Nem kell félteni a Mikóban a népdalt
Énekszóval vetélkedtek
Az Iskola másképp hét keretében kicsik és nagyok, gimnazisták és középiskolások léptek fel a Székely Mikó Kollégium konferenciatermének színpadára, hogy a tőlük telhető legjobb produkciót mutassák be – népdalvetélkedőn jártunk tegnap.
Bár e laza tanulmányi héten sokan hiányoznak, táboroznak vagy éppen más tevékenységet művelnek, az itthon levő osztályközösségek a kellő izgalommal várták sorukat, hogy aztán a szinte minden tájegységet képviselő népdalcsokorból elénekelhessenek két-két népdalt, szomorúbbat vagy vidámabbat. Végül az V-VIII. osztályok közül a VI. A nyerte meg a szép csokis tortát, az első díjat, de a második helyezett V. A és a harmadik helyezett VI. C-re is boldog majszolás várt, ők finom csokikat kaptak. Hasonló díjakon osztoztak a licisek: az első a IX. C, a második a IX. B, a harmadik lett a IX. A.
A szünetben tehetségkutatásra is sor került, de Zöldi Lara, a csapatával az RTL Klub Kicsi óriások című műsorában győztes hatodikos mikós fellépését is ovációval fogadták a gyermekek, extra produkcióként pedig a DSB Acustic diákzenekar zenélt.
Bodor Tünde Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Életszimfónia fuvolára és zongorára – Beszélgetés Simon Gábor nyugalmazott operaigazgatóval
Sepsiszentgyörgyi, mégis „rossz” származása ellenére a Kolozsvári Állami Opera történetének leghosszabb ideig regnáló igazgatójaként vonult nyugalomba Simon Gábor. Zenészsors a kommunista korszakból a mába vezető meredek és enyhébb kanyarokkal.
– Itt ülünk fél órája, és szinte valamennyi erre haladót régi ismerősként üdvözölt. Honnan ismeri fél Szentgyörgyöt? – Onnan, hogy én is szentgyörgyi vagyok. 1945 tavaszán, március 29-én születtem, apám családja bikfalvi, Uzon és Bikfalva határában szép nagy földekkel rendelkeztünk. Ő maga banktisztviselőként dolgozott, a Székely Mikó Kollégium sarkán volt egy könyvesboltja, amelytől 1948-ban jó érzékkel megszabadult, átíratta a Mikóra. A család „rossz” származása ettől még megmaradt, de ő megúszta a kitelepítést. A Mikóba jártam iskolába, de a hetedik osztályt követően hiába felvételiztem sikeresen, nem engedték ott folytatnom a tanulást. Akkor Kézdire „telepített” az apám, így a nyolcadik első évharmadában megélhettem a kollégiumi lét minden keservét. Ütöttek-vertek mint a legkisebbet, míg kézilabda-tehetségemmel ki nem vívtam valamiféle tiszteletet. A családot amúgy szabadúszó zongoratanárként édesanyám tartotta el, a Mikóban is éveken át tanító, aztán az 1960-as évek magyar könnyűzenéje egyik meghatározó alakjává váló Bágya András tanítványa volt. Papírja nem volt róla, de kitűnően játszott, Szentgyörgyön nagyon sokan tanultak zongorázni Simon Ica nénitől. Innen származik az én zongorás képzettségem is, amellyel 17 éven át korrepetitorként dolgoztam a kolozsvári balettintézetben – fuvolás végzettséggel. 
– A fuvola választása saját döntés volt?
– Dehogyis, nem dönthettem én semmiről. A nővérem a brassói sportiskolában kosarazott, így a nyolcadik második évharmadától Kézdivásárhelyről én is oda kerültem, de hiába szerettem én sportoló lenni, a családi tanács másként döntött. Kilencediktől zeneiskolában folytattam, de a zeneiskolai történetem úgy kezdődött, hogy még nyolcadikos koromban egy ismerősöm elvitt Guttmann Misi bácsihoz, a kolozsvári zeneiskola igazgatójához. Levizsgáztatott, hallás, ritmusérzék, akkordok, utána pedig elkezdte nézni, milyen hangszeren vannak helyek a következő induló évfolyamon. Az alapképlet az volt, hogy ha a felvételi vizsgáig sikerül felzárkóznom, felvesznek fuvola szakra. Így is történt, mégis azt tanácsolták, hogy menjek inkább Marosvásárhelyre. Jó elképzelés volt. De mivel valamennyi szerelmem zongorista volt, én meg imponálni akartam, megtanultam néhány zongoradarabot a kötelező repertoárból. Furcsa mód elsősorban románnyelv-tudásomnak köszönhetően jutottam be aztán a kolozsvári zeneakadémiára, amelynek öt évét különösebben mély nyomok nélkül hagytam magam mögött. – Hogyan találta magát egy friss végzős mindjárt a Kolozsvári Magyar Opera zenekarában? – Természetesen protekcióval. A feleségem főnöke ajánlott be 1968-ban az operaigazgató barátjának, de még így sem volt könnyű, mivel egy zenekarban legfeljebb három fuvolás kell. Én meg negyedikként kerültem oda… Nagyon stréber voltam, hogy gyakorlásra kényszerítsem az öregebb, elfásult zenészeket, kamarazene-formációkat találtam ki. Addig fontoskodtam, míg 1972-ben kirúgtak. Nehéz pillanat volt, akkoriban fizettünk be egy monostori tömbházlakásra, megszületett az első gyermekünk, én meg utcára kerültem. Összes­ségében azonban jó lecke volt. Némi eseti rádiózás után a könyvelosztó központ következett, szükség esetén az utcasarkon is árusítottam a könyveket, néha simlis trükköket is alkalmazva. Utólag azt mondom, nem vált káromra a könyvterjesztés világában eltöltött közel két esztendő sem, míg egy barátom fel nem villantotta, hogy holnap felvételi vizsgát tartanak a balettintézetben egy korrepetitori állásra.
– Vissza a zongorához?
– Bizony. Ha nem is túl sokat, de a könyves periódusomban is zongoráztam, a pianínó mindig kéznél volt, a tömbházba költözéskor a haverok segítségével – köztük Vermesy Péter, Bodor Ádám… – cipeltük fel a negyedik emeletre. A versenyvizsga előtti este körbejártam a szomszédokat, elnézést, de egész éjjel gyakorolni fogok, hiszen kész repertoárt kellett előkészíteni. Reggelig aztán leporoltam néhány korábban tanult darabot, s felvettek. Elsősorban azért, mert jól improvizáltam, ami a balett­iskolában igen nagy érték. Én meg tizenhét éven át, 1975-től az 1989-es forradalmi eseményekig csupa csinos nő között dolgoztam, nagyon élveztem azt a munkát.
– Nem volt unalmas bő másfél évtizeden át balettlépések alá klimpírozni?
– Nem, mert közben mást is csináltam. 1977-ben kitaláltuk például a Musica Antiqua nevű régizene-együttest, nagyon jók voltunk, külföldre jártunk. Voltak akkoriban más jó együttesek is, mi viszont valamennyien képzett, akadémiát végzett profi zenészek voltunk, a csíkszeredai régizene-fesztiválon mindig szívesen láttak bennünket. Az operaigazgatói kinevezésemig zenéltem ott, amikor az együttes vezetője, Majó Zoltán „eltanácsolt”, arra hivatkozva, hogy igazgatóként nekem már nem lesz időm próbára járni. Nem esett jól, mert lett volna.
– Milyen mértékig erodált lelkiállapotban érték a romániai ’89-es rendszerváltoztató események? – A 17 esztendős fiam megkérdezte: édesapa, akkor most már, ugye, nem kell másik országba mennünk? Mi ugyanis akkor már Magyarországra szóló kitelepedési engedéllyel rendelkeztünk. Kis híján elsírtam magam, nem is mentünk sehová. Márciusig még billentyűztem a balettiskolában, amikor egyszer csak szembejött velem az operaigazgatóság lehetősége. Egy kolozsvári vendéglőben üldögéltünk néhányan zenészemberek, és arról beszélgettünk, hogy a két operának, a filharmóniának, a zeneakadémiának új igazgató kellene. Ott teremtettük az új világot a terített asztal mellett. Személyemmel kapcsolatban felmerült az is, hogy a filharmóniához menjek, de az operás és a balettiskolás múltam alapján inkább az opera érdekelt. Szerencsém volt, mert az akkori igazgató, Hary Béla karnagy magától állt fel az igazgatói székből, ám mégsem ment simán minden. Miután Horváth Andor a maga művelődési államtitkári minőségében bejelentette a kinevezésemet, bizony akadtak, akik kezdetben nem tudták lenyelni, hogy egy incifinci fuvolás lett az opera vezetője. Olyanok is voltak, akik a szemembe mondták: mindent elkövetnek, hogy ne töltsek ott túl sok időt. De minden kezdeti viszály ellenére maradtam, felállítottuk a nulla kilométerkövet, versenyvizsgát rendeztünk, gyakorlatilag lecseréltük a teljes zenekart, harminchárom új tagot vettünk fel a kórusba. Közben kinőttük az új rendszer gyermekbetegségeit, lassan elkoptak az ellenzőim, én meg húsz éven át vezettem a Kolozsvári Magyar Operát.
– Az első, igazgatóként jegyzett produkció igazán emlékezetes lehetett...
– A Marica grófnő valóban az volt, gyönyörű szereposztás, telt ház valamikor ’90 áprilisában. A Tasziló grófot alakító Szeibert István kiment jelmezben a függöny elé, és bejelentette, hogy a társulat munkakonfliktusba keveredett a vezetőséggel, ezért aztán a kezdés tizenöt percet csúszik. Ez a demokrácia hajnalán több más helyen is előfordult. Engem meglepetésszerűen ért a dolog. Másnap már Kolozsváron volt egy államtitkár, de miután a vizsgálat semmiféle indokát nem találta a sztrájknak, a megmozdulás szervezői fegyelmit kaptak, mi meg mentünk tovább.
– Az új csapat, az új lehetőségek milyen mértékben befolyásolták a repertoárt?
– Egy év alatt összeraktunk egy profi csapatot. Az átalakítás után a zenekar robbanásszerű fejlődésen ment át, akárcsak a fiatal kórus, Valkay Ferenc koreográfus meghívása után pedig a balettkar is magas színvonalú feladatokra lett képes. Az új körülmények nyilván átalakították az opera repertoárját. Mindenekelőtt a kortárs magyar művek irányába nyitottunk, igazgatóságom húsz éve alatt tizenhét hasonló alkotást mutattunk be. Akkoriban kezdett velünk dolgozni a hetvenes évek végétől már Budapesten élő Selmeczi György karmester-zeneszerző. Először azzal kerestem, hogy csináljuk meg együtt Vermesy Péter Ördögváltozás Csíkban című, egy Tamási Áron-témára készült operáját, amelynek születésénél szinte folyamatosan jelen voltam, tekintve, hogy Vermesyvel jó cimborák voltunk. Selmeczi örömmel jött, azóta is folyamatosan visszajár. Valkay is értékes, klasszikusokból és saját koreográfiákból álló sorozatot tett le az asztalra. Az emberi kapcsolatok szintjén jóval korábbról datálódó budapesti Magyar Operával való kapcsolatunk 1992-től hivatalossá is vált, amikor három előadással meghívtak a Budapesti Tavaszi Fesztiválra.
– Hogyan tudta együtt tartani a csapatot a közelmúltig meglehetősen alacsony művészbérek mellett? – Esetenként igen nehéz meccseket vívtam, de mégis könnyebb dolgom volt, mint a román intézmények vezetőinek, tekintve, hogy már a kezdetektől fogva magyar állami támogatásban részesültünk. Azokból a pénzekből tudtunk például szolgálati lakásokat vásárolni az alkalmazottaknak. – Milyen élmények kívánkoznak az élre egy húszesztendős operaigazgatói pálya sikerlistáján? – Mindenekelőtt talán az, hogy színre vittük Erkel mind a nyolc operáját. Küldetésnek tekintettük Hary Béla karnaggyal, Dehel Gábor rendezővel együtt, hiszen a Bánk bánon és Hunyadi Lászlón túl a többi művet gyakorlatilag papírcafatokból a Széchenyi-könyvtárból szedtük össze és rekonstruáltuk. Örök élmény a két olaszországi turnénk is, bejártuk a csizmát Torinótól Szicíliáig. Az első három hónapja alatt 55 előadást tartottunk, számomra azonban a második, rövidebb volt az igazán emlékezetes. Hary Béla ugyanis eltörte a kulcscsontját, s bár egy előadást levezényelt fél kézzel, a turné impresszáriója a továbbiakban már nem engedte pódiumra lépni. Vagy hazamegyünk, vagy vendégkarmestert alkalmazunk, vagy megoldjuk saját erőből – ez a három alternatíva állt előttünk. Nyolc előadás volt még hátra, a koncertmesterek, a kórusban éneklő néhány, karmesternek tanuló egyetemista közül senki sem vállalta, nekem kellett beugranom. Így jött szembe velem az újabb kihívás, mint korábban a balettintézet vagy az opera direktori státusa. A kollégák segítettek a végszavazással, igaz, korábban sem a kocsmában üldögéltem végig az előadásokat, hanem jelmezben, kórustagként tébláboltam a színpadon, jól ismertem a műveket. Vagy ott van a két éven át szervezett, példa nélküli nemzetközi karmesterverseny, amelyen 38 ország 40 karmestere vett részt.
– A zongorát meg belepte a por?
– Nem teljesen, mert még pénzt is kerestem vele. Például egy amerikai haknikörúton, ahol nemcsak a műsort kellett végigzenélnem, hanem az azt követő mulatságokat is. Anya annyi köszönetet nem kapott még, mint amennyit én rebegtem akkor.
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Találkozások (Békési levelek)
A besűrűsödött június találkozások sorát hozta. Előbb Rimaszombat, ahová a Katolikus Értelmiségiek Szövetségének elnöksége „rándult ki” együttműködési szerződést kötni az ottani hasonszőrű mintegy 90 fős csapattal. Egykoron szimplán Felvidék, ma Szlovákia. Egykoron a lakosság 98 százaléka magyar, mára ez 35-re apadt. Kivándorlás, fejlesztések hiánya, államnyelven csaknem minden.
De a főtéren magyar könyvesbolt, ahol a legbelső teremben megtalálhatók minden egykori „történelmi” terület könyvkiadóinak anyanyelvi kiadványai. És egy nem fiatal, de elszánt társaság, akik – elmondásuk szerint – próbálják visszaszerezni a tartásukat. S ez nagy szó. No, meg a katolikus templom, ahol ugyan nincs magyar pap, de van magyar mise. Úgy, hogy a szlovák lelkész megtanult magyarul. Kicsit palócosan, de lelkesen és szépen beszélve. Le a kalappal előtte.
Aztán Kolozsvár, ahol nemcsak KÉSZ-esként, nemcsak erdélyi születésűként, hanem békésiként is köszöntöttek minket Sándor-Kerestély Feri barátommal, mert megtisztelő feladatként elkísérhettük országos elnökünket és irodavezetőnket. Az utazás célja ugyanaz volt, mint Rimaszombaton: aláírni a megállapodást a mi szervezetünk és a nemrég megalakult Keresztény Értelmiségi Kör Kolozsvár nevű szervezettel. No meg az is, amit Felvidéken is megtettünk: bemutatni kiadványunkat, a Kárpát-medencei Népénektár című vaskos és szép könyvet, amely régiónként (anyaország, Felvidék, Kárpátalja, Délvidék és Erdély) 50–50 olyan népi egyházi éneket tartalmaz, amelyeket ilyen terítésben és merítésben még nem adott ki senki. Szöveg és kotta együtt, tehát mindennapi használatra alkalmas állapotban. Felvidéken a mise alatt és után szólaltatott meg néhányat a helyi kórus. Gyönyörűen. Kolozsváron együtt énekeltük őket, előadók és hallgatók, nézők. Itt ugyanis a Szent Mihály-templomhoz tartozó egyházközség, a Katolikus Nőszövetség és a már emlegetett KÉKK szervezésében Szent László-emlékkonferencia zajlott rangos előadókkal és színvonalas előadásokkal. Itt mondhattam el, hogy 1974-ben suttyó sepsiszentgyörgyi legénykeként miként értem tudatos erdélyi magyarrá, hála a magyar irodalmi olimpia országos szakaszának és az Echinox folyóiratnak. Amúgy a Kincses Kolozsvár most emberi értékeit mutatta meg, hisz Kovács Sándor főesperes úrnak köszönhetően kis csoda született itt. Az anyagi javak mesteri kezelése mellett – s kicsit annak is köszönhetően – a közösségek is virágzanak, ami az elmúlt idők mélypontjai után tényleg üdítő és reményt adó, biztató rezdülése az itteni, de az egész erdélyi magyar közéletnek is. Aztán pár nap, s ismét útra kell kelni, és ismét örömadó, ami erre késztet: a negyvenéves érettségi találkozó az egykoron e szép nevet viselő skólában: Sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium. Az alma mater ódon falai hívnak, s a benne eltöltött életet és embert szabó idők emlékei. No, meg a volt osztálytársak, akikkel az idő teltével nemhogy lazulnának, hanem annál inkább „emberesednek” kapcsolataink. Mert lehet, hogy 1977-ben érettnek nyilvánítottak a nagybetűs életre, de most, 2017-ben értünk valóban oda, hogy igazán megtanuljuk értékelni egymást.
Zajló események, bolondos világ, bohó emberek, mégis, valahogy nagy idő szagú, reményt adó kor epizódja ez. 
Pálmai Tamás Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kuti János: Iskoláink sorsa 
A Hargita és Kovászna megyei ortodox püspökség átiratban fordult a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalhoz, amelyben kérte, hogy a Székely Mikó Kollégium Szabadság tér felé néző részében engedélyezze a Ștefan cel Mare şi Sfânt ortodox kollégium létrehozását.
A soros tanácsülésen a tanácstagok – kettő kivételével és egy tartózkodás mellett – az iskolaalapításra tett javaslatot elutasították. A döntés miatt a Dan Tanasă által vezetett Méltóságért Európában Polgári Egyesület rögtön fellépett a magyarok által, a románok kárára elkövetett újabb jogtiprás ellen. Ők hősiesen és sikeresen küzdenek az emberi méltóság ellen elkövetett olyan súlyos visszaélések ellen, amelyek Romániában előfordulnak. Ilyen vérlázító törvénytelenség például a székely zászlók lobogtatása vagy olyan magyar feliratok, mint a községháza vagy városháza használata.  Az említett, tiltó tanácsi határozat ellen pert indított, kérve annak Moldva valamelyik városába való lebonyolítását, mert Szentgyörgyön nem biztosítható a bíróság pártatlansága.  A történtekről először a B1 televízió Banciu világa című adása számolt be, megemlítvén, hogy potyára büntették meg, amikor olyan kijelentéseket tett műsorában, hogy: „Erdély remekül nézne ki magyarok nélkül”, mert újfent bebizonyosodott, hogy „minden magyar a románság ellensége”. Még egy árva ortodox gimnázium megnyitását is képesek megakadályozni. A továbbiakban körülbelül ilyen hangnemben rendeztek vitaműsorokat az Antennák is. A Pro TV közölte, hogy ezentúl Sepsiszentgyörgyön is szervez válogatót a Tehetséges románok műsorára, hogy olyan kiválóságok, mint Radu Kis, (Chișu) ne kényszerüljenek elvándorolni saját hazájukból külföldre, a magyar televízió Virtuózok műsorába. A bukaresti (és más) napilapok tudósítókat küldtek ki Kovászna és Hargita megyébe, többen felháborodottan számoltak be arról, hogy sok üzletben magyarul, Io nopot! köszöntéssel fogadták őket, és csak azután szólaltak meg románul, miután ők Bună ziua!-val válaszoltak. De olyan bolt is akadt, ahol hiába kértek románul kenyeret, nem szolgálták ki őket arra hivatkozva, hogy elfogyott. Azt is nehezményezték, hogy egymás között magyarul beszéltek, bizonyosan, hogy ne értsék, és csak azután váltottak románra, mikor ők is megszólaltak. Észrevették azt is, hogy nagyon sok óvodás gyerek egyáltalán nem beszél románul, ami azt jelenti, hogy szüleik akarattal nem tanítják meg őket az ország nyelvére. 
Az országos napilap újólag közölte Ioan Lăcătușu hosszabb tanulmányát  A román oktatás akadályoztatása Erdélyben az évszázadok alatt címmel. 
Politikusok is megszólaltak az ügyben, és a példátlan esetet annak tudták be, hogy a magyarok azért engedhetik meg maguknak az ilyen galádságot, mert úgy néz ki, a hatalom kénytelen az UDMR-ét bevenni a kormányzásba, ami katasztrofális következményekkel járna a Kovászna, Hargita és Maros megyei románokra nézve. Kormányba lépésük után esetleg az történne, ami legutóbb Marosvásárhelyen is, ahol gyáván abbahagyták a kétnyelvű táblák leszedését. A külügyminisztérium is megszólalt az ügyben, Magyarországot téve felelőssé a történtekért. A külügy szerint a szentgyörgyi tanács döntése a magyar politikusok román néppel és történelmével szembeni következetes provokatív magatartásának következménye, ami befolyásolja a romániai magyarságot, és lovat is ad alája.
Az ellenzéki pártok egyöntetűen elítélték a történteket, és kezdeményezték az alkotmánybíróságon a nyelvhasználati és más, hibás kisebbségi jogokat szabályozó törvény alkotmányellenesnek nyilvánítását és visszavonását. De volt olyan párt is amelyik – szokás szerint – követelte az RMDSZ törvényen kívül helyezését, mivel minden magyar udemerista, és minden udemerista irredenta horthysta és fasiszta. 
Elnökünk, Iohannis az amerikai elnökkel, Trumppal való találkozóján kijelentette, hogy Románia stabil és megbízható NATO-partnere Amerikának. Egyetlen destabilizáló tényező az országban a magyar kisebbség, amelynek európai normákon felüli jogokat biztosítanak, csak sajnos visszaél azzal, és ezáltal a többség jogait korlátozza. A prefektus beperelte a polgármesteri hivatalt, és kérte a határozat azonnali visszavonását. Közben a korrupcióellenes ügyészség hatalommal való visszaélés címén indított vizsgálatot a tanács és a polgármester ellen. Egy gyorsan ítélő bíróság a tanácsot korábbi határozata megsemmisítésére kötelezte, és a polgármestert tíz, a többi ellenszavazót öt-öt év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte.  Így rövid időn belül megalakulhatott a sepsiszentgyörgyi ortodox gimnázium, bizonyítván, hogy a  bürokrácia ellenére nem is olyan nehéz nálunk iskolát alapítani. Az eddig leírt történet: fikció! Elgondoltam, mi történne, ha egy ortodox gimnázium megalakítását valaki akadályozná, vagy működését meg merné kérdőjelezni. Mindez arról jutott eszembe, ami Marosvásárhelyen a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnáziummal történik, ahol a szülők Ponciustól Pilátusig, a prefektustól a pápai nunciusig kilincselnek – hiába. Nem sikerül előbbre lépni, pedig az illetékesek mind, mind meg szeretnék oldani az iskola ügyét, és ennek érdekében mindenki tele van jóindulattal, prefektustól és polgármesteri hivataltól az oktatási minisztériumig és vissza. 
De ne feledjük: ahogy a pokol felé vezető út is csupa jó szándékkal van kikövezve, úgy a gimnázium megszüntetésének útja is. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zászlót hozott, zászlót kapott (Klaus Iohannis Székelyföldön)
Egyebek mellett a magyarellenes hangulatkeltés visszaszorításában, valamint a román állam és a magyar közösség közötti stratégiai partnerség létrehozásában kérték Klaus Iohannis államfő segítségét a két székely megye önkormányzati vezetői. A Hargita megyében tüntetéssel, Háromszéken elszórt tapssal fogadott elnök ugyanakkor tömény betekintést nyerhetett a székelyföldi magyar közösséget leginkább foglalkoztató problémákba, kiemelten tájékozódott a kisebbségi jogok valós állásáról. Az államfőnek lehetősége nyílt a szívvel-lélekkel előadott székely himnuszt is meghallgatni, illetve egy kék-arany lobogóval távozhatott, amelyet Ráduly Róbert Kálmántól, Csíkszereda polgármesterétől kapott. Az ajándékot elfogadta, a gesztust egy piros-sárga-kék trikolórral köszönte meg.
Az államfő Csíkszeredába érkezése előtt fél órával mintegy negyvenen gyűltek össze az Erdélyi Magyar Néppárt által meghirdetett tiltakozás helyszínén a megyeháza előtt. A csendes tüntetők egyebek mellett egy Érezze olyan jól magát, mint Dél-Tirolban feliratú molinót feszítettek ki a kordon oldalára, illetve több táblán a kisebbségi jogok betartását kérő, háromnyelvű, román, magyar és angol feliratok voltak olvashatók. Lapunknak többen kifejtették: azért tiltakoznak, hogy emlékeztessék az államfőt: a két székely megyében kapta a legtöbb szavazatot a 2014-es választásokon, ehhez képest az elmúlt két és fél évben több rendben a magyar közösség ellen lépett fel, ha közvetett módon is.
A megyeházára összehívott tanácskozásra érkező Klaus Iohannis egyszerűen nyugtázta a tiltakozók jelenlétét, kijelentve: állampolgári jogukkal élnek. Az elnököt a két tanácselnök, Tamás Sándor, valamint Borboly Csaba fogadta. A két megye önkormányzati képviselőivel meghirdetett tanácskozás a román nemzeti himnusz lejátszásával vette kezdetét, majd a teremben lévők elénekelték a székely himnuszt. Az államfő mindvégig állva, tisztelettel hallgatta, valamivel később pedig előre tervezett felszólalásában megdicsérte az önkormányzati képviselőket énekükért. Amint a tanácskozás során végig, az államfő ez alkalommal is vigyázott arra, hogy ne mondja ki a székely szót. Az ünnepi kezdést követő tanácskozást Sebesi Karen Attila, a román közszolgálati televízió kolozsvári stúdiójának munkatársa moderálta. A felszólaló önkormányzati vezetők nagyjából öt közös téma köré építették mondanivalójukat, az elsődleges üzenet félreérthetetlen volt: Románia nem mintaállam a kisebbségek helyzetének rendezésében, a magyar kisebbség jogai és javai veszélyben vannak. Azt is egyértelművé tették, hogy a román állam nem tiszteli a magyar közösséget, nem tekintik egyenjogú állampolgárnak a magyar embereket, korlátozzák az anyanyelv és a nemzeti szimbólumok használatát. Az elöljárók az államfő segítségét kérték a román állam és a magyar közösség közötti stratégiai partnerség, társadalmi szerződés életre hívásában, amelynek szükségessége a nagy egyesülés centenáriumi jubileuma közeledtével nem is lehetne kevésbé időszerű.
Kendőzés nélkül
Elsőként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szólt a megjelentekhez. Akárcsak az utána szólók, három nyelven köszöntötte az államfőt. Több problémát is felsorolt: egyebek mellett a demográfiai hanyatlást (a fiatalok elvándorlását), a szellemi és anyagi tőke alacsony mértékű beáramlását, a történelmi egyházak javainak visszaszolgáltatását, illetve az igazságszolgáltatás részéről tapasztalt jogfosztásokat. Az elnök megemlítette a csíksomlyói búcsú UNESCO világörökségi listára való felkerülésének elgáncsolását is, illetve a székelyföldi fiatalok hiányos románnyelv-ismeretei miatti hátrányos helyzetét. Szerinte minden fél számára kedvező megoldás születne, ha végre elfogadnák azt a stratégiai etnikumközi megállapodást, melyet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke kezdeményezett, s amely az alkotmánnyal, illetve a törvényekkel, valamint a nemzetközi egyezményekkel és a gyulafehérvári nyilatkozat szellemével összhangban van, amint a mindennapi békés együttélés tapasztalataival is. Borboly Csaba hozzátette: hiszi, hogy a centenárium lehetőséget jelent, hogy Románia beváltsa a száz évvel ezelőtti, kisebbségeknek tett ígéreteit. Ezek jelentős részét nem teljesítették, ezért kérik Iohannis segítségét, és remélik, ez a látogatás a kiindulópontja lehet a beváltás folyamatának. Tamás Sándor egy bibliai példa segítségével írta le az erdélyi magyarság helyzetét az elmúlt száz évben: egyik kézzel épített, másikkal védekezett. Nem siránkozni akarnak, közösen szeretnének megoldásokat találni az ország fejlődése érdekében, illetve egy jobb élet biztosítására. Naponta kettős mércét tapasztalnak a törvényhozásban, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, illetve a gazdasági ágazatban is – sorolta. Az államfő berlini nyilatkozatára is reflektálva kijelentette: „mi nem etnikai alapú autonómiát szeretnénk, hanem olyan önrendelkezést, amely békét és jólétet hoz a régióban, olyan, az Európai Unióban elterjedt autonómiaformát, mely például a számos német kisebbséggel rendelkező Dél-Tirolban is működik”. Tamás Sándor kijelentette: az igazságszolgáltatáson keresztül üldöztetés, megfélemlítés zajlik, főképp a magyarság vezetőivel szemben.
Az autonómiáról
Harmadikként Klaus Iohannis szólt a megjelentekhez, magyarul is köszöntötte a teremben ülőket. Felidézte: sok éve nem járt erre román államfő, ezért ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön, megismerje az itteni embereket, meghallgassa őket. Meggyőződése, hogy csak párbeszéddel és valós, a központi hatalom, valamint a helyiek között létrejövő partnerséggel lehet megoldást találni a nehézségekre. „Sajnálatos, hogy az önök megyéinek valósága sokszor olyan fényben van feltüntetve, mely torzítja a képet, elmélyíti a különbségeket és felfokozza az ellentéteket. Más nemzetiségek elutasítása – jöjjön az bármely irányból – a fejlődés biztos kerékkötője, a közösségek elzárkózása sem használ – ecsetelte. Az államfő továbbá méltatta a két megye potenciálját – következetesen kerülve a Székelyföld megnevezést –, és megnevezte azokat az ágazatokat, ahol pótolnivalót tapasztalt: turizmus, infrastruktúra, a román nyelv ismerete – utóbbit igen súlyosnak ítélte meg, és sürgős egyeztetést javasolt a szaktárca és a helyi vezetők között. Külön szólt ugyanakkor a három politikai kérdésről: a decentralizációról, a regionalizációról, valamint az autonómiáról. Meglátása szerint Romániának nagy szüksége van gazdasági növekedésre, valamint a közigazgatási reformra. A decentralizáció ebben a megközelítésben kötelező, hiszen a helyi választottak vannak a leginkább tisztában azzal, mire van szüksége a közösségnek, mit kell tenni. Ehhez rendelkezniük kell azokkal az eszközökkel, melyek segítségével a helyi érdekeknek eleget tudnak tenni. A regionalizációt illetően az államfő rámutatott: kívánatos, de csak akkor, ha gazdasági fejlődéshez, munkahelyteremtéshez és a közigazgatási rendszer reformjához vezet, amely által hatékonyabbá válhat. Iohannis úgy vélte, a helyi, valamint a regionális önrendelkezés segíthet, viszont az etnikai alapú autonómia nem üdvözlendő megoldás, mivel az megfékezné a fejlődést. Az államfő szerint európai szinten is megfogalmazódott az a meglátás, és ajánlásként is napvilágot látott, mely szerint a régiók határait ne az etnikai határok mentén határozzák meg. Arra is felhívta a figyelmet: vannak olyan történelmi érzékenységek, melyeken soha nem fogunk túllépni, ha ellenségesen és megértés nélkül közelítünk. Az egyik legmarkánsabb felszólalás Antal Árpádé, Sepsiszentgyörgy polgármesteréé volt, aki a nemzeti kisebbségek helyzetét elemezte száz év román közigazgatás tükrében, rámutatva egyúttal, mennyire visszás az a majd minden fórumon hirdetett üzenet, mely szerint Romániában példásan rendezték a kisebbségek helyzetét. „Nem vagyunk elismerve, annak ellenére, hogy nem vagyunk gazdasági bevándorlók, egyszerűen a szülőföldön maradtunk, csak a határok változtak. Ismert, miként tűnt el a német közösség Erdélyből, milyen szenvedéseken ment át a magyarság, és továbbra is mit kell eltűrnie: fenyegetések, a közösség befeketítése, jogfosztások” – sorolta Antal Árpád. „Oda jutottunk, hogy az erdélyi magyarságot nemzetbiztonsági kockázatként kezelik, ami elfogadhatatlan.” A kisebbségi jogok biztosításának európai modelljét említve elmondta: az Európai Unióban 19 autonóm régió van, egyik sem etnikai alapon létrehozott, Székelyföldön sem ezt szeretnék, hiszen nemcsak magyarok lakják e vidéket, hanem románok, romák és németek egyaránt. Antal Árpád tisztázta: senkitől nem akarnak elvenni semmit, majd ismertette az elvárásokat: a magyar nyelv második hivatalos nyelvként történő elismerése Székelyföldön, az etnikai arányosság elvének tiszteletben tartása, Székelyföld mint fejlesztési régió létrehozása, területi és pénzügyi autonómia, a székely zászló elfogadása, melyet minden esetben a román és az uniós zászló társaságában függesztenek ki. Ajándék Iohannisnak
Történelminek nevezte a látogatást, és üdvözölte az államfőt Csíkszeredában, Székelyföld szívében Ráduly Róbert Kálmán polgármester. Méltatta, hogy Iohannis az első elnök, aki a látogatással elismerte, hogy a két megye tulajdonképpen egybetartozik. Két és fél éve várják a látogatást, mivel már 2014 novemberében megteremtődött a lehetősége egy stratégiai partnerségnek az államelnöki hivatal és Székelyföld között, azáltal hogy a két megyében élvezte a legnagyobb támogatást Klaus Iohannis. A felszólalás végén a csíkszeredai elöljáró egy székely zászlót nyújtott át az államfőnek, amelyen két dátum is szerepel: megválasztása napja és a látogatás napja, valamint a két megyében elért szavazatarány. „Legyen ez pecsét a közte és a két megye lakói közötti partnerségen” – fogalmazott Ráduly. Iohannis a maga részéről egy román zászlót adott át. A kék-arany zászlóhoz egyébként az államfő nem nyúlt hozzá, tanácsosa vette át Ráduly Róberttől, a román trikolórt viszont előbb kibontotta, majd maga adta át. A további hozzászólások rendjén Bokor Tibort, Kézdivásárhely polgármesterét kérték fel, hogy az infrastruktúra helyzetét ismertesse – ehelyett a székely terroristák ügyét hozta szóba, hangsúlyozva: az egész közösséget hatalmas veszteség érte a kollektív megbélyegzéssel. Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármestere felidézte elődje, Mezei János kálváriáját. Rámutatott: nem tekinthető természetes állapotnak, hogy önkormányzati vezetőket, alárendeltjeiket jelentéktelen ügyekért komoly vegzálásnak vetnek alá. A turizmus és a munkaerőpiac helyzetének ismertetése Gyerő József, Kovászna, valamint Bokor Sándor, Parajd város polgármesterének jutott. Mindkét elöljáró a román állam felelősségének felemlegetésére szorítkozott. Barti Tihamér, Hargita Megye Tanácsának alelnöke szerint mindennemű fejlesztések komoly kerékkötője, hogy az állam ellenőrző szervei – kiemelten a számvevőszék – az önkormányzati vezetőket, dolgozókat tolvajként, csalóként kezeli, miközben pontosan a polgármesteri hivatalok, megyei tanácsok azok, amelyek a legjelentősebb beruházásokat eszközlik a térségben. A hozzászólások sorát egy váratlan beavatkozás zárta: Maria Graur, a Mesagerul de Covasna napilap főszerkesztője „mint egyszerű állampolgár” kért szót, és némi vita után kapott is. Azzal a kérdéssel fordult az államfőhöz, hogy a szintén „mesés és gyönyörű”, románok lakta Bodzavidék miként fér bele az előtte szólók által felvázolt elképzelésekbe. „Nem udvariasságból jöttem, figyelmesen végigkövettem mindazt, ami elhangzott. Nem csak helyspecifikus problémákkal találkoztam, sehol az országban nincs minden megoldva. Közösen lehet megoldást találni ezekre. Kétségtelen: itt vannak sajátos problémák, amelyekre várhatóan nehezebb megoldást találni. Ha akarat van, mindent meg lehet oldani. A találkozó mindenképp jó kezdet” – fogalmazott az államfő.
Visszafogott államfő
A találkozó után Klaus Iohannis nyilatkozott a sajtónak. Meggyőződése szerint a helyi választottak számára némi reményt hozott, hogy a gondjaik meghallgatásra találnak, és el lehet indulni a rendezés útján. Nem számított a székely himnuszra, de elfogadta, hogy a jelenlévők úgy érezték: el kell énekelniük. Az államfő úgy vélte, nagyon fontos meghallgatni azt is, ami az emberek lelkéből szól. Ami az magyar nyelv hivatalossá tételét illeti, Iohannis visszafogottan nyilatkozott: a törvényhozás hatáskörébe tartozó kérdésről van szó. Hozzátette: az alkotmányhoz kell viszonyulni minden esetben, és ez egyértelműen fogalmaz ebben a kérdésben. Iohannis hozzátette: az anyanyelv-használat biztosított a nemzeti kisebbségek számára, amint a tanulás lehetősége is. Európai szinten pozitív példa a romániai – hangoztatta. A zászlók kapcsán az elnök megjegyezte: több olyan régió van az országban, ahol egy történelmi szimbólumot szándékoznak használni a népszerűsítés érdekében. A tárgyalásokat innen kellene kezdeni. „A zászló, amiről önök beszélnek a politikai diskurzus része volt, politikai háttere is van használatának. Ezért bonyolultabb az ügy, de kellő akarattal feszültségmentessé tehetőek a tárgyalások, és megoldást is lehet találni.” Az autonómiát firtató kérdésekre az államfő kifejtette: az etnikai alapú autonómia nem járható út, amint az európai példák is mutatják, a regionális alapúról pedig egyelőre csak elméletben lehet tárgyalni, az alkotmány értelmében ugyanis Romániában nem léteznek régiók.
Remény a párbeszédre
A csíkszeredai látogatás után – ahol a Szent Miklós ortodox katedrálist és a csíksomlyói kegytemplomot is megtekintette – Klaus Iohannis Sepsiszentgyörgyre érkezett. A főtéren tucatnyi járókelő szórványos tapsa fogadta, majd Antal Árpád és Tamás Sándor társaságában vonult át Sepsiszentgyörgy főterén. A megyeházán Hargita, Kovászna és Maros megye tanácselnökeivel, valamint öt megyei jogú város polgármesterével zárt ajtós tanácskozáson vett részt, ezt követően klaszterek képviselőivel is egyeztetett.
Az eseményt követően az államelnök látogatását értékelve Antal Árpád rámutatott: világosan elmondták az államfőnek, sok problémája van az erdélyi magyar közösségnek, és vannak sajátosak is, amelyeket csak területi autonómia megvalósításával lehet érdemben rendezni. Ez nem jelent határokat, elszakadást, mivel az ország nem csak a románoké. Garanciákra van szükség, hogy ebben az országban a közösség meg tudja őrizni az etnikai azonosságát. A marosvásárhelyi római katolikus iskola tarthatatlanná vált ügyét is felhozták – Péter Ferenc Maros megyei önkormányzati elnök tolmácsolásában –, valamint szóvá tették, hogy Románia fellépett a Minority Safe Pack kisebbségvédelmi kezdeményezés ellen. A főtéri séta során Antal Árpád a Székely Mikó Kollégium visszaállamosítási ügyére, valamint a prefektus gáncsoskodásaira – lásd utcanevek – is felhívta Iohannis figyelmét. Arra is felhívták a figyelmét, hogy a NATO- és uniós csatlakozást követően a kisebbségi jogokat elkezdték megnyirbálni. Antal Árpád őszinteséget és nyitottságot tapasztalt az elnök részéről, és bízik benne: párbeszéd is elindulhat, amelyhez eddig nem volt partner. Tamás Sándor azt értékelte, hogy Klaus Iohannis az első olyan elnök, aki hivatalos látogatáson a két megyét egyszerre kezelte, sőt, bevonták Maros megyét is. Pozitívumnak minősítette azt is, hogy ő az első elnök, aki elfogadta a székely zászlót. Az elnöki vizit lehetséges hozadékát illetően annyit megjegyzett: az államfő szemmel láthatóan elgondolkodott pár felvetett kérdésen, és úgy látja, van remény a párbeszéd folytatására.
Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Diákként az osztályharc idején
A háború utáni zűrzavar, összevisszaság, szegénység, felfordulás közepette indultunk neki a középiskolának. Az évek során sok nehézséggel kellett megküzdenünk, nemegyszer gonosz erők megpróbáltak letéríteni a helyes útról, de volt lelkierőnk, volt isteni segítség, hogy mindet legyőzzük és megmaradjunk embernek. Visszaemlékezésünkben azt szeretnénk bemutatni – elsősorban a fiatalabb nemzedéknek –, hogy ilyen körülmények között miként tanultunk, mennyi értékes ember került ki sorainkból.
Egyházi iskola a háború után
1945-ben beiratkoztunk a Református Székely Mikó Kollégiumba, és leérettségiztünk az 1. számú Magyar Fiúlíceumban és a 2. számú Leánylíceumban. Akkoriban a nagyok még hordták a gyönyörű vitézkötéses egyenruhát. Nekünk a háború utáni nagy szegénységben ilyenre már nem tellett, de mindenkinek – fiúnak, lánynak – volt diáksapkája, amelyen az ezüst vagy arany sávok mutatták, hogy viselője hányadikos.
Egyházi iskola voltunk. Az óra reggel imádsággal kezdődött, délben imádsággal végződött. Konfirmálhattunk. Három évig minden vasárnap a Mikó előtt sorakoztunk, és énekszóval vonultunk a vártemplomba vagy Szemerjára. Sokan még hordták ilyenkor az egyenruhát. Az emberek kigyűltek az utcára, úgy gyönyörködtek a diákokban. Sokan még könnyet is ejtettek. Az istentiszteletet Becsei Pál és Kiss Árpád vallástanáraink tartották. Aki hiányzott, másnap igazolnia kellett távollétét.
Diáknak délután 5 óra után utcán vagy nyilvános helyen mutatkozni szigorúan tilos volt. A szabály áthágása magaviseleti jegy levonását is eredményezhette. A belső rendről mindössze annyit említenénk, hogy V.-től fölfelé a fiukat uramnak szólították a kisebbek, de a tanárok is, a lányokat kisasszonynak.
Tankönyvek egyáltalán nem léteztek. Diktálás és táblavázlat alapján tanultunk. Ceruzával írtunk. Dolgozatíráskor otthonról kézben vittük a tintásüveget, abba mártogattuk a pennát. A töltőtoll ritkaságszámba ment.
Levél Sztálinnak
Aztán jött 1948, a „tanügyi reform”. Minden a feje tetejére állott. A vallásoktatást egyszerűen törölték a tantárgyak közül, helyére a kötelező orosz nyelv tanítása került. Eltűnt az imádság, tilos lett a konfirmálás. Az iskolába bevonult a politika. A KISZ-től megjelent egy ifjú elvtárs, aki a rajzteremben politikai leckéket tartott. Ott hallottunk először Marxról, Engelsről, Leninről, Sztálinról, októberi forradalomról, kizsákmányolásról, osztályharcról meg más ilyenekről, ami az első éket jelentette sorainkban.
De az egység tovább romlott. A III. gimnáziumi osztályt végzetteket összecsapták a IV. osztályt végzettekkel. Mindenki VIII.-os lett. A negyedikes nagyobbra tartotta magát a harmadikosnál, de egyben frusztráltnak is érezte magát, mert ő a valóságban veszített egy osztályt. Ez a különbség különösebb bajt nem okozott, de azért mindvégig megmaradt. Gyermekek voltunk, ártatlanok, barátok. A hatalom minden eszközt felhasznált, hogy éket verjen közénk, szembeállítson egymással, elvesse az egymás közti gyűlölet magvait. Sikerült mindvégig kitartanunk, emberek maradtunk!
Az osztályokban KISZ-alapszervezeteket hoztak létre. Apránként mindenki KISZ-tag lett, kivéve az osztályellenségnek nyilvánított szülők gyermekeit. Minden tanulónak havonta egy papírra le kellett írnia, hogy milyen „közösségi munkát” végzett abban a hónapban, és azt az osztályszervezőnek be kellett adni. Minden osztályban faliújság volt, arra névsor szerinti sorrendben mindenkinek cikket kellett írnia. Nehéz volt témát találni. Sokan úgy oldották meg, hogy a fali kalendáriumok hátlapján szereplő írást kézírással szépen lemásolták. Decemberben kötelezően levelet kellett írni Sztálin elvtársnak születésnapja alkalmából! Az osztályban egyébként az ő képe is ott függött a falon. Minden osztályban jelszó díszelgett a falon piros papírra fehér betűkkel írva.
A Securitate csápjai
A Securitate csápjai az iskolába is benyúltak. Már voltak köztünk megbízottak, akiknek időnként jelenteniük kellett, ha valami rendelleneset észleltek vagy hallottak. Egy ilyen alak volt az a jóképű, vagány osztálytárs, aki VIII. osztályban egy szép napon megjelent és bemutatkozott Feigl Vladimir néven. Évek múlva a marosvásárhelyi politikai pereken derült ki, hogy ki az a Feigl, és mennyire barátságos volt, amikor a súlyos ítéleteket hozta... XI. osztályban oda fajultak a dolgok, hogy orvosok, kereskedők, módosabb gazdák, iparosok, papok gyermekeit kezdték megbélyegezni, osztályellenségnek, kuláknak nevezni. Több osztálytársunk szüleit meghurcolták, kényszerlakhelyre telepítették. A tanulókat az osztályban kiközösítették, nem szabadott velük szóba állni, őket külön ültették, sőt, KISZ-gyűlésen egyes osztálytársaknak kellett javasolniuk az iskolából való kizárásukat. Őszintén szólva, volt egy-két osztálytárs, aki ezt meggyőződéssel tette, főleg a leányoknál. Nem egy esetben próbálták meggyőzni a tanulót, hogy tagadja meg a szüleit. Sajnos, volt sikeres eset is. Az idő nagy úr! Ezeket mind meg lehet bocsátani, de elfeledni nem!
Kispolgári csökevény a kicsengetés
Nekünk nem szólt a csengő, mert egyszerűen nem engedélyezték a kicsengetést, mint kispolgári csökevényt. A kicsengetési kártya, maturandus-szalag is annak minősült. Kicsengetési kártyácskákat vékony, zsebnaptár nagyságú kartonra két kiváló művészünk – Ördög Zoltán és Deák Ferenc – festett akvarellel, kék-pirossal, majd mi kézírással írtunk rá egy-egy rövidke idézetet. A bankettet sok huzavona után a tornateremben tarthattuk közösen a lányokkal, alkohol nélkül – és az „osztályellenségek” kiközösítésével.
A XI. osztályban végkép kiéleződött az „osztályharc”, elszabadult a pokol. Fiúkat, lányokat zártak ki végleg az iskolából származásuk miatt. Annyi szerencséjük volt, hogy Brassóban vagy Kolozsváron befejezhették az osztályt, és leérettségizhettek. Az egyetemi felvételin is sokakat elutasítottak Kolozsváron származásuk miatt. Évek múlva tudtak csak bejutni. Volt, aki elment Jászvásárba. Ott nem kérdezték, hogy ki vagy.
Tablót csak bizonyos feltételekkel készíthettünk. Csak KISZ-tagok kerülhettek a tablóra. Az „osztályellenségek”, „kulákok” kimaradtak. Az igazgatón, aligazgatón, két osztályfőnökön kívül a tanárok sem kerültek föl a tablóra. A fényképen jól látszik mindenikünk mellén a KISZ-jelvény. A rajz is politikai tartalommal volt tele. Bal felső sarokban Marx, Engels, Lenin, Sztálin profilja. Lent ipari, mezőgazdasági tartalmú rajz. Középen mozgósító felirat: Mi lenni, tenni, élni akarunk!
A „bosszú”
Ezt viszont szó szerint megvalósítottuk mindannyian. A szégyenfoltot a húszéves találkozónk alkalmával mostuk le. Botos Ferenc kollégánk a tablót kibontotta, a politikusokat fehér festékkel befújtatta, és arra az alapra ráfestette a Hervay Zoltán tervezte és hivatalosan engedélyezett egyszerű piros-kék mikós jelvényt. Alul pedig fölragasztottuk azok képeit, akik kimaradtak az eredetiről. A leányok tablója is elkészült. Paszjár Sándor fényképész reprodukciót is készített róla. Majd bátor fiúk, részegséget színlelve, letépték kedvenceik fényképeit, és a tablót összeszaggatták, ezzel bosszulva meg a kimarasztottakat. A reprodukcióról az 50 éves találkozón megnagyított fénymásolat készült az iskola számára. Találkoztunk 10, 20 és 25 év után. Attól kezdve minden év június utolsó szombatján összeülünk közösen fiúk-lányok.
1972-ben Incze Sándor kollégánknak, aki szemerjai lelkészként dolgozott, támadt egy ötlete. Azt elmondta Petke László volt osztálytársnak, aki a Sugás Áruház aligazgatójaként anyagilag tudott segíteni. A szemerjai temetőben, a fő feljáró mellett volt egy eléggé elhanyagolt sír, amelynek kissé faragott kövén Bora István 1848-as honvédtiszt neve állott. Oda építettek egy kő támfalat, és a sírkő mellé Székelyudvarhelyen faragott kopjafát helyeztek el, amelynek felirata hirdeti, hogy azt az 1952-ben végzett mikós diákok állíttatták. Így már az „ánti világban” meg tudtuk koszorúzni a 48-as sírt március 15-én. Ez is volt a kopjafaállítás eredeti célja. Amikor végeztünk, készíttettünk 149 darab vékony, névvel ellátott rézlemezt. Amikor valaki elhuny, a lemezkéje a beleütött évszámmal fölkerül a kopjafára. A maradék lemezek összeszámolásával tudjuk pontosan, hogy még 59-en élünk, túlnyomó részt leányok. A Szőcs Dani bácsiék „első” kopjafája 1973-as dátumot visel. Valóban ott a várnál első volt. Hosszú évek után úgy döntöttünk, hogy legyen nekünk ott is kopjafánk. Így jelent meg az iker kopjafánk, amit szintén megkoszorúzunk, akárcsak Mikó Imre és Mikes Kelemen szobrát.
Érettségi vizsga egy nap alatt
Az érettségi vizsga is egyedülálló volt. Egy-egy nap lezajlott a román, magyar, matematika írásbeli, majd egyetlen nap alatt az összes többi tantárgyból leszóbeliztünk. Nem őrizte őrség a folyosót, térfigyelő kamera az osztályt. Volt, aki sietett, hamarabb szeretett volna érettségizni, annak lehetősége adódott délutáni plusz órákkal a tizedik tanév alatt tizenegyből is levizsgázni és érettségizni egy évvel hamarabb.
Mivel a fiúk részéről pontos adatok állnak rendelkezésünkre, álljanak itt számadatok. 1945-ben I. A, B, C osztályban indultunk 167-en, 1944-ben indultak 67-en, az az osztály, akikkel a tanügyi reformkor összecsaptak, összesen 234 tanuló. III. A, B-ben voltunk 118-an, IV. A, B-ben 74-en, összesen 192-en. Nem mindenki lett VIII.-os. Sokan elmentek ipart tanulni, szakiskolákba, ott folytatták tanulmányaikat. Így a VIII. A 35, a VIII. B 40, összesen 75 tanulóval indult. A XI. A 39, a XI. B 32, összesen 71 tanulóval abszolvált. Nem volt nagy a lemorzsolódás. A sok viszontagságon átment négy osztályból sok nagyszerű, magas képzettségű szakember került ki: 15 tanár, 11 mérnök, 8 lelkész, 8 orvos, 7 igazgató (ebben benne vannak a tanárok, mérnökök és mások is), 3 művész, 3 író, 2 jogász, 1 közgazdász, 1 színházi rendező, 1 esperes, összesen 60 személy! Munkájukat számos kimagasló siker koronázza: írások, könyvek, tanulmányok, monográfiák, egyetemi dolgozatok, képzőművészeti alkotások, sok tíz eljátszott, rendezett színdarab, számos építkezés itthon és idegenben, kimagasló sporteredmények, magas kitüntetések itthon és Európa-szerte.
Név szerint megemlékezünk Ferenczi Árpád földrajztanárról és Kisgyörgy Olivérről, akinek 3 éves gépészmérnöki tanulmányait szakították félbe. Őket az 56-os magyarországi eseményekből kifolyólag letartóztatták, koholt vádak alapján törvény elé állították. Ferenczi 2 év 4 hónapot kapott a Duna-deltában. Ő alapító tagja volt a Volt Politikai Foglyok Érdekvédelmi Szövetségének. Kisgyörgy 1958-ban haditörvényszék elé került, ahol életfogytiglanra ítélték. 1964-ben általános amnesztiával szabadult. 1997-ben a Magyar Köztársaság elnökétől A Hazáért és a Szabadságért emlékérmet kapta.
Nem tudjuk, hogy ma vannak-e még ilyen osztályok. Ha sokan el is végzik az egyetemet, nagyon kevés azok száma, akik itthon maradnak. Semmi kifogásunk a külföldre távozás ellen, csak egy kérdés: ha minden tanult ember elmegy, egy-két évtized múlva hova jutunk?
Botos Ferenc ny. tanár,
Incze Sándor ny. esperes,
öregdiákok / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jól teljesítettek az igazgatók
Százszázalékos átmenési arányt jegyeztek az iskolaigazgatók háromszéki versenyvizsgájának írásbeli szakaszán, országszinten ez a legjobb eredmény – tudtuk meg Kiss Imrétől. Kovászna megye főtanfelügyelője tegnap lapunk érdeklődésére elmondta: „komoly vizsga volt, és erre fel is készültek a kollégák”.
Mint arról korábban tájékoztattunk, a július derekán indult versenyvizsgán 25-en jelentkeztek iskolaigazgatói, 13-an pedig aligazgatói helyre. Az igazgatói állásra pályázók mind sikeresek voltak, az igazgató-helyettesi tisztségnél egy pályázó nem érte el a szükséges minimális pontszámot. Nem is pályáztak, így tizenkét háromszéki településen nincs igazgató, ezért augusztus végén intézményvezetőket nevez ki a tanfelügyelőség Szentkatolnán, Csernátonban, Kökösben, Dobollón, Illyefalván, Maksán, továbbá a sepsiszentgyörgyi Református Kollégiumban, a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőben, a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola mellett a kovásznai Avram Iancu Általános Iskolában, Kézdiszentkereszten, valamint Kézdiszentléleken is. Igazgató-helyetteseket Baconban, Csernátonban, Hidvégen, a megyeszékhelyi Ady Endre Általános Iskolában, a kézdivásárhelyi Túróczi Mózes Általános Iskolában, a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolában, a baróti Gáll Mózes Általános Iskolában, Kézdiszentléleken, továbbá Torján, Zabolán és Uzonban neveznek ki.
Százszázalékos átmenési arányt jegyeztek az iskolaigazgatók háromszéki versenyvizsgájának írásbeli szakaszán, országszinten ez a legjobb eredmény – tudtuk meg Kiss Imrétől. Kovászna megye főtanfelügyelője tegnap lapunk érdeklődésére elmondta: „komoly vizsga volt, és erre fel is készültek a kollégák”.
Mint arról korábban tájékoztattunk, a július derekán indult versenyvizsgán 25-en jelentkeztek iskolaigazgatói, 13-an pedig aligazgatói helyre. Az igazgatói állásra pályázók mind sikeresek voltak, az igazgató-helyettesi tisztségnél egy pályázó nem érte el a szükséges minimális pontszámot.
Százszázalékos átmenési arányt jegyeztek az iskolaigazgatók háromszéki versenyvizsgájának írásbeli szakaszán, országszinten ez a legjobb eredmény – tudtuk meg Kiss Imrétől. Kovászna megye főtanfelügyelője tegnap lapunk érdeklődésére elmondta: „komoly vizsga volt, és erre fel is készültek a kollégák”.
Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mely magyar iskolákban nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni?
Nem sikerült versenyvizsgával iskolavezetőt találni több magyar iskolában Románia-szerte. A minisztérium a tavalyi gyakorlattal ellentétben úgy döntött, nem csak egyszerűen kinevezi az üresen maradt tisztségekre jelentkező pedagógusokat, hanem egy interjú során döntik el, megfelelő-e a megbízatásra. Utánanéztünk, mely magyar iskolákban üres egyelőre az igazgatói, aligazgatói szék.
Hargita megyében a versenyvizsgák után 29 igazgatói és 37 aligazgatói, vagyis összesen 66 poszt maradt üresen. Vannak olyan iskolák is, amelyekben sem igazgató, sem aligazgató nem vizsgázott sikeresen. Ilyen például a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum, a zetelaki Boros Fortunát Elméleti Középiskola, a parajdi Áprily Lajos Általános Iskola, a gyergyóremetei Fráter György Általános Iskola vagy a gyergyószentmiklósi Kós Károly Általános Iskola.
Bartolf Hedwig Hargita megyei tanfelügyelő a Maszolnak elmondta, nem az probléma, hogy az igazgatói és aligazgatói állásokra nincs kereslet Hargita megyében. „A gondot inkább az jelenti, hogy nagyon sok feltételt kell teljesíteniük a jelentkezőknek. A menedzsment-versenyvizsga például az egyik legnehezebb, ugyanakkor nagyon tartalmas tapasztalati háttérrel kell is rendelkezniük azoknak, akik intézményvezetők lennének” – magyarázta Hargita megye volt főtanfelügyelője.
A minisztérium hétfői tájékoztatása szerint a megfelelő végzettséggel rendelkező pedagógusok egy interjút követően foglalhatják el a szabadon maradt iskolaigazgatói és igazgatóhelyettesi tisztségeket, ha ezt augusztus 17-ig írásban kérik a tanfelügyelőségeken. Az interjúra augusztus 21-én és 22-én kerül sor. Az interjú legtöbb 20 perces és a lehetséges 30-ból legalább 21 pontot kell elérni.
A tanfelügyelőségek augusztus 18-án teszik közzé a jelentkezők listáját.
Bartolf Hedwig elmondta, a hétfőn közzétett minisztériumi átiratban szerepel az a kitétel, miszerint azon pedagógusok élveznek elsőbbséget az augusztus 21-én és 22-én esedékes interjúk alkalmával, akik tagjai az országos menedzsmenttestületnek – tehát az ő jelentkezésüket várják augusztus 17-ig.
A vizsgáztató bizottság három tagból áll majd, akik a tanfelügyelőség munkatársai közül kerülnek ki. Mindegyik vizsgáztató maximálisan 10 pontot adhat a jelentkezőnek: 7 pontot ér a 2017–2018-as tanévre szóló operatív terv bemutatása, 3-3 pontot pedig a vizsgáztatók által feltett egy-egy kérdésre adott helyes válasz.
Bartolf Hedwig hozzátette, hogy akik nem tagjai az országos menedzsmenttestületnek, azok a második körben jelentkezhetnek azokra a posztokra, amelyeket nem sikerült addig elfoglalni. Az interjúk során megszerzett állást csak a következő tanévben tölthetik be az igazgatók, tehát nem a szokásos négy évre szóló kinevezést kapják meg – pontosított a tanfelügyelő.
Háromszéken már jobb a helyzet
Háromszéken 8 iskola igazgatói és 7 aligazgatói tisztséget kell még betölteni a tanévkezdésig. Első körben, a júliusban megszervezett versenyvizsgák során a 33 igazgatói tisztségből 25-öt sikerült betölteni és a 20 aligazgatói állásból 13-ra találtak megfelelő jelöltet.
Az iskolamenedzsment-tervet a tanfelügyelőséghez kell benyújtani, majd azt egy legtöbb 20 percig tartó interjú keretében kell megvédeni. A Kovászna megyei tanfelügyelőség vezetőtanácsi tagjaiból alakított három tagú bizottság fogja elbírálni az iskolaigazgatói és aligazgatói tisztségre jelentkezőket.
Háromszéken még betöltetlen a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola-, a kézdivásárhelyi Bod Péter tanítóképző-, a sepsiszentgyörgyi Református Kollégium- illetve a kökösi, dobollói, illyefalvi, maksai, csernátoni, polyáni, szentléleki iskolák igazgatói tisztsége, míg aligazgatót keresnek a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolába- és az ugyancsak baróti Gaál Mózes iskolába, a sepsiszentgyörgyi Ady Endre általános iskolába és a hídvégi, csernátoni, szentléleki, zabolai és nagybaconi tanintézetekbe.
Amennyiben a második körbe se sikerül betölteni ezen tanintézmények vezetői tisztségeit, a tanfelügyelőség újabb vizsgafordulót szervez, itt is feltétel marad az országos oktatásmenedzseri testületi tagság, de kinevezhetnek olyan pedagógusokat is, akik a tavalyi vagy idei vizsgákon megszerezték a minimális pontszámot. Ha ezen a vizsgafordulón sem sikerül vezetőt találni minden iskola élére, akkor végső esetben olyan pedagógusokat is kinevezhetnek, akik nem tagjai az oktatásmenedzseri testületnek.
Biharban 39 iskolába keresnek igazgatót vagy aligazgatót
Bihar megyében 39 iskola maradt igazgató vagy aligazgató nélkül - tudtuk meg Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettestől. Kimutatásuk szerint a nagyváradi Lucreţia Suciu Általános iskolában egyik tisztséget sem foglalták el, de magyar és vegyes tannyelvű iskolákban, és szlovák, illetve német nyelvű tanintézetekben is maradtak üresen vezetői állások. Többek között a nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskolában és a székelyhídi Petőfi Sándor Elméleti Líceumban nincs még aligazgató, a szalacsi Balaskó Nándor- és a bihari Gáspár András iskolákban igazgató. A betöltetlen állások listája egyébként a Bihar megyei tanfelügyelőség honlapján elérhető.
Az állások több ok miatt maradtak betöltetlenül. Volt iskola, ahonnan nem volt jelentkező, és olyan iskola is, ahonnan senki nem ment át a versenyvizsgán. Akadt olyan intézmény, ahonnan azért nem jelentkezhettek pedagógusok a versenyvizsgára, mert nem tagjai az az oktatásmenedzseri testület, aki ellenben tagja, az nem akarta elfoglalni az igazgatói tisztséget. Sokan el voltak utazva, előre lefoglalt nyaralást már nem mondtak vissza a vizsgamódszertan júliusi megjelenése után - tudtuk meg a főtanfelügyelő-helyettestől.
Kéry Hajnal elmondta, egyetlen iskola sem maradhat igazgató nélkül ősztől. Elismételte, ha az interjú után is maradnak üresen állások, akkor azoknak lesz elsőbbségük, akik idén – bár egy másik iskola másik tisztségre jelentkeztek – részt vettek a versenyvizsgán, megírták a hetes fölötti jegyet, de nem foglalták el az állást, amelyre pályáztak, mert volt más jelentkező jobb eredménnyel. Őket azok követik, akik tavaly szeptemberben voltak versenyvizsgán, azt sikerrel vették, mégsem tudtak állást elfoglalni. Ha ezek után is maradnak még betöltetlen tisztségek, azok foglalhatják el azokat, akik augusztusban voltak a versenyvizsgán, és a három próba közül kettőt sikerrel teljesítettek, majd azok, akik legalább az egyik próbán átmentek.
Ha ezek után mindig marad üres vezetői állás, akkor a tanfelügyelőség kötelessége kinevezni valakit, a tanfelügyelőség vezetőtanácsának jóváhagyásával augusztus folyamán - mondta a Bihar megyei főtanfelügyelő helyettes.
Arad: 52-en érintettek
Arad megyében 52 ilyen eset van, egész pontosan 44 igazgató és 12 aligazgató érintett a kérdésben – tájékoztatott Pellegrini Miklós főtanfelügyelő-helyettes. A magyar oktatási intézmények közül a simonyifalvi, az ágyai, az erdőhegyi, a zimándújfalui, a majláthfalvi, a kisperegi és a kisiratosi általános iskolákban, valamint az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban neveztek ki tavaly megbízott igazgatókat, miután a meghirdetett versenyvizsgákon nem volt jelentkező. A főtenfelügyelő-helyettes szerint a Csiky-ből és Kisperegről már megkapták a szándéknyilatkozatokat, hogy a hivatalban lévő igazgatók továbbra is vállalnák a megbízatást, de a határidő viszonylag még messze van, úgyhogy várhatóan a többi iskolából is megérkeznek a nyilatkozatok.
Elmondta, az interjú azért jó, mert látni fogják a jelentkező felkészültségét. "Tavaly egyszerűen csak kinevezték azokat, akik megfeleltek a főbb előírásoknak. Ha ugyanarra a tisztségre két vagy több jelentkező lesz, akkor ez a meghallgatásnak már versenyjelleget ad, de a tavalyi tapasztalatok alapján nem kell ettől tartanunk, még ha elméletileg elő is fordulhat” – jegyezte meg Pellegrini Miklós.
A főtanfelügyelő-helyettes nem tud arról, hogy a minisztérium idén is versenyvizsgákat hirdetne az iskolaigazgatói és -aligazgatói állásokra.
Szatmár megyében hamarabb léptek
Más romániai megyéhez viszonyítva Szatmár megyében nagyobb előnyben részesültek a megüresedett igazgatói és aligazgatói állásokra jelentkező pedagógusok, hiszen a Szatmár Megyei Tanfelügyelőség már tavaly kidolgozta a jelentkezési procedúrát, így a megüresedett pozíciókra már korábban be lehetett nyújtani az iratcsomót. Eddig 12-en jelentkeztek valamelyik oktatási intézmény vezetői állására –tudtuk meg Kallós Zoltán főtanfelügyelő-helyettestől.
„A nyári versenyvizsga után összesen 32 vezetői állás maradt betöltetlenül, ebből 22 igazgatói és 10 aligazgatói pozíció, amelyből 14 olyan állás, amely betöltéséhez a magyar nyelv ismerete is szűkséges. Ezek a helyek gyakorlatilag a magyar kisebbségnek vannak fenntartva. Egy olyan eset is van, ahol az egyház jóváhagyása is szükséges, ez a Szatmárnémeti Református Gimnázium igazgatói állásának betöltésére vonatkozik” – mondta Kallós.
A főtanfelügyelő-helyettes elmondta, Szatmár megyében is több olyan intézmény van, ahová nehezebben jelentkeznek a pedagógusok, viszont a szakember biztosít mindenki arról, hogy szeptember elsejéig mindenhol megoldódnak a gondok.
„Vannak olyan igazgatói állások, ahol nincs megszabva, hogy szükséges a magyar nyelv ismerete, ugyanis az idei metodológia azt írja elő, hogy abban az esetben, ha van igazgatói és aligazgatói állás is meghirdetve, és van egy román valamint egy kisebbségi tagozat, akkor az egyik igazgatónak kötelező ismernie az adott kisebbség nyelvét. Abban az esetben, ha csak egy igazgatói állás van egy olyan iskolában, ahol létezik kisebbségi tagozat is, akkor nem kritérium az adott kisebbség nyelvének az ismerete” – mondta Kallós Zoltán. maszol.ro

Szeretetben és békében, ahogy mindig kellene (Evangelizációs tábor)
Talán nincs még egy olyan hely, ahol egyszerre annyi ecset, olló, papír lenne forgalomban gyermekkézben, és annyi bibliai történet hangzana el naponta, mint a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban és udvarán ezen a héten. A tizedik evangelizációs tábor több mint hatszáz résztvevője Róma, Athén, Kána, Korinthosz, Antiókia, Jerikó, Jeruzsálem, Babilon, Cézárea és a többi bibliai város történetével ismerkedik a játékos foglalkozásokon, reggeltől délutánig békében, szeretetben élve meg e nagy közösség családias hangulatát.
A Gyár utcai templom udvarán húsz bibliai város hangulatába pillanthat be a látogató. Míg egyik sátorban készül a városzászló és a címer, a másikban a korabeli viselettel ismerkednek a gyermekek, kartonpapírból vágják ki és festik a női tunikát, a férfiruházatot, makettet terveznek, jó cselekedeteiket és az egymást segítő, egymásra figyelő törvényeket fogalmazzák meg. Ez egyfajta délelőtti lazító program a reggeli közös ima és a városok bemutatkozása után, az ebédig a játékos tanulásé a főszerep, amikor a korosztályoknak megfelelően tartják a foglalkozásokat. Az önkéntesek közül többen visszatérők, úgy szervezik a családi programot, hogy ezen a héten a tábornak tudják szentelni idejüket. Urbán Laura, a Székely Mikó Kollégium tanítója azt mondja, neki már két hét vakáció után hiányoznak a tanítványai, a velük való foglalkozás, és az evangelizációs héten újból feltöltődik, tanévkezdésig kitart az a sok szeretet, amit a gyermekektől kap. Az Angliában élő, sepsiszentgyörgyi származású Balla Zsuzsanna is szívesen áldoz szabadságából egy hetet a táborra, úgy érzi, három hónapra való lelki üzemanyag számára a gyermekek ragaszkodása. Van, aki gyermekként csöppent ebbe a nagy közösségbe, és néhány év után segítőként tért vissza. Pap Balázst tízéves korában nagymamája vitte el a táborba, idén a római csapatban tevékenykedik önkéntesként.
A tábor célja, hogy olyan keresztény értékeket próbáljanak a gyermekeknek átadni, amelyek a későbbiekben a keresztény életükben fontosak lesznek – tájékoztatott Benedek Róbert Károly segédlelkész, aki mindig kéznél van, ha hiányzik valami a foglalkozásokhoz. A kezdeményező, főszervező, a tábor témáját, tartalmi töltetét kidolgozó Dávid György plébánost kevésbé könnyű utolérni, egyfajta vágtázó mindenesként házigazdája a hatalmas gépezetnek. Szünet nélkül intézkedik, eligazítja, ha valaki egy üveg zsírral, lekvárral kopog be, amelyet a gyermekek tízóraijához hoz, telefonál, autóval furikázik a városban, hogy minden szükséges meglegyen a tevékenységekhez és a hét-nyolcszáz főre szabott ebédhez. Arra ellenben mindig van ideje, hogy válaszoljon, ha egy gyermek kérdéssel fordul hozzá. Egy lélegzetvételnyi szünetben pedig lapunknak is válaszolt: „Azt szeretnénk, hogy itt úgy legyünk együtt, ahogy kellene máskor is: szeretetben, örömben, békében, és Istenről is szó essen. Egy kicsit a lelkünknek, egy kicsit az eszünknek is legyen jó. Isten országát építve szeretnénk együtt lenni a gyermekekkel, ahol a nagyobb figyel a kisebbre, a kicsi számít a nagyobbra, a pedagógus gyermekké válik, a kicsi többnek érzi magát, a nagyobb pedig szolgálatot él meg.”
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Néhai Incze Pál honvédről
Nem jelenthette az újság a halálhírét, épp aznap nem jelent meg a Háromszék, mert ünnep augusztus 15-e.
Ellenben Incze Pál családja számára e nap szomorú volt, mert akkor temették a 93 esztendőt megélt férjet, édesapát, nagyapát és mindenki által szeretett, 33 évig tanító bácsit, aki magát a nemzet napszámosának vallotta.
Egy olyan embernek az élete fejeződött be, aki a szeretet oltárán áldozott. Méltó róla megemlékezni, mert majdnem egy század elmúlásának tanúja volt. Milyen sok mindent hozott az eltelt XX. század, és egyben vitt magával az elmúlt száz év! Az első világháború gyászos emléke, majd egy kevés öröm 1940-ben, hogy azt kövesse a II. világháború fájdalma és nyomorúsága. Incze Pál 1924-től 2017-ig sok mindent átélt és hordozott, ám egy 2014-ben megjelent írása szerint ,,nincs gyűlölet, csak fájdalom”.
Nagyon sokan nem értesültek haláláról, mégis számosan megjelentek a temetésén annak bizonyságául, hogy mit jelent úgy élni, ahogy Incze Pál tanította azt a 650 gyermeket az iskolában, akik könnyes szemmel búcsúztak tőle. Boldogok a szelídek – hangzott el Szemerján. Milyen más lenne az egész élet a földön, ha nem volna acsarkodás, irigység, gyűlölet! Szárazajtán a szülőfaluba hazaérkező lelket az ,,Őrhelyemre állok...” ige fogadta. Incze Pál valóban az őrhelyén állt egész életében. Alig fejezte be a középiskolát a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban, nem az egyetemre hívó szó hangzott felé, hanem ceruza helyett fegyvert kellett fognia és indulnia a frontra. Ott az Úz völgyében is derekasan helytállt, és egész Németországig, 1945. május 9-éig becsülettel szolgálta hazáját. 1945-ig tartott a küzdelme, és 1948 júniusában érkezett haza szomorú fogságából, a Szovjetunióból. Miután hazakerült, megfogta két kisfia kezét, és éveken keresztül együtt mentek az Úz völgyébe, hogy megmutassa gyermekeinek is azt a helyet, ahol 1944-ben kiömlött bajtársai, a magyar honvédek szép piros vére. Nem 1989 után, hanem 1960 után jártak oda, amikor veszélyes volt megállni és könnyet hullatni a régi őrhelyen... Hűséges volt esküjéhez haláláig. Szelídség, hűség, jóság, szeretet jellemezte életében. Hisszük, hogy így marad meg emléke mindannyiunk szívében.
,,Minden dolgotok szeretetben menjen véghez” – írta egykor Pál apostol. Hiszem, hogy ezt az üzenetet hagyta reánk néhai Incze Pál. Legyen vigasztalásunk, hogy ilyen elöljáróink voltak, és hitünk szerint kell hogy legyenek.
Mi pedig a tanító bácsitól, Szárazajta utolsó magyar honvédjétől búcsúzunk a tisztelet, szeretet, kegyelet jegyében.
Incze Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Európai Bizottságot nem érdekli az erdélyi magyarság sorsa
Tőkés László EP-képviselőnek a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ügyében is azzal kellett szembesülnie, hogy az EU-t a legkevésbé sem érdekli az erdélyi magyarság jogfosztottsága. Alább az erdélyi EP-képviselő nyilatkozata olvasható:
Huszonnyolc esztendővel a Ceauşescu-diktatúra bukása és tíz évvel Romániának az Európai Unióba való felvétele után jogos felháborodással állapíthatjuk meg, hogy erdélyi magyar közösségünk sem Bukarestre, sem Brüsszelre nem számíthat. Uniós tagállamunk és maga az Európai Unió is semmibe veszi saját demokratikus alapelveit és törvényeit, és – közvetlenül vagy közvetve – cinikus módon egyaránt diszkriminálja magyarságunkat.
Magyar vonatkozásban Romániában a rendszer nem, hanem csak a módszerek változtak. A marosvásárhelyi római katolikus iskola botrányos esete, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégium kálváriájával és a Zilahi Református Kollégium jogfosztásával egyetemben, a magyar nyelvű felekezeti oktatással és a magyar történelmi egyházainkkal szembeni kisebbségellenes román tilalmi politika folytatását példázza.
Memento 1990! Közel három évtized után, az egykori könyves-gyertyás tüntetéshez hasonlóan, Marosvásárhely hívő népe újból arra kényszerül, hogy az utcára vonulva keresse igazát – a megszűnés küszöbére taszított római katolikus iskolája ügyében.
Ennél is szomorúbb azonban az a körülmény, hogy nemcsak idehaza, hanem az Európai Uniótól sem számíthatunk jobbra. Nemrég ún. írásbeli választ igénylő kérdéssel fordultunk az Európai Bizottsághoz, felemelve szavunkat nemcsak az iskola, hanem – vele együtt – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, valamint a kétnyelvű feliratok és a nemzeti szimbólumok, a nyelvi és az oktatási jogok, továbbá az elkobzott közösségi tulajdonok visszaszolgáltatása ügyében – mindhiába.
Věra Jourová, az EB illetékes biztosa a Lisszaboni Szerződés és az Európai Unió Alapjogi Chartájának vonatkozó cikkelyeivel megspékelt válaszában – ismételten – azzal utasította el folyamodványunkat, hogy „a bizottság alapvetően nem rendelkezik hatáskörrel a kisebbségek tekintetében”, továbbá azzal hárította el magáról a felelősséget, hogy: „a tagállamok feladata, hogy biztosítsák alkotmányos rendjük és a nemzetközi jog alapján vállalt kötelezettségeik betartását, és a rendelkezésükre álló valamennyi jogi eszközt felhasználva garantálják a területükön élő nemzeti kisebbségek alapvető jogainak a tiszteletben tartását”. Minő képmutatás!
Ezen lelketlen és alapjában véve erkölcstelen szavak hallatán most már csak az a kérdés, hogy mit szólnak mindehhez marosvásárhelyi – és erdélyi – diákjaink, valamint az ő többszörösen becsapott szüleik, iskoláink megalázott tanárai, városaink és falvaink magyar polgárai és egyházaink hitükhöz és jogaikhoz ragaszkodó hívei.
Erre a kérdésre erdélyi magyar közösségünk és történelmi egyházaink határozott válaszát hivatott megadni a Maros megyei kormánybiztosi hivatal elé meghirdetett mai tüntetés.
Ez is éppen úgy „az igazság napja”, mint volt a néhány évvel ezelőtti, sepsiszentgyörgyi felsereglésünk. A Székely Mikóra továbbra is igényt tartunk!
A centenáriumra készülő Románia magyar polgáraitól nem tagadhatja meg demokratikus jogaik követelésének teljesítését!
Brüsszel, 2017. szeptember 6. szekelyfold.ma

Nyilatkozat a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ügyében
Huszonnyolc esztendővel a Ceauşescu-diktatúra bukása és tíz évvel Romániának az Európai Unióba való felvétele után jogos felháborodással állapíthatjuk meg, hogy erdélyi magyar közösségünk sem Bukarestre, sem Brüsszelre nem számíthat.
Uniós tagállamunk és maga az Európai Unió is semmibe veszi saját demokratikus alapelveit és törvényeit, és – közvetlenül vagy közvetve – cinikus módon egyaránt diszkriminálja magyarságunkat.
Magyar vonatkozásban Romániában a rendszer nem, hanem csak a módszerek változtak. A marosvásárhelyi római katolikus iskola botrányos esete, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégium kálváriájával és a Zilahi Református Kollégium jogfosztásával egyetemben, a magyar nyelvű felekezeti oktatással és a magyar történelmi egyházainkkal szembeni kisebbségellenes román tilalmi politika folytatását példázza.
Memento 1990! Közel három évtized után, az egykori könyves-gyertyás tüntetéshez hasonlóan, Marosvásárhely hívő népe újból arra kényszerül, hogy az utcára vonulva keresse igazát – a megszűnés küszöbére taszított római katolikus iskolája ügyében.
Ennél is szomorúbb azonban az a körülmény, hogy nemcsak idehaza, hanem az Európai Uniótól sem számíthatunk jobbra. Nemrég ún. írásbeli választ igénylő kérdéssel fordultunk az Európai Bizottsághoz, felemelve szavunkat nemcsak az iskola, hanem – vele együtt – a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, valamint a kétnyelvű feliratok és a nemzeti szimbólumok, a nyelvi és az oktatási jogok, továbbá az elkobzott közösségi tulajdonok visszaszolgáltatása ügyében – mindhiába. Věra Jourová, az EB illetékes biztosa a Lisszaboni Szerződés és az Európai Unió Alapjogi Chartájának vonatkozó cikkelyeivel megspékelt válaszában – ismételten – azzal utasította el folyamodványunkat, hogy „a bizottság alapvetően nem rendelkezik hatáskörrel a kisebbségek tekintetében”, továbbá azzal hárította el magáról a felelősséget, hogy: „a tagállamok feladata, hogy biztosítsák alkotmányos rendjük és a nemzetközi jog alapján vállalt kötelezettségeik betartását, és a rendelkezésükre álló valamennyi jogi eszközt felhasználva garantálják a területükön élő nemzeti kisebbségek alapvető jogainak a tiszteletben tartását”. Minő képmutatás!
Ezen lelketlen és alapjában véve erkölcstelen szavak hallatán most már csak az a kérdés, hogy mit szólnak mindehhez marosvásárhelyi – és erdélyi – diákjaink, valamint az ő többszörösen becsapott szüleik, iskoláink megalázott tanárai, városaink és falvaink magyar polgárai és egyházaink hitükhöz és jogaikhoz ragaszkodó hívei.
Erre a kérdésre erdélyi magyar közösségünk és történelmi egyházaink határozott válaszát hivatott megadni a Maros megyei kormánybiztosi hivatal elé meghirdetett mai tüntetés.
Ez is éppen úgy „az igazság napja”, mint volt a néhány évvel ezelőtti, sepsiszentgyörgyi felsereglésünk. A Székely Mikóra továbbra is igényt tartunk!
A centenáriumra készülő Románia magyar polgáraitól nem tagadhatja meg demokratikus jogaik követelésének teljesítését!
Brüsszel, 2017. szeptember 6.
Tőkés László / tokeslaszlo.eu

Holló László a vásárhelyi iskolaügyről: nem járna sikerrel az újraalapítás
Megszüntetése esetén nem járna sikerrel a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum újralapítása – véli Holló László, a Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatója. Az egyetemi tanár a Krónikának adott interjúban elmondta, nem hinné, hogy 2018-ban barátságosabb környezet ígérkezik Marosvásárhelyen egy magyar iskola alapítására, mint 2004-2005-ben volt. Hangsúlyozta, elvárják, hogy az illetékes intézmények tegyék a dolgukat, és bár kellemetlen, ha kell, készek felbontani az önkormányzattal kötött bérleti szerződést.
– A szerdai tüntetés után mire számít a katolikus egyház, milyen lépések tehetők a hétfői iskolakezdésig a marosvásárhelyi iskola helyzetének rendezése érdekében?
– Arra számítunk, hogy az állam illetékes intézményei teszik a dolgukat, és most, minden terminus lejárta után, az utolsó pillanat után találnak valamilyen legális megoldást a líceum helyzetére.
Abszolút módon elfogadhatatlan, hogy az iskolakezdés előtt két nappal a gyerekek és szüleik nem tudják, melyik iskolához fognak tartozni. Tudják ugyan, hogy a katolikus iskola épületébe mennek, de jelenleg azt még nem, hogy valamelyik szakiskolához, esetleg a Bolyai-líceumhoz, vagy az Unirea Főgimnáziumhoz fognak tartozni. Tehát az illetékes szerveknek kell tenniük a dolgukat.
– Történt-e valamilyen egyeztetés a különböző hivatalos szervekkel az iskola ügyében a szerda esti demonstráció után?
– Az egyház részéről nem történt ilyen. Itt kifejeztük az akaratunkat a tüntetéssel, és az intézmények kellene, hogy tudják a dolgukat.
– Jól értettem, hogy vannak olyan osztályok, amelyek már csak a profiljuk miatt sem sorolhatók be más iskolába, mint például a teológiai osztályok?
– Így van. Mivel semmilyen más iskola teológiai osztályt Marosvásárhelyen nem kért, ezek törvényesen nem sorolhatók be máshova. Ugyanakkor a törvényszék felfüggesztette a tanfelügyelőség 2015/1385-ös számú határozatát, amelyben az a Bolyai-líceumból négy katolikus osztályunkat, illetve az Unirea Főgimnáziumból további osztályokat átcsoportosított. Ezáltal, úgy tűnik, azt remélték, hogy minden további nélkül visszacsoportosíthatják ezeket az eredeti iskolákba. Igaz, hogy az átcsoportosítás megtörtént, nehézséget jelent viszont, hogy azóta eltelt két év, az átcsoportosított osztályokból két generáció végzett, és egy új generáció felvételizett. Ők már a katolikus teológiai líceumba felvételiztek, és őket úgymond visszacsoportosítani már nem lehet, mert nekik ez az eredendő otthonuk.
Ez is nehézséget jelent.
– Az egyház tulajdonában lévő iskolaépületre vonatkozó, az önkormányzattal kötött bérleti szerződésben tételesen szerepel, hogy az akkor tekinthető érvényesnek, ha a katolikus iskola létrejön és működik. Ha valóban megszüntetik az iskolát, tervezik-e, hogy felbontják vagy módosítják ezt a szerződést? – A szerződésben az áll, hogy amennyiben a katolikus iskola nem jönne létre, vagy létrejötte után megszűnne, abban az esetben a szerződés is érvényét veszíti. Ehhez az egyik fél kell értesítse a másikat, hogy a szerződés feltételeinek a teljesítése hiányában a megállapodás érvényét veszíti. Már ismételten kifejezésre juttattuk, hogy abban az esetben, ha az iskolánk megszűnne, ha az illetékes hatóságok, szervek olyan lépéseket tennének, amelyek az iskola megszüntetéséhez vezetnek, akkor kénytelen volnánk a szerződés alapján ezt a lépést megtenni. Hangsúlyoznom kell, hogy ez rendkívül kellemetlen, és elszomorít, hogy a katolikus egyháznak ezen kell gondolkodnia. Azt kell mondanom, hogy a szerződő féllel, a polgármesteri hivatallal már van ilyen tapasztalatunk. 2008-ban kötöttünk már egy szerződést, és ezt a feltételek be nem tartása miatt 2012-ben fel kellett bontanunk. Ilyen értelemben a Státus eddig is tanújelét adta annak, hogy egyfelől teljesíti a szerződésben vállaltakat, másfelől elvárja a partner hasonló magatartását.
Ugyanakkor arra is szeretnék utalni, hogy amikor 2017 februárjában a polgármesteri hivatal a maga részéről megtámadta ezt az ominózus 1385-ös határozatot, a főtanfelügyelőség 2015-ös döntését, akkor hivatalos átiratban értesítettük arról, hogy a szerződésben vállalt kötelezettsége ellen foglal állást.
Neki nem az iskola ellen kell állást foglalnia, hanem a szerződésben vállalt kötelezettségei okán az iskola fenntartásában kell közreműködnie.
És figyelmeztettük arra is, hogy amennyiben az általa tett lépések oda vezetnének, hogy az iskolánk megszűnik, kénytelenek leszünk a szerződés felbontását kezdeményezni. Erre az átiratunkra azóta sem jött válasz. Szóban természetesen biztosítottak a jóindulatukról, de tudjuk, hogy milyen konkrét lépések történtek azóta.
– Milyen más lépéseket fontolgatnak, ha valóban megszüntetik az iskolát? Mennyire tartja járhatónak a sokak által támogatott újraalapítás útját?
– Az újraalapítás ötlete nem új keletű, korábban is volt, aki megfogalmazta. Azt kell mondanom, hogy a magam részérül rendkívül szkeptikus vagyok. Éspedig azért, mert 2004-től kezdődően lépéseket tettünk az iskola létrehozására. 2005-ben ez az iskola megalakult, és hogyha elfogadnánk azt, hogy ez az iskola törvénytelen módon jött létre, és egy új iskola alapítását kezdeményeznénk vagy más kezdeményezné, azt gondolom, hogy nem járna sikerrel. Éspedig azért, mert – több fórumon is elmondtam – nem látom azt, hogy 2018-ban barátságosabb környezet ígérkezik Marosvásárhelyen egy magyar iskola alapítására, mint 2004-2005-ben volt.
– Terveznek-e nemzetközi szervezetekhez, az európai uniós igazságszolgáltatáshoz fordulni a jövőben?
– Ez egyelőre nem vált tárgyalási témává, mégpedig azért nem, mert elvárjuk az illetékes román hatóságoktól, hogy az iskola ügyében a törvényes lépéseket tegyék meg.
– Vannak olyan vélemények is, melyek szerint az iskola alapítása elleni eljárás összefügghet az épület visszaszolgáltatásával. Marius Pașcan szenátor feljelentést tett a korrupcióellenes ügyészségnél a restitúció kapcsán. Nem tartanak attól, hogy a következő lépés a restitúció jogosságának a megkérdőjelezése lehet, tekintve, hogy erre volt már példa az erdélyi magyar történelmi egyházak esetében?
– A restitúció alapvetően nem személyeknek a kívánságától függ, hanem Románia törvényei alapján történik. Márpedig ezt az ingatlant visszaszolgáltatták, mi több, a restitúciót követően a polgármesteri hivatal a visszaszolgáltatási dokumentumot megtámadta és azt a törvényszéken megvédtük. Következésképpen nem csupán visszaszolgáltatta a restitúciós bizottság a vonatkozó törvény alapján, hanem egy peres ügyünk is volt, és a pert véglegesen megnyertük.
Ilyen értelemben azt mondhatom: nem csupán visszaszolgáltatták – ha esetleg megpróbálnák ezt a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium példájára visszafordítani –, hanem végleges törvényszéki határozat is született.
Sajnos az utóbbi év tapasztalata azt mondatja velem, hogy Romániában olyan mértékű a jogbizonytalanság, hogy mindentől félni kell.
Ugyanakkor az elmúlt hónapokban a DNA vizsgálta az iskola visszaszolgáltatásának menetét, és ezt a vizsgálatot egyelőre beszüntette, ami azt jelenti, hogy nem talált fogást rajta.
– A szerdai nap folyamán a különböző magyar politikai és civil szervezetek, illetve a budapesti kormány is határozottan fellépett az iskola mellett, és megpróbált nyomást gyakorolni a román hatóságokra. Mit gondol, mennyire használhat az ügynek, ha a politikum ennyire beavatkozik ebbe a kérdésbe?
– A politikumnak, érdekvédelmi szervezetünknek, illetve a pártjainknak az erdélyi magyarság képviselete a feladatuk, így természetes, hogy megpróbálnak nyomást gyakorolni. Itt emberi jogi kérdésről van szó, arról, hogy több mint 360 gyerek hétfőtől milyen iskolába megy. Ez nem politikai kérdés, hanem alapvető emberi jogi kérdés.
Ami a magyarországi kormány vonatkozó lépéseit illeti – nem vagyok jártas a magaspolitikában –, nyilvánvaló, hogy Budapest is látja, hogy valamilyen formában a marosvásárhelyiek segítségére kell siessen, mert itt emberi jogok lábbal tiprása történik.
Ugyanakkor ha nyomásnak minősül, ami most a nyilvánosság előtt történik, akkor úgy vélem, az illetékes szervekre még nagyobb nyomást kell jelentsen az, hogy nekik kell megoldani ezt a problémát. Gyakorlatilag ők kreálták, és nekik kell megoldaniuk. És azt gondolom, hogy intenzív egyeztetések folynak ebben a pillanatban is annak érdekében, hogy a kérdést valamilyen törvényes formában megoldják.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Iskolatáskák előkészítősöknek
Különböző díszítésű, piros és kék iskolatáskákat adott át tegnap a megyei önkormányzat a háromszéki iskolák vezetőinek az előkészítő osztályosok számára. Az öt éve indított programban idén 2100 csomagot ajándékoztak. A diáklétszám alapján Sepsiszentgyörgyön a legtöbbet, százhúszat a Váradi József Általános Iskola kapta, a legkevesebbet, hatot a Speciális Iskola.
A régi és a nyári versenyvizsgán mandátumot nyert új igazgatók első találkozóját tartotta tegnap a megyei tanfelügyelőség a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban, a kezdő kisdiákoknak szánt ajándék átadása ennek volt az első mozzanata. Tamás Sándor megyeitanács-elnök elmondta, valamennyivel több csomagot készítettek, mint ahány előkészítős szerepel a nyilvántartásban, mivel megszokott, hogy néhányan csak utolsó pillanatban jelennek meg az iskolában, így, ahol hiányt jegyeznek, még kérhetnek táskát. Ezeket egyébként nem üresen adják: tolltartó, tízórais doboz, színes ceruza és jegyzetfüzet is helyet kap benne. Elmondta, Sepsiszentgyörgyön a Váradi- és a Speciális Iskolában kezd a legtöbb, illetve legkevesebb kisdiák, falun Árapatak vezet 114 előkészítőssel, Kökös és Málnás hat-hat diákkal szerepel a sor végén. Megjegyezzük, Gidófalva sem áll jobban, mivel Fotoson egyetlen kezdő sincs, az első osztályt egyetlen tanuló képviseli, másodikos, harmadikos és negyedikes nincs. Az iskola egy tanulóval nem működhet, így ettől a tanévtől megszűnik. Lapunk érdeklődésére Zsigmond Zoltán, a gidófalvi Czetz János Általános Iskola igazgatója elmondta, községszinten csupán nyolc előkészítős diák kezdi meg a tanévet. A 2013-ban indított iskolatáska-program második évében, 2014-ben volt a legtöbb előkészítő osztályos diák Háromszéken, akkor a megyei önkormányzat 2252 csomagot ajándékozott az iskoláknak.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tanévkezdés tankönyvek nélkül
Tegnap kapták meg a háromszéki iskolák az új tanterv szerint nyomtatott ötödikes tankönyvek egy részét, a hiányzók helyett egy minden tantárgyat tömörítő kézikönyvet adott ki az oktatási minisztérium. A román nyelven megjelent összefoglaló az éves tananyag negyedét tartalmazza, a szaktárca ígéri, két hónapon belül pótolják a hiányzó tankönyveket. A harmadikosok és a negyedikesek idén is tankönyv nélkül tanulnak, számukra remény sincs, hogy ebben a tanévben megkapják azokat. A magyar tagozat jelenleg jobban áll az ötödikes tankönyvek szempontjából, mert a magyar nyelv és irodalom, a kisebbségek számára írt speciális román nyelv és irodalom, valamint a katolikus vallás tankönyveknél nem fellebbezett egyetlen kiadó sem, így ezek időre elkészültek, és a diákok már a tanév első napján megkaphatják. Az összes többi tantárgyból késnek a könyvek, de még a román változata sem jelent meg a hiányzó kiadványoknak, ezért az oktatási minisztérium elkészített egy közel háromszáz oldalas, összefoglaló kompendiumot. Ebben a tucatnyi tantárgy mindenikének húsz-harminc oldal jut, nem tüntetnek fel szerzőt, csupán annyit lehet megtudni, a hivatalos közlöny kiadója adta ki a februárban elfogadott új tanterv alapján. Kiss Imre megyei főtanfelügyelő szerint diszkriminatív, hogy a szóban forgó kiadvány csak román nyelven jelent meg, az pedig elfogadhatatlan, hogy az ötödikesek, akik első osztálytól tankönyv nélkül tanultak, továbbra se kapjanak könyveket. A több tantárgyat tömörítő román nyelvű kiadványt az ötödik osztályban tanító tanárok még nem láthatták, hisz az iskolák csak pénteken kapták meg, használati útmutatót csak a jövő heti szakmai tanácskozáson kapnak. Tegnap a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium könyvtárában éppen érkezésünkkor rakták le a könyveket, így alkalmunk adódott, hogy a jelenlévők véleményét kikérjük a kiadványokról. Szép Helga román szakos pedagógus, az új ötödikes román tantervet készítő országos bizottság tagja azt mondta, a tankönyv valóban segíti a kommunikációs készségek fejlesztését, csupán azt kifogásolja, hogy a feladatok megoldását a diákok nem jelölhetik be a könyvbe, mert jövőben tovább kell adniuk, így a különböző rejtvények, táblázatok nem érvényesülnek. A mamut-tankönyv földrajz fejezetéről Makfalvi Zsuzsa földrajz szakos tanár úgy vélekedett, a kiadvány követi a régi tankönyv elején tárgyalt tartalmakat, ezért nem lesz túlságosan nehéz a tananyag leadása, de a sokéves tapasztalat lesz a legnagyobb segítsége és nem a kiadvány, amit románul írtak meg. Nem tervezi, hogy az egyes leckéket lefordítsa, kinyomtassa és sokszorosítsa a diákok számára, inkább jó jegyzeteket készít, és az órán képi anyaggal is kiegészíti az ismeretek átadását. Elképesztőnek tartja, hogy hétfőn úgy kell bemennie az osztályba, hogy nincs tankönyv a diákok padján, ő pedig nem tudja, miként és meddig kell saját találékonyságára alapoznia a tanórákon. A fura kiadványból – amelyből ígéretek szerint két hónapig, a tankönyvek kiadása jogi helyzetének tisztázásáig tanítják a román nyelv és irodalmat (a román tagozaton), három idegen nyelvet, matematikát, biológiát, földrajzot, történelmet, vallást, művészeti tárgyakat, informatikát, társadalomtudományi ismereteket – kétezerháromszáz érkezett Háromszékre, s bár az érintett pedagógusok csak hétfőn kapják kézhez, az iskolakönyvtárosok és a szétosztásban részt vevő pedagógusok véleménye szerint egy szükséges, de rossz megoldásról van szó, a kompendium nem helyettesíti a tankönyveket.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Becsengettek Háromszéken
A diákok küldetése, hogy a velük született képességeket, tehetségeket úgy kamatoztassák, hogy az iskolában szerzett tudással együtt tudatosan járuljanak hozzá egy jobb, összetartóbb, értékalapú közösség kialakításához, a pedagógusok számára pedig az a legnagyobb kihívás, hogy olyan szakmák választására készítsék fel a tanulókat, amelyek ma még nem is léteznek – fogalmazott Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere abban az üzenetben, amit tegnap a város iskoláiban olvastak fel a tanévnyitó ünnepségeken.
Háromszéken hat és fél ezer óvodás, több mint 26 ezer diák és 2700 pedagógus számára csengettek be tegnap. 2000 kisiskolás először lépte át az iskola kapuját, 2200 ötödikes és több mint 1600 kilencedikes számára szintén új korszak kezdődik, a többi diák régi osztálytársaival együtt ült vissza a padba. A sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban hagyományosan a tizenkettedikesek kísérték be az iskolaudvarra a 63 előkészítős kisdiákot, majd a Szántó-Dombora Anna vezette kórus elénekelte az iskola himnuszát. Kondor Ágota igazgató azt mondta: mikós diáknak lenni megtiszteltetés, ami sok munkát, elvárást, értékrendet, hozzáállást, kitartást követel. A Székely Mikó Kollégium hagyományokat követve az életre készít, és arra törekednek, hogy a tudás mellett diákjaik olyan készségeket, képességeket sajátítsanak el, amelyek képessé teszik őket arra, hogy minden körülmények között megállják a helyüket. Bokor Attila tanfelügyelő arra kérte a pedagógusokat, tanítsák diákjaikat kiállásra értékeink mellett és céljaik elérése érdekében. Z nemzedéknek nevezte a mai ifjakat, és cáfolta azt a tévhitet, miszerint ez a generáció nem képes tanulni. Azt mondta, a mai fiatalok nagyon együttműködőek, bátran kimondják véleményüket, a pedagógusoknak azon kell lenniük, hogy folyamatosan fenntartsák érdeklődésüket. Elsős és végzős diák köszöntötte a mikós tanulókat, áldást mondott Mátyás István református lelkész, a Sepsi Református Egyházmegye főjegyzője.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Fennállhat a visszaállamosítás veszélye a marosvásárhelyi katolikus gimnázium épületei esetében?
Nemzetközi egyezmény is biztosítja a katolikus líceum épületének egyházi tulajdon jellegét, de Romániában nem lehet mérget venni a jogbiztonságra. Holló Lászlót kérdeztük Marius Pașcan visszaállamosítási javaslatáról.
Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium marosvásárhelyi épületei 2004-es visszaszolgáltatásának a felülvizsgálatát kezdeményezte múlt héten Marius Pașcan, a Népi Mozgalom Párt (PMP) Maros megyei képviselője, Maros megye volt prefektusa. A politikus Lucian Goga prefektust és Dorin Florea polgármestert kérte a római katolikus egyház javára történt restitúció felülvizsgálati kérelmének a benyújtására.
Az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium főépületében ma az Unirea Főgimnázium, melléképületében pedig a múlt héten megszüntetett, és a Bolyai Farkas Gimnázium jogi ernyője alá utalt Római Katolikus Gimnázium osztályai működnek.
A képviselő a DNA álláspontjára hivatkozott, mely egy 2014-ben tett feljelentés alapján megállapította, hogy a restitúciós bizottság 2004-ben törvénytelenül juttatta vissza a marosvásárhelyi iskolaépületeket a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek, de a DNA azt is hozzátette, hogy az ügy elévült, ezért a restitúciós bizottság tagjai már nem vonhatók felelősségre.
Marius Pașcan szerint azért nem kellett volna visszaszolgáltatni az egyháznak az iskolaépületeket, mert az egyház soha nem volt tulajdonosa ezeknek. Az épületek a visszaszolgáltatását egyébként a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal már megtámadta a visszaszolgáltatás évében, de ennek a pernek a végén a restitúció törvényességét állapította meg a legfelsőbb bíróság.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye vagyonkezelője, az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány kuratóriuma szombaton úgy döntött, érvénytelen az a szerződés, amelyet a Státus a polgármesteri hivatallal kötött, és amely értelmében az Unirea Főgimnázium az épületet használja.
Az Erdélyi Római Katolikus Státus Alapítvány igazgatótanácsának elnökét, Holló Lászlót kérdeztük a visszaállamosítási kezdeményezéssel kapcsolatban.
- Meglepte önöket Marius Pașcan PMP-s politikus nyilatkozata, aki a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium épületei visszaszolgáltatásának felülvizsgálatát kéri?
Holló László: – Sokat gondolkodtam erről, és azt kell mondanom, hogy Marius Pașcan kezdeményezése nem újszerű. Éspedig azért nem, mert az első világháború után ezek a vitáink, ezek a tulajdonjoggal kapcsolatos kérdésfelvetések hiánytalanul mind elhangzottak. Most sem Pașcan úr, sem más nem tud újat mondani ezzel a kérdéssel kapcsolatban, mert a húszas évek derekától kezdődően a Státus intézményét egy olyan frontális támadás érte, amely minden érvet felsorakoztatott, amit csak el lehet képzelni, és azt is, amit nem lehet elképzelni.
Az érvelés akkor is az volt, hogy állami tulajdonként állították be az ingatlant, hogy azt állították, hogy az egyháznak semmi köze ehhez az ingatlanhoz, és semmi köze nincs ilyen értelemben az oktatásszervezéshez. Ezek a mostani érvek már mind elhangzottak akkor is.
- Akkor hogyan oldódott meg ez a helyzet?
– 1932-ben született egy a Vatikán állam és a román állam között megkötött egyezmény, pontosabban a korábban már a két állam által aláírt Concordatum 9. pontját értelmező egyezmény, ami a Státus tulajdonjogára vonatkozott. Egy olyan egyezményt írtak alá, amelyben világossá tette a két aláíró, tehát a román kormány képviselője és a Vatikán képviselője, hogy ezek a javak egyházi tulajdont képviselnek.
1932 után tiszavirágéletű román kormányok voltak, 5-6 hónapig volt hivatalban egy-egy megalakult kormány, és ezt az egyezményt nem tudták érvényesíteni. Bár megjelent a Hivatalos Közlönyben, és úgy tűnt, minden rendben van, de egyes nacionalista körök tagadták ennek az egyezménynek az érvényességét. Arra hivatkozva tagadták, hogy a parlament nem ratifikálta azt. De ingyen, érvek nélkül tagadták, egyszerűen csak annyit mondtak, hogy nem érvényes, holott ez a konkordátumnak a kiegészítése volt, és ez így külön ratifikálás nélkül is érvényes volt.
A Státus képviselői akkor is tudták, hogy érvényes a szerződés, de további nyolc évre volt szükség, hogy pereskedés és a Vatikán újabb közbelépése nyomán 1940-ben végül is királyi törvényként megjelenjen ez az egyezmény, és akkor a Státus a korábban törvénytelen módon elorzott, átíratott ingatlanjait visszatelekkönyveztethette, most már nem a Státus nevére egyébként, hanem a gyulafehérvári püspök, illetve ordinárius került be a telekkönyvekbe.
- Aztán jött az államosítás.
– 1948-ban a Státus volt javait államosították. Most van egy törvényünk, ami a visszaszolgáltatásról szól, és ez az 1932-es egyezmény alapozza meg a Státus ingatlanokkal kapcsolatos egyházi tulajdonjogát. Ennek kell érvényt szereznünk.
- A DNA lezárta a nyomozást a visszaszolgáltatási ügyben, ezért is inkább csak hangulatkeltésnek tűnik a volt prefektus nyilatkozata.
– Nem csupán hangulatkeltés, éspedig azért nem, mert Romániában élünk. Azt azért világosan kell látnunk, hogy a jogbiztonság nem olyan jellegű, ami megengedné azt, hogy megnyugodjunk. Utalok itt a Székely Mikó Kollégium ügyére, amit visszaállamosított a román állam.
Ezzel szemben nekünk annyi szerencsénk azért mégiscsak van, hogy azon túlmenően, hogy a visszaszolgáltatási bizottság ezt az ingatlant visszaszolgáltatta, a visszaszolgáltatást követően, 2004-ben a polgármesteri hivatal, személyesen a jelenlegi polgármester azonnal megtámadta ezt a visszaszolgáltatási intézkedést. Egy pert folytattunk le, amely 2005. december 9-én a javunkra kimondott végleges törvényszéki döntéssel ért véget. Tehát ebben a kérdésben van egy végleges törvényszéki döntésünk, és ilyenként – bár nekem személy szerint kétségeim vannak a jogbiztonság tekintetében – azért mégiscsak remélem, hogy egy végleges bírósági döntést nem fognak megváltoztatni.
- Hogyan kommentálná Marius Pașcan nyilatkozatát?
– Pașcan urat nagyon sajnálom, mert amikor ilyen kérdéseket feszeget, akkor nem más, mint az egyéni frusztrációja jelentkezik. De nem csupán a köztudatban van benne ennek az ingatlannak az egyházi jellege, hanem nemzetközi egyezmény biztosítja ennek az egyházi tulajdon jellegét. És gondolom, hogy ezeket azért tudja, mert informálódott, vagy hogyha nem, akkor vannak tanácsadói, akik informálhatják erről. De ennek ellenére – nyilván, politikai ambíciók meg egyebek okán is – tesz az ember olyan kijelentéseket, amelyek által a nemzet megmentőjének láthatja a választópolgár.
K. M., B. P. E. / Transindex.ro

Öröm és aggodalom a Heveder alatt
Bizony van öröm is, gond is egy olyan település életében, mint amilyen Sepsimagyarós – derült ki a vasárnapi ünnepi igehirdetésből. Deák Botond tiszteletes, beszolgáló rétyi református lelkipásztor Ezsdrás könyvének azzal a versével példázódott, amikor a hívek lerakták az Úr házának alapját, és felhangzott az örömben való kiáltás, de a nép siralmának szava is. Lehet-e új életre számítani egy apadó lélekszámú, kiöregedő faluban? – tette fel a kérdést a lelkész az ünnepi istentiszteleten. Lehet – hangzott a derűlátóan fogalmazott felelet, mert itt még megkondulnak az imára hívó harangok, mert tartja magát az egykoron önálló jeles település, mert meg-megújítja templomát, mert időnként óhajt találkozni az elszármazott falusfelekkel, jólesik ünnepeket ülni, s lám, emléket állítani és emlékezni az egyre tovatűnőbb múltra is. De az ezsdrási üzenetben benne van a sirám is, egyfajta közösséget sebző jajveszékelés, mert a gyerekhiány a falu ősi iskolájának létét ismét veszélyezteti. – Mennyi a jelenlegi gyermeklélekszám a Fodor János tanító nevét viselő helybeli iskolában? – kérdeztük Gál Erika tanítónőt. – Nagy a gond és főleg az aggodalom – felelte –, mert a tavaly megszűnt az óvoda. Az egyetlen óvodáskorú gyerek most előkészítő osztályos, és vele együtt heten vagyunk. Év végén kirepül egy negyedikes, és így jövőre hatan maradunk. Kérdés, hogy ezzel a létszámmal maradhat-e az iskola? Ennél még szomorúbb, hogy nincsen a faluban óvodaköteles gyerek, nincs utánpótlás, hacsak nem költözik ide néhány fiatal, gyerekes család. – Veszélyben van a magyarósi iskola jövője – jeleztük Ráduly István polgármesternek. – Volt még ehhez hasonló helyzet évekkel ezelőtt – mondotta –, az önkormányzat akkor segített, bepótolt a költségekbe. Segítenénk ezután is, ez lehet a megoldás a következő iskolai évben is. – Valóban aggodalomra ad okot a jelenlegi helyzet? – kérdeztük Szabó Margittól, az uzoni Tatrangi Sándor Központi Iskola igazgató-pedagógusától is. – Már tavaly párbeszédet folytattunk a megyei tanfelügyelőséggel az iskola fenntartásának fontosságáról, megértőek voltak, és engedélyezték az idei működést. Jövő iskolai évre is kérni fogjuk az egység működésének engedélyeztetését, meglépjük ismét a legfontosabb lépéseket. – Van még más baj és kétely éppen elég ebben a faluban – jelezte Kovács Zsombor falufelelős, a községi tanács képviselője. Lehangoló, hogy rohamosan öregedik ki a falu, nincsenek munkahelyek a fiatalabbak számára, a megélhetés is egyre nehezebb, mert a vadállomány szaporodása idén is jelentős károkat okozott az amúgy is munkaerejük fogytán levő magántermelőknek. Rendszeresen bejárnak a vadak terményeinkbe, ezért átlagon aluli volt a termés, a kevéske elvetett napraforgót például teljesen elpusztították a medvék!
Ünnepre készülünk – mondták a templomba igyekvő idős férfiak, s azt is mutatták, hogy egy szép kopjafával több van már a templom előtt. 500 éves a reformáció – betűztük az újonnan elhelyezett kettős feliratú emlékkopján – Az elesett hős kurucok emlékére. Örömmel láttuk, hogy az emlékkopját a Bukarestben élő, de köpeci gyökerekkel rendelkező Vajda Botond állíttatta, a néhai helytörténész, Gáspár József köpeci néptanító unokája, aki a helyiek szerint a magyarósi Jancsókkal ápol rokoni szálakat. A robusztus faragvány Bedő János köpeci faragómester munkája. – Ünnepi pillanatoknak voltunk tanúi a nem kis erőfeszítéssel felújított templomban, ahol a reformáció félszázados múltjára emlékeztek. Gomba támadta meg a templom padlózatát, és már a gerendázatra is átterjedt – tájékoztatott Kovács Zsombor. – Nem kis anyagi áldozat árán kiköveztük a templomot, meszeltünk, nagyobbik harangunkra villanymeghajtást szereltettünk. Kevés volt a tehetős munkaerő. Nyolcvan kepefizetőnk van, a falu lélekszáma 110 körül ingadozik. Leszereltük a műemlék értékű, vasból készült családi címeres ablakkereteket, mert kitöredezett belőle sok hutaüveg ablakszem, pótlása gondot okoz, pénzre lenne szükség, hogy valahonnan ilyen üveget szerezzünk. Zsúfolásig teltek a templomba visszaszerelt padsorok, együtt énekeltek a helybeliek a ménesbirtokáról híres mezőhegyesi testvértelepülésről érkezett vendégekkel. A magyarósiakhoz a Békés megyei kisváros polgármestere, Mitykó Zsolt szólt, felolvasta a Magyar Országgyűlés elnökének ünnepi üzenetét. Az uzoni községvezetés jóvoltából ez alkalommal falutalálkozót is tartottak, újra felcsendült az uzoni fúvósok muzsikája Kóréh Ferenc szülőfalujában, Ráduly István és Mitykó Zsolt jelenlétében felavatták a Kóréh nevét viselő kultúrotthon előtt létesítendő emlékpark bejárati székely kapuját. Étel, ital és zene mellett éjfélbe nyúlva feledte bajait-gondjait a falu. Néhány gondolat még erről a faluról azoknak az olvasóinknak, akik nem ismerik Sepsimagyaróst. A település fölötti hegyfarkon helyezkedik el a Nyír irányában az eredetében még véglegesen nem tisztázott Homárka. Az árok és a mellette húzódó földtöltésvonulat szatellitfelvételen jól követhető. A település mögötti hegyoldalban több alkalommal kerültek napvilágra égetett agyagból készült, sejthetően római kori vízvezetékcsövek. Református temploma 1752-ben épült. Harangtornya megőrizte a korra jellemző toronytetők kiképzését. Két portikuszának háromszöges oromfala már a korai klasszicista stílus jegyeit hordozza. Turisztikai látnivaló egy helybeli székely lakóházból kialakított tájház. A Magyarósi előnevet viselte Bartha László, a XVIII. századi földrajzi utazó, író, de itt született Teleki Sándor (1894–1952) református lelkész, egyházi író, szegedi lelkész, valamint Teleki József (1905–1986) református lelkész, egyháztörténeti író, székelykeresztúri tanár, kinek édesapja a falu jeles kántortanítója volt. Iskolája viseli Fodor János (1899–1969) néptanító nevét. A faluhoz kötődik néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, a falu monográfiájának szerzője és Dancs Rózsa tanár-író, a torontói magyar–angol nyelvű Kalejdoszkop lapszerkesztője. A gazdag történelmi múlttal rendelkező közösség óhaja volt, hogy elevenítsük fel ez ünnepi alkalommal a háromszéki kurucmozgalom históriáját, hiszen október elsejétől azt is képviseli a falu új emlékkopjája.
A magyarósi Kuruchalom Istennel a hazáért és a szabadságért! A kuruc szabadságharc e jelszavának szellemében idéztük a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot (1703–1711), amelynek a háromszéki székelység is részese volt. Említett Kóréh Ferenc, a Háromszék elődjének, a Székely Népnek korabeli főszerkesztője, később az Amerika Hangja rádióállomás belső munkatársa egy rádióbeszédében emlékezett arra anno, hogy egy Magyarósra hazatérő honvéd így mesélt: „amikor kiértem a Heveder tetejére a Kuruchalomhoz, megláttam a falu templomának tornyát, szemem megtelt könnyel”. A kortárs Cserei Mihály Históriájában részleteiben foglalkozik – bár nem rokonszenvezett a ribillióval – a Rákóczi-féle mozgalom eseményeivel. A zágoni kötődésű történésznek, a Mikó-kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának, Csutak Vilmosnak már 1906-ban megjelent Háromszék fölkelése a Rákóczi-szabadságharc elején című tanári székfoglaló értekezése, mely szerint Háromszék idejekorán kifejezte rokonszenvét a kor szabadságeszméivel. Vidékünk székelysége lelkesedéssel csatlakozott a szabadságharchoz. Cs. Bogáts Dénes levéltári kutató 1941-ben részletesen ismertette Zágon 1690. évi feldúlását és következményeit. 2003-ban az említett szabadságharc 300 éves évfordulójára emlékezve jelent meg Magyari András (1927–2006) kolozsvári történész, egyetemi professzor Rákóczi és az erdélyi kurucmozgalom című kötete, s azt követően Demeter Lajos és Éltes Enikő sepsiszentgyörgyi könyvtárosok szerkesztésében II. Rákóczi Ferenc és a háromszéki kurucok című olvasókönyv (2004). Háromszék sem régen, sem most nem viszonyulhatott másodlagosan és érdemtelenül a kuruc szabadságharchoz, ugyanis Rákóczi Ferenc és zágoni Mikes Kelemen személyisége a Habsburg-ellenes harcban az önzetlen kitartás és a hűséges ragaszkodás örökös példaképévé váltak. Sepsimagyarós Uzon község szomszéd települése volt akkor is, lakói (hiszen az 1567-es összeírásban 9, 1703-ban 27 család lakta) hallhattak a fellángoló kurucmozgalomról. Az uzoni református egyház egykori jegyzőkönyvében ez olvasható: „Anno 1704. Ezen esztendő az Isten haragjának, s tűzzel-vassal való pusztíttatásunkkal mostoha ideje lévén a mi bűneinkért, édes hazánknak s nemzetünknek szörnyű pusztíttatásában több környékbeli helységekkel s templomokkal egyedül ége el 14. Aprilis drága szépségű, s ritka ékességű szép templomunk s egész falunk jutának soha ki nem lábalható kietlen pusztasággá.” Bizonyára, hogy a futótűzként terjedő veszedelem híre borzadalmat kelthetett Sepsimagyaróson is, különösen akkor, amikor 1706-ban a Lisznyóból kiszorított és leölt kurucokat a magyarósi határban elhantolták. Erre a küzdelemre emlékeztet ma is a még álló Kuruchalom – írta Sepsimagyarós helytörténetírója, néhai Fodor Sándor marosvásárhelyi tanár, hivatkozva dr. Binder Pál és Cserey Zoltán 1992-ben megjelent adataira. A Kuruchalom domborulatát azóta sem bolygatta meg régész ásója, az akkori eseményekről szűkszavúak az írott emlékek. Még csak a háromszéki Sepsibesenyő népe kapcsolódik olyan tárgyi emlékhez, ami, akárcsak a magyarósi kopja és a halom, kézzelfogható. Nem más ez, mint egy sokszor lemásolt kéziratos irka (füzet), amit őriznek, olvasnak, úgymond több kézen megfordul. Címe Csulak Marci kuruc vitéz regényes élete a 18. század elejéről, Porzsolt Ádám besenyői tanító írta helyi visszaemlékezések és Cserei Mihály adatai alapján. Az eredetiből, a Pál István által 1960-ban lemásolt füzetből e sorok írója közölt részleteket a Háromszékben (2011). Kovács Zsombor falufelelős kifejtette: szakemberrel szeretnénk biztosabban azonosítani a halomsírt, megvizsgáltatni kézi fémdetektorral. Az ötletet Ráduly István polgármester is támogatná, s a leendő ásatásoknál önkéntes módon segédkezet nyújthatnának a község falvaiban lakó fiatalok. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Legyünk hős elődök méltó követői
Verssel, énekkel, imával, az 1848–49-es szabadságharc legfőbb momentumainak felidézésével tisztelegtek tegnap délután Sepsiszentgyörgyön az aradi vértanúk emléke előtt. A Bod Péter Megyei Könyvtár mögötti téren a tiszteletükre felállított kopjafáknál a mikósok mellé pécsi diákok is felsorakoztak, a Székely Mikó Kollégium testvériskolájának növendékei saját műsorukkal csatlakoztak a sepsiszentgyörgyi megemlékezéshez.
A pécsi Leőwey Klára Gimnázium tanulói – akik a Határtalanul program révén érkeztek városunkba – csütörtökön Aradon koszorúztak, tegnap pedig itt is lerótták kegyeletüket a nemzeti gyásznapon. Az intézményt képviselő Bús Éva a megtorlássorozat tetőpontjaként említette az aradi tábornokok kivégzését. Katonai méltósággal, hazafiúi önérzettel vállalták az ítéletet, ahogyan a nemzeti ügy mellé álltak a harcok idején is, a nemzethez való tartozásukat pedig vértanúsággal koszorúzták meg – mondta. Márton Árpád, az RMDSZ háromszéki parlamenti képviselője beszédében egyebek mellett a világosi fegyverletétel utáni kegyetlen megtorlássorozatról is szólt. Kifejtette, bár a forradalmat sikerült ugyan legyőzni, Petőfi álma azonban megvalósult, hiszen ma már Európa-szerte alkotmányos monarchiák vagy köztársaságok léteznek, a volt osztrák birodalom széthullt részeinek mindegyikéből eltűnt a királyság intézménye. „Sajnos, a szolgalelkűség napjainkig sem tűnt el közösségeinkből, valószínűleg ennek köszönhető, hogy míg a német, szerb, horvát, örmény tisztek vállalták a kivégzést a magyar forradalom ügyéért, napjaink német, szerb, örmény, lengyel nemzeti kisebbségek képviselői saját nyelvi jogaik ellen szavaznak, és fontosnak tartják hangoztatni, hogy ők lojálisak Romániához, mert itt példaértékűen megoldott a kisebbségek sorsa” – összegzett zárásként. Elsősorban a hűségben, az adott szóban, a feladat megvalósításában, a haza szolgálatában voltak hősök az aradi vértanúk, s akkor is hűségesek maradtak, amikor ezért életükkel fizettek – hangsúlyozta tegnap ft. Szabó Lajos római katolikus kanonok, plébános. „Szemlélve emberi és lelki nagyságukat, meg kell hogy érintsen bennünket is, mint jövőt építő és formáló emberek a hős elődöknek hős fiaivá, utódaivá kellene válnunk” – fogalmazott. Áldását követően az emlékezők együtt imádkoztak, majd a koszorúk és virágok elhelyezésével, nemzeti himnuszaink eléneklésével tisztelegtek a vértanúk előtt. „Ki más állítson emléket azoknak, akik a mieink, rajtunk kívül?” – intézte kérdését tegnap a megemlékezőkhöz Balázs Antal nyugalmazott tanító, a kopjafák faragója, adományozója. Beszédében kitért arra is, az Aradon kivégzett tábornokok által bizonyított „kimondhatatlan bátorság és a szabadságszeretet” késztette részben arra, hogy tiszteletükre kopjafát készítsen, a pécsi fiataloknak pedig azért mondott köszönetet, hogy „eljöttek hozzánk, hogy szabadságot tanuljanak, kitartást, bátorságot, hazaszeretetet”. A megyeszékhelyi rendezvény ezúttal is az Erzsébet parkban zárult, ide vonult át a mintegy háromszáz résztvevő – az 1848–49-es honvédemlékműnél ismét koszorúztak a város elöljárói, különböző szervezetek képviselői, Ady Endre Október 6. című versét a Református Kollégium diákja, Végh Kriszta mondta el. Demeter Virág Katalin / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egyházmegyei központot avattak Erdőszentgyörgyön
Újabb ötszáz év hajnalán
Egy épületet átadtak, egy másiknak az alapkövét helyezték el pénteken Erdőszentgyörgyön, ahol végleges otthonra lel a Küküllői Református Egyházmegye esperesi hivatala.
Amilyen gyorsan felépült az újonnan átadott központ, ugyanolyan gyorsan szeretnének egy református bölcsődét és óvodát is felépíteni. Mindezt a magyar kormány hathatós támogatásával.
Ezután Erdőszentgyörgyön székel a Küküllői Református Egyházmegye esperesi hivatala. A pénteken tartott átadási ünnepséget megnyitandó, Kántor Csaba püspökhelyettes imájában elhangzott: olyan központi épületről van szó, ahonnan kisebb-nagyobb gyülekezetekbe, szórványtelepülésekre is eljuthat a bátorító isteni ige. Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a bibliai példát hozta fel: míg a király cédruspalotában lakott, Isten frigyládája sátorban állt. Méltán vetődik fel ma a kérdés, hogy miért kell letelepíteni az egyházmegyék központjait, hiszen az eddig mindig vándorolt, oda költözött, ahol az esperes is lakott. Mai életünkben is inkább „sátrazunk”, mindig máshol keressük a jobbat, a megfelelőt, ennek ellenére lehetetlen úgy élni, hogy életünkben ne legyen egy biztos pont, ahová az ember visszavonulhat, ahol őrizheti értékeit. Az egyházi intézményeknek nem kell becsontosodniuk ezzel a letelepítéssel, de kell egy pont, ahol erőforrások vannak, ahonnan ki lehet menni a gyülekezetekbe pásztorolni. Ha ezt a központot meg tudjuk tölteni lélekkel, akkor megérte ennyi energiát és anyagiakat fordítani erre a helyre – hangsúlyozta az egyházi főméltóság, aki imájában azt kérte, legyen ez a hely egy menedék a világban, ahol ki lehet dolgozni azokat a terveket, amelyek megtartják az egyházat, és e megpróbált egyházmegyének is erős bástyája lesz.
Cirokból nőtt épület
A segesvári református kórus fellépése után egyházi és világi elöljárók szólaltak fel, ezt követően egy emléklapot és egy, a központ adatait tartalmazó digitális adathordozót helyeztek el egy időkapszulában, amely a földbe került, ugyanakkor ft. Kató Béla püspök platánfát ültetett el az udvaron a reformációi emlékév alkalmával. Az ünnepélyes szalagátvágás után a tömeg megtekinthette az egyházi központot, amelynek földszintjén adminisztációs iroda, tárgyaló, konyha, tetőterében tanácsterem kapott helyet. A Bocskai István nevét viselő teremben nt. Bíró István küküllői esperes és a püspök leleplezték a 17. századi hős református fejedelem gipsz mellszobrát is ez alkalommal. Az épület két díszes ablakát a marosvásárhelyi Fodor Sándor üvegművész és lánya, Orsolya készítették, az egyházkerület címerét és Isten bárányát ábrázolva.
A központ felépítésének ötlete már három évvel ezelőtt megfogalmazódott, amikor még semmije sem volt az egyházmegyének. De – amint nt. Bíró István esperes fogalmazott – ha Istennek terve volt, adott mellé mindent: alázatot, hitet, támogatókat. A szükséges területet az erdőszentgyörgyi református gyülekezet adományozta erre a célra, egy évvel ezelőtt még cirok termett ezen a helyen. A Nagy Attila mérnök tervezte épület alapjait már hóban mérték ki, és alig egy év alatt a marosvásárheyi Vass László Lóránt vállalkozó csapata csodálatos épületet varázsolt ide. A központ teljes építési költségét – 115 millió forintot – a magyar kormány biztosította az egyházmegyének a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. révén.
Református bástya
Az avatóünnepségen Brendus Réka, a nemzetpolitikáért felelős államtitkárság főosztályvezetője a közösségi erő és a jövőbe tekintés példájának nevezte a központot, amely a református egyháznak és a Székelyföld nyugati peremén közel hatvan gyülekezetnek lesz olyan fellegvára, ahol otthonra talál lelkipásztor és hívő ember. A reformáció 500. évfordulóján szép azt látni, hogy ma is képesek vagyunk egyházat és közösséget szolgáló létesítményeket, jövőt és hitet erősítő intézményeket építeni. Körösi Viktor Dávid, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának konzulja szerint minél inkább megtelik élettel ez az épület, az annál erősebb lesz, és azt hirdeti, hogy itt vagyunk és itt is szándékozunk maradni. Ez a bástya ötszáz év múlva is hirdetni fogja az itteni magyarság erejét, hitét, kultúráját, anyanyelvét. A közösség- és nemzetépítésben a magyar ember nincs egyedül, de az erdélyi magyarok sem, mert mellettük áll Magyarország és annak kormánya is. Az építkezés azt jelenti, hogy hiszünk magunkban, jövőnkben, hitünk és anyanyelvünk időtállóságában – hangsúlyozta a konzul.
Péter Ferencet minden ünnep megerősíti abban a hitében, hogy az erdélyi magyarság életképes közösség, megmaradásában pedig nagy szerepet játszott a hit és az egyház. Ez az esperesi hivatal több mint egy adminisztrációs központ, olyan hely, ahol az egyház vezetői közös célokat is megfogalmaznak – emelte ki a Maros megyei tanácselnöki tisztséget is betöltő politikus. Erdőszentgyörgy polgármestere szerint ez az intézmény egy tartópillér, és szükség is van rá, mert az utóbbi évtizedek bizony megtépázták ezt a települést, gyengült a közösség és a nemzeti identitás. Az ötszáz éves reformáció példa kell legyen, és vigyáznunk kell arra, hogy felekezeti hovatartozás nélkül, közösen és tisztán tovább kell vinni azokat a keresztény értékeket, amelyek ma már Nyugat-Európában nem számítanak értéknek, de a Kárpát-medencének ez a része még a keresztény hit és értékek bölcsője, és ezt tovább kell adnunk gyermekeinknek is – nyomatékosított Csibi Attila Zoltán, aki szerint önkormányzat és egyház együtt építheti fel azt az összetartást, amire Erdélynek, Székelyföldnek és a magyar nemzetnek szüksége van ezekben a nehéz időkben.
Egyházi óvoda épül
Délután az ünneplő tömeg a kisváros központjába, a Küküllő partjára vonult, ahol az önkormányzat egy telket adományozott az Erdélyi Református Egyházkerületnek, hogy azon református óvodát és bölcsődét építsen a magyar kormány támogatásával. A polgármester ezt azért is fontosnak tartja, mert a keresztény értékek és a református szellemiségű oktatás meg fogja határozni a település jövőjét, a következő nemzedéket, és már most borítékolja azt is, hogy a felépítendő intézmény szűkös lesz, hiszen örvendetesen sok óvodás van Szentgyörgyön.
Ft. Kató Béla szerint jól gondolkozott az egyház, amikor az egyetemi okatás megerősítését elkezdte, mert Erdélynek szüksége van a magyar értelmiségre. De be kellett látni, hogy az alapokat is meg kell erősíteni, ellenkező esetben nem lesz, aki továbbtanuljon, nem lesz, aki egyetemre járjon. Ezért van ez a megfontolás, hogy koncentrálni kell a szórványokban a magyar oktatás alapjaira, de Erdőszentgyörgy ez irányú kérését is elfogadták, és az egyház vállalta az első lépést, hogy háttere, garanciája legyen annak, hogy amíg ez az épület állni fog, abban magyar nyelvű oktatás folyik majd. „Aki ebbe az óvodába jár, az a mi közösségünkhöz tartozik, az anyanyelvén fog tanulni” – fejezte ki reményét a püspök, hangsúlyozva, hogy nemcsak református gyerekeket fogad majd az intézmény és nem kimondottan felekezeti okatás folyik majd itt. Brendus Réka szerint a jövőre gondolt a magyar kormány akkor is, amikor a következő nemzedék jövőjét megalapozó oktatási intézmények építésével bízta meg az egyházat.
„Nagy akaraterő szükséges és konok menetelés vár ránk, valahányszor intézményeket alapítunk, hisz minden pillanatban készen kell állnunk megvédeni őket, szembeszállni a közösségünket minden oldalról érő csapásokkal” – figyelmeztetett a politikus. Hiszen évekig tartó harcok árán szerezhetünk vissza egy-egy államosított egyházi ingatlant, hogy azt azután ismét visszaállamosítsák, vagy egyetlen aláírással évszázadok óta az egyházak által működtetett iskolákat szüntetnek meg környezetünkben – utalt a Székely Mikó Kollégium és a marosvásárhelyi római katolikus líceum helyzetére. Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

A visszaállamosítás réme
Nincs béke Marosvásárhelyen: helybeli politikusok – köztük Marius Pascan liberálisból lett népi mozgalmi képviselő, Lucian Goga prefektus és Dorin Florea polgármester – minden követ megmozgatnak azért, hogy a már ellehetetlenített, pontosabban jogilag meg is szüntetett Római Katolikus Gimnázium ügyét tovább bonyolítsák. Most éppen a város román nyelvű elitiskolájának, az Unirea Főgimnáziumnak otthont adó, a katolikus egyház tulajdonában lévő épület visszaállamosításának lehetőségével próbálkoznak.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségnek 2004-ben visszaszolgáltatott impozáns marosvásárhelyi ingatlan – az egykori II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium iskolájának főépülete – már túlélt néhány vihart, s bár a visszaszolgáltatás tényét 2005-ben jogerős bírósági ítélettel erősítették meg, azóta folyamatosan keresik a fogást az eljáráson. A katolikus iskola elleni küzdelem „élharcosai” most is támadásba lendültek, és továbbra is azt hangoztatják, szerintük törvénytelenül juttatták vissza az épületet az egyháznak. Rendkívüli felülvizsgálati kérelmet szorgalmazva azt vizslatják, miként lehetne megtámadni az ingatlan tulajdonjogáról rendelkező végleges határozatot. Az bizonyosnak tűnik, hogy a visszaállamosítás nem olyan egyszerű, miként azt a restitúció marosvásárhelyi megakadályozói szeretnék. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd arra emlékeztetett, hogy a restitúciós határozatot Marosvásárhely polgármestere egyszer már megtámadta a bíróságon, ám ennek a pernek a végén a restitúció törvényességét állapította meg a legfelsőbb bíróság, másrészt a polgári perrendtartási törvény szerint csak rendkívüli esetben lehet perújrafelvételt kérni. Noha rendkívüli esetről egyelőre nincs szó, a visszaszolgáltatás érvénytelenítéséért konokul és következetesen küzdenek. Bár a marosvásárhelyi iskola sorsa hangsúlyosan felmerült a román–magyar államközi viszonyban, a helybeli gáncsoskodók fütyülnek erre. Nagyobb baj, hogy visszaállamosításra már van precedens – a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium épülete –, melynek következményeként az országos restitúciós folyamat is lelassult. Továbbá egyelőre az sem világos, miként, mikor lehet újraalapítani a koncepciós eljárással megszüntetett vásárhelyi katolikus iskolát, ezért a Római Katolikus Gimnázium ügye jóval túlmutat az egykori székely főváros határain. Nagy a tét, hiszen ha bekövetkezne az, ami ebben a pillanatban – legalábbis jogállami mérce szerint – lehetetlennek tűnik, akkor az azt is jelentené, hogy Erdélyben, Székelyföldön bármikor, bárhol visszaállamosítható egy egyházi tulajdonban lévő épület csupán azért, mert az oly sokat emlegetett mély, avagy láthatatlan állam titokzatos, már-már kafkai hivatalnokainak érdekei úgy kívánják. Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Túlélés a Nyír alatt
Nyír a neve, bár nyírbokor sincs már azon a legelőterületekkel borított hegynyúlványon, amely Nagypatak felől simul bele a felső-háromszéki síkságba. Ettől lett Nyíres a kisborosnyói lokálpatrióta kör is, amelynek minden olyan helybeli községi képviselő, falufelelős, egyházgondnok és nyugalmazott tanító a tagja, aki tehetősebb és falujának haladását akarja. Most mintha lejtőn lefelé haladna a faluközösség, amelynek gazdasági ereje és szociális helyzete még kimagasló volt a két világháború között, amikor a kisbirtokos is uralta vagyona kezelését, s fiatal munkaerőréteg élt a faluban.
A túlélés időszakát éli Kisborosnyó? Az érem másik oldala
Sokunkat aggodalommal tölthet el a kérdés: mi lesz a sorsa egy-egy háromszéki kis faluközösségnek mondjuk fél évszázad múlva? Van azonban az éremnek egy másik oldala is, ami kissé egyensúlyozza a jelen aggodalmait. Többek között az, hogy ebben a tanévben egy elemi osztállyal és egy tanítónővel többen nyitották meg itt az iskola kapuját. Az utánpótlást egyre inkább a helybeli roma közösség biztosítja, de anyanyelvük magyar, és ha lassan is, de haladnak az integrálódás ösvényein. Nem nő a magyar népesség lélekszáma, de legalább stagnál. Miként Bartha Árpád községi képviselő szavaiból kitetszik, a falu is részesül azokból a juttatásokból, amelyek ha nem csurrannak, legalább cseppennek a nagyborosnyói községvezetés irányából. S mert a nehézségek túléléséhez lelki erő, reményforrás kell, van egy fiatal lelkipásztora, tevékeny presbitériuma Kisborosnyónak, és ez mindenképpen kapaszkodó erőt jelent, nemkülönben egy sikeresen működő hagyományos erdő-közbirtokossága, amely tud segíteni, támogatni, és – ha az idén késve is – téli tüzelőt adni.
Ami cseppen
Mert a községközpont vezetőit nem találtuk a székhelyen, a falu pillanatnyi helyzete felől, hogy mi jelentette az előrelépést Kisborosnyón az elmúlt időszakban, Bartha Árpád tanácstagtól, falufelelőstől érdeklődtünk. Nagy horderejű dolgokra nem számítottunk, mert a sok évi lemaradás miatt még a községközpont infrastruktúrájának kiépítésére is csak ezután kerül sor, a Nagyborosnyóhoz tartozó falvak ilyetén öröme még várat magára. – A polgármester, Ilie Nicolae kaviccsal feljavíttatta a falu legjobban leromlott, a roma telepre tartó utcáját. S mert ott villanyáram sincs, napelemes égőket vitt az ott élő családoknak. Kértük támogatását, hogy valamilyen módon egy kerítést építhessünk az emlékpark köré, ezt megígérte. Az idén fejezték be a Kispatak felé tartó bekötőúton a leromlott híd felújítását. Most az út javítása következne, hiszen az erősen leromlott. Erre meg is lenne az anyagi fedezet, de eddig még nem jelentkezett kivitelező cég, amely vállalná a munkát. Bartha Árpád tevékeny emberként ismert a faluban, tizennégy esztendeje gondnoka a református egyházközségnek. Hajnalosan ő hordja szét a faluban a megyei napilapokat, a 18 Háromszéket és a 14 Székely Hírmondót. Fafaragóként, de emlékállítóként is ismert. Mint elmondta, az ő feladata, hogy emlékkövet állítson október 30-ig Kisborosnyó a reformáció 500. évfordulójának emlékére.
Küszöbön az ünnep
Székely Róbert Imrét, a 202 lelket számláló kisborosnyói és kispataki gyülekezet lelkipásztorát arról kérdeztük, hogyan készülnek az emlékünnepségre? – Úgy határoztunk a presbitériummal, hogy ez alkalomra október 29-én falutalálkozót szervezünk, amelyre meghívjuk a helybelieket és a faluból elszármazottakat. A meghívókat már el is küldtük. Ezt megelőzően, október 21-én, szombaton fogadjuk majd a Luther Márton 95 tételét hozzánk hozó ReforMaraton 500 csapatát, hogy itt is kifüggesszék a régi történelmi tételeket, s lelkünkben szülessenek meg azok az újak is, amelyekkel talán mi is reformálni tudhatnánk a közösségeinkhez való viszonyulásunkat. A falunapon 11 órakor úrvacsoraosztással egybekötött ünnepi istentisztelet tartunk. A köszöntők és emlékbeszédek elhangzása után megáldjuk és megszenteljük az évforduló tiszteletére készülő kopjakövet, és elültetjük itt is a jelképes gyümölcsfacsemetéket, hadd emlegessék az utánunk jövő nemzedékek is sokáig, hogy ezek a reformáció emlékére ültetett fák! A kisborosnyói eklézsiában amúgy nem telnek tétlenül a napok. A tiszteletes vallást oktat az iskolában, megkezdte a felkészítését a jövőre sorra kerülő öt konfirmandusnak. Sikeresen léptek a ravatalozó épületének dolgában is, befejezték a külső-belső vakolást s egy részét a mázolni-festeni valónak is.
A falu nem a parlament
Ezt értettük ki Veress Kálmán beszédéből, ugyanis Kisborosnyónak és a szomszédos, zömében román ajkúak lakta Nagypataknak közös erdő-közbirtokossága van. Ennek dolgában azonban egyetértenek, nincs helye vitának és gyűlölködésnek, román–magyar ellentétnek, mint a bukaresti parlamentben dívik. Ez a 404 hektárnyi erdőbirtok ugyanis egy darab volt valamikor, de mert a rendszerváltás után Nagypatak önálló község lett, úgy döntöttek, marad továbbra is úgy a közbirtokosság, ahogyan volt: mindenki a maga erdődarabkájával. Veress Kálmánt arra kértük, szóljon a közbirtokossággal kapcsolatos gondokról, hiszen ő a pénzügyek felett őrködik. – Nagy szeretettel és odaadással birtokoljuk ezt az erdővagyont, amiből 121 hektár legelő, hiszen őseinktől örököltük. Az idén adódott vele egy kis baj, mert megkésett a bélyegzés, s emiatt megcsúszott a tűzifa kiadása is a tagoknak. A Magos erdőrészen bélyegezte ki a kovásznai állami erdészet szakembere a szigorúan jóváhagyott üzemterv alapján. A kitermelt tűzifát – sajnos nyers – kiosztottuk, a szerszámfát, mert az is volt, eladtuk. Szükség volt a pénzre is, mert azoknak az örökösöknek, akiknek kis erdőterületük volt, a jussot pénzben szoktuk kifizetni, és más kiadásainkat, például az őrzés költségeit, ily módon tudjuk egyenlíteni. Meg szokott történni, hogy hangoskodik, elégedetlenkedik néhány tag tőlünk is, a nagypatakiak közül is, de mindaddig, amíg a törvényt betartjuk, nincs és nem is lesz gond a közeljövőben – szögezte le Veress Kálmán.
Az elnök most a nagypataki Constantin Ion, az alelnök Nagy Sándor, az erdőgazda Abraham Ioan, a titkár pedig Jós Tibor. Neki van a legtöbb erdőbirtoka, s mint egykori gidófalvi jegyző, gyakorlott a hivatalos ügykezelések dolgában.
Gyarapodó gyermeklétszám
Meg se szólalt a déli harangszó Kisborosnyón, de még énekszó hallatszott az óvodából. Nagy Csongor, a borosnyói N. Bartha Károly Általános Iskola igazgató-tanára örömmel tájékoztatott, hogy nincsen különösebb gond a kisborosnyói iskolában, éppen ellenkezőleg: megnőtt a tanuló- és pedagóguslétszám. Immár négy tanerő dolgozik az iskolában. Csend és rend uralkodott mindenütt. Mi az előkészítősök és negyedikesek osztályát kaptuk lencsevégre. A gyerekek a kisborosnyói riport megjelenésének időpontja felől érdeklődtek, merthogy: „hozzánk is jár az újság!”
Őszbe öltözik az emlékpark
A platánok levelei színesedni kezdtek, őszbe öltözik az emlékpark. Bekopogtattunk a történelmi emlékpark ötletgazdájához, Damó Gyula nyugalmazott tanítóhoz és feleségéhez, Damóné Katona Irmához azzal a céllal, hogy egyfajta tájékoztatót kaphassanak olvasóink arról, milyen és hány emlékjel díszíti a parkot, ahol talán nincsen olyan történelmi esemény és jeles személyiség, akinek, amelynek neve ne lenne rögzítve. Jó tudni a mindenkori pedagógusoknak, hogy alkalomadtán, tanulmányi kirándulások során itt lehetne megtartani egy-egy tartalmas hely- és hontörténeti órát.
– Igazából befejeződött az idei tevékenységünk – tájékoztatott Damó tanító. – Örvendenék, ha a parkot be tudnánk keríteni az ősz folyamán. Az utolsó esemény a nyár derekán zajlott, amikor a Vitézi Rend erdélyi törzskapitánysága emlékkopját állított az idén elhunyt v. Szőts Dániel megyei tiszti főorvosnak, Úz völgye emlékhellyé emelése kezdeményezőjének. Az emlékkopját Bartha Árpád helybeli faragómester faragta. Az avatóünnepségen lelkészünk, Székely Róbert Imre köszöntötte a vendégeket. Ott voltak az elhunyt vitéz társai, a rokonok és a barátok, Borosnyó község alpolgármestere, Kanyó Antal és Székely Zsolt, a rend törzskapitánya. Damó Gyula segítségével próbáljuk ismertetni a park kínálatát. Az emlékkopják száma közel félszáz. Köztük áll a millennium emlékoszlopa, édes anyanyelvünk kopjafája, 1956 háromszéki áldozatainak emlékkopjája s egy másik emlékoszlop a nándorfehérvári győzelem emlékére. Ebben a parányi háromszéki faluban kapott emlékkopját Erdélyország minden fejedelme, s ami különleges, minden kopjának más és más a faragómestere. Emlékjelet kaptak Háromszék jeles személyiségei, a Nyerges-tető és Úz völgye hősei, a munkatáborok és gettók áldozatai. Elérte a tízet a parkban megépített emlékművek száma is: a Hősök emlékműve, az Összetartozás emlékműve, a Holokauszt emlékműve stb. Nem lehet megfeledkezni az élő emlékfákról sem, melyeket egy-egy arra érdemes személyiség ültetett el. Emlékfát kapott itt többek között Nyirő József, Wass Albert. Székely fenyő jelöli a Székely Nemzeti Tanács megalakulásának esztendejét. Damó Gyula tanító 1933-ban született Kisborosnyón. A Székely Mikó Kollégium után a székelyudvarhelyi Benedek Elek Pedagógiai Intézetben szerzett tanítói oklevelet. Szülőfalujának gyermekeit-iskolásait 38 esztendeig nevelte oktatta. Élete a vidéki értelmiségiek sorsvállalásának hű mintázata. Kisgyörgy Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Helytállás és hitvallás – interjú Tőkés Lászlóval
A Fidesz–KDNP erdélyi európai parlamenti képviselője, volt királyhágómelléki református püspök szerint ugyanolyan elszántság kell a határon túli magyar közösségek autonómiaküzdelmében, mint amikor 1989-ben szinte esélytelenül fordult szembe temesvári gyülekezete a Ceauşescu-diktatúrával. A Figyelőnek adott exkluzív interjújában a magyar reformációról, az erdélyi ökumenizmusról, a román nemzeti kommunista titkosszolgálati szemlélet továbbéléséről, Brüsszelről és a székely lármafagyújtásról beszél.
– Ez év október 31-én pont ötszáz esztendeje tette közzé Luther Márton a vallást, a hitéletet megújító tételeit. Ezt követően Zwingli és Kálvin is elindította mozgalmát, amely Magyarországon szintén hamar fogadtatásra lelt, a reformációnak még külön erdélyi magyar ága is kialakult, az unitarianizmus. A tordai országgyűlés 1568-ban, a világon elsőként törvénybe foglalta a vallásszabadságot, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius egyház, illetve a magyar, a székely és a szász közösség egyenjogúságát. Ön szerint mi a reformáció legnagyobb értéke a magyarság számára?
– A reformáció hozadékai közül a legfontosabbnak a magyar államiság folytonosságának a megteremtését tartom. Az ország háromfelé szakadásának idején Erdély lett a Szent István-i állam letéteményese. Első királyunk Krisztus nevében alapította meg a magyar államot. Fél évezreddel később, a reformáció szellemében alakult meg az Erdélyi Fejedelemség az unitárius II. János király (János Zsigmond fejedelem) vezetésével. Karakteresen magyar szellemiségben alakult tehát ki a Magyar Királyság utódállamának nevezhető Erdélyi Fejedelemség. Az ő uralkodása alatt tartott 1568-as tordai országgyűlés nemcsak Magyarország szempontjából, hanem nemzetközileg is komoly értékkel bír; a sajátlagosan magyar unitárius egyház megalapításával egyidejűleg a modern értelemben vett lelkiismereti és vallásszabadság előhírnöke lett Európában, megelőlegezve az ökumenikus keresztény törekvéseket.
– Ekkor Európa nyugati felében még dúlt a vallásháború.
– Igen, ezen időszakban irtották ki Franciaországban, Szent Bertalan éjszakáján a hugenottákat. Mi a vallásszabadság kihirdetésével előbbre jártunk. Emellett Erdély aranykorában, a XVII. században Bocskai, Bethlen, I. Rákóczi György fejedelem folyamatos harcot vívott a török uralom alatt megingott magyar államiság érdekében, valamint a Habsburg-elnyomás ellenében. A magyar reformáció így nagymértékben hozzájárult a magyar szabadságharchoz, s erre a magyar katolikusok is büszkék lehetnek, hiszen ugyanebben a korban Pázmány Péter volt a katolikus egyház megújulásának a vezéralakja. Ők voltak az egyházi megújulásnak, a nemzet megerősödésének a zászlóvivői.
– Ezek a történelmi példák – illetve a magyar ökumenikus türelem – is közrejátszottak abban, hogy a román kommunizmus legsötétebb, magyarellenes időszakában Erdélyben a templom volt a legfontosabb hely, ahol az ember megélhette magyarságát. A másik felekezet istentiszteletein, miséin, rendezvényein is sokan részt vettek, hogy megerősödjenek magyarságukban.
– Valóban. Én Kálvin alapművét, az Institutiót (a keresztény vallás rendszere – a szerk.) tartottam a kezemben, Luther szellemében hirdettem az igét, amikor a múlt század 80-as éveinek utolsó harmadában felléptem a temesvári szószékre, hogy a gyülekezet megélhesse a nemcsak tiltakozó, hanem a hitvalló, valami mellett kiálló szellemiséget. Lelki motiváltságunkban szerepet játszott ez a protestáns szellemiség. Az erdélyi tolerancia Temesvár szellemére is kiterjedt, így tudtak kapcsolódni hozzánk a forradalom előtt zsidók és görögkeletiek, valamint görögkatolikusok is, a város valamennyi nációját képviselő emberek. Visszatérve a reformáció ötszázadik évfordulójára, hadd tegyem hozzá, milyen csodája a Jóistennek, hogy amiképpen a reformáció utáni Erdély volt a Habsburg- és a török uralom alatt sínylődő Magyarország segítségére, most az államiságában erős, független anyaország segít bennünket, határon túlra került magyarokat. Akkor a magyar államiság volt a tét, most a külhoni nemzetrészek puszta megmaradása. Ezért harcolunk ebben a protestáns, kurucos szellemben. Nem véletlen, hogy az Orbán Viktor miniszterelnök által vezetett emlékbizottság olyan nagy hangsúlyt fektet a reformáció emlékévének Kárpát-medencei megünneplésére.
– A protestáns lelkész bátorsága kellett ahhoz, hogy 1989-ben Temesváron kirobbanjon a romániai forradalom. Most erről, valamint az 1956-os magyar forradalomról tartott előadást az Egyesült Államokban, a reformátusok, kongregacionalisták által alapított Yale Egyetemen és a fairfieldi magyar közösségben.
– Vannak helyzetek, amikor meg kell vallanunk a hitünket, amikor nem szabad hallgatni. Ezt nevezi a teológiai terminológia status confessionisnak. Ilyen volt Luther Márton számára a wormsi birodalmi gyűlés, amikor kimondta a császár és a rendek előtt, hogy „itt állok, és másképp nem tehetek”. Ezt tettük Temesváron, s ez érhető tetten 56-ot tekintve is, amikor a magyarság egy emberként kelt fel a szovjet elnyomás ellen. Kimondta a nemet egy ateista, kommunista diktatúrával szemben. Ez volt az üzenetem a Yale Egyetem rendezvényén. Igyekeztem jó hírvivője lenni a magyarságnak az angolszász egyházi világban, és úgy vélem, ez sikerült.
– Romániában 1956-ban Temesváron és Bukarestben volt tüntetés, de az egész erdélyi magyarság körében nagy volt a szolidaritás, a diákok gyűléseket tartottak, szervezkedtek. Ezért a magyarországihoz mérhető terror vette kezdetét, melynek legalább százötven halottja volt, és több mint huszonötezer politikai indíttatású letartóztatásra került sor az 56-ot követő években.
– Sajnos sokan még mindig nem tudnak erről, pedig több könyv is született róla, köztük Tófalvi Zoltán újságíró-történész tízkötetes műve. A román kommunista diktatúra újabb ürügyként használta fel 56-ot az erdélyi magyarság szétzúzására. Előtte, az 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, beolvasztották a kommunista pártba. A magyar közéleti személyiségeket börtönbe zárták, élükön Kurkó Gyárfással, valamint más baloldali értelmiségiekkel és Erdély híres római katolikus püspökével, Márton Áronnal. Ekkor kezdték el fokozatosan felszámolni az erdélyi magyar iskolarendszert is. Az 56-ot követő megtorlássorozat volt a kegyelemdöfés. Lefejezték a magyar közéletet, kultúrát, oktatást, az egyházakat. Az erdélyi magyarság ezt a veszteséget azóta sem tudta kiheverni. A leszámolás legszemléletesebb eseménye Kádár János pártfőtitkár 1957-es bukaresti és marosvásárhelyi látogatása volt, ahol teljesen kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román nacionálkommunistáknak. Ceauşescu hatalomra kerülésével még sötétebb évek következtek. Abból az időből hitvallásban és kiállásban Márton Áron katolikus vezető áll hozzám a legközelebb, aki felekezetre való tekintet nélkül védte a magyarság érdekeit, minden magyart, de a román görögkatolikusokért és a kollektíven megbélyegzett erdélyi németekért is kiállt. Nem véletlen, hogy Erdélyben a reformátusok, katolikusok, evangélikusok, unitáriusok vállvetve harcoltak a kommunizmus idején az elnyomás ellen, s a jogainkért való küzdelem a rendszerváltás után is folytatódott.
– Ahogy a kommunizmus idején elkobzott egyházi vagyon visszaszolgáltatá-sáért, a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégium újraállamosítása ellen vagy a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum megszüntetése miatt is együtt lépnek fel. Romániában nem szűnt meg a jogfosztásra való igyekezet, állandó elem a magyar autonómiatörekvéseket támadó magatartás, a magyar veszéllyel való riogatás. Önt pedig megfosztották attól a magas állami kitüntetéstől, amelyet 89-es forradalmi tevékenységéért kapott, mert szóba hozta Tusnádfürdőn, hogy Magyarország vállaljon védhatalmi státust az erdélyi, székelyföldi magyarságért, ahogyan azt Ausztria tette a dél-tiroliak esetében, s aminek az eredménye az észak-olaszországi régió jól működő autonómiája. Bíróságon támadta meg a kitüntetés visszavonását; tavaly novemberben elvesztette a pert, de az indoklást tizenegy hónapja nem küldték meg, pedig ez kellene a fellebbezéshez.
– Éppen most tettem panaszt a román Legfelsőbb Bírói Tanácsnál emiatt Kincses Előd ügyvéddel, aki már 1989-ben is engem védett. Még van egy jogorvoslati perem Bukarestben, mert az Antena 3 hírtelevízió egy három évvel ezelőtti adásában elvitatta a temesvári forradalomban vállalt szerepemet, és a műsorban többen – köztük volt securitatés (kommunista titkosszolgálati) főnökök – hazaárulónak és magyar kémnek neveztek. Tudomásul kell venni, hogy Romániában még mindig erős pozíciói vannak a volt titkosszolgálatnak, és ez az elmúlt 27 év történetét is átszövi. Ez a mentalitás máig meghatározó. Amikor megkaptam az állami kitüntetésemtől való megfosztásom indoklását, olvashattam a szakállas szekus érveket, hogy el akarom szakítani Erdélyt az országtól, hogy magyar irredenta és románellenes vagyok, aki veszélyezteti a társadalom békéjét. Lényegében tehát változó formában ugyan, de továbbra is érvényben van az a román nemzetstratégia, amely Trianon után Erdély elrománosítását, Ceauşescu diktátor szavaival élve homogenizálását tűzte ki célul.
Ez a nemzetstratégia átitatta az egész társadalmat, ezért bármikor be lehet dobni a magyar kártyát: a nemzetféltés a gazdasági nehézségeket is felülírja. A többségiek oldaláról ránk zúduló gyűlöletbeszédnek csak az őszinte román–magyar párbeszéd, a történelmi megbékélés tudna véget vetni.
– Ön több ízben szóvá tette a Szerbiában, a Timok völgyében élő románok (vlahok) helyzetét, mert őket a vajdasági románsággal ellentétben csak nemrég ismerték el kisebbségnek, nincs anyanyelvi iskolájuk, templomi szertartásuk. De szólt a bulgáriai vagy az ukrajnai románok érdekében is.
– Én az anyaország természetes védelmét kívánom a határon túli románoknak is, és ahányszor csak lehetőségem adódik, mindig kiállok a kárpátaljai vagy a bukovinai románok jogaiért is. Az ukrán oktatási törvény most éppúgy hátrányosan érinti őket, mint kárpátaljai nemzettestvéreinket. Nem mérek kettős mércével! Eddig az volt az érzésem, hogy a románoknak nem olyan fontos a 400 ezer fős ott élő közösség, mint nekünk a 150 ezres kárpátaljai magyarság. De most úgy tűnik, elindult valami, és közös pont lehet a magyar–román viszonyban. Mi megadjuk a tiszteletet a szomszédos nemzeteknek, de ezt fordítva is elvárjuk.
– A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) az idén is megszervezi október 29-én este Székelyföld történelmi határainak a kivilágítását. Őrtüzeket gyújtanak az auto-nómiáért. Ön most is ott lesz? Ön szerint a katalán függetlenségi népszavazás miként hat a székelyföldi törekvésekre?
– Természetesen ott leszek. A katalóniai helyzet nem tesz jót nekünk, mert felerősíti azok hangerejét, akik az autonómiában eleve szeparatizmust látnak, és Skóciára vagy Katalóniára utalva rajtunk verik el a port, holott az erdélyi magyarság nincs abban a helyzetben, hogy összemérje magát ezekkel a példaesetekkel. Rendszeresen deklaráljuk, hogy nem akarunk függetlenséget, de úgy tesznek, mintha nem hallanák. Azt kellene észrevenniük, hogy mi vezetett el idáig Katalóniában, és mi miért jutottunk el odáig Erdélyben, hogy ilyen elkeseredett módon kiállunk az auto-nómia mellett. Azért, mert ez a megmaradásunk feltétele. Példaértékű ebben testvérszervezetünk, a Székely Nemzeti Tanács politikája, mert noha az EU-s nagypolitika viszonyrendszerében szinte eszköztelenek vagyunk, nem látunk más alternatívát, csak azt, hogy kivívjuk az önrendelkezésünket, számunkra ez létkérdés. És hasonló módon cselekszik az általam létrehozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) is.
– Az EMNT, amely nemrég jelentette be, hogy mintegy 250 ezer honosítást, magyar állampolgársági ügyet segített elő, alig tíz napja Kolozsváron megerősítette szövetségét az SZNT-vel.
– Igen, együtt integrált autonómia-képviseletre törekszünk. Külön-külön nem megyünk semmire. Ilyen szempontból jól jön az önállósági törekvések összehangolásával foglalkozó magyar miniszterelnöki megbízott, Szili Katalin közvetítő szolgálata is, olyannyira, hogy az utóbbi időben még az RMDSZ-szel is asztalhoz ültünk. Ha nem sikerül a szövetség 90-es évek eleji indulásának a szellemében összefognunk, akkor autonómiatörekvéseink szétforgácsolódnak, politikailag súlytalanokká válnak. Mert nem lehetséges az, hogy kijön Kelemen Hunor RMDSZ-elnök Brüsszelbe, később Izsák Balázs SZNT-elnök, majd Pásztor István, a VMSZ vezetője a Vajdaságból, utána pedig Menyhárt József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának irányítója, valamint Brenzovics László Kárpátaljáról, és ott vagyunk mi, az Európai Parlamentben tevékenykedő nemzetpolitikusok, s külön malomban őrlünk. Ha nem lépünk fel összehangoltan ebben a kedvezőtlen politikai és kisebbségjogi környezetben, nincs esélyünk. Ezért mindent meg kell próbálnunk, hogy változtassunk Brüsszel hozzáállásán. Itt van az Európai Bizottság (EB) által befogadott kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés, a Minority SafePack, amelyhez Európa-szerte gyűjteni kell az egymillió aláírást. És ott van még az SZNT-nek az európai nemzeti régiók védelméről szóló kezdeményezése, amely miatt perben áll az EB-vel. Az EP kisebbségi frakcióközi bizottságának a képviselőivel együtt át szeretnénk ültetni az unió jogrendjébe az Európa Tanács kisebbségvédelmi rendszerét.
– Mit fog mondani a székelyeknek vasárnap este, a lármafagyújtáskor?
– Ugyanazt, mint a Ceauşescu-diktatúra idején, 1989-ben Temesváron, amikor úgy tűnt, hogy semmi esélyünk nincs jogaink, szabadságunk kivívására, s mégis belevágtunk. A román nacionál-kommunista apparátus célja elhitetni: úgy sincs esélyünk, s a jelenlegi magyar kormányt megelőzők némelyike ugyanezt a kishitűséget táplálta. Ha állandóan Brüsszel egét kémleljük, és azt a szomorú következtetést vonjuk le, hogy egyetlenegy migráns emberi jogai jobban foglalkoztatják őket, mint egy több százezres őshonos nemzeti közösség sorsa, akkor én is szegre akaszthatnám a palástomat. Ha sok minden nem is kedvez nekünk, meg kell találnunk az áttörési pontot, ahogyan más európai kisebbségi nemzeti közösségek is kiharcolták a megmaradásukhoz szükséges autonómia valamelyik formáját. Politikai elszántságra van szükség, ezt vállalni kell.
NÉVJEGY
Kolozsváron született, 65 éves, nős, három felnőtt gyermeke van az első házasságából, két kiskorú a másodikból
1975-ben lelkipásztori diplomát szerzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben
1975 és 1984 között segédlelkész Brassóban, Désen
1984-ben az állami és egyházi hatóságokkal szembeni ellenállása, kritikai tevékenysége miatt kizárják a papság köréből, két évig munkanélküli
1986-tól temesvári lelkész, az egyházi állapotokat és a romániai falurombolást bíráló megnyilatkozásaiért a kommunista hatóságok zaklatják
1989-ben a hatóságok pert indítanak ellene, megfosztják szószékétől, a szilágysági Menyő faluba száműzik, a kilakoltatás ellenében hívei és a hozzájuk csatlakozó temesváriak megmozdulása robbantja ki a forradalmat
1989 decemberében, 1990 elején a Romániát vezető Nemzeti Megmentési Front tagja
1990 és 2009 között a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke
1990-ben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja, 2003-ig tiszteletbeli elnöke, 2012-ben kilép a szervezetből
1999-ben megalapítja a Partiumi Keresztény Egyetemet, azóta is tanácsi elnöke
2003-ban az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) alapító elnöke, többször újraválasztják
2004-től a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács alapító elnöke
2007-ben függetlenként, 2009-ben az RMDSZ–EMNT listavezetőjeként, 2014-től pedig a Fidesz–KDNP listájáról jut be az Európai Parlamentbe, amelynek 2010 júniusától 2012 februárjáig egyik alelnöke
Számos díjat, kitüntetést kapott, több külföldi egyetem díszdoktora, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje és a Magyar Becsület Rend birtokosa
Magyarul és több idegen nyelven megjelent könyvei ellenállási tevékenységét, nemzetpolitikai és egyházi írásait, elemzéseit foglalják össze Moszkovits János
Megjelent a Figyelő (Budapest) 2017/43. lapszámában. figyelo.hu

A romániai magyar politizálás mózesi kőtáblája (Beszélgetés Bodó Barna politológus-egyetemi tanárral)
A kolozsvári Szent Mihály-templomban negyedszázaddal ezelőtt esküdtek fel a romániai magyar politikai képviselet tagjai a hazai magyarság autonómiaigényét első ízben megfogalmazó Kolozsvári Nyilatkozatra. Emlékidézés a ma már történelminek számító esemény egyik fontos szereplőjével, Bodó Barna politológussal.
– Bár huszonöt év nem túl hosszú idő, az emlékezés okozhat néha meglepetéseket. A Kolozsvári Nyilatkozatra valamennyi szereplő egyformán emlékezik? – Amikor az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által szervezett emlékkonferencia rendezői emlékezésre kértek fel, tudtam, hogy egymagamban aligha leszek képes a feladat teljesítésére. Természetesen vannak emlékeim, de korántsem az egészről. Az azóta az örökkévalóságból visszanéző Bárányi Ferenc „bátyánk” valamennyi összesereglésünkre papírral, írószerrel érkezett, szorgalmasan jegyzetelt. Mondogatta is, hogy egyszer feldolgozza sok ezer oldalas jegyzethalmazát, de erre nem került sor. Somai József a határidőnaplójába jegyezte le a legfontosabb események történéseit, sajnos, épp az 1992. októberi feljegyzései között van két üres oldal – ide biztosan be kívánt írni valamit.
– Saját emlékein túl milyen forrásokból igyekezett meríteni?
– Fellapoztam például Domokos Géza Esély című háromkötetes munkáját, különös alapossággal az 1992-es eseményekről szóló harmadik kötetet. Ebben a Teremtő politika című fejezet szól a Képviselők Országos Tanácsa, a KOT nevezetes gyűléséről, ahol a testület elfogadta a Kolozsvári Nyilatkozat szövegét. Az eseménysornak azonban sok más leírása is létezik. Ilyen Tóth Károly Antal Borbély Imrével készített, Harc a nemzet érdekében című életútinterjú-kötete. A Domokos-leírás és a Borbély-interjú viszont mintha nem egyazon eseményről szólna. És akkor itt vagyok jómagam, aki szerepet kaptam a nyilatkozat végső szövegének elkészítésében, az én változatom pedig nem egyezik teljes mértékben a Borbély Imréével sem. Miközben sok egykori kollégával, eszmei harcostárssal hosszan szálaztuk a huszonöt éve történt eseménysor emlékfonalait, az egyik visszatérő válasz így hangzott: negyedszázad hatalmas idő, eltelt, az emlékezet szerencsére töröl, hanem hova jutnánk...
– Milyen folyamatok vezettek e dokumentum megszületéséhez?
– Egy hónapokon át tartó, feszültséget kiváltó politikai vita érkezett el egyfajta végkifejlethez. Az erdélyi magyarság vezetőinek jelentős része már 1991 végére azon az állásponton volt, hogy az RMDSZ-ben véget kell vetni a Domokos Géza-érának. Ő 1992 nyarán fel is kínálta a lehetőséget, hogy visszavonják tőle az elnöki tisztséget, parlamenti szerepet sem készült vállalni az őszi választásokon, visszavonulási szándéka egyértelmű volt. Minden bizonnyal ezért nem váltották le, és maradt az RMDSZ elnöke az 1993. januári, brassói kongresszusig. Kezdjük tehát az ő változatával. Az Esélyben közzétett visszaemlékezései szerint az 1992. október 24–25-i KOT-ülés napirendjének fontos kérdése a kongresszusi helyszín eldöntése volt, de az ötödik napirendi pont, az elnökség munkájának elemzése a két csoport, a „mérsékeltek” és „radikálisok” összecsapását ígérte. Ehelyett, írja Domokos Géza, „az este fénypontját, totális nyilvánosság előtt, a magyar és a román sajtó jelenlétében lezajlott fő eseményt a Kolozsvári Nyilatkozatként ismertté vált dokumentum előterjesztése, vitája, újrafogalmazása, majd egyetlen tartózkodó szavazattal történt elfogadása” jelentette. – Ilyen körülmények között hogyan írná le, mi is történt az akkori Brassai Líceum dísztermében? – Megtisztelő volna, de fontosnak tartom tisztázni, hogy nem vettem részt a nyilatkozat eredeti szövegének előkészítésében – mivel ilyen szöveg nem is volt. A szövegező csapatot Domokos Géza szerint három jogász és két újságíró-szerkesztő alkotta: a „belső önrendelkezés” szintagmát ott először kimondó Eckstein-Kovács Péter, az alkotmányosság kérdését boncolgató Varga Attila és a törvényes keretek közötti politizálás mellett kardoskodó Tokay György, illetve Magyari Lajos és jómagam. Tokay korábban újságíróként is dolgozott, gyakorlott szövegszerkesztőnek számított. A jogászok valóban tárgyaltak külön, közös véleményük el is hangzott a KOT-ülésen, miszerint kezdeményezésünk nem alkotmányellenes. Ez azért fontos részlet, mert a tanácskozás közben – erre mindannyian jól emlékszünk – Tokay a rá jellemző hevességgel a román alkotmány szövegét tartalmazó füzettel a kezében a pulpitust verve állította: provokáció, amire a KOT készül, és vér fog folyni. – A nyilatkozat egyik atyjaként Borbély Imrét emlegetik. Mettől meddig húzódik az ő szerepe? – Borbély Imre úgy fogalmazott az emlékirataiban, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat megfogalmazását és elfogadását is ő javasolta. A gyűlésen kialakult polémiában már nem vett részt különösebben, mert az autonomista álláspontot teljes meggyőző erejével képviselte Tőkés László, aki többször is szót kért, szabályosan porrá zúzta az autonómia ellen szólók érveit. Elmondta, hogy nemcsak etnikai asszimiláció létezik, hanem politikai asszimiláció is, amely az RMDSZ-t is elérte. Ez meggátolja az éleslátást, annak lényeglátását, hogy az erdélyi magyarságnak nincs jövője, ha nem tűzi maga elé politikai célként az autonómiát. Mert ez célként erőket koncentráló módon hat, a cél elérését követően pedig létkeretet biztosít a megmaradáshoz, a békés gyarapodáshoz. Majd Domokos Géza felé fordulva mondta: te vagy a politikai asszimiláció vezetője ebben a szervezetben, a követőid rajtad keresztül asszimilálódnak. Az én emlékeimet, miszerint nem volt szöveges előterjesztés, később Tőkés is megerősítette: nem készített ilyet, s arra sem emlékezik, hogy bárkitől szövegjavaslatot kapott volna. A vita során egy idő után különösebb konkrét cél nélkül jegyzetelni kezdtem, s mivel a hozzászólásokat, javaslatokat, kritikát az ülés azonnal kezelte, kezdett kibomlani, miről is kellene szólnia a nyilatkozatnak. Természetesen szükség volt egy koherens szöveg kialakítására, ami a létező elemek logikus rendbe illesztését, a szöveg elleni esetleges politikai támadások lehetőségeinek csökkentését célozta. A KOT-ülés szavazattal döntött a szövegező csapat létrejöttéről: Tőkés László, Domokos Géza és Szőcs Géza jelöl egy-egy személyt a szövegező csapatba. Domokos Tokayt, Szőcs Géza Borbély Imrét, Tőkés László engem jelölt. Az első ülésnap végén Borbély Imrével ketten elvonultunk egy osztályterembe. Egy ideig vártunk Tokayra is, hiába. Megbeszéltük a szöveg szerkezetét, a mottókat, azt is, hogy egy oldalnál ne legyen hosszabb. Akkor Imre kijelentette, talán nem pontosan ezekkel a szavakkal: „neked írás a kenyered, a szöveget készítsd el te”. Nekiláttam, egy órai munkával elkészült a szöveg. Nem emlékszem, hogy a Tamási Hitvallásából kiválasztott részt kitől kaptam, a Gyulafehérvári Nyilatkozat idézett passzusa pedig közkézen forgott köreinkben. Reggel egyeztettünk Imrével, mert az önrendelkezési résznél volt egy passzus, amelyről feltételeztük, hogy a román oldalon politikai vitát válthat ki. Tőkés Lászlónak és Szőcs Gézának is jeleztük az említett részt, eljuttattuk a szöveget Tokay Györgynek is. A KOT a dilemmatikus passzus kihagyásával szavazta meg a nyilatkozatot. A KOT-ülés folytatása előtt meglepetéssel láttam az egyik sarokban a sajtósokkal beszélgető Tokayt, azt a szöveget mutatta be, amelynek az elkészítésében nem vett részt.
– A kolozsvári Szent Mihály-templomban tett ünnepélyes eskü különleges dimenzióba emelte a dokumentumot. Ennek történetére is különbözőképpen emlékeznek a szereplők?
– Tőkés László indítványozta: a parlamenti frakció esküdjön fel a Szent Mihály-templomban, hogy a megszületett döntést méltóképpen képviseli a román parlamentben. Így került sor a hivatalos esküre a lehető legfelemelőbb környezetben és hangulatban. Isten és ember előtt tett esküjüket szegték meg azok, akik soha egyetlen lépést nem tettek az autonómiáért, és még inkább azok, akik ellene cselekedtek. Ez az esküszegő társaság felelős azért, hogy a mai napig semmi nem lett abból, amit az autonómia vonatkozásában a Kolozsvári Nyilatkozat alapján az 1993-as brassói kongresszus határozatokba is öntött.
– Milyennek ítéli meg a dokumentum utóéletét?
– Domokos Géza idézett könyvében egy 1995-ös Székely Ervin-cikkre való hivatkozással írja le véleményét: „a Nyilatkozat mindmáig holt betű”. Ha 1995-ig, három év alatt nem sikerült az autonómiát megvalósítani, az egész holt betűnek tekinthető? Miközben a brassói kongresszust követően az általam vezetett Politikai Főosztály révén módszeres tevékenység kezdődött, ahol az autonómiához kapcsolódó olyan kérdéseket elemeztünk, mint a nemzeti kataszter, a belső választások és az autonómiamodellek kérdései. A kisebbségi jogokról magyar–román konferenciát szerveztünk 1994-ben Tusnádfürdőn, megjelentettük a Szövetség című kiadványt. Ebben nyugati autonómiamodelleket közöltünk, felidéztük az erdélyi előzményeket, a világháborúk között kidolgozott törvénytervezeteket mutattunk be, és több új modell első leírása is itt jelent meg. Az erdélyi magyar szellemi világban erőre kapott az autonómiával kapcsolatos alkotó munka, néhány év alatt több koncepció született – a téma élt és a gyakorlatot kötelező módon megelőző elméleti munkába mind többen kapcsolódtak be. Ez volna a „holt betű”? A nyilatkozat máig az erdélyi, romániai magyar politizálás zsinórmértéke, az a politikai lakmusz, amely tévedhetetlenül megmutatja, jó-e vagy sem a politikai képviselet, politikusaink által választott irány. Politizálásunk mózesi kőtáblája.
Bodó Barna
Politológus, író, szerkesztő, a Sapientia Tudományegyetem európai tanulmányok tanszékének egyetemi docense, a Sapientia EMTE tiszteletbeli professzora. Sepsiszentgyörgyön született 1948. július 29-én, iskoláit a Székely Mikó Kollégiumban végezte. Kutatási területei: kisebbségpolitika, helyi közigazgatás, regionalizmus, identitáspolitika. Főbb munkái: Talpalatnyi régiónk (2003); Politica regională şi dezvoltarea teritoriului (Regionális politika és területfejlesztés, 2003); Az identitás egyetemessége (2004), Szórvány és nyelvhatár (2009), Civil szerepek – civil szereplők (2014). A Romániai Magyar Évkönyv 2000–2009 közötti szerkesztője, 2013 óta az Erdélyi Magyar Civil Évkönyv szerkesztője. Díjak, kitüntetések: Írószövetségi elsőkötetes-díj a Feleúton–útfélen című kötetért (1984), az Írószövetség Temesvári Társasága díja a Talpalatnyi régiónk című kötetért (2004), Wass Albert-díj (Sepsiszentgyörgy, 2006), Julianus-díj (Csíkszereda, 2006), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2014). Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Feledni nem szabad (A barcaföldvári mártírok emlékezete)
Tizennyolcadik alkalommal gyülekeztek szombaton Barcaföldvár határában az emlékezők kegyeletüket leróni az egykori – a második világháború utolsó hónapjaiban a román hatalom által szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény nyomán létrehozott – haláltábor poklát átélt, illetve ott életükkel fizető magyar és német katonák, honfitársaik emléke előtt. A már hagyományosan az 1956-os nemzeti gyásznapon szervezett megemlékezésre idén is viszonylag szép számban érkeztek elsősorban az idősebb nemzedék képviselői.
A földvári fogolytáborba kerültek azt érezhették, itt most mindennek vége, és egy rövid szempillantásig még Isten is elhagyta őket. Gyakran kérdezhették, van-e még remény, lesz-e e földi életben tovább. Sokak számára Pál apostol rómabeliekhez írott levelének sorai – „az igaz ember hitből él” – az életet jelenthették – fogalmazott felszólalásában Ungvári Barna András volt hidvégi, jelenleg uzoni református lelkipásztor Nagy János hidvégi református lelkész, házigazda köszöntőszavait követően.
A barcaföldvári egykori fogolytábor utolsó nyomai már jó pár éve a földdel váltak egyenlővé. Az ott elhunytak, szenvedők emlékének feltámasztója, Ungvári Barna András az előző évektől eltérően nem az elhurcolt miklósváriak visszaemlékezéseiből idézett a szovjet katonák sírkertjében felállított andezit emlékmű árnyékában, hanem rövid történelmi áttekintést követően a feldobolyi Bacsó Lajos szavait hívta segítségül a borzalmak felvillantására. A sajnos most már csak néhai Bacsó Lajosként említhető egykori földvári fogoly részletes vallomásban hagyta hátra az utókornak a maga és hat falustársa által megélteket, a hamis csábító üzenettől, mellyel először a sepsiszentgyörgyi börtönbe csalták el őket a hatóságok, majd a fogolytáborba történő szállításuktól, illetve a szomszédos falubeli kalandjaikon keresztül egészen a kivételes szerencsével, hosszas tervezés után 1945 márciusában megvalósított szökésig, végül hazatérésükig. E sorok is kegyetlen állapotokról, betegségekről, halálról, nyomorról, hányattatásról szólnak. Van Isten, és aki hiszi Istent, annak van istene – idézte néhai Bacsó Lajosnak a Vadas-tető árnyékában a hazatérés útján elhangzott mondatát a lelkipásztor. Ahogy Bacsó Lajos számára, mások számára is ily módon van és lehet szabadulás. „Valahányszor úgy érezzük, az Úristen elfordította fejét tőlünk, lehunyta szemét, jusson eszünkbe a hit fontossága. A Szentírás tanítja, van ilyen időszak, de létezik ugyanakkor a bocsánat és a kegyelem is. Az soha nem történhet meg egy ember életében, hogy az Úristen cserben hagyja őt, mert szeretete és hűsége örökkévaló” – zárta beszédét Ungvári Barna.
„Az emlékezés, a szörnyűségek felidézése, kísérletünk, hogy a szenvedők helyzetét átéljük, elnémít minket. Nehéz bölcsességet mondani, nehéz a miértekre választ találni, és nehéz vigasztalni. Ilyenkor imában keressük a választ, a reményt, amint tették az élet és halál mezsgyéjén küzdők a földvári táborban. Mi, szabadok az emlékezés órájában döbbenünk rá, hogy sokkal felelőssebben kellene gazdálkodnunk Istentől kapott időnkkel, alaposabban kellene különbséget tennünk jó és rossz között” – mondta áldásában Nagy János. A történelmi egyházak képviselőin kívül Ambrus Izabella brassói RMDSZ-es képviselő, valamint Bedő Zoltán újságíró a vitézi rend képviseletében szólt a megemlékezőkhöz. Előbbi szerint a jajszavaktól hangos múlt lehet megerősítő és ösztönző a jelenben. Elődeink a szabadságeszményért vérüket és életüket adták, és e harc máig sem ért véget. „Fontos, hogy értékeljük szabadságunkat, de egyúttal felismerjük a jelen harcait is, nyelvünk, iskoláink, szimbólumaink megtartásáért, a magyar tisztségviselők meghurcolásáért” – fogalmazott. Bedő Zoltán felidézte: történelmünk során nemcsak messziről jött hordák mészárolták a magyarságot, hanem a területszerzési szándékkal betörő szomszéd népek is, annak ellenére, hogy a magyar királyság védőszárnyai alatt cseperedtek nemzetté. Az 1944-ben Barcaföldvárra hurcoltak egyetlen bűne a származásuk volt, de ez eléggé súlyosnak bizonyult, hogy sokuk életét aljasul kioltsák. A kommunizmus sem volt képes a gyilkosságok emlékét elmosni, majd a fordulat után pár ember áldozatos munkája révén eljöhetett a kegyeletteljes emlékőrzés ideje, és 18 éve lehetségessé vált a méltó megemlékezés. „E vérrel megszentelt helynek arra kell emlékeztetnie, hogy bármikor az itt kiszenvedett honfitársaink sorsára juthatunk. Ezt elkerülni éberséggel lehet, bátorságot, erőt és egységet mutatva fel a ránk vicsorgóknak. Szükséges a megbocsátás, de feledni nem szabad” – zárta felszólalását.
A megemlékezést az ürmösi unitárius dalárda tagjainak éneke, Szász Ferenc brassói unitárius lelkész, Ferencz Nagy Zoltán, a brassói Áprily Lajos Főgimnázium, valamint Ungvári Rebeka, a Székely Mikó Kollégium diákjainak szavalata tette ünnepélyesebbé. Az esemény zárásaként a jelenlévők megkoszorúzták az emlékművet, majd a himnuszok hangzottak fel. Ungvári Barna örömét fejezte ki, hogy több mint 150-en idén is eljöttek, és arra kérte a jelenlévőket: igyekezzenek átadni emlékeiket (tárgyiakat is) az utódoknak, hogy a sokat szenvedettek áldozata ne merüljön feledésbe. Nagy D. István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely-magyar identitás erősítéséért (A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny)
Az elmúlt hétvégén tartották A székelység története – Kádár Gyula Emlékverseny harmadik kiadásának döntőjét, amelyben kilenc csapat versengett egymással. A vetélkedő Sepsiszentgyörgyön a Tanulók Házában kezdődött pénteken, majd tanulmányi, egyben jutalomkirándulás részeként folytatódott szombaton. Idei újdonság, hogy a Kovászna megyei tanfelügyelőség a vetélkedőt felvette versenynaptárába – jelezte Pénzes Loránd történelemtanár, főszervező. A pénteki megnyitón Keresztes László ötletgazda, a kezdeményező Székely Mikó Kollégium Alapítvány alelnöke és Incze Sándor nyugalmazott református lelkipásztor, volt esperes, az alapítvány elnöke köszöntötte a résztvevőket, majd a zsűri elnöke – alulírott – a verseny névadója, Kádár Gyula (1953–2015) illyefalvi-sepsiszentgyörgyi történész alakját és munkásságát elevenítette fel. Keresztes László elmondta, a vetélkedő célja a székely-magyar identitás erősítése, segítségnyújtás abban, hogy az ifjak kutassák hagyományainkat, mert azok egy életre meghatározzák a nemzethez való tartozásukat. A verseny ötlete úgy született, hogy látta, a nemrég megjelent, A székelység története című segédkönyvet ahhoz mérten, hogy mily nagy példányszámban adták ki, nagyon kevesen használják. Annak tanulmányozására is ösztönözni kívánják az iskolásokat.
Az idei verseny témája az első világháború volt. A tavaszi első forduló után tíz csapat jutott a döntőbe, ám csak kilenc vett részt a megmérettetésen, a csíkszentmihályiak nem jöttek el. Viszont a tavalyhoz hasonlóan a vajdasági Adáról ismét volt egy csapat. A feladatokat Pénzes Loránd, a Székely Mikó Kollégium tanára állította össze, a segédeszközöket Szász Etelka Zita, a Tanulók Házának munkatársa, ugyancsak ő végezte a verseny lebonyolítását. Szombaton az Úz völgyébe tartó kirándulás során folytatódott a vetélkedő. Közben Sósmezőn a hősök temetőjénél Pénzes Loránd ismertette az Ojtozi-szorosban zajlott harcokat és a temető kialakulásának történetét. Az Úz völgyében a csíkszentmártoni Aklos Közbirtokosság két képviselője, Borbáth Gusztáv és Gergely József főerdész fogadta a kirándulókat. Előbbi Csíkszentmárton történetéről szólt, utóbbi vezetésével megtekintették a hősi temetőt, a 11. munkácsi gyalogezred által épített kápolnát, a Mátyás-erődöt, az ahhoz tartozó tankakadályokat, lőszerraktárat, bunkereket, géppuska- és ütegállásokat. Az Aklos által biztosított ebéd után a közbirtokossági ház emeleti termében megtartották a döntő második részét. A csapatoknak az ojtozi, sósmezői és Úz-völgyi világháborús eseményekhez kapcsolódó feladatlapot kellett megoldaniuk. A visszautat Csernátonban megszakították, a Haszmann Pál Múzeumban az alapító unokája, D. Haszmann Orsolya múzeumvezető bemutatta az első világháborús kiállítást. Ott zajlott az eredményhirdetés is.
Az első két helyezettet Fülöp Ildikó készítette fel. Első az illyefalvi Bagolyvár csapat, második a barátosi Kockás Liliom. Harmadik a zágoni Székely Ifjak (felkészítő Szabó Búcs Réka). A további döntősök: a sepsiszentgyörgyi Váradi József-iskola Magna Transilvania csapata, a Székely Mikó Kollégium Turulmadár, a Plugor Sándor Művészeti Líceum Székely művészek csapata, a Nagyborosnyói székelyek, az Uzoni csapat és nem utolsósorban az adai Cseh Károly Általános Iskola Délvidék nevű csapata.
A zsűrizésben közreműködött Cserey Zoltán történész, Pénzes Loránd, Bogyó Attila és Lőrinczi Dénes történelemtanár. Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az országzászló-emlékmű avatása Sepsiszentgyörgyön
A trianoni békeszerződés csak fegyvernyugvást jelentett a vesztes országok számára. Olyan nemzeti megaláztatásokat és terheket okozott a legyőzött Magyarországnak, hogy belpolitikájában revíziós és szociális változtatások szükségességének állandó követelését eredményezte. A békeszerződés felülvizsgálatának, módosítási követeléseinek, a vesztett háború feletti elkeseredés ébrentartásának egyik hajtása volt a maroshévízi születésű Urmánczy Nándor földbirtokos, a Védő Ligák Szövetsége elnöke által 1925-ben meghirdetett országzászló-mozgalom. Az ennek égisze alatt létesített különböző emlékművek a közgondolkodás befolyásolásának eszközeként a mindennapok részévé váltak, ünnepségek alkalmával pedig szimbólumként szakrális funkciót is betöltöttek.
A budapesti Szabadság téren Urmánczy kezdeményezésére már 1921-ben irredenta szoborcsoportot szenteltek. Ennek központi tagjaként 1928. augusztus 20-án avatták fel a Füredi Richárd és Lechner Jenő által tervezett ereklyés országzászlót. A rúdon a trianoni gyász jelzésére állandóan annak harmadára leengedett, nyolc méter hosszú nemzeti lobogó függött, amelynek fő eleme a Nagy-Magyarország területi integritását jelképező, angyalok tartotta középcímer „Így volt – így lesz” felirattal. Talapzatába a történelmi vármegyék és emlékhelyek rögeit helyezték el, előtte virágokból a Trianon előtti haza térképét alakították ki. A különböző egyesületek szervezésében, a helyi hatóságok támogatásával az ország többi településén is országzászló-emlékműveket kezdtek állítani.
A hivatalos teendők és formaságok intézésére 1935-ben budapesti székhellyel megalakult az Ereklyés Országzászló Nagybizottság (EONB). Irányítója a háromszéki származású Losonczy Ferenc országbiztos volt, elnöke 1937-től 1940 októberében bekövetkezett haláláig Urmánczy Nándor, székelyföldi megbízottja pedig dr. Kelemen Zoltán papolci ügyvéd. 1939-ig már 350 magyarországi helység építette meg saját világháborús hősi emlékművét, amely mellé vagy éppen rá egyidejűleg vagy később az országzászlót is állították. Észak-Erdély magyar ajkú népét az 1940. augusztus 30-ai második bécsi döntés nemzeti léte kiteljesedésének reményével töltötte el. A visszacsatolt területek helységeiben is első világháborús emlékművek és országzászló emelését szorgalmazták, most már mint az új állami lét, az újbóli együvé tartozás szimbólumát. A történelmi Magyarország legkeletibb megyéjében, a területében és népességében is kicsiny Háromszéken a mintegy száz település jelentős többsége tett eleget 1940–43 között a közóhajnak: országzászló-emlékművet állított. Eddigi ismereteink szerint megyénkben az első országzászlót Nagybacon népe állította 1940. október 6-án. Ezt követte még abban az évben Zágon, Barót, Lécfalva és Olasztelek, utolsóként 1943. október 10-én Felsőrákos és Illyefalva.
A Segédtisztviselők Országos Szövetsége (a továbbiakban STOSZ) már 1940. szeptember 4-én, tehát alig néhány nappal a második bécsi döntés után országzászlót, majd az agárdi fürdőtelep tulajdonosi közössége nyolckilós bronzkezet és négyméteres hímzett zászlószalagot ajánlott fel Sepsiszentgyörgynek. Még ebben a hónapban bizottság alakult az emlékmű létrehozására, adománygyűjtést szerveztek, tevékenysége azonban akadozott, nem bizonyult hatékonynak, így 1941 őszén lemondott.
Közben 1941 májusában Herepei János, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója közölte a polgármesterrel, hogy Kós Károly 11–12-én Sepsiszentgyörgyön járt, és elvállalta az országzászló megtervezését olyan, a város által javasolt formában, mely szerint „a díszemelvényt a hősök emlékművével együttes kiképzésben” oldja meg. Kós el is küldte az emlékmű tervét, amellyel azonban feltételezhetően nem nyerte meg a képviselő-testület egyöntetű tetszését, így Koncz Árpád polgármester saját elképzelését Puskás István főiskolai végzettségű uzoni kőfaragó mesterrel készíttette el, amelyhez Haáz Rezső székelyudvarhelyi tanár, a székely népművészet alapos ismerőjének véleményét kérte. Haáz 1941 decemberében keltezett levelében elküldte Koncz tervének általa módosított változatát. 1942. január 25-ére Haáz vázlatai alapján Szász István városi főmérnök irodájában elkészült az országzászló műszaki rajza. A polgármester a tervről kikérte Antal Dezső Sepsiszentgyörgyről elszármazott budapesti építész, tanár (első világháborús 24-es veterán, aki a Rétyi Nyírben 24-es tűzharcosok részére üdülőházat tervezett) véleményét, mire ő egy maga készítette monumentális terv elküldésével válaszolt. Koncz elismerte a terv nagyszerűségét, de megjegyezte, hogy kivitelezése meghaladja a város pénzügyi erejét. Végül Haáz Rezső tervének elkészítését határozzák el, amely különben is általános tetszést aratott. Kivitelezésére alakult meg az országzászló intéző bizottsága 1942. május 24-én. Tagjai között találjuk dr. Kászonyi Richárd főispánt, báró Szentkereszty Béla országgyűlési képviselőt, dr. Koncz Árpádot, Demeter Bélát, a Székely Mikó Kollégium igazgatóját, Földi István írót, dr. Szalay Mátyás és Imre Dezső lelkészeket. A munkálatok összköltségét 21 ezer pengőre becsülték, ezt gyűjtésből és adakozásból számítottak beszerezni.
Az eredetileg október 25-ére tervezett zászlóavatást november 15-ére halasztották. Október 18-án Budapesten a Szabadság téren ünnepélyes keretek között beiktatták Sepsiszentgyörgy országzászlóját. A zászló egyik oldalára Magyarország középcímerét hímezték, felette az „Így volt, így lesz!” felirattal, a másik oldalán díszesen kihímezték Sepsiszentgyörgy megyei jogú város címerét és fölötte a feliratot: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” 1942. november 5-én az intézőbizottság közzétette az ünnepély meghívójának szövegét és sorrendjét: „1. Délelőtt ½ 10 órakor istentiszteletek az összes felekezetek templomaiban. 2. 1/2 11 órakor ünnepélyes felvonulás az országzászló lobogóval a városházától az országzászlóhoz. 3. Himnusz, énekli a közönség. 4. Az ünnepséget megnyitja és a vendégeket üdvözli dr. Koncz Árpád polgármester, az országzászló-bizottság elnöke. 5. A dísz-országzászlót beszéd kíséretében átadja dr. Czettler Jenő, m. kir. titkos tanácsos, felsőházi tag, a STOSz fővédnöke. 6. Őrségkivezénylés és -felállítás. 7. Zászlószalagok felkötése. 8. Az országzászló lobogójának felvonása a Nemzeti Hiszekegy hangjai mellett. Tisztelgés. 9. Avatóbeszéd. Mondja vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos m. kir. honvédelmi miniszter úr képviselője. 10. Szózat. Énekli a sepsiszentgyörgyi magyar dalárda. 11. Saját költeményét szavalja Mécs László róm. kat. papköltő. 12. Az ország 63 vármegyéje földjének ereklyéjét és az emlékjegyzőkönyvet elhelyezi, az országzászlót beiktatja vitéz Endre László, az EONB kiküldöttje. 13. Sepsiszentgyörgy város közönsége nevében az országzászlót átveszi dr. Koncz Árpád polgármester. 14. Koszorúk elhelyezése az országzászló talapzatán. 15. Székely himnusz, énekli a közönség. 16. Díszmenet az országzászló előtt.”
1942. november 11-én az EONB ügyvezető igazgatója értesítette a polgármestert, hogy nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi minisztert az ünnepségen a marosvásárhelyi dandárparancsnok, vitéz primor feltorjai Kozma István vezérőrnagy képviseli. „A tábornok úr nem mond beszédet, minthogy meglepetéssel is vettük a Polgármester Úr oly irányú beállítását, hogy aktív szolgálatot teljesítő katonai személyiség beszédét feltételezte.” Az avatási ünnepélyre a behavazott Sepsiszentgyörgyön 1942. november 15-én került sor. A felekezetek templomaiban vasárnapi fél 10-kor kezdődő ünnepi istentiszteletek után fél 11-kor vette kezdetét a Szabadság téren a zászlóavatási ceremónia. Addig már elfoglalták helyüket a katonai alakulatok, a vitézi rend tagjai, a tűzharcosok, leventék, cserkészek egységei. Megérkezik vitéz altorjai Kozma István, aki az őt kísérő tisztek társaságában elvonul a felsorakozott alakulatok majd az országzászló emlékmű előtt. Az emlékmű emelvényén honvédek, leventék és díszegyenruhába öltözött hajdúk álltak díszőrséget, két oldalán a kopjafaoszlopokon az egyesületek zászlói lengtek. A tizenöt zászlótartó oszlop közül a főárbocra az országzászlót, a baloldali nagyra Sepsiszentgyörgy zászlaját, majd sorrendben a Magyar Államvasutak, a városi Ipartestület, a Baross Szövetség, a Nemzeti Munkásközpont, a Magyar Dalárda és az Önkéntes Tűzoltó Szövetség, míg a főárboctól jobbra Háromszék vármegye, a Tűzharcos Szövetség, a Levente Egyesület, a Székely Mikó Fiúgimnázium, a Tanítóképző Intézet és az Állami Polgári Fiúiskola zászlaját tűzték. Az avatási ünnepség a fenti forgatókönyv szerint zajlott le. Az ünnepély meghívójának szövegében olvasható emlékjegyzőkönyv tartalmazza a tervezés és építés körülményeit, a bizottságok és védnökök névsorát, a nagyobb adománytevőket, a zászlóoszlopokat pénzzel megváltók névsorát és az intézőbizottság tagjainak aláírását. Az ünnepséget záró díszfelvonuláson a sepsiszentgyörgyi 11. határőr zászlóalj zenekarának akkordjai mellett a magyar kir. 11. határvadász zászlóalj és a sepsiszentgyörgyi 27/I. zászlóalj díszszázadai, a vitézek, az első világháborús tűzharcosok és a leventék egy-egy alakulata vonult el vitéz altorjai Kozma István vezérőrnagy és a felsorakozó vendégek, városvezetők, védnökök előtt. Az ünnepély után a vendégek, meghívottak és a vendéglátók a városi kávéházban egytálételes ebéden (ne feledjük: háborús években vagyunk!) vettek részt. Koncz Árpád polgármester 1943. február 15-ei határozatában a következőképpen szabályozta az emlékmű teljes díszű fellobogózását: március 15-én, május utolsó vasárnapján (hősök napja), augusztus 20-án, augusztus 30-án (a bécsi döntés napja), szeptember 13-án (a bevonulás napja), október 6-án (az aradi vértanúk emléknapja) és december 6-án (a kormányzó születésnapja). Nem szabályozott időben és hétköznapokon a főárbocra rövid, vászon nemzetiszín lobogót kell felvonni. Az országzászló rövid életűnek bizonyult, hiszen a néhány év múlva bekövetkezett újabb határmódosítások és az azt követő szovjetbarát román kommunista hatalom nem tűrhette meg. Az 1944 végén a leszerelt főárboc csúcsán levő bronzkezet a park kavicsáról szedte fel és őrizte meg egy szentgyörgyi polgár. Hatalmának hirdetésére a berendezkedő új államapparátus a saját jelkép létesítését is megkövetelte. Így történt, hogy 1950-től kezdődően az ország nagyobb településein „szovjet hősi emlékműveket” emeltek, tereket, utcákat orosz személyiségekről neveztek el. Városunkban a parkot előbb Alekszandr Puskin orosz költőről nevezték el, majd a Szovjet hősök tere nevet kapta. Az 1944 cm magasra tervezett és 1951. augusztus 23-án felavatott emlékmű a lerombolt országzászló kőanyagából készült, a helyi lakosság kötelező pénzbeli hozzájárulásával – a sors iróniája – ugyancsak Puskás István tervei alapján, aki az építkezéseket is vezette. József Álmos / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Biokémia, valláserkölcs és marketing egy fórumon
Ünnepelt az EME
A magyar tudomány napjának apropóján az Erdélyi Múzeum-Egyesület sepsiszentgyörgyi fiókszervezete pénteken délelőtt negyedik alkalommal tartott előadássorozatot a tudomány több területére fókuszálva. A rendezvényt a Sapientia Egyetem fogadta be.
Arra a napra emlékezve, amikor Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság, a későbbi akadémia létrehozására, a tudomány napját immáron a tizenhatodik alkalommal ünnepelték meg Erdélyben is, Sepsiszentgyörgyön hétvégén zajlott a negyedik ilyen rendezvény. Az emléknapok vezérgondolatát azóta is a fent említett intézmény adja meg minden évben, idén Az emberközpontú tudomány – ember a tudomány célkeresztjében mottót tartották szem előtt dr. Bartha Sándor kutatómérnök, dr. Kinda Eleonóra vallástanár és dr. Kulcsár Erika, a BBTE adjunktusának előadásai.
Bartha Sándor, a Green Energy Egyesület tudományos munkatársa az integráltfarm-alapú biofinomító rendszerekről értekezett. Az már nem kétséges, hogy csökkenteni kell a széndioxid-kibocsátást és a hagyományos energiahordozók használatát, és bár nálunk is vannak már, akik biomasszával fűtenek, az erre nem megfelelő berendezések használatától itt is nő a légszennyezettség mértéke (legalábbis télen) – mondta az előadó. Szénsemleges biomassza-tüzelésre van szükség, 2020-ra a kötelezően előírt 20%-os megújulóenergia-használat mellett legalább 5%-os mértékben – részletezte.
Kinda Eleonóra, a Székely Mikó Kollégium vallástanára Az istenképű ember címmel tartott előadást, melynek gondolati tengelye, hogy az ember Isten hasonlatosságára van teremtve, ezzel pedig az a nem kis felelősség is jár, hogy az ő akaratát, szándékát kell beteljesíteni, azaz a felebarátok szolgálatát. Ilyen szempontból az uralkodást is a szolgálatra való megbízatásként kell felfogni, nem pedig lehetőségként az önös érdekek érvényesítésére.
Kulcsár Erika az embernek a szolgáltatásmarketingben megnyilvánuló döntő szerepére világított rá. Bármilyen jó terméket is gyártson valaki, az az emberen keresztül jut el a fogyasztóhoz. Ahogy kezelik az ügyfelet, a kiszolgálás, adott esetben a panaszkezelés minősége beépül a termékről alkotott képbe, javítani vagy jelentősen rontani is tudja a márkaarculatot. Nem jó megoldás olyanra bízni az ügyfélszolgálati munkakört, aki más munkakörben nem vált be, mondta az előadó.
Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az előadóteremben egyik városunkbeli egyetem diáksága sem képviseltette magát… Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ösztöndíj tehetséges diákoknak (Sapientia EMTE)
Első alkalommal részesülnek a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Sepsiszentgyörgyi Tanulmányi Központjának hallgatói a budapesti Földművelődésügyi Minisztérium egész Kárpát-medencére kiterjedő, a magyar nyelvű egyetemi agrárképzést támogató ösztöndíjában. Pilbát Tímea és Székely Csaba harmadéves hallgatók kiváló tanulmányi eredményeikért kapják az ösztöndíjat, a szerződést szerdán írták alá Nagyváradon.
A Földművelődésügyi Minisztérium sajtóirodájának közleménye szerint a Partiumi Keresztény Egyetemen tartott ösztöndíjátadó ünnepségen Tóth Katalin, az agrártárca nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára leszögezte: a Kárpát-medencei anyanyelvi oktatás és képzés a szülőföldön történő érvényesülés záloga. Az általuk létrehozott ösztöndíjak finanszírozását a minisztérium a kapcsolatrendszerébe tartozó agrárszervezeteken keresztül valósítja meg, ezzel is segítve az egyetemek, a diákok és az érdekvédelmi szervezetek közötti kapcsolat kialakulását. Tóth Katalin beszédében hangsúlyozta, a budapesti kormány alapvető célkitűzése a magyarlakta tájak, falvak és kistérségek versenyképességének elősegítése, hogy ezáltal a vidék a nemzet motorja legyen – olvasható a közleményben. Az idei tanévben negyedik alkalommal ítél oda ösztöndíjat a Földművelésügyi Minisztérium a kiváló teljesítményt nyújtó fiataloknak, 2017-ben ennek a lehetőségnek köszönhetően 16 tanuló részesülhetett anyagi támogatásban.
Mindkét említett ösztöndíjas sepsiszentgyörgyi, három évvel ezelőtt végeztek a Székely Mikó Kollégium természettudományi osztályában, úttörőnek számítanak a Sapientián, mivel annak az évfolyamnak a hallgatói, amellyel a megyeközponti agrármérnöki szak indult. Tímea lapunknak azt mondta: fehér lappal indult, családjában senki nem gazdálkodik, nagyszülei is városon élnek, így a falusi élet kimaradt a gyermekkorából, és azért választotta ezt a szakot, mert itthon működik, és kapcsolatban van a természettel. Nagy álma, hogy a városhoz közeli helyen panziót működtessen, egyfajta táborhelyet. Az ösztöndíjnak nagyon örvend, szeretné megszerezni a gépkocsivezetői jogosítványt, az első részleteket erre fogja fordítani. Székely Csaba nagyon elégedett az oktatással, azt mondta, a tanárok elvárása semmivel sem kisebb, mint a nagy egyetemi városokban, ő is komolyan veszi, mert szakmát akar tanulni. Nincs kedvenc tantárgya, addig a tananyag minden vetülete tetszett neki, a gyakorlatot is nagyon hasznosnak tartja. Az ösztöndíj első részleteit ő is sofőriskolára költi. A Sapientia sepsiszentgyörgyi tanulmányi központjának két legeredményesebb diákja – sok csoporttársukkal együtt – az egyetem Tanárképző Intézetének is hallgatója, mindketten úgy vélik, ha már házhoz jön a tudás, érdemes annak minden lehetőségét kihasználni. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Interjú dr. Sztáncsuj Sándor Józseffel, a Székely Nemzeti Múzeum régészével
A régészet kaland, de nem romantikus kalandfilm
Dr. Sztáncsuj Sándor Józsefnek, a Székely Nemzeti Múzeum régészének merész álmai voltak, de az álmok lassan valósulnak meg. Az egyik az volt, hogy egyetem után hazatér, hogy itthon dolgozhasson. Nevét az erősdi festett kerámiákat az utókorra hagyó ősi kultúra kutatása kapcsán ismeri a közvélemény. Az utóbbi hónapokban többször találkozhattunk nevével a sajtóban a Málnásfürdőn, majd a feldobolyi református templomban végzett ásatások kapcsán.
– Elsőként az utóbbi időben végzett ásatásairól kérdezném.
– Tudni kell azt, hogy a különféle ásatások helyét és jellegét – legalábbis nekünk, vidéki múzeumokban dolgozó régészeknek – gyakran a szükségszerűség diktálja. Nem csak ott és akkor ásunk, ahol és amikor akarunk. A mi feladatunk többek között a régészeti lelőhelyek környezetében zajló, földmunkával járó beruházások (például építkezések), rekonstrukciós munkálatok esetében a régészeti felügyelet, leletmentés vagy úgynevezett megelőző feltárás. Az utóbbi időben a legtöbb ásatásom ilyen volt: megelőző feltárásokat végeztünk Uzonban a Béldi–Mikes-kastélynál, Feldobolyban a restaurálás alatt álló református templomban. Mindkettő igen jó eredménnyel zárult: Uzonban értékes adatokat nyertünk a 17-18. századi kastély építéstörténetére nézve, nem beszélve az itt előkerült, rendkívül gazdag leletanyagról; Feldoboly esetében pedig sikerült feltárni egy középkori (valószínűleg 13–14. századi) templom maradványait. A középkor és kora újkor régészete nem kimondottan a szakterületem, de kötelességem volt elvégezni ezeket az ásatásokat is. Ráadásul két izgalmas, igen szép eredménnyel végződött munka volt. Az eredményeket, a leletek közlését persze átengedem az ezekkel a korszakokkal foglalkozó régész és művészettörténész kollégáknak.
– Mikor, hogyan jött az ötlet, hogy régész szeretne lenni? Mi ihlette? Mi irányította e pálya felé? Volt gyermekkorában valamilyen különleges élménye, kapcsolata a régészettel?
– Nem valamilyen hirtelen jött ihlet, inkább egy folyamat volt az egész. Mindig is szerettem a történelmet, diákkoromban sokat olvastam, mindenféle történelmi, régészeti tárgyú könyveket. Középiskolás koromban gyakran bejártam a múzeumba, és ekkor, ha jól emlékszem, 1994-ben jutottam el életem első igazi régészeti ásatására, a Balaton-felvidékre. Hát az nekem nagyon bejött (egy őskori kovabányában, majd egy újkőkori településen ástunk egyébként), és később évente visszajártam azzal a csapattal. Amikor pedig 1996-ban, még érettségi előtt tudomásomra jutott, hogy az ELTE bölcsészkarán ösztöndíjas helyeket hirdetnek erdélyi magyar régészhallgatók részére, úgy döntöttem, szerencsét próbálok. Nem mondhatnám, hogy pontosan tudtam, mire vállalkozom, hiszen nekem is, mint valószínűleg a legtöbb pályakezdőnek, akkor még inkább a szakma romantikus oldala lebegett a szemem előtt. Holott a régészet is egy komplex tudomány, vannak szabályai, módszertana, rengeteg szakiránya, hatalmas szakirodalma, számos rokon- vagy segédtudománya, amit mind ismerni kell, legalábbis bizonyos mértékig. De szerencsére remek tanáraink voltak, akik segítettek eligazodni ebben a labirintusban. Így aztán szépen, lassan kialakult a saját szakmai érdeklődési köröm, letisztultak az elképzeléseim arról, hogy – képletesen szólva – milyen irányba mennék tovább a jövőben.
– A régészettel való kapcsolata elején voltak merész álmai? Ezek meg is valósultak?
– Az egyik álmom az volt, hogy az egyetem után hazatérek, és itthon dolgozom. És ma már tudom azt is, hogy ez nagyon merész álom volt. Amikor hazajöttem Sepsiszentgyörgyre, még el sem ismerték a külföldi egyetemi diplomámat – hosszú évekbe telt, míg sikerült honosítani. Közben dolgozhattam a Székely Nemzeti Múzeumban, de nem okleveles régészként, nagyon gyenge fizetéssel. Családdal, gyerekkel a hátam mögött nem volt könnyű a pályán maradni. Szerencsére éppen a családom támogatásának köszönhetem, hogy végül nem kellett más szakma után nézni. Örökké hálás maradok ezért a családtagjaimnak.
– Miért áll közel önhöz a régészet?
– A régészet, mint már említettem, egy tudomány, amelynek hétköznapi valóságában nem sok köze van a kalandfilmekből ismert, csajozós-kincskeresős vircsafthoz. Ugyanakkor – és számomra talán ez a legvonzóbb oldala – hihetetlenül sokoldalú szakma: a múlt tárgyi emlékeinek a felderítésével, feltárásával kezdődik, majd ezeken a tárgyakon, régészeti jelenségeken keresztül kell eljutni az egykori ember világához. Ennek a folyamatnak számos mozzanata van, hosszasan lehetne sorolni: ásatások, terepbejárások, topográfiai és geofizikai felmérések, a tárgyak tipológiai és kronológiai rendszerezése, készítésük és használatuk módjának felderítése, nem beszélve a különféle tárgyak mögött álló, gyakran sokrétű jelentéstartalomról. És persze, túl a tárgyakon, a régészet feladata az egykori ember hétköznapi és szellemi világának a rekonstrukciója, annak minden részletével együtt. Egy ilyen sokoldalú tudományágon belül napjainkra már számos ágazat vagy segédtudomány működik (geofizika, antropológia, régészeti állattan, epigráfia, numizmatika, kísérleti régészet, csakhogy néhányat említsek), és mindegyiknek megvan a maga szakmai apparátusa, de végül minden részeredmény a vezető régész kezében egyesül. Az ő dolga, hogy a kirakós játék apró részleteiből összerakja a nagy képet, és végül mindezeket az eredményeket – könyvek, cikkek, szakmai beszámolók útján – megismertesse a szűkebb szakmával és a szélessebb nyilvánossággal egyaránt. Szóval mindezekkel együtt a régészet egy kemény munka és egy fantasztikus szellemi kaland is egyszerre.
– Akadnak megható pillanatok a régész életében? Milyen érzés az, amikor előkerül a föld mélyéről egy régen élt ember eszköze, esetleg a csontjai?
– Igen, régi tárgyakat (de még emberi maradványokat is) megtalálni különleges érzés. Az ember érzi a felfedezés, a múlttal való találkozás izgalmát, és ez nagyon jó. Én legalábbis érzem ezt, elég gyakran. De ami a legjobb érzés, az a jól elvégzett munka: egy eredményes ásatás, egy jól sikerült kiállítás, egy megbecsült könyv megjelenése, a nagyon ritka, de azért időnként felvillanó elismerés az emberek szemében.
– Miként emlékszik, mikor kezdődött a rajongása a gyönyörű mintázatú kerámiákat és más leleteket hátrahagyó rézkori, erősdi kultúra iránt?
– Nos, hogy pontosan mikor, azt már nem tudnám megmondani, de biztosan az első pillanatban, amikor megláttam az erősdi festett edényeket, az ember és állat alakú szobrocskákat. Az erősdi kultúra, rokonaival, a kelet-európai Cucuteni- és Tripolje-kultúrákkal együtt egy számunkra ismeretlen nyelvű és eredetű rézkori (a Kr. e. 5. évezred második felére és a 4. elejére keltezhető) népcsoport régészeti hagyatéka. Ennek a nagy kiterjedésű kultúrkörnek az egyik legkorábban felfedezett és múzeumunk hajdani őre, dr. László Ferenc által kutatott települése található az Erősd melletti Tyiszk-hegyen, róla nevezték el az egész erdélyi csoportot. De tágabb lakóhelyünkön, Erdély keleti részében számos – összesen mintegy kilencven – ilyen lelőhely található. Az erősdi leletekkel egyébként az egyetemi évek alatt kerültem „szorosabb kapcsolatba”. Nekünk, régészhallgatóknak kötelező múzeumi gyakorlatot kellett teljesíteni, és én T. Biró Katalin pártfogásával a Magyar Nemzeti Múzeumba kerültem. A múzeum egykori igazgatója, Kovács Tibor hívta fel a figyelmemet arra, hogy a budapesti gyűjteményben egy igen szép, közöletlen/feldolgozatlan leletegyüttest őriznek, amelyet László Ferenc ásott ki 1913-ban. Éppen harmadéves voltam, és lassan szakdolgozati témát kellett választanom: így hát egymásra találtunk. Kézenfekvő volt, hogy erdélyi és székelyföldi létemre valamilyen hazai kutatási témát válasszak. Így kezdődött a kapcsolatom az erősdi kultúrával, és így lett az én igazi szakterületem az erdélyi rézkor. Később erről a kultúráról írtam a doktori értekezésemet is. A sors úgy rendezte, hogy éppen a neves László Ferenc unokája, a szintén kiváló régész és egyetemi tanár, dr. László Attila lett a doktori témavezetőm.
– 1994-ben egy sepsiszentgyörgyi líceumi diák miként juthatott el magyarországi ásatásokig, vehetett részt régészeti munkában?
– A régészettel való találkozásomat Kónya Ádámnak köszönhetem – őt, gondolom, remélem, nem kell senkinek külön bemutatni. Szóval középiskolás koromban a Székely Mikó Kollégiumban művészettörténetet tanított nekünk. Voltunk néhányan, akik az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutattunk az efféle dolgok iránt. Ádi bácsi akkoriban a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. A múzeum magyarországi testvérintézménye, a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum, partnerségben a Magyar Nemzeti Múzeummal éppen ásatásokat szervezett Szentgálon, ahová önkénteseket toboroztak. Ádi bácsi szólt, hogy elmehetnénk, így vetődtem, életemben először a Tűzköves-hegyre. Végső soron az ásatás vezetői, Regenye Judit és a már említett T. Biró Katalin régészek a „felelősök”, hogy leragadtam a régészet mellett.
– Az eddigi ásatásai közül melyiket emelné ki?
– Amint már említettem, elég nagy számban, sokféle ásatáson vettem részt, és általában korszaktól függetlenül mindegyiket szívesen csináltam. Végeztem már feltárást neolitikus és rézkori telepen, bronzkori halomsíros temetőben, középkori templomban, kora-újkori kastélyban stb. De szakterületemből és érdeklődési körömből kifolyólag a legkedvesebb ásatásom (ha szabad így fogalmaznom) a málnásfürdői, ahol legutóbb idén nyáron ástunk. Itt, az egykori fürdőtelep feletti Füvenyestetőn egy, az erősdivel egykorú, ahhoz hasonlóan gazdag rézkori település nyomait tárjuk fel immár negyedik éve az említett László tanár úr és marosvásárhelyi kollégám, Berecki Sándor segítségével. Ez egy kis felületen zajló, de számunkra, szakemberek számára igencsak izgalmas és eredményes ásatás, amelyen az elmúlt évek során több erdélyi, moldvai, de magyarországi (budapesti, szolnoki stb.) kolléga és régészhallgató is részt vett, románok és magyarok egyaránt. Az ásatás tudományos hozadékán túl az említett csapattal folytatott közös munka számomra mindig nagy élmény.
– A régésznek bizony keményen kell fogni a lapát nyelét. Érezte valaha tehernek ezt a munkát?
– Nem tagadom, vannak rossz napok is. De nem ezek a jellemzők, és az ásatás egyébként se kubikmunka. Nem a kitermelt föld mennyisége számít, hanem a föld alatt lévő régészeti jelenségek minél pontosabb feltárása, megfigyelése és megértése.
– Mesélne a napi munkájáról a Székely Nemzeti Múzeum falai között? Miért szerethető ez a munka?
– Talán épp azért is, mert nincsenek átlagos napok, az ember nem a futószalag mellett áll, képletesen fogalmazva. Én sokat mozgok, szakmámból eredően tavasztól őszig sok időt töltök terepen. Amikor éppen bent vagyok a múzeumban, akkor a legfontosabb feladataim közé tartozik a régészeti gyűjtemény gondozása, rendezése, valamint minden más, a szakmával kapcsolatos tevékenység. Gyakran járok tudományos konferenciákra, néha külföldre is, igyekszem napirenden maradni a „világ állásával”. Tegyük hozzá azt is, hogy mi egy viszonylag kis munkaközösség vagyunk, így aztán ha nagyobb feladatok akadnak – mondjuk például egy kiállítás rendezése –, akkor segítenünk kell egymásnak.
– Vannak még nagy álmai, foglalkozásához fűződően, most, felnőttként, háromgyerekes családapaként?
– Nincsenek amolyan „régészes-felfedezős” álmaim, nem szeretném megtalálni Attila sírját, vagy átírni a történelmet. Arról viszont tényleg ábrándozom, hogy egyszer majd eljuthatok a családommal az Óvilág néhány, eddig csak szakmai olvasmányokból vagy képekről ismert helyszínére, ahová mostanáig nem volt pénzem, lehetőségem elmenni. Fontosabb azonban, hogy azt érezzem, a helyemen vagyok. Nemrég beszélgettem egy régi ismerősömmel, és valahogy szóba került, mivel foglalkozom. Amikor elmeséltem a munkámat, úgy dióhéjban, csak annyit mondott, „hűha, te aztán nem unatkozol!” És valóban így van, igyekszem átélni, élvezni a munkámat. Néha úgy érzem, ez is nagy dolog már önmagában is, hiszen ha körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy sokak számára ez is csak egy álom marad.
Dr. Sztáncsuj Sándor József Sepsiszentgyörgyön született 1977. szeptember 30-án. Iskoláit a háromszéki Kökösben, majd Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban végezte – itt érettségizett 1996-ban. 1996–2002 között Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem Régészettudományi Intézetének volt ösztöndíjas hallgatója. Szakmai gyakorlatát, melynek során az intézmény erdélyi származású régészeti anyagát tanulmányozta, 2000–2001-ben a Magyar Nemzeti Múzeumban teljesítette. E tárgykörből készült szakdolgozata is: Az erősdi kultúra leletei a Magyar Nemzeti Múzeumban. Okleveles régész képesítését 2002-ben szerezte ősrégészet-szakágon. Kutatási területe a Kárpát-medence, ezen belül Erdély ősrégészete. 2002 augusztusától a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban dolgozik. Bede Erika / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)