Mint Erdély más városaiban annyi más értékes épületre, a kommunista párt Szatmárnémetiben levő vendégházára a rendszerváltás után a Vatra Romaneasca tette rá kezét. Vasile Mois szenátor később a Nagy-Románia Párt helyi szervezetének székhelyét is ide telepítette, de a sokszobás villát így sem sikerült belakniuk. Újabb két szervezetet hoztak ide, legalábbis a villa homlokzatára kifüggesztett hatalmas táblák szerint. Az egyik a Bécsi Diktátum által Elűzött Románok Szatmár Megyei Szervezete, a másik az Észak-Erdélyi Holokauszt, 1940–1945 Egyesület. Az év elején (kormányrendeletre) megalakult a Megyei Kulturális Hagyományőrző és Támogató Központ, a megyei tanács úgy döntött, hogy ezt a villát rendelkezésükre bocsátja, meghagyva a Vatrának egy 32 négyzetméteres irodát és az alagsori vendéglőt. Ez testületi döntés volt, az érintettek mégis Szabó István megyei elnököt és az RMDSZ-t okolják a kilakoltatásért, románellenességet emlegetve. Egy volt nomenklaturista, a kommunista párt megyei bizottságának volt titkára, nyílt levelet intézett Szabó Istvánnak, a megyei tanács elnökének és az RMDSZ-nek. Ebben dr. Ioan Corneanu sztálinistának, nacionalista méregkeverőnek, antiszemitának nevezte a címzetteket, mert kiűztek a villából egy zsidó szervezetet. Azonban Décsei Miklós, a szatmári zsidó hitközség vezetője leszögezte, hogy az említett Holokauszt Egyesület nem az övék, s nem vállalnak vele közösséget, mivel azt pártalapon hozták létre. A nyílt levél az 1940-es bécsi döntés „román elűzéseihez” hasonlította a kilakoltatást, valójában az egykori pártvillába a románok helyett nem magyar, hanem egy másik román szervezet költözött. A nyílt levél írója végül a magyarokat és származékait is elátkozta, és ennek helyet adott az Informatia Zilei című lap. A megyei tanács rendes ülésén kiállt a döntés mellett, hiába fellebbezett a Vatra, a román többségű tanács megvédte magyar elnökét. /(Sike Lajos): Kommunista- nagy-romániás támadás. A román többségű megyei tanács megvédte elnökét! = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 2./

Széchenyi István a jelenben
Szatmár megye – A150 éve elhunyt gróf Széchenyi István tiszteletére a Széchenyi Emlékévnek nyilvánított idei esztendőben Szatmár megyében is ünnepségsorozattal emlékeznek meg a legnagyobb magyarról.
Gróf Széchenyi István a magyar reformkor nagy vezéregyénisége, politikus, író, akinek nevéhez a magyar gazdaság, a közlekedés, és a külpolitika megreformálása fűződik. Szatmár megyében Széchenyi-emlékbizottság alakult (Erdei D. István parlamenti képviselő, Szőcs Péter történész, a Szent István Kör elnöke, Kónya László főtanfelügyelő-helyettes, Enyedi István, a Megyei Hagyományőrző Tanács főmunkatársa és Sike Lajos újságíró, az Országos Széchenyi Kör megbízottja, az emlékbizottság ügyvivője), amely öt rendezvénnyel emlékezik meg a legnagyobb magyarról. Az elsőre áprilisban kerül sor, amikor a szatmárnémeti Szent István Kör gróf Széchenyi Istvánra emlékező ünnepi ülést szervez az RMDSZ szatmári székházában. Kortársunk Széchenyi címmel Kereskényi Sándor tanár, politológus tart előadást, majd Sike Lajos újságíró beszámol az április 8-án Budapesten, az Akadémián tartandó országos megemlékezésről. Ezt követően május 3-án gróf Széchenyi István életét és munkásságát bemutató kiállítás nyílik a Szatmár Megyei Múzeum nagytermében.
A tárlatot a nyár folyamán Nagykárolyba is elviszik, s végül Kőszegremetén is bemutatják. Hogy Széchenyi életét és munkásságát az ifjúság is jobban megismerje, az emlékbizottságSzéchenyi-vetélkedőt rendez középiskolások számára, melynek megyei döntőjére június 4-én kerül sor a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban. Szeptember 4-én Kárpát-medencei Széchenyi-emlékünnepséget rendeznek Kőszegremetén, ahol Erdély egyedüli szabadtériSzéchenyi emlékműve áll (Emeltetett 1861-ben).Az ünnepség a helyi református templomban kezdődik, ahol Sziszik József lelkipásztor hirdet igét, orgonán játszik dr. Enyedi István, egyházi-zene és néprajzkutató. Majd az ünnepség a falu fölött lévő emlékműnél folytatódik. Köszöntőt mond Csehi Árpád RMDSZ és megyei tanácselnök, és Sike Lajos újságíró. Meghívott előadók: Kelemen Hunor kulturális miniszter, Katona Tamás budapesti történész ny. nagykövet és államtitkár, Péchy Mária az Országos Széchenyi Kör elnöke, Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja, Kenessey Károly a nagycenki Széchenyi múzeum igazgatója, Erdei D. István parlamenti képviselő, Kubik József a Széchenyi Kör nyíregyházi elnöke, valamint Dohi Károly remetei helytörténész. Végezetül pedig október első felében a Széchenyi tiszteletére külön táblával megjelölt emlékfát is ültetnek a szatmári Kossuth-kertbe.
Pándi Annamária. Forrás: erdon.ro

Ősi fejfák Krasznadobrán
„Hallottam ezekről a fejfákról, s csak sajnálhatom, hogy nem jártam itt jóval előbb, hisz itt rendkívüli kulturális érték található! Ha lett volna már korábban, ki felmutassa a világnak, akkor ma úgy zarándokolnának ide a turisták mindenünnen, mint a szaploncai Vidám Temetőjébe” – mondta el lapunknak Enyedi István néprajzkutató, a Szatmár Megyei Hagyományőrző Központ főmunkatársa, miután a múlt héten sikerült ellátogatnia a krasznadobrai régi temetőbe, amely inkább hasonlít időverte faszobrok szabadtéri kiállítására, mintsem az ember örök nyugvóhelyére.
Elkezdődik a felmérés
A szakember a látogatás során mindjárt beleveti magát a feltérképező- és mentőmunkába: térdel, ágaskodik, fűben hasal, fára mászik, hogy lehetőleg mindent a legelőnyösebb pozícióban fényképezzen, s közben nem győz eleget jegyzetelni. Van mit és van miről, mert úgy 150 szoborszerű fejfát számolunk meg abban a parcellában, amelyet még nem hódított meg az új keletű – jellegtelen, minden helyi motívumot nélkülöző – divat, a rideg márvány, beton és a vas.
Ezek az emberformájú jelfák semmiben nem hasonlítanak a székely kopjafákra, még kevésbé a legrégibbnek tartott magyar sírjelekre, a csónak alakú fejfákra, amelyekből éppen a történelmi Szatmárban maradt meg mára a legtöbb. Más forma, más faragásminta járt a férfinak, más a nőnek, más a házasembernek, megint más a nőtlennek.
A házas férfinél jól kivehető a kalap jelzése, utána egy vagy két gömb következik, majd a váll jelzése, de ez is több helyen duplázva. A pár éve eltávozott kiváló dobrai magyartanár és néprajzkutató Sipos Jenő szerint egyértelműen bálványimádattal, régi magyar pogány szokással van dolgunk. Véleményét csak megerősítette Bellon Tibor, a Magyar Néprajzi Társaság egykori főtitkára, aki a rendszerváltás után járt Dobrán.
Kelet felé tájolták
A faragómesterek azért bújtattak fontos jeleket a részletekbe, hogy ne gyűljön meg a bajuk az egyházzal, amely tiltja a bálványimádást. Azért az asszonyok fejfáján könnyen felismerhető a konty, majd lennebb a váll és a mell jelzése. A szép formás, gömbölyű vonalak, és a díszítő motívumok amúgy is jelzik, hogy nő nyugszik odalent.
„Semmi kétség, halottimádatról van szó!” – állapítja meg a szakember. Ezért a sírokat is kelet-nyugat irányba tájolták, hogy amikor a halott a sírban felül, kelet felé, a magyar őshaza irányába nézzen. Legalábbis ezt állítja Sipos tanár, aki hosszabb tanulmányt írt a dobrai temetkezési szokásokról, benne a bálványimádatról. Olyan részletekre is kitért, mint az, hogy a nyers tölgyfából faragott fejfát friss tyúkmájjal dörzsölték be, mert az megvédte a későbbi repedéstől. Ezt maga is megtapasztalta, mert több fejfát faragott. Azt beszélik, hogy a sajátját is évekkel halála előtt megfaragta, és a kazalban rejtegette.
A látogatás alkalmával megtudtuk, hogy még él egy mester Dobrán, aki kérésre farag ilyen fejfákat. Pongrácz Lajos mindjárt meglepetéssel szolgál: az utolsó két fejfát egy innen származó európai parlamenti képviselő nagyszüleinek faragta, alig két éve.
Szívesen faragna ma is bárkinek –sopánkodik–, hisz minden szükséges szerszámot kiélezve őriz, tölgyfa is akad még elég a környéken, de az emberek itt is a helyi szokásoktól idegen, semmitmondó és olcsó (anyagi ráfordításban jóval drágább) divat után mennek.
„Egészen lenyűgöz, amit itt láttam! Sok temetőben jártam, kutattam is sírhelyeket, de ilyesmivel még nem találkoztam. Miután jobban feltérképeztem és leírtam, javaslom a megyénél, hogy mielőbb indítsuk meg védetté nyilvánítását. A magyar néprajz olyan kincséről van szó, amit mindenképpen védeni kell” – összegzi benyomását Enyedi István.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

Vőfély- és Zenésztalálkozót tartanak Szatmár megyében
A Szatmár Megyei Tanács, a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ, a széri „Kukurók" néptánc-csoport valamint a Szatmárnémeti MADISZ február 7-én szervezi meg Szérben a Vőfély- és Zenésztalálkozó elnevezésű rendezvényt. Egy nagyszüleink, szüleink idejében szokványos napjainkban kihalóban lévő hagyományt szeretnének újraéleszteni a szervezők.
Régi szokás vőfélyt hívni a lakodalomba. Régebben a család barátja vagy rokona vállalta ezt a megtisztelő szerepet. Sőt nem volt ritka még egy-két évtizeddel ezelőtt sem, hogy a lakodalomba nem egy, hanem több vőfélyt is meghívtak. A szervezők célja, hogy egy olyan kulturális szempontból értékes rendezvény jöjjön létre, amely azon túl, hogy a vőfélyszakma rejtelmeit mutatja be, megőrzi és tovább ápolja az utókor számára ezt a hagyományt.
„Falusi lakodalom lesz Szérben, ahol a vőfélyek és zenészek a főszereplők. A lakodalmi zenészek alatt hegedűn, klarinéton-tárogatón, tangóharmónikán együtt játszó Szatmár megyei zenészeket értünk. A megye minden részéből várjuk a vőfélyeket és zenészeket a hagyományos lakodalmas mulatságba. A vőfélyeknek és a zenészeknek jelentkezni február 1-ig kell a 0261-710810 üzenetrögzítőn (név, telefonszám esetén visszahívjuk), 0745993345 telefonszámokon vagy a madisz90@gmail.com címen" - tudta meg Ilonczai Annamáriától, az egyik fő szervezőtől a szatmar.ro
A vendégek bekapcsolódhatnak a falusi lakodalmas menetébe: lesz kikérés a vőlegényes háznál, a menyasszonyos háznál, a menyasszony kiváltása a rusnya menyasszonnyal, lakodalom, vőfélyek verselése vacsora közben és lesz természetesen menyasszonyi tánc is.
„A program során hagyományos falusi lakodalmas menüt kínálunk a résztvevőknek. A helyszín a Széri Közösségi Ház lesz. A lakodalmi vendégek belépőjének ára: 30 lej, amely tartalmazza a vacsorát. Ahhoz, hogy vendég, résztvevő lehessen valaki, a vacsoránál számoljanak vele, jelentkeznie kell a madisz90@gmail.com címen és ki kell fizetnie a vacsora díját február 1-jéig.
maszol/szatmar.ro

A művésznek mindig magasabbra kell törekednie
Születésnapi köszöntővel egybekötött kiállításmegnyitónak adott otthont kedd délután az Alkotóház Szatmárnémetiben. Fóris József és Kurtinecz Péter munkássága közben egyfajta időhidat is képez a fafaragás klasszikus és modern, sőt posztmodern stílusa között.
A klasszicizmust természetesen az idén 80 esztendős Fóris József képviseli, aki az eseményen elhangzottak szerint az egyetlen élő művész, akinek két köztéri alkotása is áll Szatmánémetiben. A fa mellett kővel egyaránt dolgozó művész meghatottan vette át a kiállítást szervező Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ igazgatójától, László Róberttől az érdemoklevelet, de nem maradt adós sem, mivel egy remek órával ajándékozta meg az intézményt. A választás nem véletlen, hisz Jóska bácsi az órák szerelmese is - a keret pedig természetesen saját alkotása.
Kurtinecz Péter a franciaországi Coutances-i Művészeti Iskolában sajátította el a fafaragás csínját-bínját, művészetét pedig elsősorban a nonfiguratív posztmodernizmus jellemzi. Munka közben is a modern eszközöket részesíti előnyben, a formát láncfűrésszel alakítja ki, ezt követi a finom utómunka.
Kurtinecz, aki egy kisebb méretű alkotásával maga is megajándékozta Fóris Józsefet, a horoszkópot jeleníti meg tárlatában. A horoszkóp tizenkét jelképét azonban sajátosan, szimbolikusan, impresszíven, fantáziadúsan ábrázolja - saját bevallása szerint többek között egy 300 éves gyökér megformálásával.
A sárközújlaki művész a horoszkóp mellett egy másik alkotását is magával hozta, melynek sokat sejtetően Everest a neve. „Egy művésznek lépésről lépésre, kiállításról kiállításra magasabbra kell törnie", magyarázta az alkotás üzenetét. szatmar.ro

Gúzs Imre kulturális érem és megemlékezés
Kedden, február 9-én, 16 órától adják át post mortem Gúzs Imrének a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ által alapított kulturális érmet. Az eseménnyel egybekötve megemlékezést is szerveznek az intézmény Rákóczi (Mihai Viteazu) utca 32. szám alatti székhelyén.
Gúzs Imre, erdélyi magyar író, újságíró, 1936. február 9-én született Köpecen. Középiskolát Brassóban és Sepsiszentgyörgyön végzett (1954), a Bolyai Tudományegyetemen történelemtanári oklevelet szerzett (1958). Első írásával az Utunkban jelentkezett (1966), riportjait és publicisztikai írásait az Előre, A Hét közölte. Forrás-kötete A furulyás c. novellagyűjtemény (1968). Regénnyel is próbálkozott (A fehér hajú leány. 1970), további kötetei szerint azonban műfaja a rövidebb terjedelmű elbeszélés.
Újabb munkái: Otthoni emberek (Kolozsvár, 1977); A sárkány hetedik feje és más írások (1980), A csend napszámosa (1986). 2000-ben Oláh Ilona Helena A lélek őszinte üzenete című verseskötetéhez Gúzs Imre írt utószót (Szatmárnémeti).
Pályáját az erdődi líceumban kezdte, Nagybányán és Szatmáron folytatta, ahol a Bányavidéki Fáklya (1963-66) és a Szatmári Hírlap (1968-74) művelődési rovatát vezette. Az 1989-es romániai forradalom után a Szatmári Friss Újság főmunkatársa és a Szamoshát alapító szerkesztője lett.
Gúzs Imre idén lenne 80 éves. A rendezvényen Veres István, Elek György és Kereskényi Sándor méltatják munkásságát.
Gúzs Imre /Köpecz, 1936. február 9. – Szatmárnémeti, 2013. dec. 28./ szatmar.ro

II. Vőfélytalálkozó Szilágyszéren 
Második alkalommal szervezték meg szombaton Szilágyszéren a nemzetközi Vőfélytalálkozót. A Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ célja a rendezvénnyel újra elterjedtté tenni a vőfélyek által levezényelt lakodalmakat.
A széri kultúrházban gyülekezett az idei vőfélytalálkozó tizenegy lakodalmas ceremóniamestere és kíséretük, hogy jól megszervezzék két fiatal megjátszott egybekelését. Olyan lakodalmi játékot szerveztek a tövisháti faluban, mint amilyennek hagyománya van a magyar lakta vidékeken. A vőlegényes házhoz való indulás előtt elültettek egy fát a falu központjában, hogy sok évig legyen élő bizonyítéka annak, mennyire fontos szerepe van a vőfélyeknek az ember életének egy olyan fontos állomásán, mint a házasodás. Előre megtervezett útvonalon mentek végig az érinteni kívánt helyszíneken, nem volt szabad kétszer ugyanott vonulni, nehogy balszerencse érje a házasulandó fiatalokat és a ház népét. A Közbülső utcát énekelték végig a vőlegényes házig, ahol a nagyvőfély a házasodás minden következményére figyelmeztette az ünneplőbe öltözött fiatalembert, nehogy az „később a szemére vesse, hogy nem készítette fel időben és kellő tapintatossággal a házaséletre”. Na, a tapintatosságból nem sokat sikerült betartania a vőfélynek, elragadta a hév, még arról is verselt fennhangon, hogy a menyasszonynak melyik „adottságával” mit kell majd kezdjen az ifjú férj nászéjszakán! Kíváncsi falubeli asszonyok is ott lebzseltek az ifjú férj-jelölt körül, ők azzal a mondvacsinált indokkal, hogy gatyát hoztak próbára a vőlegénynek, arra voltak kíváncsiak, ez mennyire van „eleresztve otthonról”, passzol-e csípőtájékban a menyasszonyhoz…
A sikeres vőlegény-kikérés után egy másik tapasztalt vőfélyt toltak előre akkor, amikor a menyasszony házához értek. Ám itt nem csak bezsaluzott ablakokat és elreteszelt ajtót-kaput találtak, de a ház fondorlatos népével és a kiadó-vőféllyel is meggyűlt a bajuk. Pálinkát, bort adtak itt is nekik, csak épp nem akarták őket beereszteni, és miután minden próbálkozás ellenére is tovább erősködött a vőfély-csapat, egy öregasszonyt adtak elő a házból. „A vőlegény megmondta, úgy nézzem a menyasszonyt, mintha magamnak kéne, ha nekem jó lesz, akkor neki is! De ez nem lesz jó, mert hályog van a szemén, a sok ránc tündöklik talpig a testén. Kapa az egy foga, tetű jár a fülén, nekünk az igazi menyasszony kell, de tüstént!” — utasították el az ajánlatot. Miután nem sikerült ez a csel, másikhoz folyamodtak, egy házsártos, állapotos lányt hoztak elő a házból, aki nem bízta magát a menyasszonyt rejtő kiadó-vőfélyre, maga is belement a szópárbajra és felemlegette a vőlegénynek, hogy amikor azon a bizonyos estén együtt voltak, akkor bizony nem volt olyan elutasító vele szemben, mint most…
Erre viszont már sikerült valahogy kinyitniuk a kaput a kapu előtt tébláboló vőfélyeknek, bezúdultak az udvarra, néhányan a vőlegénnyel az élen bevonultak a házba, megkeresni a menyasszonyt. A menyecske nem bújt volna el nagyon, hogy leendő párja lehetőleg minél hamarabb megtalálja, de a lányt féltő családtagok másképp gondolták, és az ágyneműs szekrénybe rejtették őt, ahol végül mégis megtalálták a vőfélyek.
A harmadik útvonalat választva, az immár az ifjú párral az élen haladó vőfélyek és kíséretük visszamentek a vőlegényes házhoz, hogy bemutassák a leendő anyósnak és apósnak fiuk szerzeményét, és elérjék azt, hogy az anyós befogadja menyét. Itt, szokás szerint, az ajtónak támasztott seprű várta a menyasszonyt, amit anyósa tett oda, hogy lássa, mennyire házas fia választottja. A lány persze meg akarta mutatni, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és sepregetés helyett messzire hajította az ajtóból a seprűt.
Ha igazi lakodalom lett volna, a következő útja a templomba vezetett volna az ifjú párnak, de mivel csak szerepjátékról volt szó, a templomi esküvő után jövő dínom-dánom következett a széri kultúrházban. Itt viszont már igazi kalács, pálinka, bor, leves, főétel és cigányzene várta az egyre sokasodó násznépet, hajnalig mulattak az ifjú párt játszó Kis Gyöngyivel és Nagy Orosz Rolanddal a fő helyen. A hiripi Hamza Vilmos és zenekara muzsikált és a vőfélyek itt sem hallgattak, az ételek felszolgálása előtt hangzottak fel vőfély-mondókák, de pálinka-köszöntőt és menyasszonytánc-bejelentőt is mondtak, kitettek magukért a lakodalmas teremben is.
Régen farsang idején választották ki a házasság előtt álló párok a lakodalmuk időpontját, mondta el lapunknak Nagy Orbán, a vőfélytalálkozót a szilágyszéri Kukurók támogatásával szervező Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ aligazgatója, ezért szervezik a vőfélytalálkozókat ebben az időszakban, annak ellenére, hogy az ilyesmire talán kevésbé kedvező a februári időjárás. A vőfélyek mellett szeretnének minél több autentikus népi zenekart is felfedezni a megyében, ezért jövőre ezen is nagyobb hangsúly lesz, hogy ne csak a vőfély-versekből készülhessen minél színesebb archívum, de a lakodalmas zenékből is bővüljön a központ tárháza.
Princz Csaba. Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti)

Szatmári néptáncegyüttest alapítanak
Vágyam Szatmár - ezt a nevet fogja viselni a megyénk néphagyományait népszerűsítő táncegyüttes.
Március 17-én, csütörtökön, 17 órától, a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ, Mihai Viteazul utca 32. szám alatti székhelyén előválogatást tartanak a Doruri sătmărene (Vágyam Szatmár), most alakuló néptáncegyüttes táncosainak, szólistáinak és zenekarának kiválasztására.
Olyan 15-30 év közötti fiatalok jelentkezését várják, akik táncosként, zenészként vagy énekesként szeretnének szerepelni az együttesben. A frissen alakuló csapat a megyénkben gyűjtött avasi és bükkaljai román, illetve szatmári magyar és sváb táncokat népszerűsítené. szatmar.ro

Felhőtlen jókedv, tánc és napsütés
Kicsik és nagyok egyaránt nagyon jól szórakoztak a Rekettye Kulturális Egyesület által szervezett Nagykárolyi Gyermek és Ifjúsági Néptánctalálkozón, amelyet immár harmadik alkalommal rendeztek meg.
A rendezvény családi nappal egybekötött, táncházzal, kézműves foglalkozásokkal fűszerezett esemény, amelynek záróprogramja a délutáni gálaműsor volt.
A nap a kézműves foglalkozásokkal indult, az egyesület berkeiben tanuló gyerekek és szüleik festhettek, papírforgót készíthettek, origamizhattak, gyöngyöt fűzhettek, képeslapokra leveleket és magokat ragaszthattak, bőrkarkötőt készíthettek és még sok mást kipróbálhattak. A program helyszíne a Szent László Közösségi Ház volt, a jó időnek hála az asztalok kinn voltak az udvaron, így a gyerekek kedvükre szaladgálhattak és játszattak ha elfáradtak alkotás közben.
Az udvaron az íjászatot is ki lehetett próbálni, ami nagy népszerűségnek örvendett a kicsik körében.
Délben játékos táncház várta az apróságokat, melyet Benedek Árpád vezetett, és a Csillagocska zenekar kísért. A gyerekek nagyon élvezték a sok mókát és lelkesen vettek részt a játékokban, és a tánclépések szórakoztató elsajátításában.
Rövid ebédszünet után következett a várva várt gálaműsor a Városi Színházban, mely nagyon színes és változatos volt. A nézők láthatták és hallhatták az egyesület hangszeres növendékeit: citerásokat, furulyásokat, hegedűsöket, valamint a táncosait, óvodásoktól a felnőttekig. Vendégszereplőként mutatkozott be a börvelyi Bekek Néptánccsoport. A fináléban pedig a Rekettye táncosai előadták a Bikaütés című produkciót, ahol eladásra került volna a „fársángi bika". A jeleneteket felcsíki táncokkal fűszerezték. A műsor végén három generáció táncolt együtt a városi színház színpadán.
A szervezők ezúton szeretnének köszönetet mondani a szülőknek a sok segítségért és támogatásért, az Aranykapu Kulturális Egyesületnek, Szolomájer Timinek, Portik Erzsébetnek a kézműves foglalkozásokon nyújtott segítségért, Kovács Péter Zoltánnak a fényképekért, a nagyváradi Csillagocska zenekarnak és a magyarországi Tönköly zenekarnak a zenélésért, valamint oktatóinak, Agárdi-Nauner Évának, Bíró István Ferencnek, Szabó Adriennek, Székely Sárának és Varga Norbertnek, és mindenkinek, aki eljött, hogy részese legyen a gyerekfesztiválnak.
Főtámogató a Communitas Alapítvány, valamint a Steiger Kft., társszervező a Nagykárolyi Művelődési Ház és a szatmárnémeti Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ.
szatmar.ro

75. születésnapja alkalmából köszöntötték Muzsnay Árpádot
Köszöntötték az embert, akinek a szervezői munkáját néhány intézménynél is megirigyelhetnék.
A Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ kiállítóterme zsúfolásig telt kedden 17 órakor: ekkor köszöntötték ünnepélyes keretek között Muzsnay Árpádot 75. születésnapja alkalmából. Előbb az intézmény vezetője, László Róbert idézte fel a pillanatot, amikor nemrég 25. születésnapján felköszöntötte őt Muzsnay. "Azt ígérte, hogy a 75. születésnapom alkalmából majd ünnepséget szervez nekem. Remélem így lesz" - mondta. Felician Pop, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója végtelenül szerény emberként jellemezte Muzsnayt, aki nem is akarta, hogy ilyen nagyszabású ünnep legyen a születésnapjából. "Megmondtam neki, ha eljön, ha nem, de mi megünnepeljük a születésnapját" - mondta nevetve a múzeumigazgató.
Veres István, az ünnepelt egykori kollégája és barátja rendhagyó laudációjában beszélt Muzsnay Árpádról mint pedagógusról, újságíróról, a Szatmár Megyei RMDSZ megalapításában kulcsszerepet játszó személyről, későbbi elnökről és megyei tanácsosról. Jelenleg Muzsnay Árpád rendezvényszervezőnek tartja magát, ami végülis jogos, hiszen ő szervezi a szatmárhegyi Páskándi Megemlékezést, a Jakabffy Napokat, az Érmindszenti zarándoklatot, a Kölcsey-megemlékezést, a sort pedig folytathatnánk. A rendezvényszervezés mellett viszont ő a szatmári művelődési-kulturális élet egyik mozgatórugója, a megyében számos szobor állítása is az ő nevéhez fűződik.
Kereskényi Gábor polgármester a szatmárnémeti Petőfi-szobor állítása kapcsán folytatott közös munkára emlékezett.
Az ünnepelt meghatottan köszönte meg a sok jókívánságot, az eseményt pedig tárogató-játék tette még ünnepibbé.
szatmar.ro

Muzsnay Árpádról egy kicsit másként
A 75 éves Muzsnay Árpád életének néhány olyan mozzanatáról beszél a vele készített interjúban, ami bizonyára sokak számára ismeretlen. Köszöntésére ma, a Mihai Viteazul utca 32. alatti Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont dísztermében kerül sor, 17 órakor.
— Sokan kérdezik öntől, miért kötődik ennyire ahhoz a házhoz, amelyikben él.
— A válasz egyszerű. Nem volt párttitkár nagybátyám, nem volt sohasem nagy fizetésem — a nyugdíjamról ne is beszéljek —, és így nem volt lehetőségem jobbat szerezni. Számomra, és a lakók egy része számára — bár voltak, akik mindent megtettek és megtesznek, hogy elkorhadt gerendákkal körbevéve a város szégyeneként, romhalmaznak tűnjék az az épület, melyet az általuk egykor vezetett intézmény munkatársainak hanyagsága és gondatlansága megrokkantott — részben még mindig lakható. Persze áldatlan állapotok és körülmények között. Nekem szülőházam. De ami annál több: a Zárda épületével szemben lévő egykori Rácz-ház olyan történelmi emlék, amilyet Európa e térsége egyetlen városa sem tud felmutatni. Ha toleranciáról beszélünk, különösen Szatmárral kapcsolatosan, akkor ez az épület vitathatatlan bizonyíték. Hiszen az 1860-as években az épület régi részében működött Szatmárnémeti első zsidó leányiskolája. Máramarossziget, Nagyvárad vagy akár a térségünkben szintén komoly zsidó közösséget magáénak tudható Kisvárda nem tud felmutatni hasonló — még álló, rendbe tehető — épületet, pedig ezekben a városokban is működtek zsidó iskolák. Ez bizonyítja azt is, hogy a szatmáriak mindig adtak az oktatásra. Akkor senkit sem zavart, hogy épp a Zárdával szemben felépült egy másik felekezet vagy etnikum tanintézete. Én még gyerekkoromban az épület padlásán találtam héber könyveket. Csak később jöttem rá arra, hogy a szatmári zsidók tudatában voltak, hogy ez az épület valamikor az övék s kultúrájuk egy része volt, ezért jöttek oda előszeretettel lakni. A második világháborút megelőzően négy, azt követően pedig a múlt század hatvanas éveiig legkevesebb három zsidó család lakott ott. A deportálásból csak egy család jött vissza, gyerek nélkül, mert ő odaveszett. Felber Etelka néni későbbi sógornőjével kalandos úton érkezett haza Auschwitzból, a férje pedig szovjet hadifogságba került munkaszolgálatoskét menekült meg, és engedték haza 1947-ben. Ezzel a családdal szüleim és én nagyon jó viszonyt ápoltunk. Ortodox zsidók voltak, szombatonként én gyújtottam be a tüzet és segédkeztem olyan dolgokban, amit nekik azon a napon nem volt szabad. A nénit — valószínű — emlékeztettem az odaveszett, velem egy évben született Zoltán fiára. Sokszor mesélt Etelka néni nekem a szatmári magyar zsidókról a sógora kapcsán is, kit szintén Zoltánnak hívtak, Felber Zolinak — találkoztam is vele többször —, aki magyarságára sokat adó, magyar keresztnevére büszke, jó labdarúgója volt városunknak. Emlékszem, Etelka néni hívta fel a figyelmemet Markovits Rodionra, Zelk Zoltánra, akikről úgy beszélt mint egykori személyes ismerőseiről.
— Milyen volt a gyerekkora?
— Nekem a háborút követő nyomorúság, a ma már sokak által hallomásból sem ismert pontrendszer, az alapvető élelmiszerekért való — sokszor — félnapos sorban állások ellenére is, úgy érzem, szép gyerekkorom volt. Nem a rendszernek, hanem az engem körülvevő, velem kapcsolatba került kitűnő embereknek köszönhetően, akik meghatározták életemet, és mintha ma, háromnegyed századdal születésemet követően a kezemet fognák, bátorítanának. Az irodalom és a kultúra szeretetét elsősorban anyámtól örököltem. Ő mindig büszke volt arra, hogy református létére városunk legjobb iskolájának, a számtalan kiváló pedagógust foglalkoztató Zárdának volt tanulója. Az első világháborút követően például olyan magyar szakos tanárnője volt, aki diákjainak — a lányoknak — 1920-ban, a Zárdában Ady Endréről beszélt, a legnagyobb szeretettel és elismeréssel. Anyám irodalomkedvelő volt, talán a budapesti Veress Pálnéban „fertőződött” meg — hiszen, amíg a Petőfi Társaság tagja, de különben kiskereskedő nagyapám anyagi lehetősége megengedte, abba az iskolába járatta a lányát. Édesanyám szerette, sokszor idézte Ady Endrét, József Attilát, Mécs Lászlót, Reményik Sándort. Lényegében a könyv gyűjtésének szenvedélyét is tőle örökölhettem. Kistisztviselő apámmal a két világháború között megjelent s olcsón megvásárolható világ- és magyar irodalmi klasszikusok sorozatait gyűjtötte. Igaz, akkor lehetett vigécektől részletre könyvsorozatokat vásárolni. De könyvei között nem egy Nyírő József-, Tamási Áron-, Herczeg Ferenc-, Somogyvári Gyula- és Zilahy Lajos-kötet is volt — tükrözve a századelő szatmári magyar irodalmi ízlését. Jó néhány olyan könyv is akadt köztük, melyeket a népi demokrácia éveiben a padláson rejtegettünk lekvárosszilkékben — onnan keltek majd lábra, valószínű az ócskasorra, valamelyik jó szomszédnak köszönhetően. A könyv nálunk a legértékesebb ajándékok egyike volt — ma is féltve őrzöm a karácsonykor kapottakat.
Mindig mérvadónak tartottam édesanyám véleményét. Kezdő tanárként, mikor hazaérkeztem, az aznap megérkezett újságokkal várt. Ki volt készítve, mit érdemes — szerinte — feltétlenül s elsőként elolvasnom. Minden akkor megjelent romániai központi magyar nyelvű újságra, sőt, édesapámnak köszönhetőn, ki a postán, s ott egy ideig a sajtóterjesztésnél is dolgozott, néhány magyarországi lapra is előfizettünk — míg a cenzúra engedte. Sokat köszönhetek ugyanakkor egykori tanáraimnak is, akik a jelen és a jövő pedagógusainak mintaképei lehetnének. Az ő érdemük, hogy az államosítást követően a szatmári oktatás nem csupán megőrizte, de jelentősen növelte addigi színvonalát. Példamutatóan fátylat tudtak borítani a felekezeti és egyéb különbségekre, ellentétekre. Megszűntek Szatmárnémeti neves egyházi iskolái, de létrejött egy szellemiekben nagyon komoly, kiváló tanárokat foglalkoztató állami fiú- és leánylíceum, amelyekben a legjobb református és római katolikus tanárok oktattak. Ők — és ez igaz a reál érdeklődésű tanárainkra is — nagyon erős, irodalom és történelem iránti érdeklődést neveltek belénk.
— Ön nem tanárnak készült, de nem is újságírónak.
— Mint minden fiatal, én is sok minden szerettem volna lenni. Érdeklődtem például a színművészet iránt. Szerencsém volt, hogy nagyon fiatalon érettségiztem — még 16 éves sem voltam, s ezért egy évet itthon maradtam. Még a színháznál is dolgoztam Harag György igazgatása alatt. Segédkellékese voltam a ma klasszikusként emlegetett egykori társulatnak. Szerencsére már a marosvásárhelyi felvételi előtt rájöttem arra, hogy nem is vagyok én olyan nagy tehetség, mint amilyennek képzeltem magamat, és már akkor elkezdtem a felkészülést a bölcsészkarra. A sikertelen színi vizsgát követően azonnal a magyar nyelv és irodalom szakra jelentkeztem, és jutottam be az elsők közt. Bolyaisként kezdtük — az első évfolyam végén egyesítettek az egykori Babeş-sel. De ez a történet külön beszélgetés témája lehetne…
— Amikor kihelyezték Kiskolcsra, mennyire ismerte a falusi életet?
— Nem nagyon, bár szoros kapcsolat fűzött gyerekkoromban Árva Bethlen Kata szülőfalujához, a Küküllő menti Bonyhához. De ott lényegében mindig vendég voltam — kívülálló. Kiskolcsot azonban még annyira sem ismertem, mint Bonyhát, holott egyik osztálytársam, Csomai Miklós annak a falunak a szülötte volt. Egyszerűen az volt a helyzet, hogy tanulmányi eredményeim alapján harmadikként választottam helyet az egyetem elvégzése után. Lehetőségem lett volna Szászmedgyesre menni. Ez volt a legrangosabb hely a két kutatói státus mellett, amit az 1963-ban végzett magyar szakosoknak felkínáltak. Én haza akartam jönni Szatmárnémeti közelébe. Így választottam Kiskolcsot mint olyan települést, amelyiket abban az időben Szatmárnémetiből nap mint nap legkönnyebben meg lehetett közelíteni. Egyik kedves tanárom fel is rótta nekem, amiért nem Medgyest választottam. De úgy vélem, megértette válaszomat, érvelésemet. Nekem itt, a szülőföldemen még a kövek is mesélnek. Ismerem ennek a vidéknek a történelmét, itt érzem otthon magamat. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtizedekben szűkebb pátriám lakosai mellett, amikor csak tehettem, mindenki figyelmét igyekeztem felhívni arra, hogy Szatmárnémeti és vidéke milyen sokat adott a magyar kultúrának. Anyanyelvünk, amit köz- vagy irodalmi nyelvként ismerünk, használunk és gyakorlunk. Károli Gáspárnak, valamint Kazinczy Ferencnek köszönhetően a szatmári nyelvjáráson alapszik. És ki kinek a nyelvén írta meg legszebb imánkat, az összmagyarság himnuszát?! De ne folytassuk ezt a témát. Erről köteteket lehetne mondani, írni.
— A ma embere, főként a fiatalok tudatában vannak ennek?
A Magyar Páneurópa Unió és a Konrad-Adenauer-Stiftung 2005-ben Eötvös-díjat adományoztt Muzsnay Árpádnak
— Hadd kérdezzek vissza: tudatosítjuk-e egyáltalán bennük? Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincs benne a tananyagban. Véleményem szerint nem is muszáj s képtelenség is, hogy minden benne legyen a tananyagban. Régebben sem volt, de a tanáraink és a szüleink megtanították nekünk, felhívták, amire csak lehetett a figyelmünket. Holott nem csekély veszéllyel járt akkoron. Az iskolai és azon kívüli oktatásra és a nevelésre óriási felelősség hárul abban, hogy valaki tudatában legyen, tudatosuljon benne: honnan származik, s tudja azt, hogy mit köszönhet, mivel tartozik elődeinek, és adósa a jövő nemzedéknek, annak a szűkebb vagy tágabb közösségnek, melynek tagjai közé született és amelyhez tartozónak vallja magát. Valamilyen csodabogárként néztek egyszer rám, amikor felvetettem: miért ne lehetne például magyar irodalomból olyan érettségi dolgozatot íratni, amelyik az illető iskola egykori növendékéről, annak kultúránk terén végzett munkássága jelentőségéről szólna? Hogyan ismerjük meg és értékeljük kellően történelmünket és kultúránkat, ha közvetlen környezetünkkel kapcsolatos ismereteink hiányosak és felületesek? Móricz Zsigmond Sáraranya jut eszembe: észre sem vesszük, lábbal tapossuk a sárba értékeinket.
— Újságíróként is a szerencsésebbek közé tartozott. Ez hogy sikerült?
— A tanügyből 1973 elején helyi tudósítóként az Előre nevű napilaphoz szerződtem. Ma már áldott szerencsének tekintem, hogy egyik cikkem miatt alig másfél év után a Falvak Dolgozó Népéhez „passzolt át” az országos napilapunk teljhatalmú főszerkesztője. Olyan hetilaphoz kerültem, amelyiket a cenzúra nem piszkálgatott különösebben, s amelyik olyan egykori munkatársakkal büszkélkedhetett, mint Kacsó Sándor, Asztalos István vagy Sütő András, kollégája lehettem ugyanakkor Cseke Péternek, Zágoni Attilának, Ferenczes Istvánnak vagy a kiváló agronómus szak- és közíró Nagy Miklósnak, hogy csak néhányukat említsem. Abban az időben például mi nemegyszer közvetve, de írtunk a falurombolásról. Nem támadó jelleggel, hanem olyan megközelítésben, hogy milyen értékeket képvisel és mutathat fel egy-egy kis település. Máriás József, a Falvak Dolgozó Népének is írogató kiváló szatmári újságíró indította be lapunkban a Kicsi falvak nagy problémái című nagy sikerű riportsorozatunkat. Ezek az írások a kis települések, a kis közösségek megmentését voltak hivatottak szolgálni, szóltak a kis településeink tervezett oktalan felszámolása ellen. „Falvaknépésként” nekem főleg Szatmár, Máramaros, Szilágy és Maros megye volt a „vadászterületem”, ez utóbbiban a Kis-Küküllő menti falvakat jártam és azokról írtam. Elsősorban is a kulturális és társadalmi kérdéseket feszegettem, már amennyire ezt meg lehetett tenni abban az időben egy agrárlapnak tekintett sajtótermékben. Szerettem a terepjárást, mert lehetőségem volt elbeszélgetni az emberekkel, dokumentálódnom a helységek történetéről.
— Miben látja a magyarság jövőjét?
— Kisebbségben élő magyarságunk jövőjét az önálló intézményeink teljes körű létrehozásában látom. Ez például — Szatmár megyére vonatkoztatva — fontos lenne a színház vonatkozásában is. Ha visszagondolok arra, hogy amikor én középiskolás voltam, működött megyeszékhelyünkön egy nagyon erős önálló magyar fiúlíceum és egy nagyon erős lánylíceum, és ezekkel párhuzamosan létezett a Mihai Eminescu román fiúlíceum és a D-na Stanca román leánylíceum, az messzemenően hasznos volt a város és a megye alkotta mindkét nemzeti közösség számára. Egészséges és becsületes versenyre sarkallta őket: tanárokat, diákokat egyaránt. Valamilyen kis csíráját látni vélem most a Kölcsey és az Eminescu esetében, de ez még nem az igazi. Bántó és bénító a még mindig erős központosítási törekvés és annak kikényszerített gyakorlata. Szabad kezet kell adni a művelődési életnek s az oktatásnak egyaránt, és nem szabad spórolni sem az egészségügyön, sem a tanügyön, sem pedig a kultúrán. Mindhárom messzemenő támogatása egy olyan távlati befektetés, ami később kamatostól megtérül.
Egy közösség jövője tagjai mindegyikétől függ. A múlt, jelen és a várható jövő ismeretétől éppúgy, mint a létet garantáló egyéni hozzáállástól. Nem véletlen, hogy művelődéssel foglalkozóként tanácsolhatom: törekedjék mindenki szülőföldje és kultúrájának, családja történetének megismerésére. A család és a szülőföld története ugyanis kicsiben a nemzet, az ország története. Az én nemzedékemet népszolgálatra nevelték. Én hittem és ma is hiszek értelmében, és tiszta szívből ajánlom a nemes értelemben vett népszolgálat gyakorlását napjaink politikusainak is. Egykori egyetemi tanárom, Balogh Edgár igyekezett belénk nevelni, hogy azt, amit kaptunk: az ingyen tanulás lehetőségét s azt, hogy egy közösség értelmiségéhez tartozóaknak tudhatjuk magunkat, vissza kell adnunk. Ténykedésünket közösségünk érdekei, céljai kell hogy meghatározzák. Azokat kell szolgálnunk, akik szárnyra bocsátottak és lehetőséget teremtettek arra, hogy tanuljunk, hogy dolgozhassunk. „Ki a köznek él, annak élni érdemes!” — választotta jelmondatául az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az a művelődési szervezet, melynek tagjaként több száz rendezvényt szerveztem az elmúlt negyedszázadban. Az élet értékes ajándéka számomra, hogy a népszolgálat fontosságának hitében és gyakorlásában társként sokakat érezhettem mindig magam mellett. A jövő attól is függ, hogy az utánunk következők közösségben tudnak-e majd gondolkodni és cselekedni — jobban és eredményesebben, mint a mi nemzedékünk.
Elek György
frissujsag.ro

Hadadi Kézműves és Néptánc-Tábor, immár huszadszor
„Csak boldog emberből lehet boldog felnőtt, s csak ezekből lehet boldog ország", vallotta Kodály Zoltán. Köztudott a zene jótékony és fejlesztő hatása a társas kapcsolatokra. Éppen ezért a Szatmár megyei Tanács és a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ és a Szatmárnémeti Magyar Demokrata Ifjak Szövetsége (MADISZ) augusztus 8-14. között immár 20. alkalommal szervezi meg Hadadon a Kézműves és Néptánc-Tábort.
A személyiségfejlesztés és esztétikai nevelés különlegesen gazdag lehetőségéről nem lenne szabad lemondani. Sajnos a mi oktatási rendszerünk - összehasonlításképp egy nyugatival - mellőzi a komoly alapokon nyugvó zenei nevelést. Magyarországon rengeteg zenei vagy művészeti iskola van. Kodály Zoltán a zenei iskolatípusról így vall: „Ez az első iskola, amely szervesen beépíti a zenét az általános emberi műveltségbe. Itt tanítják arra a tanulókat, hogy aki zenével indul az életbe, az ezzel bearanyozza minden későbbi tevékenységét. Ezekben az iskolákban minden tárgyból jobban haladnak. Jobban beszélnek, jobban írnak, jobban olvasnak." Lélektani tanulmányokból ismert számos kísérlet, mely azt bizonyítja, hogy növekszik agyunk endorfin termelése (örömérzetet okoz) zenehallgatáskor, közös éneklés és tánc során. A közösségben egyidejűleg átélt öröm-érzés erős kötődést, összetartozás-érzést hoz lére, a szociális kohézió erősebb.
Tudatos szülői magatartásra van szükség ahhoz, hogy elveszőben lévő magyarságtudatunk miatt megtanítsuk a gyermekeket énekes és táncos anyanyelvükre. Az XX. Kézműves és Néptánc-Táborban az egy hétig tartó napi néptánc oktatás egy életre szóló néptánc, népzene melletti elkötelezettséget eredményezhet.
A tábor hivatalos megnyitó hétfőn 8-án 11 órától lesz a Wesselényi kastélyban. Ott lesz a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ igazgatója és a projekt igazgatója, Nagy Orbán is.
A tábornak a hadadi Degenfeld kastély ad otthont. A táborban mindennap oktatnak szatmári néptáncot, népdalokat, szabadidős tevékenységként népi mesterségeket (nemezelés, kosárfonás, gyöngyfűzés, stb.) A néptánc oktatója Benedek Árpád, zenél az erdélyi Csillagocska Zenekar. A szervezők az esti esti Táncház mulatságokba várják a környező tánccsoportokat is.
szatmar.ro

Szilágyi 40 – Egyéni hang, nehezen besorolható életmű
A negyven éve elhunyt Szilágyi Domokos költészetéről, életműve jelentőségéről Balázs Imre József irodalomtörténész beszélt a Krónikának.
– Szilágyi Domokos halálának 40. évfordulója alkalmából az erdélyi és magyarországi irodalomtörténészek, írók, költők értekeznek Szatmáron és Kolozsváron is a héten a költő életéről, munkásságáról. Hogyan látod: mennyire tartják „erdélyi" költőnek, és mennyire ismeri, értékeli (újra) és elemzi életművét a magyarországi szakma?
– Szatmárnémetiben Muzsnay Árpád szervezésében rendszeresen tartanak szakmai napokat Szilágyi Domokos emlékére, az idők folyamán sok értékes tanulmány született ezekre az alkalmakra a költőről magyarországi és erdélyi szerzőktől egyaránt. Mégis azt mondanám, az életművére összpontosító, Határincidens című budapesti konferencia 2015 októberében, illetve az ennek előadásait összegyűjtő, 2016-ban megjelent tanulmánykötet áttörést jelentett éppen a magyarországi szakmai közeg irányában.
Fontos, hogy a költő hagyatéka a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum részévé vált (részben ennek apropóján szerveződött a konferencia), mostantól inkább szem előtt van tehát a kutatók számára.
És fontos az is, hogy a Szilágyi Domokos-életmű tapasztalt magyarországi kutatói mellett (Pécsi Györgyi, Bertha Zoltán) a Határincidens-kötetben megszólaltak a huszadik századi magyar líra olyan fiatalabb kutatói is, mint Bartal Mária, Takács Miklós, Lapis József, Molnár Eszter vagy Pataky Adrienn, akik többek között Weöres Sándor, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Petri György elismert szakértői – így megszólalásuk Szilágyi Domokos életművét is ilyen összefüggésrendszerben helyezi el.
– Ahogy Pécsi Györgyi irodalomtörténész fogalmazott, mivel a romániai magyarság kisebbségi helyzeténél fogva bensőségesebb viszonyt ápolt íróival, költőivel a diktatúra éveiben, kifosztottnak érezte magát, miután – tíz évvel ezelőtt – fény derült Szilágy Domokos ügynökmúltjára. Mennyiben változott életművének értékelése, miután nyilvánosságra kerültek ügynökjelentései?
– Az ügynökmúlt felszínre kerülése azért volt meglepő tíz évvel ezelőtt, mert nem vágott egybe sem annak az intellektuális bátorságnak és kritikus iróniának az attitűdjével, ami a Szilágyi-művekből kirajzolódik, sem azzal, amit az ügynökökről gondolni szoktunk – hogy valamiképpen haszonélvezőivé váltak szerepüknek, előnyökhöz jutottak általa. Szilágyi Domokos a kortársak egybehangzó álláspontja szerint nem jutott sem anyagi, sem presztízzsel járó előnyökhöz a diktatúra idején. Valószínűleg másképpen olvassuk a verseit, különösen az erkölcsi dilemmákkal, elhallgatásokkal kapcsolatos passzusokat, mióta előkerült néhány általa írt jelentés. De ezek a pluszinformációk nem az életmű értékelésével függnek össze, csupán újabb dimenziókat nyitnak az olvasás számára. Tegyük hozzá azt is, hogy túl sok még a kérdőjel a beszervezés körülményeivel és a tényleges ügynöki együttműködéssel kapcsolatban ahhoz, hogy ezt a kérdést lezártnak tekinthessük.
– A hetvenes–nyolcvanas (és még a kilencvenes) években is a fiatal generáció körében valóban létezett valamiféle Szilágyi-kultusz, verseit széles körben ismerték, szinte kívülről fújták a diákok. Úgy tűnik, verseinek népszerűsége csökkent azóta. Ez a népszerűség-csökkenés vajon csak azzal magyarázható, hogy Szilágyi Domokos költészetét hosszú ideig a diktatúra elleni lázadásként olvasták, ez az értelmezési lehetőség pedig később „kiüresedett"?
– Nem hiszem, hogy a kultuszszerű viszonyulás a legjobb egy költő életművéhez – a költők is emberek, még ha valami olyat tudnak is esetleg a nyelvről vagy a világról, amit mások nélkülük nem vennének észre. Én is udvaroltam Szilágyi Domokos-versidézeteket küldözgetve, ami azt jelenti, hogy költészete számomra személyes evidencia.
A népszerűségről szólva viszont tény, hogy gyakorlatilag a teljes 1944–1989 közötti irodalomról elmondható: jelenleg nincs divatban. Mostanában kell valamelyes szellemi bátorság, hogy valaki innen válasszon magának kedvenceket.
– Hogyan értékeled irodalomtörténészként a tragikus sorsú költő életművét halála után 40 évvel?
– Egyéni hangú, nehezen besorolható életmű, valahol a késő modern, neoavantgárd és posztmodern költészet határvidékén, ahogy már Cs. Gyimesi Éva megfogalmazta monográfiájában az 1980-as évek végén. Vonzódott a nagy ívű kompozíciókhoz, a teljes kötetekké alakuló versépítményekhez – ezekbe pedig szintézisszerűen épült bele gyakorlatilag a teljes kultúrtörténet. Mindehhez pedig egy fanyar mosoly járult a szája szögletében – talán ez, így együtt Szilágyi Domokos.
Szilágyi Domokosra emlékeznek
Szatmárnémetiben, a Máramaros megyei Nagysomkúton, a költő szülőhelyén, valamint Kolozsváron is megemlékeznek a 40 éve elhunyt Szilágyi Domokosról. Szatmárnémetiben november 3-án délután és 4-én irodalomtörténészek, írók és költők részvételével tartanak tudományos tanácskozást a költő munkásságáról. A Szamos-parti városban álló köztéri Szilágyi Domokos szobrot megkoszorúzzák. Megemlékeznek a költőről november 4-én este a Szatmár megyei Batizon, november 5-én, szombaton délelőtt pedig Nagysomkúton. A költő emlékét kolozsvári sírjánál szombat délután idézik fel, a főhajtást követően Szilágyi Domokos életét és munkásságát értékelő kerekasztal-beszélgetéssel zárul az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) partiumi alelnöksége által kezdeményezett háromnapos rendezvény. A rendezvénysorozatot az EMKE, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Szatmár Megyei Központ, Batiz és Nagysomkút református gyülekezete, valamint a Kolozsvár Társaság szervezte.
A teljes emberkép felé táguló ars poeticák költője
Szilágyi Domokos (Nagysomkút, 1938. július 2. – Kolozsvár, 1976. november 2.) költő, író, irodalomtörténész és műfordító Szatmárnémetiben, a Kölcsey-gimnáziumban végezte középiskoláit. 1955–59 között a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakos hallgatója volt. 1958–59-ben az Igaz Szó, 1960-tól a bukaresti Előre belső munkatársa, a hatvanas évek közepétől írásaiból, kötetei, műfordításai honoráriumából tartotta fenn magát. Betegnyugdíjba került, 1972-től Kolozsváron élt; 1976. november 2-án öngyilkosságot követett el. Fia, Kobak, az 1977-es bukaresti földrengésben halt meg. Szilágyi Domokos a kolozsvári Házsongárdi temetőben, közös sírban nyugszik első feleségével, Hervay Gizella költőnővel és gyermekükkel.
Szilágyi Domokos első verseit 1956-ban közölte az Utunk, első verskötetével (Álom a repülőtéren) 1962-ben lépett a nyilvánosság elé. Ettől kezdve verseivel, román és angol költőket bemutató fordításköteteivel folyamatosan jelen volt az irodalmi életben. Már első kötetében, az Álom a repülőtéren-ből kiemelkedő Halál árnyéka – Rekviemben átlépte a költői–nem költői versbeszéd közötti határt, s ez a poétikai határátlépés egyben új költői attitűd bejelentése volt. Eredetisége abban is megmutatkozott, ahogyan a gazdag magyar és egyetemes lírai hagyományba mintegy beleszületve dolgozta ki a maga költői nyelvét.
Értelmezői közül többen felismerték eszmevilágában az egzisztencializmust, nemcsak mint a korszellem egyik jellegzetes megnyilatkozását, hanem úgy is mint egyetemes emberi helyzet átélését, mint az egyén szabadságharcát. Szerepversei valójában a teljes emberkép felé táguló ars poeticák, és végigkísérik az egész életművet, a tizenkilencedik századi romantikus hagyomány verskultúrájában és hőskultuszában fogant Hunyadi János-portrétól a Bolyai-, a Bartók-paradigmáig, a nagyon modern sorstragikumig. Halála után 30 évvel az állambiztonsági hivatal levéltárából nyilvánosságra kerültek neki tulajdonított ügynöki jelentések.
Kiss Judit
Krónika (Kolozsvár)

Vőfély- és Zenésztalálkozót tartanak vasárnap Szilágyszéren
Harmadszor tartanak vőfélytalálkozót vasárnap 15 órától a széri közösségi házban.
A széri Kukurók Néptánccsoport és a Borókagyökér Egyesület szervezésében, a Szatmár Megyei Tanács és a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ támogatásával február 5-én, 15 órai kezdettel Vőfély- és Zenésztalálkozót tartanak Szilágyszérben, a helyi közösségi házban.
A rendezvény gyakorlatilag egy hamisítatlan széri lakodalom köré épül, melyben van menyasszony és vőlegény is. A lagzit levezénylő vőfélyből viszont - eddig - tizenegy van, akik Erdély mellett Magyarországról és Kárpátaljáról is érkeznek, hogy bemutassák hagyományaikat. Mint Szejke Judittól, a Borókagyökér Egyesület elnökétől megtudtuk, van olyan vőfély is, aki csak a találkozó miatt tér haza egy időre Franciaországból.
A vőfélyek felosztják maguk között a lakodalmat, más fogja búcsúztatni a vőlegényt, más kéri ki a menyasszonyt, vagy éppen dícséri majd a levest vagy a sültet. Így egy színes egyveleg lesz a lagzi, amelyen minden vőfély bemutathatja az általa követett és ápolt hagyományokat.
Akik pedig részt szeretnének venni a találkozón, 30 lej ellenében tehetik meg ezt. A belépő fejében vendégek lehetnek a lagzin, ahol étel, ital és jókedv várja őket. A szériek már nagyon készülnek az eseményre, több tyúknak is elvágták már a torkát és hamarosan disznóvágás is lesz, hogy friss kolbász és hurka is kerüljön a vendégsereg elé.
A mulatsághoz a zenét ez alkalommal két zenekar fogja szolgáltatni.
szatmar.ro

Dr. Bura Lászlóra emlékeznek csütörtökön
A 2014-ben, 82 éves korában elhunyt kultúremberre emlékeznek.
Március 30-án 16 órai kezdettel a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató központ kiállítótermében a 2014-ben elhunyt Dr. Bura Lászlóra emlékeznek.
Az esemény keretében felszólal Pop Felician, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója, Szőcs Péter, a múzeum aligazgatója, az Identitas Alapítvány elnöke, Muhi Sándor helytörténész és Pataki Csaba, a Szatmár Megyei Tanács elnöke.
A helytörténész, néprajzkutató, pedagógus, újságíró, nyelvész, pedagógiai szakíró 2008 óta Szatmárnémeti díszpolgára volt. Élete során több szatmári oktatási intézmény létrehozásában vett részt, alapító tagja volt a Szatmárnémeti RMDSZ-nek és ott bábáskodott a nemrég megszüntetett Szatmári Magyar Hírlap születésénél is. Számos helytörténeti írás, tanulmány szerzője volt, halálával hatalmas űrt hagyott a megye kulturális életében.
szatmar.ro

Számos néptánccsoport lépett színpadra Jeles Piros Pünkösd Napján
A Kossuth-kertben felállított színpadon egymást követték péntek délután a gyerekekből-fiatalokból álló néptánccsoportok.
A Szatmár megyei néptáncosok seregszemléjét tartották idén is a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ szervezésében. Péntek délután a Kossuth-kertben felállított színpadon mutatták meg tudásukat a fiatal néptáncosok.
A rendezvényen felléptek a megyében működő magyar néptánccsoportok: a bogdándi Kisrozsmalint, a szilágyszéri Kukurók, a magyargéresi Kikerics, az erdődi néptánccsoport, a mikolai Gyöngyösbokréta, a Halmi néptánccsoport, az Egri Csodaszarvas, az ákosi táncosok, a Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ néptáncegyüttese, a nagykárolyi Rekettye, a hadadnádasdi Dercések, a szamoskrassói Ifjúgalagonya, a dobrai Orgonác, a lellei Nemesek. Bemutatkoztak továbbá a: Mircea Eliade Általános Iskola, a Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum, valamint a Guliver óvoda diákjai. szatmar.ro

Hetedik alkalommal adták át a Falvak mécsesei-elismerést
A Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ hetedik alkalommal díjazta azokat a személyeket – szerte a megyéből –, akik erőt és energiát nem sajnálva igyekeznek életben tartani a helyi szokásokat és fejleszteni a kulturális életet. A Falvak mécsesei nevet viselő kezdeményezés e célkitűzésével egyedüli az országban.
Idén a Szatmár Megyei Múzeum nagyterme adott otthont a díjátadó gálának, melyet a szervező intézmény igazgatója nyitott meg. László Róbert rövid beszédében a díjazottak érdemeit méltatta, akik mindenki számára követendő példaként szolgálhatnak. Az ő munkásságuk és soha ki nem merülő energiájuk bárki számára inspiráció lehet az egyéni és közösségi célok elérésében.
Ezt követően a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója szólt az egybegyűltekhez. Felician Pop a vidéki tradíciók veszélyeztetettségére hívta fel a figyelmet. Mint elmondta, ennek ellensúlyozására jött létre a Falvak mécsesei elismerés. Pop abbéli reményét is kifejezte, hogy a jövő generációi tovább viszik majd a kultúraápolás gyakorlatát, és még sok éven keresztül jutalmazhatja a szervezet a hagyományőrző személyiségeket.
Ebben az évben elismerésben részesült kiterjedt irodalmi tevékenységéért Ioan Andreica, a „Széri Kukurók” néptánccsoport megalapításáért és vezetéséért Antal Mária, irodalmi és kulturális eredményeiért Stefan Berci. A fiatal művészek támogatásáért és a bükkaljai hagyományok felélesztéséért díszoklevelet kapott Ioan Costescu, csakúgy mint Gőrcsi Mihai, a királydaróci szegények és romák támogatója. Felician Alexandru Jurja tehetséggondozó tevékenysége miatt vehette át a díjat, Krupa Ana Bianka pedig a néptáncoktatás és -népszerűsítés területén tett erőfeszítéseiért. Ioan Popa-Bota a közösségi életben való aktív részvételéért részesült elismerésben, Székely Sára a Rekettye Kulturális Egyesület vezetéséért és az ezáltal elért eredményekért.
A díszoklevelek átadása után a szervezők egy dob- és egy népdalelőadással örvendeztették meg a közönséget. Bede Emőke / szatmar.ro

Bemutatkozott az Északi Színház új főigazgatója
Hétfőn, december 11-én az Északi Színház büféjében tartott sajtótájékoztatón mutatták be a kulturális intézmény új főigazgatóját, Nagy Orbánt, aki nemrég versenyvizsgán nyerte el a tisztség betöltésének jogát, öt éves mandátum erejéig.
Az eseményen részt vett Kereskényi Gábor polgármester, Bessenyei Gedő István és Ovidiu Caița művészeti igazgatók és Stier Péter adminisztratív igazgató, az intézmény eddigi megbízott főigazgatója is. Kereskényi Gábor kiemelte: örül annak, hogy három év után újra szakmabeli, hozzáértő menedzser került az Északi Színház élére. Kiemelte, Nagy Orbán a művészi munka mellett tapasztalatot szerzett a közintézmények vezetésében is, így alkalmas főigazgatója lehet a színháznak. A polgármester megfogalmazta elvárásait is: olyan színházat szeretne Szatmárnémetiben, amely minőségi előadásokat játszik és növelni tudja a nézőszámát is. „Ovidiu Caițatól, a román társulat nemrég kinevezett művészeti igazgatójától is minőségi színházat várok, Bessenyei Gedő Istvántól pedig igazgatósága négy éve alatt már megszoktuk a magas színvonalat” – mondta Kereskényi Gábor. Nagy Orbán röviden összefoglalta pályáját: Marosvásárhelyen szerzett színészi képesítést, 21 éve a Harag György Társulat tagja, emellett öt éven keresztül volt aligazgatója a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központnak.
A terveit röviden ismertetve elmondta: szeretné, ha vezetése alatt az Északi Színház egyre jobb hírnevet szerezne a megye és akár az országhatárokon túl is. Ehhez a minőségi munka mellett fontos az előadások megfelelő népszerűsítése is, aminek nagyobb hangsúlyt adna a továbbiakban. A tervek között szerepel a román társulaton belüli bábtagozat megalapítása is. Elmondta: örül, hogy egy fiatal, lendületes csapatban, hozzáértő igazgatótársakkal dolgozhat.
Stier Péter adminisztratív igazgató kifejtette: a Szatmárnémeti Északi Színház jelen pillanatban az országban a legtöbb bérletes nézővel rendelkező intézmény. Az éves nézőszám 70 ezer fő körüli, egy év alatt pedig több mint 380 előadást játszanak. szatmar.ro