A marosvásárhelyi születésű Bölöni László, a Standard Liege első osztályú belga labdarúgócsapat vezetőedzője kijelentette: annak ellenére, hogy több mint százszor öltötte magára a román válogatott mezét, ő magyarnak tartja magát. „Azt kérdik, miért szeretem jobban, ha azt mondják rólam, magyar vagyok, mint román. Ez nem szeretés kérdése, én magyar vagyok, és kész. Ez nem akadályoz meg abban, hogy Romániában lakjam, ahol a válogatottban is játszottam. Bár a magyar kisebbség tagja voltam, Magyarország ellen gólt szereztem, a román csapatot pedig felkészítettem arra, hogy a magyar nemzeti tizenegyet is legyőzze a vb-selejtezőn. De szüleim magyarul neveltek, magyar kultúrát tanultam, amit köszönök nekik. Kisebbségiként túlságosan sok nehézséget kellett legyőznöm Romániában, ami nyomokat hagyott bennem – mondta az edző. /”Magyar vagyok” – vallja Bölöni László. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./

Hogy válik valaki románná/magyarrá a mioritikus nemzettudatban?
Ha nagyot ütünk a siker kalapácsával, tősgyökeres románok vagyunk. Ha eltoljuk, visszavedlünk bozgorrá. Köszi!
A nacionalista képmutatás nem halt ki, csak egy csöppet megpihent. A hivatásos műhazafiak minden területen állnak a vártán és kifejtik nyakatekert, de – nota bene – helyzettől függő véleményeiket. Hiszen persze, az érdek mindenekelőtt. Mely érdek nevetségessé teszi mindazokat, akik kettős mércét alkalmaznak, amikor a más etnikumú román állampolgárokról beszélnek.
Felfigyeltem a központi sajtó néhány, az Arany Glóbusz-díjas Saul fia című film sikerére vonatkozó cikkének címére. Ezek mindegyike nagyjából így hangzik: „Saul fiát jelölték a legjobb külföldi filmnek, a román Molnár Leventével a szereposztásban”, vagy „Az a film nyerte az Arany Glóbuszt, melyben a román Molnár Levente is játszik”. Hirtelen nem találunk elég dicsérő szót és romános címkét Molnár Levente számára. Az ismert dákopátiás honlapok számára valószínűleg túl friss a hír, mert különben olyan szövegekre is bukkanhattunk volna, mint: a géta-dák származású színész legyőzte a tengerentúli gyarmatosító konkurenciát, amit persze, olyan képpel illusztráltak volna, melyen egy dák farkas és egy tarabosztész látható a háttérben.
Pont most és hirtelen hihetetlenül büszkék lettünk nemzettársunk teljesítményére.
Aki, persze, nem magyar etnikumú, hanem tősgyökeres román.
Románia érdeme, hogy erős és tehetséges fiakat szült, akik uralják a világ filmiparának rangsorait. Lehet, hogy egyáltalán nem lenne túlzó egy ilyenfajta beszámoló, ha a fordítottjával is találkozhatnánk. Emlékeznek még arra a hírre, melyben arról volt szó, hogy a nemzeti ünnep alkalmával merényletet akartak elkövetni a kézdivásárhelyi parádén? A román Beke Istvánnal a főszerepben. Csakhogy akkor ugyanezen a hazafiak dühödten megbélyegezték az incidenst, természetesen a „mentő” kifejezést használva: magyar szélsőséges.
Akkor Beke nem román volt, hanem magyar és szélsőséges.
Hiszen ez felelt meg egy veszett diskurzusnak, egy irracionális propagandának, melynek az volt a célja, hogy gyűlöletet szüljön és megbélyegezzen egy közösséget.
Nem megyek bele annak az esetnek a részleteibe. Ha az illető törvényt sértett, akkor feleljen érte. Ezért fizetjük az illetékes intézményeket. Feleljen a tetteiért bármely másik román állampolgár is ebben az országban. Mások kettős mércéjére kívántam, szomorúan, felhívni a figyelmet. Amikor nekünk úgy jó, akkor a mienk, amikor viszont nem, akkor az illető egy másik etnikumhoz tartozik. Vagy ahogy egyesek mondanák – bozgor, hogy még inkább kimutassák lenézésüket, nem az állítólagos tette iránt, hanem mert az a fő bűne, hogy egy kisebbségi etnikumhoz tartozik.
Tudják, eszembe jutott, hogy mielőtt nevük ismertté vált, valószínűleg Bölöni László, Jenei Imre, Selymes Tibor, Szabó Gabi vagy Szabó Katalin (az eredeti szövegben: Ladislau Boloni, Emerich Ienei, Tibor Selymes, Gabi Szabo, Ecaterina Szabo – a szerk.) is csak holmi jelentéktelen bozgorok voltak. Idővel az egyik az a román edző lett, aki a Sporting Lisszabonnal megnyerte a portugál bajnokságot, a Standard Liège-zsel pedig a belgát; egy másik az a román, aki 1986-ban a Steauával elhódította az Európai Bajnokcsapatok Kupáját; a másik a labdarúgó Aranycsapatunk román bal hátvédje; megint másik az a román nő, aki szinte mindent megnyert az atlétikában, amit lehetett; az utolsó pedig az a román tornászlány, aki arany- és ezüstérmeket szerzett az 1984-es, Los Angeles-i olimpián. Akkor már a többséghez tartoztak!!!
„Tiszta” románként büszke vagyok mindezekre az eredményekre. De az egyetlen dolog, ami eszembe jutna e romániaiak teljesítményei és Molnár Levente minapi sikere láttán, egy egyszerű köszönöm lenne!
Ciprian Aron. foter.ro