Virágzó „börtönirodalom”
Az elmúlt három évben csaknem négyszáz könyvet írtak a korrupcióért és egyéb bűncselekményekért elítélt rabok. Az adatokat az igazságügyi minisztérium közölte a börtönfelügyelet által közölt adatokra hivatkozva. A legtöbb könyvet, tízet Dan Voiculescu üzletember és volt politikus írta, akinek 2014 augusztusa óta sikerült tíz, tudományosnak tekintett munkát megjelentetnie. Éveken át a kormányban helyet foglaló volt Konzervatív Párt (PC) alapítóját amiatt ítélték el tíz év letöltendő börtönbüntetésre, mert a piaci árnál 75-ször alacsonyabb áron, törvénytelenül vásárolta meg egy mezőgazdasági kutatóállomás Bukarest melletti, 3,5 hektárnyi telkét, és ezzel 60 millió euróval károsította meg az államot.
A törvények szerint minden tudományos jellegű mű megírásáért egy hónappal hamarabb feltételesen szabadlábra helyezhetik az elítéltet. Az elmúlt hónapokban a sajtó többször cikkezett arról, hogy valójában többnyire kétes hírű tudományos értékű és plágiumgyanús dolgozatokról van szó, amelyeket senki nem ellenőriz. Ez a gyanú merült fel Gigi Becali esetében, aki állítólag a sportújságokból másolt ki szövegrészeket dolgozatához. A vallásosságával gyakran a nyilvánosság előtt kérkedő üzletember, aki a Steaua futballklub tulajdonosa, de a román és az Európai Parlamentben is megfordult honatyaként, egyebek mellett olyan könyveket írt, amelyeknek címe Athosz-hegység az ortodoxia hazája; Steaua és Becali; Becali és a politika. A kezdetek; A megváltó és az irgalmas szeretet.
B. T. Szabadság (Kolozsvár)

Levélben gratulált Orbán Viktor a Szatmárnémeti aranyérmes Simona Pop vívónak
Levélben gratulált Orbán Viktor miniszterelnök Simona Pop Szatmárnémeti vívónak, aki a román női párbajtőrcsapat tagjaként szerzett olimpiai aranyérmet Rióban. A levelet Békefi Annamária Kolozsvári konzul adta át kedden a Szatmárnémeti Csipler Sándor vívócsarnokban.
A rövid, angol nyelvű levében a miniszterelnök gratulált Simona Pop riói sikeréhez, jó egészséget és sok sikert kívánt jövőbeni céljaihoz.
A Szatmárnémeti vívó a magyarság körében is rendkívüli népszerűségre tett szert azzal, hogy a riói éremszerzése után az egyik közösségi portálon magyar és román nyelven köszönte meg szülővárosának az aranyérmet.
Simona Pop a levél átvétele után az MTI-nek magyarul elmondta: rendkívüli megtiszteltetésnek tekinti Orbán Viktor gratuláló levelét.
A magyar nyelvtudására vonatkozó kérdésre elmondta: édesapja magyar volt, és a családban magyarul beszéltek, de iskolai és egyetemi tanulmányait románul végezte.
Az MTI kérdésére azt is elmondta, hogy mivel évekkel ezelőtt a román hadsereg sportegyesületéhez, a Bukaresti Steauához igazolt, eddig nem kérhette a magyar állampolgárságot. „Valószínű, hogy miután visszavonulok és már nem leszek a román hadsereg kötelékében, kérni fogom” – jelentette ki Simona Pop. Hozzátette: a kétnyelvű riói üzenetet egy szatmári magyar újságíró kérésére írta, és mivel magyar újságnak szánta, természetes volt, hogy a magyar szöveg került előre.
MTI
Erdély.ma

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 30. (részletek)
Demény Lajos az új korszak bukaresti magyar elitjét számba vevő, válogatott és vitatható listájáról méltánytalanul hiányzik dr. Laky Dezső egyetemi tanár, az 1921-ben Bukarestben született patológus-immunológus, aki 40 évig volt a Victor Babeş Intézet kutatója, és akit a New-York-i Tudományos Akadémia rendes tagjának választott, s több száz tudományos cikk és tanulmány szerzője. Gazdovits Miklós (szül. 1931) mérnök is megérdemelte volna, hogy megemlékezzenek róla: a hadsereg vezérkari ezredese, távközlési szakember, de ugyanakkor az erdélyi magyar örmények történelmének szakértője volt, aki a közösség felkérésére egy könyvet és számtalan cikket írt.
A bukaresti magyarságnak mindig is voltak és vannak műépítész-szaktekintélyei, ám őket Demény teljesen mellőzte. A Ion Mincu Műépítészeti Egyetemen tanított a Sebestyén testvérpáros, Victor és Gheorghe. Dr. Sebestyén Gheorghe műépítész (1920–?), a fenti intézet végzettje, egy interdiszciplináris csoportot alakított, 1963-ban egyetemi docens lett. 1987-ben jelent meg Egy lap Románia építészetében. A reneszánsz című könyve. Később kivándorolt Németországba. Egy másik építész, dr. Takács Zoltán (1934) egyetemi tanár, négy éven át volt asszisztense az akadémikus Octav Doicescunak, később Cezar Lăzărescu építész csapatában az otopeni-i repülőtér, a Sala Polivalentă csarnok, a kínai követség épülete, a Postăvăria Română szövetgyár stb. tervezésében társszerző. 2002-ben a Románia Csillaga lovagkeresztjével tüntették ki, 2011-ben pedig a Romániai Építészek Rendje az Omnia-díjat adományozta számára.
Demény könyvecskéjében néhány művészt is megemlített: zeneszerzőket és karmestereket: Oláh Tibort, Bács Lajost, Csire Józsefet és Winkler Józsefet, az első három egyetemi tanár is volt, illetve szobrászokat: Balogh Pétert és Kocsis Elődöt és festőket: Balogh Lászlót, Labancz Lászlót és Drócsay Imrét. Ennél természetesen sokkal többen voltak, hisz elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a Képzőművészeti Egyetemen mindig voltak és most is vannak magyar tanárok. Illő megemlítenünk néhány átlagosnál híresebbé vált művészt: Lydia Csató Gasman képzőművészt vagy Kőrössy János és Kerestély Zsolt zeneszerzőt, akkor is, ha ők nem vállaltak szerepet a bukaresti magyar közéletben. A rendkívül tehetséges, de sajnos Romániában gyakorlatilag ismeretlen Lydia Csató Gasman értelmiségi családban született 1925-ben Foksányban, és a bukaresti Képzőművészeti Főiskolán tanult 1949–1953 között, Drócsay évfolyamtársaként. Itthon pártvonalas mozgalmi műveket festett, de már korán, 1961-ben elhagyta Romániát. Rövid izraeli tartózkodás után Franciaországba, majd az Egyesült Államokba költözött, ahol Picasso értelmezései és a Virginiai Egyetemen tartott művészettörténeti előadásai révén vált híressé. 2010-ben hunyt el.
Kőrössy Jánost (1926–2013) az etnodzsessz kezdeményezőjeként, a legértékesebb romániai dzsesszzenészként tartják számon. Bukarestben alapította nemzetközi sikerű együttesét, a Jancsi Körössy Triót, amelyben Johnny Răducanu is játszott. 1969-es nyugati koncertkörútján az Egyesült Államokba disszidált. Emiatt az 1976-ban megjelenő román dzsesszlexikonból a rá vonatkozó cikket egyszerűen kihagyták. 2006-ban, 80. születésnapja alkalmából koncertezett a Román Atheneumban, ekkor vehette át a Kulturális Érdemrend parancsnoki fokozatát.
Kerestély Zsolt (1934) székely származású, a kolozsvári konzervatóriumban végzett; az egyik legismertebb és legtermékenyebb könnyűzeneszerző, háromszor is elnyerte a Román Zeneszerzők Szövetségének Díját. 1964-ben költözött Bukarestbe, a Román Rádió és Televízióhoz került zenei szerkesztőként, itt dolgozott 30 éven át. Párhuzamosan filmzenéket, revüzenét, musicaleket szerzett. Nyugdíjazása után saját zenestúdiót nyitott, fiával, a zeneszerző és hangmérnök Andrei-jel.  Vannak esetek, amikor a művész vagy író magyar származásáról nem árulkodik a név. Ludovic Spiess (1938–2006), a Román Opera tenorja anyja révén félig magyar volt. Látványos nemzetközi karriert futott be, később, 1991–1992 között kulturális miniszter, majd 2000–2005 között a Román Opera igazgatója. Az 1925-ös bukaresti születésű Carmen Stănescu színésznőnek ugyancsak magyar volt az anyja. 64 évig játszott a Nemzeti Színházban rangos szerepeket. Habár közzétette emlékiratait, nem tudni mégsem, hogy családjában valaki még beszélte-e a magyar nyelvet, miképp azt sem, hogyan kerültek dédnagyanyjának, a híres budapesti revüszínész Gál Annának leszármazottjai Bukarestbe.  Egy másik színész, Ludovic Antal (1924–1970) csángó származású, Miklósfalván  született, a papi pályát hagyta ott, hogy kora legnagyobb Eminescu-szavalójává váljék. Róla sincs információ, hogy tudott volna magyarul. 
Az író Petru Dumitriu (1924–2002), a Családi krónika (Cronică de familie) szerzője anyai ágon magyar származású, anyja, Debreczy Teréz Budapesten született, nemesi család sarja. Nem tudjuk, hogy az író egyáltalán tudott-e magyarul, a családban franciául beszéltek. A kommunista hatalom pártfogoltjaként irigylésre méltó karriert futott be, 1960-ban mégis emigrált. 1994-ben krónikájának A saláta (Salata) című fejezetéből Lucian Pintilie forgatott filmet Egy felejthetetlen nyár (O vară de neuitat) címmel; ebben az egyik mellékszerepet egy anyai ágon szintén magyar színész, a botrányos körülmények között nemrég elhunyt  Ioan Gyuri Pascu játszotta.
Magyar anyja volt továbbá Francisc Munteanu (1924–1993) és Francisc Păcurariu (1920–1998) írónak is; ez utóbbi inkább a diplomácia terén tevékenykedett, Budapesten tanácsadóként, argentínai és uruguayi követként, az UNESCO-nál Románia képviselőjeként.
Az értelmiségieknél sokkal ismertebbek azonban a sportolók, Balázs Jolán (Iolanda Balaş, 1936–2016), atlétikai olimpiai bajnok vagy Birtalan István (szül. 1948), akit három évben is a világ legjobb kézilabdázójának választottak meg. Ugyancsak sikeres kézilabdázó volt Radó Ilona (Elena Jianu – szül. 1928), aki később a Testnevelési Egyetem tanára lett. De a legismertebb sportoló, a labdarúgás népszerűsége miatt, Jenei Imre (szül. 1937) marad. Egy aradi csapatnál kezdett focizni, ahonnan 1957-ben a hadügyminisztérium csapatához, a bukaresti Steauához igazolt. Kiemelkedő eredményeket edzőként ért el, amikor 1986-ban a Steaua megnyerte a Bajnokok Európai Kupáját, ez azóta is a román labdarúgás legnagyobb eredménye. 1998-ban dandártábornoki rangot kapott, 2008-ban a román állam a Sport Érdemrenddel tüntette ki. 
Látványos karriert futott be a Csíkszeredából származó Cseh Szabolcs (1942) is. A bukaresti testnevelési egyetemen végzett, 1967-ben megalakította az első hivatásos kaszkadőrcsoportot, amely körülbelül 200 román és külföldi film forgatásán vett részt. 1985-ben a német Bunte lap Európa legjobb kaszkadőrének nyilvánította, azonban bevallása szerint ezzel itthon egy vasat sem keresett. 1980-tól a színiakadémián elméleti és gyakorlati előadásokat tartott a színpadi mozgásról és az akciójelenetek kidolgozásáról. 
A művészek és értelmiségiek új nemzedéke mellett Bukarestbe érkezett egy viszonylag kisszámú munkásság is, akik elsősorban az építkezéseknél tudtak elhelyezkedni. Az erdélyi nők mindig nagyon keresettek voltak azok között, akik még megengedhették maguknak, hogy szolgálót vagy dajkát tartsanak: a becsületesség, szorgalom és komolyság jelképei voltak. Ennek ellenére az 1956-os népszámlálás szerint a bukaresti magyarság létszáma alacsony, csak 11 716 fő. A székelyföldi városok következő évtizedben beinduló iparosítása pedig gyakorlatilag leállította az erdélyi magyarok fővárosba irányuló migrációját. 
Nagyon hamar beindult az új generációs magyarság asszimilációja is. Az 50-es években érkező családok gyermekei román iskolákba jártak, és nemcsak azért, mert ez „jó pont volt” a személyi dossziéjukban, hanem a rossz tömegközlekedés miatt valóságos kaland lett volna a különböző negyedekből a magyar líceumba eljutni a tanulóknak. A német líceum sokkal elérhetőbb helyen, a Palota téren volt; 1973-ban új székhelyet is kapott 24 osztályteremmel a Romană tér közelében, nagyon sok magyar értelmiségi választotta tehát inkább ezt az iskolát, amely egy európai rangú idegen nyelv elsajátítását is lehetővé tette. Jelentős része a magyar családok gyermekeinek már nem is beszélt magyarul, ezt Rostás Zoltán is megállapította a 80-as évek Bukarestjének multikulturalitása tanulmányozása közben: a főváros egy óriási olvasztókemence volt, amelyben minden kisebbség beolvadt. Az e téren folytatott kutatásainak anyaga sajnos elveszett, a kommunista korszakban  nem jelenhetett meg. Az 1979–1980-as iskolai statisztikák igazolják a magyarok asszimilációját. Romániában az alsó- és középfokú oktatásban 212 767 tanuló járt magyar tannyelvű osztályba, további 83 885 magyar tanult román osztályban. Nem áll rendelkezésünkre külön bukaresti statisztika.  A sajtónak mint propagandaeszköznek jelentős szerepe volt az új demokrácia megerősítésében és hatalmon tartásában. Rá hárult a népi demokrácia győzelmeinek népszerűsítése, a pártvezérek magasztalása, a nép ellenségeinek, a reakciós és fasiszta elemeknek a leleplezése, a Szovjetunió és a szocialista társadalmi rend felsőbbrendűségének hangoztatása és a háborús uszító imperialista hatalom gyalázása. A kommunista kiadványok manipuláló hatása rendkívüli volt, bárki életét tönkretehette, ha a nép ellenségeként bélyegezték meg, ugyanakkor hatalmas presztízsre tehetett szert az, akit a párt ügyében hasznosként ítéltek meg.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Én az egész csillagos égben szoktam gyönyörködni” (Születésnapi beszélgetés a 88 éves Kányádi Sándorral)
Legismertebb, legnépszerűbb kortárs magyar költőnk sok mindent elmondott már indulásáról, az ötvenes évekről, a „Lobogónk: Petőfi” kultuszról. Saját költészetében a hatvanas évek második fele tűnik a legizgalmasabbnak. Az ötvenhatot követő általános megtorlás-elrettentés után Romániában időszakosan enyhült a politikai, ideológiai vezetés, az évtized végére hirtelen kivirágzott az erdélyi magyar irodalom. Sándor bácsi két ekkori kötete, a Kikapcsolódás (1966) és a Függőleges lovak (1968) nagy meglepetés volt. Első köteteinek verseit ugyanis (Virágzik a cseresznyefa, 1955; Sirálytánc, 1957; Harmat a csillagon, 1964) zömmel Petőfi költészete és a népi lírai hagyomány jegyében írta, 1966-tól viszont teljesen új és modernségében szokatlan hangon szólaltak meg versei. Tetten érhető, hogy honnan formálódott ez a meglepetésszerű modernizációs fordulat költészetében?
– A mi előnyünk a magyarországi írókkal szemben az volt, hogy másfelőlről is tájékozódtunk, a román költészet a latin forrásainál fogva több csatornából táplálkozott, a francia, olasz és dél-amerikai költők előbb jelentek meg románul, mint magyarul. Amikor én elkezdtem Borgest olvasni, rájöttem, hogy én ezt fordítottam már. Rájöttem, hogy amikor Baconskyt fordítottam, én már találkoztam ezeknek a jellegzetes borgesi kifejezéseknek – a homok, a tenger, a tükör, az árnyék – metaforává emelésével. A jelenséget úgy fogalmaztam meg, hogy az én költői fejlődésemet megelőzte a műfordítói fejlődésem. A hatvanas években ugyanis Baconsky, akit különben „költői iskola teremtésének alapos gyanúja” miatt menesztettek folyóirata, a Steaua éléről, Bukarestben szabadúszó lett. Sok nyelvet tudott, fordított is, állandó rovata, német, olasz, francia ösztöndíja is volt. Nekem is fölajánlotta ezt a lehetőséget. Azt mondta: Nézze, domnu Kányádi, hagyja a maga magyarjait, én is otthagytam a magam románjait, jöjjön le Bukarestbe, szerzek egy rendes lakást, szerzek állást a feleségének. Szerződést kötünk az irodalmi alappal, s mire a könyvet lefordítja, az ösztöndíjat meg is eszi, de a kötet marad. Nem lehet, mondtam, mert nálunk, a nemzetiségi létben – ezt már Illyéstől kölcsönöztem – ha árvíz van, ha tűzvész van, azt kérdik, hol vannak a költők, én nem élhetek ezzel a luxussal. Persze, a világirodalmi irányzatokat is szemmel tartottuk. Például az objektív líra felé is tájékozódtunk, akkoriban annak is divatja volt Európában. Időben megismertük Eliot-t, Ezra Poundot, és mondhatom, hogy nagyjából ismertük a legfontosabb modern költészeti áramlatokat. És hát, hogy mondjam… nagy csalódás volt az életemben, amikor kitaláltam a metaforát. – Nem beszéltem erről? – Egészen fiatal koromban kitaláltam a metaforát, és nagyon boldog voltam, míg utóbb rájöttem, hogy nagyon régen ki van találva. Modernnek mondott verseimmel is rájöttem, hogy úgy is lehet többek nevében írni, ha nem egyes szám első személyben beszél az ember. – A hatvanas évek elején színre lépő első Forrás nemzedék versmodell, irodalomeszmény tekintetében is erősebben kötődött a két háború közti nyugatos költészet klasszikusaihoz, Szabó Lőrinchez, Babitshoz, és persze főleg József Attilához. Sándor bácsi nagy gondolati verseit nehezen tudnám az övéikhez rokonítani. – Pedig Szabó Lőrinctől is tanultam. Írtam prózaverset róla is, Weöres Sándorról, Illyésről is. Arra gondoltam, hogy amit a magam számára megfogalmazok, másnak is tanulságos lehet. Amikor elkezdtem verset írni, talán joggal beszéltek Petőfi hatásról. De hát egy valamirevaló költő ki mással kezdené, ha nem Petőfi Sándorral? Nem is annyira az irodalmi iskolák voltak a lényegesek az én számomra, inkább az a fajta törekvés, hogy olyanformán írjak a mi dolgainkról, hogy más is megértse. Szabad verssel kacérkodó verseket írtam, meg dialogizálókat, és ezekben tényleg elég volt a legszükségesebb szavakat használni – az első külföldi fordításoknál éppen az tűnt fel, hogy ezek a versek exportképesek. Máskor egy-egy szentencia segítette az embert hozzá, hogy másként lásson dolgokat. Illyés Gyula azt mondta: A jó író pontosan fogalmaz, a dilettáns igyekszik szépen írni. Ebből az egy mondatból rendkívül sokat lehetett tanulni. – Illyés Gyulának csak az emberi, költői magatartása hatott Sándor bácsira, vagy a versei, versépítkezése is? – Nem mondhatnám. Őt ugyanúgy, mint József Attilát, félretanultuk. Az ő költészetükből is bizonyos hangsúlyokat emeltek ki az egyetemen, ilyesmit, hogy nagy proletár meg nagy paraszt költő, hogy durván fogalmazzak. Gyula bácsinak nem annyira a költészete, inkább az említetthez hasonló gondolatai voltak rám hatással. – A társadalomképe sem?
– Az idegen volt. Például A puszták népe egészen más világ, mint az, amit otthon tapasztaltam. A töltött káposztát is másként főzik a Dunántúlon, Erdélyben s egészen másként a nagy magyar Alföldön. Az irodalmat is másképpen művelik. A költészetben a hatás nem föltétlenül közvetlen hatásként jelentkezik. Érezni is, érteni is kell a szó mágiáját. – Sándor bácsi szerint föl lehet építeni egy ars poeticát arra a gondolatra vagy igényre, hogy a vers mindenekelőtt pontos és érthető legyen? – Nézze, ott vagyunk a 20. században. Amikor kitalálták a telefont… lefektettek egy vezetéket az óceán fenekére, összekötötték a kontinenst és Amerikát. Ezen keresztül ezer telefonbeszélgetést le lehetett bonyolítani, és mert a szecesszió korában készült, még ki is díszítették. Azóta háromszor-négyszer elszakadt a vezeték az önsúlya alatt, s akkor kiemelték, újra fölcicomázták. Ez nagyon nagy dolog volt – akkor! De ma, amikor a technika, a tudomány ott tart, hogy minél kisebb közegellenállással minél több jelet kell küldeni minél távolabbra, akkor én úgy gondolom, hogy egy vidéki malom dinamójáról generált áramot a szomszéd faluba egy szecessziósan díszített vezetéken elküldeni korszerűtlen, és enyhén szólva megmosolyogni való is. Amikor egy négysoros strófánál háromszor kell szótárt elővenni, akkor baj van.
Úgy fogalmaztam meg a magam ars poeticáját, hogy a jó vers úgy készül, mint a jó tojásrántotta. A legszükségesebből, tojásból, sóból és valami zsiradékból, a mi vidékünkön szalonnából. De mondják, hogy hagyma, gomba… – nem kérem, az már szürrealizmus! Tehát a legszükségesebb szavakból kell állnia a versnek – ez volt az én törekvésem a hatvanas évektől kezdődően. Valahogy úgy, hogy azért ne legyen szürke a szöveg. Ez mennyire sikerült, mennyire nem, nem tudom. Amit a tájékozottságomból begyűjthettem, használtam, de lehetséges, hogy félre is értettem egy csomó dolgot. Lehet, hogy hegynek véltem azt, ami csak felhő volt. Az egyik francia író, amikor még nem tudott jól angolul, hegynek látta angol kollégáját, de amikor jobban megtanulta a nyelvet, látta, hogy felhő. Igyekeztem tanulni, látni és lepárolni, s valahogy úgy megírni a mi gondjainkat, hogy az én sokat olvasott négy elemis édesapám is megértse belőle a neki való részt, és ugyanakkor a műveltebb olvasónak is meglegyen az az elégtétele, hogy talán irodalmat olvasott. Ez volt az én tudatos törekvésem. – Nem egy alkalommal – provokatívan is – több vonatkozásban 19. századi költőnek nevezte magát. A Vannak vidékek ciklus nehezen meghatározható műfajú verseit nevezhetjük zsánernek is, lírai szociográfiának is. Ha zsáner, a régiességre esik a hangsúly, ha szociografikus vers, a modernségre. De mint realisztikus, nyelvezetében az élőbeszédre ütő életkép, úgy vélem, ezek is inkább tizenkilencedik századias dialógust tételeznek föl a vers és az olvasó között. – Soha eszembe nem jutott, és ha így is volna, tudatosan biztosan nem törekedtem erre. Valószínű, hogy azért ír az ember verset, hogy minél szélesebb körben megértsék. Én állandó kapcsolatban voltam az olvasók különböző rétegeivel, ha szabad ilyen nagyképűen fogalmaznom, az óvodástól az egyetemi tanárig, és talán ennek lehet a visszahatása. Arra törekedtem, hogy verseimhez lehetőleg ne kelljen mindjárt lábjegyzeteket tenni, és főleg azt tartottam, hogy sokkal nagyobb dolog két-három szóban kifejezni valamit, mint bonyolultnak lenni csak a bonyolultság kedvéért. Ott van például a szonett. Az ugye kötött forma, és voltam szemtelen a folyóbeszédhez igazítani. Tehát ha nekem öt szótagban kijött az, aminek kilencben kellett volna a szonett szabályai szerint, akkor én öt szótagnál abbahagytam. És ezért életem legnagyobb dicséretének tartom, amit Kormos Pista, nyugodjék békében, mondott: az az érdekes, Sándor, a verseiben, hogy olyan, mintha folyóbeszéd lenne. Arra törekedtem, hogy szinte észre se vevődjön, hogy vers. A fordításoknál is büszke vagyok arra, hogy az én tolmácsolásaimban nincsenek a fordításra jellemző „imitt-amott-legott” töltelékszavak. Ez azzal is összefügg, hogy szerintem a vers az, amit mondani kell. Nem biztos, hogy igazam van, de a mondott versben nem lehet szalmázni. Ott a töltelékszavak kihullanak. Még a nagy színészek is nagyon nehezen tudták leplezni, ha túlbeszélt volt a vers. Ez mindenképpen szempont volt. Egy francia mondás szerint amit tíz sorban is el lehet mondani, és valaki tizenkettőben teszi meg, az sokkal nagyobb gazemberségre is képes. – Verseinek egy másik, barokkosan pompázatos vonulata viszont roppant sűrű szövésű, gyönyörű képeivel, rímeivel igen erősen nyelvhez kötött. – Ez már gyakorlatból is adódik, meg bizonyos kor után az ember jobban tudja a mesterséget. Engem a versírásnak a konstrukciós része különösebben nem érdekelt. Sok rejtett szonettem is van, az olvasó tán észre sem veszi, hogy szonettet olvas. Föltördeltem már ’64-ben a Barbár szonetteket. Drága kolléga, Horváth Imre – Félixfürdőn neki olvastam el – annyira meg volt illetődve, azonnal csinált nekem tojásrántottát. – A kilencvenes években megjelennek verseiben a posztmodern poétika eredményei is. A Zbigniew Herbert-barátságra írt Eretnek táviratok, az édesapja emlékének szentelt Levéltöredékek a legszebb darabjai a posztmodern inspiratív hatásának. Posztmodern, de alkatához, habitusához csiszoltan az: mert ez az újabb formaváltás is változatlanul az üzenet nyelvi pontossága és gazdaságossága felé tart. Sőt, úgy tűnik, mintha ezt a nálunk többé-kevésbé olvasóidegennek tartott újabb megszólalási módot Sándor bácsi ismét csak az olvasóval való kapcsolat megerősítésére használná: még közvetlenebbé, még személyesebbé téve a viszonyt. – Úgy tudom, a posztmodernnek már vége, úgy tudom, aki kitalálta, elvonult északra, és nem írt többet! Meg is bírálták, hogy nem elég posztmodern! Az úgy van azért, tudja, hogy a szürrealizmust sem a 19. század végén találták ki, Shakespeare Vilmosban is benne van, hogyha jól megnézzük, és előtte is volt. Csak ezek az úgynevezett irodalmi, költői iskolák, izmusok úgy jönnek létre, mintha Brueghel-nak azokból a nagyon kemény téli tájképeiből kiemelnének egy zúzmarás ágat, s ebből az ágból hoznának létre egy egész erdőt. Én úgy érzem, hogy minden izmus mindig benne volt az irodalomban. Mindegyik, csak bizonyos időben kinagyítanak belőle valamit. Talán még Kassák úr hatalmas versének a nikkelszamovárja is ott repült már Leonardo rajzasztalán. – Sándor bácsi rengeteget utazott, s mondta ugyan, hogy a nagyvilágban is főleg magyarokkal találkozott, de nyilván más nyelvű költőkkel is volt alkalma személyesen megismerkedni. Formálódott-e, formálódhatott-e ezekből a találkozásokból komolyabb szellemi tapasztalatcsere, költői párbeszéd? – A legjobban akkor kerül közel az ember a másik költőhöz, ha olvassa. Nagy szerencséje a magyar olvasónak, hogy a világirodalom java le van fordítva, a magyar irodalom fordításirodalma pedig a költészetével azonos szépségű és rangú. Ne tegye nekem magát senki, hogy azért tanult meg angolul, hogy Shakespeare-t eredetiben élvezze, Shakespeare-t a magyar ember magyarul tudja élvezni. Állítólag angolok is nehezen értik, nehezebben, mint mi Balassit, habár Balassi Bálintnak állítólag sokkal modernebb a nyelve, mint Shakespeare-nek – Shakespeare-t állandóan restaurálni kell. – Balassitól, Szenczi Molnártól kezdve az egész magyar irodalmi hagyomány benne van a költészetében, sűrítve, szublimálva, de még a legkarakteresebb hagyomány is belesimul a jellegzetes kányádis tónusba. Szóval, nagyon nehéz tetten érni (kivéve persze, ha vendégszövegként emel be régi költőket), ezért hát megkérdezem: kik azok a költők, akiket leginkább rokon világúnak érez a sajátjáéval? – Úgy látszik, ügyes hamisító vagyok. Azt szoktam mondani, hogy én az egész csillagos égboltban szoktam gyönyörködni, de a vezérlő csillagom – ezt még a gyerekek is ki szokták találni – Petőfi Sándor. Amikor Petőfit olvasom, azt érzem, amit Márton Áron püspök mondott egy bensőséges alkalommal, hogy az ilyen ünnepi pillanatokban az Isten jelen van. És akkor éreztem, hogy ez a püspök úgy pap, ahogyan Petőfi Sándor költő volt. – Sándor bácsi ma is rengeteg találkozón vesz részt, és ezeken a Kodály-módszer irodalmi-költészeti változataként rendszerint más költők verseit is megtanítja a hallgatóknak. A legtöbbször talán Horváth Imre egyik négysorosát. Miért éppen Horváth Imréét? – Egyrészt azért, mert könnyen megtanítható. Horváth Imre nem eléggé értékelt költő, s kicsikét ezen is szerettem volna mozdítani, mert szerintem, ha valaki kétsoros vagy négysoros verseket ír, azért lehet nagy költő. A Balladát azért tanítom, mert sokszor azzal kezdem: a balladának milyennek kell lenni? Súgni szeretnék, mondom a gyerekeknek, hogyha majd egyszer felelni kell magyar irodalomból, és egy ilyen tételt kaptok, mondjuk érettségin, hogy mit tudsz a balladáról, és nem jut eszetekbe más, akkor mondjátok, hogy a balladának szépnek, szomorúnak és tömörnek kell lennie. És hogyha nem jut eszetekbe, hogy Felhőbe hanyatlott a drégeli rom, / Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja; / Szemközt vele nyájas szép zöld hegy-orom, / Tetején lobogós hadikopja, vagy az, hogy Edward király, angol király / Léptet fakó lován, és az se jut eszetekbe, hogy Dús András juhász volt, / már fekete a képe. / Leásták pihenni, / le a fák tövébe. // Fiatal volt, mégis / görbe volt a háta. / Istenem, magyar volt, / szóljon, aki látta – ezt Sinka István írta, aki ugyancsak Nagyszalontán született, mint Arany János, akkor jusson eszetekbe, egy másik, ugyancsak Biharban, Margittán született költő, akinek most megtanuljuk a Ballada című versét. És mondjátok velem együtt: Ballada. Írta Horváth Imre. Hogy szülőanyja a fekete föld, / Erre gondolt a liliom. S letört. Ennyi – szép is, szomorú is, tömör is. – Említette korábban, hogy négy-öt ember volt igazán nagy hatással az életére, nekik köszönhetően lett az, aki. – Így kezdjük: Tamási Áron, Kós Károly, Zsögödi Nagy Imre – mondjunk egy határainkon túlit is: – Illyés Gyula. És nem utolsósorban a már említett Márton Áron római katolikus gyulafehérvári püspök. Remélem, haló porukban sem bántom meg őket, ha azt mondom, ők atyai barátaim voltak, édesapám mellett nekik köszönhetem olyan-amilyen emberré válásomat. – Tamási Áronnal nem volt módja gyakran találkozni. Ő 1956 szeptemberében járt Erdélyben. Mi volt Tamási Áron varázslata? – Azt hiszem, hogy kétszer, ’55-ben is és ’56-ban is járt Romániában. Ötvenhat szeptemberében pár napot együtt töltöttünk Udvarhelyen Bakk Elek orvos barátja, komája családjánál, és kirándultunk Homoródfürdőre, ahol emléktábla is őrzi ottjártát. A homoródi villa gondnoka egy világjárt nyugdíjas román matróz volt, aki nem tudott magyarul, Elek bácsi volt a tolmács. És történt egy nagyon érdekes dolog, ami jellemző Tamási Áronra. Azt kérdi ez a román tengerész, hogy milyennek látja ezt az országot és ezt a népet. Fogalma sem volt, hogy Tamási Áron odavalósi, hogy tulajdonképpen ő van otthon. Előzőleg Udvarhelyről egy teherautóval valami rettenetesen rossz úton mentünk Homoródfürdőre. Azt mondja Tamási Áron: Kedves uram, ha ez az ország és ez a nép olyan, mint ön, akkor nagyon boldog vagyok. Ha olyan, mint az az út, amelyiken Székelyudvarhelyről idáig jöttünk, akkor nagyon szomorú vagyok. Számomra ez egy rendkívül tanulságos felelet volt. Abszolút nem bántotta meg, de finoman mégis az igazat mondta. – És Nagy Imre bácsi? Ő is inkább a magatartásával, az emberi habitusával hatott? – Imre bácsi festett, álltam mellette, a Halottak napjából mondtam neki sorokat, akkor készült a vers. Azt mondja: Uram, úgy érzem, hogy ez egy igen jelentős vers lesz. De bele kellene írni azt is, hogy mivel vétettünk mi többet másoknál. – Ez a sor Nagy Imrétől való? – Megszívleltem, és így került a versbe, mivel vétettünk mi többet / mint akár a legkülönbek // vén zsidók ószövetségi / nyelvével kéne most élni / de hallgatunk senki sem mer / feleselni az istennel.Nagyon nagy mondásai voltak. Például azt a kifejezést is tőle tanultam, hogy megszenvedettség. Jövünk a világ legnagyobb dilettánsának a kiállításáról, mondta ő egyik kollégájáról, én próbáltam védeni, azt mondja: Nem tudja, mi az a fehér-fekete, hiányzik belőle a megszenvedettség. Aztán rájöttem, hogy mi a megszenvedettség. Eljött a boldog órája képén haldokló édesanyját örökíti meg. Hogy tudta ezt megcsinálni? – kérdeztem. Az agyam megkocsonyásodott, fiam, de meg kellett csinálnom. – Akárhonnan indultunk is el ebben a beszélgetésben is, rendre a magatartásnál kötöttünk ki. Mindig fontosabb az etika, mint az esztétika – a költészetben? – Én azt hiszem, nem lehet elválasztani a kettőt. Megint csak Petőfire hivatkozhatunk, aki azt írta huszonhárom évesen: Az utókor elmondhatja rólam, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfiú valék.
PÉCSI GYÖRGYI / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész
Szombaton, életének 80. évében elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Halálhírét fia, Kántor László közölte Facebook-oldalán.
Szeretett édesapánk ma örökre eltávozott körünkből.Ez az utolsó fénykép amit múlt héten készítettem róla Szigligeten. Emléke legyen áldott!
Kántor Lajos Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát 1959-ben, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust 1979-ben. 1959-től a Korunk irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is, illetve a Korunk Galéria irányítója.
A kilencvenes években a Babeş–Bolyai Egyetemen óraadóként XX. századi magyar irodalmat, erdélyi magyar irodalmat és sajtó-műfajelméletet tanított. 1994 és 1998 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője volt, 1993 és 1997 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke.
1989 után bekapcsolódott az RMDSZ munkájába, 1990-től 2008-ig a Korunk főszerkesztői teendőit látta el. 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.
Kritikáit, irodalmi publicisztikáját az Utunk, Igaz Szó, A Hét, România Literară, Gazeta Literară, Steaua közölte, tanulmányai a Korunk, NyIrK, Magyarországon a Valóság, Kortárs, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Irodalomtörténeti Közlemények, Csehszlovákiában az Irodalmi Szemle, Jugoszláviában a Híd, Új Symposion hasábjain, valamint napilapokban szerepeltek.
Első kötete (Írástól – emberig, kritikák) a Forrás-sorozatban jelent meg, 1963-ban. Eredetileg államvizsga-dolgozatnak írt tanulmányát (Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért) a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg, 1966-ban. 1971-ben (második kiadásban 1973-ban) jelent meg a Láng Gusztávval társszerzőségben írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkája.
Megírta a romániai magyar színház 1944 és 1984 közötti történetét (Kriterion, 1994 – bővített változat, 1992-ig). Könyvet írt Móricz Zsigmondról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról, Reményik Sándorról.
1974-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia díját, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjat, 1998-ban József Attila-díjat, 1997-ben Aranytoll-díjat, 1999-ben Pro Literatura-díjat, 2004-ben Széchenyi-díjat vehetett át. Wikipedia; Korunk.org; maszol.ro

Visszaszorítani a magyarellenességet
A lelátókon megnyilvánuló magyarellenesség visszaszorítására javasoltak megoldásokat az erdélyi Mikó Imre Jogvédő Szolgálat képviselői a Román Labdarúgó-szövetségnek (RLSZ) egy találkozón, amelyről tegnapi közleményében számolt be a szolgálat.
A szolgálat nevében Benkő Erika és Csoma Botond, az RMDSZ parlamenti képviselői tárgyaltak Bukarestben az RLSZ két osztályvezetőjével. A képviselők a keddi tárgyaláson négy nemrég történt súlyos esetre hívták fel a figyelmet, és megoldásként azt javasolták a szövetségnek, hogy küldjön független megfigyelőt minden olyan mérkőzésre, amelynek kisebbségi vonatkozása is van, a játékvezető állítsa le a mérkőzést, ha kisebbségellenes rigmusok hangzanak el a lelátókon, és ha valamelyik csapat szurkolótábora visszaeső, büntessék zárt kapus mérkőzésekkel. A képviselők azzal az elhatározással álltak fel az asztaltól, hogy az RLSZ javaslatait figyelembe véve kidolgozzák a sporttörvény módosítását. Amint a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat közölte: a szövetség illetékesei készségesnek mutatkoztak együttműködni a lelátókon megnyilvánuló idegengyűlölet és a szimbolikus erőszak visszaszorítása érdekében. A hazai labdarúgásban azóta erősödtek fel a magyarellenes megnyilvánulások, hogy a jelenlegi idényben a Liga 1-ben játszik a sepsiszentgyörgyi Sepsi OSK, amelynek a játékoskeretét ugyan zömében román nemzetiségű játékosok alkotják, a székelyföldi szurkolók általában magyarul biztatják a csapatot. A Sepsi OSK és a FCSB (a korábbi Bukaresti Steaua) október elsejei, Brassóban játszott mérkőzésén a bukaresti csapat szurkolóinak egy csoportja óriás molinót feszített ki azzal a felirattal, hogy Nektek Románia nem az otthonotok! Menjetek innen! A provokációra a sepsiszentgyörgyi csapat szurkolói Ria-Ria-Hungária! skandálással válaszoltak. Az RLSZ fegyelmi bizottsága mindkét csapatot azonos bírsággal sújtotta: a FCSB-t a szurkolók xenofób megnyilvánulásai miatt, az OSK-t pedig szervezési hiányosságok okán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Ki a magyarokkal az országból!”
A lelátókon megnyilvánuló magyarellenesség visszaszorítására hívta fel már több ízben is a romániai hatóságok figyelmét az erdélyi Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat, több esetben feljelentést is tett. A jogszolgálat képviselői a Román Labdarúgó-szövetség (FRF) néhány tagjával is találkoztak. Az együttműködés sikeresnek ígérkezik.
Az utóbbi időben megsokasodtak a magyarellenes megnyilvánulások. Valószínű, hogy ebben a „nagy egyesülés”közelgő évfordulója is közrejátszik, de talán inkább az, hogy a székelyföldi klubcsapatok egyre jobb eredményeket érnek el a különböző bajnokságokban. Legjobb példa erre a sepsiszentgyörgyi OSK, amely az idén nyáron harcolta ki a Liga 1-ben való indulás jogát, és ezzel a magyarellenes szurkolói attitűd is felerősödött. Az erdélyi magyarság ellen fokozódó ellenszenv megnyilvánulása adta az alapot arra, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat két tagja a Román Labdarugó-szövetség (FRF) képviselőivel találkozzék. A közösségünk elleni skandálások, erőszakos megnyilvánulások azonban nemcsak a focipályák lelátóin megszokottak, hanem már azon kívül is. Sőt, más sportágak esetében is.
Székelyföld román föld!
A múlt szezon végén a román női kosárlabda bajnoki döntőt a két nagy rivális, a kolozsvári U, valamint a szentgyörgyi Sepsi SIC vívta. A döntő harmadik, kolozsvári összecsapásán is felhangzottak a jól ismert magyarellenes rigmusok. Az U és a sepsiszentgyörgyi Sepsi SIC összecsapásán a helyiek kemény magja egészen a lefújásig türtőztette magát. Amikor azonban a meccs a szentgyörgyi csapat győzelmével ért véget és a magyar szurkolók a székely himnuszt kezdték énekelni, elszakadt a cérna. Megszólaltak az ultrák, és a himnusz sorait válogatott trágárságokkal, magyarellenes rigmusokkal (Ki a magyarokkal az országból!, Székelyföld román föld!) próbálták elnyomni. Igyekezetük mégsem sikerült, mert a magyarok becsülettel végigénekelték a dalt.
Néhány hónappal később, ugyancsak Kolozsváron, a kosárlabda Európa-bajnokság csoportmérkőzéseinek román–magyar összecsapásán, szeptember 5-én hasonló eseményeknek lehettek szem- és fültanúi a nézők. A „kezdeményezők” ismét az U szurkolói voltak, akik a magyar himnusz ideje alatt hátat fordítottak a pályának, mérkőzés közben pedig többször is felhangzott a Kifelé a magyarokkal az országból! skandálás, de ennél többet is megengedtek maguknak, ugyanis a vulgáris szóhasználattól sem riadtak vissza. Természetesen a magyar kemény mag sem ijedt meg saját árnyékától, és válaszképpen felhangzott a Cigányok, cigányok! rigmus. Sokan valószínűleg a mai napig nem tudják, hogy a történet nem is a sportcsarnokban kezdődött, hanem a mérkőzés előtt az arénába való belépést megelőzően. Ekkor ugyanis az U szimpatizánsai egy magyar zászló elégetésével „hangolták”magukat a „sportszerű” szurkolásra. A helyszínen levő újságírók közül többen elmondták: az említett kemény mag sem a kosárlabda-, sem pedig a futballmérkőzésekre nem megy ki, csupán abban az esetben, ha a román csapatok magyar érdekeltségű együttessel kerülnek szembe. Ilyenkor „példamutatóan összefognak”, és nagy számban mennek ki a stadionba vagy a csarnokba, ahol elsősorban nem is a csapatukat buzdítják, hanem a magyarok elleni gyalázkodásra összpontosítanak.
Verekedés piknik közben
S ha már Kolozsvár, maradjunk a kincses városban. Az újabb magyarellenes – ezúttal tettlegességig fajuló – esetre nem is kellett sokat várni. Négy nap múlva ugyanis szeptember 9-én a magyar CFR-szurkolók piknikező, családi sportrendezvényt tartottak gyerekeikkel együtt. Az eseményre meghívták a debreceni és a felvidéki Dunaszerdahely csapatának a szurkolóit is. A kibérelt fellegvári sportpályán a békés flekkenezés közben egyszercsak megjelentek az U szurkolói mezeit viselő románok, behatoltak a területre és provokálni kezdtek. A szervezők felkérték őket a távozásra, az U-sok el is hagyták a területet, ám később visszamentek és verekedni kezdtek. Az első tettlegességre a magyar szurkolók grillrácsot ragadtak, így a kórházba végül csupán néhány U-szimpatizáns került. Ám nehogy azt gondolja a kedves olvasó, hogy ezek a skandálások, magyarellenes rigmusok elszigeteltek: a székelyföldi csapatok vagy a CFR mérkőzésein rendre felhangzanak. Legyen az futballmérkőzés, kézi- vagy kosármeccs, netán teremfoci. És akkor a híres Csíkszereda–Steaua hokimeccseken történtekről ne is írjunk, hiszen az külön oldalt igényelne.
Találkozás az FRF képviselőivel
A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat nevében Benkő Erika és Csoma Botond, az RMDSZ parlamenti képviselői múlt héten Bukarestben tárgyaltak az FRF két osztályvezetőjével. A labdarúgó-szövetség székhelyén Adrian Stângaciu, a jogi osztály ügyvezetője, valamint Florin Sari, társadalmi felelősségvállalásért megbízott osztály ügyvezetője fogadta a szolgálat vezetőit. A párbeszéd kezdeményezésének előzménye, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat szeptember 14-én levélben fordult az FRF elnökéhez, Răzvan Burleanuhoz, azzal a kéréssel, hogy a kolozsvári U szurkolói bázis csapata, amiatt, hogy Kolozsváron magyarellenes rigmusokat skandálva magyar családokra támadt, a lehető legszigorúbb büntetést kapja –olvasható a szolgálat közleményében.
A találkozón a felek biztosították egymást együttműködési szándékukról, annak érdekében, hogy az idegengyűlöletet és a szimbolikus erőszakot visszaszorítsák a lelátókról. A román fél képviselői hangsúlyozták: határozottan elítélik az erőszak bármilyen formáját, a pályán, és azon kívül is. Kiemelték, hogy a sportnak mindenki számára a játék izgalmát és örömét kell jelentenie, ezért elhatárolódnak mindenféle rasszista, diszkriminatív és gyűlöletkeltő megnyilvánulástól. A román szövetség illetékesei készségesnek mutatkoztak együttműködni a lelátókon megnyilvánuló idegengyűlölet és a szimbolikus erőszak visszaszorítása érdekében.
„Nagyon örültem a Román Labdarúgó-szövetség meghívásának, ugyanis szerintem csak velük együttműködve lehet elejét venni annak, hogy a magyarokat becsmérlő inzultusok érjék sportesemények alatt. Szolgálatunk számos alkalommal fordult a szövetséghez, mert Romániában a magyarellenes törekvések az utóbbi időszakban aggasztó méreteket öltöttek. Tisztában vagyunk azzal, hogy történnek még hasonló esetek a sportban, viszont meggyőződésünk, hogy az agresszív idegengyűlöletet nem szabad eltűrni, főleg abban az esetben, amikor ez a fajta agresszió egy teljes közösséget érint, a mi esetünkben a magyar közösséget”–összegzett a találkozón elhangzottakról Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője. Hozzátette, a szövetségnek nagy szüksége lenne egy határozott álláspontra, mert ezáltal világossá tehetik, mi megengedett és mi nem a sportarénákban. „Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a sportnak a fair-playről kellene szólnia, nem a gyűlöletre való uszításról” – hangsúlyozta.
Határozottabb fellépést a gyűlöletkeltés ellen!
Csoma Botond parlamenti képviselő, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat kolozsvári vezetője jó kiindulópontnak tartja, hogy a szövetség a párbeszéd útját választotta e kérdésben. „Üdvösnek tartanám, ha a labdarúgó-szövetség határozottabban fellépne a gyűlöletkeltés ellen, főleg olyan esetben, amikor egy közösség, ebben az esetben a magyar közösség, folytonos célpontja ennek” – húzta alá álláspontjában a képviselő. Az RMDSZ-politikusok a tárgyaláson konkrét megoldási javaslatokkal is készültek, amelyeket átnyújtottak a szövetség képviselőinek. A javaslatok közé tartozik például az, hogy a játékvezető állítsa le a mérkőzést, ha kisebbségellenes rigmusok hangzanak el, vagy amennyiben valamelyik csapat szurkolótábora visszaeső, büntessék zártkapus mérkőzésekkel. Csomáék kérték, hogy az FRF minden esetben küldjön ki független megfigyelőt azokra a mérkőzésekre, amelynek kisebbségi vonatkozása is van.
A román fél megértőnek bizonyult
A szövetség különben pozitívan viszonyult az MJISZ leveléhez is. Rövid időn belül választ küldtek, amelyben teljes mértékben elítéltek mindenféle sportpályán vagy azon kívüli erőszakos, rasszista, diszkriminatív vagy gyűlöletkeltő megnyilvánulást, és elhatárolódtak ezektől. Ugyanakkor arra is kitértek, hogy a futballmérkőzéseknek a fair-play jegyében kell lezajlaniuk, és örömteli események kell, hogy legyenek – nyilatkozta lapunk megkeresésére Benkő Erika. A parlamenti képviselő elmondta: azt tapasztalták, hogy számos olyan sporteseményen, ahol székelyföldi csapatok vagy magyar vonatkozású csapatok vesznek részt – legyen szó a kosárlabdáról, kézilabdáról vagy akár jégkorongról –, a gyűlöletkeltő megnyilvánulások igen gyakoriak. Ezért ha a többi sportban is folytatódnak a magyarellenes megnyilvánulások, akkor a jogvédelmi szolgálat a többi szakszövetség segítségét is kérni fogja annak érdekében, hogy a magyarság jogai ne csorbuljanak a sporteseményeken.
„Az FRF belső szabályzata önmagában nem elég. Szükség van arra, hogy e rendelkezéseket olyan törvénybe foglaljuk, amelyben az ellenőrzési mechanizmusokat és a szankciókat is egyértelműsítjük, illetve figyelembe kell vennünk a nemzetközi szabályozásokat is. Meggyőződésünk, hogy e módosításoknak a meglévő sporttörvénybe kell bekerülniük. Ezt megelőzően konzultálni fogunk a sportklubok és egyesületek képviselőivel, valamint a sportszakemberekkel” –mondta Benkő Erika.
Arra a kérdésre, hogy amennyiben az országban eluralkodó nacionalista hangulat miatt a parlamentben a sporttörvény módosítása is elbukna, milyen más lehetőséget lát a sportpályákon dúló nacionalista megnyilvánulások megfékezésére, az RMDSZ képviselője azt válaszolta: „ebben az esetben az is lehetőség, hogy a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat nemzetközi fórumokhoz fordul, elsősorban a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséghez (FIFA). Szövetségünk már korábban is sikerrel kérte a FIFA közbenjárását egy 2013-as román–magyar világbajnoki selejtezőn a román szurkolók által kifeszített magyarellenes transzparens miatt, amelynek nyomán a FIFA fegyelmi bizottsága 20 ezer svájci frank értékű büntetést rótt ki a román szövetségre”. Somogyi Botond / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az igazságosság éve
Múlt hét végén az RMDSZ vezérkara Marosvásárhelyen tanácskozásra gyűlt. Az elnök, Kelemen Hunor úgy biztatta a magyarokat, mint a papagáj saját magát a macska szájában, hogy tudniillik nem kell be…ijedni. Kérte ugyanis, hogy: „2018-ban ne bátortalanodjanak el, ne ijedjenek meg a kihívásoktól...” Azt is megpendítette, hogy az erdélyi magyarság Románia értékteremtő közössége, és ekként szeretne megmaradni. „Ehhez a gyulafehérvári ígéretek betartásán keresztül vezet az út” – mondta.
De azt nem, hogy az utóbbi időben úgy néz ki, Romániában a kollektív értékek teremtése utolsó a sorban, következésképp magyarokra nincs is szükség, amire minduntalan fel is hívják figyelmünket. Az RMDSZ azt szeretné, ha 2018 az igazságosság éve lenne, és olyan programsorozatot képzel el, melynek címe Ezer év Erdélyben, száz év Romániában. Persze számíthatnak rá, hogy megkapják a méltó feleletet az igazságosság nevében: Kétezer év Romániában, amiből ezer év magyar elnyomás alatt titulussal. A magyarok előszeretettel idéznek olyan történészeket, akik hajlamosak sirámaik megértésére, mint például Lucian Boia vagy Sorin Mitu. Jobb lenne, ha szembenéznének a tényekkel, és a gyulafehérvári nyilatkozatok idézgetése kapcsán inkább nem reklamálnának, hanem olyan iskolázott történészekre is figyelnének, mint Marius Diaconescu, aki a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetemen doktorált történelemből, és most kerek perec megmondta a magyarok által állandóan felhánytorgatott gyulafehérvári nyilatkozatról: „a magyar politikai vezetők szándékosan tévesen értelmezik a gyulafehérvári egyesülési nyilatkozatot, ami a magyarok számára kedves mítosz”. És azt is ajánlja, hogy tanulmányozzák a nyilatkozat magyar nyelvű változatait a korabeli magyar sajtóban, és „sehol nem találják majd nyomát autonómiának vagy önrendelkezésnek”. Szerinte a magyarok éppen azzal rendelkeznek, amit (nekik) Gyulafehérváron ígértek (Krónika, 2017. dec. 8.). Azt is megemlítette, hogy mielőtt kérnék március 15-e ünneppé nyilvánítását, azelőtt elsősorban tiszteletet kellene tanúsítaniuk december elseje iránt. Ott lett volna a nagy alkalom most is, hisz az Új Jobboldal együtt akart ünnepelni bár a székelyekkel Sepsiszentgyörgyön, de azok nem hallgattak a jó szóra, nem válaszoltak ama felkérésére, hogy: „Gyertek, örvendjünk együtt Erdélynek a román anyaországgal való egyesülése 99. évfordulóján!” Ez mind annak az eredménye, hogy rosszul ismerik saját történelmüket. Az Új Jobboldal megmondta a tutit a december elsejei ünnep kapcsán: „a székelyek őseit évszázadokon át sanyargatták a magyarok, akik az elmagyarosítás révén akarták felszámolni ezt az etnikumot”. És sajnos, úgy néz ki, ez sikerült is nekik. Ezért most a székelyek azt állítják, hogy ők tulajdonképpen magyarok, sőt, még egy kicsit többre is tartják magukat. Pedig – miként a jobbosok állítják – több alkalommal is szövetségesei voltak Ştefan cel Marénak, Petru Rareşnek és Mihai Viteazulnak is. Az is lehet, hogy amikor oldalukon harcoltak, még tudtak románul, hiszen a román uralkodóktól nem volt elvárható, hogy a katonai vezényszavakat magyarul kiabálják a székely vitézeknek. A felhívás végén felemlegették: „Dózsa Györgyöt nem a románok ültették tüzes trónra és végezték ki. Nem a románok magyarosították el!”. Hát ezek után a székelyeknek vállvetve kellene ünnepelniük az Új Jobboldallal, s a Dinamo és a Steaua szurkolóival együtt szívből ordibálhatnák, hogy ki a magyarokkal az országból! Ezúttal nem hangoztatták az Új Jobbosok, amit a román politikusok is szoktak, hogy végeredményben a kisebbségek jogait a gyulafehérvári ígéretekhez képest Románia jóval túlteljesítette, és ezért például teljesen felesleges lenne, ha az unió a kisebbségek védelmével foglalkozna. Románia ismét pert indított a bizottság és az Európai Kisebbségek Föderatív Uniója (FUEN) ilyen irányú kezdeményezése ellen, sőt, a FUEN regionális tanácskozásának betiltását is kérték. Bizonyosan attól félnek, hogy mivel Románia európai átlagon felüli jogokat biztosít a kisebbségeknek, esetleg arra fogják kényszeríteni, hogy vegyen vissza az eddig megadott pluszjogokból is. Végül is minden félreértés a történelem félreértelmezéséből ered. A marosvásárhelyi SZKT tartsa magát saját felhívásához: legyen 2018 az igazságosság éve. A magyarok legyenek igazságosak, és ismerjék be, hogy nincs igazuk, mikor követelőznek, hintsenek hamut fejükre, ünnepeljenek december elsején, s járják csak az egyesülés hóráját, és akkor minden rendben lesz ebben a csodálatos országban. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)