Idén október 12–14. között a Magyar Népművelők Egyesülete Szegeden rendezte meg a XXII. vándorgyűlést, amelyre Magyarország minden tájegységéről érkeztek közművelődési szakemberek. A háromnapos rendezvény második napjának programjában választható látogatásként többek között Arad is szerepelt, így közel hatvanan látogatták meg a Szabadság-szobrot, a Vesztőhelyet, a Kultúrpalotát, vacsorájukat pedig a Jelen Házban fogyasztották el, ahol megismerkedtek az aradi magyar kulturális szervezetek programjaival. A rendezvény fő szervezője, Orbán Hedvig, a Szegedi Százszorszép Gyermekház igazgatója megköszönte Matekovits Máriának, az EMKE Arad megyei elnökének, Böszörményi Zoltánnak, a Nyugati Jelen főszerkesztőjének és Kiss Annának, az RMPSZ titkárának a lehetőséget, hogy részt vehettek a találkozón. /(nagyálmos): Magyar népművelők Aradon. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 15./

A Reményik Sándor Alapítvány október 21-én immár hetedik alkalommal szervezte meg a költő emlékének szentelt ünnepséget. Vándorrendezvényként az ünnepséget megrendezték már Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Debrecenben, Pécsen stb., idén Szeged városa fogadta be, a Százszorszép Gyermekház bonyolította le az emléknapot. Az egész napot felölelő rendezvény szavalóversennyel indult, amelyen kolozsvári, székelyudvarhelyi és szegedi diákok vettek részt. Délután került sor a konferenciára, illetve az ünnepi műsorral egybekötött díjkiosztó gálára. A gálaműsor nyitányaként a zsoboki művésztábor alkotóinak munkáiból összeállított tárlatot mutatták be, a kiállítók közül Essig K. Klára, L. Bordy Margit, Tompos O. Ágota személyesen is jelen voltak. A megnyitón Kántor Lajos irodalomtörténész elmondta: hagyomány, hogy kiállítás kísérje a Reményik emlékünnepséget. A Szegedi Szimfonikus Zenekar kolozsvári származású zenészei, Kosztándi István és Zimán János hegedűművészek Bartók Béla két hegedűre írt műveiből szólaltattak meg a gálaműsor kezdetén és végén. Színvonalas irodalomtörténeti előadások hangzottak el az emlékünnepség gerincét képező konferencián: Vallasek Júlia, Pomogáts Béla, Kántor Lajos és Dávid Gyula előadásai Reményik költészetének különböző vetületeit, lehetséges értelmezési módjait vetették fel. A verscsokor az első díjas Pál Emőke székelyudvarhelyi tanuló szavalatával zárult. Hagyományosan évente átnyújtják az alapítvány Reményik Sándor-díját, amelyet idén Ilia Mihály érdemelt ki. Pomogáts Béla laudációjában elmondta: Ilia Mihály nagyon sokat tett az erdélyi irodalomért, több síkon: irodalomtörténeti tanulmányaiban értékelte, a szegedi bölcsésztudományi egyetem egyik legnépszerűbb professzoraként számos nemzedéket vezetett közel a XX. századi magyar irodalomhoz. Ilia Mihály „a mai idők Kazinczyja”, a mai magyar irodalom jeles képviselőivel folytatott levelezésének anyaga felbecsülhetetlen irodalomtörténeti érték – fogalmazott Pomogáts Béla. /Farkas Imola: „Egy lángot adok, ápold, add tovább”. VII. Reményik Sándor emlékünnepség, ezúttal Szegeden. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

Nagyszerű műsort láthattak, akik Aradon a minorita kultúrotthonban megnézték május 21-én, vasárnap a Csiky Gergely Iskolacsoportban működő Százszorszép Gyermekszínpad előadását. Az Ujj Ágnes tanárnő által vezetett tizenöt tagú csoport Z. Németh István Hócompóc bohócai c. musicaljét vitte színpadra. Az ötödikeseknek nem volt könnyű megtanulni a koreográfiát. A Százszorszép nyolc éve született Ujj Ágnes kezdeményezésére. A tanárnő nyugdíjba vonulása után továbbra is a gyermekeknek szenteli életét és szabadidejét. A mostani előadás koreográfiája is az ő munkája. Sok segítséget kapott, a bohócmaskarákat az egyik szülő varrta stb. /Sólya R. Emília: “Életünk már nem szól emberi dolgokról”. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 23./

Búcsúnak szánt előadását tartotta a Százszorszép Gyermekszínpad Aradon a minorita kultúrházban. Ujj Ágnes rendezésében a hatodikosok a Játsszunk együtt című zenés, dramatikus játékkal szerepeltek a legutóbbi Hócompóc bohócai musical után. Ujj Ágnes több mint 30 magyar gyermekverset gyűjtött csokorba Bródy, Tolcsvay és Halász Judit zenéjével, valamint a Ghymes együttes két dalát. A nyugalmazott magyartanár elmondta: a szaporodó tananyag miatt nem valószínű, hogy folytatják. Kár lenne, mert ilyen odaadó és hozzáértő pedagógussal való együttmunkálkodást nagyon sok gyerek igényli. /Sólya R. E. : A Százszorszép Gyermekszínpad utolsó előadása? = Nyugati Jelen (Arad), jún. 12./

Július 16-án kezdődött Aradon a Csiky Gergely Iskolacsoportban Bolyai Nyári Akadémia (BONYA) két tanfolyama, az egyik az Életvezetési ismeretek és készségek, a másik a Mentálhigiéné témakörben zajlik, melyre Vajdaságból és Szlovákiából is érkeztek pedagógusok. Matekovits Mária aligazgató, hangsúlyozta: Arad első alkalommal házigazdája BONYA-tanfolyamnak. Az aradival egy időben Erdély további hét városában másik 19 tanfolyam kezdődött meg. A két tanfolyam résztvevői számára szabad idős programra is lehetőséget biztosítanak, többek között, a Százszorszép Gyermekszínház Játsszunk együtt! című, Ujj Ágnes rendezte összeállításának megtekintésére, továbbá szakmai kirándulásra Kisiratosra. /Kiss Károly: XV. Bolyai Nyári Akadémia. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 17./

Május 30. –június 1-e között az aradi Százszorszép Gyermekszínpad tagjai Ujj Ágnes vezetésével a Lakitelki Gyermekszínjátszó Fesztiválon léptek fel. A szállás és ellátás kifogástalan volt. Az aradiak a Hócompóc bohócai című darabjukkal léptek fel. Előttük a szabadkai csoport, a Párkányból érkezett, majd a bácsfeketehegyiek szerepeltek. A székelyudvarhelyiek Toldi címmel mutatkoztak be. /Ahogy a résztvevők látták…A csikys százszorszépek Lakitelken. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 12./

Beszélgetés Ujj Ágnes, Kölcsey-díjas pedagógussal
A játszani tanítás a leghálásabb befektetés
Az aradi Kölcsey-díjak átadásakor, miután gratuláltunk Ujj Ágnes nyugalmazott pedagógusnak, a Százszorszép Diákszínpad alapítójának és vezetőjének, elbeszélgettünk vele.
– Önt az aradiak olyan pedagógusnak ismerik, akinek a tanári pályája összefonódik a Százszorszép Diákszínpad munkájával. Ez mindig így volt?
– Természetesen, mert amikor 1965-ben az első munkahelyemre, Tornyára kerültem, ahol 25 évig tanítottam, hozzátartozott a pedagógus mindenkori munkájához az osztályával foglalkozni, hogy a tanterven kívül is legyenek programok, előadások. Tehát ez így adta magát, s mivel elejétől fogva osztályfőnök is voltam, hozzátartozott a munkámhoz a tanuláson kívül is foglalkozni a gyerekekkel.
– Az öt évtizedes tanári pályájának melyek a legkedvesebb emlékei?
– Fogas kérdés, nehéz lenne rá válaszolni, és hirtelen talán nem is tudnék, mert minden korszaknak, résznek megvolt a maga varázsa. Az a feledhetetlen 25 év, amit Tornyán töltöttem, a mai világban elképzelhetetlen, csendes, nyugodt, békés falusi környezet volt, ahol a gyermekekkel rengeteg idő volt foglalkozni, ahol nem kellett rohanni, kapkodni. Minden ment a maga természetes életritmusával. Azok igazi boldog évek voltak, ott születtek a gyermekeink, ott nőttek föl. Mai napig is szülőfalujuknak érzik azt a kis, Arad-közeli falut, ahol egy felhőtlen gyermekkornak voltak a részesei, ahol nyugodtan ki lehetett a gyermekeket engedni játszani, mert semmiféle veszély nem fenyegette őket. Nem kellett autóval vagy bármivel iskolába vagy óvodába vinni. Jöttek, mentek egyedül, élték a maguk boldog gyermekéletét. Ez a világ ma már nincs. Az a falu sincs, legalábbis az az életforma, ami akkor volt, ma már nem létezik ott sem. A másik korszak azért volt számomra nagyon felemelő, mert visszakerültem tanítani abba az iskolába, ahol tanultam. Ki az, aki tanárként nem kívánkozna vissza az alma materébe tanítani? Mindehhez az is hozzájárult, hogy én attól az évtől taníthattam magyar nyelvet, amikor Aradra kerültem. Ez olyan kihívás volt számomra, hogy szinte ötvenévesen kellett mindent előszednem, újratanulnom, újra foglalkoznom vele, hogy nyugodt lelkiismerettel nézhessek szembe a tükörrel: amit végzek, az egy megalapozott, becsületes munka. Ehhez az osztályfőnöki munka mellett mindig is hozzátartozott az iskolán kívüli Diákszínpad, illetve a különböző műsorok betanítása, de alapvetően, gyerekkortól kezdve, mindig bennem munkált a játszás, a pajtásaimmal játszani, a színjátszás szeretete, színházat játszani. Ez a tanári pályafutásom alatt még jobban felfokozódott, amire megvolt a lehetőségem is folytatni. Aktív tanári pályám végén, amikor nyugdíjba vonultam, rádöbbentem: a színház-tanítás gyönyörét nem tudom abbahagyni, ezt önként vállalva, nyugdíjasként is folytathatom. Így született 1999-ben a Százszorszép Gyermekszínpad, aminek a megszületésétől ez volt a legszebb, legélvezetesebb elfoglaltságom.
– A múlt rezsimben kötelező volt-e a népművelés, vagy tetszőleges? Aki akarta, önként tette, aki nem, az hanyagolta? Fizettek-e külön ezért a munkáért?
– Nem tudom, ezt meg kellene kérdeznem az akkori kultúrotthon igazgatójától, aki fizetést kapott, de gondolom, kötelező is volt. Nekünk nemcsak a gyerekekkel kellett pionírmunkát, iskolai műsorokat összeállítanunk, hanem népművelést is végeznünk kellett a falusi fiatalság körében. Ugyanakkor a munkájukkal kapcsolatos előadásokat is tartanunk kellett volna az idősebb lakosoknak, akiknek viszont erre nem igazán volt idejük. Más lapra tartozik, mi születik a muszájból és mi abból, ami nem kötelező, hanem kedvtelésből tesszük.
– Mit tart manapság a Gyermekszínpad legnagyobb értékének?
– Amint a díjátadáskor is elmondtam, megdöbbenéssel tapasztalom, hogy a gyerekeknek lassanként igényük sincs a játékra. Elég, ha ott van a tablet, a mobiltelefon, illetve a számítógép, amelyeken nyomogathatják a gombokat, közben nem kell sehova elmenni érte, senkire nem kell odafigyelni, senkihez nem kell alkalmazkodni, csak szórakozásként nyomogatni a gombokat. Ezt sokkal, de sokkal ártalmasabbnak találom annál, ahogyan valamikor a gyermekeket a tévétől féltettük. Az a legnagyobb hátulütője, hogy a gyermekek nem igénylik az egymással való törődést, odafigyelést, az egymással való játékot. Ez által nem alakulhatnak ki közöttük normális, emberi kapcsolatok. Felnőnek, és képtelenek lesznek barátokat, párt találni maguknak, mert teljesen elidegenednek egymástól.
– A Gyermekszínpad résztvevői ellenpéldát képeznek?
– Igen, mert ők még nem annyira függőek, velük lehet foglalkozni. Akik ide jelentkeznek, igenis valós dolgokat élnek meg, egymásra figyelnek azzal, hogy a szerepükben veszekednek egymással vagy örvendenek egymásnak, velem vitatkoznak vagy egymást kergetik a mesék világában, de tulajdonképpen a valós életbe nyernek betekintést.
– Hogyan fogadta a hírt, hogy ön lesz az egyik Kölcsey-díjas?
– Ha valaki azt mondja, hogy egy elismerés, egy díj nem esik jól, az vagy hazudik, vagy elferdíti az érzéseit. Hogy váratlan volt, abból származik, amit el is mondtam: az ember, miközben évek óta így dolgozik a gyermekekkel, nem gondol ilyesmire. Bár százszor elkoptatott kijelentés, hogy meglepett, én valóban nem számítottam rá, ami viszont nem jelenti, hogy nem esne jól.
Nem tudta abbahagyni
– Azt állítja, nyugdíjba vonulásakor döbbent rá, hogy nem tudja a színház-szervezést abbahagyni. Nem volt-e olyan érzése pedagógus pályafutása során, hogy talán inkább a színházrendezői pályát kellett volna választania?
– Ilyen formában soha nem merült fel bennem, mert összefüggött a tanári munkámmal. Olyan formában, hogy színművészet, színház, soha nem merült fel bennem, mert a színpad mellett engem mindig érdekeltek a kézműves foglalkozások is. Tehát a gyermekekkel nem csak valaminek a színre vitelében dolgoztam, dolgozom együtt, hanem a kellékek, a díszletek festésében, ragasztásában, készítésében is. Mindent magunk készítünk, ezért ebben a munkában minden gyermek felfedezi a maga kreativitását, azt, amiben a legjobb. Hosszú időn keresztül, főként, amikor aktívan dolgoztam, nekem az volt a legfontosabb, hogy azokat a gyermekeket válasszam ki színjátszásra, akiknek az iskola – amelyik csak a tudást méri –, nem hoz sikerélményt. Ugyanakkor bennük is van valami tehetség, amit mókásan, bohóckodással felszínre tudok hozni, a ragasztással, a festéssel a többieknek az elismerését kivívhatják, tehát azoknak a gyermekeknek is sikerélményt szereztünk.
– Azt állította, hogy a tornyai világ, az a meghitt miliő nincs többé. Én viszont úgy érzem, hogy a Tornyán pedagógusként vagy diákként megfordult, a tornyaiság érzésével felvértezett emberekben megtartó erőt képezhet a tudat, hogy ott volt egy, talán mai észjárással visszagondolva, idillinek, álomszerűnek tűnő környezet, kisközösség, ahol jó volt ott lenni, együtt lenni. Erről mi a véleménye?
– Hogy a tornyaiság tudata igen jelentős megtartó erő, az iskolatalálkozók bizonyítják. Tornyán 2000-ben megszervezetem az 1965-2000. között tanított pedagógusoknak a találkozóját, akik tényleg összejöttek, kellemesen együtt voltak, mindenfajta felszínesség nélkül. Az egy valós megtartó erő diákok és pedagógusok számára egyaránt.
– Kívánok további sok lelkierőt és kitartást, az önben munkáló határtalan szeretetet továbbadva, az emberi kapcsolatoknak a diákszínjátszással történő építéséhez.
– Köszönöm szépen, ehhez csupán arra van szükség, hogy a férjem, a családom tagjai egészségesek legyenek. Magam egyelőre az vagyok, ezért azt szeretném, ha a színpadról temetnének el. Ugyanakkor az sem elhanyagolandó: csak most tapasztalom, milyen sokat kapok vissza a tanítványaimtól. Ha bemegyek az iskolába, az elsősöktől a tizenkettedikesekig, minden tanítványom szeretettel fogad, fordul hozzám. Éppen ezért, milliószor visszakapom a játszani tanításba tett befektetést. Ez a világ leghálásabb, legkifizetődőbb befektetése, amit viszont csak önzetlen szeretettel lehet gyakorolni.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Jankó András elnökkel
A Kölcsey Egyesület közgyűlésére várva
Jankó Andrással, az Aradi Kölcsey Egyesület elnökével az elmúlt évi magyar közművelődési tevékenységet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket vesszük számba.
– Dióhéjban milyennek ítéli az elmúlt évi tevékenységet?
– Kissé gyengébbnek tartom a tavalyelőttinél, hiszen 2013-ban 19 rendezvényünk volt, miközben 2014-ben 16 magyar közművelődési programot szerveztünk. Az igazsághoz tartozik, hogy tavaly szándékosan húztuk be kissé azt a bizonyos kéziféket, mert a tavalyelőtti zsúfolt program nem csak a szervezők, hanem a résztvevők tekintetében is kissé fárasztónak bizonyult. Figyelembe kell vennünk, hogy a kultúraigénylő közönség nagyjából ugyanabból a közegből kerül ki. Ha rendszeresen felírnánk, kik vesznek részt rajtuk, meglepődve tapasztalhatnánk az ismétlődő neveket. Ugyanakkor azt is tapasztaljuk, hogy egyre több civilszervezetnek vannak saját programjai, amelyek szintén vonzzák a közönséget, amelynek tagjai hetente 2-3 rendezvény között választhatnak. Megbeszéltük a civilszervezetek vezetőivel, hogy az átfedések kiküszöbölése végett mindenki válassza ki a tevékenységi területét.
– Felelevenítené az önök által tavaly vállalt részt?
– Január 22-én, a Magyar Kultúra Napján, a hagyományokhoz híven, átadtuk a Kölcsey-díjakat, ezúttal Horváth Tünde és post mortem, Sándor István kapta; január 25-én Ódry Mária képzőművész gyűjteményes kiállítását nyitottuk meg a Klió Teremben; február 5-én tartottuk az évi közgyűlést; március 3-án Földesdy Gabriella Herczeg Ferencről tartott előadását szerveztük; március 5-én a Mentor Könyvkiadó könyvbemutatóval egybekötött vásárát szerveztük; április 3-án a Kölcsey Diákszínpad Szappanopera-bemutatója volt, Szabó Ede rendezésében; március 17-én Galló Géza-est volt; április 2-án Bodó Barna előadására került sor; április 15-én Brittich Erzsébet Seregély az almafán című könyvének a bemutatója volt Simonyifalván; május 30-án Arad, Partium és Bánát határán címmel konferenciát és könyvbemutatót szerveztünk; október 4-én az Aradi arcok kiállítást; október 20-án Prohászka Elvira Mátyás Anna című regényét mutattuk be Aradon, majd Kisiratoson, Kisperegen és Zimándújfalun is; december 11-én a Kölcsey Évkönyv bemutatója; december 19-én kórustalálkozó zárta a tavalyi rendezvényeinket. Az említetteken kívül a Kölcsey vezetősége más rendezvényeken is részt vett. Ilyenek: a Partiumi Műemlékvédő Társaság összejövetele; a Szegedi Hagyományőrző és Városvédő Egyesület rendezvénye; az arad-gáji maratoni felolvasás; az Aradi Könyvnapok; a Nagyvarjasiak Világtalálkozója és könyvbemutató; az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesületének a rendezvényei; a Jelen Házban szervezett események; az Aradi Magyar Napok programjai, illetve a Szabadság-szobor Egyesület programjai. Számos esetben nemcsak nézőként, hanem közreműködőként is részt vettünk. Az említettek mellett a Kölcsey Egyesület folyamatban lévő programjai is működtek: kéthavonta kiadtuk a Havi Szemlét, a Kölcsey Diákszínpad előadásai is folyamatosan zajlottak.
– Ki foglalkozik most a Kölcsey Diákszínpaddal?
– Mivel Faragó Zénó Marosvásárhelyen, Szabó Ede Nagyváradon dolgozik, most Szomorú László és felesége, Mária foglalkozik azokkal a kilencedikes diákokkal, akik kinőttek a Százszorszép Gyermekszínpadról. Minden pénteken próbát tartanak a Főgimnázium valamelyik osztálytermében, ha az idő felmelegedik, mehetnek a minorita kultúrház színpadára. A tizenkettedikes diákokat ugyanis a szülők már nem szívesen engedik mással foglalkozni.
Szakosztályokkal bővíteni a tevékenységet
– Milyen további terveik vannak erre az évre?
– A Havi Szemle kiadásával Berecz Gábor, a kiállításokkal Fekete Károly, míg a könyvkiadással magam foglalkozom. Tavasszal egy kortárs művész kiállítását, őszre Baranyi Ferenc gyűjteményes kiállítását tervezzük. Idén is tervezünk kórustalálkozót, de konferenciát is szerveznénk az aradi várról, két nyelven. Kevés szöveggel, sok képpel, illetve egy jövőkép előrevetítését is tervezzük a várral kapcsolatban. Éppen ezért elmegyünk Komáromba, ahol adatokat gyűjtünk az ottani várnak a hasznosításáról, turisztikai vonzatiról. Erről egy kiadványt tervezünk, amit egy konferencián kívánunk bemutatni, előadással. Más jellegű előadásokat is tervezünk, méghozzá az irodalmi témák mellett tudományos kérdéseket is szeretnénk feldolgozni. Terveink között csillagászattal, de hegesztéssel kapcsolatos előadás is szerepel. Az alapszabályzat értelmében, szakosztályokat kívánunk szervezni. Egy-egy vezetővel az élen, gondolunk kórus szakosztályra, szórványkapcsolatok, műemlékvédő, jogász, ifjúsági, irodalmi, esetleg történelmi szakosztályra. Ugyanakkor a minoritákkal való kapcsolattartást is fel kellene vállalnia valakinek, hogy a megszakadt tárgyalásokat folytathassuk a kultúrház hosszú távú használata céljából. Ugyancsak szükség van a könyvkiadás, a Diákszínpad gondjait felvállaló az Arad, Európa Kulturális Fővárosa 2021. szakosztályra.
– Ki foglalkozna az Ereklyemúzeum újraindításának a kérdésével?
– A műemlékvédő szakosztály, amely a vár visszaszolgáltatásakor fontos szerepet játszhat a kulturális célokra történő berendezésében. A jogi szakbizottságnak fontos feladata lenne az alapszabályzat aktualizálása, illetve az Egyesület jogutódlásának a megoldása. Ha a jogutódlás 5 évvel ezelőtt meg lett volna oldva, az Egyesület megörökölhette volna a solymosi várat, amit időközben Lippa Város Tanácsa magára íratott. Öthalom még mindig a Kölcsey Egyesület nevén szerepel, de mit kezdhetnénk vele? A fent vázolt elképzeléseinket megvitatjuk a Kölcsey Egyesület tisztújító közgyűlésén, amit február 19-én 17 órától tartunk a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében. A beszámolóval egybekötött közgyűlésig gondolkozni lehet a vázolt elképzeléseken, hogy együtt megvitatva, hatékonyabban tudjunk dolgozni az aradi magyarság kulturális örökségének a megőrzése, az utódoknak való továbbadása kérdésein, amelyeket az Egyesület is felvállal. Éppen ezért kívánatos lenne, ha minél többen eljönnének együtt gondolkodni, tervezni a közös jövőnket.
– Köszönöm a beszélgetést!
– Én köszönöm a lehetőséget!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)