Markó Béla jövőbelátóan figyelmeztetett arra, hogy a magyar mint anyanyelv elleni hadviselés, amely jó ideje elkezdődött és folyik Szlovákiában, mire vezethet. Az erdélyi magyarok is megérték nyelvük kerékbetörését, amikor a helységneveket a hazai magyar sajtó és a kiadók nem írhatták csak románul. Rózsa Máriát tankönyvkiadói munkássága legnagyobb megrázkódtatása érte, amikor 1985-ben nemkívánatos íróknak nyilvánították a magyar irodalom oktatásában Kós Károlyt és Illyés Gyulát. A Tanügyminisztérium, a Sajtófőigazgatóság a Központi Bizottság propagandaosztályától jött az utasítás, hogy műveik nem jelenhetnek meg, ezáltal tankönyvekben sem szerepelhetnek. Kós Károlyt kizárni a romániai magyar irodalom tanításából, Illyés Gyula nélkül tárgyalni a XX. századi magyar irodalmat, ezt a tankönyvek szerzői nem fogadhatták el. Nyilatkozatukkal visszavonták tankönyveiket. Sebaj, a minisztérium új szerzőket nevezett ki, és az új tanévre alig néhány hónap alatt két tankönyvnek kellett elkészülnie. A kinevezett brassói magyartanárok megbirkóztak a feladattal, megértették, hogy magyar irodalom tankönyv nélkül nem lehet hagyni az iskolákat. Amikor a két új tankönyv nyomdai korrektúrában volt, közölték a helységnevekkel kapcsolatos tiltásokat. Módosítani kellett a szövegeket: Ady Endre Satul Adyban, Tamási Áron Lupeni-ben született, Áprily az aiudi kollégium tanára volt… valahogy így jelent volna meg az új tankönyvek szövege. Rózsa Mária eldöntötte: inkább kihagyja a helységneveket, körülírva, kikerülve, ahol lehet. Most is átnézhető az 1986-ban megjelent Magyar irodalom a XII. osztály számára című tankönyv, alig találni benne helységnevet, az is kisbetűs (brassói, vásárhelyi), hogy ne legyen szembeötlő. A hol? honnan? merre? kérdésekre nem válaszolhattak az írói életművek. A tanár ügyessége, mesterségbeli tudása kellett a tankönyvek használatához. Azután jött a rendszerváltás és visszaállt a helységnevek használatának rendje. Érthető most a megdöbbenés, amikor újra felüti fejét szlovák nyelvtörvény formájában az érthetetlen, abszurd intézkedés a XXI. század polgárai számára. /Rózsa Mária: A „zsoltáros” üzenete és amit a „nyelvtörvény” felidéz. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 8./ Markó Béla jelzett tanulmánya: Nyelvtörvény és környéke. = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 24.

Újraéledő remények és növekvő szorongások kora (Átgondolt, célratörő asszimiláció Ceaușescu Romániájában (3.) )
Kezdődik a kivándorlás: 1976 folyamán 226 magyar nemzetiségű személynek adnak ki a magyar hatóságok a végleges áttelepítést lehetővé tevő vízumot. Ahogy Sütő András írta, idéztük: sokuk s majd az őket követő ezrek számára válik, válhat előbb vagy utóbb majd emlékké a pentaton dallam. Az erdélyi szászokat és a bánsági svábokat Ceauşescu lényegében eladja az NSZK-nak.
Az emberkereskedelem adatai megdöbbentőek: „Az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát fizetettek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok”. Az 1968-tól kezdődő, a rendszerváltásig tartó adás-vétel 225 ezer németet jelentett. A diktátor bukása idején még körülbelül 125 ezer szász-sváb élt Romániában, a 2011-es népszámláláskor már csupán 25 ezren voltak. Az 1977. január 5-ei népszámláláson hét „új” nemzetiséget tüntetnek fel a kérdőíveken, köztük a székelyt (valamint szászt, svábot, macedorománt stb.), de székelynek csupán 1064-en vallották magukat. Az előzetesen közzétett eredmények szerint az országban 1 706 874, a végleges adatok szerint 1 670 568 magyar nemzetiségű lakos élt az adatfelvétel időpontjában. Példa a népszámlálás manipulatív jellegére: Moldvában a népszámlálás szerint 3813 magyar nemzetiségű lakos élt. De ha ebből a számból levonják az Erdélytől 1950-ben közigazgatásilag Moldvához csatolt Gyimesbükk kb. 2800 fős magyar nemzetiségű lakosságát, továbbá az ezer főre tehető református vallású magyar diaszpórát, kiderül, hogy a statisztikusok, nyilván nem önszántukból, a csángó magyarokat így szinte teljesen eltüntették.
1977. június 15–16-án előbb Debrecenben, majd másnap Nagyváradon találkozik az MSZMP KB első titkára, Kádár János és az RKP főtitkára, államelnök, Nicolae Ceauşescu. Magyar részről előzetesen kinyilvánítják, hogy az egyik legfontosabb célja a találkozónak „a nemzetiségek összekötő szerepének” kiemelése. A „kötetlen határ menti találkozó” után, melyen a kishatárforgalom bővítéséről, kulturális házak felállításáról, a főkonzulátusok dolgáról esett szó, Kovászna megyében a Securitate több ismert magyar értelmiségit zaklatott és házkutatásokat is tartottak. 1977. július 1-jén hivatalosan „megszűnik” Romániában a cenzúra – valójában ügyesebb, rafináltabb lesz, mint addig volt. A korábbi Sajtóigazgatóság megszűnik, de az utólagos cenzúrát ezentúl az újonnan szervezett „kiadói tanácsok” végzik. Az ellenőrzés menete: 1. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa megyei bizottsága, 2. a megyei pártbizottság propagandaosztálya, 3. a Szocialista Művelődés és Nevelés Tanácsa Bukarestben, 4. az RKP KB Sajtóosztálya. A folyamat értelemszerűen mindenütt ugyanaz.  1978-ra teljesen eltűnik a magyar nyelv használata a közhivatalokban, a nyilvános fórumokon, még a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa ülésein is románul kell, javallt beszélni. Hatályba lép az új kishatárforgalmi megállapodás. Eszerint a kishatárforgalmi sáv 20–20 km széles. Évente 12 alkalommal utazhatnak a sávban lakók, egy-egy alkalommal hat napig maradhatnak. Arad, Nagyvárad és Szatmárnémeti nem kerül be a sávba: a kötetlen határ menti találkozó egyik fontos román sikereként. 1978. március 13–14-én az MNDT országos ülésén fölvetődik a magyar egyetemisták kihelyezésének sérelmes gyakorlata, Ceauşescu a záróbeszédében kitér erre a problémára is: „Általában szorgalmazni kell, hogy az abszolvenseket – különösen a tanerőket, de az egészségügyi hálózatban és a mezőgazdaságba kerülőket is – szülőhelyükre irányítsák, és ne küldjék őket az ország vagy a megye egyik végéből a másikba.” Ennek ellenére, a román vidékekre kihelyezettek aránya tovább nő: vagyis a főtitkári „szorgalmazást” senki nem tartja be, nem is a betartatás volt a cél. December 21-én, a már rendeletekkel kitaposott út célegyenesében új oktatási törvény születik, a nemzetiségi nyelven történő oktatás a továbbiakban opcionálissá válik. Merthogy „lebonyolíthatók a didaktikai tevékenységek”, egyszerűbben a tanítás, a nemzetiség nyelvén, de „a nemzeti kisebbségek nyelvén oktató elemi és középfokú iskolákban az oktatási tervben előírt egyes tantárgyak előadhatók román nyelven” is. Vagyis zöld jelzést kap a magyar nyelvű iskolák romanizálása. 1979. április 28–29-én Sepsiszentgyörgyön nagy sikerű országos nemzetiségi színházi kollokviumot tartanak a romániai magyar, német és jiddis színházak részvételével, majd 1980 tavaszán még egyet, a többit az „illetékesek” nem engedélyezik. Kidolgozzák a Központi Bizottság apparátusában a kisebbségi nyelvek használatának visszaszorítását jelentő intézkedéseket. Eszerint az oktatási intézményekben, a tömegtájékoztatásban és a hivatalos érintkezésben a romániai földrajzi neveket, a helységneveket, sőt, a magyar (német stb.) történelmi személyiségek neveit kötelezően román megfelelővel vagy helyesírással kell írni. A magyar földrajz- és történelemkönyveket ennek megfelelően már a következő tanév kezdetére át kell írni. (A tervet – egy időre – ejtik.) Még 1977 júliusában a Minisztertanács módosítja az oktatási törvényt. Az említett erőltetett iparosítással összefüggésben „átprofilírozza” a líceumokat: az elméleti líceumok nagy része megszűnik, helyettük különböző szakmai líceumok jönnek létre. Ez újabb alkalmat teremt arra, hogy a magyar diákság hátrányosabb helyzetbe kerüljön románul tanuló társaihoz lépest, ugyanis a népszerű szakokon, például a matematika–elektronika, matematika–informatika vagy államigazgatási jog, nem indítanak magyar osztályokat. 
A romániai magyar irodalom ebben az egyre durvuló, egyre homogenizáltabb politikai közéletben, a kisebbségek nyelvi, kulturális, oktatási jogainak, az elemi emberi jogoknak folyamatos csonkítása közepette, de a reménytelinek feltűnő politikai döntéseket még bizalommal is fogadva próbál számot vetni önmagával, a kisebbség etnikai önképével, identitásőrzésük nyelvi, kulturális, közösségi lehetőségeivel.  Kölcsönvehetjük Tamás Attila Illyés kismonográfiájának egyik fejezetcímét: a korszak az „újjáéledő remények és növekvő szorongások” kora. Mert az irodalmi beszéd, a szólás lehetőségei, minden, ezt gátló rendelkezés, törvény ellenére is, az évtized kezdetén valóban megsokszorozódtak a lapok, kiadók, a televízió, a rádió magyar adásai révén is. Említettük: a Kriterion legtermékenyebb időszaka a hetvenes évtized (más kiadók is jelentetnek meg magyar műveket, a Dácia például, Farkas Árpád Jegenyekör című kötetét is többek között). Az írók, költők, több generáció együtt, maradandó művekkel jelentkeznek, hatalmas „szellemi energiák” (Bertha) szabadulnak fel, a „veszélyeztetettség tudata koncentrálta az erőket”. Az irodalom a nemzetiség ön-megfogalmazásában segít, helyzetének sajátosságát tudatosítja. 
Ebben a bő évtizedben, a hatvanas évek legvégétől, ’70-től kezdődően jelennek meg például Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér, Rigó és apostol, Bálint Tibor: Zokogó majom; Páskándi Géza: Vendégség, Tornyot választok (ez már a pesti Magvetőnél); Kányádi Sándor: Fától fáig; Farkas Árpád: Jegenyekör; Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója; Király László: Kék farkasok; Szilágyi Domokos: Sajtóértekezlet című könyvei, Sütő drámatrilógiája (Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel), Székely János: Caligula helytartója, Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, Kányádi Sándor: Szürkület, Király László: Az elfelejtett hadsereg, Farkas Árpád: Alagutak a hóban. A sajátosság szorításában élő irodalom megsokszorozza önön képességeit. Sütő drámáiban például olyan magatartásformák jelennek meg, a kisebbségi lét elviselhetőségének olyan duális változatai, amelyek az alázat és a „felemelt fő”, az értelmes és az önpusztító, önsorsrontó ellenállás, a hit vállalhatóságának vagy megtagadásának egymással konfrontáló, választható mintáit mutatják meg (hasonlóképp  Székely János  Caligulája is). Vagy a Szürkületben, a Kányádi-monográfia írója (Pécsi Györgyi) szerint, a lengyel Zbigniew Herbert „meghökkentőnek és provokatívnak tetsző” kifejezésével az „önként vállalt provincializmus”, a „szülőföld szeretetének parancsa” fogalmazódik meg. A szülőföld pedig „nem elvont eszme, hanem a mindennapok valóságából, az emlékekből, az átöröklött hagyományokból formálódott, földrajzilag is behatárolható területen megvalósuló táj–kultúra–ember egysége”: a sajátosság tudomásul vétele és vállalása. 
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy találkozás, két emlékezet
Szóváltásba keveredett csütörtökön Ráduly Róbert Kálmán a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányság székhelyén az intézményt vezető Radu Sandu Moldovannal – tudtuk meg Csíkszereda volt polgármesterétől. Szerinte Moldovan ingerülten beszélt és bírsággal fenyegette őt, a főkapitány viszont ezt cáfolja, és nem érti, hogy Ráduly miért őt hibáztatja jelenlegi helyzetéért.
 több mint nyolc hónapja hatósági felügyelet alatt álló, az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) által hivatali visszaéléssel és érdekkonfliktussal megvádolt Ráduly Róbert Kálmánnak a kényszerintézkedésre vonatkozó előírások szerint rendszeresen jelentkeznie kell a Hargita Megyei Rendőr-főkapitányságon. Csütörtökön is ez történt, az intézményben viszont váratlanul összetalálkozott Radu Sandu Moldovan Hargita megyei rendőrfőkapitánnyal. Az ezután történtekről szóló, az érintettektől származó beszámolók részben eltérnek egymástól.
Ahogy Ráduly emlékszik...
„Mivel a bűnvádi iratcsomóból egyértelműen kiderül, hogy a megyei rendőrfőkapitány a koholt vádak gyártásának elindítója, nem kívántam érintkezni vele, de ő beszélgetést kezdeményezett. Mit csinálok? – kérdésére azt válaszoltam, az ön ügyködésének következményeit járom. Majd egyre ingerültebbé válása közepette emlékeztettem, a Truţăval 2014 nyarán folytatott beszélgetésre, és a maroshévízi rendőrség egyik tagja számára kiadott ukázra” – mondta a volt polgármester. Ráduly szerint ennek hatására Moldovan hangnemet váltott és miután azt mondta, „azért van itt, amiket aláírt”, számon kérte Rádulytól, hogyan merte kérni a lemondását, „amikor ön is balesetet okozott”. „A folyamatos közbeszólásai közepette ugyan kissé nehezen, de sikerült rávilágítanom a lényegi különbségre: a rendőrök részegen okoztak halálos balesetet. Szolgálaton kívül voltak – vágta rá, és az ekkor már mintegy féltucatra duzzadt hallgatóság előtt bírsággal fenyegetett, elmarasztalta a szolgálatban levő rendőröket, és távozott” – mesélte Ráduly.
... és ahogy Moldovan
Radu Sandu Moldovan is elmondta kérdésünkre a beszélgetés részleteit. Szerinte ugyanis nem volt vita vagy szóváltás, hanem csak párbeszéd. „Beléptem reggel a rendőrség székhelyére, ő ott volt aláírni. Nem tudtam, ki az, mert háttal állt nekem. Kérdeztem, ki van ott és mit keres? Ő akkor odajött, köszöntem neki, és azt kérdeztem, mit csinál? Azt mondta, azért vagyok itt, amit ön okozott nekem. Rákérdeztem: mit csináltam? A válasz az volt, hogy miattam van ott. Miért, uram? – kérdeztem. Én írtam alá azokat a dokumentumokat, amelyeket ön aláírt? Én is mondhatnám, hogy bűnügyi feljelentést teszek ellene, de még ez hiányzik neki, amilyen helyzetben van most. Nem teszek ilyet, nem ilyen ember vagyok” – magyarázta a rendőrfőkapitány.
Moldovan szerint, ha Ráduly úgy gondolja, hogy így kell viselkednie, az nem az ő problémája, hanem a volt polgármesteré. „Én nem fogok senkit vádolni mindaddig, amíg nincs bizonyítékom. Miért nem hívott tanúskodni?” – tette fel a kérdést Moldovan. Cáfolta azt is, hogy bírsággal fenyegette volna Rádulyt, mint mondta, túl rég ismerik egymást, hogy ehhez folyamodjon. „Ő most ki van borulva, meg kell érteni, hogy ez a helyzet, ő írt alá dokumentumokat. Sajnos nem mindenki érti meg, én megértettem” – összegzett a rendőrfőkapitány. Moldovan azt is jelezte, hogy bármikor szívesen szóba áll a volt polgármesterrel.
Ráduly a lapunknak elmondta még azt is, hogy a szóváltást követően elnézést kért a szolgálatos rendőrtől a kialakult helyzetért, majd a szokásos formaságok után távozott. Hangsúlyozta, hogy az elmúlt nyolc hónapban több mint százszor járt hasonló okokból a megyei rendőr-főkapitányságon, és mindig állampolgárhoz méltó fogadtatásban volt része.
Kovács Attila. Székelyhon.ro