Példát adott a fiataloknak és mindannyiunknak
Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek október 30-án 11 órakor a nagyváradi székesegyházban avatta boldoggá a 99 éve született vértanú püspököt, Bogdánffy Szilárdot.
A boldoggáavatási dekrétumot XVI. Benedek pápa küldötteként Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa olvasta fel.
Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született a Torontál vármegyei Feketetón (a ma Szerbiához tartozó Crna Barán). Édesapja, az örmény nemesi származású Bogdánffy Ignác a falu tanítója volt, édesanyja Welebny Aranka. Tanulmányait Torontálkeresztesen (Cruceni, Románia), édesapja új állomáshelyén kezdte meg, majd a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta, ahol 1929-ben érettségizett.
Még 1929 nyarán felvették a nagyváradi Teológiai Akadémiára, ahol már tanulmányai első két évében kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését. A mindenben kiválónak talált és tanári pályára szánt növendéket elöljárói a Budapesti Központi Papnevelő Intézetbe küldték, ahol a kor kiváló tanáraitól tanulhatta meg a lelkipásztorkodáshoz szükséges alapismereteket. Budapesti professzorai hamarosan felfigyeltek a nemcsak „buzgalmáról és szerénységéről”, hanem „komoly lelki életéről és elmélyült biblikus érdeklődéséről” is tanúságot tevő Bogdánffyra.
Tanulmányai befejezését és a kisebb rendek felvételét követően 1934 nyarán visszatért Nagyváradra, ahol június 29-én Fiedler István püspök pappá szentelte az újonnan épített váradőssi Lisieux-i Szent Teréz-plebániatemplomban. A következő másfél évtizedben a katolikus ifjúság oktatása és lelki nevelése állt életének középpontjában. Felszentelése évében a szatmári papneveldében kezdte el szolgálatát helyettes tanárként és tanulmányi felügyelőként. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gojdu Líceumba, párhuzamosan pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. 1938-ban az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is magára vállalta. Ezzel szinte a teljes nagyváradi katolikus diákság szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.
A tanuló ifjúság körében hamar népszerűvé vált fiatal papot 1939 novemberében a román hatóságok a Rongyos Gárda szervezésében való részvétel koholt vádjával letartóztatták, megkínozták, majd állampolgárságától megfosztva kitoloncolták Magyarországra. Kilenc hónapon át a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd a magyar hadsereget követve 1940. szeptemberben visszatért Nagyváradra, ahol elöljárói a szeminárium lelki vezetésével és az erkölcstan oktatásával bízták meg. Mindeközben 1936 és 1943 között a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán végzett felsőbb tanulmányokat, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
A második világháború vége felé a szemináriumi katedrája mellett Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett 1945 és 1947 között nem csak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.
1947 tavaszán Scheffler János püspök kérésére tanári működését félbeszakítva Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően a papi utánpótlás biztosítására Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett.
János püspök bizalmasaként 1947-től Bogdánffy Szilárd lett a szatmári és váradi egyházmegyék, valamint a bukaresti apostoli nunciatúra összekötője. A kommunista Romániában egyre fokozódó keresztényüldözés közepette Gerald P. O’Hara nunciatúrai régens 1949. február 14-én titkos püspökké szentelte. A román állambiztonsági szervek alig két hónappal később, április 5-én letartóztatták. Négy éven keresztül minden jogalap nélkül tartották fogva és kínozták a korszak rettegett börtöneiben (Jilava, Capul Midia, Máramarossziget). Koncepciós perére csak 1953 áprilisában került sor: 12 évnyi kényszermunkára ítélték. Bár családjának és ügyvédjének sikerült elérnie az ítélet megsemmisítését, még perének újratárgyalása előtt, 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben belehalt az elszenvedett kínzásokba. 1992 márciusában Tempfli József akkori nagyváradi megyéspüspök indította el Bogdánffy Szilárd boldoggáavatási ügyét.
Irgalmas Istenünk,
te Boldog Szilárd vértanú püspöknek erőt adtál,
hogy bátor lélekkel kitartson
a szenvedés gyötrelmei között
és élete feláldozásával tegyen tanúságot
Egyházadhoz való hűségéről.
Alázatosan kérünk,
közbenjárására adj erőt nekünk is,
hogy földi életünk gyötrelmei után
választottaid seregében örökké örvendezhessünk.
A mi Urunk Jézus Krisztus a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben
Isten mindörökkön örökké. Ámen. MKPK Sajtószolgálat, Budapest

Rongyos Gárda – más megközelítésben
Balogh Gábor budapesti történésznek, publicistának, a Hagyaték című tévéműsor szerkesztőjének a Jelen Házban kedden délután megtartott előadása közben nem tudtam elhessegetni a (számomra régóta egyértelmű) gondolatot, hogy milyen sokféleképpen lehet megközelíteni és értelmezni a történelmet. Amelynek ezúttal egy „kényes” epizódjáról volt szó, amelyet – úgy 30-40 évvel ezelőtt – a hivatalos magyar történetírás részben elhallgatott, de ha nem, teljesen negatívan állított be: a Rongyos Gárda egyértelműen az általa elkövetett kegyetlenkedések megtestesítője volt.
Most, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Aradi Szervezete és az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete által a Nemzeti Összetartozás Napja (június 4.) keretében megtartott A Rongyos Gárda harcai. Trianon élő revíziója című előadásban egészen más megvilágításba kerültek az események. Az előadó fél mondatban ugyan utalt arra, hogy a „hírhedt fehér terrornak” kétségtelenül voltak ártatlan áldozatai a „vörös terror” utáni számonkérést követően, alapjában véve azonban azt emelte ki: a Rongyos Gárda érdeme, hogy Sopron és környéke a szégyenletes trianoni diktátum után megmaradt Magyarország kebelében.
Az est házigazdája, Borbély Zsolt Attila politológus színvonalas bevezetőjében arról szólt, hogy a Nemzeti Összetartozás Napja, június 4. (1920-ban ezen a napon hozták meg a Párizs melletti Trianonban a ma a Kárpát-medence nyolc országában élő magyarság által jól ismert, a nemzettest feldarabolását jelentő döntést) semmiképp sem ünnep, de meg kell emlékezni róla. A Horthy-korszak Magyarországának a szétszakított nemzet integrációja volt a célja, az azt követő kommunista rendszer igyekezett kitörülni a nemzet emlékezetéből a szétszakítást – a rendszerváltást követően Antall József volt az, aki „15 millió magyar miniszterelnökének” vallotta magát. Aztán következtek az ukrán, szlovák és román szerződések, a visszataszító mosoly-politika, majd az Orbán-kormány volt az, amelyik 2010-ben kiterjesztette a magyar állampolgárságot.
Fontos a pozitív példák felmutatása, amelyek egyike a soproni népszavazás – mondta az est házigazdája, átadva a mikrofont az est meghívottjának.
Balogh Gábor elmondta: 1918-ban nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország a háborút elveszítette, de az azt követő csúfos összeomlásra senki nem számított, arra pedig végleg nem, hogy a magyar elit egy része aktívan közreműködik majd az ország elveszejtésében. 1920 elejére végtelen szégyenérzet, tehetetlen düh hatalmasodott el a nemzeten, s a júniuis 4-én aláírt békediktátum szülte meg a Rongyos Gárdát, amelynek magja már a Tanácsköztársaság alatt létrejön. A Prónay Pál, Héjjas Iván, Francia Kis Mihály vezette önszerveződő (irreguláris) fegyveres csoport célja a tanácsköztársaság ideje alatt a kommunistákkal szembeni ellenállás, a trianoni békeszerződésben Magyarországtól elvett Sopron környéke megtartása volt, de más elfoglalt területeket is vissza akart szerezni Magyarország számára. Fellépésük vezetett az 1921. december 14–16. közötti soproni népszavazás megtartásához, és ahhoz, hogy ez a terület (a városon kívül nyolc falu) Magyarországé maradjon.
Az előadó – sok, a hallgatóság számára eddig ismeretlen – adatot felvonultatva ismertette az akkori idők történéseit, kiemelve és tényekkel bizonyítva, hogy a magyar kormány, amelynek kezét gúzsba kötötte a trianoni békeszerződés, elnézéssel (és azt titokban támogatva) kezelte a Rongyos Gárda ügyét. A trianoni „béke” (1920. június 4.) szentesítette Magyarország felosztását Románia, Csehszlovákia és Szerbia javára, az illető országok hadsereggel meg is szállták az „őket illető” országrészeket (bár az Erdélyt is megszálló román hadsereget csak Mosonmagyaróvárnál, az ország nyugati határán állították meg a franciák), de egyes magyar területekre az első világháborúban szövetséges (és vesztes!) Ausztria is bejelentette igényét. Ez fájt a magyaroknak a legjobban, ezt kívánta – végül sikerrel – megakadályozni a volt tisztekből, katonákból, gazdálkodókból megalakult (csúcsidőszakában is legfeljebb 1300-1500 fős), gyengén felfegyverzett Rongyos Gárda, amely azonban sikeresen felvette a harcot az Ausztriának ítélt (többségében valóban német anyanyelvű, de helyi, és inkább magyar identitású lakosságú) területekre bevonulni készülő osztrákokkal, kikényszerítve a népszavazást, amely Magyarország javára dőlt el.
Felvetődik ennek kapcsán a – történelmietlennek tűnő – kérdés: mi lett, lehetett volna, ha a Károlyi-kormány, 1919-ben, nem akadályozza meg az ellenállást az antant-hatalmakkal szemben?
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

A két világháború közötti magyar revíziós törekvések
A 2. bécsi döntést 1940. szeptember 3-án hirdették ki, és az azt követő napokban Horthy Miklós kormányzó hadparancsban indította útnak a Magyar Királyi Honvédséget, hogy ellenőrzése alá vonja a Magyarország javára megítélt területeket. A 75 éves évfordulón Nagyváradon és Szatmárnémetiben tartottak megemlékező ünnepséget. Raffay Ernő történész, Trianon-kutató, a Horthy-korszak kiváló ismerője idén több erdélyi előadásban is taglalta az 1940-es események történetét. Az évforduló kapcsán a bevonulás előzményeiről és a „kis magyar világról” beszélgettünk.
– Beszélgetésünket Trianonnal kell indítanunk: miként tudott a Horthy Miklós kormányzó nevével fémjelzett korszak magyarországi politikai elitje megbirkózni az országra nehezedő megpróbáltatásokkal?
– A Horthy-korszak 1920. március 1-jén kezdődött, amikor Horthy altengernagyot megválasztották a Magyar Királyság kormányzójának. Az ezt megelőző világháború lerombolta az ország gazdaságát. Az 1918. október 31. utáni, Károlyi Mihály gróf vezette kormány katonailag feladta az ország területi integritását, amivel a Tanácsköztársaság egyetértett. Ezt Kun Béla külügyi „népbiztos” meg is erősítette egy Clemenceau-hoz írt jegyzékében. A kommunista diktatúrát leverő, Budapestet 1919. augusztus 4-én megszálló román hadsereg szabályosan kirabolta Magyarország Győrig terjedő területeit. Számításaim szerint a román katonaság 30–40 ezer vagon rabolt holmit vitt el Magyarországról, amiért a mai napig nem fizettek kárpótlást. Magyarországot tehát először gazdaságilag újjá kellett építeni. Ezzel egyidőben a magyarság lelki fölemelését, újjáépítését is meg kellett valósítani. A Horthy-korszak végéig az elvett területeink visszavétele lett a legfőbb lelki és külpolitikai célkitűzés.
– Horthy Miklós kormányzása idején egy ütőképes magyar gazdaságot és szociális ellátórendszert sikerült tető alá hozni. A trianoni előzményeket ismerve hogyan volt ez lehetséges?
– Gróf Bethlen István miniszterelnök kormánya az 1924–1927 közötti évekre elérte a különböző iparágakban az 1913. évi termelékenységet, annak ellenére, hogy az országot megfosztották legtöbb nyersanyagától. 1924-ben 30 millió aranykorona alaptőkével megalakult a Magyar Nemzeti Bank, majd a húszas évek közepén bevezették az értékálló pengőt, amely Európa egyik legerősebb fizetőeszköze lett. A húszas években megszűnt az ország pénzügyi-gazdasági, majd katonai ellenőrzése. A gazdasági világválság kezdetéig tehát a Magyar Királyság pénzügyi-anyagi és külpolitikai szempontból független ország lett. Ennek elérése történelmi jelentőségű tett volt, ugyanis ez teszi majd lehetővé a területi revíziót. A horthysta kormányok komolyan fejlesztették az oktatásügyet és az egészségügyet, annak ellenére, hogy a tüdőbaj népbetegség maradt a korszak végéig. Emiatt is növelték a kórházak és az ezekben lévő betegágyak számát. A Horthy-korszakban a szociálpolitika európai színvonalon állt, ugyanis céltudatos fejlesztését az angol szociálpolitikai helyzethez mérték. Az 1927-es kötelező betegség- és balesetbiztosítási törvény mintegy egymillió dolgozót, plusz a családtagjaikat, azaz több millió magyar állampolgárt érintett. Eszerint a táppénz fizetése a bér 55–75 százalékára nőtt, baleset alkalmával pedig járulékot kapott a dolgozó, amely a fizetés 60-66 százalékát tette ki. Ezen túlmenően a kormányok bevezették a kötelező öregségi, rokkantsági, özvegységi és árvasági biztosítást. 1920–1930 között országos lakásépítési programot szerveztek: 10 év alatt 290 ezer új ház és lakás épült, ez mintegy 25 százalékos növekedést jelentett. A Horthy-korszakban a százezer főre jutó orvosok száma a duplájára nőtt, a százezer főre eső kórházi ágyak száma 329-ről 467-re emelkedett. A szociálpolitika nagyot fejlődött; 1930 előtt csak a mezőgazdasági munkások esetében volt elmaradás. Viszont lényegesen csökkent a munkanélküliség: míg 1920-ban 15–20 százalék volt ez az arány, addig e szám 1930-ban lement 10 százalékra. Tehát a két háború közötti magyar kormányok a II. világháborúig modernizációt hajtottak végre, sőt megkísérelték a magyarok uralmát visszaállítani az élet minden területén.
Az újraegyesülés reménye az elszakított részeken
– Az utódállamokban rekedt magyarság számára mit jelentettek a következő évtizedek?
– 1918 óta a szétszakított magyarság ellenséges gyűrűben él: a (cseh)szlovák, román, szerb és horvát állam gyakorlatilag a megszállásuk alá került magyarság megsemmisítésén dolgozik. 1918 ősze óta a megszállás alatti magyarok élete küzdelem a megmaradásért, attól függetlenül, hogy az adott „utódállamban” éppen polgári demokrácia vagy kommunista diktatúra létezik-e. A két világháború között, miután a Magyar Királyságot felvették a Népszövetségbe, Horthy kormányai Genfben komoly kisebbségvédő tevékenységbe kezdtek. Sok eredményt ugyan nem lehetett elérni a korabeli európai hatalmi viszonyok között – ez a felismerés is elmélyítette a magyar politikai elit revíziós szándékait. Mindenesetre a megszállt magyar területeken élő magyarok biztosak lehettek abban, hogy a magyar királyi kormány – és persze a teljes magyar lakosság – a végsőkig mellettük áll. E tudat egységben, együttes revíziós szándékban tartotta a Kárpát-medence magyarságát.
– Mennyiben segítette ez a revíziós tudat a megszállt területek magyarságát a talpraállásban?
– Egyértelműen segítette, hiszen az anyaországtól elszakított nemzettestek néhány év alatt magukra találtak, annak ellenére, hogy a három utódállamban egyaránt meghozott ún. földreformtörvények célja a földvagyon magyar tulajdonosoktól történő elvétele volt. A román állam mind a mai napig nem fizetett kárpótlást a sok milliárdot érő, törvényi erőszakkal elkobzott földekért, birtokokért valamint házakért, vagyontárgyakért. A román megszállás után néhány éven belül anyagi katasztrófahelyzet keletkezett: ebből kiindulva a megmaradt csekély lehetőségre építve kellett megszervezni a nemzetfenntartó tevékenységet. Gondoljunk Kós Károly vagy báró Kemény János tevékenységére: a meghagyott, bár erősen lecsökkentett magyar polgári és arisztokrata vagyonok mozgósításával lehetett fenntartani, sőt kivirágoztatni a magyar szépirodalmat, a szakfolyóirat-tevékenységet, a sajtót, és ami a legfontosabb, a magyar iskolahálózatot. A húszas évektől tudják az erdélyi magyarok, hogy a román hatalom célja a magyar iskolák megszüntetése, amivel a magyar nemzettudatot legyengítve érhetik el az önfeladást.
– Hogyan készült a két világháború között a magyar politikai elit az elszakított nemzetrészek újraegyesítésére?
– Eleinte különféle társadalmi egyesületek rendezvényein beszéltek nyíltan a területi revízióról. A magyar királyi kormány legmagasabb politikai szinten először 1927-ben nyilvánult meg, tehát akkor, amikor a politikai és gazdasági stabilizáció megvalósult: Bethlen István gróf egy debreceni beszédében – minden bel- és külföldi elemző számára megdöbbentő módon – hosszan beszélt a magyar határok megváltoztatásának fontosságáról. A debreceni beszéd után nyílt lett a revíziós kommunikáció: a sajtó mellett megkezdte revíziós tevékenységét a Herczeg Ferenc író által vezetett Magyar Revíziós Liga. A magyar szándék komoly angliai és olaszországi támogatást kapott Rothermere lordtól és Mussolinitől, egy „sajtómágnástól” és egy nagyhatalom első emberétől. Sőt, az 1920. évi trianoni békéről ennek nagyhatalmi megalkotói többen nyilvánosan elismerték, hogy a románok, csehek és szerb politikusok hamis adatokkal becsapták őket. Az 1930-as évek közepére készen állt mind az európai nagyhatalmi politika, mind a hazai belpolitika és a közvélemény a revízió megvalósítására.
Katonai akciót tervezett a honvédség
– Milyen előzményei voltak a 2. bécsi döntésnek?
– Németország külpolitikája és a III. Birodalom katonai megerősítése új helyzetet teremtett Európában. A magyar állam számára – amelynek vezetői nem voltak sem nácik, sem szélsőségesek, csak a magyar érdeket képviselték – az új európai nagyhatalmi erőviszonyok lehetőségeket teremtettek az aktív, revíziós külpolitika kezdeményezésére. 1938 szeptemberében zajlottak a müncheni négyhatalmi tárgyalások. Ezen az angolok és a franciák úgymond „a béke megóvása érdekében”, de valójában gyáva meghunyászkodással Hitler hatókörébe engedték addigi szövetségesüket, Csehszlovákiát, ezt az életképtelen műállamot. A müncheni egyezményhez csatlakozva a lengyel és a magyar kormány azt kérte a négy nagyhatalomtól, hogy segítsék hozzá országaikat a csehszlovák állammal való területi vitáik megoldásához. Ez vezetett az 1939 őszi csehszlovák–magyar tárgyalásokhoz, majd 1939. november 2-án az 1. bécsi döntéshez, amelyben a csehektől visszavettünk mintegy 12 ezer négyzetkilométert, ahol a magyar lakosság aránya 86,6 százalék volt. Ez a területgyarapítás nem Hitler kezéből származott, hanem a magyar és lengyel kormány helyzetfelismeréséből és bátor cselekvéséből. A revízió 1939. március idusán, Kárpátalján folytatódott, amikor az ottani ruszin kormány Hitler elismerését kérte: a Magyar Királyi Honvédség és előtte a Rongyos Gárda bevonult a Kárpátok gerincéig. Ezzel létrejött a lengyel–magyar közös határ, amelyet Lengyelországban a mai napig nagyon fontos pozitív eseménynek tartanak, ugyanis 1939 őszén a megtámadott Lengyelországból e határon menekülnek lengyelek tízezrei az őket megvédő Magyar Királyságba. S jött az 1940-es, sorsdöntő év.
– A magyar revízió felvidéki és kárpátaljai előzményei mennyire készítették elő az Erdélyt érintő 2. bécsi döntést?
– Teleki Pál gróf miniszterelnök 1940 nyarán meglátogatta Hitlert s bejelentette, hogy Magyarország háborút indít Románia ellen, s katonai erővel foglalja vissza az elvett területeinket. Hitler nem árulta el Telekinek, hogy a Wermacht vezérkaránál már készítik a Szovjetunióval szembeni támadás katonai terveit, s mivel szüksége volt a román kőolajra, azt indítványozta a magyar delegációnak, hogy levelet ír a román királynak, amelyben azt javasolja, hogy Románia maga kérje döntőbíráskodással a román–magyar területi vita megoldását. Eközben a szovjet kormány – Molotov külügyi népbiztos révén – kijelentette, hogy az oroszok támogatják a magyar területi igényeket. A román kormány – Gigurtu miniszterelnök és Manoilescu külügyminiszter – közben húzták az időt. Emiatt a Honvéd Vezérkarnál kidolgozták a Románia elleni háború katonai tervei című dokumentumot és a m. kir. 1. és 2. honvéd hadsereget a Tiszántúlra vezényelték, együtt a három, újonnan szervezett magyar hadtesttel. Bizonyos határ menti lövöldözések után, 1940. augusztus 21-én és 27-én Románia maga kérte a döntőbíráskodást, miközben még júniusban a szovjet hadsereg egyszerűen bevonult Moldáviába.
– A magyarok az Erdélyben kért területeknek egy részét kapták meg. Ez a döntés kitől függött?
– 1940. augusztus 16-24. között a Turnu Severin-i tárgyalásokon a román kormány nagyvonalúan előbb 14 ezer, később 27 ezer négyzetkilométert adott volna át Magyarországnak, azzal az előfeltétellel, hogy utána a teljes székelyföldi lakosságot áttelepítsék Magyarországra. A magyar kormány ezt nem fogadta el, helyette a Maros vonaláig kérte a területeket, azzal, hogy Brassó visszatéréséről helyi népszavazás döntsön. (Itt érdemes megjegyeznem, hogy a teljes népességcserét ismét 1977-ben Ceauşescu vetette fel, amit Kádár nem fogadott el). 1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában von Ribbentrop német és gróf Ciano olasz külügyminiszter visszaadott Magyarországnak 43 591 négyzetkilométert, annak ellenére, hogy a magyarok legalább 72 ezer négyzetkilométert kértek. Hitler azt mondta Ribbentropnak, mielőtt ez Bécsbe utazott, hogy a magyarok a kért területnek csak legfeljebb kétharmadát kaphatják vissza.
– Mennyire ment nehezen a 2. bécsi döntés érvényesítése?
– A döntést követően a román csapatok, amit tudtak, ismét elraboltak a visszaadandó településekről. Lehet, hogy Teleki Pál grófnak volt igaza, aki nem tárgyalással, hanem katonai támadással akarta területeinket visszavenni Romániától. Az erdélyi részleges revízióról nyilatkozta Tamási Áron a magyar rádiónak: a románok mondják meg a dél-erdélyieknek, hogy „az igazságot is meg lehet szokni.” Annyi bizonyos, hogy a magyar diplomácia fölényesen legyőzte a románt: bebizonyította, hogy amennyiben nemzetközi lehetőség keletkezik – ami a nagyhatalmak közötti érdekellentétből származik –, a magyar kormány képes komoly siker elérésére.
Visszatért erdélyiek a fontos állásokban
– A korabeli filmfelvételek azt mutatják, hogy a magyar lakosság mindenhol kitörő örömmel fogadta az érkező honvédeket. Budapest mennyire alapozott az erdélyiekre az új adminisztráció kialakításában?
– Az a híresztelés tartja magát azóta is, hogy a horthysta hatóságok nem az erdélyieket ültették a hivatalokba, hanem Magyarországról jött emberek kerültek oda. Nos, a hír nem igaz. A Magyarországról jött emberek óriási többsége olyan ember volt, aki 1918–között volt kénytelen elmenekülni a román állami terror elől. 1940 őszén nyilvánvalóan elsősorban őket hozták vissza a különféle fontos hivatalokba.
– Gazdaságilag, társadalmilag mit jelentett az észak-erdélyi magyarság számára a 2. bécsi döntés nyomán beköszöntött négyéves magyar világ?
– A „kismagyar idők” négy éve, bár rövid ideig tartott, mind a mai napig sokat jelent az erdélyi magyarság számára. Mind a négy területi revízió után a magyarság anyagilag és lelkileg egyaránt megerősödött. A visszatért területeken élő magyarok hirtelen szaporodni kezdtek, hiszen volt értelme új életeket világra hozni. Ha a terület-visszacsatolás hosszabb ideig megmarad, ez az erdélyi magyarság lényeges megerősödését jelentette volna, ma nem kellene autonómiára gondolnunk. Ennek az időszaknak a története mindenekelőtt azt a tudatot erősíti, hogy a trianoni és az 1947. évi területi döntés nem örökérvényű: megfelelő anyaországi külpolitikával ezen változtatni lehet.
– A román történetírás az elmúlt évtizedekben tudatosan felnagyított néhány olyan háborús történetet, amiben román civilek sérültek meg, vagy életüket veszítették a magyar csapatok bevonulása során. Hogyan vélekedik erről?
– Ahol a hadseregek mozognak, ott általában vér szokott folyni. Amennyiben a román állam önként belátta volna, hogy semmi joga Kelet-Magyarországra, 1918–1919-ben nem vonult volna be magyar területre. Nem volt kötelező a román haderő és hivatalnokok számára a magyar anyagi javak elrablása; nem volt kötelező a magyar elöljárók megbotozása és az a tömérdek, 22 éven át tartó megalázás, amit a megszállók a magyar őslakossággal szemben elkövettek. A magyarokban nagyon sok feszültség gyülemlett fel a több évtizedes román állami tevékenység következtében. Úgy ítélem meg ezeket az atrocitásokat, mint a hazai, 1919. évi vörösterror-fehérterror összefüggéseit: ne tessék vörösterrort csinálni, s akkor nem lesz fehérterror sem. Ellenkező esetben pedig ne tessék csodálkozni a visszavágáson…
– A román történetírás teljesen más szemszögből közelít a korabeli magyar revíziós törekvésekhez. Szó lehet egyáltalán konszenzusról ebben a kérdésben a két nép történetírói között?
– A román történészeknek nincs igazuk az erdélyi részleges magyar területi revízió minősítésében. Az én álláspontom ezzel szemben az, hogy a 43 591 négyzetkilométer visszatérése jogos tulajdonosához nem volt teljesen igazságos, mert a teljes 103 ezer négyzetkilométer visszatérése lett volna az. Azt javaslom a román történészeknek: gondolkodjanak el azon, hogy hosszú távon nem lehetséges az, hogy államuk elrabol egy szomszéd néptől egy országnyi területet, s ez így marad az idők végezetéig. Javaslom, kezdeményezzék az 1947. évi párizsi szerződés első paragrafusának újratárgyalását: a román népnek is jobb volna megegyezni a területi kérdésben a magyarokkal, mint örökös rettegésben élni a magyaroktól. Akik még a területi autonómia megadásától is elzárkóznak, azok megérdemlik a megszállt területek elveszítését. Jómagam bármikor hajlandó vagyok Bukarestbe utazni a részletek megvitatása céljából. Persze, csak akkor, ha a „horthyfasisztázás” helyett román kollégáim képesek a kultúremberi tárgyalásokra.
A magyar csapatok erdélyi bevonulásának kronológiája 1940. szeptember 5. Szatmárnémeti, Nagykároly, Máramarossziget, Érmihályfalva 1940. szeptember 6. Nagyvárad, Kapnikbánya 1940. szeptember 7. Szilágysomlyó, Dés, Nagybánya 1940. szeptember 8. Zilah, Felsőbánya, Beszterce, Naszód, Bánffyhunyad, Szamosújvár 1940. szeptember 10. Marosvásárhely, Szászrégen, Gyergyószentmiklós 1940. szeptember 11. Csíkszereda, Gyimes, Kolozsvár 1940. szeptember 12. Tusnádfürdő, Barót, Sepsiszentgyörgy, Nagyszalonta 1940. szeptember 14. Kézdivásárhely, Székelykeresztúr, Székelyudvarhely
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Felavatták Sass Kálmán mártír lelkész szobrát Érmihályfalván
Felavatták Sass Kálmán mártír lelkész mellszobrát vasárnap Érmihályfalván annak a református templomnak a kertjében, amelyben a lelkész egykor szolgált. A szobrot a Lakiteleki Népfőiskola ajándékozta a Bihar megyei város református közösségének.
A szoboravatón Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a népfőiskola alapítója arra hívta fel a figyelmet, hogy a szamosújvári börtönben 1958 decemberében kivégzett Sass Kálmán rehabilitálása a család 23 rendbeli folyamodványa ellenére sem történt meg. A börtönigazgatóság még a lelkész földi maradványait sem adta ki, rehabilitáció hiányában pedig nem lehet róla közterületen megemlékezni.
„A mártír törvényszerűen felmagasztosul, míg az elpusztítója a történelemben megvetendő, alantas szereplővé süllyed. Minél inkább védi a múlt rendszer rémtetteit, és azonosul a ma regnáló hatalom a hajdani vérbírákkal, annál inkább osztozik azok megvetendő, gyalázatos történelmi szerepével. A mártírok emlékét érdemben nem a hatóságilag engedélyezett emléktáblák őrzik, hanem az életüket, magatartásukat, kitartásukat tisztelők tudata és szíve” – jelentette ki Lezsák Sándor. Az Országgyűlés alelnöke emlékeztetett, hogy az 1956 utáni koncepciós perben Sass Kálmánt és néhány gyanúsított társát egyebek között azzal vádolták, hogy kapcsolatot tartott fenn a Rongyos Gárdával vagy pedig a Nyilaskeresztes Párttal. A lelkész ezzel szemben 1944-ben zsidókat bújtatott a tanyáján, és egy partizánnak is menedéket nyújtott. A koncepciós perben végül ez utóbbi tette vált fő vádponttá, hiszen a partizán Maléter Pál volt, a forradalmi Nagy Imre-kormány később kivégzett honvédelmi minisztere.
A mellszobrot, Lantos Gyöngyi csongrádi szobrászművész alkotását Lezsák Sándor és a mártír lelkész fia, Sass Huba leplezték le. Az 1904-ben született Sass Kálmánt államellenes összeesküvés vádjával tartóztatták le 1957 februárjában 37 érmihályfalvi lakossal együtt. A vádlottak többségét több évig tartó szabadságvesztésre, három embert, Sass Kálmánt, Hollós István tanárt és Balaskó Vilmos lelkészt halálbüntetésre ítéltek. Balaskó ítéletét később életfogytiglanra módosították, Sass Kálmánt és Hollós Istvánt 1958 decemberében agyonlőtték.
Sass Kálmán feleségét és öt gyermekét egy dél-romániai munkatelepre deportálták, ahonnan csak kilenc év múlva szabadultak. Ekkor szereztek tudomást arról, hogy a családfőt évekkel korábban kivégezték. Krónika (Kolozsvár)