Hetvenöt év az igazság útján
Kamaszkorában mindenkinek voltak álmai, amelyek beteljesedési foka egyénenként igen változó. Elvégre a tehetség, a szorgalom, a kitartás és a szerencse dolgában jócskán különbözünk. Azok mondhatják magukat igazán szerencsésnek, akik nemcsak hogy beteljesítették gyermekkori álmaikat, de azok megélése minden nap örömöt nyújt nekik.
A Szabad Európa Rádió – amely egész nap szólt az otthonunkban a legkeményebb Ceauşescu-korszakban – 1983-ban újra és újra hírt adott az Ellenpontok folyóirat szerkesztőinek sorsáról, akikre nem sokkal azelőtt csapott le a hírhedt román titkosrendőrség, a Szekuritáté. És akik halált megvető bátorsággal belefogtak egy szókimondó szamizdatfolyóirat szerkesztésébe, miközben ennél kevesebbért is agyonvertek embereket akkortájt. Tóth Károly Antal nevét – akárcsak feleségéét, Tóth Ilonáét, Szőcs Gézáét és az azóta igen messzire „gurult” Ara-Kovács Attiláét, ők négy alkották a szerkesztőséget – akkor hallottam először.
Történetük szoros összefüggésben volt a magam igen visszafogott és realista kamasz álmával.
Akkor a kommunista rendszer megdönthetetlennek tűnt. Úgy véltük, abban fogunk megöregedni.
Elérhetőnek tűnt viszont az, hogy Magyarországra telepedjünk, még akkor is, ha az 1988-as magyar pártállami döntésnek, miszerint az erdélyi menekülteket nem adják vissza Romániának, még semmilyen jele nem volt. Ebben az időszakban úgy képzeltem a jövőt, hogy Magyarországra költözöm és ott Erdélyért címmel szamizdatfolyóiratot indítok, amely az erdélyi magyarság sorsával és az anyaországi közvélemény e tárgyú történelmi-politikai felvilágosításával foglalkozik majd. Hála az Ifjúsági Magazin levelező rovatában megjelentetett címemnek, igen sok anyaországi levelezőtársra akadtam. Üzeneteikben visszatérő motívum volt, hogy mikor emigráltam Romániába, honnan tudok ilyen jól magyarul, s akkor a románozásról még nem is szóltam. Érzékelhettem, hogy itt egy generáció az alapvető történelmi tények fogalma nélkül nőtt fel, nem tud Trianonról. Ezen a helyzeten akartam javítani a magam eleve szerénynek álmodott eszközeivel.
Az idő átlépett ezen az elképzelésen, 1990 januárjában viszont már felelős szerkesztőségem mellett jelenhetett meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet lapja, a Vétó. Akkor még nem is sejtettem, hogy kamaszkori példaképemet, Tóth Károly Antalt – aki most töltötte be hetvenötödik életévét – valamikor a barátomnak mondhatom. Márpedig így történt, egy másik remek magyar embernek, Takács Ferenc Lászlónak köszönhetően, akit szintén atyai barátomnak mondhatok. Levélkapcsolatunk hamar barátsággá nemesült, ami szép lassan kiterjedt minden családtagunkra.
Nem véletlen, hogy idén eltávozott apám nemrég megjelent kötetének gerincét épp egy Tóth Károly Antal által készített mélyinterjú adja.
Az igazságot kereső
A barátságok között azokat tartom a legtöbbre, amelyek esetében már a harmadik-negyedik beszélgetés alkalmával úgy érzi az ember, mintha hosszú évek óta ismerné a másikat. Ugyanakkor jó érzés, ha az ember felnézhet a másikra. Karcsira nem kevés oka lehet egy nemzetben gondolkodó embernek felnézni, jómagam három erényt említenék ezek közül. Az első az igazság és igazságosság alapértékeinek feltétlen tisztelete. Lehet, hogy a politika világában egy szent cél szentesíthet mocskos eszközöket, akár hazugságot is, de a szellemi életben ez nem így működik. Karcsi azok közül való, akik az igazságot keresik, és ha meglelték, abból nem engednek. Semmi áron.
Bátorság és politikai éleslátás
S ez már átvezet a közvetkező becsülendő erényhez, ami nem más, mint a bátorság. Lehet a következmény üldöztetés, börtön vagy kiközösítés, az igazságnak hangot kell adni – ez a belső parancs jellemezte Karcsi egész életét. Akkor is, amikor az Ellenpontokat szerkesztette, akkor is, amikor a legnagyobb tabut merte megérinteni, cáfolva Nyiszli Miklós Auschwitzcal kapcsolatos tényállításait A tanú című írásában. És akkor is, amikor megírta a jobboldalon is sztárolt íróról, Kertész Imréről szóló szókimondó, a szerzőt reálértékén kezelő, alaposan dokumentált tanulmányát, a Nobelesdit. Majd a Közleményesdit, amiben azt mutatta be, hogy olyan emberek, akik el sem olvasták írását, miként fordultak ellene minden ok és indoklás nélkül egyetlen szempillantás alatt.
Mindez azonban nem érne sokat a harmadik fontos vonás, a politikai éleslátás nélkül.
Karcsi mélyhitű katolikus ember, ugyanakkor ideológiák, dogmák és pártlojalitás által nem kötött, nemzetelvű gondolkodó.
Számára nem az a kérdés, hogy egy adott személyiség, egy adott politikai lépés vagy álláspont megfelel-e valamilyen eszmerendszer kívánalmainak vagy egy adott politikai csoportosulás elvárásainak, hanem az, hogy közelebb viszi-e a nemzetét ahhoz a helyhez, ami több mint ezeréves Kárpát-medencei történelme alapján megilletné nemzetközi szinten, segít-e a magyar létesélyeket optimizálni vagy épp ellenkezőleg, rontja a magyarság pozícióit, sérti érdekeit, mostohábbá teszi kilátásait. S ennek megérzésére kivételes ösztöne van, pontosan látja a jelenségek hátterét. Felismeri a felszín mögötti összefüggéseket, nem ragad le a platóni barlanghasonlatot idézve az árnyékok körvonalainál, hanem a valóság teljességét veszi górcső alá.
A 75. életévét betöltött Tóth Károly Antalnak ezúton kívánok jó egészséget, alkotóerőt a nemzet felemelkedéséért vívott nemes küzdelemben! Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Állandó kiállítás a forradalomról
December 15-én, péntek délben, újabb állandó kiállítás nyílt meg a Nagyváradi Vár-és Várostörténeti Múzeum szervezésében, amely az 1989-es forradalom decemberi eseményeiből mutat be helyi részleteket képekben.
A nagyváradi vár fejedelmi palotájában (B épület, II. emelet, 13-as terem) nyílt meg a Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum szervezésében A forradalom képekben című kiállítás.
A tárlat olyan, november 16 és december 7 között összegyűjtött fotográfiákat mutat be, amelyeket az 1989-es forradalmat megélő és abban részt vevő Bihar megyeiek készítettek a december végi eseményekről. A több mint 100, Nagyváradon és Belényesen készített fekete-fehér felvétel mellett egyedülálló tárgyak is bemutatásra kerültek, mint például egy rádió, amelyen a Copăceanu család hallgatta a Szabad Európa Rádió adásait, vagy az a fényképezőgép, amellyel Dumitru Lazău örökítette meg az eseményeket, és természetesen a korabeli helyi sajtó – a Fáklya, a Crişana – különböző lapszámai is.
A megnyitón Andrea Lupşea, a múzeum igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, akik között jelen voltak a kiállítás létrejöttét személyes tárgyaikkal és emlékeikkel támogatók közül Ioan Degău, Alexandru Niţescu, Antal Marian, Florin Budea, Dumitru Lazău, Dan Copăceanu és Bíró Károly. Jelen voltak továbbá Mircea Bradu író és Gheorghe Bungău ezredes, aki a forradalom idején határőrként szolgált, valamint Vasile Creţ nyugalmazott tábornok, illetve Ligia Mirişan, a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár igazgatója. A fiatal generációt az Emanuil Gojdu Kollégium diákjai képviselték.
A kiállítás a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár és a Crişana napilap támogatásával, valamint a Prima Residence ingatlanfejlesztő cég finanszírozásával valósult meg. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Huszonnyolc év után sincsenek tettesei a marosvásárhelyi gyilkosságoknak
Pontosan huszonnyolc évvel ezelőtt este dördültek el az első lövések Marosvásárhely központjában. Hat halott maradt az előtte is, most is Győzelemnek nevezett téren. A hősi halottak hozzátartozóit, árváit magukra hagyták. A December 21. Egyesület helyi elnöke szerint Araddal és Temesvárral ellentétben Marosvásárhelyen a helyi hatóságok részéről teljes a közöny.
A temesvári „események” már napok óta lázban tartották a lakosságnak azt a részét, amely külföldi tévéadókból, a Szabad Európa Rádióból, vagy ismerőseitől értesült az ottani eseményekről.
Nagyvonalakban mindenkinek volt némi tudomása a dolgokról, ha máshonnan nem is, hát a hivatalos romániai sajtóból, amelyben az ország teljhatalmú ura nyilatkozatokban ítélte el a temesvári huligán (fasiszta, nacionalista, revizionista és más hasonló kedvességekkel megbélyegzett) elemeket, akik külső biztatásra, sőt, felbujtásra az államrend megdöntésére tettek kísérletet
Ennyi már elég is volt az értő embernek, aki megszokta, hogy a „nép legszeretettebb fia, a Kárpátok géniusza” általában hazudik. Közben pedig folytak a temesváriakat elítélő nagygyűlések a város iparvállalataiban, ahol szónokok olvasták fel a pártfőtitkár utasításait, meg a megyei pártbizottság táviratait, amelyekben biztosították a géniuszt, hogy egy emberként...
Másfél hónappal korábban egy fiatal „metalotehnikás” mérnök, Emil Târnăveanu a pártfőtitkár újraválasztása ellen szavazott. Kizárták a pártból, figyelni kezdték az állambiztonságiak, de a példája bizalmat és bátorságot adott az embereknek.
Akik szégyellték, hogy a temesvári „huligánokat” el kellett ítélniük. Egy kicsit ez is vezetett el a december 21-i megmozdulásokhoz. Mondom, egy kicsit, mert ott volt a temesvári példa, a korábbi, ’87-es brassói, a ’77-es Zsil-völgyi megmozdulások, amelyek már rést ütöttek a kommunizmus pajzsán.
Amikor betelt a pohár
Azon a december 21-i csütörtöki napon betelt a pohár. Az embereknek elegük lett a szójás szalámiból, a tej-, hús-, cukor-, olaj és ki tudja még milyen sorokból, az áramkorlátozásból, a jegyre-húszliter-benzinből, az abortusztörvényből és még számtalan sokoldalúan fejlett szocialista vívmányból, s a munkások elindultak a város központja felé.
Az ipari negyedből jöttek, az imatexesek, irások, metalotehnikások és a többi gyár munkásai, amire válaszul a megyei pártbizottság két teherautónyi milicistát és kiskatonát küldött eléjük. Akkor még fegyver nélkül. Ám azt a hömpölygő tömeget már nem lehetett megállítani.
Legfeljebb eltéríteni.
Az Állomás tér környékén eltérültek a kövesdombi utcák felé, hogy nemsokára a Hosszú utcai tömbházak közül bukkanjanak elő, s tömött sorokban menjenek a főtér, a tornyos városháza irányába. A postapalota melletti katonai kordon szétnyílt a tömeg előtt, s az emberek elárasztották a városháza előtti teret.
A katonai kordonnak ez a meghátrálása bátorságot adott az embereknek.
Oszlatás vízágyúkkal
A délután folyamán hol fogyatkozott, hol felduzzadt a tömeg. Időről időre könnyfakasztó gránátokkal, vízágyúkkal próbáltak oszlatni, de már nem sikerült.
Ha el is szaladtak a vízsugarak, meg a fojtó füstfelhők elöl, nemsokára visszatértek az emberek. Estére újabb tömegek érkeztek a térre. Egy szomszédasszonnyal, s annak Daciájával éreztünk annak idején a tüntetésre, hely már nem volt a parkolókban, így aztán a Bălcescu szobor mögött, a járda mellett hagytuk az autót, s az épp ott posztoló Lengyel nevű közismert milicistának szóltunk, mi megyünk egy kicsit tüntetni, vigyázzon egy cseppet az autóra. Ő bólintott, mi meg mentünk a postapalota épülete felé. Nyolc óra körül katonai és rendőrségi (milíciai) kordonok kezdték volna kiszorítani a tömeget a térről, ám ez nem sikerült. Saját tapasztalatomból tudom, hogy a rendőrtisztek sem vették komolyan a felsőbb parancsot. Elszakadtam a postapalota melletti ad-hoc csoportomtól, s valahonnan a katonaszobor mellöl próbáltam visszatérni. Egy milicista őrnagy megállított, hogy nem lehet átmenni a téren, de ugyanő mondta – ha a postapalotához akarok jutni, menjek fel a szülészet felé, kerüljek le a Grand mögé, s a vízügyi igazgatóság kerítése mellett visszajuthatok a postához. Úgy tettem. A vízügyi igazgatóság kerítésén belül kiskatonák álltak. A sötétben is látni lehetett, hogy valósággal reszketnek a félelemtől.
És lőttek az emberekre
Kilenc óra körül a városháza előtti téren lekapcsolták a világítást. Ma sem tudom honnan, de szinte mindenkinek gyertya került a kezébe.
Az emberek biztatták egymást, Libertate! (Szabadságot!), Jos Ceauşescu! (Le Ceauşescuval!), Fără violenţă! (Erőszak nélkül!), zengtek a jelszavak.
A sötétséget kihasználva néhányan betörték a Romarta üzlet vastag üvegből készült ablakait. A különleges anyagból készült üvegtáblák tompa morajjal omlottak le. Kilenc óra körül lövések kezdtek ropogni. A tér fölött nyomjelző lövedékek szálltak át, a háborút csak filmekről ismerő embernek különös érzése támadt.
Nem halálfélelem, inkább a kiszolgáltatottság tehetetlenségének fura érzése kerített hatalmába, miközben a tömeg rohanni kezdett a golyók elől a Hosszú utca irányába. Fel-felnéztem az ég felé, s akkor láttam, hogy a postapalota tetejéről is lőnek, feltehetően a Grand, meg a Romarta tetejéről is, a világító nyomjelző lövedékek pedig valahonnan a városháza elöl szálltak felfele s íveltek a kövesdombi lakótelep irányába. Legalábbis a postapalota mellől így látszott. Később tudtam meg, hogy a közvetlen közelünkben emberek haltak meg.
Hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. Egy az úttest szélén hagyott traktor-utánfutó kerekei mellé hasaltunk le, s amikor a lövöldözés alábbhagyott, egy Budai negyedbeli tömbházlakás konyhájában, néhánnyal többen, mint ahányan oda beférhettek, ismeretlen ismerősök között vártuk ki a háborús állapot megszűntét.
Az új élet reménye
Másnap új élet kezdődött. Legalábbis úgy hittük. Az első magyarázatok szerint akik lőttek – hogy kik, az soha nem derült ki hivatalosan –, nem emberekre, hanem a levegőbe lőttek. Ennek ellentmond, hogy a Romarta üzlet oszlopainak travertin-burkolatán a mai napig látszanak a golyó-ütötte nyomok.
És a szemközti oldalon levő fém-villanyoszlopon is ott volt egy golyó-ütötte lyuk, mellmagasságban. Később a katonai ügyészség úgy látta, a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot. A halálos áldozatokat „állítólag” követelő sortüzekre a helyzet okozta zűrzavarban került sor.
Tény, hogy a sokszor emlegetett, a forradalom áldozatainak emlékműállítására vonatkozó terv megvalósítására máig sem került sor, 28 év után is az akkor készített fakeresztekből összeállított emlékhely áll a Győzelem téren.
Magukra hagyott áldozatok
Hamar Alpár Benjamin, a December 21. Egyesület helyi elnöke a Vásárhelyi Hírlapnak elmondta – a hősi halottak hozzátartozóit, főként árváit teljesen magukra hagyták. Értelmes gyerekek, de saját magukat kell fenntartaniuk, csak egyiküknek sikerült felsőfokú iskolát végeznie. Semmi segítséget nem kaptak és nem kapnak az államtól, annak ellenére, hogy 2014-től van egy erre vonatkozó kormányrendelet, amelyet nem alkalmaznak. Nálunk Marosvásárhelyen nagyon mostohán bánnak a forradalmárokkal. Volt lehetőségem tapasztalni Aradon és Temesváron a helyi hatóságok vezetőinek, prefektusnak és polgármesternek a teljesen normális, segítő szándékú hozzáállását. Itt teljes a nemtörődömség, a semmibevevés, és csak remélni lehet, hogy egyszer megszűnik az egykori forradalmárokat is célkeresztbe állitó nacionalista hullám egyes újságokban – mondta Hamar. A forradalmár-emlékművel kapcsolatban csak reméli, hogy a sok ígérgetés után a harmincadik évfordulóra sikerül méltó emlékművet emelni a hat áldozatnak és a sebesülteknek. Bakó Zoltán / Székelyhon.ro