Lelki falbontogatás
A román politikai elit a kommunista rabiga megtörésére emlékeztető december 22-e helyett december 1-jét választotta állami és nemzeti ünnepnek. Az ő szempontjukból ez érthető, csellel, szószegéssel, szövetségeseik hátba támadásával a pár évtizede létező Románia kapott egy kulcsrakész országot, mely fejlettebb és gazdagabb volt, mint a hegyen túli tartományok együttvéve.
E dátum számunkra, nemzetben gondolkodó erdélyi magyarok számára gyásznap lesz mindig, még akkor is, ha büszkeséggel emlékezhetünk az ugyanezen napon megalakult Székely Hadosztályra, mely a magyar történelem egyik leghősiesebb vállalkozása volt. Gyásznap, mely gondolkodásra, sorsunk feletti töprengésre késztet.
1920. június 4. óta a Kárpát-medencei magyarság szétszaggatottsága olyan tény, mellyel kezdeni kell valamit, amihez minden politikai erőnek így vagy úgy viszonyulni kell. A viszonyulás pedig besorol. A magát baloldalnak nevező politikai bűnszövetség nem azért nemzetellenes, mert propagandisztikus okokból e jelzőt akasztotta volna rá a „horthysta, revizionista, nacionalista” jobboldal, hanem azért, mert minden olyan kulcshelyzetben, amikor a nemzet sorsáról volt szó (lásd alapszerződés, státustörvény alkalmazása, népszavazás a magyar állampolgárság kiterjesztéséről, Benes-dekrétumok ügye, migráns-kérdés) az összmagyar érdek ellen lépett fel.
Mindazonáltal általánosítva, durván és érzéketlenül ritkán támadtak nekünk, vélhetően visszatartotta őket a bumerángeffektustól való félelem. Pár szöveg azért született, mely valamilyen általánosított negatív képet vetített ránk, legutóbb a HVG oldalain olvashattunk olyan írást, konkrétan a vasárnapi boltbezárás kapcsán kiírandó esetleges népszavazás ügyében, mely még a liberális Kelemen Attila Ármint is kiakasztotta, olyannyira, hogy korrekt szövegben tette helyre a megszaladt tollú HVG-s firkászt.
A sajnálatos helyzet az, hogy az elmúlt évszázad sokak lelkében falakat húzott magyar és magyar közé. A teljes nemzetben, összmagyarságban, Kárpát-medencében gondolkodók dolga az, hogy ezeket a falakat ki-ki lehetősége szerint bontogassa. És éppúgy elítéljük a negatív érzéseit alig palástoló, alaptalanul általánosító HVG-s fröcsögőt, mint ennek szimmetrikusát, a „táposozást”, a „magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki”-mentalitást. A kettő egyformán hozzájárulhat ahhoz, hogy a Trianon a lelkek szintjén is kiteljesedjék.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely

Dokumentumkötetek a Belényesi-medencei magyarirtásokról
Gábor Ferenc köröstárkányi (Dél-Bihar) szerző Isten se akarja… című legújabb kötetének bemutatójára december elején került sor a Magyarok Világszövetsége budapesti székházában. A kiadvány a Magyarremetén 1944. szeptember 23-án bekövetkezett magyarirtás áldozatainak állít emléket. Ezen a napon a faluban 41 ártatlan magyar civilt gyilkoltak le a bevonuló románok.
Ezt megelőzően a szerző az Életem viharának emlékére – Köröstárkány fekete húsvétja (2013) című kötetében az 1919-es véres eseményeket írta le, amikor is megindult az Erdélybe beözönlött román királyi csapatok offenzívája a Técső–Szatmárnémeti–Csucsa vonalon. A Székely Hadosztály – lévén abban az időben az egyetlen reguláris és akcióképes honvédő csapat – súlyos vereségek árán és létszámbeli hátrányban vette fel a harcot a Fekete-Körös völgyében előrenyomuló, területhódító románokkal. 
A harcokból a Verbőczy-zászlóalj oldalán a tárkányiak is kivették részüket, mely zászlóalj nem bírva az ellenség számbeli fölényével, lassan visszavonult Köröstárkány és Kisnyégerfalva vonaláig. Három napra rá azonban teljes meghátrálásra kényszerült a Fekete-Körös völgyéből. A zászlóaljparancsnok Verbőczy Kálmán százados a bekerítéstől tartva elrendelte a visszavonulást Nagyvárad felé. Így maradt a két magyarlakta falu kiszolgáltatottan, fedezék nélkül. A tragédia 1919. április 19-én következett be, ez a nap lett Köröstárkány és a szomszédos Kisnyégerfalva fekete napja. A bevonuló román félkatonai alakulatok és felfegyverzett civilek vérfürdőt rendeztek és kirabolták a falut. Tárkányban kilencvenegy, Nyégerfalván tizenhét embert végeztek ki, köztük gyermekeket és öregeket. 
Ezek a megmásíthatatlan történelmi tények késztették a szerzőt a túlélők, szemtanúk vagy emlékezők elmondásai alapján a dokumentumregény megírására, illetve az igazság egyszer és mindenkorra való rögzítésére.
Gábor Ferenc dokumentumregényét az Egy falu, melynek nem látni mását (2013) című monográfiája követte, mely Tárkány múltját és jelenét mutatja be. 
Az Egyestések című három kisregényt tartalmazó kötete szintén a Fekete-Körös parti emberek életével foglalkozik. Az írások valós históriákat, közismert tárkányi figurákat, karaktereket, emberarcú történeteket, sorsokat elevenítenek meg a település múltjából. 
A Kisnyégerfalva rövid története (2014) című kötet (amiben napvilágot láttak a Mert magyar vagy! és Géza című műfajtalan írások is) a településen lemészárolt tizenhét magyarnak állít emléket.
Az Isten se akarja… (2015) című legfrissebb kötetének előszavában így ír a magyarremetei történésekkel kapcsolatban Gábor Ferenc: „Többször is végignézve a meggyilkoltak névsorát, újra és újra visszaidézve a magyarirtás körülményeit, mély meggyőződéssel tudom állítani, hogy a legnagyobb barbarizmus jegyeit viselik magukon az akkori események. Más jelzővel nem lehet illetni azon cselekedeteket, amikor is a fegyveres erők támogatását érezve, magukat könyörtelen gyilkosokká teszik fajtársaink. Barbár korokat idéznek a magyarremetei gyilkosságok, hiszen a felfegyverzett többség, kihasználva helyzeti fölényét, fegyvertelen férfiakat szed össze, hogy minden ítélet nélkül lemészárolják őket. Még alig élt fiatalt, ereje teljében lévőt, vagy már aggkort megélt magyarokat lőnek halomra. Házaikat kirabolják az emberségükből, tisztességükből kivetkőzött, eladdig szomszédnak, talán még sorstársnak, barátnak is hitt szomszéd falusiak, vagy éppenséggel a falubeliek. Ugyanakkor emlékállítás is e könyv azoknak a román nemzetiségű embereknek, akik emberségüket, tisztességüket megőrizve segítették, támogatták a halálra szántakat.”
A Magyarok Világszövetsége budapesti székházában megejtett könyvbemutatón mintegy hatvanan vettek részt. Az esemény házigazdája Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke volt.
A kötet kiadását a Jobbik Magyarországért Alapítvány támogatta.
Sütő Éva. itthon.ma

Kalandozó magyarok (Kós Károly Akadémia)
A honfoglaló magyarság „kalandozó” hadjáratai címmel tartott előadást Veszprémy László, a hadtörténeti Intézet igazgatója szerda este a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia rendezvénysorozat idei első rendezvényén. Az előadót és közönségét Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte.
 Idén a magyar történelem nagy csatái témával folytatódik a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata. A Háromszéken 2014 őszétől működő rendezvénysorozat célja, hogy Kós Károly szellemiségét követve megteremtse az erdélyi magyar történelmi gondolkodás fontos, tudományos igényű fórumát. A következőkben a muhi és a mohácsi csatáról, a törökök kiűzéséről, a kurucok harcairól, az 1848–49-es szabadságharcról lesz szó az első félévben, a nyári szünet után a két világháború, a Székely Hadosztály és az 1956-os forradalom harcai következnek. Veszprémy László ismertette az úgynevezett kalandozások historiográfiáját, mely korokban miként értékelték a magyarok hadjáratait. A legtöbb említés negatív kicsengésű, hiszen nyugati írásokról van szó. Éppen ezért a vereségekről többet lehet olvasni, mint győztes csatákról. A leghíresebb a 955. évi, Augsburg melletti Lech mezei vesztes csata. Ám a magyar történészek újabban igyekeztek feleleveníteni a 907-es pozsonyi győztes csatát, amelynek kimenetele megerősítette a magyar törzsszövetség helyzetét a Kárpát-medencében, és határait kitolta nyugat felé. A nyugati krónikások rosszallóan tekintettek a magyarokra, ám figyelembe kell venni, hogy a hunokkal is azonosították őket, no meg ugyanabban az időben több helyen a vikingek vagy az arabok is kalandoztak. Ezen túlmenően sokan klasszikus olvasmányélményekből ihletődtek anélkül, hogy a magyarokkal találkoztak volna. Pusztító fenevadakként is leírták őket.
Az előadó ismertette a fontosabb hadjáratokat: Brenta, Pozsony, Szentgallen, Hispánia, német területek (937 és 954), Konstantinápoly. Elmondta, téves az az elmélet, miszerint a magyarok kizárólag zsákmányszerzés céljából kalandoztak, diplomáciai kapcsolatokat tartottak fenn, és egy-egy hatalom szövetségeseként vezettek hadjáratokat.
A hadtörténész Hadik András képét is felvillantotta, ugyanis az általa 1757 októberében Berlin ellen vezetett ostrom során csapata ugyanúgy viselkedett, mint a kalandozó magyarok. Körülzárta a várost, megfenyegette, megkapta a kért pénzt, s elhagyta a hadszínteret. Lovas egységeknél a gyorsaság és a meglepetés ereje nagyon hasznos, s ez volt a kalandozó magyarok sikerének titka.
Veszprémy László végül két megítélést ütköztetett. A két világháború között József főherceg úgy érvelt a magyarok mellett, hogy kifogásolni lehet tetteiket, de az is látható, a nagyhatalmak mily borzalmakat követtek el a világháborúban. Ezzel szemben a szentgalleni krónikás feljegyzését emelte ki: nem emlékszik, hogy valaha is vidámabb embereket látott volna.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékműveket a közterekre!
Örömmel értesültem a Székely Hadosztálynak állított emlékműről. A szoborkompozíció a Csíkszéki Mátyás Huszáregyesület megrendelésére, sepsibükszádi kőtömbökből készült, és a csíksomlyói Fodor-ház udvarán kapott helyet. Jó választásnak tűnik a kegytemplom szomszédsága, hiszen idővel ez is zarándokhely lesz.
Az ünnepi beszédekből egy gondolatot ajánlanék az olvasók figyelmébe: ez a hagyaték ránk nézve kötelesség, szolgálatba állít és megtanít a küzdelemre. Az emlékmű felirata a végveszélyben is cselekvőképes hazaszeretetet dicséri. Maradna örök jele annak, hogy a szabad székely nép soha nem hajtott fejet nyomorító idegen hatalmak előtt!
Örömömbe kis üröm is vegyült, hiszen emlékszem arra, hogy Nagybaczoni Zsigmond László – akinek a Háromszékben is jelentek meg tanulságos írásai – még 90 éves korában is mennyire küzdött egy hasonló emlékmű erdővidéki megvalósításáért. Sajnos, lelkes munkáját senki sem folytatta, elmúlásával leállt a jóindulatú kezdeményezés, pedig mennyi szervezetünk, egyesületünk, alapítványunk van, amelyek közös célért küzdenek, csak éppen hiányzik köztük az egyetértés... Talán majd az új képviselőktől segítséget kapnak, ha felhagynak az elődök sunyításával, és akkor ezek az emlékművek – Nyirő József és Wass Albert szobrainak társaságában – az udvarokból, templomkertekből kiköltözhetnek a zászlóinkkal feldíszített terekre.
Tölgyes Lajos, Brassó Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Székely Hadosztály harcai
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartott előadást Romsics Ignác történész, akadémikus a Kós Károly Akadémia történelmi előadás-sorozata keretében Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban szerda este.
Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntője után az előadó vázolta az első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több, mint 30 ezer fő, Erdélyben néhány száz főnyi katonaság állomásozott. A Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka Kratochvil Károly ezredes volt, aki Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, hogy a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére valamit tenni kéne, katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére. Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott. A Budapesten székelő, a Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy készüljenek az ellenállásra. Az így került néhány száz fő alkotta a későbbi, Kratochvil vezette Székely Hadosztály magját, mely utóbb közel 10 ezer főre duzzadt, névadója Festetics Sándor hadügyminiszter, aki 1919 januárjában nevezte el így az alakulatot. Időközben, március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság. A Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz székely köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén. Ezt elutasították, és megadták a román hadseregnek az előrenyomulási engedélyt. Romsics Ignác térképekkel mutatta be a román előrenyomulást és a Székely Hadosztály helyzetét, harcait. Az alakulat a két-háromszoros túlerővel szemben április 26-án Nyírbaktán aláírta a fegyverletételt, de mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
:Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az elvetélt kísérlet
A békés megegyezésben bíztak a magyar kormányok 
A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai volt a címe annak a szerda esti előadásnak, melyet Romsics Ignác történész, akadémikus, az egri Eszterházy Károly Egyetem tanára tartott a Székely Nemzeti Múzeumban. Ennek folyamán pedig világossá vált, hogy miközben a háború után egymást követő magyar kormányok a békés megegyezés érdekében még a jól felfegyverzett és harcedzett csapatokat is leszerelték, a környező népek hatalmas területeket kanyarítottak ki maguknak az ország testéből.
Az érthetőség kedvéért bevezetőjében az előadó röviden felidézte az I. világháború végének történéseit. Így megtudhattuk, hogy annak kimenetelét az 1918. augusztus 8-án lezajlott harci cselekmények határozták meg. Attól a pillanattól ugyanis, hogy az amerikaiakkal kiegészült antantcsapatoknak Somme és Oise között sikerült áttörniük az arcvonalukat, a németek folyamatos visszavonulásra kényszerültek. Az pedig csak fokozta a bajt, hogy a teljes összeomlás elkerülése érdekében csapatokat vontak el a balkáni frontról, mert ez szeptember 29-én Bulgária kapitulációjához vezetett. Ráadásul elindított egy olyan eseménysorozatot, amely végül a központi hatalmak számára a háború elvesztését eredményezte. 
A széteső Osztrák–Magyar Monarchiában egymás után alakultak meg a nemzeti tanácsok, így október 24-én, azon a napon, amikor az olasz hadsereg Piavénál áttörte az osztrák és magyar vonalakat, Károlyi Mihály vezetésével a magyar is. Ez a maga során kimondja ugyan a háború azonnali befejezését, a németekkel való szövetség felbontását és Magyarország teljes függetlenségét, azonban ennek területi épségét már a Károlyi vezetésével október 30-án megalakult kormány sem tudja megőrizni.
Október 29-én ugyanis Belgrádban kikiáltják a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot, mely magában foglalja a Vajdaságot is, október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács Szlovákia Csehországhoz való csatlakozása mellett dönt a Felvidékkel együtt. November 9-én pedig a Román Nemzeti Tanács kimondja Erdély, a Partium és a Bánság Romániához történő csatolását. November 12-én a román csapatok megkezdik bevonulásukat Erdélybe, és ettől kezdve folyamatosan haladnak előre, mert nincs, aki megállítsa őket. A világbékét meghirdető Károlyi-kormány hadügyminisztere, Linder Béla ugyanis első ténykedéseként lefegyverzi a magyar hadsereget.
Ebben a kétségbeejtő helyzetben fordult felhívásával Verbőczy Kálmán százados és a Jancsó Benedek vezetésével időközben Budapesten megalakult Székely Nemzeti Tanács a székely néphez a fegyveres ellenállás megszervezése érdekében. És ilyen előzmények után szervezte meg a doberdói harcokban megedződött Kratochvil Károly ezredes a Székely Hadosztályt, mely olykor a velük egyformán ellenséges királyi román és magyar vörös hadsereg közé szorulva próbálta megmenteni a hazát. Az pedig még a fegyveres harc elkerülésének szükségességét folyamatosan megindokoló professzor előadásából is kiderült: nem rajta, hanem a Budapesten egymást váltó kormányok habozásán és tehetetlenségén múlott, hogy ezt jóformán meg sem kísérelhette.
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent Szilágy Aladár: A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is. erdelyiriport.ro

A számon tartott országtól a Székely Hadosztályig
Nagyváradon és Marosvásárhelyen is bemutattuk – Romsics Ignác előadásait megelőzően – azt a könyvet, mely Szilágyi Aladár kortárs magyar történészekkel folytatott beszélgetéseinek bővebb változatát tartalmazza. Bögözi Attila tudósítása.
Amióta a nagyváradi Szacsvay Akadémia és a marosvásárhelyi Kós Károly Akadémia történelmi előadássorozatát közössé tette (immár többéves ez az együttműködés), s ebbe a rendezvénysorozatba beszállt a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum is, a történelem, s azon belül jelesen a magyar történelem iránt érdeklődők köre Erdély-szerte olyannyira megsokszorozódott, hogy számuk magukat a kezdeményezőket is alaposan meglepte.
Persze, a növekvő érdeklődés egyformán szól történelmünk sorsfordító eseményeinek meg a történelemtudomány művelőinek elitjéhez tartozó szakembereknek, akiket az előadásokhoz évről évre sikerült megnyerni. Ebben elévülhetetlen érdemei vannak Romsics Ignác Széchenyi-díjas történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjának, az Eszterházy Károly Főiskola professzorának, aki szakmai tanácsadóként teljes mellszélességgel állt a kezdeményezés mellé, s nemegyszer személyes kapcsolatait, szakmai tekintélyét latba vetve vonta be a sorozatba, a jeles tudósoktól a fiatal kutatókig minden kor, minden témájához a legavatottabb előadókat.
A programnak, főként annak nagyváradi modulja kapcsán, kezdettől fontos elemévé vált, hogy a felkért előadók egy-egy beszélgetés erejéig ellátogattak az Erdélyi Riport szerkesztőségébe, ahol a meghívottakkal Szilágy Aladár készített, önálló értéket képviselő interjúkat, melyekben, mint egyik váradi méltatója mondotta, maradéktalanul „érvényesül a kiváló előadók és a felkészült riporter összjátéka”. Ezek rövidebb változata a Riportban is megjelent, majd az év lezárultával a beszélgetések, kibővítve és kötetté szerkesztve könyv alakban is az olvasó asztalára kerültek.
Interjú-regényként olvasva
2015-ben Európa és Magyarország. Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel a külkapcsolatok históriáját „járta körül” 17 előadás, a honfoglaló magyarok útkeresésétől Magyarország EU-csatlakozásáig, s e 17 előadás kapcsán készült interjúkat tartalmazza a Holnap Kulturális Egyesület gondozásában októberben megjelent A számon tartott ország - Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben alcímet viselő kötet.
Marosvásárhelyen, akárcsak Nagyváradon, a kötet bemutatására – nem véletlenül – Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai című előadásának felvezetőjeként került sor, amikor a kötetet szerkesztő Szűcs László kérdéseire válaszolva Szilágyi Aladár arról is beszélt, hogyan tett eleget az interjúk készítése közben azon céljának, hogy ezek egyszerre legyenek ismeretterjesztő jellegűek és mítoszrombolóak, ugyanakkor ne ismétlődjenek a korábban napvilágot látott kötetekben már felvetett dolgok.
A marosvásárhelyi est házigazdája, Markó Béla, a kötethez írt előszavában írja: Szilágyi Aladár „kérdései olyan többletet adtak hozzá az egyébként is fontos előadásokhoz, hogy végig élvezettel követtem, amint sajátos erdélyi szempontjainkat beviszi a beszélgetésekbe. Ahogy manapság mondani szokás, „interaktívak” ezek a szövegek, az interjú műfaja élővé teszi a régmúlt eseményeket, és talán nem túlzás azt mondani, hogy valamiféle izgalmas, lebilincselő tankönyvként is használható ez a kiadvány. Jó is lenne, ha minél többen így vennénk a kezünkbe. Én legalábbis így olvastam, interjú-regényként úgymond, egy olyan történet megelevenítéseként, ami napjainkig tart, de remélhetőleg nem lesz sohasem vége.”
A könyvbemutató közönsége számos műhelytitkot is megtudhatott Szilágyi Aladártól arról, miként egészítette ki az előadásokat, mi újat tudnak mondani manapság a kortárs magyar történészek, milyen lehetőségei vannak a szakembereknek, hogy valóban újat mondjanak a történelemről. A mindvégig érdekes szerző-szerkesztő párbeszédből összességében arra is választ kapott a hallgatóság, amit Markó Béla a kötet előszavában úgy fogalmazott meg, lehet-e a történelmet úgy olvasni, mint egy olyan történetet, amelynek van kezdete és vége, szemlélhetjük-e úgy saját történelmünket, mint egy hatalmas regényfolyamot, amelyben a szereplők erényei és hibái, netán bűnei döntő módon befolyásolják egy-egy drámai helyzet végkifejletét, hosszú időre meghatározva országok, emberek sorsát.
A Székely Hadosztály krónikája
A marosvásárhelyi rendezvény második felében Romsics Ignác akadémikus A Székely Hadosztály és a Tanácsköztársaság harcai címmel tartotta meg előadását. Abból indult ki, hogy röviden összefoglalta a több fronton zajlott első világháború végének történéseit, a magyarországi és erdélyi helyzetet, a román betörést és előrenyomulást. Néhány számadattal érzékletesen ecsetelte az akkori állapotokat: 1918 novemberében az összes magyar haderő alig volt több mint 30 ezer fő, Erdélyben néhányszáz főnyi katonaság állomásozott.
Az előadó véleménye szerint a Károlyi Mihály vezette Magyar Nemzeti Tanács programja a belső demokratikus átalakulás víziója volt, hiszen olyan elemeket tartalmazott, mint a háború azonnali befejezése, a német szövetség felmondása, Magyarország teljes függetlensége, demokratikus választások és szabadságjogok, szociális reformok, földreform. Viszont még azokban a zavaros időkben sem volt mit kezdeni az olyan kijelentésekkel, amelyeket például az akkori hadügyminiszter tett, aki többek között olyanokat mondott, hogy nem akar több katonát látni, amihez olyan ambiciózus terve is volt, mint a világbéke megteremtése…
Követve az események kronológiáját, a történész olyan tévhiteket is eloszlatott, mint amelyek a padovai fegyverszünettel kapcsolatosak, majd foglalkozott a nemzetiségi problémákkal, és a korszak olyan sajátos dilemmáival is, mint, hogy fogjanak-e össze a bolsevikok és a nacionalisták, vagy inkább össze kell fogni a kommunisták ellen, akár úgy is, hogy a románokkal való összeállás sem kizárt?
A Székely Hadosztály létrejöttét és működését ismertetve Romsics Ignác elmondta, hogy a Kolozsváron székelő Erdélyi Katonai Kerület parancsnoka, Kratochvil Károly ezredes, Apáthy Istvánnal, Kelet-Magyarország kormánybiztosával együtt úgy gondolta, a Károlyi-kormány pacifista politikája ellenére katonaságot kellene fölállítani Erdély védelmére.
Míg a Székelyföldön Verbőczy Kálmán főhadnagy és még néhány tartalékos tiszt toborzott, a Budapesten székelő, Jancsó Benedek vezette Székely Nemzeti Tanács szintén arra szólította fel a székely katonákat, hogy ellenállásra készüljenek.
Így jött létre a Székely Hadosztály magja, mely utóbb közel tízezer főre duzzadt, s amelyet Székely Hadosztálynak 1919 januárjában Festetics Sándor hadügyminiszter nevezett el.
Időközben március 21-én megalakult a Tanácsköztársaság, s az új helyzetben a Debreceni Székely Bizottság felajánlotta a béketárgyalás előkészítőinek, hogy megdöntik a budapesti bolsevista rendszert, ha garantálják, hogy lesz Székely Köztársaság – nagyjából a későbbi Észak-Erdély területén.
A Székely Köztársaságból nem lett semmi, mi több a román hadsereg előrenyomulási engedély kapott. Ennek útvonalát a professzor térképekkel mutatta be, vázolva a Székely Hadosztály helyzetét, harcait is, melyek eleve kudarcra voltak ítélve a két-háromszoros túlerővel szemben. Így az alakulat sorsa végképp megpecsételődött, s a kilátástalan helyzetben április 26-án Nyírbaktán aláírták a fegyverletételt, amin mit sem változtatott az a tény, hogy mintegy 4000 fő Verbőczy Kálmán vezetésével tovább harcolt a Vörös Hadsereg kötelékében.
A mindvégig érdekes, színvonalas előadás végén Romsics Ignác akadémikus hosszan válaszolt a közönség kérdéseire is.
erdelyiriport.ro

A Székely Hadosztályra emlékeztek
Tegnap Kézdivásárhelyen az egykori hadapródiskola előtti Kratochvil Károly-szobornál (1869–1946) Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke és Vass Imre, a Kézdivásárhelyi Székely Tanács vezetője koszorúzott, ők emlékeztettek a Székely Hadosztály megalakulására, és fejet hajtottak legendás hírű parancsnoka mellszobra előtt. A szobrot rajtuk kívül a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet, illetve a Hadtörténeti Intézet és Múzeum képviselői koszorúzták meg. Idén, akárcsak egy évvel ezelőtt, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom és a Történelmi Vitézi Rend már nem helyezte el a kegyelet virágait.
Iochom István Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi magyarság és december elseje
A magyar és a román politika egyaránt attól hangos, hogy a magyar külügyminiszter, Szijjártó Péter megtiltotta a magyar diplomatáknak a román nemzeti ünnep alkalmából megszervezett rendezvényeken való részvételt. A balliberális sajtó persze rá is repült a témára, sajnos, a Magyar Nemzet is beállt a kórusba. A lap jegyzetírója többek között azt állította, hogy ilyen alapon a francia nemzeti ünnepet is szabotálni lehetne Trianon miatt, és az oroszt is 1956 miatt. Holott a francia nemzeti ünnep nem Trianon évfordulója; az oroszok egyik nemzeti ünnepe történetesen november 4-e, de annak semmi köze a mi forradalmunkhoz. Itt pont az a lényeg, hogy Románia, miközben Erdély megszerzése óta megannyi eszközzel törekszik az e tájakon őshonos magyarság eltüntetésére, nemzeti ünnepének nem a Ceaușescu-diktatúra bukásának dátumát, december 22-ét választotta, hanem december 1-jét, ami hála a román oktatásnak és propagandának, minden erdélyi magyar számára az idegen uralom alá kerülés évfordulóját jelenti.
Traian Băsescu verbális ámokfutására nincs értelme részletesen reagálni, róla korábban is tudtuk, hogy meggyőződéses magyarellenes soviniszta, még ha rejtegette is valamelyest 2013-ig, amikor hasonló kifakadást produkált egy nyári egyetemen. A román politikum hozzáállása ebben a tekintetben azonos a kommunista diktatúrákéval: elvárja, hogy az elnyomott ünnepelje saját elnyomatását, s legalább külsőleg azonosuljon a zsarnoki rendszerrel.
Visszatérve a magyar külügyminiszter lépéséhez: azok, akikben van még egészséges magyar öntudat és büszkeség, értékelték a karakán gesztust határon innen és túl. A magyar ne ünnepeljen nemzeti gyásznapokon. December 1-je akkor is gyásznap számunkra, ha azon a napon nem dőlt el semmi, ha nem volt legitim a román „nemzetgyűlés”, és ha olyan kérdésben is döntött, amiben dönteni semmiféle felhatalmazottsága nem volt. És akkor is, ha e dátum egybeesik a magyar történelem egyik legheroikusabb vállalkozásának, a Székely Hadosztály megalakulásának napjával.
Gyásznap azért, mert a közösségünket módszeresen őrlő, nemzetközi szerződésekre fittyet hányó, legitim követeléseinket az asztalról lesöprő többségi vezetés e napon dörgöli orrunk alá újra és újra, hogy ezeréves hazánk jelentős részét hány éve bitorolja.
Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Centenáriumi rendezvények háromszéki módra
Kovászna Megye Tanácsa legutóbbi ülésén elfogadta az 1918. december 1-jei „nagy egyesülés” és az első világháború befejezése századik évfordulójához kapcsolódó, a következő két évben zajló rendezvénysorozatának kerettervét.
A közgyűlés egyöntetű szavazattal fogadta el a határozattervezetet. Tamás Sándor tanácselnök újságíróknak kifejtette: amúgy is minden évben a megyei és a sepsiszentgyörgyi önkormányzat finanszírozza a december 1-jei rendezvényeket, s ha már ez így van, alkalmazkodnak a centenáriumi előkészületek programjához. Különben a kormány által e célra létrehozott testület már érdeklődött, és kért egy megyei programelőzetest. Az elnök hangsúlyozta, oda fognak figyelni, merthogy nekünk is közünk van az első világháborúhoz, nekünk is részünk volt benne, Háromszéken jelentős események történtek 1916 és 1918 között. Ezeket kell felidézni, ezekről kell megemlékezni, és ezeket kell megjelölni. Időt és anyagi támogatást szánnak arra, hogy felújítsák első és második világháborús emlékműveinket, minden településen van legalább egy ilyen. 
A megemlékezések tulajdonképpen már megkezdődtek. Ősszel Zalánpatakon első és második világháborús, valamint 1848–49-es hősökre emlékeztek. Továbbá Márton Áron püspökre, hiszen ő Ojtozban volt katona, aztán Kézdivásárhelyen Kratochvil Károlyra, a Székely Hadosztály parancsnokára.  A Székely Hadosztály kérdését hangsúlyosabban fogják kezelni, mondotta Tamás Sándor, jelezve, hogy öt évvel ezelőtt Kovászna és a magyarországi Fejér megye támogatásával könyv jelent meg a hadosztályról. Sok mindenre lehet számítani a következő két évben. Kiadványokat, konferenciákat terveznek, Románia egyesülés utáni címerével foglalkozó kötetet adnak ki és konferenciát szerveznek a témában, mert mi itt tudjuk, hogy Románia címerét háromszéki heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József alkotta, de a nagyközönség ezt a tényt nem ismeri.
Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A „második” Bem tábornok (Kratochvil Károly emlékezete)
Kevésen múlott, hogy Kratochvil Károly altábornagy, a nagyváradi 4. honvéd gyalogezred, majd a Székely Hadosztály parancsnoka, aki tetteiben és jellemében is csak követendő példa lehet, nem vált a méltatlanul elfeledett hősök egyikévé – hangzott el csütörtökön a Doberdó hőse – Kratochvil Károly altábornagy, a sokoldalú hazafi című vándorkiállítás megnyitóján a Székely Nemzeti Múzeumban. A viszonylag gazdag tárgyi emlékekkel is „színesített” tárlat másfél hónapig látható. 
A vándorkiállítás, melyet Kratochvil Károly altábornagy halálának hetvenedik évfordulója alkalmából a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum, valamint a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hívott életre, egy megemlékezés-sorozat része. A 2016 második felében meghirdetett rendezvény részeként – amint az a megnyitón is elhangzott – egyebek mellett a doberdói fennsíkon egy emléktáblát is felavattak az ott elesett magyar honvédek, illetve a velük szemben álló olasz katonák hősies, becsületes kiállását megtisztelendő.A kiállítás az altábornagy, valamint pár katonájának életútját, pályafutását szövegben és fényképeken ismertető molinókból, az első világháború frontvonalának véres hétköznapjait idéző tárgyi emlékeiből áll össze.
Kratochvil Károly „töretlen és hiteles hazafiúi életpályáját”, tetteinek máig érvényes üzenetét Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, Lukács Bence Ákos, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja, valamint Fráter Olivér, a budapesti Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnökhelyettese idézte fel, és méltatta. Magáról a tárlatról  Horváth Csaba ezredes, a Hadtörténeti Múzeum és Intézet parancsnok-helyettese, illetve Kecse Gabriella, a nagyváradi Tanoda Egyesület elnöke szólt. 
Tamás Sándor úgy vélte, noha a nagy elődök életútjából, cselekedeteiből a most élők is erőt meríthetnek, mégis sokszor nem bánunk jól emlékükkel, és Kratochvil Károlyra ez kifejezetten igaz. Lukács Bence Ákos Kratochvil Károly emberi és parancsnoki nagyságát tükrözendő, az egyik bakájának szavait hívta segítségül, melyek szerint „ha 1919-ben olyan politikusaink lettek volna, mint amilyen katona ő volt, másként alakul a magyar történelem”. Hozzátette: a kiállításmegnyitó jelképes hazatérés az altábornagy számára, aki gyerekkora meghatározó részét Brassóban töltötte, később, a fegyverletételt és a békediktátumot követően ott is raboskodott. Fráter Olivér szerint az eredetileg brünni születésű Kratochvil egy második Bem tábornoka volt Erdélynek és Magyarországnak.
„Mi, katonák mindig jelképeket keresünk, általában olyan vezetőket, tiszteket, akik jobbak voltak az átlagnál, Kratochvil Károlyról elmondható, ő sokkal jobb volt, mint a többiek. A parancsnok mindig kér, követel a beosztottaktól, de a feltételek biztosítása viszont el szokott maradni. Kratochvil Károly volt az a parancsnok, aki ezeket a feltételeket minden körülmények között biztosítani tudta: meghallgatta katonáit, nem bújt ki a feladatok alól, őszinte volt velük, igyekezett gondoskodni róluk, ezáltal olyan légkört tudott teremteni, hogy katonái megbíztak benne” – mutatott rá Dr. Horváth Csaba. Kecse Gabriella az általuk rendelkezésre bocsátott tárlat tárgyi emlékei kapcsán fejtette ki: ezek máig hordozzák egykori tulajdonosaik emlékét, az egyszerű legényekét, akik idegen parancsra, idegen földön vérüket adták egy eszméért.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borbáth József visszaemlékezései
Újabb kötettel jelentkezett Iochom István 
Iochom István kézdivásárhelyi újságíró szerkesztésében jelent meg a fenti alcímmel, Az ozsdolai szabó, aki megélt két világháborút címmel az a kötet, amelyet a háromszéki (és nem csak) olvasók figyelmébe ajánlunk.
 Nem lehet elégszer hangsúlyozni, milyen meghatározó eleme önazonosság-tudatunk megőrzésének történelmünk ismerete. Annak változásai formálták elődeink életének alakulását, végső soron a történelem az előttünk élő milliók sorstörténeteinek összefonódása. Hogyha megismerjük egy elődünk életpályáját, képet kaphatunk az adott korról is, különösen érdekes lehet tehát ez a kiadvány az ozsdolaiak számára, hiszen szűkebb szülőföldünket is úgy tudjuk igazán, mélységeiben megérteni és megélni, ha tudunk annak múltjáról is.
A két világégést is megélt ozsdolai Borbáth József férfiszabó (1898. július 3. – 1979. szeptember 3.) felnőtt fejjel, a második világháború befejezése után három évvel fogott hozzá megírni visszaemlékezéseit. Önéletrajzát bal kézzel és családja tudta nélkül vetette papírra, előbb piszkozatban írta le a vele történteket, majd fekete tintával bemásolta két füzetbe, 173 oldalt töltve meg emlékeivel. A honvéd őrvezető mikor magyar, mikor román állampolgár volt, attól függően, hogy Erdély hová tartozott. 1916. május 28-án vonult be katonának Brassóba, a 24. zászlóaljhoz, ahonnan saját kérésére áthelyezték a marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezredhez. Az orosz fronton 1917-től 1918. március 23-ig harcolt, majd attól a dátumtól átvezényelték az olasz frontra, ahol mint tűzvonalbeli csatár harcolt.
Vitézségéért 1916. december 25-én megkapta a Károly Csapatkereszt kitüntetés bronz fokozatát. 1919-ben a Székely Hadosztály tagja volt. 1929-ben kényszerrel besorozták ismét katonának, ezúttal a román hadseregbe, dacára annak, hogy igazolta a tényleges szolgálatát. A második világháborút is végigharcolta, és nagy szerencséjére nem esett orosz hadifogságba. Elhunyt szülőfalujában nyolcvanegy éves korában. Naplója, mely 1905-től 1949-ig követi az eseményeket, halála után került elő. Egyik leánya, az 1949-ben született Fábián Angella (született Borbáth) bocsátotta rendelkezésre a naplót, amit Borbáth József egyik unokája, Fábián Dániel őriz féltő gonddal. 
Amint Iochom István a kötet előszavában fogalmaz: „Arra törekedtünk, hogy a napló megőrizze a szerző által használt régi szavakat, amikre a legtöbb esetben szómagyarázatot írtunk”. Ez a kötet egyik nagy erénye, hiszen azt fellapozva, beleolvasva valóságos nyelvi ínyencségekre bukkanhatunk. A szöveg maga – azon túl, hogy az elbeszélő fordulatos, izgalmas sorsát tolmácsolja –, pusztán a szóhasználat, a kifejezések, az ízes székely beszéd révén is élvezhető. Az olvasó végig úgy érezheti, hogy egy hosszú téli estén, duruzsoló tűz hangja mellett, a meleg konyhában ülve hallgatja „Jóska bácsit”, aki egy-két pohár jó bor kíséretében mesél azoknak, akiknek élete kalandosságban, megpróbáltatásokban, hősiességben nyomába sem ér az övének... Főhajtás jár a több ezer hozzá hasonlónak is, akiknek köszönhetjük, hogy ma is itt, saját szülőföldünkön békében élhetünk. 
A Kaláka könyvek sorozatban, a Hármas Alapítvány révén megjelent, a Zarah Moden és New Fashion készruhagyárak, illetve az ozsdolai Láros Erdő- és Legelőtulajdonosok Egyesülete által támogatott kiadvány megvásárolható az utóbbi székhelyén.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Impériumváltás Erdélyben: ez történt a Trianon előtti hónapokban

“Semmi lázadás. De semmit sem engedni!”
Beszélgetés Szabó Pál Csabával, a Trianon Múzeum igazgatójával
Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum aláírása a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka volt, amelynek következményeit a magyar nemzet a mai napig kénytelen viselni. A lassan száz évvel ezelőtt aláírt diktátum által a történelmi Magyar Királyság területének több mint kétharmadát elveszítette, valamint mintegy 3,3 millió magyar rekedt az új magyar állam határain kívül.
Trianon sebeit az idő bekötözte, de a vér átüt még mindig a sebeken. (Szentmihályi Szabó Péter)
A Trianon Múzeum az egyetlen olyan intézmény a Kárpát-medencében, amely a trianoni békediktátummal és következményeivel foglalkozik. A szerződés aláírásának évfordulója alkalmából a múzeum igazgatóját, a Trianon Múzeum Alapítvány kuratóriumi elnökét, Szabó Pál Csabát kérdeztük a múzeum kiállításairól, jövőbeni célkitűzéseiről.
Mikor és milyen indíttatásból jött létre a Trianon Múzeum?
A magyar múlt, az ezeréves ország iránti egyetemes közösségi kötelezettség hozta létre a múzeumot még 2004-ben. Úgy gondolom, jelenleg a magyar emlékezetpolitika egyik legfontosabb intézménye, a Kárpát-medencei magyar identitás őrzésének megkerülhetetlen történelmi emlékhelye a Trianon Múzeum.
A múzeum a várpalotai Zichy-kastélyban kapott helyet. Miért pont ezt a helyszínt választották?
A Kárpát-medence közepén, a külhoni magyar közösségeknek elérhető távolságban, egy gyönyörű, Ybl Miklós által tervezett kastélyban a Trianon Múzeum kiállításai méltó helyszínhez jutottak. Mindazonáltal erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy a múzeum valamilyen formában a Kárpát-medence fővárosában, Budapesten is bemutatkozhasson.
Milyen a múzeum átlagos látogatottsága? Vannak forgalmasabb, illetve kevésbé mozgalmas időszakok?
Múzeumunkat évente közel tízezer látogató keresi fel. Napirenden van, hogy a Trianon Múzeum is csatlakozhat azon közgyűjtemények sorához, ahová a közoktatásban tanulók ingyenes vasúti jeggyel utazhatnak, valamint idén elkezdődik a kastélyban a fűtés kiépítése, mindezekkel reményeim szerint tovább növekszik intézményünk látogatottsága.
A Trianon Múzeum a határon túli magyarok számára ingyenesen látogatható. Milyen gyakran érkeznek a múzeumba határon túli érdeklődők?
A külső-magyarországi magyarok látogatásának ingyenessége számunkra elvi kérdés. A Trianon Múzeum tudja, hogy mi a kötelessége az elszakított területeinken élő, magyarságukat immár száz éve rendületlenül őrző magyar testvérekkel szemben. A külhoni magyarok is érzik, hogy nálunk otthon vannak: látogatóink közel fele a Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról és a Délvidékről érkezik.
Milyen új kiállításokat terveznek a jövőben?
2017-2018-ban a múzeum kiállításainak teljes megújítását hajtjuk végre, valamint több új kiállítást fogunk megnyitni. Ezek között a legfontosabb a „Magyarország megszállása 1918-1921” című interaktív történelmi panoptikum, „A Kárpát-medence 3D-ben” című digitális beruházás, valamint „A Székely Hadosztály honvédő harcai 1918-1919” című kiállítás.
Melyek a múzeum szakmai prioritásai?
Feladatunk a múzeum gyűjtőkörébe tartozó, a Kárpát-medence egészére kiterjedő adatfelvételek, interjúk és mélyinterjúk, film- és videódokumentumok készítése, webes adattárak létrehozása. Vállalásunk a múzeum kutatási területeihez tartozó szisztematikus forrásfeltárás megtervezése és lebonyolítása a hazai és az utódállamok levéltáraiban és közgyűjteményeiben, a Trianon kérdéskörhöz kapcsolódó konferenciák, tudományos kutatási projektek megindítása, forráskiadás, szöveggyűjtemények, helytörténeti munkák, monográfiák, adattárak és térképek megjelentetése.
A Trianon Múzeum Alapítvány a múzeum működtetésén kívül mivel foglalkozik még?
Számos nemzetpolitikai projektben veszünk részt. Legfrissebb vállalkozásunk az idei ünnepi könyvhétre megjelenő Kárpát-medence útikönyv, mely a magyar turizmustörténet legelső ilyen jellegű kiadványa. E kötet bizonyítja, hogy a legszélesebb körben, magas színvonalon képviselhető, s ezáltal megteremthető egy olyan kommunikációs közeg, ami magyarnak, románnak, szlováknak, szerbnek és minden itt élő népnek egyformán értelmezhető, értékes és szerethető. Egy másik kezdeményezésünkkel ebben az évben létrehoztunk egy széles adatbázison nyugvó, a tervek szerint az internetről ingyenesen letölthető HunOk elnevezésű mobiltelefon-applikációt. Lényege, hogy néhány kattintás után a felhasználó elé tárja, hogy például Aradon, Újvidéken, vagy Pozsonyban hol található magyarokat foglalkoztató, magyar tulajdonú, vagy magyarokat örömmel fogadó panzió, étterem, gumiszerviz, fogorvos vagy szórakozóhely. Ezen adatbázis nem kirekesztő, bármilyen nemzetiségű szolgáltatót befogad, aki szívesen nyújt segítséget magyar turistáknak, érdeklődőknek vagy befektetőknek.
Melyek a Trianon Múzeum Alapítvány jövőbeni célkitűzései?
Tavaly egy részletes, 1918-1920-as centenáriumi programsorozat-tervezetet tettünk le a döntéshozók asztalára. Kezdeményeztük, hogy jövőre a Trianon Múzeum költségvetése érje el egy másik jelentős hazai emlékezetpolitikai intézményét, a Holokauszt Emlékközpontét. Emellett a Hazajáró című honismereti műsor stábjával összefogva elkészítenénk egy 21 részes dokumentum-játékfilm sorozatot, amelyben új szellemben, különleges adatgazdagsággal, szakmailag magas színvonalon bemutatnánk azt a három évet 1918 és 1921 között, amikor szétszakították a történelmi Magyarországot és kis híján megszüntették a maradék országot is. Szeretnénk, ha a Trianon Múzeum a jövőben mindinkább betölthetné küldetését a Kárpát-medencei magyar öntudat őrzésében és erősítésében, és a maga eszközeivel elégtételt, reményt és jövőképet adhatna minden szülőföldjéhez ragaszkodó magyarnak.
Berta Ágnes - Felvidék.ma

Megjelent a Székely Kalendárium
Nem engedünk a negyvennyolcból!
Elismerem, a fenti cím kissé szigorúnak tűnhet, pedig csak arra utal, hogy a legújabb Székely Kalendárium 48 oldallal vaskosabb a korábbi kiadásokhoz képest, ami jelentős tartalmi színesedést, gazdagodást eredményezett. Az alapelv viszont nem változott: Székelyföld kincsestárának átörökítése, népszerűsítése.
Több fejezetben is érdekes, gyakorlatban alkalmazható tudnivalókat kínálunk gyógy- és fűszernövényekről, gombákról, székelyföldi orchideákról, a gasztronómiai részt pedig több mint ötven eredeti erdélyi ételrecept erősíti termesztési, eltevési, tartósítási praktikákkal kiegészítve. Erdély 100 évvel ezelőtti megszállásáról, a Székely Hadosztály megalakulásáról többen is értekeznek, továbbá Szent László és Moldva kapcsolatáról, az ernyei klenódiumokról, Szováta egykori híres vendégeiről, Uz Bence lakóhelyéről, a régi udvarhelyi piacok hangulatáról is olvashatnak a kötet hasábjain.
Többek között Márton Áron püspök jobb kezéről, barátjáról, aztán Nagygalambfalva színész honvédtisztjéről, a magyar országgyűlés harisnyás képviselőjéről, neves mátisfalvi operaénekesről, a Száztagú Székely Férfikórusról, az idén elhunyt Jakab Rozália népművészről, néprajzi gyűjtőről is írunk. Interjúra Melles Endre néptáncművész, a tolókocsiból jótékonykodó gróf Bethlen Anna, Sánta István Csaba fotóművész, a Francia Idegenlégióban is megforduló Bara János, Bogya Zoltán erdélyi hegyi futó, dr. Bara Noémi allergológus és Szakács Ágnes divattervező vállalkozott. Megkapó színfoltját képezik a kalendáriumnak a gyimesi csángókról, Vargyas Ildikó képzőművész magyaros kártyájáról, régi farsangi mulatságokról, korabeli és mai székely életmódról, divatról, a farkaslaki szénégetőkről, Kászonszék palackozott borvizeiről, Székelyföld beszélő köveiről, a fehérszéki iszapvulkánokról, a csinódi Boldogasszony-kápolnáról szóló írások, riportok is. Megannyi hasznos ismeret – legjobb szándékaink szerint – lebilincselő tálalásban, amiből a góbé székely félreismerhetetlen humora sem hiányozhat, pajzán történetekkel, nevettető sírfeliratokkal, adomákkal fűszerezve!
Ezúttal sem maradhat el a köszönet azok irányába, akik fotóikkal, ételreceptjeikkel, verseikkel, javaslataikkal hozzájárultak szellemi, természeti vagy éppen az épített örökségben megnyilvánuló értékeink kidomborításához, segítségükre a továbbiakban is számítunk. Szerencsére egyre többen ismerik fel a Székely Kalendárium igazi szerepét, támogatnak célkitűzésünk teljesítésében, ami legfőbb bizonyítéka a választott irányvonal helyes voltának. És biztosíték arra nézve, hogy még hosszú éveken át újabb és újabb kalendáriumokkal tudjuk megörvendeztetni az Olvasót! Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Mindennapi Trianonjaim
Most, a Magyar Hazánkat szétszabdaló békediktátum 96. évfordulóján nem akarok valós, de közismert adathalmazok felsorolásával vagy pedig szintén valós és szívszorongatóan keserű visszaemlékezések idézésével emlékezni erre a világméretben is egyedülálló nemzetgyilkossági kísérletre.
Az olvasó talán megbocsátja azt, ha a sejtjeimbe is beépült, személyes Trianonjaimmal próbálom érzékeltetni azt a nemzeti tragédiát, amelyet immár öt-hat generációnak meg kellett szenvednie. Olyan ez, mint Koltay Gábor 2004-ben készült, méltán híres, 14 részes „Velünk élő Trianon” című filmsorozata.
Trianon azonban nem velünk él, hanem bennünk és körülöttünk. És mindkettő nagyon fájdalmas. Nyilván csak annak, aki magyar lelkű és nem pedig liberális világpolgár, aki ott van otthon, ahol éppen jól megy sora.
A bennem élő Trianonok már igen korán jelentkeztek.
Kisgyermekként nem értettem, miért beszélnek egy számomra rút hangzású idegen nyelven egyre többen a környezetemben, és engem miért csúfolnak bozgornak és miért bántanak. Amikor én sohasem bántottam őket és igyekeztem megtanulni a nyelvüket. Amikor négy és féléves koromban már olvastam és írtam, igaz, hogy csak nyomtatott nagybetűkkel, elkunyeráltam a nagyobb testvéreimtől az egyik iskolai füzetüket, hogy rajzolgassak és írogassak bele. A füzet borítóján egy országcímer virított, benne az idegen nyelvű felirattal: „Republica Populară Romînă”, amit a testvéreim tanítottak meg kiolvasni, illetve kiejteni. Amikor mindentudó és bátran szókimondó nagyanyámat megkérdeztem, miért lakunk mi Romániában, megkaptam az első történelmi leckét, amelyen nagyon elgondolkodtam. Később furcsa dolgok jelentek meg az iskolai olvasókönyvemben. Az egyik olvasmányban ezt olvastam: „drága hazánk, a Román Népköztársaság”, majd Veress Zoltán (akiről öt évtizeddel később tudtam meg, hogy „Ovidiu” fedőnéven szekus besúgó volt) „hazafias verse” így kezdődött: „Köztársaság, tudod-e mit jelent? / Népet, hazát és szabad életet”. Újra megkérdeztem nagyanyámat, hogy akkor most nekünk mi is a hazánk? Válaszából egy életre megtudtam, hogy a mi hazánk Magyarország, amelynek azonban az a része, ahol élünk, jelenleg ideiglenesen idegen megszállás alatt áll. Annak ellenére, hogy nagyapám annak idején végig hősiesen harcolt a Székely Hadosztályban az oláh rablóbanda ellen.
És ezzel számomra egyszer s mindenkorra megoldódott az identitás dilemmája. Ezt követően mindig tudtam, hogy ki vagyok, hova tartozom és mi a kötelességem a nemzetemmel szemben, és következetesen haladtam ezen az úton. Amelynek mérföldkövei voltak a gimnáziumból való kirúgattatásom (mert fellázadtam az óráin mindig a fajtámat mocskoló romántanárnő ellen), az öt kötetesre hízott megfigyelési dossziém a Szekuritáténál, végül pedig a hontalan útlevéllel való kiebrudaltatásom a szülőföldemről.
A mindennapi Trianonjaim, azaz Trianon elleni lelki lázadásaim máig tartó sorában említést érdemel egy közel három évtizeddel ezelőtti esemény. Az adonyi Művelődési Ház igazgatójaként, 1989 júliusában kivittem a helyi népi tánccsoportot vendégszereplésre egy Provence-i kisváros partner tánccsoportjához. Ottlétünk idejére esett az 1789-es szabadkőműves francia forradalom 200. évfordulója. Vendéglátóink felkértek, hogy vegyünk részt a közeli nagyvárosban, Marseille-ben tartandó nagy ünnepségen, és ún. menettánccal színesítsük az ünnepi felvonulást. A hatalmas tömegben a sorunkra várva támadt egy ötletem. Beléptem egy közeli cukrászdába és kértem néhány méter fehér csomagolópapírt a nagy tekercsről és egy vastag fekete filctollat. A kb. 4 méter hosszú és meglehetősen széles papírcsíkra jól látható nyomtatott nagybetűkkel ezt írtam franciául: „Vive la France! Mais laissez aussi vivre la Hongrie, coupée en cinq par le Traité de Trianon!” Azaz magyarul: „Éljen Franciaország! De hagyják élni Magyarországot is, amelyet öt darabra szaggattak a Trianoni Békeszerződéssel!” A forró napsütésben, népviseletben és nemzeti zászlóval felvonuló-táncoló magyar csoportot megtapsolták, majd, a rögtönzött transzparens szövegét elolvasva, meg is éljenezték. Vendéglátóink elvittek városuk templomába is, ahol a gyülekezet szeretettel fogadta az ünneplő népviseletbe öltözött csoportunkat, majd elénekeltük az előző napon begyakorolt „Boldogasszony Anyánk” kezdetű régi magyar himnuszt, amelynek szövegét és jelentőségét előzetesen ismertettem. Látogatásunk utolsó napján vendéglátóink elvittek egy La Grande-Motte nevű csodálatos tengerparti üdülőközpontba, ahol a fiatalok megérdemelten lubickolhattak egyet a Földközi-tengerben. Egyik barátommal, a tánccsoport egyik tagjával a strandon sétálgatva, felfedeztem egy nagy sátorban berendezett rögtönzött véradó központot. Hirtelen ötlettel beléptünk és adtunk egy-egy adag jó magyar vért. Amikor, egy kérdőív alapján, érdeklődtek véradásunk motivációja iránt, ezt válaszoltam: „C’est pour Trianon”. Azaz: „Trianonért”…
Mint látható, lappangó, belső Trianonjaim úgy törnek, robbannak ki néha a bensőmből, mint ama elpusztíthatatlannak tűnő szörnylény az A nyolcadik utas a halál című sci-filmben. Ott vannak azonban a minket körülvevő fizikai világban makacsul, tüntetően megjelenő külső Trianonok is, amelyek láthatóan, hallhatóan, tapinthatóan figyelmeztetnek arra, hogy a Hazánkat ellopták és a rablók lázasan igyekeznek eltűntetni mindent, ami arra emlékezteti őket, hogy „lopott ágyban nem lehet nyugodtan aludni”. Ilyen a magyar emlékművek lerombolása vagy más módon való eltűntetése, a magyar múltra emlékeztető műemlék-épületek megcsonkítása, szétlopkodása és romossá tétele, vagy pedig, ha ez nem lehetséges, átcímkézése, a megszálló rablónép „ősi építészeti remekének” való hazudása. Ilyen a legaljasabb cselekedet is, az ojtozi-sósmezői katonai temetőben nyugvó magyar hősi halottak sírkeresztjein a magyar nevek lecsiszolása és helyettük román nevek odapingálása. És ilyen a beteges félelemből fakadó identitászavar miatti román zászlóözön, amellyel görcsösen bizonygatni akarják, hogy az a település, amelyen még lakik valamennyi a sorvasztott és gyűlölt magyarokból, csak és kizárólag az övék: a rikító nemzeti színűre festett és minden oldalról fellobogózott lopott ágy, amelyben nem tudnak nyugodtan aludni. Ez a zászló-mániájuk néha abszurd és nevetséges túlzásokban nyilvánul meg, emlékezzünk csak arra, hogy Gheorghe Funar, Kolozsvár betegesen magyargyűlölő polgármestere oláh nemzeti színűre festette a Sétatér padjait, amelyeket a ráülők az ülepükkel illetnek, sőt a város összes közterületi szemétgyűjtőjét is! De még ezt is lehetett fokozni. A napokban újra a tordai sóbányában jártam, amelyet valóban ragyogóan kiépítettek és élményközponttá (de gyógyító-kezelő központtá is) alakítottak Phare-pénzekből 2005-ben, és megdöbbenve tapasztaltam valamit, ami tavaly még nem volt ott. A csodálatos látványt nyújtó, 120 méter mély tárna legalján, a beszivárgó vizekből létrejött sóstó közepébe is odabiggyesztettek egy póznára egy nagyméretű oláh zászlót… Jelezvén ezzel, hogy a föld alatt is az övék a lopott holmi.
Van azonban egy olyan külső Trianon is, amelyet kevesen észlelnek, pedig ott van Kolozsvár központjában. Az egykori M. Kir. Ferenc József Tudományegyetem Farkas utcai főépületének keramittal (sárga színű műkővel) burkolt falán, az Egyetem utcai oldalon, a saroktól kb. 3 méterre, szemmagasságban egy furcsa felirat látható, amelynek szövege a következő: „A[nul] 1919. M[a]i 20 zi. Trăi[a]skă România Mare.” Azaz: „1919. május 20. Éljen Nagy-Románia.” A korabeli középületek falának időtálló burkolására használt, nagyon kemény téglába egy nem túlságosan művelt, de kitartó egyén véshette bele valami nagyon kemény acéltárggyal (szurony?) ezt a „kiáltványt”, bizonytalan helyesírással (a balkáni írásmódú „A” betűk kihagyása, az „S” betű fordított írása, a „K” betű használata a latinos „C” helyett). Ami nem meglepő, hiszen a magát vlahból a jobban hangzó románra átkeresztelő balkáni keveréknép csupán alig néhány évtizede tért át a cirill betűsről a latin betűs ábécére. A mélyen bevésett feliratot később valaki megpróbálta kikaparással eltűntetni, sikertelenül. A diadalmaskodó „üzenetet” akkor karcolhatta be az egyetem falába a valószínűleg regáti (óromániai) elkövető, amikor a megszállók már erőszakkal elfoglalták és kisajátították a mások által épített egyetemet, az ismert szokásuk szerint. 1919. május 10-én ugyanis az egyetem vezetősége ultimátumot kapott a megszálló román hatóságoktól, hogy a tanárok tegyenek hűségesküt a román királyra, két éven belül tanuljanak meg románul, és akkor maradhatnak. A tanárok ezt a lehetőséget egyöntetűen elvetették. Május 12-én a román hadsereg erővel behatolt az egyetem épületébe, a tanárokat és diákokat kitessékelték az utcára. Csupán személyes holmijukat vihették magukkal. A megszálló rablók először kifosztották az épületet, majd a magyar tudományosság kincseit jelentő könyvtárat, oktatási eszközöket kidobálták a szemétbe vagy felgyújtották az egyetem belső udvarán. Május 20-án tehát feltehetően egy, a frissen lopott holmit őrző oláh katona véshette őrt álló unalmában ezt az illusztris feliratot a műkőbe, amelyen a mai napig, vérző sebként ott díszeleg.
Amint a fentiekből kiviláglik, Trianon a mai napig jelen volt és van az életemben, a mindennapjaimban. Igaz ugyan, hogy a magyar személyi igazolványomban (más nincs!) szülővárosom, Kolozsvár, magyarul szerepel, de mellette ott áll a „Romániának” gúnyolt lopott műállam neve, hogy életem végéig emlékeztessen arra, hogy „külföldön” születtem. És emiatt a személyi okmányok ellenőrzésére jogosult illetékesek (rendőrök, hivatali ügyintézők stb.) tekintetében azonnal megjelenik a felsőbbrendűség („Én a 93 ezer négyzetkilométeres Magyarországon születtem, tehát én igazi magyar vagyok!”) lenéző szemvillanása és azonnal keményebb hangon „intézkednek”. Volt már olyan is, amikor egy alig huszonéves rendőr suttyó meg is kérdezte: „Maga román?”…
Így hordozzuk magunkban az ellopott Magyar Haza honosságát, immár csak lelkünkbe beleégett emlékként, és cipeljük magunkkal a „külföldön születettség” halálunkig tartó bélyegét.
Addig, amíg, remélhetően még életünkben, újra össze nem nő, ami összetartozik. Még akkor is, ha ez ma a többség számára hihetetlen. Mert ne feledjük Tertullianus példamondatát: „Credo quia absurdum est”… Azaz: Hiszem, mert képtelenség, hiszem, akkor is, ha képtelenség.
És azt se feledjük, hogy egy nagyon régi nemzet esetében száz év nem nagy idő.
Csiby Károly – A Zászló c. novelláskötetben megjelent novellája Erdély.ma