A Pro TV műsorának két fiatal történész volt a vendége: Marius Oprea és Stejarel Olaru, könyvük megjelenése alkalmából. A téma: a Szekuritáté és a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi kapcsolata. A szerzők világossá tették, hogy az ,,illetékesek” nem vagy csak nagyon ritkán bocsátják rendelkezésükre a dokumentumokat. Valami elképesztő titokmánia uralja ma is az Román Hírszerző Szolgálatot /SRI/. Amikor kikérték a Stasival kapcsolatos dokumentumokat, több esetben is olyan választ kaptak, hogy ezek nem léteznek vagy titkosak. Ugyanakkor Berlinben a Stasi levéltárában hozzáférhettek román nyelvű dokumentumokhoz is. Mind Gheorghe Gheorghiu-Dej, mind Nicolae Ceausescu uralma alatt a politikai rendőrség, a kémszervezet élénk kapcsolatokat ápolt a ,,testvéri” országok megfelelő szerveivel. A két történész elmondott egy különös esetet: valamikor az ötvenes évek elején letartóztattak és elraboltak Berlinben egy német állampolgárt, Romániába hozták, három évig folyt a kihallgatása. Három év kihallgatás és a verések után váratlanul kiderül a tévedés: a delikvens, akit Berlinből elraboltak és illegálisan tartottak fogva, nem az a személy, akit keresnek. Kiengedték, a családnak azonban meghagyták, hallgassanak az ügyről. Amikor erre a személyre vonatkozó adatokat kérték ki az SRI-től, a hivatal azt válaszolta, hogy számukra a szóban forgó név ismeretlen. Amikor azonban nyomtatásban is megjelent a rémregénybe illő eset, kiderült, mégiscsak létezik a dosszié. /Bogdán László: A szeku és a Stasi. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 19./

Bíróság elé állíthatják azokat a volt szekus tiszteket, akik az elmúlt rendszerben kiskorúakat verbuváltak besúgóknak. Stejarel Olaru történész elmondta, a Kommunizmus Bűntetteit Kutató Intézet tervei közé tartozik ezeknek a személyeknek az azonosítása és felelősségre vonása. A történész szerint a kiskorúak beszervezése ugyanazzal a módszerrel történt, mint bárki más esetében. Cazimir Ionescu, az átvilágító bizottság /CNSAS/ szóvivője elmondta: a Szekuritáté elsősorban 12–19 éves korú gyermekeket szervezett be, akiknek családjukról, tanáraikról és iskolatársaikról kellett adatokat szolgáltatniuk. Nem egy-két elszigetelt esetről van szó, hanem az ország valamennyi megyéjét érintő, általános gyakorlatról. A bukaresti sajtó szemére vetette a CNSAS-nak, hogy a gyermekbesúgók létét mindeddig elhallgatta. Az egykori gyermekhálózat tagjainak többsége napjainkban a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) és a Külföldi Hírszerzési Szolgálat (SIE) alkalmazásában áll. Az Securitate gyermekhálózatához hasonlót a térségben a kelet-német Stasi működtetett. A modellt Kínától vették át, ahol a kulturális forradalom átnevelési lágereibe zárt emberek 70 százalékát saját gyermekeik súgták be. /Felelősségre vonhatják a kiskorúak beszervezőit. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 20./ „Valamikor 1957-58-ban, a mezőtelegdi iskolában, hatodik osztályos koromban a zöldkabátos, bőrcsizmás szekusok éjjel-nappal gyomroztak. Piros tintával íratták velem a nyilatkozatokat... Engem nem szerveztek be, ez ellenőrizhető, de a velem egyidős 13 éveseket nagy valószínűséggel igen” – így idézte fel Lakatos István olvasó azokat az időket. Stejarel Olaru történész szerint a Szekuritáté ugyanolyan „meggyőzési technikákat” alkalmazott a kiszemelt diákokkal, mint a felnőttek beszervezésekor. Elsősorban a szerény jövedelmű családok gyermekeit környékezték meg, ezen belül is azokat, akik bentlakásokban éltek és jó tanulók voltak. A Szekuritáté minden megyében tartott fenn kiskorúakból álló besúgóhálózatot. /Fenyítés a gyerekspiclik szekus beszervezőinek? = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 20./

A volt kommunista tábor sajátosságai, valamint a kormányváltások miatt lehetetlenné vált, hogy az átvilágítás az igazság feltárása és a nemzeti megbékélés jegyében történjék. A lezáratlan folyamatot valamennyi országban időről időre kisajátítja magának a napi politika – vélte július 10-i elemzésében a Le Monde francia napilap. A lap szerint az egyesülést követően Németországban 1990-ben elfogadták az átvilágítási törvényt, megalakult a ,,Gauck-hivatal”, amely évi százmillió eurós költségvetéssel működik. A dossziék 1992 óta hozzáférhetőek, a berlini fal leomlásakor a Stasi-ügynökök által fecnikre szabdalt dokumentumokat tizenöt kutató próbálja helyreállítani az állam által finanszírozott különleges logisztikai eszközökkel. Csehország eleinte a német példát kívánta követni az 1991-es átvilágítási törvénnyel, de a kommunista Állambiztonsági Hivatal (StB) anyagaihoz való szabad hozzáférés egészen 2007-ig nem volt lehetséges. A Le Monde szerint a megtisztulási folyamatban Bulgária és Románia maradt le a leginkább. Magyarországon ,,az exkommunisták visszatértével a hatalomba” az emlékezés munkája háttérbe szorult. Horn Gyula miniszterelnökként ellenezte, hogy Magyarország a német példát kövesse. Az archívumokat 1997-ig nem lehetett kutatni, és azóta is nagy részük államtitoknak minősül. Lengyelországban a kerekasztal-tárgyalásokon 1989 áprilisában a pártok a nemzeti megbékélés politikája mellett kötelezték el magukat. A balti államokban a folyamat azért sajátos, mert Litvánia, Észtország és Lettország a Szovjetunió részei voltak, így az ő titkosrendőrségük maga a KGB volt. A függetlenségük kikiáltása után a dokumentumok jelentős része Oroszországba került, miközben az országokban jelentős orosz kisebbségek maradtak. Ezért a balti államok esetében sem megbékélésről, sem szakításról nem lehet beszélni: a baltiak és az oroszok között mindennaposak a feszültségek. Az átvilágítási törvényeket ugyanakkor megszavazták, s az emigrációból hazatért államfőknek köszönhetően a folyamat ott békésebb módon zajlik, mint a többi kelet-európai országban. /A kommunista múlt a napi politika szolgálatában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 11./

Újabb dokumentum bizonyítja az egykori kelet-német titkosszolgálat kegyetlenségét. A titkosszolgálat, a hírhedt Stasi (Staatssicherheitsdienst, azaz Állambiztonsági Szolgálat) olyan titkos dokumentuma került napvilágra, amely feltétel nélküli tűzparancsról rendelkezik, ha határőrt érnének tiltott határátlépésen. Ez az első olyan irat, amely azt bizonyítja, hogy a kelet-német belügyi egységeknél létezett feltétel nélküli tűzparancs a határsértők megállítására. Az utasítást 1973. október 1-jén adták ki a Stasi egy olyan különleges osztagának magdeburgi egységénél, amelyet azért hoztak létre, hogy megakadályozzák egyenruhások Nyugat-Németországba szökését. „Ne habozzanak fegyvert használni akkor sem, ha a határsértést nőkkel és gyerekekkel együtt követik el, amiből eddig gyakran hasznot húztak az elkövetők” – fogalmaz a médiában idézett szöveg. Egon Krenz egykori keletnémet pártfőtitkár kétségbe vonta az utasítás létezését. A felfedezés azért számít jelentősnek, mert a tűzparancs létezésének tényét ma is tagadják egykori kelet-német politikai illetékesek. A Stasit a világ egyik leghatékonyabb titkosszolgálata- és -rendőrségeként tartották nyilván. Jelszava egyértelműen tükrözte a kommunista rendszerhez való viszonyát: Schild und Scwert der Partei, azaz a párt pajzsa és pallosa. Szovjet mintára hozták létre 1950-ben, és Moszkva mindvégig az egyik leglojálisabb partnereként tartotta nyilván. Egyik leghírhedtebb vezetője Markus Wolf volt, aki 1957-től irányította a külföldi hírszerzési szolgálatot, és sikerült olyan kémhálózatot kiépítenie, amelynek még a nyugat-német kormányban is voltak informátorai. Belföldön is óriási besúgóhálózatot épített ki, becslések szerint mintegy 91 ezer állandó alkalmazottja és 300 ezer informátora volt. /Balogh Levente: Stasi-tűzparancs határőrökre. = Krónika (Kolozsvár), aug. 14./

Terrorista cselekedetek gyanújával bűnvádi feljelentést tett a bukaresti Kommunizmus Bűncselekményeit Feltáró Intézet Nicolae Plesita nyugalmazott tábornok, valamint öt egykori román diplomata ellen. A kormány által két évvel ezelőtt létrehozott intézmény azzal vádolja a Szekuritáté Külföldi Hírszerzésének (DIE) volt parancsnokát és a öt volt bonni diplomatát, hogy közreműködtek a kommunista rezsim ellenállóinak meggyilkolásában, valamint megfélemlítésében. Az intézet szerint Nicolae Plesita, Dan Mihoc, Constantin Ciobanu, Ion Constantin, Ioan Lupu és Ion Grecu szervezte meg többek között 1981-ben a Ceausescu-diktatúra három nagy ellenállója, Paul Goma, Nicolae Penescu és Serban Orescu ellen irányuló – végül sikertelennek bizonyult – merényletet, amelynek során csomagba rejtett pokolgépet küldtek a célszemélyeknek. Másokat Plesitáék mérges gázzal, illetve bérgyilkosok alkalmazásával igyekeztek eltenni láb alól. Különben a feljelentést a Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Bizottságtól (CNSAS), a CIA-tól, a kelet-német (STASI), valamint a magyar titkosszolgálattól (BM) származó dokumentumokra és tanúvallomásokra alapozták. A Marius Oprea történész vezette intézet korábban hasonló eljárást kezdeményezett 210 egykori börtönparancsnok és a gyermekeket beszervező szekustiszt ellen is. Augusztusban arra is javaslatot tett, hogy a volt szekusok és a politikai rendőrséggel közvetlenül együttműködő személyek nyugdíját csökkentsék a szakképzetlen munkásokéval egyenértékű szintre. Ez a rendelkezés egyebek mellett Nicolae Plesita szekustábornokra is vonatkozna, aki jelenleg ötezer lejes nyugdíjban részesül. A bukaresti katonai ügyészség által véglegesített bűnügyi dossziéban azzal gyanúsítják a DIE volt parancsnokát, hogy Ceausescu utasítására legkevesebb hét merénylet végrehajtásával bízta meg a Sakálként elhíresült nemzetközi terroristát. Carlos, azaz Iljics Ramirez Sanchez 1981. február 21-én például a Szekuritáté megrendelésére robbantott a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségében. /Rostás Szabolcs: Szekusok célkeresztben. = Krónika (Kolozsvár), nov. 8./

Hetedik alkalommal rendezte meg Kolozsváron a Tranzit Alapítvány a Láthatatlan Kollégiummal közösen az Emberi Piramis elnevezésű, a pártállami diktatúráról indított beszélgetés-sorozatot. A május 17-i Beszélgetés egy Stasi áldozattal című rendezvény egyfajta mikrotörténet feltárása, egyben nyitás a diktatúra más megnyilvánulásai irányába. A meghívott, Frank Schumann rövidfilmje indította a beszélgetést. Az ötven emberre jutó egy besúgóval „dolgozó” NDK környezetében nem meglepő eset az 1981-től a Berlini fal lerombolásáig folyamatosan üldözött, letartóztatott, bebörtönzött, majd Nyugat-Németországba toloncolt Frank Schumann esete. A titkosszolgálati törvény révén, amely lehetőséget adott a Stasi dossziék megtekintésére (kb. 1 millió 700 ezer kelet-német polgár kérelmezte aktáinak megtekintését), a társadalmi megrökönyödés és a „besúgó vadászat kora” következett. Németországgal összehasonlítva, ahol már többé-kevésbé lecsengett a korszak feltárása, Romániában a meghurcoltatások élményei sokkal élőbbek, társadalmi szintű feldolgozása pedig nehézkesebb. /Musca Szabolcs: Beszélgetés Kelet és Nyugat között. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 20./

A kommunizmus elítélése Romániában nem hozott mást, mint hisztériát és torzsalkodást. A „voltak” sértve érezték magukat. A kormányon lévőknek nem volt kedvük ahhoz, hogy túlságosan támogassák az államfőt. A „baloldal szép, a kommunizmus ártatlan” vonalról néhányan készen állnak arra, hogy könyvészeti anyaggal alátámasztva magyarázza el az áldozatok millióinak azt, hogy elvileg minden rendben volt. Létezik az Európai Parlament 2005. május 15-én, a második világháború végének 60. évfordulója alkalmából hozott határozata, létezik az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 2006. január 15-i (1841. számú) határozata; mindkettő tételesen elítéli a kommunista totalitarizmus gyilkosságait. Idén júniusban Prága volt nagy jelentőségű esemény színhelye, amikor is a Cseh Köztársaság parlamentjének szenátusa „az európai erkölcsi tudat és a kommunizmus” viszonyáról adott ki nyilatkozatot, amelynek alapgondolata az volt, hogy „a kommunista ideológia közvetlenül felelős az emberiség elleni bűntettekért”; a nyilatkozatot Václav Havel, Joachim Gauck (a STASI levéltárának volt szövetségi biztosa), V. Landbergis (Litvánia volt elnöke) és az Európai Parlament számos tagja írta alá. Meghökkentő egyébként a román aláírások hiánya. A kommunizmus elítélése Romániában tehát félig befejezett, ha nem éppenséggel formális ügy maradt. Az állami intézményekben megrögzötten ott vannak a volt aktivisták, ők döntenek a nemzeti kultúráról, a Szekuritáté Levéltárát Átvilágító Tanács helyzete ingatag. (Fordította: B. T.) /Andrei Plesu, Adevarul: A kommunizmus elítéléséről. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./

Idén június 3-án nemzetközi értekezletet tartottak Prágában a kommunista múlttal való szembenézésről. A konferencia az Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nyilatkozatában erkölcsi jóvátételt követelt a kommunizmus áldozatainak. A prágai nyilatkozat aláírói között szerepel többek között Václav Havel egykori cseh és Vytautas Landsbergis volt litván államfő. A nyilatkozat népszerűsítéseként szeptember 18-án közmeghallgatást tartottak Brüsszelben az Európai Parlamentben. A totalitárius rezsimek és a közép-kelet-európai titkosszolgálati átvilágítások című rendezvényt az EP Zöldek. Európai Szabad Szövetség frakciójának három tagja szervezte. A meghallgatáson Bulgária, Csehország és a volt NDK helyzetét elemezték a meghívott előadók. Bernd Florath, a berlini Gauck Intézet projektvezetője a STASI, a volt NDK-s titkosszolgálat dokumentumainak kutatásáról, feldolgozásáról beszélt. Alapelvük: a német társadalomnak joga van megismerni a múltat, a fiatal generáció számára elérhetővé kell tenni a kommunizmusról szóló történelmet. Pavel Zacek, a prágai Totalitárius Rezsimeket Kutató Intézet vezetője előadásában visszatekintést nyújtott a cseh rendszerváltás folyamatával párhuzamosan indult kutatás folyamatáról. A kommunizmus bűneinek vizsgálata az ő esetükben is politikai támadások kereszttüzébe került. A belügyminisztert, aki 1996-ban engedélyt adott a titkosszolgálati dossziék részleges nyilvánosságra hozatalára, később megpróbálták politikai nyomással felelősségre vonni. A Kommunizmus Megkínzott Áldozatainak szófiai Központja részéről Jevgenyij Gencsev a szovjet modell bevezetésének borzalmait mutatta be. Elmondta, az áldozatok máig nem részesültek erkölcsi és anyagi kárpótlásban, Bulgária mind a mai napig nem tartja be a kínzások tilalmára vonatkozó ENSZ-egyezményét. Sükrü Altay, a törökországi Igazság, Kultúra és Együttműködés a Balkánon nevű egyesület vezetője bírálta a bolgár államot, amiért nem tett eleget az európai csatlakozás követelményeinek, a mai napig sem tette lehetővé a teljes átvilágítást, nem hozott létre egy intézményt a totalitarizmus áldozatainak emlékére, és nem tartja tiszteletben az Európai Kisebbségi Keretegyezmény előírásait sem. Maria Dermendzhieva, a Glasove bolgár napilap újságírója elmondta, hogy Bulgáriában a közélet nem tud nyomást gyakorolni a politikára, így lehetetlenné válik a kommunista rendszer kiszolgálóinak a politikából való eltávolítása. Tőkés László európai parlamenti képviselő üzenetét Szilágyi Zsolt kabinetfőnök tolmácsolta. Ennek lényege, hogy míg a fasizmus fő bűnöseit Nürnbergben bíróság elé állították, addig a kommunizmus perét mindmáig nem folytatták le. A kommunista titkosszolgálatok egykori magas rangú ügynökei ma is befolyással bírnak a politikában, a gazdaságban, a közélet különböző területein. A kommunizmus öröksége az újonnan csatlakozott országok uniós tagságával az EU belső ügyévé vált, ezért fontos, hogy a tagországok ne legyenek közömbösek ebben az ügyben. Gisela Kallenbach javasolta, hogy a jövő év első felében esedékes cseh EU elnökség alatt rendezzenek egy nagyszabású nemzetközi konferenciát a kommunista múlttal való szembenézésről. Szintén 2009 első felében látná megvalósíthatónak a volt kommunista országokban működő, a kommunizmus bűneit vizsgáló intézetek közötti hálózat létrehozását, amely a berlini intézet koordinációjával működhetne. Javasolta egy nemzetközi kutatóintézet létrehozását az egykori európai diktatúrák vizsgálatára. /Fel kell tárni a zsarnoki rezsimek múltját. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 20./

Hét volt kommunista ország egykori politikai rendőrségének archívumait kezelő szervezetei december 16-án Berlinben bejelentették, hogy „hálózatba” tömörülnek az együttműködés javítása és a történelmi kutatás megkönnyítése érdekében. A hálózat, amelyben a német (volt NDK-s), lengyel, cseh, szlovák, magyar, bolgár és román intézetek vesznek részt, hallhatóbbá teszi majd Európában azoknak a hangját, akik országukban ezzel a kérdéssel foglalkoznak – mondta újságíróknak Marianne Birthler, a Stasi archívumát kezelő német intézet illetékese. A Titkosszolgálati Levéltárakkal Foglalkozó Hivatalos Szervek Európai Hálózata nevű új képződménynek koordinációs csoportja lesz, amelynek feladata, hogy évente konferenciát szervezzen. A hálózaton belül információcsere folyik majd a levéltárak, a jogi szabályozások, a történelmi-politikai oktatás és a kutatás területén. A hálózatban részt vevő országok eddig különbözőképpen kezelték az archívumokat, de remélik, hogy kölcsönösen hasznos lesz a területen folytatandó tapasztalatcsere. A kelet-európai diktatúrák maguk is igen szorosan együttműködtek egymással, tapasztalatot, módszert és kapcsolatot cserélve, jelezte a tanácskozás magyar résztvevője, Cseh Gergő Bendegúz /Budapest/, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára egyik vezető munkatársa. A hálózat célul tűzte ki, hogy azok az állampolgárok, akiket több kommunista országban megfigyeltek, egyazon eljárás keretében jussanak hozzá valamennyi aktához. Ez jelenleg még nem lehetséges. /Összefognak a kommunizmus politikai rendőrségének archívumait kezelő intézetek. = Transindex. ro, dec. 18./

A volt kommunista országokban, köztük Magyarországon is aktív volt az egykori NDK hírhedt állambiztonsági minisztériuma, a Stasi ― erősítette meg nemzetközi sajtóértekezletén Marianne Birthler, a Stasi aktáit kezelő, illetve feldolgozó német szövetségi hivatal vezetője. Birthler utalt arra, hogy a volt kommunista állambiztonsági hatóság szigorúan megfigyelte, illetve megfigyeltette az NDK külföldön tartózkodó állampolgárait, mégpedig elsősorban a nyári hónapokban, amikor nyaralásukat töltötték. Ebből a szempontból a Balaton volt az egyik ,,legfrekventáltabb” terület, amely a kelet- és nyugatnémetek fő találkozóhelyének számított. A Stasi szorosan együttműködött az adott ország, köztük Magyarország politikai rendőrségével is. A hivatal vezetője utalt arra, hogy hét volt kommunista ország, köztük Magyarország egykori politikai rendőrségének archívumait kezelő szervezetei tavaly decemberben szervezett együttműködésben állapodtak meg a kölcsönös történelmi kutatások megkönnyítése érdekében. /Kelet-Európában aktív volt a Stasi. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 23./

Tőkés László kipakolt: száz szekus nevét hozta nyilvánosságra
NY I L A T K O Z A T
a titkosszolgálati múlt átvilágítása tárgyában
Tavaly ősszel nem kis meglepetést keltett annak a híre, hogy Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság volt elnöke a szovjet titkosszolgálat besúgója volt. A „szovjet sport generálisa”, aki egykor a Franco-diktatúrában is magas funkciót töltött be, a KGB-vel és a Stasi kelet-német titkosszolgálattal együttműködve az egész nemzetközi olimpiai mozgalomra meghatározó befolyást gyakorolt.
A kommunista – moszkovita – titkosszolgálat a nemzetközi egyházi-ökumenikus életet is behálózta. Erre nézve jellemző példa a Reformátusok Világszövetsége volt főtitkárának, Milan Opocenskynek az esete, aki a szovjet parancsuralmi rendszer bukása után még közel tíz esztendeig töltötte be magas tisztségét a világszervezetben.
Az Evenimentul Zilei központi napilap idén januárban foglalkozott Bartolomeu Anania kolozsvári román ortodox metropolita Szekuritáté-kollaboránsi múltjával. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) a hajlott korú érseket 2008. január 22-én azonosította be az „Apostol” fedőnevű titkosügynökkel. A „felfedezésnek” meg is lett a hatása, hiszen egy hétre rá a CNSAS működését alkotmányellenesnek nyilvánította a kormány, utóbb pedig a 24/2008. számú sürgősségi határozatával – kiváltképpeni kedvezésképpen az ortodox „nemzeti egyháznak” – az egyházi szolgákat kivonta az Átvilágító Tanács hatálya alól. Nem sokkal ezután a 293/2008. számú törvény végérvényesen kimondta, hogy a klérus tagjainak átvilágítása csak saját egyházaik kifejezett kívánságára történhet meg.
Európai parlamenti hivatalom még ugyanabban az évben megkeresésben fordult Jaques Barrot igazságügyi európai biztoshoz az egyházi emberek titkosszolgálati átvilágításának alkotmányellenes korlátozása tárgyában – az áldatlan helyzet azonban azóta sem változott. A többségi Román Ortodox Egyház az államhatalommal egyetértésben hátráltatja a titkosszolgálati múlt feltárását, a hírhedt Szekuritáté volt egyházi ügynökeinek a leleplezését.
Bartolomeu Anania és a hasonszőrű informátorok esete világosan példázza, hogy a kommunista-titkosszolgálati múlttal való szembenézés és a volt ügynökök felfedése nem csupán a történelmi múlt, hanem legalább annyira a társadalmi jelen egyik parancsoló kérdése. Saját Egyházunkban sem beszélhetünk igazi változásról és megújulásról mindaddig, amíg nem egy vezető pozícióban és gyülekezet élén zsarolható és megvásárolható emberek találhatóak.
Református Egyházunkban váltakozó erővel és „szerencsével” halad előre a titkosszolgálati múlt feltárása.
2002-ben – már akkor is igen megkésve – eleve „halva született” a Zsinat átvilágításra vonatkozó, erőtlen határozata.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület mintegy három évvel ezelőtt újult erővel látott munkához. Legutóbb mind az Erdélyi, mind a Királyhágómelléki Egyházkerület Igazgatótanácsa kimondta, hogy „a múlttal való szembenézést nem lehet tovább halogatni”, és egyházkormányzó testületeink a saját kebelükben létrehozták egyházkerületi átvilágító bizottságaikat.
Az egyházi élet megtisztításának folyamatában a Református Egyház nem áll egyedül. Szándékai találkoztak a magyar protestáns testvéregyházak törekvéseivel, akikkel együtt megállapodtak az egyházközi Szakmai Egyeztető Fórum létrehozásában.
Komoly aggodalomra ad okot mindaz, ami az utóbbi időben a CNSAS, valamint a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet (IICC) körül történik. Csendes László, az Átvilágító Tanács elnöke röviddel ezelőtt kénytelen volt lemondani tisztségéről. Marius Oprea intézeti elnöknek szintén inog a széke. Európai parlamenti hivatalunk mindkettőjük ügyében felemelte a szavát. Legutóbb Traian Băsescu államelnökhöz intéztünk levelet, melyben – egyebek mellett – az általa kezdeményezett Tismăneanu-jelentés szellemében szorgalmazzuk a „kommunizmus perének” a véghezvitelét.
Szintén aggasztó az a körülmény, hogy – az olasz La Republica értékelése szerint – Románia húsz évvel a diktatúra bukása után fölényesen vezeti a titkosszolgálatok európai mezőnyét. Míg Ceauşescu Szekuritátéjának „mindössze” 11 ezer ügynöke volt, a számos hazai titkosszolgálat jelenleg mintegy 12 ezer titkosszolgát foglalkoztat, ezenközben pedig – a súlyos gazdasági válság ellenére – a titkosszolgálatok költségvetése évről-évre dagad, olyannyira, hogy nyolc év alatt nyolcszorosan megnövekedett.
Azokkal értünk egyet, akik a múlt bűneinek feltárását, valamint a bűnösök leleplezését és felelősségrevonását követelik. Marius Opreával és Herta Müllerrel értünk egyet. És a megalakulásának 20. évébe érkezett Temesvári Társaság Kiáltványának 8. pontjával valljuk, hogy a kommunista múlt ügynökeinek és kiszolgálóinak a közhivatalokban nincs keresnivalójuk.
De nem csupán a volt kollaboránsoktól kell szabadulnunk, hanem volt tartótisztjeiket, a szekusokat, a volt titkosszolgálati főnököket is meg kell neveznünk, akiknek felelőssége az amazokénál is nagyobb. A „parancsra tettem” kifogása sem mentheti őket – mint ahogyan Adolf Eichmann sem igazolhatta magát ezzel.
Ennek megfelelően, ez alkalommal azoknak a Szekuritáté-tiszteknek a névsorát is közzétesszük, akik – a rendelkezésünkre álló iratok szerint – egyházunk és magyarságunk megnyomorításában jeleskedtek.
Csak remélni lehet, hogy a CNSAS rövidesen újból magára talál, és Dragos Petrescu új elnök vezetésével, a sok kilométernyi belügyminisztériumi iratanyag átvételével, valamint az újraválasztott Traian Băsescu elnök hathatós támogatásával tovább folytatja a demokratikus rendszerváltozás szempontjából elengedhetetlenül fontos munkáját.
Ennél is fontosabb viszont, hogy oly sok megtorpanás után egyházaink is töretlenül tovább haladjanak a megkezdett úton. A Szigorúan ellenőrzött evangélium I. kötetét is figyelembe véve: egyházkerületi átvilágító bizottságunkra nagy munka vár.
Nagyvárad, 2010. február 16.
Tőkés László
EP-képviselő. Forrás: Erdély.ma

Rovott múltú lelkészektől félti Tőkés a magyarságot
Új esélyt kapott a magyarság, hogy a jövőjét kedvezően befolyásolja a Fidesz–KDNP nagy arányú választási győzelmével – véli Tőkés László európai parlamenti képviselő, aki azonban a kockázati tényezőkre is rámutatott. Szerinte ezek egyikét ma is az egykori román kommunista titkosrendőrség, a Securitate besúgói jelentik. A magyarországi kormányváltással kapcsolatban a határon túli magyarok politikai vezetői a közelmúltban többféle várakozást és reményt megfogalmaztak, sőt kívánságlistákat is összeállítottak. A megoldásra váró kérdések egyikét Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke vetette fel a két választási forduló között, a rendszerváltás és átvilágítás témakörében tartott nagyváradi sajtótájékoztatóján. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke azt mondta: „Addig nem teljesíthető ki a rendszerváltás, amíg nem vágjuk el azokat a szálakat, amelyek a kommunista diktatúrához kötnek.” A múlttal való őszinte szembenézés szükségességére alapozva a volt püspök figyelmeztetett arra: „A magyarországi kormányváltással a magyarság jövője új esélyt kapott, de a volt román kommunista titkosrendőrség, a Securitate besúgói kockázati tényezők maradnak a továbbiakban is. 1989 után több, egykoron a román titkosszolgálattal együttműködő személy települt át Magyarországra – és mi a garancia arra, hogy – amint egykoron a kelet-németországi Stasi-ügynökök – nem maradtak továbbra is a román titkosszolgálat alkalmazásában? – tette fel a kérdést Tőkés, aki szerint az átvilágításnak folytatódnia kell, habár rengeteg akadályt gördítenek útjába, sőt támadássorozatokat indítanak az átvilágítás iránt elkötelezett személyek ellen. Példaként említette a sajtótájékoztatón is megjelent Tolnay István előadó-tanácsos, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) vezetőtanácsának alelnöke esetét. Tolnay ugyanis megdöbbenéssel értesült arról, hogy nevében, fiktív e-mail címről a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) alelnökéhez, Virgiliu-Leon Tarauhoz fordultak ismeretlen személyek. A levélben egyebek közt az CNSAS akkori elnökét, Csendes Lászlót vádolták meg a Tőkés László akkori püspökkel való összejátszással. A CNSAS hivatalos, aláírt és lepecsételt válaszlevelét ellenben Tolnay István nem kapta kézhez, az informális úton megszerzett dokumentumokból viszont kiderül, hogy azt már a PKE alelnökének címezte Tarau alelnök. A levél nem a 2008. december 8-án megfogalmazott „vádakra” válasz, hanem úgymond egy másik, 2008. november 12-én kelt elektronikus levélre hivatkozik, amelyet „szokatlan panaszlevélnek” nevez. Ezek szerint létezik egy másik rágalmazó levél is, amely – látszólag – egyetemi körből indulhatott ki, ezért címezték a választ „Tolnay Istvánnak, a PKE alelnökének”. Avagy: ugyanazt a levelet kétszer is elküldték? – kérdezett rá Tolnay. A tanácsos szerint a diverziós levél a „több legyet egy csapásra” elv alapján íródott: amellett, hogy le szerették volna járatni Tőkés Lászlót, Csendes Lászlót és őt, egyben mind az egyházkerületet, mind pedig a PKE-t kompromittálni akarták. A kitűnő románsággal megfogalmazott irományban még arra is vigyáztak, hogy franciás fordulatokkal hitelesítsék a stílust (Tolnay István francia nyelvet oktat), igaz, a bőségesen és indokolatlanul alkalmazott felkiáltójelek (még az aláírás végére is biggyesztettek egyet) sokat elárulnak írójuk lelkiállapotáról – a gyűlöletről, ahogyan a tanácsos fogalmazott.A Securitate „búvópatakszerű” továbbélése ellen főleg 2005 óta ádáz harcot folytató Tőkés László április közepi közleményében utalt az általa tavaly megkezdett egyházi átvilágításra, amely az idén tovább folytatódott. Márciusban az erdélyi protestáns egyházak szoros együttműködésre léptek közös múltjuk megismerése és az egyházi élet megtisztulása céljából, és Szakmai Egyeztető Fórumot hoztak létre (amelyben a római katolikusok nem kívánnak részt venni). A református egyházban a CNSAS szerint 2008-ban 16 lelkészről bizonyosodott be, hogy együttműködtek a kommunista titkosrendőrséggel. Az utóbbi időben azonban az átvilágítási folyamat országosan – is – megtorpant. Mégis, további kilenc lelkészről derült ki ügynökmúltja. Az érintettek közül többen már meghaltak, mások még mindig aktív, nem egy esetben vezető szerepet töltenek be az egyházi életben.Tőkés László szerint az átvilágítás folytatása súlyos ellenállásba ütközik, és sokan éles ellentámadásba lendültek, illetve különféle lejáratási módszerekkel próbálják akadályozni az igazság feltárását, főként az-után, hogy a volt református püspök – megmutatva az érem másik oldalát – a Securitate tartótisztjeinek a listáját is közzétette. Az idén februárban Tőkés Lászlót levélben kereste meg egy hódmezővásárhelyi református egyháztag, iskolaügyi képviselő és egyes, „Romániából áttelepült egyházi személyek” kétes múltjára hívta fel a figyelmet, több társa nevében is azon „óhajuknak” adva hangot, hogy: „Szeretnénk az egyházi élet megtisztulását, és szeretnénk a tisztánlátást.”„Való igaz, az elmúlt években igen sok rovott múltú református lelkészünk telepedett át Magyarországra (…) Félő, hogy némelyiküket mind a mai napig kezében tartja a román titkosszolgálat, és emiatt ők új hazájukra nézve is veszélyt hordoznak” – figyelmeztetett Tőkés László. Az értelmiséget is behálózták. A román értelmiséget és szellemi elitet át meg átszőtte a kommunista titkosrendőrséggel fenntartott kapcsolata – írta hétfőn az Evenimentul Zilei című bukaresti napilap. Példa erre a neves irodalomkritikus és elemző, Adrian Marino, akit a CNSAS bizonyítékai szerint már 1969-ben beszervezett a Securitate. Marino rendszeresen utazhatott Nyugatra, hogy bizonyítsa: a román értelmiség szabad. Feladata volt, hogy elszigetelje a párizsi román szellemi emigráció két kiemelkedő tagját, Monica Lovinescut és Virgil Ieruncát, akiknek nagy sikerű műsora a Szabad Európa Rádióban sok borsot tört Nicolae Ceausescu orra alá, és Románia ellen hangolta a Párizsban élő Emil Ciorant, illetve az amerikai egyetemeken előadó Mircea Eliadét. Marino összeférhetetlen természete azonban nem tette ideálissá az együttműködést, s végül a Securitate törölte az ügynöklistáról. (MH)
Kristály Lehel
Magyar Hírlap

Új könyv
Az ügynök arcai
Az ügynök arcai címmel új könyv jelent meg az ügynökkérdés kutatásáról nemzetközi kitekintéssel a Libri Kiadó gondozásában. Az ügynökvadászat helyett a cél az aktákban szereplő emberek motivációinak és az ügynökkérdésről folytatott vitáknak a megértése – közölte Horváth Sándor, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, a kötet szerkesztője az MTI-vel.
Mint mondta, a kötet egyebek mellett arra keresi a választ, hogy miért éppen 1989 után váltak minden országban olyan fontos kérdéssé az ügynökügyek, a tanulmányok közreadásának pedig fontos célja, hogy "azok a történeti összehasonlítás és a megértés irányába tereljék az ügynökkérdésről folytatott, gyakran hisztérikus vitákat".
A kötet tanulmányai a társadalomtörténet, a mindennapok története és a nemzetközi összehasonlítás nézőpontjából elemzik a kérdéskört, az elméleti írások mellett pedig olvasmányosabb, szélesebb érdeklődésre számot tartó témákat is taglalnak, ugyanis hiába közismert elnevezések a kommunista korszakból a III/III, a Stasi, a Securitate és a KGB – még ezen szervezetek működésének feltárására sem történt átfogó, nemzetközi összehasonlító kísérlet – mutatott rá.
Horváth Sándor úgy fogalmazott: az akták őrzésére alakult intézmények megismerése azért is fontos, mert azoknak mindegyik országban kiemelt szerepük volt 1989 után a közelmúltról folytatott vitákban, amelyeknek már szintén van múltja, s ezek ugyancsak szerepelnek a kötetben.
A tanulmányok első blokkjában Gyáni Gábor, Gyarmati György, Rainer M. János, Takács Tibor és Ungváry Krisztián többek között azt vizsgálja, hogy miért váltak az ügynökügyek fontossá a közéletben és a történetírásban, mire jók és mire nem az akták, és mi tudható meg belőlük a társadalomról és a mindennapokról. A kötet szakít azzal a gyakorlattal, amely szerint a magyar szerzők előszeretettel hivatkoznak a környező országok állambiztonsági szolgálataira és irataik őrzési módjaira úgy, hogy alig-alig ismerik őket – jegyezte meg.
Megemlítette: a tanulmányok második részéből kiderül, hogyan őrzik a Stasi, a Securitate vagy a lengyel állambiztonság iratait. A franciák második világháborús kollaborációjának emlékezete éppúgy fontos téma a kötetben az emlékezet működése miatt (K. Horváth Zsolt), mint a szovjet ügynökök magyarországi jelenléte (Baráth Magdolna).
A tanulmányok harmadik részében az aktákat társadalomtörténeti kérdések megválaszolására használják a szerzők. Müller Rolf a fényképek és a politikai rendőrség kapcsolatával, Pető Andrea a nők és az állambiztonság, Tabajdi Gábor pedig a titkos lakások és a városi tér szerepével foglalkozik. Az egyházak megfigyeléséből kiemelkedik Mindszenty József megfigyelési ügye.
Standeisky Éva egy "literátus ügynök" mindennapjairól ír, aki a rendszerváltás után a szélsőjobboldalt erősítette. A tömegkultúra állami ellenőrzése pedig a Beatrice együttes állambiztonsági aktáiból válik érthetőbbé. Népújság (Marosvásárhely)

Stasiország – könyv a keletnémet titkosrendőrségről
Egykori résztvevők, tettesek és áldozatok visszaemlékezései segítségével idézi fel a keletnémet titkosrendőrség, a Stasi működésének természetrajzát Anna Funder Stasiország című irodalmi riportázsa, melyet a XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelentetett meg az Európa Kiadó.
„Hitler Harmadik Birodalmában egy Gestapo-ügynök jutott minden kétezer lakosra, Sztálin Szovjetuniójában egy KGB-ügynök minden ötezer-nyolcszázharminc lakosra. Az NDK-ban egy Stasi-tiszt vagy -besúgó jutott minden hatvanhárom lakosra. Az alkalmi besúgókat is beleszámítva ez az arány annyira magas, hogy egy besúgó jut minden hat és feledik állampolgárra” – hívja fel a figyelmet a megdöbbentő adatra a Stasiország lapjain az ausztrál írónő, akinek rövid időn belül már a második kötete jelenik meg az Európa Kiadónál.
A mindkét könyvet szerkesztő Elekes Dóra az MTI-nek elmondta: Funder először az 1980-as években járt Kelet-Németországban, a kilencvenes években a Berlini Szabadegyetemen tanult, majd egy német tévéállomásnál dolgozott. Ekkor kezdett érdeklődni a Stasi tevékenysége iránt, kollégái azonban próbálták lebeszélni a témáról. Ennek ellenére Funder apróhirdetéseket adott fel, hogy megtalálja az egykori tiszteket, besúgókat és áldozataikat, és meglepetésére rengetegen jelentkeztek közülük – idézte fel a szerkesztő.
Beszámolóikat Funder a saját történetébe ágyazva fűzte össze, így rajzolva ki egységes képet. Az összegyűjtött történetekből megszerkesztett, rendkívül olvasmányos kötetből – melyet Daróczi Péter fordított magyarra – jól átjön az egykori keletnémet mentalitás, a diktatúra abszurdumai – fűzte hozzá. Szabadság (Kolozsvár)

Hátizsákos rendszerváltás
Az erdélyi menekültek megsegítését célzó misszió révén a kommunista világrend összeomlását is siettette az 1990-ben önálló egyházként bejegyzett budapesti székhelyű Erdélyi Gyülekezet. A hősi időkről és az új kihívásokról beszélgettünk Zalatnay Istvánnal, a gyülekezet vezető lelkészével.
– A bejáratnál kiadó raktárfelületet hirdető felirat. Gazdálkodási szempontok alapján vagy szűkíti tevékenységét az Erdélyi Gyülekezet?
– Utóbbiról nincs szó, de az idők kétségtelenül változtak 1992 óta, amikor a gyülekezet megkapta ezt a katonai létesítményt. Annak idején Németh Géza, a gyülekezet lelkipásztora két lehetőség közül választhatott – a másik Szentendre határában –, de ez a városközpont és metróközeli terület volt a jó döntés.
– Milyen szempontok szerint választottak akkoriban?
– Annak idején Németh Géza jó érzékkel és következetességgel képviselte azt az álláspontot, hogy a határon kívüli magyarok ne jöjjenek el otthonról, de ha már úgy döntenek, az egyháznak kötelessége segíteni rajtuk. Ez érvényes volt 1990-ig, utána viszont jogosan merült fel a kérdés: van-e ennek a továbbiakban létjogosultsága? A gyülekezet életében hatalmas váltás volt, amikor a rendszerváltás pillanatától lényegében megszűnt a korábbi menekültmisszió. Kiderült azonban, hogy a sok ezer menekült egy része az új körülmények között is szeretne együtt maradni gyülekezeti közösségként. Megfogalmazódott, hogy azoknak az embereknek, akik életük határhelyzeteiben keresztyén hitből fakadó segítőkészséget tapasztaltak meg, életkörülményeik megváltozása után ugyanezt kell megtenniük – csak immár fordított irányba, a szülőföld felé. Ehhez a szolgálathoz viszont területre, épületekre volt szükség, s ezt követően kezdődött a keresgélés olyan terület után, ahol intézményi elhelyezésre, építkezésre, táborozásra nyílik lehetőség. A Reménység Szigetének otthont adó jelenlegi terület négy hektáron fekszik, ahol betegellátást, konferenciákat, akár több hónapos képzéseket lehet tartani.
– Mennyire erdélyi ma az Erdélyi Gyülekezet?
– Nagyon. Az aktívak túlnyomó része erdélyi születésű vagy erdélyi gyökerekkel rendelkezik. Sőt, szervezetileg is erdélyi, mivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik. Ezt is Németh Géza kezdeményezte, abból a meggondolásból, hogy a gyülekezet tagjai is erdélyiek, és a túlnyomórészt kifele irányuló szolgálat is az erdélyieket célozza. A tárgyalásokat már én folytattam le, aminek következtében a Királyhágómellék 271. gyülekezete lettünk.
– Az ön számára miért volt kihívás a gyülekezet lelkészévé válni?
– Két alapvető pillér létezik az életemben: a református lelkészi mivoltom, illetve a külhoni magyarság iránti elkötelezettségem. A hetvenes években a magyar értelmiségnek volt egy rétege, amelynek életében meghatározó élmény volt az erdélyi magyarság iránti érdeklődés a nagy Erdély-járásokkal együtt – engem is akkoriban, tizenévesen kerített mindez a hatalmába. Miután 1985-ben hazatértem a genfi ösztöndíjamból, a Városligeti-fasori gyülekezetben lettem beosztott lelkész. Fél évvel később azzal hívatott Tóth Károly akkori budapesti püspök, hogy szervezzek meg egy „földalatti”, fél-legális segélyakciót Erdélybe, amelynek anyagi hátterét nyugati testvéregyházak biztosították. Ez volt a hátizsákos csempészet világa, egyetemisták, baráti körök, teológusok vitték a különböző szükséges dolgokat, leginkább gyógyszereket. Fokozatosan különböző állami szervek is bekapcsolódtak, az ipari minisztérium például kétmillió forint értékű gyógyszeradományt biztosított, ami óriási pénz volt közvetlenül a rendszerváltás előtt.
– Ehhez azért sok hátizsák kellett...
– Nagyon sok! Hatalmas történetek fűződnek ezekhez az időhöz. Ott volt például az NDK-s vonal. A hajdani Kelet-Németországban az egyház volt az ellenzéki tevékenységek ernyőszervezete, én pedig elég sok német kapcsolattal rendelkeztem, részben Balog Zoltán jelenlegi miniszter révén, akinek NDK-s volt az első felesége. Jöttek az Erdélybe tartó kelet-német csoportok, a pályaudvaron feladogattuk nekik a csomagokat, s aztán Kolozsváron, Brassóban leszedték arra beszervezett emberek. Talán furcsán hangzik, de nagy „áldás” volt, hogy Romániában a Szekuritaté, nem pedig a Stasi működött, gyakorlatilag mindig mindent meg lehetett oldani. A vámosok esetében pedig sokszor az ő igényeik is szerepeltek a listán, s ha megkapták, a többi mehetett. Az erdélyi magyarságnak akkor kimondottan jót tett az a levantei szellem, ami belengte az országot.
– Az akció koordinálása volt a „belépő” az Erdélyi Gyülekezetbe?
– Legfeljebb áttételesen. Miután ez a szerep túlnőtte az eredeti kereteket, egy idő után jeleztem a püspöknek, ehhez már státus is kellene, így lettem 1989-ben kizárólag kisebbségi ügyekkel foglalkozó zsinati referens. A rendszerváltás utáni első Miniszterelnöki Hivatal titkárságából jött létre a későbbi Határon Túli Magyarok Hivatala Entz Géza vezetésével, ennek lettem én az elnökhelyettese az 1994-es kormányváltásig. Azon az őszön kapott szívinfarktust Németh Géza, az Erdélyi Gyülekezet vezetője.
– Honnan a kapcsolat a gyülekezet alapító lelkészével?
– Régi családi barátságról van szó, édesapám és Németh Géza 1956 után együtt voltak internáló táborban. Géza bácsi roppant tehetséges, hihetetlen energiákkal megáldott lelkész volt, egyike annak a kilenc fiatalnak, akik már 1955-ben megfogalmazták az úgynevezett Hitvalló Nyilatkozatot, tiltakozva a kommunista államhatalmat kiszolgáló egyházi vezetés ellen. A forradalom utáni internáló tábor „abszolválását” követően Érdre került. A maga harmincezres lélekszámával Európa legnagyobb falvának számító település újabb református templom építését igényelte, amelyet a kezdeti elvi engedély ellenére leállítottak. Németh Géza azonban nem hagyta abba. Régi „szerelme” volt Martin Luther King, az általa képviselt erőszakmentes ellenállás elvét alkalmazta ő is, miszerint a kommunista országokban a keresztények is hasonló elnyomást szenvednek, mint Amerikában a feketék. Miután Martin Luther Kinget megölték, a gyülekezet örökbe fogadta az árváit, a konfirmandusok pedig testvéreikké – kissé teátrális, de hatalmas ötlet. Mint ahogy az is, hogy a térdmagasságig felhúzott állapotban lévő érdi templom az amerikai aktivista nevét viselje. És amikor a King-utód Ralph Abernathy Magyarországra látogatott, a csepeli munkásgyűlésen Németh Géza meghívta az amerikai lelkészt a másnapi érdi templomavatóra. Este aztán felment hozzá a szállodába, és elmondta, hogy behúzta a csőbe, és tájékoztatta a helyzetről. A politikai ellennyomás dacára Abernathy megjelent az avatón, de ez sem volt elég, a templom azóta sem épült fel, Németh Gézát pedig kirakták az egyházból.
– Hogyan kerülhetett mégis a menekültmisszió élére?
– Eltávolították a gyülekezetből, egy ideig képárusként kényszerült pénzt keresni, közben azonban országos misszió indult el. A megjelenő kihívásokról – menekültügy, kábítószer-fogyasztás – ugyanis a politikai kurzus kezdetben nem vett tudomást, majd úgy döntött, hogy valamilyen módon kezelni kell azokat az egyházon belül, nehogy Németh Géza „kisajátítsa”, mert akkor ellenőrizhetetlenné válik. A nyolcvanas években történt nem hivatalos, de a gyakorlatban érvényesülő részleges rehabilitálása után kapott a Moszkva tér mellett egy helyet a kábítószeres missziónak, de amikor 1987-ben elindult a menekültáradat, akkor Géza bácsi azt mondta: minden egyebet zárójelbe kell tenni, a prioritás a menekülteket segítő misszió.
– Hogyan fogadta el a hivatalos kurzus a menekültkérdés létezését? Hiszen a nyolcvanas évek derekán még kőkemény kommunizmus volt Magyarországon is...
– Valóban kényes volt a helyzet, hiszen testvéri szocialista országból érkezett emberekről beszéltünk, akik nem is lehettek menekültek, akik ugyanakkor ég és föld között élő emberek, mindenféle jogi státus, egészségbiztosítás, hivatalos munkavállalási lehetőség nélkül. Itt-ott húzták meg magukat, Németh Géza pedig igyekezett segíteni albérlet, feketemunka-lehetőség terén, érkeztek a nyugati segélyek, működött a misszió. Másrészt zajlott a hivatalosságok bombázása: tessék rendezni ezeknek az embereknek a helyzetét! Aztán egyszercsak a Magyar Közlönyben megjelent „a” módosítás. Korábban nem magyar állampolgár 30 napon át tartózkodhatott Magyarországon, ez a tartózkodási engedély pedig egy alkalommal volt meghosszabbítható. Az „egyszer” kifejezést törölték belőle, megszűnt az a jogi kényszer, ami korábban a visszatoloncolásokhoz vezetett, és ezzel egycsapásra hivatalosan is létezővé vált a menekültkérdés. E folyamat következtében megváltozott a probléma kezelésének politikai és jogi környezete, illetve fogadtatása, szétfeszítette a kommunista állam megszokott kereteit, s a keletnémet menekültek már e változás haszonélvezői voltak. Némi túlzással Németország egyesülésének egyik legfontosabb eredője Magyarország szétdarabolása volt, az abból fakadó menekültáradat, konkrétan azok az erőfeszítések, amelyeket az erdélyi menekültek fogadása és hivatalosítása érdekében fejtett ki a Németh Géza vezette misszió.
– Hogyan zajlott a stafétaváltás az elődje és ön között?
– Amikor Németh Géza ’94 őszén szívinfarktust kapott, én már nem voltam állami szolgálatban. Bizonyára érezte, hogy már nem lesz képes egyedül vinni az ügyeket, s hívott, csináljuk együtt. Elsőre nemet mondtam, ám miután fél év múlva a második infarktus végzett vele, a fia, Németh Zsolt is megkeresett. Akkor vállaltam átmeneti időre a szolgálatok végzését, zajlottak a tárgyalások is a gyülekezet csatlakozásáról a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez. Az átmeneti idő azóta is tart, 1995-től én vagyok a gyülekezet lelkésze.
– Mit tart ma a gyülekezet legfontosabb feladatának?
– Ami mindig minden gyülekezet feladata: a keresztyén hit megélését, hirdetését szóban és cselekedetben. A mi esetünkben ez sajátos „nemzeti küldetéssel” is jár. Ezen a téren különösen fontosnak tartom a magyar világ belső szerkezetének átgondolását. A gyakorlatilag Trianon óta létező alapképlet szerint van az anyaország és vannak a kisebbségi sorsban élő magyar közösségek, amelyeket az anyaország helyzettől és kormánytól függően hol kisebb, hol nagyobb mértékben segít. Márpedig ez a képlet nem felel meg a valóságnak, az értékarányoknak, hanem sokkal inkább az angolszász világfelfogás. Az ugyanis elképzelhetetlen például, hogy egy új-zélandi kevesebbnek érezze magát egy amerikainál, csak azért, mert egyik helyen hárommillióan, másik helyen pedig 300 millióan élnek. Abban a világban az értékek kiegészítik, gazdagítják egymást. A magyar kapcsolatrendszerben is valami hasonlónak kellene érvényesülnie abban az értelemben, hogy miközben erősíteni kell a Reménység Szigetének a külhoni magyarság helyzetét segítő szerepét, az ellenkező irány is legalább ennyire fontos: biztosítania kell a külhoni magyarság világának magyarországi megjelenítését. Számos programunk ezt szolgálja; például erdélyi panteonként is funkcionáló emlékkertünk vagy a ’89-es forradalom emlékének ápolása.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tényleg dohánymutyiból tartja fenn magát a magyar titkosszolgálat Erdélyben?
A román titkosszolgálat azt a bevett módszert alkalmazza, hogy azt mutatja, többet tud a másik tevékenységéről, mint valójában – véli a szakértő.
Nem elég, hogy a napokban ismét kiújult a diplomáciai adok-kapok Románia és Magyarország között, a stiripesurse.ro azt írta a múlt héten saját értesüléseire hivatkozva, hogy súlyos konfliktus készül kirobbanni a két ország között.
A portál szerint ugyanis a román kémelhárításnak olyan információk jutottak a birtokába, amelyek arra utalnak, hogy az Erdély területén egyre szaporodó kisebb cigarettagyárak működtetésében a magyar titkosszolgálatok is részt vállalnak, és az onnan kikerülő dohányáru csempészéséből és értékesítéséből befolyó összegek az úgynevezett műveleti alapba kerülnek. Magyarán ebből is finanszíroznák romániai tevékenységüket. A cikkben Lázár Jánost is megemlítik, aki a magyar hírszerző közösség első számú irányítójaként és a magyar kormány „szürke eminenciásaként” arról beszélt, hogy erősíteni kívánja a magyar hírszerzők aktivitását a Kárpát-medencében.
Nagy lehet az uborkaszezon, ha a sajtónak sikerült közös platformra hozni a magyar titkosszolgálatokat és az illegális dohánybizniszt – gondolhatnánk, hisz az ilyen információkat mindig kellő fenntartásokkal kell kezelni. Tóth Tibor biztonságpolitikai szakértő szerint a műveleti információk a legszigorúbban védett adatok közé tartoznak, hisz a titkosszolgálatokat nem véletlenül nevezik titkosszolgálatoknak.
Vigyázz! Látlak!
„A legvalószínűbb forgatókönyv szerintem az, hogy jelen esetben az úgynevezett szándékos kiszivárogtatás esetével van dolgunk. A SRI valami miatt úgy látta jónak, hogy kiszór egy kis információmorzsát a vele jó viszonyt ápoló egyik médiumnak, amit aztán egy kicsit felfújva szenzációként tálalnak. A román elhárítás egyfelől egy kis magyar-, azaz inkább Magyarország-ellenes hangulatot keltett - az ilyesmire sajnos még mindig van igény -, másfelől pedig üzent a magyar hírszerzésnek: fiúk, ne vigyétek túlzásba a dolgokat, mi sem vagyunk hülyék” – fogalmazott.
Mi a fedőintézmény?
Általában a titkosszolgálat által létrehozott fiktív cég, amely látszólag szokványos kereskedelmi tevékenységet folytat, de valójában elsődleges célja a titkosszolgálati tevékenység leplezése, a hírszerzők és a velük együttműködők legendájának erősítése, vagy bizonyos esetekben ellenőrizhetetlen nyereség "kitermelése".
Fedőintézményt rendészeti szervek (bűnügyi rendőrség, vámhatóság, határőrség, csendőrség, pénzügyi nyomozók, stb.) is létrehozhatnak, ha az adott ország törvényei szerint van titkos információgyűjtési jogosítványuk.
A kulisszák mögött zajló titkosszolgálati játszmák egyik elengedhetetlen kelléke a hasonló módszerek alkalmazása. Bevett módszer, hogy a másik táborral megpróbálják elhitetni, hogy sokkal többet tudnak a tevékenységéről, mint amennyit valójában, majd reménykednek, hogy ezzel hibázásra késztetik a másik felet, amit majd kihasználhatnak.
„A vadászok ismerik ezt a módszert: megzörgetik a bokrot, s ha a fácán vagy a nyúl idegei felmondják a szolgálatot, odakint vár rá a sörét” – mondta Tóth.
Kérdésünkre, hogy elképzelhető-e, hogy valóban rászorulna ilyen kétes üzletre a magyar titkosszolgálat, a szakértő úgy válaszolt, hogy csak találgatni tud, mivel nincs konkrét információk birtokában. „A magyar titkosszolgálatok soha nem dúskáltak anyagi javakban, legalábbis a rendszerváltozás utáni 25 évben nem. Azt viszont bárki ellenőrizheti, hogy a magyar nemzetbiztonsági törvény 54.§. g) pontja lehetővé teszi a fedőintézmények létrehozását és működtetését, méghozzá külső engedélyhez nem kötött módon. Vagyis ebben a tekintetben sem az Alkotmányvédelmi Hivatal, sem az Információs Hivatal, sem a katonai szolgálatok nem függnek külső intézménytől, saját hatáskörben dönthetnek ilyen jellegű vállalkozások megalapításáról. Azt pedig tudomásom szerint egyetlen jogszabály sem tiltja, hogy egy fedőintézmény nyereséges legyen” – vázolta.
Íratlan szabályok
A hírszerzés történetében számos olyan példa van, amikor egy-egy fedővállalkozást kifejezetten abból a célból hoztak létre, hogy annak esetleges nyereségét műveleti célok elérésére használják fel: informátorok díjazása, információk beszerzési költségeinek ellentételezése, technikai fejlesztések, satöbbi. A Securitate vagy a keletnémet Stasi ugyanúgy élt ezzel a lehetőséggel, mint a CIA, a brit MI6 vagy az oroszok, függetlenül attól a rendszertől, amelyet kiszolgáltak – tette hozzá Tóth.
Hangsúlyozta, hogy a titkosszolgálatok működésének nemzetközi terepén sokkal szigorúbb szabályok uralkodnak, mint ahogyan laikusként elképzeljük, és ezek nagy része íratlan. A látszólag esetenként szemben álló, taktikailag talán ellenérdekelt szervezetek is gyakran kötnek olyan alkukat, amelyek első megközelítésben talán elképzelhetetlenek, s a legritkább esetben terítik ki kártyáikat a nyilvánosság előtt. A magyar és a román nemzetbiztonsági intézmények ráadásul egy oldalon vannak: mindkét ország EU- és NATO-tag, egymás stratégiai szövetségesei, még ha a magyar állam aktuális orosz-szimpátiája és a keleti nyitás ennek részben ellent is mond – mondta.
„Mindenkit szeretnék megnyugtatni, vagy elkeseríteni: egy magyar hírszerzőhálózat, esetleg fedőintézmény lebukása Romániában, vagy egy románé Magyarországon nem tartozik azon események közé, amelyekről a sajtóból fogunk értesülni. Az ilyen ügyeket általában diszkréten, adok-kapok alapon intézik, miután mindkét fél beárazta a történteket. Nehogy bárki is azt higgye, hogy mondjuk a német, a brit és a francia szolgálatok nem kémkednek egymás ellen, és az is biztos, hogy az elmúlt évtizedekben mindhárom oldalon volt dekonspiráció, de elintézték egymás közt” – jegyezte meg Tóth.
Hozzátette: egy-egy hasonló bukásnak megvan a maga ára, ami lehet politikai, gazdasági, katonai vagy titkosszolgálati. „Lebuktattad az egyik kémem, de ha nem csinálsz belőle túl nagy botrányt, legközelebb a te javaslatod fogom támogatni Brüsszelben, valamivel olcsóbban adok százezer tonna disznóhúst, te adhatod a közös békefenntartó zászlóalj parancsnokát, esetleg épségben hazaviheted a nálam dolgozó kémed, akit már három éve figyelünk, nem fogjuk rátörni az ajtót” – szemléltette a szakértő. Az információ hatalom
Lázár János korábban arról is beszélt a nemzetbiztonsági bizottság előtt, hogy a katonai titkosszolgálat, a katonai és a polgári hírszerzés kiválóan teljesít Ukrajnában, és eredményes titkosszolgálati akciókat tudhatnak magukénak. Ha Magyarország valóban erősíteni kívánja jelenlétét a Kárpát-medencében, akkor miért kell ezt nagydobra verni? Tóth Tibor szerint Lázár János kijelentése enyhén szólva is szakmaiatlan volt: nemzetbiztonsági kapacitásokról és prioritásokról a területet felügyelő miniszter akkor sem beszélhetne, ha ezek szakmai evidenciák.
„Ha pedig valamilyen, előttem roppant homályos okból csak provokálni akarta a környező országok elhárításait, akkor azt kell mondanom, hogy a célját elérte: talán soha nem figyeltek ennyire a potenciális magyar kémekre és az őket esetleg segítőkre, mint manapság. Lázár nem az SRI kémelhárítóinak okozott álmatlan éjszakákat felelőtlen nyilatkozatával, hanem a magyar hírszerzőknek és a velük együttműködő erdélyi magyaroknak – már persze ha vannak ilyenek” – mondta.
Felvetésünkre, hogy mi állhat a magyar titkosszolgálat tevékenysége esetleges megerősödésének hátterében, Tóth úgy vélte: a magyar állam elemi érdeke, hogy a számottevő magyar közösségnek otthont adó Romániáról minél több információval rendelkezzen, márpedig az információ annál értékesebb, minél kevesebben vannak a birtokában.
„Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a magyar illetékesek mindent megtesznek ezen információk megszerzése érdekében. Az elmúlt években körülbelül 600 ezer külhoni magyar szerzett állampolgárságot az egyszerűsített honosítási eljárásnak köszönhetően, s nem kizárt, hogy köztük olyanok is vannak, akiket külföldi titkosszolgálatok "küldtek" azzal a feladattal, hogy előbb-utóbb hírszerző tevékenységet folytassanak.
Ezeknek a gyanús embereknek csak külföldön - Erdélyben, Kárpátalján, a Délvidéken vagy a Felvidéken - lehet utánanézni, márpedig ezt sem a magyar külképviseletek, sem a magyar rendőrség, sem a budapesti bevándorlási hatóság nem tudja végrehajtani, talán csak a hírszerzés. Hogy ismét csak magánvéleményt fogalmazzak meg: szerintem ők sem alkalmasak erre a feladatra, de nekik legalább megvan a minimális esélyük rá” – jegyezte meg.
S.I.
Transindex.ro