Szatmárnémetiben bemutatták Muhi Sándor legújabb, Építészet Szatmáron /Scriptor Alapítvány, Szatmárnémeti/ című kötetét. Veres István, a Scriptor Alapítvány igazgatója elmondta: a kötet a Szilágyi Ferenc által három éve megálmodott szellemi műhely legújabb – sorban a tizedik – terméke. A hiánypótló, tudományos igényességgel megírt munkát Csirák Csaba méltatta. Muhi Sándor a bemutató végén köszönetet mondott az őt segítő csapatnak, valamint Szilágyi Ferencnek a magyar kultúra önzetlen támogatásáért. /Babos Krisztina: Muhi Sándor könyvének bemutatója. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 5./

A Szatmári Magyar Hírlap által november 28-án első alkalommal megrendezett Opera- és operettgálára pár nap alatt elkelt az összes jegy. Ilonczai Gyöngyi főszerkesztő köszöntőjében kihangsúlyozta, hogy a Szatmári Magyar Hírlap megújulása során nem veszítette el hitvallását, a célt, amellyel a lap tulajdonosa, Szilágyi Ferenc több mint három évvel ezelőtt létrehozott egy olyan újságot, amely felvállalja a szatmári magyar közösség hovatartozását, magyarságtudatát. A főszerkesztő átadta a szót Veres Istvánnak, a Scriptor Alapítvány menedzserének, aki beszédében kiemelte a szatmári magyar kultúra ápolásának fontosságát. /Első opera– és operettgálánk. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), nov. 29./

A Hírlap Könyvek /Szatmárnémeti/ újabb kötete látott napvilágot Dr. Mandula Tibor: A magyarság története az óhazától Mohácsig című, a Scriptor Alapítvány gondozásában, melynek célja – az előző tíz kötethez hasonlóan – a magyar kultúra ápolása, a nemzeti öntudat erősítése. Ez a kiadvány dr. Mandula Tibor több évtizedes történészi és tanári munkásságának összegzése. Azért volt erre szüksége, mert a szerző tanári pályafutása során azt tapasztalta, hogy sokan ismerik kellőképpen a múltat, a hivatalos történelemtankönyvek pedig egy torz, ellenséges képet festenek a magyar nemzetről. Dr. Bura László a bemutatón külön kiemelte a kötet olvasmányosságát. A könyv egy sorozat első része, melynek folytatása hamarosan megjelenik, szintén a Scriptor Alapítvány jóvoltából. /A magyarság története az óhazától Mohácsig. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 18./

Január 14-én tartották dr. Bura László „Szatmár megye helynevei” című – sorban 33. – könyvének bemutatóját. A kötet a Scriptor Alapítvány gondozásában kiadott Hírlap-könyvek sorozatban látott napvilágot. Amint azt Veres István, az alapítvány ügyvezetője elmondta, a tudományos igényességgel megírt monumentális munka egy igen értékes adattár, mely 131 település magyar helyneveit örökíti meg. A kétkötetes, 830 oldalas gyűjteményt dr. Lovas János méltatta, rámutatva a helységnévgyűjtés történeti-nyelvészeti jelentőségére. A régi utca-, tér-, híd-, patak-, dűlő- stb. nevek ugyanis legkorábbi nyelvemlékeinknek számítanak, melyek sok esetben már a XI-XII. századi, latinul írt birtoklevelekben is magyarul szerepelnek. Minden elnevezés őriz egy-egy darabkát a település múltjából. A közel ötven éven át végzett gyűjtés során a szerzőnek több mint 100 elpusztult falut is sikerült beazonosítania, melyek létére szintén a helynevekben talált utalásokból következtetett. Ebben az óriási munkában Bura Lászlót 14 pedagógus, valamint 72 közép-, illetve főiskolás diák segítette gyűjtőként vagy adatszolgáltatóként. /Gyűjtemény Szatmár helyneveiből. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jan. 15./

A 2008-ban megjelent szatmári könyvek és tudományos-kulturális kiadványok (összesen 280) közelmúltban megtartott seregszemléjén a Szamos kulturális hetilapot a legjobbnak járó díjjal tüntették ki. A szatmári magyarság alig egy éve indult művelődési folyóirata a Szatmári Magyar Hírlap mellékleteként jelent meg. Jól döntött a Scriptor Alapítvány kuratóriuma (elnöke Szilágyi Ferenc vállalkozó), amikor elhatározta, hogy alig egy esztendővel a Hírlap Könyvek sorozat beindítása után (főszerkesztője Veres István) egy külön művelődési lapot is megjelentet. Ilyés Ildikó, a Szamos főszerkesztője a lap alapítói közé tartozik. A rendszerváltás utáni próbálkozást, a Szamoshát című lapot /1990-1994/ már régen elfelejtették. A Szamosba olyan tekintélyes értelmiségiek írnak rendszeresen, mint Bura László nyelvész, közíró, egyház- és helytörténész, Muhi Sándor grafikus, művésztörténész, Mandula Tibor történész, Csirák Csaba kultúrtörténész, Fazekas Lóránt biológus-madárkutató és újabban Kiss Sándor matematikus és Danku Pál helytörténész. /Sike Lajos: Szamos-lap a kultúráról. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 11./

Megjelent Fodor István „Mesék a riportertarisznyából“ /Szatmárnémeti/ című válogatása. A szerző Szatmári Magyar Hírlap munkatársa, elsősorban vidéki riportokat, interjúkat tartalmaz kötete. A könyv a Scriptor Alapítvány által kiadott Hírlap-könyvek sorozatban jelent meg. /Kötetbe szedett riportok. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), márc. 18./

Május 20-án – a Szamos hetilapot megjelentető Scriptor Alapítvány javaslatára – a Szatmár megyei RMDSZ-szervezet megbeszélésre hívta a megye magyar kulturális szervezeteinek képviselőit, illetve a magyar kulturális élet jeles személyiségeit Bura László, a találkozó moderátora megfogalmazta, a cél az identitás megőrzésére irányuló tevékenységek, rendezvények számbavétele volt, továbbá az útkeresés annak érdekében, hogy ezt átadják a fiatalabb nemzedéknek. Több, Kárpát-medencei szintű rendezvény szervezője ugyanis meglehetősen idős már. Csirák Csaba a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt, valamint a Gellért Sándor szavalóversenyt, Muzsnay Árpád pedig a Páskándi-megemlékezéseket, a Rákóczi-megemlékezéseket, valamint az Ifjú szívekben élek irodalmi vetélkedőt bocsátotta „kalapács alá“, mondván: mindketten szeretnék, ha fiatalabbak vennék át a rendezvényekkel kapcsolatos teendőket. Szilágyi Ferenc vállalkozó szerint állandó fórumot kellene működtetni, melynek keretében felelős személyek mérlegelnék a megye magyar hagyományőrző és kulturális törekvéseit, ezekből felállítanának egy rangsort. Kovács Jenő nagykárolyi polgármester kifejtette: a magyarságon belül a szatmári identitástudatot kell erősíteni. Konglovits Éva a nagykárolyi Rekettye néptánccsoport képviseletében elmondta: kezdeményezték, hogy néptáncot oktassanak az iskolában, azonban kiderült, hogy nincs erre kapcitásuk. Sok egyesület elakad a pénzszerzés, illetve a támogatások elszámolása terén, mivel túlságosan bürokratikus a rendszer. Többen felvetették azt, hogy fizetett állásokat kellene biztosítani azok számára, akik a magyar kultúrát és hagyományokat széles körben népszerűsítenék. Felmerült az is, hogy a már „bejáratott“ rendezvényeket nem ártana a kulturális intézmények (színház, múzeum stb.) programjaiba építeni, mert így biztosítva lenne a jövőjük. /Babos Krisztina: Mozgósítás a magyarságért. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 21./

Május 28-án a Szatmári Magyar Hírlap szerkesztőségében került sor a legújabb Hírlap-könyv bemutatójára. A bemutatott Örök menetelés című kötet Müller Dezső volt vámfalusi református lelkész verseit tartalmazza. Ez a szerző hatodik megjelent verseskötete. A Scriptor Alapítvány által támogatott kiadvány a Hírlap-könyvek tizenötödik darabja, melyek közül immár a második versgyűjtemény (Az első Sróth Ödön verseit tartalmazta, Holdláng címmel), az alapítvány törekvései között a helytörténet, széppróza, nyelvtudomány mellett ezen a vidéken születő lírai alkotásokat is támogatni óhajtja. Veres István ügyvezető bevezetője után Bura László, a Scriptor Alapítvány kuratóriumi tagja mutatta be az eddig megjelent Hírlap-könyveket, kitérve a Szilágyi Ferenc által vezetett alapítvány erőfeszítéseire a szatmári magyar kultúra támogatására. Utána Kereskényi Sándor muzeológus, szatmári polihisztor beszélt a kötetről. Szatmári Elemér református lelkész, versmondó verseket olvasott fel a kötetből. Végezetül maga a szerző beszélt arról, hogy mit jelent, mit jelent számára a vers. /Müller Dezső kötetét mutattuk be tegnap. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 29./

Június 10-én a Szatmári Magyar Hírlap és a köré szerveződött szellemi műhely munkatársai közönségtalálkozót és gálaestet szerveztek a nagykárolyi kastélyban. Végh Balázs Béla, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem szatmárnémeti kihelyezett karának adjunktusa tartott tájékoztatót a nagykárolyi középiskolák végzősei számára a felsőoktatási intézmény által nyújtott képzési lehetőségekről. Ezt követően a Szatmári Magyar Hírlapról beszélt az egybegyűlteknek Ilonczai Gyöngyi főszerkesztő, a Szamos társadalmi és kulturális hetilapot pedig Ilyés Ildikó főszerkesztő mutatta be. A Scriptor Alapítvány munkásságáról, terveiről Szilágyi Ferenc elnök, valamint Veres István menedzser tartott beszámolót, melynek során felajánlották a nagykárolyi és a Nagykároly környéki irodalmárok, történészek és kutatók számára a lehetőséget írásaik megjelentetésére a hetilap hasábjain, illetve önálló kötetek formájában. A közönségtalálkozón jelen voltak a Scriptor Alapítvány gondozásában eddig megjelent 15 „Hírlap könyv“ szerzői közül öten (Bura László, Mandula Tibor, Fodor István, Veres István, és Debreczeni Éva), akik részleteket olvastak fel az általuk írt kötetekből. /Közönségtalálkozó és gálaest. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), jún. 11./

Október 7-én a Szatmári Magyar Hírlap szerkesztőségében bemutatja a Hírlap Könyvek újabb darabját a Scriptor Alapítvány. Szerzője Jánk Károly Szatmárnémetiben élő költő, címe: Hajnali hinták. A kötet „kicsiknek és nagyoknak” szóló verseket tartalmaz. A kötetet Végh Balázs Béla irodalomtörténész mutatja be. /Könyvbemutató. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), okt. 6./

Megjelent a Hírlap Könyvek sorozat legújabb kötete: dr. Németi János nagykárolyi történész, muzeológus Barangolások Szatmárban című kötete, amelyet a Scriptor Alapítvány adott ki. /Újabb Hírlap-kötet. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), dec. 2./

Barangolások Szatmárban /Scriptor Alapítvány, Szatmárnémeti, Hírlap Könyvek sorozat 17. kötete/ címmel mutatták be Németi János nagykárolyi régész legújabb kötetét a nagykárolyi Szent László Közösségi Házban. Muzsnay Árpád, az EMKE alelnöke a szerző munkásságát, Gindele Róbert, a Szatmár Megyei Múzeum régésze pedig a most megjelent könyvet méltatta. Kovács Jenő polgármester kifejtette, létre kellene hozni Nagykároly várostörténeti múzeumát, amelyre szaktanácsadóként tisztelettel felkérte a nemrég 70. évét betöltött Németit. /Végh Balázs: Régészeti barangolás Szatmárban. = Krónika (Kolozsvár), dec. 7./

A szomszéd kultúra tükrében
Veres István műfordító, szerkesztő úgy véli, nem fordíthatunk hátat a mellettünk élőknek
Sokan elsősorban a Szatmári Magyar Hírlap napi jegyzetének szerzőjeként és a havonta megjelenő Szamos kulturális folyóirat szerkesztőjeként ismerik beszélgetőtársunkat, aki azonban jóval több ennél. Tanár, műfordító, az erdélyi szászok és a szatmári svábok irodalmának ismerője és ismertetője, az írott kultúra egyik jelentős szervezője. Interjúnkban minderről szó esik
Az Erdélyi Magyar Ki Kicsodában az áll, hogy ön újságíró, szerkesztő, műfordító meg a Scriptor Alapítvány ügyvivője. Hol maradt a tanár, nem azzal kellett volna kezdeni?
– Lehet, elnéztem valamit a kérdőíven, netán rosszul értelmeztem, ezért nincs ott, hogy először is német–magyar szakos tanár vagyok. A Babeş-Bolyain végeztem 1973-ban.
A székely fiú tudatosan választotta egyetemi tanulmányi ágként a német nyelvet?
– Mondhatom, igen, amiben sokat segített nekem a Székely Mikó Kollégium kiváló némettanára, néhai Rácz Lajos. Nemzedékek hálásak ma is neki, amiért képes volt arra, hogy a négy líceumi év alatt megtanítsa tanítványait egy bizonyos szinten németül. Talán ő ébresztett rá arra, hogy figyeljünk jobban oda közvetlen szomszédainkra, a szászokra. Uzontól, ahol születtem, nincs messze Prázsmár, a nagy szász település.
Emlékszem, már gyermekkoromban megfigyeltem, sőt, egy kicsit rá is csodálkoztam, mikor apámmal az ottani malomba vagy éppen vásárba mentünk, hogy milyen más emberek ezek a szászok, mennyire más a népviseletük, a házuk, a paraszti gazdaságuk és annyi minden, pedig egymás mellett élünk. Egy kicsit még bosszantott is, hogy Uzonban milyen keveset tudunk ezekről az igen szorgalmas emberekről, noha érdekünkben állna, hogy ne csak ismerjük őket, de megtanuljuk tőlük mindazt, amit jobban csinálnak, amiben sokkal hatékonyabbak, mint mi. Nagyon jó gazdaemberek voltak.
A Mikó után jött a négy év egyetem, bekapcsolódtam a Gaál Gábor Kör tevékenységébe is, amelynek akkoriban Markó Béla volt az elnöke. A német irodalom kapcsán az egyetemen volt egy kötelező választás az akkori világ tagoltságának megfelelően: úgynevezett „speckurzust” lehetett választani a nyugat- és kelet-német avagy az erdélyi szász, pontosabban romániai német irodalom közül. Utóbbit választottam, az említett okok miatt is.
Lényegében ezt követően ismertem meg a hazai szászok régi irodalmát, az újabbat már ismertem, és meglepett, mennyire rangos, mostani mércével is európai. Ugyanez mondható történelmükről is, amit példamutató alapossággal fel is dolgoztak.
Volt más egyéb is az egyetemen, ami a szász kultúra iránti érdeklődést ösztönözte? Főként, hogy ez már a másságtól és az idegenektől félő, sőt, azokat megvető soviniszta Ceauşescu-korszakban történt!
– Ilyen ösztönző volt – szász nemzetiségű tanáraim és kollégáim mellett – például az Echinox háromnyelvű diáklap, amelyben magam is közöltem fordításokat, mert úgy éreztem, a fordítás kiváló eszköz egy másik nyelv mélyebb megismeréséhez. A diplomadolgozatom témája az irodalmi fordítás elméleti vetülete volt.
Konkrétabban Eminescu híres, Luceafărul című poémájának Franyó Zoltán által készített magyar és német fordítását elemeztem, vetettem össze. Franyóval is elbeszélgettem telefonon a dologról, pozitívan értékelte hozzáállásomat. Aztán később tanárként vetettem bele magam jobban a fordításokba. Az első erdélyi szász könyvet a tanítás mellett ültettem át magyarra.
Aminek nyilvánvalóan az is kedvezett, hogy Halmiban, jóllehet nem a világ vége, nem sok lehetőség kínálkozott a szabadidő értelmesebb eltöltésére. Ott fordította le Erwin Wittstock Végítélet Ónyírban című regényét is, amelyet annak idején nem tudtam letenni. Ebből ismertem meg részletesebben az erdélyi szász falvak és társadalom példásan okos, racionálisan önellátó és önsegélyző belső szervezettségét.
– Sok ilyen visszajelzést kaptam első fordításom, Adolf Meschendörfer Leonóra, majd Otto Fritz Jickeli Nemzedékek című regénye kapcsán is, nem csupán Erdélyből. Érdekességként említem meg, hogy utóbbiról Magyarország egykori mezőgazdasági miniszterének, Hütter Csabának a véleményét is alkalmam volt megismerni – lényegében ugyanezeket mondta.
Közben egy bánsági sváb szerző, Franz Storch Zenélő óra című novelláskötetét is lefordítottam, s hozzáfogtam Josef Haltrich erdélyi szász mesegyűjteményének a lefordításához. Ebből egy kisebb kötetet állítottam össze évek múltán Hattyúleány címmel, szatmárnémeti iskolások által készített illusztrációkkal jelent meg. Még egy erdélyi szerzőtől, a ma Németországban élő Franz Hodjaktól fordítottam Végh Balázs Bélával együtt egy novelláskötetet, amelyet a budapesti Pont Kiadó adott ki.
A rendszerváltás azt is jelentette, hogy a romániai német kisebbség egy érdekes csoportja, a mellettünk élő szatmári svábok is kezdtek ismét magukra találni. Magam egyébként elég jól megismertem a kuruc szabadságharcot lezáró 1711-es szatmári béke után ide telepített svábok életét. Ezt elsősorban a szerkesztőségi munka tette lehetővé az által, hogy jártuk településeiket és írtunk róluk. S nemcsak azt, hogy milyen jó gazdák és az ide hozott új munkakultúrával mennyire megváltoztatták Nagykároly vidékét, de azt is, hogy milyen trauma érte őket a második világháború utáni deportálásokkal és a Ceauşescu-féle kiárusításukkal.
A Szatmári Friss Újság főszerkesztőjeként tudatosan vigyáztam rá, hogy történetüket megismerje a magyar lakosság. Elsősorban számbeli megfogyatkozásuk miatt az utóbbi évtizedekben nehezen állt helyre írásbeliségük. Ezt elősegítendő, a Friss Újságban időközönként egy-egy német nyelvű oldalt közöltünk, amit rendszerint én szerkesztettem.
Valamivel később ugyancsak én kezdeményeztem és szerkesztettem a Schwabenpost című lap első számait, amely az utóbb kitanult és felnevelődött szerkesztői gárda munkája nyomán ma is megjelenik, s a realitásokra építve, magyar nyelvű cikkeket is közöl. Ugyanis sok svábnak, főleg Nagykároly környékén, ma már magyar az anyanyelve.
Vizsgálódásai, gondolom, mindig új dolgokkal is szolgáltak...
– A rendszerváltás előtt két olyan német nyelvű könyv is a látókörömbe került, amelyek a környékünkön élő svábok és cipszerek körében gyűjtött népi elbeszéléseket, adomákat tartalmaznak. Egyik Claus Stephani Tal der stummen Geigen (Néma hegedűk völgye) című gyűjteménye, a másik egy Krieg im Scherbenland (Cserépfazékháború) című kötet volt, amelyről csak később derült ki számomra, hogy anyagát Helmut Berner gyűjtötte a szatmári svábok körében.
Az történt, hogy a gyűjtő a kötet leadása és megjelenése közti időszakban kivándorolt Németországba, így törölték a nevét a könyvről. A szerző a szatmári svábság igen jelentős és tekintélyes személyisége ma is, németországi szervezetük vezetője. Pár évvel ezelőtt bővebb válogatást tett közzé ezekből a szövegekből, amelyek rendszerint a hétköznapi élet különböző dolgairól, a falusi élet megnyilvánulásairól szólnak: munkáról, vallásról, ünnepekről, szokásokról, vásárokról, szőlőművelésről, pincei borozásokról, civakodásokról, megbékélésekről.
Feltett szándékom, hogy a közeljövőben ebből a második könyvből válogatok és fordítok magyarra, méghozzá azzal a reménnyel, hogy könyv is lesz belőle. De közben mást is fordítok Bernertől, a szatmári svábok történetének, sorsfordulóinak rövid bemutatását. Ennek részletei a Szamos című kulturális szemlében jutnak el a magyar olvasóhoz.
A Szamosnak ön a szerkesztője és anyagainak a begyűjtője is. Hiánypótló ez a tizenhat oldalas havi kiadvány, amely a Szatmári Magyar Hírlap önálló melléklete, a lap olvasói ingyen kapják. Voltak még Szatmárnémetiben kulturális lapok, mellékletek, de egy-két évi szárnypróbálgatás vagy inkább vergődés után megszűntek. A Szamos viszont a hetedik évfolyamánál tart!
– Csakugyan vannak előzményei a Szamosnak, ahogy általában a kulturális sajtónak Szatmárnémetiben. Egy időben még színházi lapja is volt a városnak, amivel jóval nagyobb kulturális központokat is megelőzött. Igaz, azóta sok víz lefolyt a Szamoson. De ami már a közelebbi múltat illeti, a rendszerváltás előtti időkben jelent meg az akkori Szatmári Hírlap mellékleteként a Forrás, ami, ugye, olyan volt, amilyent akkor a rendszer engedett. Nagyon kellett vigyázni például arra, hogy a román kultúra is kellő súllyal legyen benne.
Veres István (1950, Uzon)
Műfordító, szerkesztő, tanár. A középiskola (Székely Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy) elvégzése után a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen szerzett német–magyar szakos diplomát, majd a Szatmár megyei Halmiba kapott tanári kinevezést.
1977-től újságíró, először a Szatmári Hírlapnál, majd egy évig a bukaresti Előrénél; a rendszerváltás után a Szatmári Friss Újság, 2005-től 2008-ig pedig a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. Ezt követően a Szamos kulturális szemle szerkesztője. Több erdélyi német író (Meschendörfer, Storch, Wittstock, Hodjak) kötetét magyarra fordította. 2008-ban a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíjasa. Hosszabb ideje az RMDSZ Szatmár megyei tanácsosa.
Aztán mindjárt a fordulat után egy lelkes irodalomtanár, Gál Elemér beindította a Szamoshát című kulturális lapot, de kellő anyagi és szellemi támogatottság hiányában hamar leállt. Később is voltak elképzelések, próbálkozások, de ezek rendre hamvukba hulltak. Talán azért, mert nem eléggé kitartó emberek kezdeményeztek, s nem tudták kellően bizonyítani, hogy egy ilyen magyar nyelvű lapra szükség van. Így hát a közpénzekből való támogatása is csak ötletként merülhetett fel.
Közben a jóval kisebb és kevesebb magyar lakost számláló Zilah lekörözte Szatmárnémetit. A Fejér László szerkesztette Hepehupa továbbra is él és megjelenik! Igaz, mind nehezebb összekaparni a kiadásához szükséges pénzt. Mi kellett ahhoz, hogy a Szamos beinduljon és évek múlva is rendszeresen megjelenjen?
– A jól megfogalmazott szándék mellett elsősorban egy olyan kultúraszerető vállalkozó és önzetlen mecénás, mint Szilágyi Ferenc, aki talán több üzletember társánál jobban hitte és hiszi, hogy az az összeg, amit az anyanyelvi kultúrára költ, nem ablakon kidobott pénz, nagyon is megtérül közösségünk számára. Szilágyi Ferenc 2005 nyarán új napilapot alapított Szatmári Magyar Hírlap címmel, amelynek kulturális melléklete is volt csaknem az első lapszámok megjelenésekor.
Valamivel később született a döntés, hogy legyen a melléklet neve Szamos, ez egyrészt a tájegységre, másrészt a nagy elődre, az egykori Szamos polgári lapra is utal, amely többek között Márai Sándor, Móricz Zsigmond és Markovits Rodion írásait is rendszeresen közölte. Ha rájuk gondolunk, több mint magas a mérce. Mivel egy Márai vagy Móricz nem tűnik fel bárhol és bármikor, egyelőre azt is nagy eredménynek tartjuk, hogy a több ezer példányban megjelenő lapot minden hónapban az olvasó asztalára tehetjük.
A mai Szamost a Scriptor Alapítvány adja ki, amelynek elnöke Szilágyi Ferenc, az állandó munkatársak jól ismert szatmári értelmiségiek, mint Bura László, Fazekas Lóránd, Muhi Sándor, Végh Balázs Béla, szerkesztőtársam, Debreczeni Éva. A Communitas Alapítvány két alkalommal támogatta csekély mértékben, de alapvetően Szilágyi Ferenc finanszírozza a megjelenését. Egyébként már kétszer is elnyertük a szatmári kulturális kiadványok éves kitüntetését. A Scriptor Alapítvány könyvkiadó is, amely eddig a Hírlap-könyvek sorozatban húsz kötetet adott ki. Ez sem utolsó dolog.
Az eltelt időben a Szamosnak sikerült-e nagy vonalakban megvalósítania az induláskor megfogalmazott célokat?
– Jó a megfogalmazás: nagy vonalakban – mert az ember soha nem lehet tökéletes. Az elsődleges cél az volt, hogy a magyar és ezen belül a szatmári kultúrát, hagyományokat – és ezt hangsúlyosan mondom – minél közelebb vigyük az olvasóhoz, mert nagyon sok a pótolnivaló.
Nem csak a nemzeti történelmünkkel és irodalmunkkal kapcsolatos cikkek és tanulmányok, a helytörténeti, néprajzi és népművészeti vagy akár művészettörténeti cikkek sokasága bizonyítja, hogy ezt többnyire sikerül, de az is, hogy a fiatal tehetségeknek is teret adunk. Innen is bátorítanám őket és kérném tanáraikat, hogy irányítsák hozzánk legjobban író diákjaikat!
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)