Szent Iván-éj Csíkszeredában
Színházi előadással, kiállításmegnyitóval és koncertekkel zajlott hétvégén Csíkszeredában a harmadik alkalommal megrendezett Múzeumok Éjszakája, amely hajnali két órakor ért véget, és mintegy 1780 látogatót regisztráltak a szervezők.
A házigazdák – más múzeumok hasonló rendezvényeitől eltérően – erre a napra, Szent Iván napjára szervezték a rendezvényt, a hosszú nyári nappalok miatt, ráadásul a hűvös klímájú Csíkban ez a hónap kedvez leginkább az ilyen eseményeknek.
Az olyan délutáni gyermekprogramok mellett, mint az arcfestés vagy könyvkötés, illetve a pólófestés, négy órától ingyenesen látogatható volt a Csíki Székely Múzeum legújabb állandó kiállítása, A Mikó Vár története.
Este hat órától a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum ötéves erdélyi terepmunkájának fotóiból álló Erdély virágai című fotókiállítást a kiállító intézmény főigazgató-helyettese, dr. Bereczki Ibolya, valamint Vass Erika néprajzkutató – muzeológus és házigazdaként Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója nyitotta meg a múzeum Kossuth utcai galériájában.
Este nyolc órától a Nagy Imre Képtárban a Kolozsvári Állami Magyar Színház Visky András Megöltem az anyámat című művét láthatta a nagyérdemű Albert Csilla és Dimény Áron színművészek tolmácsolásában, akik egyben rendezői és előadói is a kamaraelőadásnak. Ugyanitt reggel kilenctől Zsögödi Nagy Imre életműkiállítása is megtekinthető volt, este hat órától pedig a csíkszeredai képzőművészeti élet kialakulásáról láthattak előadást az érdeklődők. Este a progresszív zenét játszó Inocsényka együttes lépett fel, majd utána a magyarországi alternatív újhullám-zene legendás alakját, Müller Péter Sziámit hallhatta-láthatta a közönség, aki Takáts Eszter zenekarával közösen létrehozott Catsandoxszal lépett fel a múzeum belső udvarán, ahol ideiglenesen sörsátrak alatt olthatta szomját a közönség.
A rendezvényt éjszakai filmvetítés zárta: a Trčs Courts Filmfesztivál anyagából készült válogatást vetítették le. A fesztivál egyébként több várossal párhuzamosan, igen nagy sikerrel még májusban lezajlott Csíkszeredában is.
Horváth Szekeres István. Új Magyar Szó (Bukarest)

Magyar tájház-szemle: határon innen és túl
Újfajta együttműködés körvonalai rajzolódnak a magyarországi és hazai néprajzos-muzeológusok kisszámú szakmai közösségei között. Az éppen tízéves jubileumát ünneplő Magyarországi Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös szervezésében kétnapos tájház-konferenciát tartottak a Kriza társaság Mikes-utcai székházában, március 8–9. között. Az előadásokat egy huszonkét tablóból álló fotókiállítás is kiegészítette, amely a szentendrei skanzenben újonnan felépülő erdélyi tájegység előzetese is egyben. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (SZNM) új vállalkozása egy erdélyi kollégákkal megvalósított, ötéves kutatási projekten alapszik, melynek pillanatképeit ezúttal a kolozsvári közönség is megtekinthette.
A kiállítás megnyitóján T. Bereczki Ibolya, az SZNM főigazgató-helyettese hangsúlyozta: csak olyan épületek kerülnek elköltöztetésre, amelyek eredeti helyükön már nem maradnának meg, és olyan tárgyakat vásárolnak meg, amelyek helyi múzeumban is megtalálhatók.
Az előadásoknak és vitáknak helyet adó szakmai találkozó egy tető alá hozta olyan nagy múltú intézmények képviselőit is, mint a bázisként működő szentendrei skanzen, a nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vagy a kolozsvári néprajzi múzeum; de számtalan kevésbé ismert múzeum/tájház vagy fiatal kezdeményezés is bemutatkozhatott, úgy mint a Kallós Zoltán-féle válaszúti múzeum, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum, vagy olyan, döntően önfinanszírozású kisintézmények, mint a kalotaszegi Méra, a peremvidéken található Tordaszentlászló, a bihar megyei Várasfenes, az érmelléki Gálospetri és Szalacs, vagy a Hargita megyei Máréfalva tájházai, Nyisztor Tinka pusztinai kísérletei, vagy éppen a dél-alföldi Endrődi Tájház.
A konferencián díjátadásra is sor került: a tavalyi Europa Nostra Nagydíjas Kovács Piroska, máréfalvai nyugdíjazott pedagógus és néprajzi gyűjtőnek a KJNT díszoklevelét ítélték oda, amely „Daczó pátert” követően az intézmény történetében második alkalommal került kiosztásra.
Néhány bevezető/áttekintő vagy elméletibb igényű előadás mellett a prezentációk többsége a tájházak és gyűjteményeik bemutatására és szakmai tapasztalataik megosztására fektette a hangsúlyt.
Még ha Magdó János kolozsvári magyar főkonzul abbéli reménye kissé elrugaszkodott volt is, miszerint a tájházaknak az elvándorlást fékező, magyarságmegtartó szerepe lenne, de az intézmények helyi közösséggel fenntartott szoros kapcsolatát és az identitás erősítésében betöltött funkcióját több előadó is nyomatékosította, és megfogalmazott céljaik részeként emlegették. Szonda István, az Endrődi Tájház vezetője a megismertetés mellett egyfajta népnevelői szándékkal a fiatal generációval fenntartott kapcsolat elsődlegességét is kiemelte.
A lokális közösség, de egyáltalán a látogatóknak e tájházak életébe való bevonása magában hordozza azt a kényes kérdést is, ami a szakmai szempontok és látogatói igények gyakran össze nem egyeztethetőségére figyelmeztetnek. Az előadásokból világosan kitűnt: az egyre kiterjedtebb intézményi hálóval bíró tájházak turizmussal való összefonódottsága komoly kihívások elé állíthatja a szakmát.
Furu Árpád népi építészettel is foglalkozó műemlékvédelmi szakmérnök összegző gondolatát idézve, miszerint a nagy energia-befektetés mellett profitot sohasem fogunk termelni, hanem sikeres pályázatok útján esetleg az önfenntartás lehetséges, könnyen beláthatók a szakma függetlenségével kapcsolatos aggályok. Eugen Vaida, a Nagyszebenből érkezett szakember megfogalmazása szerint a „szép bolondjai” ők.
De akár az esetleges megalkuvás, akár a szakmai irányítás hiánya felől közelítjük a kérdést, mind a Maros megyei tájházak helyzetét összegző néprajzkutató, Vajda András által használt „post-múzeum” fogalma, mind a Pozsony Ferenc akadémikus által levont következtetések, jelezvén az erdélyi tájházak statikusságát, túlzsúfoltságát és tárgykatalógusok hiányát: meglehetősen elmarasztalóak voltak.
További feladat elé állítva a muzeológia és népi építészet szakértőit, Furu Árpád a hitelességnek az örökségvédelemben betöltött fontos szerepét hangsúlyozta. A restaurálás akkor igazán sikeres, ha az eredeti funkciót fenn tudjuk tartani, márpedig a népi kultúra gyökeresen átalakult, az egykori lakóházakhoz kapcsolódó életmód többnyire már nem lelhető fel − jegyezte meg az építész.
Több előadótól elhangzott azon észrevétel, miszerint gyakran ellentmondásba kerül e letűnt korok paraszti értékeinek megőrzésére tett kísérlet és a helyi közösség szégyene, saját hagyományos értékeiket az elmaradottsággal kapcsolván össze. Ennek egyik legszélsőségesebb esetéről talán Nyisztor Tinka néprajzkutató számolt be, aki a moldvai csángók azon erős beidegződéseit említette példaként, mely szerint magyarországi utazásaikkor egymás között is csak fokozatosan váltanak a magyar nyelvre. Szülőfalujában, a pusztinai magyarok között végzett identitásőrző törekvéseit sem az iskola, sem az egyház nem támogatja − számolt be nehézségeiről a néprajzkutató.
Zárszóként a konferencia végén felszólaló Bihari-Horváth László, a hosszúpályi Bődi István Falumúzeum muzeológusát említem, aki a „csoporttöbblet” szociálantropológiai fogalmára támaszkodva, az Európai Területi Társulás (http://egtc.kormany.hu) határokon átnyúló, uniós támogatású együttműködési pályázatát elevenítette fel. A történelmi Bihar vagy Szatmár megyékre kiterjesztve, e projekten keresztül sikeres szakmai együttműködésre nyílna lehetőség magyar és román kollégák bevonásával egyaránt. Pozsony Ferenc akadémikus, a KJNT tiszteletbeli elnöke bár emlékeztetett az évek óta tartó leépítések miatti szakemberhiányra, de készséggel fogadta a kooperációs szándékot és az ötlettel való egyetértésének adott hangot.
Noha számos eredményről és ígéretes kezdeményezésről is beszámoltak az előadók, a kidomborított problémák a kritikai szellem elevenségét is tanusítják, melyek mintegy kiindulópontként szolgálhatnak majd egy szakmaibb út kitaposásához. A közös szervezésű konferencia azt is megmutatta, hogy ebben az útkeresésben partnerségre is számíthatunk.
GYŐRI TAMÁS
Szabadság (Kolozsvár),

Magyar tájházak Erdélyben
Számbavétel, megőrzés, hasznosítás, együttműködés
Erdély virágai – egy kutatás vándorképei című kiállítás képei között a tartalomhoz illő hangulatban tartották március 8–9-én a Magyar Tájházak Szövetsége (MTSZ) és a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) közös tanácskozását a társaság kolozsvári székhelyén. A Határok nélkül – Magyar tájházak Erdélyben címmel rendezett konferenciát Jakab Albert Zsolt, a Kriza Társaság elnöke nyitotta meg. Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja az együttműködés fontosságát emelte ki, akárcsak Hegedüsné Majnár Márta, az MTSZ ügyvezető elnöke, aki hangsúlyozta, hogy a szervezet a Kárpát-medence valamennyi tájházának érdekeit képviseli. A rendezvényt, amely a Válaszúti Kallós Múzeumba és a mezőségi Feketelak falumúzeumába szervezett szakmai kirándulással zárult, a Nemzeti Együttműködési Alap támogatta. A szervezésben a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum működött közre, amely egy erdélyi épületegyüttes létrehozásán dolgozik. Az erre vonatkozó és erdélyi kutatókkal közösen folyó munkát tükrözte a hangulatos keretet biztosító kiállítás, amelyet T. Bereczki Ibolya főigazgató-helyettes, a Tájház- szövetség elnöke ajánlott a jelenlevők figyelmébe. A konferencián bemutatták és díjazták Kovács Piroska, máréfalvi pedagógust, akit néprajzi gyűjtőmunkájáért 2012-ben Europa Nostra nagydíjjal tüntettek ki.
A rendezvényen előadást tartottak a magyarországi és az erdélyi közismert múzeumok, valamint a kisebb tájházak, gyűjtemények képviselői, amit hozzászólások, kerekasztal-megbeszélések követtek.
– Mi ragadta meg a szakember figyelmét, mit látott követendő példának a magyarországi és erdélyi tájházakról, gyűjteményekről elhangzott bemutató során? – kérdeztem a nyitóelőadását tartó Pozsony Ferenc egyetemi tanártól, akadémikustól, a Kriza János Társaság tiszteletbeli elnökétől?
– Voltaképpen a konferencia az erdélyi és a magyarországi tájházakkal foglalkozó szakemberek, házigazdák találkozója, képzési formája volt, amelynek során feltérképeztük, hogy milyen eredményeket értek el a Kárpát- medencében levő tájházak megalapításával és működtetésével kapcsolatosan és milyen gondokkal kellett és kell megküzdeni. Az előadók feltárták, hogy a XIX. század végétől fokozatosan alakult ki a tájház, amely azt jelenti, hogy egy faluban a saját helyén megőriznek egy régi épületet, és azt lehetőleg az ott élő család társadalmi státusának, etnikumának, életstratégiájának megfelelően rendezik be. Az előadások egy része az erdélyi tájházak mai állapotát rajzolta meg. Tötszegi Tekla kolléganőm egy kalotaszegi, mérai tájház építésének szépségeit és buktatóit vázolta fel, Bereczki Ibolya azt mutatta be, hogy Magyarországon hogyan szervezték rendszerbe a tájházakat, amelyek különböző tulajdonban vannak, magánszemélyek, helyi tanácsok, egyházi intézmények, egyesületek birtokolják, majd működtetésüknek a legjobb változatára kereste a választ.
Furu Árpád mérnök a tájházak építészeti vetületeit elemezte, az épületek megőrzésének szakszerű módját, s azt, hogy miképpen lehet beműködtetni, korszerűsíteni úgy, hogy a posztmodern látogatóknak nemcsak látványt, hanem keretet is jelentsenek. Vajda András a Maros megyei tájházak állapotát vázolta fel. Páll István, a Nyíregyháza melletti Sóstón létesített szabadtéri néprajzi múzeum igazgatója Szatmár megyének a Magyarországhoz tartozó településein létrehozott szabadtéri múzeumokat, tájházakat elemezte, működtetésüknek, az oktatás és a turizmus szolgálatába állításuknak a pozitív példájára helyezve a hangsúlyt. Kinda István a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója a Zabolán létesített tájháznak és a néprajzi múzeumnak a székelyföldi és a moldovai iskolások identitásának az építésében játszott szerepét mutatta be. Szőcs Levente, a Tarisznyás Márton múzeum néprajzosa azt vázolta fel, hogy Gyergyószentmiklós környékén milyen eredményeket értek el a népi építészet, a lakáskultúra, a kézművesség dokumentálásában, múzeumi és tájházas reprezentációjában. Miklós Zoltán, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum igazgatója, néprajzkutatója az Udvarhelyszéken, Sóvidéken, a Küküllők és a Homoród mentén, a Havasalján elért eredményekről tartott nagyon szemléletes előadást a követendő példákra összpontosítva. Csíkból egy kászoni tájháznak az építését, működtetését mutatták be, ami korábbi tárgygyűjtések alapján magánkezdeményezésre alapult.
A második nap magyarországi, erdélyi magyar és román eredményeket osztottak meg a hallgatósággal. Szonda István tájházvezető azt vázolta fel, hogy a Dél-Alföldön hogyan teszik élővé az oktatás, a művelődés és a turizmus keretében, a naptári ünnepek, a népszokások, a népi gasztronómia otthonává a tájházat, hogyan lehelnek életet a már nem lakott házak világába. Kéri Gáspár és felesége azt mondta el, hogy családi kezdeményezésre hogyan alapítottak Biharban az Érmelléken három tájházat Gálaspetriben és Szalacson, s ezekben hogyan mutatják be a középgazda, a jobbágy vagy az uradalmi családok életét, és hogyan próbálják ezt élettel feltölteni, s a gyűjteményeket az erdélyi, partiumi, az európai turisztikai vérkeringésbe bekapcsolni. Rövid előadásban mutatta be Boldizsár-Zeyk Zsuzsa a pedagógusok által Tordaszentlászlón alapított múzeumot, tájházat, Vura Ferenc a Fekete-Körös völgyében, Várasfenesen, alapított gyűjteményt. A Bákó megyei Pusztináról érkezett Nyisztor Tinka elmondta, hogy a sajátos, történelmi, gazdasági szerkezetnek köszönhetően sok olyan ház maradt fenn, amelyet csak meg kell őrizni, szakszerűen fel kell leltározni, mivel szinte szabadtéri tájházként festenek, s elmondta: hogyan próbálják a magyar nyelvű helyi vallásosság, hitélet, ünnepek közegévé átalakítani ezeket a házakat. Balázs-Bécsi Gyöngyi a Kallós Zoltán által alapított válaszúti regionális múzeum létrehozását mutatta be, azt hangsúlyozva, hogy a múzeum köré milyen foglalkozásokat, képzéseket szerveztek: kézművesség, szövés, fonás, éneklés, zenélés, táncolás tanítása, s a néphagyományoknak az iskolai, szabadidős átadását hogyan szervezik meg. A tanácskozás külön színfoltja volt a Szebenből érkezett román kolléga, Eugen Vaida, aki megszervezte az erdélyi magángyűjtemények hálózatát (RECOMESPAR) és fölvázolta, hogy milyen programokat szerveznek a tárgyak restaurálására, a marketingre, a turizmus szolgálatába való állítására.
Azt gondolom, hogy hasznos volt ez a magyarországi erdélyi koprodukció, hisz mind a két nagy régióban a számtalan probléma mellett számtalan pozitív példa van, amiből minden résztvevő tanult – foglalta össze a tanácsokozás főbb eseményeit Pozsony Ferenc.
A záró kerekasztal-megbeszélésen a KJNT tiszteletbeli elnöke öt alapvető pontban foglalta össze a gondokat. Az első a tulajdonjog tisztázása, mert általában az intézményes háttérrel rendelkező tájházak működtetésére lehet támogatást nyerni. Építészeti szempontból a tulajdonosnak kötelessége szakemberek bevonásával helyrehozni az épületet, a szakszerű berendezésben pedig néprajzosok, muzeológusok adhatnak tanácsot, s nem szégyen segítséget kérni tőlük. Körvonalazódott az is, hogy nem csupán a tárgyakat kell őrizni, hanem a tárgyak mögötti tudást is, s ezt kell a működtetés során elővarázsolni és átadni a látogatóknak. A tájház így tehet eleget kettős feladatának az identitás megőrzésében játszott szerepének és a turisztikai hasznosítás lehetőségének.
Bár Erdélyben problémát jelent a szakemberhiány, hisz jó néhány nagyváros múzeumának nincs magyar néprajzos szakembere, a konferencián levő nagyszámú fiatal érdeklődő talán ezen az úton fog elindulni.
Megyénkben a megfelelő intézményi háttér és szakemberek hiányában a helyi kezdeményezések mindenféle szakmai támogatás, ellenőrzés nélkül valósultak meg – hangzott el a Hagyományos Kultúra és Művészeti Oktatás Maros Megyei Központját vezető Vajda András bemutatójában. A gyűjtemények minőség szempontjából nagyon változatosak, s pontos leltáruk elkészítését Vajda András a közeljövő legfontosabb feladatának tekinti.
A tanácskozás szakmai kirándulással zárult, Kallós Zoltán Alapítványi Múzeumát Válaszúton maga az alapító, valamint Balázs Bécsi Gyöngyi és Balla Ferenc mutatta be. A látogatók nemcsak a különböző tájegységek népművészetét igazoló gyönyörű darabokat láthatták, a vezetők a folyton gyarapodó raktárakat, s a műtárgyak védelmére használt eljárásokat is ismertették. A feketelaki faluházhoz az elmaradott felső tóvidéki régi házak, gazdasági épületek között vezetett a kátyúkkal tele út, azt az érzést keltve a látgatóban, mintha egy szabadtéri falumúzeum részletei között járna.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Nemzetközi konferencia és tábor Havadtőn
A Pro Havadtő Egyesület sikeres pályázata eredményeként 2014. július 2–12. között a Jeunes en Roumanie (Fiatalok Romániában) nemzetközi önkéntes program keretében 19 belgiumi fiatal vesz részt a régi református temető rehabilitációjában. Az egyesület szervezésében 2013-tól kezdődően 8 kalákára került sor, melynek során kiásták és újraállították az elsüllyedt, kidőlt régi sírköveket, 305 mívesen faragott sírkövet örökítve ezzel az utókorra. Felmérésük szerint további félszáz sírkő vár felállításra, azt követően bozótirtást és ösvénykialakítást végeznek, hogy látogathatóvá tegyék a Kis- Küküllő mente legszebb régi temetőjét.
A tíznapos tábor nyitó délutánján a külföldi vendégek és a helybéliek számára a szervezők önálló konferencia keretében számolnak be a település kulturális értékeiről és a kitűzött célokról. A rendezvényt Varga József, Gyulakuta polgármesterének köszöntő szavai nyitják, majd felolvasásra kerül Sógor Csaba európai parlamenti képviselőnek, a konferencia fővédnökének a rendezvényt méltató levele. A szakmai előadások sorát dr. Vajda András néprajzkutató nyitja, aki a Maros megyei kulturális örökség állapotát ismerteti. Ezt követően Donáth Beáta, a havadtői iskola tanítónője Havadtő monográfiájának előkészületeiről számol be. Dr. Kinda István néprajzkutató Havadtő kulturális értékeit veszi számba, Koncz Emma óvónő, a Pro Havadtő Egyesület elnöke, a hagyományos, népi gyermekvilágot idézi fel. Donáth István közösségszervező, a Pro Havadtő Egyesület alelnöke, a 19. századi temető rehabilitációs programjáról és a tábor munkatervéről beszél.
Az előadásokat követően bemutatkoznak a Jeunes en Roumanie belga csoportjának tagjai, akiket végigvezetnek a 2010- ben felavatott helytörténeti és néprajzi gyűjteményből szervezett kiállításon. A rendezvény hivatalos része a régi temető meglátogatásával ér véget.
Havadtő örökségvédelmi programjának szakmai koordinátora dr. Kinda István néprajzkutató, a Székely Nemzeti Múzeum főmuzeológusa. A 2014. év tevékenységeit Gyulakuta Polgármesteri Hivatala, Maros Megye Tanácsa, a Bethlen Gábor Alap és a Székely Nemzeti Múzeum támogatja. A projektet több neves intézmény – a Kriza János Néprajzi Társaság (Kolozsvár), a Szabadtéri Néprajzi Múzeum (Szentendre) – is támogató figyelemben részesíti. A konferencia napján dr. Kemecsi Lajos, a Néprajzi Múzeum (Budapest) főigazgatója helyszíni szemle során megtekinti Havadtő kiemelt értékű faragott sírköveit.
A Pro Havadtő Egyesület célja, hogy a belga önkéntes csapat tagjaival a helybéli fiatalok is kapcsolatba kerüljenek, a közös munkák során bepillantást nyerjenek egy másik kultúrába, barátságok szövődjenek. Éppen ezért szívesen fogadják a tábor idejére a segítőkész önkénteseket, a nyitó konferenciára érkező érdeklődőket szeretettel várják!
Pro Havadtő Egyesület, Népújság (Marosvásárhely)

Kallós Zoltán életművét mutatják be Szentendrén
Az idén 89 éves Kallós Zoltán népzenekutató, gyűjtő életművét összegző kiállítás nyílik a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban csütörtökön.
A Skanzen főigazgató-helyettese, a kiállítás kurátora az MTI-nek elmondta, hogy az „Indulj el egy úton... Kallós Zoltán" és a „Kamerával a kézben – válogatás Kallós Zoltán erdélyi fotóiból" című tárlatok mellett a mezőségi Válaszút település népzenei és néptánc-táborainak hangulatát is felidézik áprilistól a Tánccsűrben.
Bereczki Ibolya emlékeztetett arra, hogy a Bartók és Kodály mellett a 20. század egyik legnagyobb magyar folklórgyűjtőjeként számon tartott Kallós Erdélyben és Moldvában gyűjtött néprajzi, népzenei anyaga a mai napig páratlan. „Korán felismerte a hagyományos kultúra gyorsuló változását, és életét mintegy küldetésként teljesen a kutatásnak szentelte."
Kallós Zoltán 1926. március 26-án a romániai Válaszúton született és jelenleg is ott él. Kolozsváron szerzett tanítói oklevelet, majd a kolozsvári zeneakadémián tanult. Szerteágazó tevékenysége során szoros barátságot kötött Martin György néptánckutatóval, zenefolkloristával és Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatóval. Együtt járták Erdélyt – főként a Mezőség és Kalotaszeg falvait – táncosok, zenészek, énekesek után kutatva, népzenei és néptánc-felvételeket készítve, filmezve. Gyűjtött és lejegyzett anyagát az Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjához juttatta el. „A hihetetlenül gazdag anyag értékei felé csak lassan fordult figyelem, és a magyarországi kutatók lehetőségeikhez képest csak kis mértékben segíthették kutató munkáját" – mondta el a kurátor.
Bereczki Ibolya felidézte azt is, hogy Kalós Zoltánnak az először 1970-ben kiadott Balladák könyve hozta meg a hírnevet Magyarországon és Romániában egyaránt. A gazdag életút állomásait sorolva Bereczki Ibolya elmondta: a romániai rendszerváltást követően Kallós Zoltán visszakapta a válaszúti kúriát, s a településen 1992-ben létrehozta a nevét viselő alapítványt. A kialakított szórványkollégiumban a mezőségi vegyes lakosú falvak gyermekeinek magyar nyelvű oktatását teremtették meg, az 1990-es évek elejétől a Válaszúton megrendezett népzenei és néptánc táborok pedig széles kör számára nyújtják a hagyomány élményét.
A kurátor rámutatott: a folkloristának meghatározó szerepe volt a magyarországi és a romániai magyar táncházmozgalom megszületésében és kibontakozásában is, mai eredményeiben és megújulásában. Kallós tevékenysége a tárgyak gyűjtésére is kiterjedt – folytatta a bemutatást a főigazgató-helyettes. Diákkorában kezdte el a népművészeti tárgyak gyűjtését, a második világháború előtt összegyűjtött darabok nagy része azonban szétszóródott, amikor a családtól elvették a kúriát. „De a gyűjtés szenvedélye, a tárgyak ismerete és szeretete töretlen maradt, és a mai napig él". Az 1960-as évektől előbb kolozsvári lakása vált gyűjtőhellyé, majd az 1998 óta működő válaszúti múzeum, ahol annak a négy vidéknek – Mezőség, Kalotaszeg, Moldva, Gyimes – a tárgyait őrzik, ahol élt és alkotott, „s a gyűjtemény az ottani románság és a szászok kultúrájának darabjait is őrzi." Napjainkban csaknem 10 ezer néprajzi tárggyal rendelkezik az intézmény, önálló szakkönyvtára van és kutatóközpontként is működik.
A Kossuth-díjas erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő 2014-ben elnyerte a Nemzet Művésze címet.
MTI
Erdély.ma

„A balladás ember” kiállítása a szentendrei Skanzenben
Kallós Zoltán érdeme, hogy Mezőség, Gyimes, Kalotaszeg, valamint Moldva néprajzi és népzenei hagyományai széles rétegek számára váltak ismertté. A Kossuth-díjas erdélyi kutató mintegy 14 ezer dallamot gyűjtött össze, de a táncházmozgalom kialakulásában is jelentős szerepet játszott. Az életművét bemutató tárlat szeptemberig látogatható a Skanzen Galériában – mondta a kiállítás kurátora a Rádió Orienten.
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese szerint Kallós Zoltán legnagyobb érdeme munkásságának komplexitása, amelynek során másfajta attitűddel közeledett a néprajzkutatáshoz. „Nemcsak a gyűjtést tartotta fontosnak, hanem azt is, hogy az anyagot eljuttassa a fiatalokhoz, így biztosítva a generációról generációra való továbbélését” – emelte ki. A kutatónak, akit „balladás embernek” is neveztek mintegy 14 ezer archivált dallama található a Népzenetudományi Intézetben – mondta Bereczki Ibolya.
Kallós Zoltán népzenei érdeklődése és gyűjtőszenvedélye már gyerekkorában kialakult, amely annak köszönhető, hogy általános iskolai tanulmányai során a tanárai arra hívták fel a figyelmét, hogy az otthonról hozott néprajzi ismeretanyaga olyan hatalmas érték, amit gyűjteni érdemes.
Háborúban hallgatnak a múzsák
Átmeneti időszakot jelentett Kallós Zoltán életében a II. világháború időszaka, amikor szülei – hogy megóvják a háború viszontagságaitól – Kolozsvárról Budapestre küldték. 1944-ben az ostrom időszakát Budapesten vészelte át. Besorozták, de végül kalandos körülmények között hazajutott és folytatta tanulmányait Kolozsváron.
Más volt a helyzet, amikor már hivatalos katonai szolgálatát teljesítette Romániában, amit ismertségek szerzésére és néprajzkutatásra fordított. Feladata, hogy összeírja a katonákat, nagy segítséget jelentett az adott tájegységek zenei kultúrájának felderítésében.
A kiállítás részei
Mint azt Bereczki Ibolya elmondta, a tárlat hat nagy vidéket mutat be, ezek közül a négy legfontosabb: Válaszút és a Mezőség, Kalotaszeg, Moldva és Gyimes. Emellett Kallós Zoltán megfordult Biharban, de gyűjtött székelyföldön is. „A legnehezebben elérhető helyeken kutatott leginkább, a Mezőség mellett Moldva jelentett számára meghatározó élményt, a tanítóképző befejeztével is ide helyeztette magát” – mondta a főigazgató-helyettes. Kiemelte: ebben az időszakban végezte legtöbb néprajzi gyűjtését egészen 1956-ig, az ottani magyar iskolák bezárásáig. Kapcsolat a magyar kutatókkal
Kallós Zoltán munkáját hamar felismerték Magyarországon is, amely nagyban köszönhető annak, hogy viszonylag hamar elkezdte eljuttatni hazánkba gyűjteményét. A közös kutatásban az áttörést 1961 hozta meg, amikor is Andrásfalvy Bertalannal és Martin Györggyel elkezdték közös munkájukat. Ennek eredményeként Válaszúton és a Mezőség falvaiban táncokat fotóztak és filmeztek, hanganyagokat rögzítettek.
Bár ebben az időszakban már szinte temették a balladákat, újabb áttörést jelentett 1970, amikor Bukarestben megjelent a Balladák Könyve, amely nagy hatást gyakorolt az értelmiségi rétegre. Innen már csak egy lépés volt az első táncház megszületése.
A Kallós Zoltán Alapítvány
A családi kúria visszaszerzésével 1992-ben megalapította a nevével fémjelzett alapítványt Válaszúton, amelynek célja a mezőségi szórvány magyarság gyerekeinek anyanyelvi és kulturális oktatása bentlakásos rendszerben. „Az induláskor mindössze 4 gyermek tanításával foglalkozó intézménynek ma már több mint száz diákja van, s valóságos komplex kulturális központtá alakult” – emelte ki Bereczki Ibolya.
Készül az Erdélyi tájegység a Skanzenben
Bár már 1998-ban elindult a gyűjtés Erdélyben, támogatás híján csak az utóbbi évben gyorsult fel. Mint azt a főigazgató-helyettes elmondta, már 13 porta épülete és több mint hatezer néprajzi tárgy várja a tájegység felépítését.
„Elsősorban Erdélyt is a kis vagy közepes tájakkal fogjuk bemutatni, nemrég Hunyad megyéből és a Fekete-kőrös völgyéből is vásároltunk épületet, de természetesen lesznek olyanok, amelyeket csak másolatban fogunk felépíteni. Idén a sóvidéki házat bontjuk le Felsősófalván, de kiválasztásra vár a moldvai épület is. Emellett az életformához kapcsolódó gyűjtést szeretnénk még erősíteni ” – mondta Bereczki Ibolya.
Kiemelte: ma már nem elég egy egykori életvilágot bemutatni, hanem a modern technológia eszközeivel a látogatók számára interaktív módon könnyebben befogadhatóvá kell tenni.
Az „Indulj el egy úton…” című, Kallós Zoltán életművét bemutató kiállítás szeptember 13-ig látogatható a Skanzen Galériában.
orientpress.hu -

Néprajzosok szemináriuma Zabolán
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg a Fiatal Néprajzkutatók Szemináriumát a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumban. A táborba a Szilágyságból, Maros-, Udvarhely- és Csíkszékről érkezett néprajz szakosok mellett három háromszéki egyetemista is részt vett. A szemináriumot a zabolai Pro Museum Egyesület és a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete közösen szervezte a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
A szeminárium célja, hogy az egyetemisták megismerhessék a terepmunka módszereit. Múzeumi gyakorlatot végeznek, tárgyakat írnak le, fényképeznek, interjúkat készítenek, kipróbálják mindazt, amit elméletben megtanultak. Ugyanakkor végiglátogatják a székelyföldi, barcasági és moldvai múzeumok néprajzi gyűjteményeit. A szakmai kirándulások alkalmával orbaiszéki népi mesterségeket ismertek meg eredeti környezetükben Kinda István vezetésével. A szemináriumok során egy-egy kiállítást is létrehoznak, idén az Élet a havasi esztenán című tárlat anyagát állították össze. A tematikus kiállítást Szent Illés napján – a zabolai ortodox románság jeles ünnepén –, július 20-án nyitják meg, és két hétig lesz látható a zabolai múzeumban – tudtuk meg a múzeum alapítójától, a szeminárium vezetőjétől, Pozsony Ferenctől.
A tábor egy napját szakmai konferenciának szentelték, összehívták a környéken dolgozó néprajzosokat, művészettörténészeket, történészeket, a fiatalok megtapasztalhatták, hová lehet eljutni a néprajzos szakmával, kapcsolatokat építhettek. Céhes kézművességről, festett templomi faberendezésekről, a mézeskalácsról, népi mesterségekről hangzottak el színvonalas előadások. Ugyanekkor mutatta be Kinda István szerkesztő az Aranykapu – tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére című kötetet (Kriza János Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, 2015).
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megtalálta a helyét múzeumpedagógusként
Az elkövetkező húsz év minden napjára tudna új kihívást nyújtani számára szakmája. Kádár Kincső múzeumpedagógusként teszi vonzóvá a Csíki Székely Múzeum kiállításait, számos programot szervezve próbálja meg eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a múzeum egy poros intézmény, hiszen szerinte ez az információ- és a tudásszerzés zseniális, ingergazdag helye.
Mindenképpen tanítani szeretett volna, ezért választotta a székelyudvarhelyi Benedek Elek Tanítóképzőt középiskolaként, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetem néprajz és antropológia-magyar szakát, a néprajzra úgy gondolva, hogy azt majd tanárként hobbiként műveli egy településen. Kádár Kincső az iskola mellett is rengeteg tevékenységbe bekapcsolódott, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnél tevékenykedett minden nyáron, táborokat, gyerekprogramokat szervezett, diákkörökre járt, újságot szerkesztett, kórusban énekelt.
„Úgy érzem, szakmailag megfogtam az Isten lábát, és sok barátommal, ismerősömmel ellentétben tényleg azt csinálom, amit tanultam. Mindig úgy gondoltam, hogy tanítani szeretnék, de nem feltétlenül iskolában, formális keretek közt. Itt mindazt tudom hasznosítani, amivel foglalkoztam” – meséli lelkesen Kádár Kincső, akinek a munkába állása nem nevezhető zökkenőmentesnek. Így emlékezik erre: „Az egyetemnek csúnya vége lett számomra, ugyanis belekerültem az első bolognai rendszerbe, és utolsó év végén közölték velünk, hogy csak az egyik szakra fogunk oklevelet kapni, a másik elveszik. Így elveszítettem a magyar szakomat, maradt a néprajz, azzal próbáltam elhelyezkedni. Sajnos a munkapiacon senkinek nem volt rám szüksége abban az évben. Boldog vagy boldogtalan munkanélkülivé váltam, és valahányszor jártam pecsételtetni, mindig bejöttem a várba, és közöltem, hogy én itt akarok dolgozni. Pár alkalommal a kapunál be is fejeződött a beszélgetés azzal, hogy nincsenek betölthető állások, ez 2008-ban történt, a válság idején.
Aztán addig jöttem, míg sikerült az igazgatóhoz eljuttatnom az önéletrajzomat, és azt mondták, hogy majd értesítenek. A CV-ből kiderült, hogy foglalkoztam vasárnapi iskolával, táborokkal, gyerekprogramokkal. Akkor indult az Egyiptom művészete a fáraók korában kiállítás, és behívtak, hogy hétvégeken tartsunk múzeumpedagógiai foglalkozást négyen. Aztán a kiállítás végére már egyedül maradtam ezen a területen, és az intézmény jóvoltából elkerülhettem a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum képzéseire, előbb elvégeztem a múzeumpedagógiait, majd a kiállításrendezőit. Most már ezeket próbálom minél jobban egybegyúrni.”
Bevallása szerint az első három-négy év nagyon nehéz volt, míg kialakult a menetrend, beletanult a pályázatírásba. „Lassan kezdett kialakulni az évi menetrend, és már nemcsak az alap- vagy időszaki kiállítások mellé szerveztem programokat, hanem gondolkodtam családi napokban, később a kollégák segítségével nyári táborban. Most már három táborunk van. Sorra a kiállításokat is felszereltük múzeumpedagógiai eszközökkel, kezdtük a vártörténetivel, utána a készülő néprajzit már úgy terveztük, hogy helyük legyen az ilyen eszközöknek. Most a várostörténetinél figyelünk arra, hogy már ne csak a gyerekeknek szóljanak, hanem az erre kíváncsi felnőtteknek is az öt érzékszervére hassunk, minél interaktívabb, élményszerűbb legyen a kiállítás” – magyarázza.
Kollégáival terveik között szerepel a székelyföldi múzeumok „összekapcsolása”, hálózatban gondolkodnak, hogy minél több érdekes programmal vonzzák oda az embereket. Nagy lemaradást kell behozni múzeumpedagógiai téren Székelyföldön, hisz például a bostoni múzeumban már a múlt század húszas éveiben megjelentek a múzeumi gyerekprogramok – említette meg. „Megéri a gyerekekbe, az ifjúságba fektetni, most sikerült kialakítani ezt a múzeumpedagógiai foglalkoztató termet a Mikó-várban, és ezzel is fel szeretnénk hívni a székelyföldi múzeumok figyelmét, hogy egy inspiráló kulturális térben gondolkodjanak.”
Ami nagyon sokat jelent Kádár Kincső számára, hogy amit tanult, azt használhatja, „nem egy tőlem idegen dologgal foglalkozom, illetve sokat jelent a gyerekek hozzáállása is, főleg azoké, akik már kinőttek a táborainkból, és visszajárnak önkénteskedni. Annak ajánlom, aki folyamatosan nyitott az új információkra, aki már több mindent kipróbált: cserkészkedett, fesztivált szervezett, gyerekprogramokban részt vett, vasárnapi iskolákban tevékenykedett, táborozott. Az ilyen embereknek a későbbiekben is inspiráló.”
Bár nagyon elfoglalt, hobbiként decembertől rajzolgat, készített is unokaöccsének egy leporellót saját rajzaival illusztrálva. emellett kézműveskedik, és boldog, amiért megtalálta helyét szakmai téren, úgy érzi, ez egy nagy talentum.
Izsák-Székely Judith. Székelyhon.ro

Kallós Zoltán életművét bemutató tárlat nyílik Sepsiszentgyörgyön
A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum közös szervezésében nyílik meg november 11-én, pénteken 17 órakor az „Indulj el egy úton...” Kallós Zoltán című időszakos kiállítás. A tárlat az erdélyi magyar néprajzkutató, népzenegyűjtő életét és munkásságát mutatja be – olvasható a házigazda intézmény, a Székely Nemzeti Múzeum honlapján.
A szervezők felidézik, hogy Kallós Zoltán 1926. március 26-án született a mezőségi Válaszúton, és jelenleg is ott él. Meghatározó szerepe volt a magyarországi és a romániai magyar táncházmozgalom megszületésében és kibontakozásában, mai eredményeiben és megújulásában. Személyes kapcsolatrendszerén keresztül önzetlenül segítette hozzá a népzene, néptánc, népköltészet iránt érdeklődő teljes generációkat a Mezőség, Gyimes, Kalotaszeg és Moldva népéletének megismeréséhez és megéléséhez.
„Kallós Zoltánban Bartók és Kodály mellett a 20. század egyik legnagyobb magyar folklórgyűjtőjét tisztelhetjük. Az általa Erdélyben és Moldvában gyűjtött néprajzi, népzenei anyag a mai napig páratlan. Korán felismerte a hagyományos kultúra gyorsuló változását, és életét mintegy küldetésként teljesen a kutatásnak szentelte. Számos korábbi, rendszerváltás utáni elismerése mellett 2014-ben nyerte el a Nemzet Művésze címet” – összegzik a beharangozóban.
A pénteki ünnepségen Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke köszönti a résztvevőket, a tárlatot Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár nyitja meg. A kiállítást Bereczki Ibolya, a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgató-helyettese mutatja be, házigazda: Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Közreműködik a sepsiszentgyörgyi Heveder zenekar.
Az esemény része a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány szervezésében zajló 28. Népzene- és néptánctalálkozónak. Az est folyamán, 18.20 órától megnyitják Ádám Gyula és Kovács László Attila Oltszakadáti hangulatok című fotókiállítását a Háromszék Táncstúdióban.
Szabadság (Kolozsvár)

Népzene- és néptánctalálkozó zajlik Sepsiszentgyörgyön
Kallós Zoltán életművét összegző kiállítással, oltszakadáti szokásokat bemutató fotótárlattal és a Duna Művészegyüttes előadásával kezdődött pénteken Sepsiszentgyörgyön a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és néptánctalálkozó. Ma a meghívott hagyományőrzők, a házigazdák és vendégegyüttesek mutatkoznak be a hagyományos gálaműsoron, vasárnap a gyermektáncosoké a főszerep.
Kallós Zoltán kutatásainak és nemzetmentő tevékenységének fontosságát emelte ki Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója az Indulj el egy úton... című kiállítás megnyitóján a múzeum Toleranciatermében. Kallós Zoltán életútját, munkásságát Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár ismertette, kiemelve, hogy a Válaszúton született Kallós az erdélyi és a moldvai folklórral nem tankönyvek segítségével ismerkedett, hanem már gyermekfejjel szervesen belenevelődött szülőfaluja, szülőföldje magyar, román és cigány néphagyományaiba. Sorolta fontosabb állomásait: Válaszút, Kolozsvár, Vista, a moldvai Lészped, Gyimes, újból Kolozsvár és újból Válaszút, ahol jelenleg is él. Kallós Zoltán a XX. század egyik legszerencsésebb kezű és legtermékenyebb magyar folklórgyűjtője, aki szervesen folytatta Bartók és Kodály munkásságát – hangsúlyozta Pozsony Ferenc. „Meg tudta szólaltatni az erdélyi és a moldvai falusi embereket, tudásuk legjavát tudta hangszalagra rögzíteni. A Mezőségen, Kalotaszegen, Moldvában és Gyimesben évtizedeken át gyűjtötte a folklór számos műfaját, különösen az énekes és a hangszeres zenét, a népszokásokat, valamint a díszített tárgyakat. (…) Folyamatos szakmai, emberi és morális támogatást, biztatást kapott Kodály Zoltántól, Jagamas Jánostól, Andrásfalvy Bertalantól, Martin Györgytől és Hofer Tamástól, valamint számos más, kiemelkedő magyar művésztől, értelmiségitől.” Kallós Zoltánnak meghatározó szerepe volt az erdélyi és a magyarországi folklorizmus és táncházmozgalom kibontakoztatásában, nemzedékek sorát nevelte a néptánc és a népzenekultúra szeretetére – emelte ki a méltató.
A Kallós-kiállítást a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum állította össze és mutatta be tavaly márciusban Szentendrén, Sepsiszentgyörgyön január közepéig lesz látható. A tárlat történetét Bereczki Ibolya, a skanzen aligazgatója ismertette, aki lapunknak elmondta, a kiállított anyag a pécsi Janus Pannonius Múzeum, a szentendrei szabadtéri múzeum és a válaszúti Kallós Múzeum tulajdona. A Kallós által kutatott négy tájegység egy-egy külön tömböt képvisel anélkül, hogy megbontaná a kiállítás egységét, a viseletek, cseréptárgyak mellett kiemelt helyet kapnak azok a fotók, amelyek Kallós adatközlőit, valamint gyűjtéseinek néprajzos útitársait örökítik meg, és üveg alatti kazettában láthatjuk azt a Loewe Opta típusú magnetofont, amit Kodály Zoltán adott Kallós Zoltánnak, és amely sokáig volt munkaeszköze a néprajzgyűjtőnek.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről, a válaszúti szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott rövid ismertetőt, kiemelve: azon dolgoznak, hogy mindazt a tudást, amit Kallós Zoltán összegyűjtött, átadják minden nemzedéknek, hisz a gyűjtések igazi célja a továbbadás, az értékek továbbéltetése. A tárlatnyitón közreműködött a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes.
Egy másik kiállítótérben, a Háromszék Táncstúdióban a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágából nyújtottak ízelítőt Ádám Gyula és Kovács László Attila fotói, amelyek két oltaszakadáti táborban születtek. A megnyitón Hankó Szilamér jelenlegi pürkereci evangélikus lelkész, aki 2010 és 2013 között szolgált Oltszakadáton, ismertette a száztíz lelkes magyar közösség életét, a képek pedig a helyi mestereket, a húsvéti kakasverőket, a lányok húsvéti megáldását és hétköznapi pillanatokat örökítenek meg.
Este a budapesti Duna Művészegyüttes a Tamási Áron Színházban mutatta be a Juhász Zsolt rendezte Puszták népe című táncszínházi produkciót, amelyben megjelenik a Mezőföld tánckultúrája mellett Magyarország más tájegységein valaha cselédsorban élők táncvilága is somogyi, sárközi, zalai, felvidéki, szatmári falvak és a Hortobágy lakóinak táncai révén. A találkozó első napja táncházzal zárult, ahol az addigi nézők közül is előkerültek a táncoslábúak. Fekete Réka
Háromszék
Erdély.ma

Örök értékeink
Kallós-kiállítással nyílt meg a XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozó
A meghívott vendégek és a házigazdák jóvoltából az elmúlt hétvégén Sepsiszentgyörgy közönsége ismét tiszta forrásból meríthetett és annak tükrében gyönyörködhetett a Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány által szervezett XXVIII. Népzene- és Néptánctalálkozón.
A rendezvény Kallós Zoltán életmű-kiállításának megnyitójával kezdődött, az oltszakadáti szokásokból ízelítőt nyújtó fotótárlat bemutatásával és a Duna Művészegyüttes fellépésével folytatódott. A szombat esti gálaesten hivatásos és műkedvelő táncegyüttesek, valamint hagyományőrzők gyönyörködtették fellépésükkel a nagyérdeműt. Vasárnap pedig a zsenge korosztály érdeklődő tagjait vezették be a kézművesség fortélyaiba, majd a megye több vidékéről összesereglett gyerektáncosok és énekesek mutatták be tudásukat. A rendezvény mindhárom napja táncházzal zárult.
A szépszámú érdeklődőt és vendégeket köszöntő Vargha Mihály, a kiállításnak otthont adó Székely Nemzeti Múzeum igazgatója megnyitó beszédében kiemelte, a Kallós-jelenség és annak hozadéka összegzésére a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkaközössége vállalkozott az elmúlt esztendőben. Nem rejtette véka alá, hogy merész ötletnek tartotta a Kallós Zoltán által bejárt út állomásainak, valamint az ennek során összegyűjtött néprajzi, illetve népzenei anyag hihetetlenül gazdag tárházának egy kiállítás keretei között történő bemutatását, éppen ezért nagy öröm számára, hogy ez végül jól sikerült.
Négy tájegység külön tömbként
A január közepéig látogatható tárlat történetét a szentendrei skanzen aligazgatója, Bereczki Ibolya tárta a jelenlévők elé, kiemelvén, hogy anyagában a Kallós által kutatott négy tájegység külön tömbként jelenik meg. Ugyanakkor Pozsony Ferenccel együtt felhívta a figyelmet a gyűjtő dokumentum- és művészi értéket egyaránt képviselő fotóinak közszemlére helyezett példányaira, melyeken kívül a Kodály Zoltán által neki ajándékozott és munkaeszközként használt Loewe Opta típusú magnetofon is megtekinthető.
A Kallós Alapítvány tevékenységéről és a szórványkollégiumról Balázs-Bécsi Gyöngyi, az alapítvány elnöke tartott tömör ismertetőt. A meghitt és emelkedett hangulatú eseményt a Heveder zenekar, valamint a Háromszék és a Százlábú táncegyüttes közös fellépése zárta.
A Háromszék Táncstúdió előcsarnokában berendezett és a Szeben megyei Oltszakadát szokásvilágát rögzítő fotókiállítás nem csak a találkozó újabb mozzanatát jelentette, hanem színfoltját is. Ennek megnyitóján Hankó Szilamér egykor ott szolgáló evangélikus lelkész elevenítette fel a falu egyedi hagyományait, melyek egy részét Ádám Gyula és Kovács László Attila művészi alkotásai rögzítettek a jelennek és jövőnek.
Teltházas gálák
A budapesti Duna Művészegyüttes Puszták népe című, Juhász Zsolt rendező által megálmodott táncszínházi előadását a Tamási Áron Színház zsúfolásig megtelt termében mutatták be. A darab összeállításában a rendezőt Illyés Gyula azonos című, emlékezéssel átszőtt társadalomrajzi kötete ihlette, melyben a szerző a Magyar-Alföld népének sorsáról és mindennapjairól, vagyis munkájáról, öröméről, bánatáról írt. És hogy ezt a tánc nyelvén miként sikerült megjeleníteni, arról a végén felcsattanó, majd hosszú percekig szűnni nem akaró taps mindent elárult!
Szombat este ugyancsak a Tamási Áron Színházban, teltház előtt tartották meg a gálaestet. Ezen a Duna Művészegyüttes, a Háromszék Táncegyüttes, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és Százlábú, valamint a gyimesfelsőloki Kesice néptáncegyüttesek, továbbá a Csombordról, Magyarpéterfalváról, Magyarbecéből, Szásznagyvesszősről és Dombóról érkező táncosok fellépése szintén fergeteges sikert aratott, melyhez a talpalávalót húzó Heveder és szászcsávási zenekar muzsikája és a fellépő népdalénekesek szárnyaló hangja is nagyban hozzájárult. Amint a bevezetőben már említettük, vasárnap a gyerekeknek szerveztek kézműves-foglalkozásokat, és ők voltak a gálaműsor főszereplői is, melyen sepsiszentgyörgyi, illetve erdőfülei, nagybaconi, illyefalvi, kézdiszentkereszti és vargyasi néptáncegyüttesek szereztek örömet a nagyérdeműnek.
Kicsoda Kallós Zoltán?
A kivételes személyiség életét és munkásságát Pozsony Ferenc akadémikus, néprajzkutató, egyetemi tanár foglalta össze. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy Kallós Zoltán a Kolozs megyei Válaszúton született és él, ahol az általa létrehozott alapítvány segítségével néprajzi múzeumot és szórványkollégiumot működtet. Az elemi osztályokat helyben végezte el, gimnáziumba Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön járt, tanítói diplomát pedig szintén Kolozsváron szerzett 1946-ban. Két éven át a kalotaszegi Magyarvistán, illetve a katonaság után Köbölkúton tanított, és folytatta egyre nagyobb hévvel a már diákkorában megkezdett népzenei és néprajzi gyűjtést.
Később bekapcsolódott a kolozsvári Folklór Intézet munkájába, miközben a Zeneakadémián tanult, majd egy éven át a moldvai magyar faluban, Lészpeden tanított. Itt döbben rá az állam elrománosító politikájára, mely a Kárpátokon túli magyarok addig megőrzött hagyományait is pusztulással fenyegette, ezért megszállottként lát neki a gazdag néprajzi, valamint vokális és hangszeres anyag összegyűjtéséhez. Tevékenységét a napról napra izmosodó diktatúra nem nézte jó szemmel, s mivel a sorozatos figyelmeztetések és fenyegetések ellenére sem volt hajlandó abbahagyni, letartóztatták, elítélték és két évre bebörtönözték.
Ezalatt a hatóságok betiltották a moldvai iskolákban a magyar nyelvű tanítást, így a Gyimesekben telepedett meg, ahol a nyolc év alatt faipari munkásként is dolgozott, hogy a gyűjtést folytathassa. A későbbiekben szabad művészként visszaköltözött Kolozsvárra, és a továbbiakban sem feledkezve meg a moldvai magyarságról, Erdély különböző vidékein, főleg Kalotaszegen és a Mezőségen gyűjtögette a magyar néptánc, dal és költészet még fellelhető gyöngyszemeit. Népszerűvé a Kriterion Kiadónál 1970-ben megjelent Balladák könyve tette, mely egyúttal meghozta számára a szakma elismerését is. Első gyűjteményes kötetét az idők során továbbiak követték, melyekben felbecsülhetetlen értékű anyagot mentett át az utókor számára.
Méltatója szerint a tavasszal 90. életévét betöltő Kallós Zoltán még életében jelképpé vált, hatása pedig messze túlnő folklórgyűjtői munkásságán. Nélküle és Martin György nélkül ugyanis nem lett volna például táncház-mozgalom, s így népzene- és népdalkincsünk sem vált volna széles rétegek kultúrája, valamint mindennapi élete részévé.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Üzenet a frontról – Ferenc tüzér levelei 1914-1918
A Székely Nemzeti Múzeumban 2017. július 28-án, pénteken 18 órától új időszakos kiállítás nyílik Üzenet a frontról – Ferenc tüzér levelei 1914-1918 címmel. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiállítása az első világháború mindennapjait, a harcmezőkön és a hátországban élő erdélyi emberek életét idézi meg egy sajátos történeti forrás, a frontról küldött tábori levelek segítségével. A megnyitó alkalmával bemutatásra kerül dr. Pozsony Ferenc Üzenet a frontról – Ferenc tüzér levelei 1914-1918 című kötete is, amely a Szabadtéri Néprajzi Múzeum kiadásában jelent meg 2016-ban.
A 280, frontról hazaküldött levelet és képeslapot a haza védelme iránt elkötelezett tüzér, az erdélyi Zaboláról származó Pozsony Ferenc (1893-1978) írta. A leveleket a család őrizte meg.
A tudósítások sajátos nyelvezetükkel lefordítják és személyessé teszik a Nagy Háború hétköznapjait és csatáit, és a történelem részesévé teszik a levelek címzettjeit. A távol lévő tüzér kérdései, „otthon járó gondolatai” és aggódása nyomán a családtagok életébe is bepillantást nyerünk.
A családtörténeti adatok megmutatják, hogyan válik Ferenc tüzér „elszenvedőből” a nagyvilágra és a szűkebb hazájára figyelő, hazatérve életét alakítani kívánó személyiséggé. Mindeközben ő maga és az otthon lévők sok szenvedésen és megpróbáltatáson mennek keresztül. A kiállítással „a nagy verekedésnek” a falusi földműves világrendet is végérvényesen megváltoztató szerepét és hatását teszik kézzelfoghatóbbá a látogatók számára.
A kiállítás kurátorai: dr. Bereczki Ibolya (Szabadtéri Néprajzi Múzeum, főigazgató-helyettes) és dr. Pozsony Ferenc (egyetemi tanár, akadémikus). A megnyitón köszöntőt mond Vargha Mihály igazgató, a tárlatot dr. Bartha Elek egyetemi professzor, a Debreceni Egyetem rektorhelyettese nyitja meg. Közreműködik a székelytamásfalvi férfikórus. Vezényel ifj. Tusa János.
A tárlat 2017. október 1-ig látogatható.
A kiállítás támogatói: Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság, Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alap, OTKA K 115873, Pro Museum Egyesület, Zabola. Erdély.ma