A Szatmári Irgalmas Nővérek Kongregációja három rendtartománya van, a romániai, a szlovákiai és a magyarországi. Szép hagyomány, hogy fogadalomtételük ötven, illetve hatvanéves jubileumán ünnepélyesen megújítják azt. Idén Esztergomban, júl. 20-án lesz ez az ünnepség. Az erdélyi rendtartomány hét tagja ünnepel, közülük öten utaznak Esztergomba, kettejük egészségi állapota ezt nem teszi lehetővé. A személyi jubileum alkalmas arra, hogy felidézzük, írja a lap: a Szatmári Irgalmas Nővérek Kongregációja felbecsülhetetlen szolgálatot tett a nemzetiségi oktatásügy magas szintű kibontakoztatásáért. /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 19./

Bura László, a nyelvtudományok doktora ismert erdélyi nyelvész fiatalon részt vett a moldvai csángó nyelvjárás kutatásában, ennek eredmény e csak 1991-ben jelenhetett meg: A moldvai csángó nyelvjárás atlasza. Gyűjtésének eredménye a Szatmári népballadák /Kriterion, 1978/ és a Szatmári szólások és közmondások /1978/. Szakterülete a szakszókincs kutatása volt, így született meg A szatmári fafeldolgozó mesterségek szakszókincse, foglalkozott a névtannal is. Két évtizeden át írta nyelvművelő cikkeit a Szatmári Friss Újságban, a temesvári Szabad Szóban, az Ifjúmunkásban, ezekből válogatta az Élő Nyelvünk /1982/ anyagát. Művelődéstörténeti munkái: A szatmári református kollégium diákjai /1610-1852/, ezt már kéziratban betiltották a kommunista diktatúra idején, majd az Erdélyi Múzeum-Egyesület adta ki 1994-ben. Újabban egyháztörténeti munkák is kerültek ki a keze alól. Reizer Pál szatmári püspök felkérésére megírta A Szatmári Római Katolikus Püspökség című tanulmányt, majd a börtönben meghalt püspök életrajzát /Hűségesen, fáradhatatlanul. Scheffler János szatmári megyéspüspök életútja (Agape, Újvidék, 1991)/ és a Szatmári Irgalmas Nővérek rendje alapításának 150. évfordulója alkalmából a rend történetét /Krisztussal élve a világ felre fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek 1842-1992 (Kolozsvár, 1992)/. Most készült el Pázmány katolikus kollégiuma és utódiskolái című újabb munkájának kézirata. /Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), okt. 2./

"A gyulafehérvári Főegyházmegyében kevés szerzetes van, de 15 szerzetesi közösség képviselteti magát: a Mallersdorf-i Szegény Ferences Nővérek Székelyudvarhelyen, Gyulafehérváron, Déván, Kézdiszentléleken, Csíkszépvízen tevékenykednek. A Szociális Testvérek Társasága Gyulafehérváron, Kolozsváron, Csíkszerdában, Marosvásárhelyen és Désen működik. A Segítő Nővérek Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen működnek. A Szeretet Misszionáriusai Sepsiszentgyörgyön a szegények szolgálatát tartják feladatuknak. A Klarisszák, monasztikus szerzetesnők monostora, "Csíksomlyó Ágacskája", kánonilag 2000. augusztus 11-én lett alapítva Csíksomlyón, négy nővérrel. A fentieken kívül az egyházmegye területén a következő női szerzetesközösségek működnek néhány taggal: Iskolanővérek (Kolozsvár és Lemhény), Jézus Szíve Társaság (Kolozsvár, Gyulafehérvár), Orsolyanővérek (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyszeben), Szatmári Irgalmas Nővérek (Marosludas, Szováta, Kolozsvár), Szt. József Nővérei (Gyulafehérvár), Kereszt és Szenvedés nővérei (Gyimesközéplok). Jelenleg 41 ferences dolgozik szétszórtan a főegyházmegye területén: Kolozsvár, Kőrösbánya, Déva, Szászváros, Vajdahunyad, Brassó, Esztelnek, Csíksomlyó, Szárhegy, Marosvásárhely, Szamosújvár, Dés. Egyetlen piarista él Kolozsváron, egy konventuális ferences Marosvásárhelyen és egy jezsuita a gyulafehérvári szemináriumban tevékenykedik. /Erdélyben 15 szerzetesrend tevékenykedik. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 21./"

"Az 1966-ban Bukarestben, 74 éves korában elhunyt Pakocs Károly írót, költőt Szatmár megyéhez köti születési helye (Nagykároly), valamint a szatmári római katolikus egyházmegyében kifejtett három és fél évtizedes papi tevékenysége. Többször volt börtönben, egyelőre tisztázatlan, hogy halála előtt miként és miért bántalmazta külföldön (?) a román politikai rendőrség. Lehet, hogy előkerülhet (az 1956-os magyar forradalom hatására írt) Dávid és Góliát című költeménye (valószínűleg ezért is került börtönbe), kéziratban megvan a Küzdelem a lelki vakság ellen című, 160 oldalas emlékirata is. Életpályája, személyisége nemcsak az irodalom szakemberei, hanem a lélektan búvárai számára is számos feladvány lehet. Pakocs Károly 1950-ben szabadult a börtönből. 1951 decemberében főiskolai tanár lett Gyulafehérváron, az állami hatóságok által szervezett teológián. Pakocs Károly 1953-1955 között Gyulafehérváron írt, Küzdelem a lelki vakság ellen című prózai emlékiratáról nyomtatásban először Tempfli Imre tette említést A szatmári római katolikus egyházmegye író papjai című könyvében (2000), később, a Sárból és napsugárból - Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892- 1966 című, 1160 oldalas munkája (2002) bevezetőjében. Tempfli Imre azt ígérte, hogy könyvéből) jobban megismerhető Pakocs Károly. Könyve terjedelmes mellékletanyagában azonban nem közli az emlékiratot, csupán folyamatosan hivatkozott annak oldalszámaira. Pakocs Károly emlékirata egészében olvasmányos. Pakocs ellenfelei azt mondták, hogy "Pakocs helynök megalkuvó, a hierarchia létráján törtető, és a kommunista érdekek lelketlen kiszolgálója lett". Pakocs kiszabadulásakor meg volt győződve arról, hogy a gondviselés rendet teremteni küldte haza. Pakocs kéziratában hangoztatta a maga roppant felelősségét, s elmondta, milyen szívesen osztaná ezt meg más feljebbvalóval, ilyen azonban nincsen, sem püspök, sem érsek, az Apostoli Szentszékkel pedig nem tudott érintkezni. Pakocs hangoztatta, hogy az állammal meg kell egyezni, ő már a börtönben látta - írja -, hogy az államhatalom nem akar nemzeti egyházat. Valójában 1948. július 19-én Takáts Lajos nemzetiségügyi államtitkár ( alminiszter ) Szatmárnémetiben mondott beszédében jelentette ki: "A kormány el van határozva, hogy a katolikus püspökökkel szemben feladja a békés megegyezés álláspontját. Lehetőséget adunk, hogy a római katolikus egyház nemzeti egyházzá alakuljon és ne legyen kénytelen külföldi irányításra hallgatni. Megadjuk a módot a híveknek is, a papoknak is, hogy szakítsanak az elzárkózás eddigi politikájával." (Szabad Élet, IV. évf. 162.sz.) Kevésbé hihető, hogy erről Pakocs Károly nem hallott volna. Szövegeiben bizony gyakori a szó és a tett ellentéte. A papok féltek tőle, elhallgatnak előtte dolgokat, hiszen - emlékiratában megírta - a rendőrség tőle érdeklődött többször is a "zug-teológiáról", a minisztériumi megbízott őt kérte, hogy "izgató beszédei" miatt figyelmeztesse Dr. Czumbel Lajost, "megfelelő helyen" őt kérték - írja -, hogy P. Godó Mihály áthelyezését kérje. Ő közölte a szatmáriakkal: "biztos forrásból tudja: a minisztérium nem engedi a titkos ordináriusok működését", illetőleg, hogy a "kormány kimeríti a sorukat" (azaz letartóztatják őket). A minisztérium és a rendőrség emberei mindegyre őt keresték, vele tárgyalnak. Pakocs Károlyt a megmerevedett, régi korokra jellemző abszolút tekintélyelvűség jellemezte. Jellemzéseiben nem kímélte munkatársait, kortársait, esetenként ellenfeleit. Megírta: az egyházmegye nagy baja az, hogy Dr. Scheffler János püspök nem talált vezetésre alkalmas utódokat, ugyanis Dr. Czumbel Lajos ordinárius, akinek a kormányzást átadta, az egyházjogban szokatlanul járatlan (noha két doktorátusa is van!), a kormányzásra alkalmatlan. Az őt követő Szvoboda Ferenc "hihetetlenül tehetetlen", "impotens öregember", ráadásul "jellemes paphoz méltatlanul, kétszínűen jár el", mert nem mondja meg neki, hogy ő az ordinárius. Dr. Dobos János szatmári lelkész, majd máramarosszigeti plébános (a harmadik ordináriusjelölt) "jólelkű, de egészen férfiatlanul gyenge ember". Elítélően írt dr. Révész Gáborról vagy Rényi Ferencről, aki "valóságos őrültje a szatmári lázadásnak", "a legfelső fokon befolyásolható természete miatt és beteges aggályossága miatt a leghasználhatóbb eszközévé hipnotizálta [P. Godó] ez a hatalmi tébolyban szenvedő jezsuita". P. Godó Mihály jezsuita atyát tekintette legfőbb ellenfelének. Róla írta, hogy "ideges tettvágy, nagyfokú hevesség, meggondolatlanság jellemzi. Kalandocskákban éli ki ábrándjait. A szatmári anarchia megteremtéséhez démoni eszélyességgel választotta ki munkatársait. Fölényes, magát nagyra tartó, sokszor pökhendi és hihetetlenül elbizakodott szerzetes. Ideggyönge ember. Népszerűséget hajhászó. Modortalan." "Mit tolakodik élők és holtak fölött ítélkező bíróul?" - kérdezte. "Kiközösítési dührohama van." Jellemzésére szinonimák sorát használja: "Megbomlott lélek, felajzott agyú és beteg idegzetű, elmeelferdülésben szenved; jogi elmebajban szenved; elmebillent ember.". "Elmebetegséggel, lelki kórral áll(unk) szemben" - írja. "Szamosújvári kalandor, szamosújvári düh jellemzi, a szamosújvári terror (képviselője), sátáni vonás (jellemzi); a vadászebek dühével keres okokat magatartása igazolására." Pakocs Károly véleménye szerint egyébként az erdélyi jezsuiták mind ideges, zavart lelkű emberek, ideggyengeség jellemzi őket. Elmarasztalja a női szerzeteseket is, elsősorban a Szatmári Irgalmas Nővérek rendjébe tartozókat, akik P. Godó "női roham-osztagai", "egyházi barisnyák" "a farizeusok női utódai", akik "barisnya-támadást", "barisnya-rohamot" hajtanak végre, "barisnya-őszentsége" házról-házra jár és lázít, s terrorjuk apostolkodja a közvéleménybe a tévtanokat. "Mulieres in ecclesia taciant" - írja (azaz: Nők ne szóljanak bele az egyház ügyeibe!). Jól leteremtette ellenfeleit, közben arról panaszkodott, hogy azok "szeretetlenül" viselkednek a békepapokkal szemben, ahelyett, hogy "térdenállva kérnék őket, hogy lássák be hibáikat" Mindszenty József hercegprímással kapcsolatban mesének, propaganda-híresztelésnek tartotta azt, hogy a bíboros akaratát a börtönben injekciókkal megbénították, s a tárgyalásán való teljes lelki letörését, ott elhangzott vallomását így befolyásolták. A Pakocs-emlékirat állításai csak fenntartással, más forrásokkal szembesítve fogadható el, ezt mutatja, hogy Tempfli Imre idézte Márton Áron véleményét, aki szerint a Rómával kapcsolatos ügyekben Pakocs Károly a legkevésbé megbízható forrás. Jellemző, hogy Pakocs a vatikáni államtitkársághoz írt levelében javasolta, hogy a politikailag exponált Márton Áron püspök helyett ki kellene/lehetne nevezni egy másik, a kormány bizalmatlanságát eloszlató püspököt. Pakocs Károly jellemvonása volt a hatalom vágya. Emberi gyengeségeit az ördögi rendszer szakemberei valószínűleg tudatosan keresték, személyisége (esetleg kóros alapon kifejlődött) jellemvonását, ambícióit aztán fel- és kihasználták. Valójában ő vált lelkileg vakká, s élete végén emiatt vált a rendszer áldozatává. Tempfli Imre Sárból és napsugárból című terjedelmes könyvében sok a töltelékanyag, ez megnehezíti az olvasó eligazodását. Problémát jelent, hogy az ábrázolni kívánt kor világában járatlan a szerző. /Bura László: Pakocs Károly írói hagyatéka. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 5./"

"A 45 éves Schönberger Jenő szatmári megyéspüspök a tavaly tragikus hirtelenséggel elhunyt Reizer Pált követi az egyházmegye élén. Ő is, akárcsak elődje, Túrterebesről származik. A püspök beszámolt arról, hogy ünnepségsorozattal emlékeznek arra, hogy jövőre lesz 200 éves a szatmári egyházmegye. Lesznek zarándoklatok, kórustalálkozók, folytatják az egyházmegyei zsinatot. A hatalom kisebbségellenes magatartását jelzi, hogy a rendszerváltás után 14 esztendővel az egyházmegye még egyetlen valamire való ingatlant sem kapott vissza ténylegesen a korábban elkobzottakból, hiába az ezzel kapcsolatos törvény. Ezzel is demoralizálni akarják a többségtől eltérő vallásúakat és anyanyelvűeket A nehéz helyzet azonban megsokszorozza a hívek áldozatvállalását. Ennek köszönhetően az elmúlt években számos új templommal és plébániával gyarapodtak a meglévők, felépítették a Scheffler János Lelkipásztori Központot, a Szent Alajos Konviktust, az Irgalmas Nővérek Rendjének új házát, a Szent József papi otthont, hogy csak néhány dolgot említsen. Az egyház segélyszervezete, a Caritas létesített legalább két tucat szociális intézményt. Az egységes érdekvédelem megosztásával kapcsolatban a püspök hangsúlyozta: "a mi egyházunk, a mi templomaink nem lesznek a megosztás eszközei." "A széthúzás, a megosztás csak azokat segíti, akik azt akarják, hogy minél gyengébbek és jelentéktelenebbek legyünk." /Sike Lajos: Beszélgetés a hitről, megújulásról, rombolásról, építésről, egységről. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./"

"A Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Kongregációja egyszerű fogadalmas női szerzetesrend. A két világháború közti időszakban a Notre-Dame apácák a Bánságban több óvodát, illetve iskolát is fenntartottak, 1990 után a szerzetesrend mégis arra kényszerült, hogy a kommunisták által felszámolt intézményeit új ingatlanok felhúzásával pótolja. Hathatós külföldi segítséggel Temesváron, a józsefvárosi plébániatemplom udvarában magasodó emeletes épületben német és román napközisek mellett idén ősszel külön csoportot alkotó húsz magyar anyanyelvű óvodás is van. A kicsikkel egyelőre öt óvodapedagógus foglalkozik. /Gurzó K. Enikő: Temesvár. Megnyílt a nővérek óvodája. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 14./"

Az Irgalmas Nővérek Rendje 1991-ben telepedett meg Csíkszentdomokoson. Az 1992–95 között épült rendházban jelenleg öt nővér él. Önfenntartók, polgári foglalkozásuk után kapott fizetésükből élnek. Arra törekednek, hogy a faluban vállaljanak munkát, ezzel is beilleszkedve, részt kérve a közösség életéből. Egyikük tanár, a másik gyógyszerész, a harmadik az elemi iskolában önkéntesként foglalkozik a gyengébb képességű gyerekekkel a felzárkóztató program keretében. Az ifjúságnak minden szombat este szabadidős foglalkozást szerveztek, ma már 40–50-en is részt vesznek a foglalkozásokon. /Takács Éva: Márton Áron vágya szerint. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 19./

XVI. Benedek pápa nemrég aláírta azt a dekrétumot, amely kihirdeti Salkaházi Sára szociális testvér hősi fokon gyakorolt szeretetáldozatát, azaz a vértanúságot /”az 1899 május 11-én Kassán született és 1944 decemberében Budapesten meghalt Isten Szolgája, Salkaházi Sára szociális testvér vértanúságát.”/. Salkaházi Sára 1943 őszén felajánló imádságot tett, amelyben hangsúlyozta, az egyházüldözés esetére Isten fogadja el az ő halálát, kímélje meg a többi testvért. A szociális testvérek Budapesten, a Bokréta utcai zárdájukban rejtegették az üldözött zsidókat. Ezért a nyilasok 1944. december 27-én Salkaházi Sárát hatodmagával elhurcolták és aznap este valamennyiüket agyonlőtték a Duna-parton. Erdő Péter bíboros, Magyarország prímása elmondta, hogy a Szabadság-híd hídfőjénél tábla hirdeti az emlékét. „Minden év december 27-én gyertyát gyújtottunk a tábla előtt. Imádkoztunk azért, hogy Egyházunk mielőbb a boldogok sorában tisztelje őt. (...) A múlt igazi megtisztult szemléletéhez vezet, hozzásegít bennünket a kiengesztelődéshez és ahhoz, hogy igazi, hiteles katolikus példaképeink legyenek.” Salkaházi Sára bejárta és szerette Erdélyt, Márton Áron püspök is jól ismerte értékes újságírói, írói, kulturális munkásságát. 1943 márciusában a szatmári Irgalmas Nővérek iskolájában tartott előadást, majd ugyanazon év decemberében Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen és Székelykeresztúron. 1944. májusában Nagyváradon vett részt lelkigyakorlaton. Az 1989-es rendszerváltás után Romániában immár nyilvánosan működik, a többi szerzetesrendi intézménnyel együtt erőszakosan megszüntetett Szociális Testvérek Társasága. A köztudatban „szürke nővérekként” megmaradt testvérek jelenleg Gyulafehérváron, Kolozsváron, Csíkszeredában, Désen, Marosvásárhelyen és a Neamt megyei Romanban fejtik ki tevékenységüket. /Fodor György, piarista confrater: Újabb magyar vértanú boldoggá avatása. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./

Hám Jánost a szatmári római katolikus egyházmegye „második megalapítója”-ként, és Szatmárnémeti modern arculata kialakítójaként tartják számon. Iskolákat alapított, hatalmas méretű építkezéseket kezdeményezett, és különböző intézményeket hozott létre. A püspököt a „szegények atyjának” is nevezték, mivel kormányzásának első pillanatától felkarolta őket. Kórházat épített a város szegény betegeinek kezelésére. Vezetését az Istenes Szent Jánosról nevezett Irgalmas Rendi szerzetesekre bízta. Megalapította a Szatmári Irgalmas Nővérek rendjét, akik kórházakban és iskolákban tevékenykedtek. Alapítványt hozott létre a nehéz sorsú ifjak taníttatására, mely 35-40 szegény, de tehetséges ifjú tandíját fedezte. Az emlékezés keretében nyílt meg november 18-án, a Hám János-kiállítás a püspökség dísztermében. December 8-án az ünnepi szentmisét dr. Seregély István nyugalmazott egri érsek celebrálta, és ő volt az ünnepi szónok is. December 27-én ünnepi szentmise lesz a Székesegyházban, majd átadják a Hám János díjakat. Délután lesz a Szent Erzsébet-szobor alapkövének letétele. /Ünnepi megemlékezések boldogemlékű Hám János püspök halálának 150. évfordulója alkalmából. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 27./

Románia és Moldova köztársaság katolikus érsekeinek és püspökeinek jelenlétében, október 5-én Szatmárnémetiben, a római katolikus püspöki palotában megkezdődött a Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia. A találkozóra eljött Dr. Francesco-Javier Lozano apostoli nuncius is. A konferencia idején 18 órától szentmiséket tartanak: a Székesegyházban magyar nyelven dr. Jakubinyi György-Miklós érsek celebrálásával. A Szatmárnémeti Caritas Szent Jakab Idősek Napközijében a nunciusnak bemutatták a Szatmárnémeti Caritas működését, majd megtekintették a nemrég visszakapott Zárda-épületet, végül a Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári Irgalmas Nővérek számoltak be tevékenységükről. /Püspökkari konferencia. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 6./

Ősi falak között a Szatmárnémeti Református Gimnázium
Hat év után az egyházé az ingatlan
Az 1948-as évi államosításkor a kommunista hatalom felszámolta Szatmárnémeti felekezeti középiskoláit és tanítóképzőit, köztük a szatmári református egyház több mint négyszáz éves gimnáziumát is. Helyébe létrehozta, magyar tannyelvű állami középiskolaként, a Kölcsey Ferenc Líceumot. Az új oktatási intézmény a megszüntetett Református Gimnázium főépületében kapott helyet (a Református Tanítóképző és Református Leánygimnázium épületét más oktatási intézmények foglalták el), és rövid időn belül Erdély neves középiskolájává vált. Magas szakmai színvonalát a rendszerváltásig megőrizte, annak ellenére, hogy az 1980-as évek első harmadától vegyes – magyar-román - tannyelvűvé vált, s úgy tűnt, hogy a magyar tagozat sorsa pár éven belül megpecsételődik. A ’89-es fordulat után az elsorvasztási folyamatot sikerült megállítani, az oktatás nyelvét visszaállítani, s azóta is állami középiskolaként, s jelenleg főgimnáziumként működik.
1991-ben, amikor a történelmi magyar egyházak kezdeményezésére sorra alakultak újjá Erdélyben az egykor felszámolt egyházi intézmények jogutódjaiként a teológiai szellemiségű középiskolák, Szatmárnémetiben is újraalakult a Református Gimnázium. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy újjáalakulása előtt az egyház tárgyalásokat folytatott a „Kölcsey“ vezetőségével, és felajánlotta, alakuljon át felekezeti iskolává, lévén, hogy amúgy is az egyház épületében működik, de elutasították. A gimnázium négy éven keresztül osztozott a Kölcsey Ferenc Főgimnáziummal az épületen, igaz, csak az alagsorban működhetett, ráadásul délutáni oktatással. 1995-től a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdájának egyik, leromlott állapota miatt üresen álló szárnyában kapott helyet. A Gimnázium saját erőből és adományokból újította fel az épületet, ebben működött 2007-ig. Innen az Önkormányzat ajánlására átköltözött két, egykor saját épületébe, amelyekben az államosítás előtt a leánygimnázium és a tanítóképző működött.
Időközben hatályba lépett az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásáról rendelkező törvény, amely alapján 2004-ben a Református Gimnázium épületei – de jure - visszakerültek a református egyház tulajdonába. Ám de facto nem, mert a törvény öt éves türelmi időt biztosított azoknak az intézményeknek, amelyek a visszaszolgáltatott ingatlanokban működtek, s így a Kölcsey Ferenc Főgimnázium további öt évig, 2009 májusáig az egyháznak fizetett bérleti díj fejében az egyházi épületben maradhatott.
Sajtókampány és hecckampány
Így érkeztünk el 2008 szeptemberéhez, amikor egy sajtós kollégák közötti magánbeszélgetéskor szóba került a Református Gimnázium épülete, amelyből bő fél éven belül ki kellene a Kölcseynek költöznie, és mégis „roppant nagy körülötte a csend“. Alulírott kezdeményezésére sajtókampány indult, Csuka Tímea interjút is készített a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatójával, Elek Imrével. S ebből valóban az derül ki, hogy a Főgimnázium vezetőségének esze ágában sincs foglalkozni az üggyel. Íme a kérdések, illetve az igazgató válaszai: Hol fogják befejezni a hamarosan induló tanévet? – Hát itt. És utána is itt maradunk. – Mik a tervek? – Nekünk a terveink azok, hogy itt maradjunk. (erdon.ro, 2008. szeptember 10, Szatmári Friss Újság, szept. 11). A személyes érintettségtől azért sem tekinthetek el, mert a szóban forgó sajtóorgánumok – miután megismerték a városvezetés, a megyei RMDSZ-elnökség álláspontját (az interjúsorozat velük folytatódott) –, már ez utóbbiak álláspontják képviselték a Református Gimnáziummal szemben, vagy, ritkább esetben, a semlegesség álláspontjára helyezkedtek. A város és a megye RMDSZ-es vezetése ugyan hangsúlyozta, hogy az épület immár az egyház tulajdona, de nem titkolta, hogy a Kölcsey jövőjét a továbbiakban is az egyházi épületben képzeli el. A hatalomközeli megyei magyar média ezt a véleményt erősítette fel, s sikerült is a szatmári magyar közvéleményt a Református Gimnázium ellen hangolnia. De nemcsak a közvéleményt, hanem a Kölcsey tanári karát, sőt, a szülői bizottságot is. Ebben a felfokozott hangulatban a város polgármestere, Ilyés Gyula most már a két intézményre „bízta a megegyezést“, Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök is felléphetett a békítő szerepében, s kompromisszumos megoldást ígért. Az indulatok a következő évre is áthúzódnak, s 2009. februárjában a Kölcsey szülői bizottsága a tanári kar egy részével egyetemben utcai demonstrációt helyez kilátásba, ha az iskolának „költöznie kell“. A sajtóban egymást érték a tiltakozásra szólító felhívások.
A botrányt végül Tőkés László püspök beavatkozása révén sikerült elkerülni. Szatmárnémetin 2009 áprilisában Markó Béla országos RMDSZ-elnökkel találkozott, s kompromisszumos megoldás született: a Kölcsey az öt év letelte után még egy év haladékot kap a kiköltözésre.
A megállapodást mind a városvezetés mind a Szatmár Megyei Tanács tiszteletben tartotta. 2010. szeptember 15-ig a Kölcsey Ferenc Főgimnázium átköltözött az Irgalmas Nővérek zárdaépületének egyik szárnyába, a másik szárny felújítása után, rövidesen ez utóbbit is el fogja foglalni. Természetesen ez csak átmeneti megoldás, hisz az épület a rend tulajdona.
A Szatmárnémeti Református Gimnázium pedig hatvan év hányattatás után ettől az évtől végre ősi épületében működhet. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az utókor felelőssége
Szatmárnémetiben új szobrot állítottak Hám János püspöknek, amelyet január 6-án áldottak meg. Ennek apropóján beszélgettünk el az utódával, Schönberger Jenő püspökkel.
Hogyan emlékezik az egyházmegye ma Hám Jánosra?
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan emlékezik ma egyházmegyénk, kicsit vissza kell mennünk az időben odáig, amikor Hám János 1857. december 30-án, hajnali egy órakor visszaadta lelkét Teremtőjének. Mindenki úgy tekintette halálát, mint egy szent születését. Aztán következtek az évek, amelyekben az ő emlékét ápolták. Itt először is boldog emlékű Meszlényi Gyula püspök cselekedetéről kell megemlékeznünk, aki felismerte, mekkora hatással volt ennek a kicsi egyházmegyének az életére Hám János személyiségének, és elindította a boldoggá avatását. Az iratcsomó előszavában így ír: „Hám János Istenért és felebarátaiért égő szeretettel élte benső életét, önmegtagadásokban, lemondásokban, az alázatosság és a bűnbánat szellemében.
Élő hittel, törhetetlen reménységgel viselte a szenvedéseket. Egy pillanatra sem hagyta el bizalma a Gondviselésben. Mindezt látták és tanúsították kortársai. Isten népe, egyháziak és világiak már életében szentként emlegették. Több súlyos beteg embertársa gyógyulását is a püspök közbenjáró imájának tulajdonították. Kortársaiban a halála utáni évtizedekben is tovább élt életszentségének híre, ennek kapcsán lehetséges boldoggá avatásának óhajtása.”
Szerencsétlenségünkre jött az első világháború, aztán a trianoni döntéssel az egyházmegyénket szétdarabolták, és kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Hám János boldoggá avatási ügyével foglalkozzék. Időközben a kinevezett posztulátor is elhunyt. Amikor a bécsi döntéssel újra kiegészült az egyházmegye, és új püspököt kapott Scheffler János személyében, ismét felmerült a boldoggá avatás gondolata, de neki sem volt sok ideje rá. Jött a háború, majd az egyházmegye újabb felosztása és a kommunizmus. Csak 1990-ben, Szatmár új püspökének, Reizer Pálnak a kinevezésekor vált újra aktuálissá a boldoggá avatások kérdése. A Magyarországra szakadt plébániák plébánosai kérésére kezdeményezte Scheffler János vértanú püspök boldoggá avatását. Ami Hám János emlékét illeti egyházmegyénkben, a világháborúk eseményeit követő évek és a kommunizmus évei megtették a maguk hatását, az emberek emlékezetéből majdhogynem teljesen kiveszett Hám János emléke.
Éppen ezért mindjárt az első intézményt, amit létrehoztunk 1990 után, a katolikus iskolát Szatmárnémetiben Hám Jánosról neveztük el. Megjelentettük a rövid életrajzát, és róla szóló írásokkal újra meg újra próbáltuk felhívni a hívek figyelmét nagy püspökünkre, akinek sokat köszönhet az egyházmegye. Ma már minden plébánián imádkozunk az ő boldoggá avatásáért.
A nehéz időszak ellenére tehát nem tűnt el egészen Hám János tisztelete. Számos helyen találkozhatunk emlékével Szatmáron, de távolabb, akár Budapesten, a Szent István Bazilikában is…
Valóban így van, amikor a Szent István Bazilika belső festését végezték, megemlékeztek róla. Ahogy belépünk, baloldalt, mindjárt az első hajójának mennyezetén láthatjuk freskóját: mint „tiszteletre méltót” ábrázolja Hám Jánost. Ez is azt igazolja, hogy nemcsak Szatmáron, hanem Magyarország-szerte, sőt, az egész Osztrák–Magyar Monarchia területén is úgy tekintettek rá és úgy emlegették, mint „a szent életű szatmári püspököt”.
Fontos Hám János épített öröksége. De biztosan vannak olyan szellemi örökségek is, amelyeket az egyházmegye és a későbbi püspökök magukénak éreznek.
Amikor Hám János Szatmárra érkezett, az első, amivel szembesült, a nagy szegénység volt. Mindjárt az elején elhatározta, hogy minden erejével küzdeni fog a szegényekért. Létrehozta a városi szegények intézetét, de nemcsak Szatmár volt a látókörében, ugyanilyen intézményeket hozott létre Nagybányán, Máramarosszigeten és Ungváron is. Azt is látta, hogy az ispotály nagyon kis létszámban tud fogadni rászorulókat, és szegényes ellátást nyújt, ezért egy hatvanágyas kórházat létesített, amit jól felszerelt. Vezetésével az Istenes Szent Jánosról nevezett irgalmasrendi szerzeteseket bízta meg. Persze még az ő pénze sem volt elég, ezért biztatott mindenkit, hogy vegyen részt anyagi támogatásával, sőt akár munkájával is a kórház fenntartásában. Felhívása nem maradt eredménytelen.
De nemcsak a szegénység foglalkoztatta, hanem a nevelés is. Nagyon érdekes, hogy a város vezetősége kérte fel a püspököt egy zárda építésére, amikor látta, hogy mennyire szívén viseli Szatmár problémáit. Nagy kihívás volt ez abban az időben, de megépíttette a Szatmári Irgalmas Nővérek zárdáját és a hozzá tartozó templomot. Már az ő életében több mint ötven helyen telepedtek le a nővérek, és végezték áldásos munkájukat.
Ösztöndíjjal segítette a szegény, de tehetséges gyerekek iskoláztatását, hogy ők lehessenek majd a jövő generáció nevelői. Konviktust is építtetett számukra, majd kibővíttette, hisz hamarosan kicsinek bizonyult.
Az épített örökségek között említhetjük még a székesegyházat – hiszen az ő idejében nyerte el végleges formáját –, a Kálvária templom elődjét, és még sok templomot szerte az egyházmegyében. Ő, mint az egyházmegye „második alapítója”, tényleg sokat tett azért, hogy megerősödjék a hitélet. Tudta, mindehhez templomok, plébániák, iskolák és különböző intézmények kellenek, és ezért minden áldozatra kész volt. Valóban elmondhatjuk, hogy Hám János működése hozzájárult ahhoz, hogy az Evangélium szelleme kovászként járja át, és alakítsa az itt élő emberek gondolkodásmódját, kapcsolatait, hétköznapi életét.
Székfoglaló beszédében a papoktól azt kérte, mindenek előtt égő szeretet legyen bennük Isten iránt, és ezt éljék meg felebarátaik felé. Ezt a két szeretetet pedig kísérje el útitársként a szelídség. Hisz ha nem tudnak szelíden közeledni a hívekhez, akkor nem fogják tudni átadni azt a tanítást, amit az Úristen bízott rájuk. Valószínűleg ezért is jellemezte egész életét az Isten iránti feltétlen szeretet és az emberek iránti irgalmas, együtt érző szeretet, amit ő nagy-nagy szelídséggel tudott megélni.
A püspökutód számára Hám János példája felelősség, esetleg kihívás, aminek meg kell felelnie? Hogyan viszonyul ehhez a kihíváshoz?
Egy püspöknek nem csak az a feladata, hogy kormányozzon, hanem elsősorban hogy áldozatot vállaljon és imádkozzék azért az egyházmegyéért, amit Isten rábízott; hogy megtegyen mindent Isten dicsőségéért és a hívek lelki javáért. Azt hiszem, szentelése után minden püspök számba veszi az elődeit. Nem könnyű örökség, amit Hám János ránk hagyott. Már kormányzásának elején tisztán látta céljait és törekvéseinek irányát. Emlékirataiban írja: „Mindjárt kormányzásom kezdetén fogadást tettem, hogy a legegyszerűbb, a legtakarékosabb életet fogom élni, amit állásom tisztsége csak megenged. A gazdaságot szorgalmasan vezetem, és mindenemet, amim van, vagy amit jövedelmem fölöslegéből félre tudok tenni, egyházmegyei alap létesítésére fogom fordítani, melynek általános- és fő célja Isten dicsőségének és a hívek üdvösségének az előmozdítása lesz.”
Hám János ehhez a programhoz egész életén át következetesen ragaszkodott, de az utódpüspökök is nagyon sokat tanultak belőle. Ezt teszem én is, természetesen másként, mint ahogy ő tette, mert más világot élünk. Az egyházmegyei zsinatunk, a lelkipásztori terveink, az oktatási intézményeink, a Caritas szerveztünk tevékenységei, és még sorolhatnám, nem mások, mint annak a nagy műnek a folytatásai, amit Hám püspök elkezdett.
Hadd idézzem Hám János egy imáját: „A legmélyebb alázattal, és gyermeki bizalommal esedezem, hallgasd meg gyermeki könyörgésemet és támassz utánam kegyelmesen olyan férfiakat – gyámolítván őket hatalmaddal –, akik a te neved dicsőségére és embertársaik üdvére sikerrel viszik majd tökéletességre azt, aminek a véghezvitelére engem méltatlannak találtál.” Milyen érdekes, azokért imádkozik, akik utána jönnek, hogy majd tudják folytatni, amit ő megkezdett. Azt hiszem, számomra is nagy kihívás, hogy tudjak azoknak a püspököknek a nyomába lépni, akik tudták folytatni Hám János elképzelését és továbbvitték az általa megkezdett munkát.
Azt hiszem, nem csak a püspökutód, a papok, de a hívek számára is nagy példa Hám János. Ezért is indult meg viszonylag korán a boldoggá avatási eljárása és megy tovább bármilyen nehézségek ellenére. Hogyan áll most az ügye?
Attól kezdve, hogy sikerült Scheffler János vértanú püspökünket a boldogok sorába iktatni azon az emlékezetes 2011. július 3-ai Jézus Szíve búcsús szentmisén, igyekszünk azon dolgozni, hogy Hám Jánost is mihamarabb a boldogok között tisztelhessük. A Szentté Avatási Kongregáció kérésére újra le kell folytatnunk az egyházmegyei szakaszt, ezen dolgozunk. Felhasználtuk azokat az anyagokat is, amelyeket még Meszlényi püspök idejében készítettek, és annak idején Rómába eljuttattak, kiegészítve az újabb kutatásokkal. Nagyon sok anyag gyűlt össze, amit még le kell fordítani olaszra, aztán mehet Rómába. Csak reménykedhetünk, hogy majd hamar feldolgozzák, és következhet a csoda elfogadtatása, ami 1941-ben közbenjárására történt. Ha csodás gyógyulásnak elfogadják, már sínen van az ő boldoggá avatása is. Remélem, Hám János püspök is akarja majd ezt a boldoggá avatást, és besegít. Bár hiszem, hogy a boldoggá avatás nélkül is imádkozik, és a Szatmári Egyházmegyéért ma is közbenjár Isten színe előtt.
Azt, hogy mennyire élő az ő emléke, bizonyítja, hogy napokon belül új szobrot kap Szatmárnémetiben. Mit érez püspök atya a Hám János szobor cseréje kapcsán?
Úgy gondolom, méltó és igazságos, hogy egy teljes alakos szobor állítson emléket neki a székesegyház előtt, amelyben ő püspökként harminc éven keresztül hirdette az Igét, imádkozott, illetve ami földi maradványait is őrzi. Ezzel tartozott az egyházmegye Hám János püspöknek. El kell mondanom őszintén, ennek már rég meg kellett volna történnie, de a Szatmári Egyházmegye nem engedhette meg magának. Ma sem tehettük volna, ha nem kaptunk volna segítséget, elsősorban Magyarországról, aztán a hívektől és keresztény vállalkozóktól. Persze a püspökség is odatette a maga részét. Én nagyon örülök a szobor megszületésének, és remélem, hogy mindenki, aki elmegy majd előtte és rátekint, megsejt valamit Hám János személyiségéből, egyszerűségéből, atyai szeretetéből.
Józsa János
Vasárnap (Kolozsvár)