Varga Gabriella Vencser László kanonokról írt Itthon és otthon. Vencser László 60 éve /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2008/ című interjúkötetét mutatták be a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házban. Az Új Katedra című pedagógiai folyóiratot szerkesztő Varga Gabriella 2007-ben találkozott a gyergyóditrói születésű Vencser Lászlóval, ekkor született a gondolat, hogy interaktív beszélgető regényt írjon a Linzben élő kanonokról és annak nem mindennapi életéről. A könyv valójában dokumentum, szépirodalmi igénnyel megírt legújabb kori történelem. /Bartos Lóránt: Könyv a kanonok hatvan évéről. = Krónika (Kolozsvár), okt. 8./

Nagyszámú közönség előtt mutatták be Sepsiszentgyörgyön Székely Zsolt: Településfejlődés az Olt sepsiszéki szakaszán című könyvét és Kozma Ferencz: A Székelyföld közgazdasági és közmívelődési állapota című, 1879-ben megjelent művének hasonmás kiadását. Székely Zsolt kijelentette: vége a ködösítés korszakának, kimutatható, milyen népcsoportok éltek itt: gótok, gepidák, szlávok, X. századi magyar emlékeket is találtak, aztán a székely betelepedés utániakat. Kozma Ferenc munkáját Szőcsné Gazda Enikő néprajzos muzeológus ismertette. Míg Orbán Balázs: A Székelyföld leírása című munkáját a romantikus szemlélet hatja át, Kozmáé már pozitivista, adatokra támaszkodik, azokon nem megy túl. A Székelyföld és a székely nép gazdasági és kulturális életének összegzéséről van szó. Birtók József, a csíkszeredai Státus Kiadó igazgatója örömét fejezte ki, hogy sikerült az anyagi forrást biztosítani a könyvek kiadásához. /Szekeres Attila: Vége a ködösítés korszakának (Kettős könyvbemutató a múzeumban). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 25./

Kakucs Lajos Németországban élő történész úgy kutatja új hazája egy-egy régiójának múltját, hogy közben szülőföldje történetének feltárásán is dolgozik. A bánsági sváb céhek adatainak feldolgozása közben a régió magyarságának múltját is napvilágra hozza. Kakucs Lajos Nyárádremetéről indult, majd Szováta, Kolozsvár, Temesvár után 1985-ben Németországban telepedett le. Számos tanulmánykötet, tudományos kiadvány szerzője. Szülőfaluja iránti tiszteletből megírta Nyárádremete monográfiáját. A temesvári Bánsági Múzeumban tíz évet dolgozott, közben kijegyzetelte, összegyűjtötte mindazt, ami Bánság gazdasági történetét illeti és az ott élő magyarság kulturális történetére vonatkozik. Abban az időben írta meg a doktori dolgozatát Bánsági kapitalista mezőgazdaság a 19. század folyamán címmel, ami később, 1998-ban látott napvilágot román nyelven, egy magyar nyelvű változata pedig előkészületben van. Kakucsnak nagy előnye volt, hogy a régi temesvári múzeum, az első világháború után nem rendelkezett magyar nyelvű munkatárssal, a raktárakban felhalmozódott kincsekhez a román kollégák nem nyúltak hozzá. Kakucs azokból az elfekvő értékekből szervezett kiállítássorozatot, amelyek közül néhány, a bánsági falupecsétek és a bánsági céhek történetére vonatkozó, valóságos nemzetközi hírnevet szerzett. A bánsági céhtörténet kutatását folytatta, ennek eredménye a Mesterségek, céhek és iparfejlődés a Bánságban 1717-1918 között /Szeged, 2008/ című könyve, ez most románul is megjelenik Temesváron. Kakucs megírta Szent Jakab történetét Európában és a magyaroknak a Santiago de Compostella, tehát a spanyolországi Szent Jakab templomhoz történő zarándoklatának könyvét, amely német és magyar változatban is megjelent. A német nyelvű változat szemináriumanyag lett a müncheni tudományegyetemen, a magyar pedig a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Ezzel párhuzamosan gyűjtötte az anyagot szülőfalujára vonatkozóan. Dr. Birtók Ferenccel eleinte úgy tervezték, közösen írják meg, később ő egy részét, saját kutatásait nyilvánosságra hozta. /Dr. Birtók Kovács Ferenc: Nyárádremete monográfiája /Státus Kiadó, Csíkszereda/ Kakucs folytatta a kutatást, idén ő is kiadta Nyárádremete monográfiáját /Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely/. Dr. Kakucs Lajos (sz. Nyárádremete, 1944) történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja. Magyar, román és német nyelven közölt kulturális és gazdasági tárgyú tanulmányokat. /Antal Erika: Nyugaton – kelet vonzásában. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 7./

A magyar nyelv éve rendezvénysorozatának részeként szervezett könyvbemutatót a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Nyelvtudományi Szakbizottsága február 27-én Kolozsváron. Elsőként Bura László, a csíkszeredai Státus Kiadó gondozásában megjelent Szatmár megye helynevei (földrajzi nevei) című kötetét mutatta be Péntek János akadémikus. Elmondta: a könyv szerzője szatmárnémeti tanár, nyelvész és néprajzkutató, aki 1960 és 2005 között diákjaival 135 települést bejárva gyűjtötte össze a két kötetben szereplő helyneveket. – A helynévgyűjtést soha nem lehet befejezni – jegyezte meg a jelenlévő Bura László. Második kötetként a Bálint Emese és Péntek János által szerkesztett Oktatás: nyelvek határán. Közelkép és helyzetkép a romániai magyar oktatásról című kiadványt ismertette Benő Attila. A kötetet az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége és a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet adta ki. Péntek János a kolozsvári Korunk és a budapesti Hitel folyóirat februári számát mutatta be annak apropóján, hogy mindkét kiadvány a nyelvnek szentelt egy-egy tematikus lapszámot. A legújabb Korunk a Változó kor–változó nyelv, a Hitel pedig a Szavak honvágya címet viseli. Befejezésül Murádin László ismertette a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 2008-as esztendejének 1-es és 2-es számát. /Ferencz Zsolt: A nyelvről, különböző kontextusokban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 2./

Egyre több történelemkutató foglalkozik a Trianon után kisebbségi létbe kényszerített magyarság sorskérdéseivel: jogfosztottságával, üldöztetésével, irtásával. Boros Ernő Hogy a magyar pusztuljon /Státus Kiadó, Csíkszereda/ című tanulmánykötete húsz Szatmár megyei, magyarok és elmagyarosodott svábok által lakott település mártírjainak tragédiáját tárta fel dokumentumok, visszaemlékezések segítségével. 1944 novemberétől 1945 tavaszáig több ezer magyar és sváb nemzetiségű civil férfit hurcoltak el otthonaikból Maniu román gárdistái. A pusztulásra ítélt foglyok egyetlen bűne az volt, hogy a magyar–német hadseregben szolgáltak a háború alatt. Fő bűnük valójában sváb és magyar származásuk volt. A félkatonai nacionalista rablóhorda erőltetett menetben étlen-szomjan hurcolta őket Gyulafehérvárig, onnan a Brassó melletti Földvárra (Feldioara). Kivégzések és gázkamra nélküli megtervezett népirtás volt ez. Az úton csak az őket megsajnáló lakosságtól kaptak némi ennivalót, de Nagyenyeden a megfőzött ételt is kiborogatták előlük nyomorítóik. Az elhurcolt magyarok és sváb-magyarok egy részét a Szovjetunióba deportálták „málenkij robotra”, a munkára kevésbé alkalmasakat Földvárra telepítették, földbe vájt, náddal fedett barakkokba. Az alultápláltság, a fertőző járványok, Chesches parancsnok és pribékjeinek kegyetlenkedései, a kényszermunka, az embertelen életmód s a reménytelenség tizedelték télvíz idején a tábort, melyet végül szovjet beavatkozásra számoltak fel, miként a Maniu-gárdát is. Szabadulni csak megvesztegetéssel, komoly pénzösszegért lehetett. Jellemző a korrupt fogvatartókra, hogy a szabadulót (a kiváltottat) halottnak nyilvánították, és kővel rakott koporsót temettek el a nevével. Az áldozatoknak (többszöri akadályoztatás után) csak 2001-ben sikerült méltó emlékművet állítani, a túlélők még mai napig sem kapnak kárpótlást, mert fogságuk, megnyomorításuk nem volt hivatalos. A Maniu-gárdisták tervszerű vérengzést hajtottak végre a háború utolsó hónapjaiban, melynek célja elsősorban a megfélemlítés volt, minél több magyart kényszerítsenek az országból való távozásra, s a maradékot identitásvesztésre, meghunyászkodásra. A bukaresti hatalom minden eszközt bevetett Erdélyben és a Partiumban az etnikai arányok megváltoztatására. Tovább folyik a magyar többségű falvak, községeik (Hegyközpályi, Bihar) románosítása, „csak immár aktív magyar (?) – tulipános és fenyős – gyalázatos részvétellel. ” A Szemtanú könyvek sorozatban megjelent mű dokumentumok, fotók segítségével mutatja be a történteket. /Pataki István: Magyar holokauszt. = Reggeli Újság (Nagyvárad), okt. 30./

Leégett a Status Kiadó nyomdája
A lángok martalékává vált a hétvégén a csíkszeredai Státus Könyvkiadó Madéfalván működtetett nyomdája, és részben az ezzel közös épületben található sütöde. A tűz keletkezésére nincs ésszerű magyarázat.
A tűz szombaton, január 23-án kora hajnalban keletkezett Madéfalván, a lángok hajnali 4 órakor csaptak fel. A nyomdának és a péksüteményeket előállító sütödének helyet adó épület a település főutcáján, a korábbi polgármesteri hivatalnak helyet adó épület mögötti udvarban helyezkedik el.
Nagy lánggal égett, ez Birtók József, a Státus Könyvkiadó igazgatója szerint annak is tulajdonítható, hogy az épület bitumenes hullámlemezzel volt fedve. A tűz a nyomdát, illetve a mögötte levő raktárt érintette leginkább – a raktár porig égett, a nyomda tetőszerkezete teljesen és a fából készült falak egy része is leégett. Kiégett a teljes nyomdai berendezés, a nyomdagépek, megsemmisültek a bent levő könyvek, festék és a papír nagy része. Szomorú látvány fogadott ottjártunkkor – még tegnap is füstölgött egy gerenda a romok között, félig és teljesen szénné égett könyvek az udvaron és bent, néhány ép példány, amely az oltás nyomán megfagyott. A téglából épült sütöde jobban ellenállt a tűznek, itt a tetőszerkezet és a manzárd egy része károsodott leginkább, bútorzat, villanymotor, műanyag ládák semmisültek meg. A tűzoltók megállapítása szerint a tűz a nyomda irányából terjedt át a sütödére, a keletkezés okaira viszont nincs ésszerű magyarázat.
A tűzoltósági jelentés elektromos rövidzárlatot említ, viszont Birtók József, a könyvkiadó igazgatója szerint ezzel nem lehet megmagyarázni a tűz keletkezését. Mint elmondta, tavaly novemberben szereltek fel egy teljesen biztonságos, automata biztosítéktáblát, amely a legkisebb gyanús jelre is megszakítja az áramellátást – éppen azért, hogy megelőzzék a veszélyforrást. „Két világítótest van bent, ezek nem égtek éjszaka. Ugyanakkor az épületben azelőtt három napig nem járt senki. A tűz felülről terjedt, ez látszik” – mondta Birtók, akinek nincs magyarázata a történtekre.
Kovács Attila
Újjáépítenék a nyomdát
A tűzoltósági jelentés 200 000 lejre becsülte a tűzben keletkezett anyagi károkat. Mivel a nyomda nem volt biztosítva, a váratlanul jött veszteség igen súlyos a kiadóra nézve. Birtók József azt mondta, mindenképp szeretné, hogy a nyomda újraépüljön az épületmaradványok lebontása után, és újra működni tudjon. Forrás: Székelyhon.ro

Könyv a várossá válásról
A mezővárostól a rendezett tanácsú városig című, Garda Dezső történész, az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyergyószentmiklósi fiókjának elnöke által szerkesztett tanulmánykötetet mutattak be tegnap este a Székely Nemzeti Múzeumban.
Házigazdaként Boér Hunor főkönyvtáros, a kötet egyik szerzője köszöntötte az egybegyűlteket, s párhuzamot vont Gyergyószentmiklós és Sepsiszentgyörgy között: utóbbi várossá válásának 550. évfordulóját ünnepeltük tavaly, s az alkalomra született könyvek kiadása most is folyamatban, a bemutatandó kötet anyagát azok a tanulmányok képezték, melyek a Gyergyószentmiklós várossá válásának tiszteletére szervezett történészkonferencián hangzottak el. Birtók József, a csíkszeredai Státus Kiadó igazgatója közölte, az eddigi közel háromszáz kötetükből tizenhét cím Garda Dezsőhöz fűződik. A könyv szerkesztője – 1977 óta a gyergyószentmiklósi történészkonferenciák szervezője – a kiadvány nehéz megjelenési körülményeit ecsetelte keserűen, szót ejtett a nagyszámú gáncsoskodóról is. Gyergyószentmiklósról elmondta, a történelem folyamán a városi státushoz való feltételeket teljesítette, de nem adott senki városi jogot neki. 1607-ben kapott vásártartási jogot, 1907-ben nyilvánították rendezett tanácsú várossá. Pedig Kelet-Erdély legfontosabb városa volt, főleg az örmények betelepedése után hatalmas gazdasági erőt képviselt – tette hozzá az előadó. Tüdős S. Kinga sepsiszentgyörgyi történész, aki a kötet egyik tanulmányát jegyzi, a gyergyószentmiklósi történészkonferenciák színvonaláról és hangulatáról beszélt.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves
Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.
— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?
— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.
Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.
Egy életpálya gyümölcsei
— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?
— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.
— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?
— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.
Befejezésre váró feladatok
— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?
— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.
Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.
Elek György
Kiegészítés: Bura László könyvei /1990-től/
Bura László: Hűségesen, fáradhatatlanul : Scheffler János szatmári megyés püspök életútja. (Szatmárnémeti, 1992);
Bura László: Krisztussal élve a világ felé fordulva. A Páli Szent Vincéről nevezett Szatmári irgalmas Nővérek 1842–1992. Satu Mare, 1992.
Bura László: A Szatmári Református kollégium és diákjai 1610 – 1852. Kolozsvár, 1994.
Bura László: Szatmári diákok 1610–1852. Szeged, 1994.
Bura László: Hám János öröksége. Szatmárnémeti. 1999.
Bura László: Iskolavárosunk Szatmárnémeti. Csíkszereda, 1999.
Bura László: Éltetőnk, mindennapi anyanyelvünk : nyelvművelő írások. Csíkszereda, 2002.
Bura László: A második évszázad. A szatmári róm. kat. egyházmegye kislexikona. 1904–2004. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2003.
Bura László: Szatmári helynevek I. (Budapest, 2003);
Bura László: Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig. Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 2004.
Bura László: Tövisháti helynevek. (Budapest, 2004).
Bura László: A szatmári Szent János-plébánia temploma 1906–2006. Verbum, Kolozsvár, 2006.
Hám János szatmári püspök 1827–1857. Szerk. Bura László, Ilyés Csaba. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2007.
Bura László: Vizsgáljuk meg ezek okát! Szatmári művelődés- és egyháztörténeti tanulmányok. Státus Kiadó, Csíkszereda, 2007.
Meszlényi Gyula szatmári püspök 1887–1905. Szerk. Bura László. Kiadja a Szatmári Római Katolikus Püspökség. Szatmárnémeti, 2008.
Bura László: Erdőd nyolc évszázada. Idea Stúdió, Szatmárnéme

Szobrot avattak Bod Péternek Magyarigenben
November 17-én szobrot állítottak a háromszáz éve született Bod Péter tudós lelkésznek, történésznek az erdélyi Magyarigenben. A Fehér megyei település református templomának kertjében felállított szobor Vargha Mihály sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása, és a joviális tudós lelkészt ábrázolja.
A magyarigeni megemlékezésre a tudós szülőföldjéről, a Kovászna megyei Felsőcsernátonból, de Budapestről is érkeztek vendégek. A település barokk stílusú műemléktemplomában Bod Péterrel az utóbbi időben megjelent kapcsolatos könyveket is bemutatták. Gudor Botond, a nagyenyedi református egyházmegye esperese, Bod Péter életútjának kutatója felidézte: Bod Péter Magyarigenben töltötte élete aktív periódusának nagy részét. Itt írta teológiai, egyháztörténeti, történelmi, munkáinak java részét, és itt is temették el. A szombaton felavatott mellszobor mindössze pár méterre áll a tudós sírjától. Gudor Botond elmondta, Bod Péter emlékének gondozása a parányi magyarigeni magyar és református közösséget is élteti. A mintegy ezer lakost számláló településen húsz magyart, 14 reformátust tartanak számon. A rendezvényen beszédet mondott Tamás Sándor, Kovászna megye önkormányzati képviselő-testületének elnöke
A bemutatott kötetek:
- Bod Péter: Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve (1745, 1764), Háromszék Vármegye Kiadó-Státus Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012 (szerk. Gudor Botond és Imregh Monika) - Sepsi Enikő, Kurucz György, Gudor Kund Botond (szerkesztők): Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712-1769) korában. A nagyenyedi és magyarigeni "Bod Péter háromszáz éve" konferencia (2012. május 2-3.) tanulmánykötete, L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2012.
- Gudor Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és eltűnt egyházi közösségei, Tortoma-Kriterion Kiadó, Kolozsvár- Barót, 2012.
Székelyhon.ro

Könyvbemutatóval zárult a Bod Péter Emlékév
A múltidézés távlatai címmel tartották szerda este a Bod Péter Megyei Könyvtárban a Bod Péter Emlékév zárórendezvényét, melynek során felidézték az eseménysorozat mozzanatait, bemutatták Bod Péternek az erdélyi románok egyházáról szóló történelmi munkáját, valamint az alkalomra összeállított, a sepsiszentgyörgyi könyvtárakat bemutató kötetet. Tartalmas műsorral közreműködött a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképző színjátszó csoportja. A Látjátok feleim... című műsort Szováti Mária táncoktató és Zakariás Zalán rendező közreműködésével Deák Magdolna és Fejér Piroska magyar szakos tanár állította össze.  A házigazda Szonda Szabolcs könyvtárigazgató köszönetet mondott a rendezvénysorozat résztvevőinek, támogatóinak, majd Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke köszöntötte az egybegyűlteket. Kitért a székelyföldi szórványprogramra, mely által „ésszel és jó szándékú akarattal” a nehéz gazdasági helyzetben is támogatták a szórványt. Szonda Szabolcs vetített képes előadásban elevenítette fel az emlékév stációit. 2012. február 22-én, születésének 300. évfordulóján a tudós pap, irodalom- és egyháztörténész emlékhelyein tartottak ünnepséget: az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum és a felsőcsernátoni református templom kertjében álló mellszobornál, a Bod Péter szülőháza helyén álló kopjafánál és a felsőcsernátoni Bod Péter Népházban. Ezt követően számos rendezvény zajlott: többek között Kultúra és társadalom kapcsolata és kihívásai címmel műhelytalálkozót tartottak, nemzetközi tudományos konferencia zajlott Nagyenyeden és Magyarigenben, Bod Péter-vetélkedőt szerveztek diákoknak, sor került a Bod-leszármazottak családtalálkozójára, a Kálnoki Református Egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület buszos emléktúrát kezdeményezett, november 17-én Magyarigenben Bod Péter-mellszoborot, Vargha Mihály alkotását avatták, majd 24 órás olvasómaratont tartott a baróti Gyulai Líviusz Városi Könyvtár. Az ismertetőt követően levetítették Simon József Bod Péterről és az emlékév eseményeiről készített filmjét. Gudor Kund Botond lelkész, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese, történész, Bod Péter-kutató bemutatta az általa szerkesztett, a sepsiszentgyörgyi Háromszék Vármegye Kiadó és a csíkszeredai Státus Kiadó közös gondozásában megjelent, Bod Péter két munkáját összesítő, Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve című kötetet. Igazi kincs, jellemezte a művet a szerkesztő, amely a görög katolikus egyház megalakulásának ismertetése céljával bemutatja a románok eredetét, népszokásait, egyházi életét, egyházi személyiségeit. A román történetírás számára megkerülhetetlen munka, ám némelyek ma sem akarnak tudomást venni róla. Demeter Lajos helytörténész az általa szerkesztett, a Háromszék Vármegye Kiadónál megjelent, Tékák az időben – Sepsiszentgyörgyi könyvtárak a Kaszinótól a Bod Péter Megyei Könyvtárig című könyvet mutatta be. A megyeszékhelyi egykori és mai könyvtárakat Demeter Lajos mellett Csáki Árpád és Tóth Szabolcs Barnabás történész, Csikós Júlia, a Székely Mikó Kollégium könyvtárosa és Kiss Jenő, a megyei könyvtár volt igazgatója méltatta.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Monográfiával készült a falunapokra Csíkcsicsó
Csíkcsicsó egy hagyománytisztelő falu, jelentette ki Szabó Kálmán nyugalmazott tanár, a Múltidéző címmel megjelent csíkcsicsói monográfia szerzője. Ezért is foglalkozott azzal, hogy több évet kutassa a falu történelmét, számba vegye a település értékeit. Kötetét szombaton délután mutatták be falunapok keretében a Csikcsicsói Közbirtokosság példásan felújított épületében.
Ott jártunkkor, szombaton pezsgett az élet Csicsóban, a sportpályán éppen befejeződtek a vetélkedők, a helyi fúvószenekar zenélt, amíg a bírák kiértékelték a legutóbbi versenyeket. Azelőtt a csicsói Vadvirágok néptánccsoport tartott előadást, róluk már találunk fotót a falunapok tiszteletére megjelent monográfiában is, alatta pedig egy másik fényképet azokról a csikcsicsói táncosokról készült, akik az 1940-es Ezer Székely Leány Napján léptek színpadra. Ez is alátámasztja Szabó Kálmán szavait, vagyishogy a település mindig is odafigyelt a múltjára.
A Státus Kiadónál megjelent kötetet Ádám Gyula fotóművész, a Hargita Megye Kulturális Központ munkatársa méltatta, mint mondta, a szerző őt kérte fel, hogy segítsen a könyv szerkesztésében, de mivel ő nem a szavak mestere, hanem a képeké, inkább a borítót tervezte meg. Kifejtette, hogy a könyvben gazdag történelmi, szociográfiai és néprajzi adatokat találunk, különösen a legutóbbiak adják a kötet erősségét. Szabó Kálmán újította fel ugyanis a farsangtemetési szokást Csíkcsicsóban, csapatuk nagyon hamar be is kapcsolódott a megyei farsangbúcsúztató rendezvénybe. Idén Csikcsicsó – immár másodjára – fogadta a megye többi farsangtemető csapatát. Ádám Gyula kiemelte, hogy a kötetben nagyon jól érezhető, hogy ezúttal a monográfiát egy olyan szerző készítette, aki a faluban él és átérzi a település mindennapjait, és nem egy külső szakemberrel íratták meg, ahogy általában ez történni szokott.
„Az egyszerű székely emberek élete érdekelt elsősorban. Nap mint nap kopik a hagyomány. Hallottam olyant is, hogy Csicsó nem hagyományőrző falu, de én ezt csak cáfolni tudom. Itt is átalakulnak, mint mindenhol a hagyományok, de azért vannak olyanok, akik éltetik” – mondta a könyvbemutatón a szerző. A kötetben Csíkcsicsó első írásos említésétől kezdve a település szerkezetének kialakulásáig, a két világégésben betöltött szerepét, illetve a múlt rendszerben a településre vonatkozó történteket foglalja össze röviden. A könyv második fele tartalmazza a néprajzi vonatkozású információkat, többek közt a határkerülésről, a lakodalmas szokásokról stb. találunk gazdag leírást.
A kötet megjelenését a Csíkcsicsói Közbirtokosság támogatta, a tagok hozzájárulását Kósa Imre, a szervezet vezetője köszönte meg.
Szőcs Lóránt
székelyhon.ro

Könyvbemutató Szovátán
Könyvbemutatót tartottak Szovátán, melyre a Bernády Közművelődési Egylet, a Teleki Oktatási Központ és a Sóvidék kulturális folyóirat szervezésében került sor a városháza dísztermében. Az eseményen fellépett az Intermezzo kamarakórus Fülöp Judit karnagy vezetésével.
A rendezvényt a Bernády Közművelődési Egylet elnöke, Mester Zoltán nyitotta meg, felkérve a résztvevőket nemzeti dalunk eléneklésére. Ezt követően köszöntötte a könyv szerzőit: Derzsi Ferenc nyugalmazott tanárt, Hegyi Noémi joghallgatót, Szolláth Hunor helytörténészt és a jelenlévőket.
A könyvet Szolláth Hunor mutatta be, beszédéből kiderült, hogy a könyv megírásának ötlete 3-4 éve született meg a társszerző, Derzsi Ferenc fejében. "Akkor jött a tanár úr az ötlettel, hogy az ’56-os szovátai ifjaknak emléket kellene állítani, nemcsak egy könyv, egy összefoglaló és ismeretterjesztő könyv, hanem akár egy emlékoszlop formájában is. Az ötlet megfogalmazását tettek követték, és el is készítettük a kötetet. Nem ment simán, ezt is el kell mondanom, hiszen több akadály is gördült a könyv megjelentetése elé. Akadály volt a téma is, az előhívott történelmi esemény, amely, miután elindítottuk, még inkább köztémává vált, hiszen oly sokan vannak olyanok manapság is Szovátán, és voltak nagyon sokan, akik azt mondták, 1956 Szovátán nem létezett. Hát jelentem alássan, hogy igazuk is van, meg nem is, ha abból a szempontból nézzük az 1956-os események szovátai vonatkozását, amilyen szempontból például Budapestet láttuk, hallottuk és értesültünk-értesültek róla, akkor így van, igazuk van, semmiféle ilyen esemény Szovátán nem történt, sőt egész Erdélyben, még Romániában sem. Történt viszont egyéb, történtek olyan dolgok, amik azt vonták maguk után, hogy 4, 6 vagy 8 évre ítéltek el szovátai származásúakat."
A történetet tovább nem ismertette a helytörténész, mivel minden részletesen le van írva a kötetben, hogy miként történtek az események, mi volt ennek a folyamata, továbbá szó esik a perről is. "A könyv borítóját és a könyvet magát is a csíkszeredai Státus Kiadó készítette a szovátai származású Birtók József vezetésével. A címlap pedig Szováta méltán elismert és megbecsült festőművésze, Kusztos Endre egy művének a felhasználásával készült. A korrektúrát Dimény Orsolya és Székely Anna végezte el, reméljük, hogy sikerrel. Maga a könyv Tófalvi Zoltán ajánlásával kezdődik, amelynek egy részét a helytörténész felolvasta a résztvevőknek, mivel az ajánló írója nem jelenhetett meg személyesen a rendezvényen.
A kötetnek érdekes színfoltjai a Hegyi Noémi joghallgató által írt fejezetek, hiszen itt perről, jogrendelkezésről, ítéletekről van szó, és ki lehetne ennél hivatottabb, mint egy jogász. Ő a kötetben ennek a törvénykezésnek a részleteit tárgyalja."
A kötet külön értékét képezi, hogy a mellékletekben az általunk fellelhető szovátai résztvevők portréja is megtalálható. Ami minden kétséget eloszlathat, az a szovátai ’56-os szervezkedésről szóló perirat, ami a CNSAS (a szekuritáté iratait vizsgáló szervezet) irattárából származik.
Szolláth Hunor hangsúlyozta, hogy a kötet ismeretterjesztő írás, melyet azzal a céllal adtak ki, hogy eljusson minden ez iránt érdeklődő szovátaihoz.
A könyvbemutatón nagy volt az érdeklődés, zsúfolásig telt a díszterem, idősek és fiatalok egyaránt részt vettek az eseményen. Az ismeretterjesztő kötet nagyban hozzájárul a fiatalabb, személyes tapasztalatokkal nem rendelkező olvasók ismereteinek a bővítéséhez, fogalmazódik meg a bemutatott könyv hátoldalán.
Urbán Izabella
Derzsi Ferenc – Hegyi Noémi – Szolláth Hunor: In memoriam 1956 – Szováta /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2014/ Népújság (Marosvásárhely)

Barangolás Kovászna múltjában
Székely Zsolt régész, egyetemi tanár Kovászna régészeti múltja /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2014/ című, frissen megjelent kötetét mutatta be szerdán a Fábián Ernő Népfőiskolán. A könyvbemutató történelemórává kerekedett, a jelenlévők betekinthettek a várostörténet rejtelmeibe.
Kovászna szűkölködik magyar nyelvű történelmi leírásokban, a könyv megjelenését még Lőrincz Zsigmond néhai polgármester kezdeményezte, de csak most kerülhetett ki a nyomdából – mondta el a Kovászna régészeti múltja című kötet szerzője, Székely Zsolt a Fábián Ernő Népfőiskolán tartott bemutatón. A tündérvölgyi várrommal kapcsolatban kifejtette: a vár eredetéről sokan, sokféleképpen vélekednek, ő a dák eredet mellett áll ki. A bronzkortól létező várat a második század elején rombolták le római haderők. Folytonossága akkor szűnt meg, amikor megkezdődött a komollói római erődített tábor építése. A dák eredet miatt viszont nem kell haragudnunk – jegyezte meg. Egy kevésbé ismert kovásznai várromról is beszélt, mely a Sóstótetején, egy stratégiailag nagyon jól megválasztott helyen található. Először a két világháború között megjelent helyrajzi könyvben tesznek róla említést. Régészeti ásatások itt nem történtek, a kutatók csupán bejárták a helyszínt. A régészettudomány feladata ennek a helynek a feltárása. Kovászna múltjáról szólva a szerző azt is elmondta, nem mindig volt Orbaiszék központja, ugyanis Zabola előbb viselhette ezt a titulust. Kovászna felső részéről, Vajnafalváról pedig kiderült, hogy az egykor a Vajna család birtoka volt, ők adták el a földet havasalföldi románoknak. Az, hogy a város és a megye neve egyezik, több félreértést is szült – derült ki a könyvbemutatón –, a ’68-as megyésítéskor Bukarestből az elvtársak Kovásznára érkeztek Sepsiszentgyörgy helyett, hiszen úgy vélték, ha Kovászna a megye neve, akkor székhelye is Kovászna kell hogy legyen.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvek Zágonról
A kézdivásárhelyi Gyűjtemények Házában Salamon Ferenc magyartanár bemutatta Balog László és Málnási Levente szerzőpáros a Csíkszeredai Státus Kiadó gondozásában tavaly megjelent, Források Zágon egyház- és művelődéstörténetéhez sorozatának „A való, nehéz Zágon nélkül ellenni” és „...Nincsen jobb, mint Isten keziben ajánlani magamot...” című első és második kötetét. A kézdivásárhelyi rendezvényen Balog László, a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem könyvtárának igazgatója részleteket olvasott fel a négy év kutatómunkája eredményeként született kétkötetes munkából és bejelentette: a közeljövőben a sorozat harmadik kötete is kikerül a nyomdából.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Átimádkozott elmélkedések
– "Publicistaként", népszerűen fogalmazni, kivinni a templomból és közhírré tenni az evangéliumot, egyre nehezebb. Ám az első keresztény zsurnalisztáknak, az apostoloknak sem volt könnyű… – bátorítja magát az 1968-ban Csíkszentmihályon született Sebestyén Péter, akit 1992-ben szenteltek pappá, és állomáshelyein (káplánként Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Gyergyóremetén, plébánosként 2006-ig Erdőszentgyörgyön, és azóta Marosvásárhelyen) különös szorgalommal és kitartással igyekszik tollával is szolgálni az Urat: rádiós katekéziseiből, a különböző erdélyi lapokban megjelenő vallási és biblikus témájú jegyzeteiből, kisesszéiből, prédikációiból nem kevesebb, mint tizennégy könyv került ez ideig az olvasók elé.
"Erős életigenlés olvasható ki Sebestyén Péter írásaiból: pártolja a családot, a gyermekvállalást, a hit, a hagyományok megtartását, és elutasítja a deviánst, a természetellenest, az önzést, a fogyasztói világot, a gyökértelenséget és hitetlenséget – írja Zsidó Ferenc az Ajánlásban. – Meggyőző erővel mondja, hogy az előbbiek erőt adnak és kijelölik az ember helyét a világban, míg utóbbiak kezdetben a parttalan szabadság érzetével kecsegtetnek, hosszú távon azonban elidegenítnek, magányossá és céltalanná tesznek. (…) Sebestyén Péter jó érzékkel mozog azon a mezsgyén, amit múlt századi egyházi írók kijelöltek, de nyelvezete, ábrázolt problémahelyzetei jellegzetesen 21. századiak. A mai emberi lét alapdilemmáit boncolgatja: feloldani az ellentmondást siker és család, egyéni szabadság és közösségi összetartozás, kétely és hit között. Sok kihívás éri a ma emberét, és Sebestyén Péter szerint jól tájékozódni csak egyféle iránytűvel lehet: mely Istenre mutat. Az istenhit az ő értelmezése szerint nem valami statikus, kegyelmi állapot, nem is valami ósdi, fölösleges kacat, hanem nap mint nap megharcolt, kivívott életerő. Sebestyén Péter egyszerű, hétköznapi nyelven beszél, és szelíden: még akkor is, amikor a kritika hangján szólal meg, amikor a posztmodern társadalom rákfenéiről és az "ok-leveles keresztényekről" beszél. És nemcsak elmarasztal: folyamatosan mutat fel értékeket is. Ezek többsége (...) a vidéki élet, a haza- és földszeretet, a hagyományos értékek fogalomkörébe tartozik, de igyekszik megszólítani a hitetleneket is – amint erről a kötet címadó írása tanúskodik –, arra int, hogy a jólét fokozódásával ne forduljunk el Istentől, amint ezt a dekadenciára mindinkább hajló nyugati társadalmakban láthatjuk. Írásai olykor áttételesek, parabolisztikusak, máskor direktek, a problémát néven nevezők. A stílus ugyanakkor végig személyes marad, gyakoriak az emlékekre, élményekre való utalások, ezek bensőségessé, átélhetővé, hitelessé teszik Sebestyén Péter írásait. Arról ír, amit megtapasztalt, s azokhoz az emberekhez beszél, akiket jól ismer, kiknek problémái az ő problémái is. Nem prédikál, nem próbálja mindig kimondani az üdvözítő igazságot, viszont rávezet arra az útra, melyen aztán – remélhetőleg – megtaláljuk mi magunk."
"Minél egyértelműbben szeretném papírra vetni lelkem rezdüléseit" – ez a vallomás már-már ars poeticaként hangzik. Olyan olvasmányélményeket kíván nyújtani, amelyek megdöbbentenek, szembesítenek, felszabadítanak, elgondolkoztatnak, térdre kényszerítenek, ún. aha- élménnyel, egzisztenciális felismerésekkel szólítják meg a lelkeket. "Át-imádkozott elmélkedései" a szerzőt magát is újra meg újra önreflexióra késztetik. Írás közben tapasztalja meg, "hogy az evangéliumnak milyen átütő ereje van. Értékadó, személyiségformáló, gyógyító."
A kötet javát a Kisesszék, tárcák című, huszonöt írást tartalmazó rész képezi, a második egységben recenziók, beszámolók kapnak helyet. Csaknem minden esetben igyekszik beszédes címet választani, ilyeneket: Boldogság? Az mi?, Kifelé az iskolából!, Giccs, ami nincs, Lélekfuvallat, Melyik farkast eteted?, Szösszenet a székelyekről... Az olvasás örömét az is fokozza, hogy mivel ezeket az eszmefutamokat a közrádióban is fel szokta olvasni, igyekszik minél érzékletesebben és pontosabban fogalmazni. Ezt mondja: "Miután a nyersanyagot papírra vetettem, utána elkezdem nyírni, fésülni, faragni, csinosítani, hogy a mondanivaló átütő erejét egyre jobban kisajtolhassam. Az esszé amúgy is kegyetlen műfaj. Nem szereti a szószátyárokat. A világos vonalvezetés, a szikár tőmondatok, a mellbevágó igazságok és a gondolati mélység egyaránt jellemzik."
Az ihletről pedig ezt tudja: "Ha az ember megnyílik előtte, a Szentlélek közbelép és irányítja pennádat. A Lélek inspirál, ihletet ad. Ő szüli benned a gondolatokat, nyitja fel lelki szemeidet új felismerésekre, mondat ki veled addig rejtett összefüggéseket. Lázba hoz, nyugtalanít, sodor, ösztökél és indít. Elemi erővel, félreérthetetlenül áthat, átjár és felpörgeti küldetéstudatodat. A Szentírás betűi, szövegei megelevenednek, személyesen neked szólnak… A Lélek munkája nyomán író is, olvasó is munkatárssá, partnerré válik. Belső kényszert érez, hogy tolmáccsá alakuljon..."
Sebestyén Péter: A jólét délibábja? (Esszék), Státus Kiadó Csíkszereda, 2015. A kötet írásai elérhetők a szerző 2014-ben készült honlapján is: www.peterpater.com
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Ezeket a könyveket nem sűrűn veszik meg a boltokban – mégis feltette rá az életét
Az első kötetet 1995-ben adta ki a csíkszeredai Státus Könyvkiadó, nemrégiben pedig a négyszázadik kötet is kijött a kiadó nyomdájából. Az elmúlt huszonkét évet a folyamatos munka, és nem kevés viszontagság jellemezte. Birtók Józsefet, a kiadó igazgatóját kértük meg, hogy elevenítse fel ezt az utat.
Ferencz Imre neve fémjelezte a Státus Kiadó első kötetét. Birtók József ekkor még a Magyar Szónál dolgozott újságíróként, az otthoni számítógépén készítette elő a könyvet – szerkesztette, tördelte – majd keresett egy nyomdát Csíkszeredában, amelyik kiadta. „Hosszú ideig azt gondoltam, hogy Csíkszeredában könnyű könyvet csinálni kiadóként, mert nagyon sok olyan ember volt, akinek szerkesztői tapasztalata volt, olyan emberek, akik megbízhatók, tudtak kezelni egy kéziratot, tudtak rajta dolgozni. Ugyanakkor 1995-ben már hat nyomda működött Csíkszeredában. És azt hittem, hogy végül is konkurencia lesz a nyomdák között, és kiadóként egész jól meg lehet élni egy ilyen piacon, ahol ekkora verseny van. Három év alatt rájöttem, hogy a nyomdászok rettentően okos emberek, jól ismerik a terepet, és mindig épp annyi pénzt kértek tőlem, amennyi volt a zsebemben. Nekem kiadóként a könyvek után pénzem soha nem maradt. Így 1999-ben vásároltam egy nyomdagépet. Alkalmaztam egy egyetemista legénykét, és arra kértem azt, akinek a nyomdájában volt az én gépem is, hogy tanítsák be. Végtelenül jóindulatúak voltak, csak jót tudok mondani arra a hangulatra, ami akkor Csíkszeredában létezett. Így alakult” – emlékezett vissza.
Egy idő után aztán Madéfalván szerelt fel egy saját nyomdát a kiadó. 1995 és 1997 között évente egy-két könyvet adtak ki, publicisztikai írásokat és szépirodalmi köteteket. Ahogy Birtók fogalmazott, ekkor még tanulták a szakmát. Aztán 1999-ben öt könyvet sikerült készíteni – köztük Oláh István verseskötetét és a Kristó Tibor által szerkesztett Kulákkönyvet. „Ez volt az az év, amikor úgy döntöttem, hogy az életemet erre teszem fel. Feladtam az addigi állásomat, és csak a kiadóval kezdtem foglalkozni. A társadalomtudomány volt az a terület, amelyiken elkezdtünk »dolgozni«, de a matematikától a teológián át a zenéig mindenféle területen adtunk ki könyveket. Ezeket nem lehetett csak úgy összelapátolni, mindenféle műhelyeket kellett megkeresnem. És végül is a kiadónak ez lett a lényege, hogy megtanuljunk együtt dolgozni olyan tudományos műhelyekkel, amelyek egy-egy területen megfelelő szakmai teljesítményt nyújtanak” – magyarázta a kiadó igazgatója.
Olyan műhelyekkel kezdtek együtt dolgozni, mint a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem matematika kara, az egyetem szatmári kihelyezett pedagógia tagozata, a sepsiszentgyörgyi közigazgatási kara vagy éppen a csíkszeredai Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. De a kiadott könyvek szerzői között találunk olyan „egyszemélyes tudományos műhelyeket” is mint Garda Dezső, akinek huszonhárom munkája jelent meg a Státusnál. „Ezek a műhelyek voltak végül is azok, amelyek felvittek minket. Alapvetően mindenkinek jó, ha hosszú ideig együtt tudnak dolgozni emberek. Megismerik egymást, ismerik egymásnak a jó és rossz oldalait, hosszú távon könnyebb harmonizálni bizonyos dolgokat. Meggyőződésem, hogy ez mindenkinek jó, legalábbis azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb szerzőnk, ha elkezdtünk együtt dolgozni, visszatér hozzánk.”
A Státus Kiadónak az ötvenedik könyve 2002-ben jelent meg, aztán 2005-ben a századik, 2009-ben a kétszázadik, 2012-ben a háromszázadik. Voltak olyan periódusok, amikor évente 45–48 kötetet is kiadtak. Időközben újabb és újabb együttműködések születtek, például a szegedi egyetem filozófia karával indított sorozatuk, a 15. kötetnél járó Lábjegyzetek Platónhoz című, amelyben kortárs filozófiai írásokat jelentetnek meg. Sokrétűen alakult a Sapientia EMTE társadalomtudományi karával és a csíkszeredai KAM-mal való együttműködésük. Ez nem csak annyiban merült ki, hogy egyetemi jegyzeteket adtak ki, oktatási segédkönyveket vagy konferenciaköteteket, hanem az együttműködésből jött létre több magyarországi kapcsolat is, mint például a gödöllői Szent István Egyetemmel vagy a Nemzetközi Gyermekmentő-szolgálattal való közös munka, akikkel több sorozatot is készítettek.
„2009-ben és 2010-ben úgy nézett ki, hogy nagyon jól megy nekünk: sokat dolgoztunk, sok munkánk volt, szép dolgokat csináltunk, úgy éreztük, boldogok vagyunk. Aztán egyszer csak leégett a nyomda. Ma sem tudjuk, hogyan történt, vagy miért, ebben az esetben minden racionalitást el kell felejteni. Földig égett a nyomdánk, buldózerrel takarítottuk el, és az összes addigi munkánkból származó megspórolt pénzünkből építettünk egy újat. Azóta is nyögjük. De felépítettük, újraindultunk és folytatjuk a munkát, mert ez volt az egyetlen lehetőségünk. Élünk.”
A kiadó igazgatója úgy véli, szerencsések is, mert mivel sokat dolgoznak kutatási, tudományos intézményekkel, bizonyos körökben nagy az érdeklődés a könyveik iránt, illetve az általuk megfelelő helyekre eljuttatott könyvek megtalálják az érdeklődőket. A kiadványaik döntő hányadát nem a könyvesboltokban vásárolják meg.
A négyszázadik
A kiadó négyszázadik kötete a Helyzetek és változások címet viseli. A Magyar Tudományos Akadémia a Domus pályázaton keresztül Domus-ösztöndíjjal éveken keresztül támogatta erdélyi kutatók munkáját. Ezeket a székelyföldi kutatásokat ismertetik azok a tanulmányok, amelyeket Bíró Zoltán és Bodó Juliánna professzorok szerkesztettek kötetbe. „Ez egy lépés az életünkben, mert nagyon reméljük, hogy egyszer még lesz ötszázadik is” – összegzett Birtók József.
Péter Beáta 
Székelyhon.ro