A második legősibb foglalkozás: miért nem kutatja a politikatudomány a titkosszolgálatokat?
A kommunista rendszer összeomlása egészében múlt időbe tette ezt a kérdést – mondja Révész Béla, titkosszolgálatokat kutató politológus.
- Társadalomtudományi szempontból mit értünk pontosan a titkosszolgálatok kifejezés alatt?
– Erre sem a társadalomtudományokban, sem a titkosszolgálatok praxisában nincs „pontos” meghatározás, nem is lehet. Általában sem létezik a priori igazság, tehát nem is ismerhető fel eleve, mi az egyedüli igaz és helyes álláspont – miért a titkosszolgálatok fogalma lenne ez alól kivétel? Az viszont igaz, hogy vannak olyan közös elemei a titkosszolgálatoknak, amelyek a rájuk vonatkozó vizsgálódások számára is közös kutatási tematikát körvonalaznak. Ezt a közös nevezőt jelezheti, hogy a mindenkori titkosszolgálatok (államvédelmi, állambiztonsági, nemzetvédelmi, nemzetbiztonsági szervek, elhárítás, hírszerzés, politikai rendőrség stb.) általában nem nyilvános szabályozás mellett, leplezett intézményi keretek között, titkos hivatásos állománnyal és információs hálózattal, operatív módszerekkel, speciális technikákkal vesznek részt a legváltozatosabb formájú szuverén hatalmak védelmében. A „második legősibb foglalkozás”-ról van szó, amely a korai időszakban még csak az uralkodó személyét védő bizalmi emberek csoportját jelentette, majd az állam fokozódó intézményesülésével bonyolult struktúrával és differenciált feladatrendszerrel működő terjedelmes szervezetté vált. A rájuk vonatkozó elméleti kutatások viszont jelentős lemaradást mutatnak.
Ön több írásában is arra hívta fel a figyelmet, hogy a politikatudomány nem ismerte fel kellőképpen a titkosszolgálatok és azok működésének politikai és politológiai relevanciáját. Mivel magyarázható az, hogy a politológia nem tartja fontosnak a titkosszolgálati tevékenységek elemzését, és az eddigi kutatások zöme történeti, normativista irányból közelít a problémakörhöz?
– Valóban, ha betérünk egy könyvesboltba, vagy belepillantunk egy elektronikus könyvtári katalógusba, a titkosszolgálatokkal foglalkozó címek döntő többsége múlt időben foglalkozik a szolgálatokkal. Ezek tömeges publikálása azt a látszatot keltheti, mintha minden rendben lenne a titkosszolgálatok vizsgálata körül. Közben pedig csak arról van szó, hogy a mindenkori hatalomváltások után az új politikai vezetés előszeretettel használja fel a korábban titkolt iratokat a korábbi hatalom erkölcstelen, aljas, korrupt voltának leleplezésére, amelynek főszereplője éppen a korábbi titkosszolgálat. Ez vagy igaz, vagy nem, de az biztos, hogy a hatalom mindig válogat ezen dokumentumok körében, nehogy esetleg az ő érintettségük is kiderüljön. A történész viszont örül, hiszen olyan források birtokába juthat, amely hosszú időre kutatási témát, publikációs lehetőséget, oktatási kurzusok beindítását és fokozatszerzési esélyt biztosíthat számára. Annak, hogy a politológia tematikájába egyáltalán nem kerültek be a titkosszolgálatok kutatásának alapjai sem, ugyanaz a magyarázata, mint ahogyan pl. a szervezetszociológia, a döntéselmélet, a társadalomlélektan vagy a kommunikációelmélet sem reflektál erre a jelenségre.
A modern, polgári társadalom számára evidenciának tűnik, hogy a titkosszolgálatok vizsgálatának kutatási terepe a diktatúrák környékén keresendő. A kommunista rendszer összeomlása pedig egészében tette múlt időbe ezt a kérdést. A jogtudomány normatív szemlélete hasonló okokra vezethető vissza. Az alkotmánytan, a közigazgatástan számára a „jó állam” a releváns kutatási téma, a „periférikus” titkosszolgálatok csak mellékesen, mint hatályos, vagy éppen módosítandó joganyag kerülhetnek szóba. A politológia számára pedig a posztkommunista érában egyértelműen a hatalomgyakorlás demokratikus alapjai, a közpolitikai viták, az integrációs mechanizmusok váltak központi kutatási területekké, és örömmel hagyta meg a titkosszolgálatok kutatását a társadalom- és politikatörténet művelőinek. Ez a helyzet egyébként a nemzetközi szakirodalmat figyelve általában is jellemző.
Milyen szempontok alapján lehet releváns, érvényes a titkosszolgálatok működése a politikatudományi vizsgálódás számára?
– Gyakran azt hiszik, hogy a titkosszolgálatok csupán hírszerzéssel foglalkoznak. Pedig ennél sokkal fontosabb, hogy a mindenkori hatalmi vezetés, mint a hírigények megrendelői, nem önmagukban kíváncsiak az ellenséges tényezők céljaira, szándékaira, intézkedéseire. Ezen információk birtokában ugyanis a veszélyeztető, fenyegető, kockázati tényezők mérlegelését követően elsősorban éppen a titkosszolgálatokat aktiválja ezek elhárítására, az ellenséges – annak vélt vagy csak annak beállított – tevékenység ellenőrzésére, megelőzésére, megakadályozására, megszakítására, elterelésére, elhárítására.
Mindkét esetben lenne vizsgálni valója a politológiai kutatásoknak. A szolgálatok minden esetben olyan „mélyről jövő” információkat igyekeznek megszerezni, amelyek csak az ő sajátos kapcsolati rendszereik, speciális titkosszolgálati eszközeik és módszereik felhasználásával lehetségesek. Ezek értékelése és elemzése azonban olyan sajátos szelekciót is tartalmaz, amely bizonyos prioritásokat is megfogalmaz a döntéshozó irányába.
Hogy éppen milyen ajánlásokat tartalmaz egy-egy előterjesztés, nagyban befolyásolja a döntéshozó végső elhatározásait – tudjuk a döntéselmélet ábécéjéből. Ily módon nem a „rosszul” vagy diszfunkcionálisan működő szolgálat válik a döntést befolyásoló tényezővé, hanem a szervezeti működés eredményeképpen lesz részese a politikai döntéshozatalnak. Nem beszélve a szervezeti „inerciáról”, amikor saját szervezeti érdekei is motiválhatják ezen szerepét, vagy éppen más politikai tényezők használják fel a titkosszolgálatok kivételes presszionáló lehetőségét.
A másik esetben, amikor a titkosszolgálat nem a szeme, füle a hatalomnak, hanem éppen a keze, még közvetlenebb a politikai érintettsége a titkosszolgálatoknak. Itt a kutatásnak például azokat a folyamatokat kellene elemzés tárgyává tenni, melyek során a hatalmi érdekek képviseletében konkrét emberi és csoportközi viszonyokat alakítanak át, változtatnak meg, amelyek a politikai szereplők gondolkodásformáinak, célkitűzéseinek, attitűdjeinek, érzelmi beállítódásainak, személyes kapcsolatainak stb. módosításán, befolyásolásán, „felülírásán” keresztül valósíthatók meg. Érdemes ismét hangsúlyozni, hogy ez nem a „rossz” szolgálatok természetéből adódik, hanem a titkosszolgálatok örök tulajdonságaiból.
A titkosszolgálati tevékenység immanens jellemzője a titkosság, az ügyek titokban való intézése, menedzselése. A korlátozott körülmények között milyen módon érhető tetten a kutató számára a vizsgálandó folyamatok esszenciája?
– A titkosszolgálatok lényegüknél fogva rejtőzködőek. Az viszont olcsó kifogás lenne, ha erre hivatkozva lemondanánk a vizsgálatukról. A csillagász sem mondja, hogy mivel a végtelent úgysem lehet megismerni, ezért tegyük le a távcsövet. Más dolog, hogy a szokottnál nagyobb erőfeszítéseket kell tenni a kutatási tárgy megismeréséért, mint egyéb vizsgálódások esetében. Az viszont látható, hogy a politológusok is inkább a könnyebb ellenállás irányában keresik kutatási témáikat, ahol a már hagyományosan jól kidolgozott témakörök irodalma segíti őket megbízható sorvezetőkkel. Létezik általános módszertana a titkosszolgálatokat vizsgáló politológiának, vagy ez még kidolgozásra vár?
– Mivel az ez irányú kutatások voltaképpen még el sem kezdődtek, nehéz lenne bármiféle metodológiát felfedezni. De mivel valamiféle metadiszciplináris vizsgálódásra lenne szükség, nyilván az érintkező tudományterületek jól felhasználható módszertani útmutatással szolgálhatnának. Ha az „ellenség észlelése és az ellenségkép megfogalmazása” kutatási témát vennénk példának, ebben a politikai kommunikáció, a tartalomelemzés, a politikai szemantika változatos eszköztára megfelelő segítséget nyújtana. De a „humán tényezők és a digitális technika viszonya a posztmodern hírszerzésben” téma már a számítástechnika módszereinek alkalmazását is szükségessé teszi.
A titkosszolgálatok léte és működése megosztja a közélettel aktívan foglalkozó rétegeket. A legtöbben egyetértenek abban, hogy a titkosszolgálatoknak a nyilvánosságra is tartozó ügyeit közzé kell tenni, ám a mindenkori politikai hatalom többnyire ellenérdekelt ebben a folyamatban. Hol húzódik a határ a nyilvánosság és nem nyilvánosság között, egyáltalán ki húzza meg ezeket a határokat, és ezek mennyire átjárhatók?
– Elméleti megalapozottsága és kidolgozottsága miatt mérvadó lehetett volna a Kenedi János elnökletével 2008-ig működött Szakértői Bizottság jelentése. Ez az állambiztonsági iratok nyilvánossága, a szellemi kárpótlás és a tudományos megismerés garanciáit leginkább egy új törvény, a „dossziétörvény” elfogadásával látta volna megvalósíthatónak. A jelentés szerint ez egyszerre járulhatna hozzá az alkotmányban biztosított emberi jogok kiteljesítéséhez, illetve az állambiztonsági iratok minél teljesebb nyilvánossá tételéhez.
A jelentést a politikai változások sajnos teljesen mértékben negligálták, pedig megállapításai praktikus megoldásokat tartalmaztak, elvi alapjai pedig az UNESCO-nak „az egykori elnyomó rendszerek állambiztonsági irataival” kapcsolatos 1994-es vizsgálatának megállapításaival is egybecsengtek. Eszerint „Az elnyomó szervek iratai az egész ország örökségét képviselik. Mi több, ezek az egész emberiség örökségét jelentik abban az értelemben, hogy tudatosíthatják a nemzetekben az intolerancia, a fajüldözés és a politikai totalitarianizmus veszélyét”.
Ön szerint mi annak az oka, hogy a közvéleményt sokkal jobban érdekli a különböző titkosszolgálatokban funkciót betöltők személye, mint a szolgálatok működésének megértése?
– Az utóbbi években mérséklődött a közvélemény érdeklődése a „ügynökügyek” iránt. A kilencvenes években a rendszerváltás előtti hálózati személyek (az „ügynökök”) megítélése meglehetősen egységes volt, egyes „nagy nevek” napvilágra kerülése pedig különösen nagy vihart kavart. Ebben fordulatot Medgyessy Péter miniszterelnök botránya eredményezett. Az érdeklődőbb közvélemény ekkor szembesült azzal a tanulási folyamattal, hogy a szolgálatokkal együttműködő személyek nem mindegyike „ügynök”, hanem lehet „titkos megbízott”, vagy „titkos munkatárs”, esetleg hálózaton kívüli, mint az „alkalmi megbízott”, a „társadalmi” vagy a „hivatalos kapcsolat”. Ráadásul Medgyessy Péter a maga „szigorúan titkos tiszti” besorolásával nem is a belső, hanem a kémelhárítás vonalán – mint mondotta – „óvta” a nyolcvanas évek elején a Pénzügyminisztériumnak a Valutaalapi és Világbanki csatlakozással kapcsolatos titkait.
2010-et követően pedig jócskán összezavarta még a kormánypárti szimpatizánsokat is az a kormányzati magatartás, amely nyíltan felvállalta a korábban az állambiztonság főcsoportfőnökségen foglalkoztatottak magas beosztásokba való alkalmazását – különösebb magyarázat nélkül.
A jelenlegi tendenciák alapján, hogy látja, fog-e változni a közeljövőben a politikatudomány hozzáállása a titkosszolgálati kutatásokhoz?
– Táplálhat bizonyos averziót a téma iránt az olyan „finnyás” megítélés, amely erkölcstelennek, „piszkosnak” minősíti az olyan szervezeteket – és a velük való foglalatosságot −, amelyek arra törekednek, hogy másokról intim adatokat gyűjtsenek titokzatos célokból. De mindez egyáltalán nem teszi nem létezővé ezek tevékenységét, még ha elegánsabb is negligálni őket. Ugyanakkor minden, a titkosszolgálatokra vonatkozó szakmai vita termékeny hatással lehet a politológiai vonatkozású kutatás és oktatás helyzetére.
A diskurzus jövőbeni tárgya már nem egyszerűen az önálló kutatás-oktatás puszta léte, hanem annak tudomány-rendszertani helye, tematikájának és kutatásának esélyei, módszertani problémái, oktatásának lehetőségei, valamint a megismerhetőség esélyei körül zajlanának.
E tekintetben a jelenleg domináns politológiai kutatói körtől áttörés nem várható. Jellemző napjaink egyik legjelentősebb tanulmánygyűjteményének a valóságtól eltávolodó szemléletére, hogy miközben a magyar politikai intézményrendszer jelenlegi szereplői körébe gond nélkül besorolja az Államadósság Kezelő Központját, a közel hatszáz oldalon egyszer sem lehet a titkosszolgálatok nevével találkozni. Talán egy következő politológusi generáció felfedezi magának a kérdés súlyát és fontosságát.
Révész Bélától azt is megkérdeztük: igazolható-e tudományos módszerekkel, hogy a titkosszolgálatok alkalmanként tényleges szerepet töltenek be a politikai folyamatok alakításában, illetve vannak-e olyan területek, melyeken kimutatható a titkosszolgálatok politikára gyakorolt hatása? A szakember válaszát és saját kedvenc példáját viszont annyira érdekesnek találtuk, hogy külön, egy második részben közöljük.
Révész Béla
Jogász, szociológus, a Szegedi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar Politológia Tanszékének docense. Kutatási területe: a hidegháború korszakának politológiai, szociológiai és eszmetörténeti vizsgálata, különös tekintettel a titkosszolgálatok szerepére, illetve a rendszerváltás időszakára. (Fotó: Somorjai László/Hetek)
Transindex.ro

Arany János-életműdíjat kapott a MTA-tól Benkő Samu
Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke adta át hétfőn az MTA 186. közgyűlésének hétfői ünnepi ülésén az Akadémiai Aranyérmet, az Akadémiai Díjakat, a Wahrmann Mór-érmet, az Arany János-életműdíjat és az Akadémiai Újságírói Díjat.
A jelentős tudományos munkásságú külhoni magyar tudósok elismerésére szolgáló 2015-ös évi Arany János-életműdíjat Benkő Samunak, az MTA külső tagjának adományozták.
A Széchenyi-díjas kutató, a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetének nyugalmazott főkutatója, az Erdélyi Múzeum-Egyesület volt elnöke a díjat a magyar, főként erdélyi származású humán értelmiség szerepének és teljesítményének feltárásáért, valamint azért a több évtizeden át végzett, kiemelkedő kutatómunkáért kapta, amelynek során elkészítette Bolyai János kéziratainak katalógusát, értékelte életútját, levelezését, vallomásait, marosvásárhelyi kéziratait. „Munkásságával, szakmai presztízsével jelentősen hozzájárult az erdélyi magyar tudomány fejlesztéséhez. Életműve az erdélyi és egyetemes magyar tudományosság maradandó értéke" - hangsúlyozta a méltatás.
A világhírű magyar diszkrét matematikai iskola egyik megteremtője és nemzetközileg is elismert személyisége, T. Sós Vera Széchenyi-díjas akadémikus vehette át az Akadémiai Aranyérmet. Az életműdíjnak számító rangos kitüntetést az MTA Elnöksége évente egy akadémikusnak adományozza kiemelkedő tudományos, közéleti, tudománypolitikai és tudományszervezői munkássága elismeréseként.
Tizenhárom tudós vehette át kiemelkedő tudományos munkássága elismeréseként az MTA Elnöksége által adományozott Akadémiai Díjat.
Akadémiai Díjban részesült Csabai István, az MTA doktora, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) komplex rendszerek fizikája tanszék egyetemi tanára „a tudományos adatbázisok fejlesztésében és elemzésében végzett multidiszciplináris kutatásaiért", Jakab Éva, az MTA doktora, a Szegedi Tudományegyetem (SZTE) Állam- és Jogtudományi Kar római jogi tanszék tanszékvezető egyetemi tanára a Szerzők, kiadók, kalózok című monográfiájáért.
Kőszeghy Péter, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Irodalomtudományi Intézet tudományos főmunkatársa a Magyar Művelődéstörténeti Lexikon főszerkesztőjeként és jelentős részének szerzőjeként végzett kiemelkedő tevékenységéért vehette át az Akadémiai Díjat. Miklósi Ádámot, az MTA doktorát, az ELTE Természettudományi Kar etológia tanszék tanszékvezető egyetemi tanárát az állati és emberi viselkedéskutatás nemzetközi szintű műveléséért, az összehasonlító etológiai kutatásokban játszott úttörő szerepéért ismerték el.
Nemes Attila, az MTA doktora, az SZTE Általános Orvostudományi Karának egyetemi docense a „noninvazív kardiovaszkuláris képalkotó módszerekkel, kiemelten az echokardiográfia legújabb ágaival kapcsolatos széles körű kutatásaiért, a háromdimenziós echokardiográfia magyarországi bevezetéséért, a magyarországi kardiovaszkuláris képalkotó diagnosztika fejlesztésében elért eredményeiért vehette át az Akadémiai Díjat.
Papp Gyula, az MTA doktora, az SZTE Természettudományi és Informatikai Karának egyetemi tanára a határeloszlás-tételek, a sztochasztikus folyamatok és a matematikai statisztika területén elért, nemzetközileg elismert kutatásaiért, Patonay Tamás, az MTA doktora, a Debreceni Egyetem Természettudományi és Technológiai Kar szerves kémiai tanszék tanszékvezető egyetemi tanára pedig a szerves kémiai kutatásban elért kimagasló eredményeiért, az oktatásban és a fiatal kutatók nevelésében kifejtett közel negyvenéves eredményes teljesítményéért, valamint a tudományos közéletben nyújtott munkájáért részesült az elismerésben.
Tuboly Tamás, az állatorvos-tudomány kandidátusa, a Szent István Egyetem Állatorvos-tudományi Kar egyetemi tanára, dékánhelyettese „kiemelkedő eredményességű és töretlen lendülettel végzett állatorvosi virológiai és immunológiai kutatásaiért, az új vírusokkal és új típusú, növényalapú vakcinákkal kapcsolatos felismeréseiért és elméleti eredményeiért" részesült Akadémiai Díjban.
Winkler Gábort, az MTA doktorát, a Széchenyi István Egyetem professor emeritusát az építészettörténet, az urbanisztika, a műemlékvédelem és az építészeti tervezés területén kifejtett sikeres és eredményes szakmai, oktatói és kutatói tevékenységéért, a 19. század építészetének kutatása területén végzett iskolateremtő munkásságáért, nemzetközileg is elismert életművéért tüntette ki az MTA Elnöksége.
Zsoldos Attilát, az MTA levelező tagját, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet kutatóprofesszorát a középkori Magyarország történetének feltárásában végzett több évtizedes, nemzetközi mércével is kiemelkedő jelentőségű, iskolateremtő munkásságáért, példaadó szakmai és kutatói kiválóságáért, valamint a Magyarország világi archontológiája 1000-1301 című alapművének elkészítéséért tüntették ki.
Megosztott Akadémiai Díjban részesült kiemelkedő tudományos munkássága elismeréseképpen a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kar Geofizikai és Térinformatikai Intézetének három kutatója: Dobróka Mihály, a műszaki tudomány doktora, egyetemi tanár, Gyulai Ákos, az MTA doktora, professor emeritus és Ormos Tamás, az MTA doktora, egyetemi magántanár „az inverziós módszerek fejlesztése, sikeres gyakorlati alkalmazása, a több évtizedes fejlesztőmunka hazai és külföldi bemutatása területén elért közös eredményeiért" vehette át a kitüntetést.
Az informatikai képzés és kutatás támogatása terén szerzett érdemei elismeréseként az MTA Vezetői Kollégiuma által adományozott Wahrmann Mór-érmet Bojár Gábor, a Graphisoft SE elnöke vehette át.
Az MTA Elnöksége Akadémiai Újságírói Díjban részesítette Molnár Csabát, a Magyar Nemzet újságíróját kiemelkedő tudományos ismeretterjesztési tevékenységéért.
MTI
maszol.ro