a bérben megegyezni, akkor már csak két lehetőség marad. Az egyik az, hogy az egész intézményt egy kormányhatározattal megszüntetik, a másik pedig az, hogy a központ egy más helyszínen folytatja munkáját. Ez esetben azonban felmerül egy pár kérdés, mivel vannak olyan elemei a kulturális központnak, amit tovább lehet vinni, mint a kamarahangversenyek, a kiállítások, a képzőművészek bemutatása, ellenben gondot jelenthet a rezidens programok vagy nyári alkotótáborok folytatása, hiszen nehezen elképzelhető, hogy ezeket meg lehetne szervezni például egy sepsiszentgyörgyi épületben.
– Akkor talán másképp kellene megoldani, talán kihelyezni, de erről nem tudunk lemondani, ez az erőssége a központnak, ebből van képzőművészeti gyűjteménye az intézetnek – húzta alá Kopacz Attila.
Az igazgató aggódik a központ kollekciójának a sorsáért is, amit több száz alkotás képez.
– Ez nagy érték. Ha megszűnik a központ, akkor ezeket a műtárgyakat el kell vinnem valahová – mondta.
Egyelőre keresik a megoldást, de Kopacz Attila úgy érzi, hogy szélmalomharcot vív, mert egyrészt tudja, hogy a művészek támogatják, másrészt lát egy „óriási passzivitást” is egy kulturális intézmény sorsa kapcsán. „Valószínűleg többet számít otthon ülni a televízió előtt, mint például koncertre járni”, fogalmazott.
Kiss Edit
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Médiafogyasztás szokásai
A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) felkérésére, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet a romániai magyar médiafogyasztás, különös tekintettel a közszolgálati rádiók és televíziók magyar nyelvű adásainak fogyasztására vonatkozó felmérést készített- mondta Rácz Éva felvezető beszédében.
A felmérés 2015. szept. 24.-október 18. között készült Erdélyben és a Partiumban, 1573 alany megkérdezésével. Eredménye reprezentatív a Kolozsvári Rádió és Kolozsvári Televízió (valamint a marosvásárhelyi hasonló stúdiók) adáskörzetére; a mostani bemutatón kiemelték a kolozsvári központú csatornákra vonatkozó adatokat.
A kutatásban ugyanakkor feltettek olyan általános kérdéseket is, amelyek az írott és az internetes média fogyasztására nézve is érvényesek, ezért az eredmények az erdélyi és partiumi média bármely csatornájának érdekesek lehetnek.
TV nézettsége
Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok ismertették a felmérés eredményeit a Kolozsvári Rádió koncerttermében. Kiss Tamás kutatásvezető a TV nézés és a rádiózás fogyasztási szokásaival kapcsolatos felmérés adatait mutatta be. Kiderült, hogy a megkérdezettek 93,3% nézi a tévét. Legtöbbször kábelszolgáltatással vagy műholdas vétellel rendelkezik. Ugyanakkor a 2007 és 2015-ben készült felmérések adatait hasonlították össze. Főleg az esti idősávban vagy a hétvégi nézettség nagyobb. A TV nézők köre növekedést mutat. Ha a többi kelet- európai országhoz hasonlítjuk, elmondható, hogy Romániában a TV nézésére fordított idő magas (4,06 óra). A megkérdezettek válaszából kiderül, főleg a híradót, humoros adásokat, valamint játékfilmeket néznek. Háttérbe szorulnak a talk show-k (beszélgető műsorok) nézettsége. (Ez főleg a román mintán nagyobb.) 2007-ben a magyarországi TV adások vezették a rangsort, a Duna TV, az RTL Klub, TV2, valamint a romániai Pro TV. 2015-ben az RTL Klub nézettsége 73%, a Duna TV 67,3 % volt. Visszaesett M1 és a M2 nézettsége. Az RTL Klub magas nézettséggel rendelkezik. A román adók közül továbbra is a PRO TV-nek van piacvezető szerepe. A román közszolgálati TV nézettsége csökkenő tendenciát mutat. A Román Televízió magyar adásának nézettsége is csökken.
A Kolozsvári Stúdió magyar adásának a kulturális és a szórakoztató műsorait nézik. Ellenben a Bukaresti TV adás magyarnyelvű hétfői adásának van a legnagyobb nézettsége.
A rádiózás szokásai
A kérdezettek 64,7 %-a hallgatja a műsort. Az sem közömbös, hogy az erdélyi magyarság milyen körzetekben hallgatják ma a rádiót. A háttér rádiózás szerepe is megnőtt. Főleg az autóban hallgatják. A rádiózás szokásai főleg az autózás szokásaihoz igazodtak, amikor munkába, vagy ha hazamegy hallgatja a rádiót. Az internetes vagy az okos telefonon történő beszélgetéseket nem vizsgálták meg. Ellenben nőtt azok száma, akik inkább hétköznapokon hallgatják az adásokat. A leggyakrabban hallgatót rádió a Marosvásárhelyi adás, a KISS FM (a zenére alapuló román adás) és a Mária Rádió. Figyelemre méltó az, hogy a zenére alapuló magyar nyelvű kereskedelmi adások előretörtek. A román nyelvű kereskedelmi rádiózás felerősödött.
A rádió hallgatók 32,2%-a követi a Marosvásárhelyi Rádió magyar adását, 12%-a a Kolozsvári Rádió magyar adását, majd sorrend szerint Erdélyi FM (5,1 %), Bukaresti (4,9%) és a Temesvári Rádiót (2,5%). A Kolozsvári Rádió magyar műsorait a kérdezettek 36 %-a naponta, és 40%-a hetente hallgatja. A szerkezete átgondoltabb. Városon többen hallgatják. A fiatalokat is érdeklik az adások. A Zenetár, Hangoló, a Dal posta, a Cifra palota adásait kedvelik.
Milyen típusú adást szeretnek? Az erdélyi közélettel foglalkozó híreket, a zenei műsorokat hallgatják. A rádióhallgatás jellege megváltozott. Az erdélyi magyarok ízlésvilága konzervatív. Főleg a régi slágerek, magyar nótákat kedvelik. Előtérbe kerülnek az erdélyi magyar kereskedelmi rádiók adásai.
Nyomtatott és online média
Barna Gergő a nyomtatott és az online médiának az olvasottságát elemezte. Felmérésekből kiderült, hogy a helyi lapok előtérbe kerülnek az olvasottságot illetően. A megkérdezettek 88,5 %-a a helyi lapokat olvassa. Az erdélyi lapok olvasótábora szempontjából a rangsort helyi lapok, a Székely Hírmondó, a Háromszék, a szatmári Friss Újság vezeti. A vallási jellegű lapok olvasottsága jelentős. Főleg a magyar nyelven történő médiafogyasztás jellemző.
2007-hez képest nagy ugrás észlelhető, 57 %-ra emelkedett az internetezők százalékos aránya. Új elemként jelent meg a Facebook használata, ennek következtében csökkent a levelezés (az e-mailezés) részaránya, viszont nőtt az internetes tartalmaknak az aránya. Mennyi időt töltenek el? kérdésre válaszolva kiderül, hogy az internetezők  jó része naponta több órát tölt el a Facebookon.
Az internetes hírportál olvasottsága szempontjából piac- vezető a szekelyhon.ro, a maszol.ro, a Transindex és az erdely.ma is.
A média, mint hírforrás kiegyensúlyozottabb képet mutat. A megkérdezettek 76%-a a TV, 43%-a a rádiót tekinti fő hírforrásnak. Leginkább az egészségügyi kérdések, az erdélyi magyar ügyek, tudományos és gazdasági kérdések érdeklik.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

Magyari Lajosra emlékeztek
Szonda Szabolcs könyvtárigazgató személyes hangú, rövid felvezetőjével indult Magyari Lajos gyűjteményes verskötetének bemutatója kedd este a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. Az igazgató egyik meghatározó diákkori élményéről mesélt – melyet a nyolcvanas évek végén, Magyari Lajos A föld igézete című kötetének bemutatóján élt át –, majd átadta a szót azoknak, akik barátként, kollégaként ismerték és ennek megfelelően méltatták a tavaly elhunyt költőt, újságírót, a Háromszék volt főszerkesztőjét, az egykor magát baloldalinak valló politikust.
Czegő Zoltán költő-író-újságíró lírai hangvételű emlékezésében elmondta, Magyari Lajos életének hetvenhárom éve alatt állandó frontállapotot élt meg, akkor is, ha ebben volt egy-egy megnyugtató időszak. Mint mondta, a költő három társadalmi rendben és az ezeket követő háromféle rendetlenségben vállalta mindazt, amire elhivatott, amivel megbízatott, és bár költészete földrajzilag szűk körű, tenyerén tartja a magyar nemzet minden fiát szerte a földgolyóbison. Czegő szerint a szülőföld szeretete Magyari valamennyi versében föllelhető, ő volt a népi költészet egyik utolsó jelentős képviselője, akinek minden gondolatmenetében oszlopos erővel jelenik meg a megmaradás kérdése, de nem börtönfalakban és rácsokban, hanem a szabadság imádatában és óhajában. „Boldog lehet az a költő, akire egy nép emlékezik, akit egy nép tart magáénak” – zárta méltatását Czegő Zoltán. Willmann Walter újságíró-szerkesztő elmondta, akkor került közelebbi kapcsolatba Magyarival, amikor a hetvenes években kollégák lettek a Megyei Tükörnél, ahol Tompa Ernő azt mondta neki, ha valamit nem tud, kérdezze meg Lajostól. Willmann szerint hihetetlen tudása volt Magyari Lajosnak, aki a kilencvenes évek elején egy baráti beszélgetés során pontosan megjósolta, hogy mi fog történni Romániában a következő öt évben. Mint mondta, bár élete végéig tollal írt, öröm volt együtt dolgozni vele a Székely Hírmondónál is, mert hihetetlen logikával építette fel a szövegeit, amelyek mögött fegyelmezett, pontos, kitűnő megfigyelő- és íráskészséggel rendelkező embert ismerhetett meg az olvasó. B. Kovács András író-újságíró arról mesélt, hogy Magyari Lajost őstehetségnek tartotta, mert élőszóban is nyomdakészen fejezte ki magát, a vezércikkeit pedig úgy írta, hogy tíz percig sétált a folyosón, aztán leült, és negyedóra alatt elkészült a szöveggel. Szerinte páratlan értékű publicisztikai teljesítmény volt a Magyarié a romániai magyar újságírásban, nem véletlen, hogy vezércikkei – belső felépítésük, képdús nyelvezetük és a szerző rendkívüli fogalmazási készsége miatt – a tananyag részét képezték a kolozsvári egyetem újságírói tanszékén. B. Kovács elmondta, eljön az idő, amikor újra politizálni fognak a költők, és újra értékként tekintenek a lesajnált transzilvanista írókra, akik életművei közül a Magyari Lajosé az egyik legkimagaslóbb. Az est végén Czegő Zoltán, a kötet szerkesztője elmondta: eddig még kiadatlan versek is vannak benne, és bár a költő kézirataiban nincsenek évszámok, már megegyezett a kiadóval, hogy az utánnyomásnál a már kiadott költemények első megjelenésének dátuma is bekerül majd.
Nagy B. Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhallgattatnák a „nemzetellenes” erdélyi újságírónőt
Egy újságíró elhallgattatását, illetve a színházi cenzúra visszaállítását követelték az elmúlt napokban Erdélyben. A Népszabadságnak nyilatkozó szociológus szerint jelenségről van szó, amely mögött a Budapestről átszivárgó, irányított kultúra iránti igény állhat.
„Hol van az a kultúrbizottság, amely cenzúrázná, és megkímélne minket, átlag kultúrakedvelőket az ilyen jellegű előadásoktól?" - tette fel a kérdést a Székely Hírmondó olvasója, merthogy túlságosan trágárnak érezte az előadást, melyet a sepsiszentgyörgyi színházban látott. A napilap internetes szavazást is rendezett a problémáról. Kocsis Károly főszerkesztő teljesen legitimnek nyilvánította a kérdésfelvetést, miután a „felkorbácsolt facebookos, véleményfalas indulatokból" leszűrte, hogy az olvasójuk „álláspontja nem elszigetelt".
Pár napja internetes aláírásgyűjtés indult Parászka Boróka, a Marosvásárhelyi Rádió közszolgálati csatorna alkalmazottja, több erdélyi és magyarországi lap munkatársa ellen. A vád: nemzetellenes, bomlasztó és magyargyűlölő. A cél: tűnjön el a nyilvánosságból. Ferencz Zsombor, a petíció szerzője szerint ugyanis megengedhetetlen, hogy valaki a (romániai) magyar adófizetők pénzén „behozott ideológiákat", azaz liberális vagy baloldali nézeteket terjesszen.
Ferencz maga is rendszeresen közöl jobboldali lapokban, köztük az egyetlen erdélyi szórású magyar újságban, a Krónikában, bár nem tartja magát újságírónak. Kedd délutánig a petíciót több mint 1700-an írták alá.
Szász Attila, a Marosvásárhelyi Rádió magyar nyelvű adásainak vezetője kérdésünkre elmondta: Parászka Boróka munkájával kapcsolatban semmilyen konkrét szakmai kifogás nem fogalmazódott meg, akik támadják, azok nem követik és nem ismerik Parászka Boróka újságírói tevékenységét. Azt is egyértelművé tette: nem kifogásolható szakmailag, hogy valaki liberálisnak vagy baloldalinak tekintett személyiségeket hív meg a műsorába. – Nem bűn sem baloldalinak, sem liberálisnak lenni, ahogy nem bűn jobboldalinak vagy konzervatívnak lenni. Az ilyen típusú megbélyegzés, azon kívül, hogy rendkívül primitív és a társadalomra nézve káros, egyben kirekesztő és megfélemlítő – hangsúlyozta hozzátéve, hogy beosztottjának a meghívottai kivétel nélkül elismert szaktekintélyek a saját területükön.
A Parászka-ellenes petíció közzététele után az Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) közleményben ítélte el a „véleménynyilvánítás korlátozására törekvő bármely kezdeményezést", nevek említése más vagy konkrét utalás nélkül. Az állásfoglalás annyira langyosra sikeredett, hogy Ferencz Zsombor úgy értékelte: éppen a petícióját „mint a véleménynyilvánítás egyik eszközét védték meg". Ez is közrejátszhatott abban, hogy több újságíró és kiadvány is védelmébe vette Parászkát, illetve a gondolat- és véleményszabadságot.
A Parászka elleni támadás nem az első. Az újságírót – aki munkája során az erdélyi szélsőjobboldali szerveződésekkel is foglalkozott – többször támadták különféle blogokon, közösségi oldalakon, számtalanszor fenyegették levélben, elektronikus üzenetben, gyakran fizikai, nemi erőszakkal. Viszont Erdélyben többen úgy érzik, hogy ezúttal az agresszorok „szintet léptek" azzal, hogy kirekesztő akciójukkal megpróbálják ellehetetleníteni az újságíró munkáját, amit ráadásul – egy demokratikus jog gyakorlásának leple alatt – igyekeznek legitim állampolgári követelésként feltüntetni.
– Ez egy évek óta folyó nyomásgyakorlás és szervezett megfélemlítési kísérlet egy fejezete – mondta megkeresésünkre Parászka Boróka. Emlékeztetett: az újságírók és általában a nyilvánosságban dolgozók ellen több lejárató kampány is zajlik. Hamis információk, rágalmazások sora jelenik meg az interneten, facebookos platformok, átláthatatlan hátterű blogok, híroldalak terjesztik ezeket. – Akik ezekbe bekapcsolódnak, nehezen tudják követni, hogy mit támogatnak. Azon gondolkodom, mit lehet tenni azért, hogy az emberek ne váljanak a propagandahálózatok eszközeivé és áldozatává. A magam védelmén is gondolkodom, de ez egy csapdahelyzet: egy elmérgesedő, ügyészségi szintre jutó magyar–magyar konfliktus a román nacionalizmus számára kapóra jönne.
Én pedig sem a román, sem a magyar szélsőjobbnak nem akarok muníciót adni – válaszolta a kérdésre, hogy tervez-e válaszlépést.
Magyari Nándor László szociológus, a Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa szerint a Parászka elleni petíció ugyanazt a logikát követi, mint a Székely Hírmondóban megjelent felvetés. – Népi cenzúra, amit követelnek ott is meg itt is, átfogó cenzúrát, ami abból fakad, hogy „irányított kultúrát akarunk" – magyarázta. Az indíték kettős: egyrészt sokkal kényelmesebbnek tűnik, ha még azt sem kell eldöntenünk, hogy kit olvasunk, vagy mit hallgatunk, „hanem ezt mondják meg", másrészt ha lehetetlenné teszik a fülünknek idegen hangok létezését, akkor csak az marad, amit mi szeretünk. –Ez az igény (az irányított kultúrára) fogalmazódik meg itt is, csak már nem szocialista-kommunista, hanem jobboldali-konzervatív vagy etno-nacionalista meggondolásból – fűzte hozzá.
Magyari úgy véli, abban, hogy ez az igény felszínre tör, szerepe van a „magasabb" szinten zajló hatalmi-ideológiai harcnak. – Most azért hangosabbak, vagy mernek egyáltalán megjelenni a nyilvánosságban, mert úgy gondolják, hogy hátszelük van, hogy van Magyarországon egy olyan kultúrpolitika, amely ezt támogatja – fűzte hozzá. Úgy látja, ezek az eszmék megvoltak korábban, a kilencvenes években is, de akkor nem lehetett előállni cenzúrakövetelésekkel, miközben mára a társadalom emlékezetéből kitörlődött, hogy mit jelentett a cenzúra. Ugyanakkor pozitív fejleménynek tartja, hogy az újságíró-társadalom végül is kiállt Parászka Boróka mellett, „nincs olyan jellegű megosztottság, amilyet a petíció elindítói feltételeztek".
A „digitális lincselés" a magyarellenesseg.com oldalról indult. Az oldal több cikkében is foglalkozik a „nemzetáruló" Parászka Borókával, akinek felrója, hogy „mérgezi az erdélyi magyarságot a Magyarországról importált nemzetellenes balliberális eszmékkel". Ezek a gondolatok jelennek meg a Parászka-ellenes petícióban, illetve a számtalan megosztásban, amelyek futótűzként terjedtek az interneten. Február elején az Ő is egy magyarellenes címmel közzétett bejegyzés egyik terjesztője a Kemény bárók leszármazottja, Nagy Kemény Géza volt, aki több száz gyalázkodó kommentárt „gyűjtött össze" Facebook-oldalán. A poszt pár nap után eltűnt, bár nem világos, hogy Nagy törölte, vagy csupán a nagyközönség számára tette láthatatlanná.
A magyarellenesseg.com működtetője és cikkeinek a szerzője Varga László Előd, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) sepsiszentgyörgyi szóvivője. A domaint egy nagy-britanniai szolgáltató útján foglalta le, és egyes szám első személyben írott posztjaiban igyekszik azt a látszatot kelteni, mintha külföldről írna, nem Erdélyben élne. A weboldal fenntartására adományokat is elfogad, ennek alapján sikerült azonosítanunk a termékeny „nemzeti érzelmű" bloggert a HVIM sepsiszentgyörgyi szóvivője személyében.
Szőcs Levente. Népszabadság

20 év - 2223 lapszám - 45 000 újságoldal - 180 000 cikk
Köszönjük olvasóink, ügyfeleink bizalmát! 
Lapvárta
Ambrus Attila
Kis híján fél évtizede annak, hogy sajtótörténeti előadásomat így fejeztem be: „Elégedett lennék, ha öt év múlva azzal kezdhetném egyik írásomat, hogy az erdélyi magyarok azonosságtudatának megőrzésében, a sajátos identitás kialakításában központi szerepe volt és van a magyar nyelvű sajtónak.” S lám, most erre – a Székely Hírmondó újraindulásának huszadik évfordulóján – okom van. Elégedetten nyugtázhatom, hogy az újraalapítók, a lap munkatársai és az olvasói is méltóak a negyvenkilences elődökhöz.
Akkor, negyvenkilencben volt becsülete a sajtónak. (A szó mindkét értelmében.) A közösségnek szüksége volt a hiteles információkra, a reményt nyújtó vezércikkekre, s a szabadságharc vezetői is fontosnak tartották ezt. Így történt, hogy amikor Bem József az általa a gazdaságilag legfontosabb erdélyi városnak tartott Brassóban már működő nyomdát talált, a Debrecenből magával hozott gépet szeretett székelyeinek ajándékozta. Ezen nyomták ki Kézdivásárhelyen 1849. június 7-én Háromszék első újságját, a Székely Hírmondót. 
A húsz évvel ezelőtt újra indult lap feladata ma nem kisebb és nem könnyebb, mint a Fogarasi P. Jánosé. Biztosítania kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit. Vissza kell adnia a székelységnek önértékelését és önbizalmát. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjai, művészek, írók, tudósok, lelkészek, politikusok rendszeres szerepeltetésével segítenie kell a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Ezt – naponta olvasom! – a Székely Hírmondó az elmúlt két évtizedben lehetőségeihez mérten meg is tette. Kívánom, hogy az elkövetkező évtizedekben is a Bem apótól nyomdát, szabad sajtót, újságot kérő háromszékiek leszármazottjainak, szellemi utódainak szolgálatában állhasson a lap, megérje, hogy a köz jó hangulatát jó híreivel fokozhassa, s reményt nyújtson a reményre építkezőknek.
Isten éltessen, Székely Hírmondó!
(A szerző háromszéki születésű újságíró, az úgyszintén 1849-ben alapított Brassói Lapok főszerkesztője.)
Megyei lapot ünneplünk
B. Kovács András
Második évtizedét zárja illő megemlékezéssel a Székely Hírmondó, s külső munkatársaként magam is üdvözlöm az esemény alkalmából. Mint aki hosszú évekig másik hajóban eveztem, mi több, annak vízre bocsátásában is részt vettem, nem kívánom dicséretekkel elhalmozni, nem vallana jó ízlésre. Viszont szívesen papírra vetem, mit nem jelent számomra, és úgy vélem, olvasói számára sem a Székely Hírmondó, melyet különben megérdemelten tekint igazi megyei fórumnak híveinek mai tábora.
A Székely Hírmondó mindenekelőtt nem egy piacidegen módon szerkesztett és adminisztrált újság, és e tény egy piacgazdaságban az egyedüli olyan helyzetfelismerésre vall, mely anyagi függetlenséget szavatolhat. Mindez a sajtó- és véleményszabadságról jutott eszembe, mellyel élni koldusként nem lehet.
A Székely Hírmondó már indulásakor sem vette semmibe azt a drámai változást, mely az írott sajtó egész mai állását döntő módon meghatározza. A tévé, a film, a rádió, az internet, az elektronikus média elsőbbségének korában a nyomtatott lapoknak egész külalakjukban, írásaik terjedelmében, a tudósítói-cikkírói hozzáállásban, hogy egyebet ne mondjak: a címek adásában és a tördelésben is muszáj alkalmazkodniuk az új olvasói elvárásokhoz is.
Abban pedig hatalmas és nagyon összetett ízlésváltás figyelhető meg.
A Székely Hírmondó nem egy szólamra hangszerelt lap, az egyoldalúság sem politikai, sem ideológiai szempontból nem jellemzi, emiatt is nem hirdeti egy egyedül üdvözítő álláspont vagy nézet mindenekfelettiségét. Nem szócső, hanem újság. Így munkatársainak önálló véleményét, egyéniségét nincs miért eltipornia vagy egyneműsítenie. Nem infantilizálja olvasóit sem, tájékoztatás címén nem rágja szájukba azt is, mit szabad gondolniuk, az ítélkezést nemegyszer rájuk bízza, és jól teszi.
No de hadd zárom azzal a kívánsággal: harmadik évtizedében sikerüljön még teljesebben betöltetnie vállalt hivatását, s ötvözze még hatékonyabban szabad vitafórum-jellegét a kisebbségi jogvédelemmel, ezek lévén tevékenységének az engem leginkább lekötő oldalai.
Arról, hogy nem buta az olvasó
Sántha Attila
Istenem, hogy telik az idő, mondom egyre gyakrabban, mikor egy-egy 25, 20 vagy 15 évvel ezelőtti esemény ünneplésére hívnak meg, vagy csak egyszerűen bejelentik, fiú, azaz tata, újra eltelt ennyi és ennyi év. Most például Kocsis Károly lapigazgató (akkor még szervusz, Karcsi, fekete hajjal) szólt, hogy húsz évvel ezelőtt jelent meg a Székely Hírmondó legelső száma, emlékszem-e?
Hát már hogyne: annyira kisméretű volt, kevés oldalszámú és kékes, hogy gyermekgyógyászok alig adtak volna neki pár megjelenést. Akkoriban nem éltem itthon, viszont a lehető legtöbbször jártam haza, így aggódtam is a lapért eleget, hogy megéri-e a holnapot, lesz-e újságja Kézdiszéknek. Elég az, hogy ‘96 nyarán, vakációban azon kaptam magam, vendégszerkesztő vagyok a lapnál (bármit is jelentsen ez), és ott gürizünk hármacskán a szerkesztőségben, nagy lelkesedéssel. No meg közben jól érezzük magunkat, be-benéztünk a Korzó irodalmi kávéházba is, ahol sok kulturális dolog forgott ott fenn akkoriban. A lap túlélte a nyarat, aztán az évet, majd az évtizedet, és öt éve megyei napilap lett.
A kilencvenes évek elején sokat beszélgettünk – amikor még Kocsis Károly az Európai Időnél dolgozott szerkesztőként – arról, milyennek is kellene lennie egy kistérség vagy megye lapjának. Az egyik legfontosabb elvárásunk az volt, hogy legyen élő: ott kell lennie mindenütt, és a legégetőbb dolgokról szóljon. Nem lehet azt csinálni, hogy olyasmivel töltjük meg a lapot, ami csak egy-egy réteget érdekel. Nem lehet azt csinálni, mondtuk, hogy a fejünket a homokba dugjuk, és nem beszélünk a kényelmetlen dolgokról. Mert az előtt, hogy az olyan kérdésekhez érjünk, mint például: kell-e, érdemes-e oktatni az olvasót, fel kell szolgálni neki az információt, azt, ami nem hirdetés. (Egy időben ez is volt a lap jelmondata: „Hír az, amit nem akarnak, hogy megtudj. Minden egyéb csak reklám”.) Ez alapján pedig az olvasó – aki sokkal okosabb, mint gondolnánk – úgyis eldönti, miről mit akar gondolni.
Húsz év alatt a világ is, mi is változtunk. Azt viszont kijelenthetem, a lap elég sokat beváltott abból, amit az induláskor elgondoltunk.
Hiteles tükörkép kell
Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke
Egy újság születésnapján mindenekelőtt a szólásszabadság jut eszembe. A felelősen értelmezett szólásszabadság, amelynek nincs köze a szabadossághoz, sem a fölhígult nyelvezethez, de annál több a kimondott, a leírt szó felelősségéhez, hatalmához. Úgy gondolom, egy egészséges társadalomban a sajtó szabadsága soha nem válhat le erről a felelősségről, hiszen a közösség tájékoztatása sem pusztán napi feladatteljesítés, hanem hivatás és szolgálat, amelyhez alázat kell. Nekünk, közéleti szereplőknek az a dolgunk, hogy megteremtsük a kellő terepet a szólásszabadság, a sajtószabadság gyakorlására, hogy biztonságba helyezzük ezeket az értékeket, alkalmasint pedig kiálljunk és megvédjük, amikor úgy látjuk, hogy veszélybe kerültek.
Közösségünk szabadságjogairól való éves leltárkészítésünknek magasztos kerete nemzeti ünnepünk, március 15. Pedig lehet, hogy ehhez a számvetéshez sokszor nem is fennköltségre, nem is az ünnep szentségére van szükségünk, sokkal inkább arra, hogy hideg fejjel mérleget vonjunk arról: mink van, miben szenvedünk hiányt, és miről gondoljuk azt, hogy veszélyben van. Ennek keresztmetszetét kell naponta viszontlátnunk a sajtóban is, ami nem könnyű feladat, de annál nemesebb küldetés. Olyan hiteles tükörkép kell, amelyből mindannyian tudjuk, mi a dolgunk, mit kell tennünk közösen azért, hogy fedezékbe helyezzük mindazt, ami számunkra érték. Az ilyen felelősségteljes együttgondolkodásra mindig nyitott lesz a romániai magyarság politikai érdekvédelmi szervezete, én magam pedig – az újságírói szakma egykori gyakorlójaként – ennek az elvnek meggyőződéses támogatója.
További eredményes közösségszolgálatot kívánok a Székely Hírmondónak!
„Kívánjuk a sajtó szabadságát…”
Toró. T. Tibor, az EMNP stratégiai alelnöke
Az írott szó szabadsága nagy vívmány, egy közösség egyik legfontosabb joga. Nem véletlenül került a ’48-as „márcziusi ifjak” 12 pontja közé a kitüntetett első helyre: „Kívánjuk a sajtó szabadságát, censura eltörlését”.
Ma, a Székely Hírmondó új folyamának 20. születésnapján ugyanolyan időszerű ez a kérdés, mint 168 évvel ezelőtt. Igen, kívánjuk a sajtó szabadságát. Szeretnénk, ha újságaink, sajtómunkásaink legjobb szándékuk és tudásuk szerint az igazat és csak az igazat mutatnák meg, úgy, ahogyan az megtörtént vagy elhangzott. 
A közösség szabadságának egyik fokmérője sajtójának szabadsága. Szabad sajtó nélkül nincs szabad közösség. A sajtó szabadsága pedig a nagy közösségi eszmék, célok és értékek iránti elkötelezettséget jelenti, és nem az annak jegyében fellépő csoportok többé vagy kevésbé átlátható politikai céljainak kiszolgálását.
Kívánom a Székely Hírmondó szerkesztőinek a szabadságot, hogy legjobb tudásuk és erkölcsi értékeik szerint írhassák az igazat. Mert írni is és élni is csak úgy érdemes. 
Kívánom a Székely Hírmondó olvasóinak, hogy mindig az igazat keressék az írott szó mögött. És ha nem találják, ne menjenek el mellette szó nélkül. Mert rajtuk is múlik a sajtó szabadsága, nem csak a szerkesztőkön. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Sajtószabadság
Március 15-e a sajtószabadság napja is, joggal merül fel tehát a kérdés: szabad-e a romániai sajtó? Ha azt nézzük, hogy a bukaresti kereskedelmi televíziók milyen szemérmetlenül hazudnak, azt mondhatnánk, talán túlságosan is szabad. Ha azt nézzük, hogy 15, vagy éppen 150 ezer magyar ember méltóságteljes felvonulása egy mínuszos hírt ér, vagy éppen agyonhallgatják, akkor nyilvánvaló a politikai befolyásoltság.
De jöjjünk közelebb: szabad-e az erdélyi és ezen belül a háromszéki magyar sajtó? Nehéz kérdés. Elsősorban azért, mert sok esetben kiszolgáltatottá válik gazdaságilag, és ha valamelyik párt vagy érdekcsoport pénze nélkül nem él meg, ott nehéz elvárni a pártatlanságot. Persze, az újságírók egyenként is felelősek azért, hogy híradásaik, tudósításaik kiegyensúlyozottak, objektívek, tárgyszerűek legyenek. Azonban a kiegyensúlyozottság sok kérdést felvet. Még a CNN-t is bírálták, amikor a lakosság 85 százaléka támogatta az iraki beavatkozást, hogy miért foglalkozik azzal a kéttucat emberrel, akik a Fehér Ház előtt a háború ellen tüntetnek. A számarány körülbelül 1:1 000 000-hoz volt.
A hazai magyar sajtót is sokszor megszólják, hogy nem „egyenlő” módon kezeli a pártokat. Mennyi vajon az annyi, ha egyikük a szavazók bizalmának több mint 80 százalékát bírja, a másik kettő összesen a maradék húszat? Nem mindig egyszerű eldönteni.
De sokat tehet a sajtó szabadságáért az olvasó. Ha van előfizető, ha van stabil eladott példányszám, akkor van reklám, és van bevétel. A Székely Hírmondó húszéves történelme alatt naponta nőtt az előfizetők száma. Köszönjük. Azt jelenti, hogy van igény a lapra, hogy írásaink érdeklik az olvasókat, és bár bizonyára többször hibázunk, kitartanak mellettünk. Csak ez biztosít függetlenséget számunkra. Mert szabad sajtó nélkül nincs szabadság – tudták ezt 168 évvel ezelőtt is. Nem lehet az véletlen, hogy az 1848. március 15-én kitört forradalom 12 pontos kiáltványának első tétele az volt: „kívánjuk a sajtó szabadságát, a censura eltörlését”.
Erdély András. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Élen a Háromszék
Sepsiszentgyörgy felnőtt lakosságának közel kétharmada olvassa a Háromszéket, ezzel lapunk toronymagasan vezet a legolvasottabb helyi újságok rangsorában – derül ki a Pro Scientia Administrativa Tudományos Társaság által készített felmérésből.
A több közéleti témát felölelő közvélemény-kutatás médiafogyasztási szokásokra vonatkozó fejezetét tegnap ismertette az Observatorul de Covasna román nyelvű helyi napilap, a felmérés március 28. és április 2. között készült 967 felnőtt, tehát 18 év fölötti sepsiszentgyörgyi lakos megkérdezésével. Míg az országos politikáról a megkérdezettek többnyire a televízióból tájékozódnak, helyi politikai ügyekről inkább az újságokból (46,85 százalék). A megkérdezettek szűk harmada (31,23 százalék) a rádióadókból értesül ezekről a hírekről, 13,03 százalékuk az internetet használja tájékozódási forrásul. A válaszadókat a kérdezőbiztosok arra is megkérték, hogy nevezzék meg azt az újságot, amelyből tájékozódnak. Ebben a rangsorban lapunk fölénye elsöprő: közel ötször annyian olvassák a Háromszéket, mint a másik magyar nyelvű magyar helyi napilapot, a Székely Hírmondót. A megkérdezettek 63,8 százaléka tehát lapunkból tájékozódik, az Observatorul de Covasnát a megkérdezettek 16,56 százaléka nevezte meg információs forrásnak, a Székely Hírmondót 14,13 százalék, az Mesagerul de Covasnát 5,52 százalék.
Mint ismert, nemrég a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet is készített Erdély-szintű felmérést a médiafogyasztási szokásokról, ennek eredményei szerint a nyomtatott sajtóban a Háromszék bizonyult a legolvasottabb erdélyi lapnak.
Olvasóinknak köszönjük, hűségükre, bizalmukra a továbbiakban is számítunk. (H.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Képes történetek
Kezdődik a csernátoni olvasótábor
A Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár a csernátoni Haszmann Pál Múzeummal közösen negyedik éve szervez olvasó- és kézművestábort 5–8. osztályos tanulóknak. Képes történetek címmel ma indul a tábor, melyen a hasonló címmel szervezett vetélkedő első nyolc csapata vesz részt.
Az olvasótábori műhelyfoglalkozást, Szövegek, világok, szövegvilágok címmel, Gombos Péter, a Magyar Olvasástársaság elnöke és Gombosné Szabó Sára, a Kaposvári Egyetemi Könyvtár munkatársa vezetik, míg a kézműves-tevékenységeket a múzeum munkatársai biztosítják a táborlakóknak. A programot filmvetítések, beszélgetések, találkozók színesítik, olyan meghívottakkal, mint Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, majd Kispál Attila és Kispál Ágnes Evelin, a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótér munkatársai, akik interaktív foglalkozást tartanak a táborlakóknak. Idén is lesz színész és zenész meghívottja a tábornak, pénteken Kolcsár Józseffel, a Tamási Áron Színház színművészével zenés beszélgetés lesz a színészélet dolgairól, külön meghívott Lőfi Gellért zeneművész, a Sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceum igazgatója. Szombat este Zsidó Ferenc prózaíróval, az Eirodalom erdélyi irodalmi portál szerkesztőjével Laska Lajos világában kalandozhatnak az érdeklődők.
A kevés szabadidőt játékkal, Ika-vári túrával töltik a táborlakók, valamint Dimény H. Árpád költővel, a Székely Hírmondó napilap szerkesztőjével az immár hagyományos táborilap-szerkesztéssel foglalatoskodhatnak. A tábor ma délután kezdődik Müller Henrietta csapatösszerázó játékaival. A műhelyekbe, beszélgetésekbe bárki bekapcsolódhat.
A tábort a Nemzeti Kulturális Alap, a Sepsiszentgyörgyi Bertis Kft. és a Bukaresti Valvis Holding támogatja.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Korzó 100
Jubileumi adással jelentkezik ma délután 5 órától a Korzó Klub: ez lesz a Sepsi Rádió, a Székely Hírmondó és a Háromszék közéleti vitaműsorának 100. adása. Grubisics Leventét, a Sepsi Rádió vezetőjét, a műsor kezdeményezőjét és házigazdáját kérdeztük a Korzó Klub eddigi életéről, szerepéről, jövőjéről.
Az volt a cél, hogy a Korzó Klub olyan műsor legyen, amely hiteles forrás és véleményformáló, de egyúttal tematizál is: az ott felvetett problémákra reagálnak a döntéshozók vagy a közélet iránt érdeklődők, és a visszajelzések alapján ezt a szerepét sikeresen betölti – vélekedett Grubisics Levente. A műsorvezető azt is elárulta: eredetileg nem úgy tervezte, hogy a közéleti, politikai témák ennyire előtérben lesznek, de jelenlegi helyzetünk, a romániai valóság olyan, hogy ezeket nem lehet megkerülni. Egyfajta példaértékű összefogásnak minősíti azt is, hogy a piacon két konkurens napilap, a Székely Hírmondó és a Háromszék munkatársai egy asztal mellé ülve vitatnak meg aktuális témákat – kezdetben sokan voltak, akik nem hitték, hogy ez megvalósulhat.
A következő száz adásra pedig az a cél, hogy a műsornak rendszeresen otthont adó sepsiszentgyörgyi Korzó Irish Pubban minél többen gyűljenek össze, ne csak hallgatósága, de közönsége is legyen a Korzó Klubnak.
Farcádi Botond Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borcsa János új kötete
Megjelent az Írói üzenetek nyomában 
Az idei, november 9–13-a között tartott Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében mutatták be a Kézdivásárhelyen élő és dolgozó dr. Borcsa János kritikus, irodalomtörténész új, sorrendben tizedik könyvét, a kritikákat, tanulmányokat és irodalmi jegyzeteket tartalmazó Írói üzenetek nyomában című kötetet.
A Kriterion Könyvkiadó által gondozott kötetet Nagy Attila marosvásárhelyi költő és H. Szabó Gyula, a kiadó igazgatója méltatta a szerző jelenlétében. „Voltak a magyar irodalomban létrejött szépirodalmi folyamatokban nagy szakítások. Petőfitől kezdve, az avantgárdon keresztül – szakítások a hagyománnyal, az elődökkel. Mostanában ennek ellenkezőjét vehetjük észre: látványos kapcsolódások és kapcsolatfelvételek jöttek létre a tradícióval. A kortárs költészet is jó példa erre, annak ellenére, hogy a fiatal erdélyi költők is mást hirdettek még a kilencvenes évek elején. De öt-tíz év eltelte után a számottevő alkotók esetében – például Fekete Vince, László Noémi, Lövétei Lázár László – a hagyomány újra birtokba vételét látom. Ennek még mindig helye van. Én magam egyetlen nyelvbe vagyok bezárva, amit próbálok úgy alakítani, hogy ne tűnjön portugálnak” – válaszolta Nagy Attila egyik kérdésére a szerző.
A kritikák és tanulmányok az utóbbi négy-öt évben keletkeztek, irodalmi lapokban és folyóiratokban jelentek meg (Bárka, Forrás, Helikon, Hitel, Kortárs, Korunk, Székelyföld), az irodalmi jegyzetek nagy részét pedig a Székely Hírmondó közölte. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Szabad-e szóljon a sajtó Erdélyben? És lesz akihez?
Van-e, lehet-e életképes és hiteles, magyar sajtótermék Erdélyben? Fél napon át magába mélyedt a szakma.
Leépül, de legalább magának kevésbé hazudik az erdélyi magyar média – ezzel a benyomással távoztam az Erdélyi médiajelentés éves konferencia idei kiadásáról. Az előző években is sok érdekes dolgot talált rajtunk az akadémiai górcső, idén habnak ígérkezett az előadások tortáján az a kibeszélőshow, amelyre fő-, vezető és felelős szerkesztőket hívtak értekezni a sajtó szabadságáról.
Ezért kevesebb szó esett konkrét sajtótermékek konkrét gyakorlatáról, és több általános szó az újságírás általános elveiről ezen a korántsem forradalmi hétvégén a Kolozsvári Akadémiai Bizottság székházában. Az újságírás külső feltételeiről szóló előadások vegyesen motiválhatták a szakma gyakorlóit (ha sűrűbben fordultak volna elő a hallgatóságban): a jogi feltételek több, a tárgyi-anyagi feltételek kevesebb „hatalmat” adnak az újságírónak, mint amennyit gondoltunk.
Helló, újságírók!
Kiderült Vallasek Magdolna jogász előadásából, hogy például a munka- (és nem szerzői jogi) szerződéssel foglalkoztatott újságírók szolgálati alkotásainak felhasználási és közlési joga az újságírót és nem a kiadóját illeti, hacsak nincs egy erről szóló külön kitétel a munkaszerződésében. A sajtóban megjelenő híreket, információkat viszont nem védi a szerzői jog, mert elsőbbséget élvez a közérdek, illetve a közvélemény információhoz való joga.
Kevés, de egyre több sajtóst érint az internetes újságok videós tartalmaira vonatkozó szabályozás, amely még csak készül, de már európai bírósági döntés született arról, hogy a tévéműsorokat szabályozó médiajog vonatkozhat netes videókra is. Még legalább 4-5 év, amíg ebből konkrét jogszabály születik, de ez a nemzetközi trend – tudtuk meg Kokoly Zsolttól, a Sapientia oktatójától.
Azok a hazai újságírók, akiket mélyebben érdekel a médiajog, már két éve böngészhetik Vallasek Magdolna Médiajogi kalauzát, amelyet a MÚRE jelentetett meg könyvben, hamarosan pedig a honlapján is a megfelelő frissítésekkel. 
Helló, kiadók, politikusok, rádióigazgató!
Két előadás foglalkozott konkrét kiadványokkal: Matekovics János két háromszéki napilapot hasonlított össze, Rácz Éva a szórványosodás szempontjából nézett rá saját munkahelyére, a Kolozsvári Rádióra. 
Matekovics elemzése arra jutott, hogy a finanszírozási háttér meglátszik a Háromszék, illetve a Székely Hírmondó tartalmán is. A piacról, olvasói előfizetésekből megélni igyekvő Háromszék több „hasznos” cikket közöl, olyanokat, amelyek témája közvetlenül érinti célközönségét, a Kovászna megyei lakosokat (egészségügy, oktatás, hazai és lokális gazdaság), addig a Székely Hírmondó bulvárosabb témaválasztásával és szenzációhajhászóbb tálalással igyekszik megfogni az olvasóit, akikből nem tud megélni, Matekovics szerint a helyi RMDSZ támogatását élvezi.
Míg a székelyföldi tömbmagyarság még versenyhelyzetet is tud teremteni a helyi sajtópiacon, a közszolgálati rádió kolozsvári területi stúdiójának magyar adása még a nyelvmegőrzés és identitásápolás alapfeladatait sem tudja ellátni, annyira lecsökkent a tudósítói hálózata és az adáskörzete, derült ki Rácz Éva összefoglalójából.
Tíz éve még 11 területi tudósító segítségével számoltak be nemcsak Kolozs, hanem Bihar, Szatmár, Máramaros, Beszterce, Fehér megye fontosabb történéseiről, napi 6-7 órában, adáskörzetük pedig 8 megyére terjedt ki úgy, hogy néha akár 12-ben is fogható volt az adás. 2016 végén a vezetőség és az RMDSZ által sikerként kommunikált átállás a 24 órás adásra viszont azzal járt, hogy a rádió adáskörzete drasztikusan lecsökkent, és mindössze két területi tudósítót foglalkoztat, miközben nincs törvényi akadálya a regionális tudósítói hálózat fenntartásának.
A 24 órás adás mindössze Kolozsváron és három szomszédos településen fogható, de ez is csak elméletben. A rádiósok maguk is tapasztalják, és rengeteg hallgató is jelez nekik, hogy még Kolozsváron is csak hézagosan jön be ultrarövid hullámon az adás. Múlt héten konkrét ígéretet kaptak arra, hogy az FM adó erősségét száz wattról ötszázra emelik, de azt nem tudni, hogy mikortól. 
Ez a kolozsvári, apahidai, tordai hallgatók számára jó hír, de a szilágysági, besztercei, aranyosvölgyi magyar rádiózók továbbra sem hallanak helyi magyar szót, mert a 4 órásra csökkent középhullámú adás is sokkal rosszabb minőségben fogható, mint eddig. Gyakorlatilag hallgathatatlan Tordán vagy Désen – panaszkodnak még a Főtér olvasói is.
Vagyis nemcsak a rádió egyik saját elve, a regionalitás sérül a magyar adás kapcsán, hanem a nyelvváltás határán álló szórványban eddig ellátott kultúrmissziós feladatának sem tud eleget tenni a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztősége. A magyar adás elveszítése a szórványban azzal jár együtt, hogy gyorsan elvesztődik a magyar adás iránti igény is, és nem biztos, hogy tíz év múlva lesz még akinek adást készíteni.
Hogy ezt ne mindig a vétlen szerkesztőkön kérjük számon, megkérdeztük, kihez forduljunk minél többen, ki dönt az adáskörzetek csökkentéséről és növeléséről. Rácz Éva a közszolgálati rádió elnök-vezérigazgatóját, Ovidiu Minculescut ajánlotta mindazok figyelmébe, akik tenni szeretnének valamit azért, hogy visszakapják a magyar adást, mert a mindenkori vezetés feladata, hogy a frekvenciagondot megoldja. 
Helló, olvasó, helló, szabadság!
Az előadásokat két radikálisan ellentétes álláspont, pontosabban érzésvilág összeütközése követte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének főszerkesztők részvételével meghirdetett kerekasztalán. Az ütközés viszont egyáltalán nem volt radikális, nem estek egymásnak az emberek, sőt: megértették egymás álláspontját, ha nem is fogadták el.
Az egyik álláspont az igényes olvasóé, amelynek külön örültem, mert ez amilyen ritkán jut el az újságíróhoz, olyan értékes motivációs forrás. Már-már revelációként hat, hogy van, aki kifejezetten igényli az alaposan utánajárt anyagokat vagy azokat a témákat, amelyek általában a legkevesebb olvasót vonzzák az ingyenes online felületeken: például hogy mikor mit szavaznak meg az RMDSZ képviselői a parlamentben.
A közéleti számonkéréshez persze nemcsak igényes olvasó kell, hanem bátor, motivált és jól megfizetett újságíró is, ez a kombináció pedig nagyon ritka az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Amelyek vezetői képviselték a másik érzésvilágot: a problémák pontos beazonosítása ezeknél az évtizedek óta gyakorló újságíróknál inkább rezignáltsággal társul. Persze még így sem mindegy, hogy a szerkesztőség, amelyet működtetsz, zömében olvasói előfizetésből, vagyis kevés pénzből épp csak hogy túlél, vagy magánvállalkozó próbálja kihozni legalább nullszaldósra, vagy zömében hazai vagy magyarországi közpénzből működik.
Mindenki függ a pénztől, a sajtópénzek zömét a politikum osztja, a politikum pedig megosztja a sajtót és uralkodik – hangzott el a szerkesztőségi vezetőktől. Amilyen kiábrándító ez a kvázi konszenzusos megállapítás, majnem annyira lelkesítő az, hogy a különböző beállítottságú és anyagi hátterű kiadványok vezetői ezt így el merték egymásnak mondani.
Ahogy azt is, hogy bár ők viselik a vezető tisztséget, személyzeti vagy kényesebb tartalmi kérdésekben a kiadó dönt. Ez a nyilvános beismerés apró, de valószínűleg az első lépés, amely kivezethet a teljes kiszolgáltatottságból, és olyan önszerveződést ösztönözhet, amely valamiféle védelmet nyújthat a retorzióktól tartó újságíróknak.
Lehet-e szabad és színvonalas a sajtója egy olyan, nem túl számos közösségnek, amelynek alacsony a vásárlóereje, ahol kevés a fizető olvasó (azok is csak a regionális kiadványokat tudják eltartani); ahol az online hirdetési piac fejletlen, egyébként is lefölözi a Google és a Facebook; ahol a legtöbb olvasót elérő kiadványokat a politikum tartja el és fogva közpénzből?
Lehet, szólt a harmadik, de még elég halk álláspont. Az egyik hang Szűcs Lászlóé volt, az Erdélyi Riport volt főszerkesztőjéé, aki csak a '90-es évek Bihari Naplójánál érezte magát olyan szabadnak, mint most. Az RMDSZ osztotta pénzből működött, egy hónapja felfüggesztett Erdélyi Riport munkatársai jelenleg egy ingyenes blogfelületen, fizetés nélkül írnak és közölnek. És közben megpróbálják kitalálni, hogyan folytassák.
A másik hang Sipos Zoltáné volt, az Átlátszó Erdély újságírójáé, aki bloggerkedésből él. Egyáltalán nem egyedi az erdélyi magyar sajtó helyzete, épp ezért van ötlet és pénz a nemzetközi porondon az ilyen problémák megoldására, csak meg kell keresni úgy a működtethető üzleti modellt, mint a megpályázható pénzeket – biztatott.
Üdítőbb, de sokkal több időt és elhivatottságot igényel ez az attitűd, mint az a három alternatíva, amelyben például Cseke Péter, a maszol.ro főszerkesztője látja az újságíró szabadságát: 1. más pályára megy; 2. olyan laphoz szerződik, ahol egyezik az álláspontja a lapéval; 3. elfogadja és nem hangoztatja, hogy más a véleménye, mint a kiadó, a főszerkesztő vagy a kollégák álláspontja.
Sipos szerint ezzel csak áldozatnak vagy kényszerpályán mozgónak érezzük magunkat, holott mi vagyunk azok, akik változtatni tudunk. Szerinte a döntéshozók félnek tőlünk, újságíróktól, de mi ne féljünk élni a hatalmunkkal.
Az RMDSZ pedig alakuljon végre párttá, ne ő ossza a magyar kisebbség kulturális önazonosságát fenntartani hivatott közpénzt, és főleg ne magának – javasolta Szilágyi N. Sándor professzor. A magát „alkalmi közírónak” nevező nyelvészprofesszort felháborítja, hogy míg az RMDSZ 22 millió lejt kapott 2015-ben a romániai költségvetésből a magyar kisebbség kulturális identitásának megőrzésére, félmillió lejt tagdíjakból és adományokból, addig hétmillió lejt költött saját fenntartására.
Szerinte az RMDSZ-nek párttá kellene alakulnia, abból a pénzből megélnie és pártsajtót fenntartania, amit parlamenti pártként egyébként is kapna, a kisebbségi identitás megélésére szánt közpénzt pedig egy romániai magyar kulturális alapnak kellene kezelnie, és megfelelő szakmai kuratóriumokkal szétosztania. „Ez a közpénz eredeti rendeltetésétől el van térítve, mert nem azért adják, hogy abból egy politikai párt ellébecoljon” – fogalmazott a professzor.
Antal Orsolya is számonkérte az RMDSZ politikusainak attitűdjét, akiket a parlament fekete lyukként nyel el ahhoz képest, hogy mit csinálnak a saját sajtótermékkel nem rendelkező USR politikusai: élő videót közvetítenek vagy szövegesen számolnak be a Facebookon arról, hogy mi a téma a parlamenti bizottságokban, vagy hogy a kormánypártok épp milyen parlamenti procedúrákkal lehetetlenítik el a vitát a bizottságokban vagy a plénumban.
A sokirányú beszélgetésből persze nem derült ki, hogy ki és mikor fogja megtörni a sunnyogó politikus – sunnyogó sajtó – passzív, érdektelen választó ördögi körét, de legalább már beszéltünk róla. És még fogunk, mert létrejött erre egy nyilvános Facebook-csoport, illetve egy ígéret a MÚRE részéről, hogy a következő kerekasztalra a kiadók vezetőit hívják el.
foter.ro

Levélféle a Transindex újdonsült főszerkesztőjéhez
Kedves Kulcsár Árpád! A Székely Hírmondót szerkesztők, újságírók állítják elő, akik keményen megdolgoznak, nem ritkán áldozatot hoznak szellemi függetlenségük megőrzéséért, ami egy kisebbségi sajtóorgánum részéről nem egyszerű feladat. Éppen ezért ijesztő tájékozatlanságra és rosszindulatra vall közvetve eltartott bértollnokoknak nevezni bennünket, az antiszemitizmus vádjáról nem is beszélve.
Márpedig Ön – Nálunk is állami finanszírozott a magyar gyűlöletbeszéd alcím alatt – a következő mondatokkal zárta Székely apokalipszis, most című terjedelmes eszmefuttatását: „a Hargita Népe megyei finanszírozású, ahogyan a Székely Hírmondó is. Ez az a lap, ahol Czegő Zoltán évek óta háborítatlanul zsidózik. És ez láthatóan nem kínos senki számára.”
Ezen állítással szemben engem például fölöttébb zavarna, ha valaki háborítatlanul „zsidózna”. Csakhogy az utóbbi három esztendőben (tovább nem volt türelmem kutakodni az archívumban) ilyennek nyomát sem találtam Czegő Zoltán nálunk megjelent írásaiban – remélhetőleg nem számít annak, ha egy-két alkalommal utalást tett George Soros vagy Tom Lantos zsidó származására. Annál is inkább nem, mert a román hírtévékben rendszeresen „magyar származásúnak” mondják őket, ami megtévesztő. Ugye ez nem meríti ki a „zsidózás” fogalmát? Magyarország svájci nagykövetét sem hallottam még tiltakozni székely gyökerei felemlegetése miatt.
Ami pedig a „finanszírozást” illeti (és most hadd ne firtassuk az „állami” és „megyei” közti igen lényeges különbséget), szeretném leszögezni: a Székely Hírmondót – az olvasókon és a hirdetőkön kívül – az égvilágon senki nem „pénzeli” sem a megyéből, sem „államilag”. Támogatást is egyedül a Communitas Alapítványtól kap, persze, jóval kevesebbet, mint a Transindex. És ez láthatóan nem kínos senki számára.
Ps. A fenti, válasznak szánt állásfoglalásomat a Transindex mindmáig nem hozta le. Ehelyett az inkriminált cikk ránk vonatkozó részét utólag ködösen átfogalmazták, főmunkatársunkra pedig nemes egyszerűséggel „rasszista, antiszemita, gyűlöletkeltő” jelzőket akasztottak. Ennek ellenére mi soha nem vetemednénk arra, hogy a portált Transzsindexnek, alkalmazottjait pedig Soros-bérenceknek nevezzük.
Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ötödik kiadását zárta a csernátoni olvasótábor
Otthon a szövegvilágokban
Július 19. és 23. között ötödszörre szervezett olvasó- és kézművestábort a csernátoni Haszmann Pál Múzeum és a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár 5–8. osztályos, Kovászna megyei diákoknak. A múzeumban lezajlott rendezvényen résztvevő diákok a két intézmény által meghirdetett, Azért vagyunk a világon, hogy… című, Tamási Áron életművére alapozó vetélkedőn érdemelték ki a jutalomtáborozást.
A tábornak idén is partnere volt a Magyar Olvasástársaság, amelynek alelnöke, Gombos Péter kaposvári egyetemi tanár, író, a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalom kutatója vezette az olvasótábori tevékenységeket, Tolnai Mária, szintén kaposvári drámapedagógus, egyetemi tanár, valamint Gombosné Szabó Sára könyvtáros, a Kaposvári Egyetemi Könyvtár munkatársa közreműködésével. A kézműves-foglalkozásokat a házigazda múzeum munkatársai, D. Haszmann Orsolya (nemezelés) és Haszmann Gabriella (bútorfestés) biztosították a résztvevőknek, hozzájuk csatlakoztak meghívottként a tábor második felében a pécsi Míves Mag Műhely tagjai, Bedő Anikó (agyagozás), Beke Lívia (csuhéfonás) és Minorics Tünde, aki a reformáció 500. évfordulója és a vonatkozó idei emlékév alkalmából készült, baranyai kazettás templommennyezeteket ábrázoló szabadtéri kiállítást mutatta be, interaktív alkotó játékok (színezők, puzzle stb.) révén is. Az immár hagyományossá vált tábori lappal kapcsolatos munkában Dimény H. Árpád, a Székely Hírmondó napilap vezető szerkesztője adott eligazítást és feladatokat a diákoknak. A tábornyitót követő játékos csapatépítő foglalkozást Müller Henrietta, a Kreatúra-táborok szervezője vezette. Az összehangolási tevékenységeket Szonda Szabolcs, a társszervező könyvtár igazgatója látta el, ő volt az író-olvasó találkozók meghívottjainak egyik beszélgetőtársa is.
A tábori napok első felében, Szövegek, világok, szövegvilágok címmel zajló olvasótábori munka során a diákok többek között Béres Tamás, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor, Örkény István egyes írásait, illetve a Halotti beszéd és könyörgés szövegét értelmezték, részben dramatizálva azokat, illetve a mai gyermek- és ifjúsági irodalmi vonulatba illeszkedő, magyar és külhoni szerzők által írt könyveket választottak tábori olvasmányként, és élményszerűen mutatták be a tábor végén.
Szerdától szombatig, a délutáni–esti órákban meghívottak érkeztek a táborba, egyfajta összművészeti „körkapcsolás” részeként: Bajka-Barabás Réka nagyszebeni pantomimművész, László Noémi kolozsvári költő, műfordító és Lupescu Kata tizenöt éves kolozsvári író, a Kalózlány. Végső kezdet című, nemrég megjelent kalandregény szerzője.
Fellépett a tizenhét éve egyetemista zenekarként alakult Fűszál együttes is – Fejős Gabriella (hegedű, ének), Lakatos Sándor (gitár, ének), Kisgyörgy Tamás (perkúció, ritmushangszerek), Bíró Attila (basszusgitár), Keresztes Szabolcs (ütőshangszerek) és Nagy Endre (gitár, ének) – Ady Endre, Bözödi György, József Attila, Weöres Sándor és más szerzők megzenésített költeményeivel örvendeztetve meg nemcsak a táborlakókat, hanem a múzeumudvarra szép számban érkezett közönséget.
A rendezvény létrejöttét, fő támogatóként, pályázati úton, a Nemzeti Kulturális Alap és a Bethlen Gábor Alap segítette, támogatóként pedig a sepsiszentgyörgyi Bertis Kft., valamint a bukaresti Valvis Holding járult hozzá ahhoz, hogy a táborlakók jól érezzék magukat.
Sz. SZ. / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Borcsa János, a beavató és beavatott
„A végtelen idő, illetve a történelem korlátai között élő ember kísérleteket tesz véges élete folyamán: hozzáad a teremtett világhoz, ezáltal próbálná életét is meghosszabbítani…” – írja Borcsa János egyik kortárs költőnk munkásságáról elmélkedve. Az Írói üzenetek nyomában című új kötetében található ez az írás.
A kritikus új kötete a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jött ki a nyomdából, és kritikák, tanulmányok, jegyzetek gyűjteménye, melyek 2010–2016 között jelentek meg első közlésben különböző napilapokban, folyóiratokban, periodikákban, internetes portálokon. Megnevezni őket már csak azért is érdemes, mert szép térképét rajzolják meg Borcsa János szellemi hatósugarának. Háromszéken, szűkebb pátriánkban a Háromszékben és a Székely Hírmondóban közölt, Székelyföldön, illetve általában a magyar nyelvterületen a Székelyföld kulturális folyóiratban, Erdély-szerte a Helikon, a Korunk folyóiratokban, az anyaországban a Bárka, a Hitel, a Forrás hasábjain, a nagyvilágban pedig a Kortárs Online, illetve az előbb felsorolt kiadványok internetes oldalain.
Joggal tarthat számot Borcsa János az egyszerre táguló és szűkülő világfalu olvasóinak érdeklődésére. Kritikáiban, tanulmányaiban és irodalmi jegyzeteiben éppen úgy helyet kap a hazai tájakon honos és jól ismert alkotó (Fekete Vince, Markó Béla, Molnár Vilmos, Bogdán László), mint a 19. századi naplóíró Kozma Katinka, vagy általában klasszikusaink. Jegyzetei, bár többségük adott időpontban s adott alkalomból keletkeztek első közlésükkor, kiállják az idő próbáját, lévén, hogy egyetemes értékek mentén íródtak, úgy mint becsület, erkölcs, haza, szabadság. S lehet, hogy sokunk számára már az első közléskor megszívlelendő, megfontolandó üzenete volt minden írásnak, de így, egy kötetbe gyűjtve kerekedik ki, érik össze egységes rendszerré, sajátos ívű gondolatfüzérré, következetesen felépített, erős pilléreken nyugvó értékrenddé.
A három ciklus közül az első kritikák és recenziók gyűjteménye, 16 méltató, olvasótoborzó, vagy ahogy egy előző kötetét emlegették, olvastató írás. Verskötetek, költői pályakép, esszéregény, karcolatok, haikuk, aparegény, bukolikák világa tárul fel bennük, és velük együtt az alkotók kerülnek közelebb az olvasókhoz: Bálint Tamás, Bogdán László, Elek Tibor, Fekete Vince, Ferencz Imre, Kántor Lajos, Kenéz Ferenc, László Noémi, Lőrincz György, Lövétei L. László, Markó Béla, Molnár Vilmos, Muszka Sándor, Temesi Ferenc és Zsidó Ferenc.
A második ciklus két nagyobb lélegzetvételű tanulmányt tartalmaz, egyik a haza és magyarság kérdését vizsgálja erdélyi magyar költők műveiben, a másikban Tompa Andrea 2013-ban megjelent nagyregényéről értekezik, a harmadik pedig egy szakmai tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata Legyen kritika közöttünk! címmel. A kötet harmadik részében irodalmi jegyzetek olvashatók, amelyek irodalmi évfordulók, események kapcsán születtek.
Hogy van-e, illetve mi szükség van a kritikára, így válaszolja meg a kérdést Borcsa János: „Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van (…), ha befogadóra talál.”
A napokban olvastam egy nagyon szép történetet. Eszerint a tibeti hagyomány azt tartja, hogy egy könyvnek energiája, értsd, lelke van, nem halott, papírra nyomtatott betűkből áll. A könyv viszont csak akkor él, ha éltetik a lelkét, fenntartják az energiáját. A buddhista szerzők ezért a könyv lelkét felolvasás útján adják át a beavatottnak, aki a maga során fölolvassa a könyvet másoknak. Ezt a tibetiek eleven, hallás általi átadásnak nevezik, és a könyv lelke akkor kezd élni, amikor a hallás utáni átadást aktív olvasás követi. Tibetben úgy vélik, csak így tudja a könyv betölteni a funkcióját.
Kettőzötten igaz ez Borcsa János Írói üzenetek nyomában című kötetére, általában irodalomtörténészi, kritikusi munkájára. Borcsa János egyszerre beavató és beavatott. Kívánom, hogy legyen minél több beavatottja ezután is, és az írásai által megismert íróknak szintén! Ferencz Éva / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)