Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Szászvárosi Református Gimnázium (Szászváros)
4 tétel
2006. május 16.
Romániában a történetírást a kelet-európai átlagnál jóval nagyobb mértékben fertőzte meg a mítosz, az egyoldalúság, a manipulatív érdek. Amikor e mítoszok közül egyiket-másikat román tudósok megpróbálták lebontani, a felhördülés hatalmasnak bizonyult. Jó példa volt erre Lucian Boia Istorie si mit in constiinta romaneasca (Történelem és mítosz a románság tudatában. Editura Humanitas, Bukarest, 1997.) című könyve, ugyanígy a romániai holokausztnak a román történelemírás által tagadott valóságait összegező ún. Wiesel-bizottság jelentése (Comisia Internationala pentru Studierea Holocaustului in Romania [A Romániai Holokausztot Tanulmányozó Nemzetközi Bizottság], Raport final [Zárójelentés]. Editura Polirom, Iasi, 2005.). Ellentmondásos a román történetírásban dr. Petru Groza megítélése. Magyarul is remekül beszélt, Budapesten szerzett doktorátust, miniszter volt a Trianont követő időszak több román kormányában, képviselő a bukaresti parlamentben Dúsgazdag volt az 1930-as években. Később balra sodródott, az Ekés Frontnak nevezett, a kommunistákhoz közel álló parasztmozgalom vezére lett, baloldali és zsidókat pártoló tevékenységéért 1943-ban bukaresti börtönbe került, onnan 1945. március 6-án egyenesen „az első demokratikus román kormány” kormányfői székébe ült, majd 1952-től 1958-ban bekövetkezett haláláig a Nagy Nemzetgyűlés elnökségének elnöke, azaz államfő lett. Két könyv jelent meg róla az elmúlt években a bukaresti Compania Kiadónál. Az első könyv (Petru Groza, Adio lumii vechi! [Agyő, régi világ!]. Editura Compania, Bukarest, 2003. – a következőkben: Groza, 2003.) Petru Groza memoárjait tartalmazza. A második könyv Dorin-Liviu Bîtfoi fiatal történész munkája, Groza politikai életrajza (Dorin-Liviu Bitfoi, Petru Groza, ultimul burghez. O biografie [Petru Groza, az utolsó nagypolgár. Egy életrajz]. Editura Compania, Bucuresti, 2004. – a következőkben: Groza, 2004.). A hatvanas években azt mondták, róla: kommunista. Később, a kilencvenes évek elején, pedig: nem volt kimondott kommunista. Petru Groza a Piskihez nagyon közel fekvő Bácsi faluban született 1884-ben, régi ortodox (görög keleti) papcsaládban. A szászvárosi Református Gimnáziumban magyar tanult, ahol 1903-ban érettségizett. Ezt követően jog- és gazdaságtudományi tanulmányokat folytatott Budapesten, Berlinben és Lipcsében, s 1907-ben Budapesten szerzett jogi doktorátust. Később az erdélyi románok autonómiájáért küzdő Román Nemzeti Pártban politizált, részvevője volt az Erdély Romániával történő egyesítésével végződő politikai akcióknak. Román nemzetisége miatt a magyarok sokszor megalázták, ezt soha nem tudta elfelejteni. Mégis vallotta, hogy a két nép megbékéléséért harcol. Groza 1919 végén utazott Bukarestbe, hogy az egyesülés utáni Nagy-Románia első, alkotmányozó nemzetgyűlésében képviselője legyen. Megdöbbentette a regáti korrupció, az erkölcstelen élet, a mocsok és a szegénység. Fő céljának tekintette, hogy a Regátot a „nyugatias” erdélyi szintre felemelje. Erőfeszítései sikertelennek bizonyultak, ezért kivonult a politikából, évekre visszavonult dévai ízlésű villájába. A baloldali eszmék híve lett, 1933-ban a dévai központú Ekés Front elnökévé választották, s így közelebb került a Kommunista Párthoz. Ion Antonescu marsall, a román diktátor idején őrizetbe vették, ezután lett az új rendszerben miniszterelnök. A kommunisták nem szerették: benne az osztályát eláruló nagypolgárt látták. Groza kijelentette: az erdélyi magyarok legyenek nyugodtak, mert Románia és Magyarország között nemsokára létrejön a vámunió, és a határokat el fogják törölni. Groza miniszterelnökként 1947 után aktívan részt vett a történelmi román pártok felszámolásában, a magyarokkal történt leszámolásban, a kommunisták választási csalása fölött szemet hunyt. A kommunista vezetők nem mozdították el Grozát, mert tudták, hogy az erdélyi tömegek tisztelik, ezért fölfelé, a pusztán dekoratív államfői székbe buktatták. Maradék befolyását az egykori polgári osztály azon exponenseinek börtönből való kiszabadítására fordította, akik iránt valamennyi tiszteletet érzett. Szobrait 1990-ben Románia-szerte ledöntötték, a dévait és a székelyudvarhelyit is, a róla elnevezett erdélyi város pedig visszakapta régi nevét: Stei (Vaskohsziklás). /Tibori Szabó Zoltán: A nagypolgárság kommunistája, a kommunisták nagypolgára. Petru Groza történelmi szerepének átértékelése. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 12., folyt.:15., 16./
2012. július 28.
IV. Erdélyi Református presbiteri konferencia
Szórványgyülekezetekkel ismerkedtek
Idén az Algyógyi Ifjúsági Központban tartja rendes évi konferenciáját az Erdélyi Református presbiteri szövetség.
– Az immár negyedik alkalommal megrendezésre kerülő konferencia egyben táborozás is, igyekszünk olyan helyszínt választani, ahol az egyhetes program alatt lehetőség nyílik az üdülésre, kötetlen együttlétre, beszélgetésre – fogalmazott Pályi József, a presbiteri szövetség kerületi elnöke.
Algyógy azonban nem csupán üdülő jellegével vonzotta a presbitereket. – Három évig a Balaton partján szerveztük meg a konferenciát, amelyre hivatalos volt az egyházkerület minden presbitériuma. Idén azonban a dél-erdélyi Algyógy mellett döntöttünk, mert úgy gondoltuk, itt betekintést nyerhetünk a szórványgyülekezetek életébe – mondta Pályi József. A konferenciákról ugyanis a szórványgyülekezetek képviselői általában hiányoznak. Idén is a Maros megyei, kolozsvári, Küküllő-menti és erdővidéki egyházmegyék küldték el képviselőiket. A presbiteri szövetség elnöke szerint a szórványvidéken a presbitériumok nehezen tudják ellátni feladataikat, hiszen a gyülekezeti tagok egy-egy nagyobb város, vagy község egész területén szétszórva élnek, ráadásul sokan vegyes családokban, így nehéz a kapcsolattartás. Persze a tömbvidék egyházközségei sem mentesek a mindennapi gondoktól, a megmaradás kérdése itt is az összefogáson, tudatos építkezésen múlik. – Jómagam a marosvásárhelyi alsóvárosi gyülekezet tagja vagyok. A városban tíz gyülekezet van, de szinte minden évben 500-600 egyháztagot kísérünk ki a temetőbe. A fogyás tehát nálunk is rohamos – ismertette a marosvásárhelyi gyülekezetek helyzetét Pályi József. Elmondása szerint azonban a helyzet nem olyan fekete, hiszen a fiatal lelkészcsaládok Erdély-szerte, jó példát mutatva vállalják a nagy családot. Szinte mindenhol három vagy ennél több gyermek születik a lelkipásztorok családjában és ez jó példát jelent a gyülekezetek számára is. Van olyan falu, ahol a helybeliek is megbátorodtak, évről-évre több a keresztelő. S azóta a határban fekvő szántóföldek sem hevernek parlagon. A családfők nekiveselkedtek, dolgozzák a földeket, hogy eltarthassák a családot.
A gyülekezetek megtartásában nagy szerep hárul a presbitériumra is, hangsúlyozták az algyógyi konferencia előadói. Imre István Zoltán, mákófalvi lelkipásztor a dinamikus egyház példáját állította hallgatósága elé, Sipos Szabolcs, szászvárosi lelkész az egyházi élet megszervezéséről beszélt, Veress László marosszentkirályi lelkipásztor a gyülekezetépítésről tartott előadást, a tordai Nagy Albert lelkész pedig a presbiterek egyéni felelősségét taglalta.
Dr. Gudor Kund Botond, gyulafehérvári lelkipásztor az egyházkormányzat és -építkezés témájában tartott előadást a konferencia résztvevőinek és el is kísérte őket Magyarigenbe, Boroskrakkóra, Hegyalja vidékére, hogy betekintést nyerjenek a kihalófélben lévő gyülekezetek megmaradásért folytatott küzdelmébe. Az Algyógyon töltött egy hét alatt a presbiterek meglátogatták a piski arborétumot, a szászvárosi református Kun Kollégiumot és vártemplomot, ellátogattak Dévára, Vajdahunaydra, Gyulafehérvárra, Nagyenyedre és Torockóra is. – Az itt tapasztalt élmények arra buzdítottak mindannyiunkat, hogy ne csak tanácskozzunk, hanem konkrét lépést is tegyünk a kihalóban lévő gyülekezetek megsegítésére. Ezért úgy döntöttünk, javasolni fogjuk az Erdélyi Református Egyházkerület mintegy tízezer presbiterének, hogy mindenki, megszabott rendszerességgel, egy lejjel támogassa a szórványgyülekezeteket, illetve az elárvult templomok karbantartását – foglalta össze a konferencia döntését Pályi József, az egyházkerületi presbitériumi szövetség elnöke.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
Szórványgyülekezetekkel ismerkedtek
Idén az Algyógyi Ifjúsági Központban tartja rendes évi konferenciáját az Erdélyi Református presbiteri szövetség.
– Az immár negyedik alkalommal megrendezésre kerülő konferencia egyben táborozás is, igyekszünk olyan helyszínt választani, ahol az egyhetes program alatt lehetőség nyílik az üdülésre, kötetlen együttlétre, beszélgetésre – fogalmazott Pályi József, a presbiteri szövetség kerületi elnöke.
Algyógy azonban nem csupán üdülő jellegével vonzotta a presbitereket. – Három évig a Balaton partján szerveztük meg a konferenciát, amelyre hivatalos volt az egyházkerület minden presbitériuma. Idén azonban a dél-erdélyi Algyógy mellett döntöttünk, mert úgy gondoltuk, itt betekintést nyerhetünk a szórványgyülekezetek életébe – mondta Pályi József. A konferenciákról ugyanis a szórványgyülekezetek képviselői általában hiányoznak. Idén is a Maros megyei, kolozsvári, Küküllő-menti és erdővidéki egyházmegyék küldték el képviselőiket. A presbiteri szövetség elnöke szerint a szórványvidéken a presbitériumok nehezen tudják ellátni feladataikat, hiszen a gyülekezeti tagok egy-egy nagyobb város, vagy község egész területén szétszórva élnek, ráadásul sokan vegyes családokban, így nehéz a kapcsolattartás. Persze a tömbvidék egyházközségei sem mentesek a mindennapi gondoktól, a megmaradás kérdése itt is az összefogáson, tudatos építkezésen múlik. – Jómagam a marosvásárhelyi alsóvárosi gyülekezet tagja vagyok. A városban tíz gyülekezet van, de szinte minden évben 500-600 egyháztagot kísérünk ki a temetőbe. A fogyás tehát nálunk is rohamos – ismertette a marosvásárhelyi gyülekezetek helyzetét Pályi József. Elmondása szerint azonban a helyzet nem olyan fekete, hiszen a fiatal lelkészcsaládok Erdély-szerte, jó példát mutatva vállalják a nagy családot. Szinte mindenhol három vagy ennél több gyermek születik a lelkipásztorok családjában és ez jó példát jelent a gyülekezetek számára is. Van olyan falu, ahol a helybeliek is megbátorodtak, évről-évre több a keresztelő. S azóta a határban fekvő szántóföldek sem hevernek parlagon. A családfők nekiveselkedtek, dolgozzák a földeket, hogy eltarthassák a családot.
A gyülekezetek megtartásában nagy szerep hárul a presbitériumra is, hangsúlyozták az algyógyi konferencia előadói. Imre István Zoltán, mákófalvi lelkipásztor a dinamikus egyház példáját állította hallgatósága elé, Sipos Szabolcs, szászvárosi lelkész az egyházi élet megszervezéséről beszélt, Veress László marosszentkirályi lelkipásztor a gyülekezetépítésről tartott előadást, a tordai Nagy Albert lelkész pedig a presbiterek egyéni felelősségét taglalta.
Dr. Gudor Kund Botond, gyulafehérvári lelkipásztor az egyházkormányzat és -építkezés témájában tartott előadást a konferencia résztvevőinek és el is kísérte őket Magyarigenbe, Boroskrakkóra, Hegyalja vidékére, hogy betekintést nyerjenek a kihalófélben lévő gyülekezetek megmaradásért folytatott küzdelmébe. Az Algyógyon töltött egy hét alatt a presbiterek meglátogatták a piski arborétumot, a szászvárosi református Kun Kollégiumot és vártemplomot, ellátogattak Dévára, Vajdahunaydra, Gyulafehérvárra, Nagyenyedre és Torockóra is. – Az itt tapasztalt élmények arra buzdítottak mindannyiunkat, hogy ne csak tanácskozzunk, hanem konkrét lépést is tegyünk a kihalóban lévő gyülekezetek megsegítésére. Ezért úgy döntöttünk, javasolni fogjuk az Erdélyi Református Egyházkerület mintegy tízezer presbiterének, hogy mindenki, megszabott rendszerességgel, egy lejjel támogassa a szórványgyülekezeteket, illetve az elárvult templomok karbantartását – foglalta össze a konferencia döntését Pályi József, az egyházkerületi presbitériumi szövetség elnöke.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)
2016. május 6.
Hogyan cselezte ki a román hatalom a Mikó visszaszolgáltatását?
kérdezett: Kertész Melinda
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása a törvényértelmezések útvesztője miatt eddig meghiúsult. Veress Emőd ügyvéd elmondja, hogy miért.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügye nemrég visszakerült a restitúciós bizottság elé. Ennek előzménye, hogy a ploiesti-i büntetőbíróság határozatában elismerte, hogy nem áll hatáskörében a tulajdonjog megállapítása, így a kollégium akár a református egyházé is lehet. Emiatt a bírósági döntésben szereplő megjegyzés miatt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága azt a választ adta a hozzá forduló Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy az ügy rendezése érdekében nem merített ki minden jogi lehetőséget Romániában. Így az EREK ismét a restitúciós bizottsághoz fordult. A Mikó ügyét Veress Emőd ügyvéd képviselte a két héttel ezelőtt lezajlott meghallgatáson. Az ügyvédet arról kérdeztük, hogy mért volt fordulópont a restitúciós folyamatban a Mikó ügye, milyen jogértelmezés vezetett a református egyház számára kedvezőtlen döntéshez, és ez a fajta jogértelmezés hogyan befolyásolja a teljes visszaszolgáltatási folyamatot.
- Két héttel ezelőtt a történelmi magyar egyházak bemutatták az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamatot ismertető, úgynevezett Fehér Könyvet, amelyben egyebek mellett a Mikó ügyét is ismertették. Milyen célból készült el ez a kiadvány?
- Veress Emőd: Az egyházi ingatlanrendezés folyamatában eddig nem készült olyan összefoglaló kiadvány, amelyből kiderülne, hogyan is állunk. Sem a pozitív fejleményeket, sem a negatívakat, sem a felmerülő, megoldandó problémákat nem összesítette senki. A most elkészült kiadvány ezt a mérleget angol nyelven tartalmazza, éppen azért, hogy olyan rétegeket is tájékoztatni tudjunk az ingatlanrestitúció állásáról, amelyek egyébként nem részesülnek részletes és pontos informálásban. Míg az erdélyi közönség a sajtó révén vagy nagyon sok egyéb csatornán keresztül azért értesül a restitúciós ügyekről, addig a diplomáciai testület tagjai vagy külföldi szakértők már kevésbé jutnak hozzá ezekhez az információkhoz.
- A restitúció akadozik, sőt, lassan az is elmondható, hogy le is állt. Milyen akadályokkal szembesülnek az egyházak a restitúciós procedúra során?
- A restitúció kérdéskörével nagyon sok probléma van. Létezik egyfelől a megengedő, korrekt, összehasonlító jogi szempontból is akár példamutatónak tekinthető, nehezen megszületett jogszabály. Másfelől a jogszabály alkalmazása mindig is nehézkes volt, számos gond merült fel a gyakorlatban. Már első pillanatoktól kezdve alapvető probléma volt, hogy a visszaszolgáltatott ingatlanokat sokszor csak peres úton adták át, a törvényes szabályok automatikus alkalmazása helyett. Ebben a problémakörben újabb fordulópontot jelentett a Mikó-ügy, ugyanis ebben az ügyben a büntetőbíróság értelmezni próbált egy nagyon komoly, összetett polgárjogi kérdést, mégpedig azt, hogy a különféle egyházi szervezetek nevére telekkönyvezett ingatlanokat ma az egyház visszakérheti-e vagy sem, tekintettel arra, hogy ezek az egyházi szervezetek tulajdonképpen az államosítás következtében megszűntek. Noha ezek az egyházi szervezetek már abban a formában, ahogy valamikor léteztek és működtek, nincsenek meg, viszont megvan a megfelelő fölérendelt egyházi szervezet, amelynek tulajdonosként való elismerése korábban nem jelentett problémát. Mindig megállapították, hogy létezik jogfolytonosság. A Mikó-ügy büntetőbírósági megközelítése következtében felmerült, hogy ez így mégsincs rendben, tehát nincs jogfolytonosság, legalábbis az elsőfokú büntetőbírósági határozat szerint. Ezt az alapfokú határozatot végül is másodfokon megváltoztattak, és azt mondták, hogy a büntetőbíróság nem jogosult ezeket a tulajdonjogi problémákat tisztázni. Viszont ennek ellenére az egész restitúciós gyakorlat megváltozott.
Megváltozott olyan szempontból, hogy a restitúciós bizottság a különböző ingatlanokra vonatkozó határozataiban elkezdte visszautasítani ezeket a kéréseket, azzal az indokkal, hogy az a korábbi egyházi struktúra ma már nem létezik, és az egyházak nem bizonyítják a jogfolytonosságot. Ez ismétlődő és alapvető visszautasítási indokká vált. A Mikó-ügyben kimondott határozat után a restitúciós folyamat irányt váltott, olyannyira, hogy ma már ezek a típusú döntések számítanak mindennaposnak. Ez az értelmezés nem helyes. Hogy miért nem helyes, annak nagyon sok oka van.
- Melyek ezek az okok?
- Ahhoz, hogy megnyugtató választ kapjunk erre az egész kérdéskörre, több szempontot kellett elemezni. Elsősorban elemezni kellett ezeknek az egyházi intézményeknek, iskoláknak, öregotthonoknak, bentlakásoknak, könyvtáraknak vagy egyéb intézményeknek a pontos egyházjogi státusát. Ez az egyik nézőpont. A vizsgálatok következtében mind a református, mind a római katolikus egyház esetében arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy ezek az intézmények az egyház szerves részét képezik, az egyházhoz tartozó struktúrák, és egyházi felügyelet alatt működtek. Ezen egyházi kontroll keretei között rendelkezhettek némi autonómiával, – mondjuk egy iskolának volt bizonyos kérdésekben önálló döntési jogköre – de ezek soha nem voltak az egyháztól elkülönülő intézmények. A református egyház estében még jogi személyiségről sem beszélhetünk, hiszen ezeket az egyház rendszeréhez tartozó belső testületként kezelték, és nem volt olyan állami vagy egyházi szabályzás, amely saját jogi személyiséget biztosított volna ezeknek az intézményeknek. Ezek vallási vagy világi célokat ellátó szervezetek voltak, és soha fel sem merült, hogy ezeknek valamilyen elkülönült, önálló, az egyházi szervezettől idegen jellegük lenne. Ez az egyházjogi megközelítés.
A másik megközelítés, amit szintén vizsgálni kellett, az a telekkönyvezés pillanatában hatályos jognak a kérdése. Mivel a 19. század végén, a 20. század elején megszületett telekkönyvi bejegyzésekről van szó, meg kellett nézzük az akkor hatályos magyar jognak a válaszait, és meglepődéssel tapasztaltuk, hogy az egyházi tulajdonjog kérdése éppen a református iskolák kapcsán merült fel. Az akkori magyar állam, bármiféle érdekeltségtől mentesen, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyház a tulajdonos. Egy 1911-es keltezésű, a magyar igazságügyi minisztérium által kiadott hivatalos dokumentumban az áll, hogy a telekkönyvezésben szereplő megnevezés tulajdonképpen az ingatlannak a rendeltetését rögzíti.
A dokumentum emellett azt is kimondta, hogy ha a bejegyzésből világosan kiderül, hogy az az iskola melyik egyházhoz tartozik, akkor annak az egyháznak a tulajdonjoga semmilyen szempontból nincs veszélyeztetve. Tehát a 20. század elején sem merült fel, mint probléma, hogy az egyház tulajdonos vagy nem, minden jel arra mutat, hogy az akkori jogrendszer egyértelműen elismerte az egyház tulajdonjogát. - Hogyan viszonyul a román állam ehhez a jogértelmezéshez?
- A román állam viszonyulásának alakulása időben változott, ez a harmadik kérdés. Az első világháborút lezáró szerződések után a román államnak semmilyen problémája nem volt az iskolák tulajdonjogának elismerését illetően. Ez több szempontból vizsgálható. Azonosítottunk egy olyan ügyet, amely egy református iskola kapcsán a két világháború közötti periódusban zajlott. A szászvárosi református kollégiumról van szó, amelynek az épületében az állam román tannyelvű iskolát szervezett, és a református egyház tulajdonjogi igénnyel lépett fel. Ebből keletkezett egy per, viszont a perben a román állam és a református egyház megállapodtak a per lezárásáról, mégpedig úgy, hogy a református egyháztól a román állam megvásárolta az ingatlant, elismerve eladóként a református egyházkerületet. Ebben a telekkönyvben is a Szászvárosi Református Kollégium, nem pedig a református egyház szerepelt, mégis a tulajdonszerzésre az államnak alkalmas volt az Erdélyi Református Egyházkerülettel szerződést kötnie.
A két világháború közötti periódusban még egy nagyon fontos referenciapontunk van, amelyet a román államnak a magánoktatásról szóló 1925-ös törvénye teremtett meg. Fontos, mert ez a törvény nem ad ezeknek az iskoláknak az alapítótól és a fenntartótól elkülönülő jogi személyiséget. Kimondja, hogy ki hozhat létre magánoktatási intézményt, és gyakorlatilag itt a jogi személy, amely az egyházkerület, létrehozhatott és fenntarthatott magán oktatási intézményeket. Viszont magának az oktatási intézménynek nem volt a két világháború között hatályos román jog alapján saját elkülönült jogi személyisége, amely az egyháztól különválasztaná, és külön vagyonjogi entitásként jelenítené meg. Ez jelenik meg egyébként az akkori tanügyminisztérium által kiadott működési engedélyekben is, hiszen ezeknek az iskoláknak működési engedélyeket adtak ki, és például a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium esetében világosan szerepel, hogy az iskola tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület. Tehát az állam többszörösen, jogszabályok, engedélyek útján elismeri az egyház tulajdonjogát. A román állam későbbi viszonyulása szempontjából is nagyon fontos, hogy az oktatás és annak tartalma fölött teljes kontrollt szerezni kívánó kommunista diktatúra az adott egyházzal szemben foganatosította az államosítást. Ha az egyház megfelelt a tulajdonjog elvonására, a jogban érvényesülő szimmetria alapelve szerint a tulajdonjog visszaszolgáltatására is meg kell, hogy feleljen.
A román állam a rendszerváltás után, a Mikó-ügy előtti időszakban a tulajdonjogi kérdéseket megfelelően kezelte. Megszülettek azok a döntések, amelyek esetében a restitúciós bizottság az egyházak tulajdonjogát elismerte.
Azt is fontos elmondani, hogy ez a telekkönyvezési procedúra nem a római katolikus vagy a református egyházak sajátossága. Ha megvizsgálja valaki Erdélyben az ugyanebben a periódusban telekkönyvezett görög katolikus vagy ortodox ingatlanokat, hasonló típusú telekkönyvi bejegyzéseket fog találni. Ez azért van így, mert ezek az épületek számos esetben az egyház javára történt közadakozásból épültek, az egyház a hívekre támaszkodva hozta létre és működtette az oktatási, szociális vagy egyéb intézményeit. A közadakozás során begyűjtött pénzt tulajdonképpen csak a kijelölt célra lehetett fordítani, és ez a típusú telekkönyvezés azt szolgálta, hogy akár a tulajdonos egyházzal szemben is rögzítse, hogy kizárólag mire szabad azt az ingatlant használni. Ha az került be egy telekkönyvbe, hogy az épület az református kollégium, akkor ebből az következett, hogy csak a kollégiumi oktatás céljaira lehet használni, és nem lehet az ingatlan rendeltetését eltéríteni más célra. Noha az egyház a tulajdonos, nem bír teljes döntési szabadsággal, mert annak az ingatlannak a rendeltetése, célja rögzítve van a telekkönyvben.
Ezen érvrendszer keretében azt is nagyon fontos megjegyezni, hogy ezek az intézmények miért nem léteznek ma is. Azért nincsenek meg ma is, mert a kommunista diktatúra intézkedései következtében megszűntek. Itt nem arról van szó, hogy az egyház önkéntesen visszalépett volna valamilyen feladatától és rábízta volna az államra e feladatok ellátását, hanem arról, hogy diktatórikus, önkényuralmi eszközökkel ezeket a iskolákat vagy egyéb intézményeket megszüntették.
Első pillanattól kezdve kiálltunk emellett az álláspontunk mellett, és amellett is, hogy a Mikó-ügyben a büntetőbíróság nem rendelkezik hatáskörrel a tulajdonjog megállapítására. A büntetőbíróság erre a végén rá is jött, de úgy gondolta, hogy az eljárás a Mikó-ügyben mégsem volt jogszerű. Az Erdélyi Református Egyházkerület szerint a büntetőjogi döntések nem voltak törvényesek. Sajnos a restitúciós bizottság egykori tagjait véglegesen elítélték. Nagyon korlátozottak az eszközök arra, hogy ezen változtatni lehessen. Viszont a tulajdonjogi kérdést most újra tisztázni lehet, jelenleg a Mikó-ügyet a restitúciós bizottság vizsgálja, negatív döntés esetén pedig bírósághoz lehet fordulni. Ha ez a kérdés polgári úton megfelelően tisztázódik, talán a büntetőügyben is lesz lehetőség a perújrafelvételre.
- Hogy zajlott a restitúciós bizottságnál a meghallgatás?
- A restitúciós bizottság ülésén gyakorlatilag az történt, hogy meghallgatták az álláspontunkat, részletesen elmondtuk, hogy miért nem kérdőjelezi meg az egyház tulajdonjogát az adott telekkönyvi bejegyzés. Részletesen ismertettük jogi érveinket. A döntést elhalasztották, mert valószínűleg meg szeretnék ismerni az általunk elmondott érveknek a súlyát, és csak ezt követően döntenek. Annak függvényében, hogy mi lesz ez a döntés, az egyház meg fogja fontolni, hogy mit lép. Ha negatív döntés születik – amire van esély – akkor közigazgatási perben lehetőség van a bíróság előtt is fenntartani és megvédeni az álláspontunkat. Arra, hogy a restitúciós bizottság mikor hoz döntést, nincs határidő, de szerintem a közeljövőben döntés fog születni, hiszen a bizottság rendelkezésére áll minden információ, ami a döntéshez szükséges.
- A Batthyáneum ügyében nemrég elhalasztották a döntést, és a közvélemény egy része a perben részvevő kulturális tárcának a visszaéléseként értelmezte ezt. Mennyire tekinthető tényleges visszaélésnek a kormány részéről?
- Önmagában véve sem pozitív, sem negatív tartalma nincs annak, hogy elhalasztották az ítélethirdetést. Ez mindössze procedurális tény. A Batthyáneum esetében ugyanaz a típusú probléma merül fel, mint a Székely Mikó Kollégium esetében. A telekkönyvi bejegyzés ott a római katolikus csillagvizsgáló és könyvtár nevére szól, és pontosan azt mondta ki – tévesen - a restitúciós bizottság, hogy a római katolikus egyház nem jogosult a visszaigénylésre.
De a római katolikus egyház esetében a kánonjog világosan leírja, hogy ha egy egyházi struktúra megszűnik, akkor a vagyonát a fölérendelt egyházi struktúra veszi át. Ha az államosítás megszüntette a Batthyáneumot, akkor a fölérendelt egyházi szervezeti struktúra, jelen esetben a római katolikus érsekség igenis jogosult a restitúcióra. A kánonjog rendelkezéseit a román állami jog is elismeri.
Vagyis el kellene ismernie, ha jóhiszeműen közelítené meg a kérdést. Viszont a törvény végrehajtása során most már a restitúció megakadályozására alkalmas kiskapuként kezelnek egy sajátos telekkönyvezési módot.
A restitúciós jogszabályok értelmezésének szerintem egyetlenegy alapelven kellene nyugodnia, mégpedig a jogszabály reparatív, kárpótló jellegén. Valamennyi restitúcióról szóló jogszabály kifejezetten rögzíti, hogy az államosítás visszaélés volt, és ez az értelmezésnek az irányát is meg kellene, hogy szabja. Ha restitúciós szabályozást értelmezünk, akkor szerintem annak a javára kell értelmezni, akivel szemben az állam valamikor elkövetett egy törvénytelenséget és most próbálja azt kiigazítani. Jelenleg a restitúciós folyamat megtorpant. Reméljük, hogy sikerül a felmerült problémákat megfelelően tisztázni ,és sikerül az egyházi ingatlanrendezés folyamatát felgyorsítani. De nagyon sok, túl sok a valódi, erős jogállamokat nem jellemző bizonytalanság.
Transindex.ro
kérdezett: Kertész Melinda
A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása a törvényértelmezések útvesztője miatt eddig meghiúsult. Veress Emőd ügyvéd elmondja, hogy miért.
A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatásának ügye nemrég visszakerült a restitúciós bizottság elé. Ennek előzménye, hogy a ploiesti-i büntetőbíróság határozatában elismerte, hogy nem áll hatáskörében a tulajdonjog megállapítása, így a kollégium akár a református egyházé is lehet. Emiatt a bírósági döntésben szereplő megjegyzés miatt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága azt a választ adta a hozzá forduló Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy az ügy rendezése érdekében nem merített ki minden jogi lehetőséget Romániában. Így az EREK ismét a restitúciós bizottsághoz fordult. A Mikó ügyét Veress Emőd ügyvéd képviselte a két héttel ezelőtt lezajlott meghallgatáson. Az ügyvédet arról kérdeztük, hogy mért volt fordulópont a restitúciós folyamatban a Mikó ügye, milyen jogértelmezés vezetett a református egyház számára kedvezőtlen döntéshez, és ez a fajta jogértelmezés hogyan befolyásolja a teljes visszaszolgáltatási folyamatot.
- Két héttel ezelőtt a történelmi magyar egyházak bemutatták az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamatot ismertető, úgynevezett Fehér Könyvet, amelyben egyebek mellett a Mikó ügyét is ismertették. Milyen célból készült el ez a kiadvány?
- Veress Emőd: Az egyházi ingatlanrendezés folyamatában eddig nem készült olyan összefoglaló kiadvány, amelyből kiderülne, hogyan is állunk. Sem a pozitív fejleményeket, sem a negatívakat, sem a felmerülő, megoldandó problémákat nem összesítette senki. A most elkészült kiadvány ezt a mérleget angol nyelven tartalmazza, éppen azért, hogy olyan rétegeket is tájékoztatni tudjunk az ingatlanrestitúció állásáról, amelyek egyébként nem részesülnek részletes és pontos informálásban. Míg az erdélyi közönség a sajtó révén vagy nagyon sok egyéb csatornán keresztül azért értesül a restitúciós ügyekről, addig a diplomáciai testület tagjai vagy külföldi szakértők már kevésbé jutnak hozzá ezekhez az információkhoz.
- A restitúció akadozik, sőt, lassan az is elmondható, hogy le is állt. Milyen akadályokkal szembesülnek az egyházak a restitúciós procedúra során?
- A restitúció kérdéskörével nagyon sok probléma van. Létezik egyfelől a megengedő, korrekt, összehasonlító jogi szempontból is akár példamutatónak tekinthető, nehezen megszületett jogszabály. Másfelől a jogszabály alkalmazása mindig is nehézkes volt, számos gond merült fel a gyakorlatban. Már első pillanatoktól kezdve alapvető probléma volt, hogy a visszaszolgáltatott ingatlanokat sokszor csak peres úton adták át, a törvényes szabályok automatikus alkalmazása helyett. Ebben a problémakörben újabb fordulópontot jelentett a Mikó-ügy, ugyanis ebben az ügyben a büntetőbíróság értelmezni próbált egy nagyon komoly, összetett polgárjogi kérdést, mégpedig azt, hogy a különféle egyházi szervezetek nevére telekkönyvezett ingatlanokat ma az egyház visszakérheti-e vagy sem, tekintettel arra, hogy ezek az egyházi szervezetek tulajdonképpen az államosítás következtében megszűntek. Noha ezek az egyházi szervezetek már abban a formában, ahogy valamikor léteztek és működtek, nincsenek meg, viszont megvan a megfelelő fölérendelt egyházi szervezet, amelynek tulajdonosként való elismerése korábban nem jelentett problémát. Mindig megállapították, hogy létezik jogfolytonosság. A Mikó-ügy büntetőbírósági megközelítése következtében felmerült, hogy ez így mégsincs rendben, tehát nincs jogfolytonosság, legalábbis az elsőfokú büntetőbírósági határozat szerint. Ezt az alapfokú határozatot végül is másodfokon megváltoztattak, és azt mondták, hogy a büntetőbíróság nem jogosult ezeket a tulajdonjogi problémákat tisztázni. Viszont ennek ellenére az egész restitúciós gyakorlat megváltozott.
Megváltozott olyan szempontból, hogy a restitúciós bizottság a különböző ingatlanokra vonatkozó határozataiban elkezdte visszautasítani ezeket a kéréseket, azzal az indokkal, hogy az a korábbi egyházi struktúra ma már nem létezik, és az egyházak nem bizonyítják a jogfolytonosságot. Ez ismétlődő és alapvető visszautasítási indokká vált. A Mikó-ügyben kimondott határozat után a restitúciós folyamat irányt váltott, olyannyira, hogy ma már ezek a típusú döntések számítanak mindennaposnak. Ez az értelmezés nem helyes. Hogy miért nem helyes, annak nagyon sok oka van.
- Melyek ezek az okok?
- Ahhoz, hogy megnyugtató választ kapjunk erre az egész kérdéskörre, több szempontot kellett elemezni. Elsősorban elemezni kellett ezeknek az egyházi intézményeknek, iskoláknak, öregotthonoknak, bentlakásoknak, könyvtáraknak vagy egyéb intézményeknek a pontos egyházjogi státusát. Ez az egyik nézőpont. A vizsgálatok következtében mind a református, mind a római katolikus egyház esetében arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy ezek az intézmények az egyház szerves részét képezik, az egyházhoz tartozó struktúrák, és egyházi felügyelet alatt működtek. Ezen egyházi kontroll keretei között rendelkezhettek némi autonómiával, – mondjuk egy iskolának volt bizonyos kérdésekben önálló döntési jogköre – de ezek soha nem voltak az egyháztól elkülönülő intézmények. A református egyház estében még jogi személyiségről sem beszélhetünk, hiszen ezeket az egyház rendszeréhez tartozó belső testületként kezelték, és nem volt olyan állami vagy egyházi szabályzás, amely saját jogi személyiséget biztosított volna ezeknek az intézményeknek. Ezek vallási vagy világi célokat ellátó szervezetek voltak, és soha fel sem merült, hogy ezeknek valamilyen elkülönült, önálló, az egyházi szervezettől idegen jellegük lenne. Ez az egyházjogi megközelítés.
A másik megközelítés, amit szintén vizsgálni kellett, az a telekkönyvezés pillanatában hatályos jognak a kérdése. Mivel a 19. század végén, a 20. század elején megszületett telekkönyvi bejegyzésekről van szó, meg kellett nézzük az akkor hatályos magyar jognak a válaszait, és meglepődéssel tapasztaltuk, hogy az egyházi tulajdonjog kérdése éppen a református iskolák kapcsán merült fel. Az akkori magyar állam, bármiféle érdekeltségtől mentesen, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az egyház a tulajdonos. Egy 1911-es keltezésű, a magyar igazságügyi minisztérium által kiadott hivatalos dokumentumban az áll, hogy a telekkönyvezésben szereplő megnevezés tulajdonképpen az ingatlannak a rendeltetését rögzíti.
A dokumentum emellett azt is kimondta, hogy ha a bejegyzésből világosan kiderül, hogy az az iskola melyik egyházhoz tartozik, akkor annak az egyháznak a tulajdonjoga semmilyen szempontból nincs veszélyeztetve. Tehát a 20. század elején sem merült fel, mint probléma, hogy az egyház tulajdonos vagy nem, minden jel arra mutat, hogy az akkori jogrendszer egyértelműen elismerte az egyház tulajdonjogát. - Hogyan viszonyul a román állam ehhez a jogértelmezéshez?
- A román állam viszonyulásának alakulása időben változott, ez a harmadik kérdés. Az első világháborút lezáró szerződések után a román államnak semmilyen problémája nem volt az iskolák tulajdonjogának elismerését illetően. Ez több szempontból vizsgálható. Azonosítottunk egy olyan ügyet, amely egy református iskola kapcsán a két világháború közötti periódusban zajlott. A szászvárosi református kollégiumról van szó, amelynek az épületében az állam román tannyelvű iskolát szervezett, és a református egyház tulajdonjogi igénnyel lépett fel. Ebből keletkezett egy per, viszont a perben a román állam és a református egyház megállapodtak a per lezárásáról, mégpedig úgy, hogy a református egyháztól a román állam megvásárolta az ingatlant, elismerve eladóként a református egyházkerületet. Ebben a telekkönyvben is a Szászvárosi Református Kollégium, nem pedig a református egyház szerepelt, mégis a tulajdonszerzésre az államnak alkalmas volt az Erdélyi Református Egyházkerülettel szerződést kötnie.
A két világháború közötti periódusban még egy nagyon fontos referenciapontunk van, amelyet a román államnak a magánoktatásról szóló 1925-ös törvénye teremtett meg. Fontos, mert ez a törvény nem ad ezeknek az iskoláknak az alapítótól és a fenntartótól elkülönülő jogi személyiséget. Kimondja, hogy ki hozhat létre magánoktatási intézményt, és gyakorlatilag itt a jogi személy, amely az egyházkerület, létrehozhatott és fenntarthatott magán oktatási intézményeket. Viszont magának az oktatási intézménynek nem volt a két világháború között hatályos román jog alapján saját elkülönült jogi személyisége, amely az egyháztól különválasztaná, és külön vagyonjogi entitásként jelenítené meg. Ez jelenik meg egyébként az akkori tanügyminisztérium által kiadott működési engedélyekben is, hiszen ezeknek az iskoláknak működési engedélyeket adtak ki, és például a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium esetében világosan szerepel, hogy az iskola tulajdonosa az Erdélyi Református Egyházkerület. Tehát az állam többszörösen, jogszabályok, engedélyek útján elismeri az egyház tulajdonjogát. A román állam későbbi viszonyulása szempontjából is nagyon fontos, hogy az oktatás és annak tartalma fölött teljes kontrollt szerezni kívánó kommunista diktatúra az adott egyházzal szemben foganatosította az államosítást. Ha az egyház megfelelt a tulajdonjog elvonására, a jogban érvényesülő szimmetria alapelve szerint a tulajdonjog visszaszolgáltatására is meg kell, hogy feleljen.
A román állam a rendszerváltás után, a Mikó-ügy előtti időszakban a tulajdonjogi kérdéseket megfelelően kezelte. Megszülettek azok a döntések, amelyek esetében a restitúciós bizottság az egyházak tulajdonjogát elismerte.
Azt is fontos elmondani, hogy ez a telekkönyvezési procedúra nem a római katolikus vagy a református egyházak sajátossága. Ha megvizsgálja valaki Erdélyben az ugyanebben a periódusban telekkönyvezett görög katolikus vagy ortodox ingatlanokat, hasonló típusú telekkönyvi bejegyzéseket fog találni. Ez azért van így, mert ezek az épületek számos esetben az egyház javára történt közadakozásból épültek, az egyház a hívekre támaszkodva hozta létre és működtette az oktatási, szociális vagy egyéb intézményeit. A közadakozás során begyűjtött pénzt tulajdonképpen csak a kijelölt célra lehetett fordítani, és ez a típusú telekkönyvezés azt szolgálta, hogy akár a tulajdonos egyházzal szemben is rögzítse, hogy kizárólag mire szabad azt az ingatlant használni. Ha az került be egy telekkönyvbe, hogy az épület az református kollégium, akkor ebből az következett, hogy csak a kollégiumi oktatás céljaira lehet használni, és nem lehet az ingatlan rendeltetését eltéríteni más célra. Noha az egyház a tulajdonos, nem bír teljes döntési szabadsággal, mert annak az ingatlannak a rendeltetése, célja rögzítve van a telekkönyvben.
Ezen érvrendszer keretében azt is nagyon fontos megjegyezni, hogy ezek az intézmények miért nem léteznek ma is. Azért nincsenek meg ma is, mert a kommunista diktatúra intézkedései következtében megszűntek. Itt nem arról van szó, hogy az egyház önkéntesen visszalépett volna valamilyen feladatától és rábízta volna az államra e feladatok ellátását, hanem arról, hogy diktatórikus, önkényuralmi eszközökkel ezeket a iskolákat vagy egyéb intézményeket megszüntették.
Első pillanattól kezdve kiálltunk emellett az álláspontunk mellett, és amellett is, hogy a Mikó-ügyben a büntetőbíróság nem rendelkezik hatáskörrel a tulajdonjog megállapítására. A büntetőbíróság erre a végén rá is jött, de úgy gondolta, hogy az eljárás a Mikó-ügyben mégsem volt jogszerű. Az Erdélyi Református Egyházkerület szerint a büntetőjogi döntések nem voltak törvényesek. Sajnos a restitúciós bizottság egykori tagjait véglegesen elítélték. Nagyon korlátozottak az eszközök arra, hogy ezen változtatni lehessen. Viszont a tulajdonjogi kérdést most újra tisztázni lehet, jelenleg a Mikó-ügyet a restitúciós bizottság vizsgálja, negatív döntés esetén pedig bírósághoz lehet fordulni. Ha ez a kérdés polgári úton megfelelően tisztázódik, talán a büntetőügyben is lesz lehetőség a perújrafelvételre.
- Hogy zajlott a restitúciós bizottságnál a meghallgatás?
- A restitúciós bizottság ülésén gyakorlatilag az történt, hogy meghallgatták az álláspontunkat, részletesen elmondtuk, hogy miért nem kérdőjelezi meg az egyház tulajdonjogát az adott telekkönyvi bejegyzés. Részletesen ismertettük jogi érveinket. A döntést elhalasztották, mert valószínűleg meg szeretnék ismerni az általunk elmondott érveknek a súlyát, és csak ezt követően döntenek. Annak függvényében, hogy mi lesz ez a döntés, az egyház meg fogja fontolni, hogy mit lép. Ha negatív döntés születik – amire van esély – akkor közigazgatási perben lehetőség van a bíróság előtt is fenntartani és megvédeni az álláspontunkat. Arra, hogy a restitúciós bizottság mikor hoz döntést, nincs határidő, de szerintem a közeljövőben döntés fog születni, hiszen a bizottság rendelkezésére áll minden információ, ami a döntéshez szükséges.
- A Batthyáneum ügyében nemrég elhalasztották a döntést, és a közvélemény egy része a perben részvevő kulturális tárcának a visszaéléseként értelmezte ezt. Mennyire tekinthető tényleges visszaélésnek a kormány részéről?
- Önmagában véve sem pozitív, sem negatív tartalma nincs annak, hogy elhalasztották az ítélethirdetést. Ez mindössze procedurális tény. A Batthyáneum esetében ugyanaz a típusú probléma merül fel, mint a Székely Mikó Kollégium esetében. A telekkönyvi bejegyzés ott a római katolikus csillagvizsgáló és könyvtár nevére szól, és pontosan azt mondta ki – tévesen - a restitúciós bizottság, hogy a római katolikus egyház nem jogosult a visszaigénylésre.
De a római katolikus egyház esetében a kánonjog világosan leírja, hogy ha egy egyházi struktúra megszűnik, akkor a vagyonát a fölérendelt egyházi struktúra veszi át. Ha az államosítás megszüntette a Batthyáneumot, akkor a fölérendelt egyházi szervezeti struktúra, jelen esetben a római katolikus érsekség igenis jogosult a restitúcióra. A kánonjog rendelkezéseit a román állami jog is elismeri.
Vagyis el kellene ismernie, ha jóhiszeműen közelítené meg a kérdést. Viszont a törvény végrehajtása során most már a restitúció megakadályozására alkalmas kiskapuként kezelnek egy sajátos telekkönyvezési módot.
A restitúciós jogszabályok értelmezésének szerintem egyetlenegy alapelven kellene nyugodnia, mégpedig a jogszabály reparatív, kárpótló jellegén. Valamennyi restitúcióról szóló jogszabály kifejezetten rögzíti, hogy az államosítás visszaélés volt, és ez az értelmezésnek az irányát is meg kellene, hogy szabja. Ha restitúciós szabályozást értelmezünk, akkor szerintem annak a javára kell értelmezni, akivel szemben az állam valamikor elkövetett egy törvénytelenséget és most próbálja azt kiigazítani. Jelenleg a restitúciós folyamat megtorpant. Reméljük, hogy sikerül a felmerült problémákat megfelelően tisztázni ,és sikerül az egyházi ingatlanrendezés folyamatát felgyorsítani. De nagyon sok, túl sok a valódi, erős jogállamokat nem jellemző bizonytalanság.
Transindex.ro
2016. szeptember 13.
200 évvel ezelőtt halt meg Sipos Pál
Kronológiai sorrendben, az első aranyérmes magyar matematikus, Sipos Pál életpályája komoly hatással volt Marosvásárhely, valamint tudománytörténeti múltunk alakulására. A kitűnő matematikus, filozófus és egyházi szónok 1759. október 16-án született Nagyenyeden. Tanulmányait szülővárosának nagy hírű iskolájában, a Bethlen-kollégiumban végezte. Tehetségére és kitűnő felkészültségére a főurak felfigyeltek, és tanulmányainak befejezése után báró Naláczy József fiának nevelője volt a Szászváros melletti Bábolnán. 1783 októberében még rábízták a szászvárosi Református Kollégium irányítását is. Időrendi sorrendben ő volt ennek az iskolának az első rektora. Tanítványai számára egy Szomor-játék című verses színdarabot írt, amelyet a diákok elő is adtak. 1787- ben megvált a szászvárosi kollégiumtól, mivel a koronaőr gróf Teleki József felkérte, hogy három évig fia nevelője legyen Szirákon. Ez Sipos számára szerencsés fordulat volt, mivel nagyrészt ez tette lehetővé számára, hogy külföldi tanulmányútra menjen. A Bécsben székelő erdélyi udvari kancelláriához folyamodott külföldi útlevélért. Kérvénye szerint Nagyenyeden a teológiát is elvégezte, és ehhez iskolája által kiállított bizonyítványát is mellékelte. Az engedély alapján 1791 őszén beiratkozott az Odera menti Frankfurt teológia fakultására. Nem kell megütköznünk azon, hogy a matematikus Sipos a teológia fakultására iratkozott be, ugyanis az 1786 januárjában kiadott rendelet alapján külföldi tanulmányútra lehetőleg csak azokat engedték, akik teológiai képzésre mentek. Frankfurt után Göttingen következett. Itt szerezte összeköttetéseit kora néhány neves tudósával. Ezek között van A.G. Kaestner (1719-1800), aki később Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss matematikaprofesszora a göttingeni egyetemen, valamint J.E. Bode (1747–1826) jeles német csillagász. Velük leveleket is váltott. E két egyetemen kívül Sipos a bécsi főiskolát is felkereste. Bécsi tartózkodása 1797 közepéig tartott. Ezalatt tanulmányai végzésén és tudományos dolgozatok megírásán kívül Teleki Sámuel Ferenc nevű fiának a nevelését is magára vállalta. Tudományos vizsgálatai a frankfurti egyetemi évek időszakára nyúlnak vissza. Ekkor két munkát is írt, melyek közül az egyik matematikai, a másik pedig a filozófus I. Kant (1724–1804) kozmogóniai elméletével kapcsolatos. Ezek kinyomtatása is foglalkoztatta, emiatt az eredetileg latinul írt dolgozatait németre fordítja. Ezek közül a matematikai, amely az ellipszis kerületének a meghatározására vonatkozik, mely annak idején komoly kutatás tárgya volt, sikert ért el. Dávid Lajos, a jeles Bolyai-kutató véleménye szerint: "Ez az első, eredeti, magyar szerzőtől való matematikai értekezés, amely kora szintvonalán áll". Ezt a munkáját a berlini tudományos akadémia 1795-ben aranyéremmel tüntette ki és közleményeiben nyomtatásban is megjelentette. Sipos ezt az aranyérmét, amely az első akadémiai kitüntetés magyar matematikus részére, sárospataki főiskolai tanársága alatt az ottani kollégiumnak ajándékozta.
1797 őszén Sipos visszatér Erdélybe. Egy ideig báró Kemény Simon gyermekei mellett nevelősködött, majd 1798-tól 1805-ig ismét a szászvárosi kollégium rektorprofesszora. Naláczy József és Bánffy László erdélyi főurak óhajára foglalta el megint régebbi állását, akik fiaikat Szászvároson taníttatták. Ez idő alatt kétszer is meghívták a Marosvásárhelyi református kollégium tanszékére, de főúri patrónusai, és lehet, hogy önakaratából is, ezeket nem fogadta el. Patrónusai megígérték neki, ha Szászvároson mArad, akkor hatékonyan közbenjárnak, hogy üresedéskor az igen jól fizetett tordosi parókiai állást ő kapja meg.
Mint nagyon érdekes, és számunkra igen fontos akkori eseményt érdemes itt megemlítenünk. 1803. november 12- én meghalt csernátoni Vajda Sámuel, a Marosvásárhelyi református kollégium filozófia- és matematikaprofesszora. A kollégium kurátorai 1803. november 21-én kelt levelükben jelentették a tanszék megüresedését, és arra kérték a Kolozsváron székelő református főconsistoriumot, hogy új tanár kinevezésével oldja meg a helyzetet. Ennek a jelentésnek kézhezvétele után, 1803. december 11-én a főconsistorium elrendelte, hogy az akkor bevett szokásokhoz híven a püspök, a kollégiumok elöljárói és tanárai tegyenek javaslatot a kinevezendő új professzor személyére. A huszonhárom javaslattevőnek tíz jelölt között oszlott meg az ajánlata. Általában mindenki három személyt javasolt, értékajánlási sorrendben. A legtöbben, szám szerint huszonketten (a hiányzó egy minden bizonnyal Sipos Pál volt), az első helyen Sipos Pált jelölték. Ez érthető is, mivel ő volt ekkor Magyarország legismertebb matematikai szaktekintélye. Most már harmadszor vetődött fel, hogy Sipos Pál szászvárosi állását Marosvásárhelyi tanszékkel cserélje fel. Sipos után a legtöbben Bolyai Farkast ajánlották. A főconsistorium a beérkezett javaslatokból táblázatot állított össze, és az 1804. január 22-én tartott gyűlésén sor került a választásra is. Mivel Sipos korábban már két alkalommal nem fogadta el a Marosvásárhelyi kollégiumba való meghívását, feltételezhető, hogy ezek után a főconsistorium nem akart olyan határozatot hozni, amelyet Sipos esetleg újra visszautasít. Így a második helyen szereplő Bolyai Farkasra esett a választás. Manapság már csak áldani tudjuk a főconsistorium akkori bölcs döntését. Ugyanis érdemes elgondolkozni az alábbi kérdésen: mi lett volna, ha a bevett szokás szerint, a főconsistorium úgy határoz, hogy a legtöbb javaslatot kapott személyt kéri fel az újonnan létesített matematika-fizika-kémia tanszék professzori állásának elfoglalására, és ezt Sipos most már elfogadja, amint azt egy évvel később meg is tette, nem utasítva el a sárospataki kollégium meghívását? Ugyanis ekkor patrónusai gyerekei már befejezték szászvárosi tanulmányaikat, s emiatt már nem gördítettek akadályokat az elmenetele elé. Ebben az esetben a 29 éves Bolyai Farkas, akinek addig még egyetlen tudományos munkája sem jelent meg nyomtatásban, megmAradt volna továbbra is domáldi mezőgazdásznak. Ismert tény, Bolyai Farkas csak akkor kezdett tudományos problémák kutatásával foglalkozni, miután elfoglalta professzori állását. Ugyanis ezt a professzoroktól már akkoriban is elvárták. És vajon mint mezőgazdász is lángra lobbantotta volna-e fiában azt a szikrát, amely végül is az "új, más világ" megteremtéséhez vezetett? – Nem alaptalan dolog tehát feltételezni, hogy az események ilyen alakulása esetén a magyar tudománytörténeti múltat óriási veszteség éri.
Amint már utaltunk rá, Sipos Pál 1805-ben elfogadja a sárospataki kollégium meghívását, ahol 1810- ig tanít, mivel ekkor üresedett meg a megígért tordosi lelkipásztori állás. Az öt évig tartó sárospataki tartózkodása nem múlt el nyomtalanul sem az ő, sem az iskola éle-tében. Az iskola részére ekkor elkészített matematika tanterve nem csak országos viszonylatban a legjobb, hanem európai mértékkel mérve is egyik legkiválóbb volt. Didaktikai elvei, a klasszikus és a modern új részek kiegyensúlyozott ötvözete, valamint az a felfogása, hogy inkább kevesebbet tanítsunk, de azt alaposan, ma is megállják a helyüket. Közben matematikai kutatásait sem hagyta abba, 1807-ben Pozsonyban egy trigonometriai tárgyú latin nyelvű munkája látott napvilágot.
A földrajzi közelség is közrejátszott abban, hogy Sipos 1806 nyarán megismerkedett a vele egyidős Kazinczy Ferenccel (1759–1831). A szépirodalom hozta őket össze. Kazinczy ráadásul élénken érdeklődött Sipos Pál filozófiai munkái iránt, melyek sajnos, a cenzúra miatt nem jelenhettek meg nyomtatásban. Közöttük nagyon szoros barátság alakult ki. Kazinczy valósággal csodálta Sipos szónoki tehetségét.
Élete utolsó hat esztendejét a Szászvárostól csak néhány kilométerre fekvő Tordoson élte le, mint a helység református lelkipásztora. Többször terveztem, hogy ellátogatok Tordosra, amit néhány évvel ezelőtt meg is tettem. Vonzott az a dél-erdélyi táj, ahol Sipos vendégei között olyan emberek fordultak meg, mint Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor. Tudtam, hogy az eltelt idő miatt keveset találok meg úgy, ahogyan az ezelőtt két évszázaddal volt, a hajdani parókia helyén is a múlt évszázad elején újat építettek, ellenben bizakodást és reménységet sugallt az a tény, hogy most is épségben megvan a XVI. században épült templom. Útbaigazítással sikerült megtalálnom a parókia gondnokát, valamint a presbitert. Segítőkész, kedves emberek. Tudnak magyarul, de érződik, hogy már kissé nehezen beszélik anyanyelvüket. Egyikük szalmakalapja körül meghatottsággal veszem észre a piros-fehér-zöld keskeny kis szalagot. Egy enyhe emelkedő vezet fel a régi, de csodálatos épségben megmAradt templomhoz. Felérve megemlítem, hogy tudtom szerint a templom a XVI. században épült. Igen, igen, feleli az egyik, 1570-ben építették. Kinyitják a máskülönben zárva tartott templomajtót, és örömmel látom, hogy mindenhol példás rend és tisztaság. Megakad a szemem a szószékre felvezető keskeny kis kopott lépcsőn, s akaratlanul is elgondolom, hogy több mint két évszázaddal ezelőtt Sipos is itt ment fel mindig csodálatos prédikációit megtartani. A szószéktől nem messze, a falon felfedezek egy berámázott emléklapot, amit a Kolozsvári filozófiai társaság helyezett el 2009-ben Sipos Pál születésének negyed évezredes évfordulóján, több mint valószínű Benkő Samu kezdeményezésére.
1816 őszén súlyos tífuszjárvány volt Tordoson és környékén. Döbrentei Gábor így ír erről Kazinczynak: "Itt a Vármegyében nagyon sok a beteg … Sipost szeptember 4- én a hideg elé vevé, de kertjébe még kijött velem, ott szőlőt, szilvát, dinnyét szaggatott, én kértem hozatná ki Szászvárosról közös barátunkat dr. Szegedyt, mert fel nem akará venni baját". Végül is betegen maga ment el Szászvárosra, ahol szeptember 15-én este meghalt. Holttestét Tordosra visszavitték, és a legvalószínűbb, hogy a templomot szegélyező területen temették el.
Weszely Tibor
Népújság (Marosvásárhely)
Kronológiai sorrendben, az első aranyérmes magyar matematikus, Sipos Pál életpályája komoly hatással volt Marosvásárhely, valamint tudománytörténeti múltunk alakulására. A kitűnő matematikus, filozófus és egyházi szónok 1759. október 16-án született Nagyenyeden. Tanulmányait szülővárosának nagy hírű iskolájában, a Bethlen-kollégiumban végezte. Tehetségére és kitűnő felkészültségére a főurak felfigyeltek, és tanulmányainak befejezése után báró Naláczy József fiának nevelője volt a Szászváros melletti Bábolnán. 1783 októberében még rábízták a szászvárosi Református Kollégium irányítását is. Időrendi sorrendben ő volt ennek az iskolának az első rektora. Tanítványai számára egy Szomor-játék című verses színdarabot írt, amelyet a diákok elő is adtak. 1787- ben megvált a szászvárosi kollégiumtól, mivel a koronaőr gróf Teleki József felkérte, hogy három évig fia nevelője legyen Szirákon. Ez Sipos számára szerencsés fordulat volt, mivel nagyrészt ez tette lehetővé számára, hogy külföldi tanulmányútra menjen. A Bécsben székelő erdélyi udvari kancelláriához folyamodott külföldi útlevélért. Kérvénye szerint Nagyenyeden a teológiát is elvégezte, és ehhez iskolája által kiállított bizonyítványát is mellékelte. Az engedély alapján 1791 őszén beiratkozott az Odera menti Frankfurt teológia fakultására. Nem kell megütköznünk azon, hogy a matematikus Sipos a teológia fakultására iratkozott be, ugyanis az 1786 januárjában kiadott rendelet alapján külföldi tanulmányútra lehetőleg csak azokat engedték, akik teológiai képzésre mentek. Frankfurt után Göttingen következett. Itt szerezte összeköttetéseit kora néhány neves tudósával. Ezek között van A.G. Kaestner (1719-1800), aki később Bolyai Farkas és Carl Friedrich Gauss matematikaprofesszora a göttingeni egyetemen, valamint J.E. Bode (1747–1826) jeles német csillagász. Velük leveleket is váltott. E két egyetemen kívül Sipos a bécsi főiskolát is felkereste. Bécsi tartózkodása 1797 közepéig tartott. Ezalatt tanulmányai végzésén és tudományos dolgozatok megírásán kívül Teleki Sámuel Ferenc nevű fiának a nevelését is magára vállalta. Tudományos vizsgálatai a frankfurti egyetemi évek időszakára nyúlnak vissza. Ekkor két munkát is írt, melyek közül az egyik matematikai, a másik pedig a filozófus I. Kant (1724–1804) kozmogóniai elméletével kapcsolatos. Ezek kinyomtatása is foglalkoztatta, emiatt az eredetileg latinul írt dolgozatait németre fordítja. Ezek közül a matematikai, amely az ellipszis kerületének a meghatározására vonatkozik, mely annak idején komoly kutatás tárgya volt, sikert ért el. Dávid Lajos, a jeles Bolyai-kutató véleménye szerint: "Ez az első, eredeti, magyar szerzőtől való matematikai értekezés, amely kora szintvonalán áll". Ezt a munkáját a berlini tudományos akadémia 1795-ben aranyéremmel tüntette ki és közleményeiben nyomtatásban is megjelentette. Sipos ezt az aranyérmét, amely az első akadémiai kitüntetés magyar matematikus részére, sárospataki főiskolai tanársága alatt az ottani kollégiumnak ajándékozta.
1797 őszén Sipos visszatér Erdélybe. Egy ideig báró Kemény Simon gyermekei mellett nevelősködött, majd 1798-tól 1805-ig ismét a szászvárosi kollégium rektorprofesszora. Naláczy József és Bánffy László erdélyi főurak óhajára foglalta el megint régebbi állását, akik fiaikat Szászvároson taníttatták. Ez idő alatt kétszer is meghívták a Marosvásárhelyi református kollégium tanszékére, de főúri patrónusai, és lehet, hogy önakaratából is, ezeket nem fogadta el. Patrónusai megígérték neki, ha Szászvároson mArad, akkor hatékonyan közbenjárnak, hogy üresedéskor az igen jól fizetett tordosi parókiai állást ő kapja meg.
Mint nagyon érdekes, és számunkra igen fontos akkori eseményt érdemes itt megemlítenünk. 1803. november 12- én meghalt csernátoni Vajda Sámuel, a Marosvásárhelyi református kollégium filozófia- és matematikaprofesszora. A kollégium kurátorai 1803. november 21-én kelt levelükben jelentették a tanszék megüresedését, és arra kérték a Kolozsváron székelő református főconsistoriumot, hogy új tanár kinevezésével oldja meg a helyzetet. Ennek a jelentésnek kézhezvétele után, 1803. december 11-én a főconsistorium elrendelte, hogy az akkor bevett szokásokhoz híven a püspök, a kollégiumok elöljárói és tanárai tegyenek javaslatot a kinevezendő új professzor személyére. A huszonhárom javaslattevőnek tíz jelölt között oszlott meg az ajánlata. Általában mindenki három személyt javasolt, értékajánlási sorrendben. A legtöbben, szám szerint huszonketten (a hiányzó egy minden bizonnyal Sipos Pál volt), az első helyen Sipos Pált jelölték. Ez érthető is, mivel ő volt ekkor Magyarország legismertebb matematikai szaktekintélye. Most már harmadszor vetődött fel, hogy Sipos Pál szászvárosi állását Marosvásárhelyi tanszékkel cserélje fel. Sipos után a legtöbben Bolyai Farkast ajánlották. A főconsistorium a beérkezett javaslatokból táblázatot állított össze, és az 1804. január 22-én tartott gyűlésén sor került a választásra is. Mivel Sipos korábban már két alkalommal nem fogadta el a Marosvásárhelyi kollégiumba való meghívását, feltételezhető, hogy ezek után a főconsistorium nem akart olyan határozatot hozni, amelyet Sipos esetleg újra visszautasít. Így a második helyen szereplő Bolyai Farkasra esett a választás. Manapság már csak áldani tudjuk a főconsistorium akkori bölcs döntését. Ugyanis érdemes elgondolkozni az alábbi kérdésen: mi lett volna, ha a bevett szokás szerint, a főconsistorium úgy határoz, hogy a legtöbb javaslatot kapott személyt kéri fel az újonnan létesített matematika-fizika-kémia tanszék professzori állásának elfoglalására, és ezt Sipos most már elfogadja, amint azt egy évvel később meg is tette, nem utasítva el a sárospataki kollégium meghívását? Ugyanis ekkor patrónusai gyerekei már befejezték szászvárosi tanulmányaikat, s emiatt már nem gördítettek akadályokat az elmenetele elé. Ebben az esetben a 29 éves Bolyai Farkas, akinek addig még egyetlen tudományos munkája sem jelent meg nyomtatásban, megmAradt volna továbbra is domáldi mezőgazdásznak. Ismert tény, Bolyai Farkas csak akkor kezdett tudományos problémák kutatásával foglalkozni, miután elfoglalta professzori állását. Ugyanis ezt a professzoroktól már akkoriban is elvárták. És vajon mint mezőgazdász is lángra lobbantotta volna-e fiában azt a szikrát, amely végül is az "új, más világ" megteremtéséhez vezetett? – Nem alaptalan dolog tehát feltételezni, hogy az események ilyen alakulása esetén a magyar tudománytörténeti múltat óriási veszteség éri.
Amint már utaltunk rá, Sipos Pál 1805-ben elfogadja a sárospataki kollégium meghívását, ahol 1810- ig tanít, mivel ekkor üresedett meg a megígért tordosi lelkipásztori állás. Az öt évig tartó sárospataki tartózkodása nem múlt el nyomtalanul sem az ő, sem az iskola éle-tében. Az iskola részére ekkor elkészített matematika tanterve nem csak országos viszonylatban a legjobb, hanem európai mértékkel mérve is egyik legkiválóbb volt. Didaktikai elvei, a klasszikus és a modern új részek kiegyensúlyozott ötvözete, valamint az a felfogása, hogy inkább kevesebbet tanítsunk, de azt alaposan, ma is megállják a helyüket. Közben matematikai kutatásait sem hagyta abba, 1807-ben Pozsonyban egy trigonometriai tárgyú latin nyelvű munkája látott napvilágot.
A földrajzi közelség is közrejátszott abban, hogy Sipos 1806 nyarán megismerkedett a vele egyidős Kazinczy Ferenccel (1759–1831). A szépirodalom hozta őket össze. Kazinczy ráadásul élénken érdeklődött Sipos Pál filozófiai munkái iránt, melyek sajnos, a cenzúra miatt nem jelenhettek meg nyomtatásban. Közöttük nagyon szoros barátság alakult ki. Kazinczy valósággal csodálta Sipos szónoki tehetségét.
Élete utolsó hat esztendejét a Szászvárostól csak néhány kilométerre fekvő Tordoson élte le, mint a helység református lelkipásztora. Többször terveztem, hogy ellátogatok Tordosra, amit néhány évvel ezelőtt meg is tettem. Vonzott az a dél-erdélyi táj, ahol Sipos vendégei között olyan emberek fordultak meg, mint Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor. Tudtam, hogy az eltelt idő miatt keveset találok meg úgy, ahogyan az ezelőtt két évszázaddal volt, a hajdani parókia helyén is a múlt évszázad elején újat építettek, ellenben bizakodást és reménységet sugallt az a tény, hogy most is épségben megvan a XVI. században épült templom. Útbaigazítással sikerült megtalálnom a parókia gondnokát, valamint a presbitert. Segítőkész, kedves emberek. Tudnak magyarul, de érződik, hogy már kissé nehezen beszélik anyanyelvüket. Egyikük szalmakalapja körül meghatottsággal veszem észre a piros-fehér-zöld keskeny kis szalagot. Egy enyhe emelkedő vezet fel a régi, de csodálatos épségben megmAradt templomhoz. Felérve megemlítem, hogy tudtom szerint a templom a XVI. században épült. Igen, igen, feleli az egyik, 1570-ben építették. Kinyitják a máskülönben zárva tartott templomajtót, és örömmel látom, hogy mindenhol példás rend és tisztaság. Megakad a szemem a szószékre felvezető keskeny kis kopott lépcsőn, s akaratlanul is elgondolom, hogy több mint két évszázaddal ezelőtt Sipos is itt ment fel mindig csodálatos prédikációit megtartani. A szószéktől nem messze, a falon felfedezek egy berámázott emléklapot, amit a Kolozsvári filozófiai társaság helyezett el 2009-ben Sipos Pál születésének negyed évezredes évfordulóján, több mint valószínű Benkő Samu kezdeményezésére.
1816 őszén súlyos tífuszjárvány volt Tordoson és környékén. Döbrentei Gábor így ír erről Kazinczynak: "Itt a Vármegyében nagyon sok a beteg … Sipost szeptember 4- én a hideg elé vevé, de kertjébe még kijött velem, ott szőlőt, szilvát, dinnyét szaggatott, én kértem hozatná ki Szászvárosról közös barátunkat dr. Szegedyt, mert fel nem akará venni baját". Végül is betegen maga ment el Szászvárosra, ahol szeptember 15-én este meghalt. Holttestét Tordosra visszavitték, és a legvalószínűbb, hogy a templomot szegélyező területen temették el.
Weszely Tibor
Népújság (Marosvásárhely)