Magyarságmentés a Kárpátokon túl
A 20. század első két évtizedében vezetett ún. romániai akcióval a magyar kormányzat a székely kivándorlás veszélyes nemzetpolitikai következményeit igyekezett elhárítani. A segélypolitika távlati célja az volt, hogy a „szétszéledőket” – templommal és iskolával – nemzeti önazonosságukban megtartva a bukovinaiak példájára idővel hazatelepítsék. A romániai magyar kolóniák támogatásával az erdélyi román elszakadási törekvéseket is fékezni próbálták, egyszersmind óvni és gyarapítani a nemzet fizikai és mentális erejét.
Székely kivándorlásról akár az Árpád-kortól beszélhetünk, hiszen e szívós népcsoport gyepűvédő katonai feladatokkal huzamosabb időre megtelepedett a Kárpátok vonalán túl. Később a feudális terhektől való szabadulás vágya, hitének védelme vagy a megélhetés kényszere űzte rajait a hágókon át.
A bujdosó kurucok és Rákóczi generálisának emléke a „Berceni” városrész nevében őrződött meg Bukarestben. Egy évszázad múltán, 1815-ben itt szerveződött meg a református gyülekezet, amelynek fatemplomán az idegenellenesség figyelmeztető jeleként csillagdísz helyett keresztet állítottak. A kivándorlók vidéki közösségei ekkoriban szerveződnek meg Pitesti-en, Brailán, a moldvai Galacon stb. A főváros magyarságát jó ideig a ’48-as huszár, Koós Ferenc tiszteletes vezette, aki iskolát, olvasókört, iparosegyletet alapított, s kiadta az első magyar újságot is, míg nyughatatlan munkatársa, Czelder Márton számos református misszióegyház alapját vetette meg Turnu-Severintől Jászvásárig és Szilisztráig.
Kenyérharc és beolvasztás
A 19. század utolsó évtizedeiben nemcsak a missziói munka torpant meg, de a román gazdaság fejlődése is, ennek folytán egyre több magyar szorult a társadalom perifériájára, s vesztette el nemzeti azonosságát a nacionalizmus kohójában.
A román idegenellenesség a fanarióta görögök, oroszok és zsidók mellett immár „az erdélyi románság rabtartóit” is sújtotta, noha a magyarhoni jövevények szakértelmére jó ideig még szüksége volt a fiatal balkáni államnak. A hétfalusi csángó perecárusok, a székely cipészek, ácsok, kádárok, személyszállító fogatosok, valamint a dolgos és megbízható cselédek megbecsült – ha nem is egyenrangú – tagjai lettek a román társadalomnak. A századfordulós ipartörvények már korlátozták az idegenek alkalmazását. A kiéleződő kenyérharc etnikai feszültségeket gerjesztett. Ráadásul a „bozgorok” (jöttmentek) közül sokak állampolgársága elévült, s mint a hadkötelezettség mulasztóira itthon törvényi retorziók vártak.
Románia beolvasztó törekvéseit az önerős kulturális és egyházi szervezetek csak ideig-óráig tartóztathatták fel. Ezért fontos az a felelősségvállalás, amely a Széll-kormány idején, 1901-ben átfogó segélyakció formáját öltötte. Az újszerű nemzetpolitikai programban Klebelsberg Kunó miniszterelnökségi titkár – szakítva a meddő asszimilációs törekvésekkel – a nemzetiségi perifériák „megemésztése” helyett a magyarság kivándorlásának megfékezését s az idegenbe elszármazottak hazatelepítését szorgalmazta. S e visszavándorlási többlet révén tervbe vette a magyar szórványok tömbökbe kovácsolását, majd nyelvhatárokhoz kapcsolását.
Külföldről lévén szó, diplomáciai támogatásra is szükség volt, ám az erdélyi román és szász követségi tisztviselők ridegsége állandó feszültség forrása maradt…
A Romániával 1883 óta fennálló kényes szövetségi viszonyra tekintettel, illetve a Szentszék passzív ellenzése miatt kénytelenek voltak lemondani a román honos csángók támogatásáról is. Az akció kivitelezője – egyúttal a magyar kormány fedőszerve – a katolikus Szent László Társaság lett. Budapest újra kapcsolatba lépett a belső jogrendet és szokásokat jól ismerő romániai katolikus egyházzal: Hornstein Xavér bukaresti érsek magas életjáradék és a katolikus intézmények segélyezése fejében támogatta magyarul tudó papok és tanítók alkalmazását.
Iskolák a határon túl
A segélyezés döntően egyházi mederben zajlott. Az anyanyelvű hitélet teret adott a nemzeti kötődések ápolásának, de jól szolgált a kisiklott életű kivándoroltak (ld. a székely cselédlányok tömeges kálváriáját) erkölcsi-intézményes felügyeletére is.
Idegen főség alatt a katolikusság kevésbé lehetett kezdeményező, az alulról építkező „magyar egyház”, a reformátusság viszont a kezdetektől aktív közösségi életet élt, a századvégtől külön egyházmegyét formálva.
Az érseki székhelyül is szolgáló katolikus bázisintézményben, a ferences alapítású Barácián egyetlen magyar pap, s vegyes nemzetiségű iskolájában néhány magyar(ul is tudó) „iskolatestvér” működött. A román kormányzat katolikusság elleni kampánya miatt egy ideig késett a fővárosi magyar eklézsia megalakulása, de aztán az akció pénzügyi forrásaira támaszkodva iskolák, kulturális és karitatív szervezetek egész sora jött létre országszerte. Közülük kiemelkedik a Szent István Király Egyesület, amely azonban 1902-ben, a felekezeti ellentétek tetőzésekor szakadt ki a Bukaresti Magyar Társulatból.
Az összefogásra igencsak szükség volt, hiszen a súlyos analfabétizmus ellenére (a lakosságnak legfeljebb negyede volt írástudó) a hatóságok mindent megtettek az idegenek által fenntartott iskolák ellehetetlenítésére: a külhoni fenntartókat költséges komfortnövelő beruházásokra szorították, miközben települések százain iskola sem volt. A magyar tanodák elsorvasztását célozta, hogy a tanulóktól útlevelet, anyakönyvi kivonatot követeltek. Aki nem tudta igazolni külföldi voltát, azt román iskolába kényszerítették. A román nyelv kötelező tanítását – a fenntartó költségére – 2 óráról 6-ra emelték. A magyar tankönyvek jó részét s a hazai tantervet a román tanfelügyelet nem engedélyezte, és zaklató jelleggel előírta átdolgoztatásukat. A tanítási idő rovására bevezették a román ünnepek megtartatását s a kötelező románének-tanulást. Egy 1904-es liberális párti törvényjavaslat a külföldi iskolákban román nyelvismeretet kért számon az igazgatóktól, „állami felügyeleti díjat” helyezett kilátásba, s tiltotta volna eltérő vallású tanulók felvételét.
Mindezek ellenére a százezres romániai magyarságnak az utolsó békeévben 17 katolikus oktatási intézménye volt (közülük három óvoda, két varró- és egy inasiskola) 1839 tanulóval, míg a reformátusoknak 8 (ebből két óvoda, egy varrótanfolyam), 443 beiratkozott gyermekkel. Akik pedig a szórványban magyar iskola nélkül maradtak, azok számára (az aknavásári vagy szászkúti református missziói állomás tervének elvetése után) bentlakásos iskolákat szerveztek a határon innen, Predeálon és Berecken. A mezőgazdasági és házicselédek, ipari munkások és kisiparosok társadalmát értelmiséggel megerősíteni csak ösztöndíjas képzéssel volt lehetséges. A regáti magyarság öntudatos kisebbséggé szervezését Budapest általuk látta megvalósíthatónak.
A kivándoroltak ugyan számos nő- és legényegyletet, olvasókört, dalárdát, önsegélyző, karitatív és vigalmi egyesületet tartottak fenn, ezek java részében azonban iskolázatlan emberek voltak a hangadók, akikre az akció kevéssé építhetett. Ezért a magyar állam a kivándoroltak kulturális és erkölcsi szintjét közművelődési eszközökkel (diavetítős felolvasóestekkel, vallási fórumokkal, az EMKE által is támogatott fiókkönyvtári hálózattal) kívánta emelni. Az identitásápolás hatékony eszköze volt a Romániai Magyarok Nagy Képes Naptára.
Magyar túszok Romániában
A regáti magyarság tudatállapotára komoly befolyással bíró, ámde magyarellenes romániai sajtó ellensúlyozására Budapest a regáti magyar újságokat is támogatta (amelyek a csángók falvaiba is eljutottak). Ezek a lapok (Bukaresti Magyar Újság, Romániai Magyar Újság, Romániai Hírlap, Bukaresti Magyar Hírlap) az anyaországgal való kapcsolattartás és a kivándoroltak hazafias összefogása jegyében születtek, de feladatuknak tekintették a befogadó nép és az anyanemzet történelmi ellentéteinek enyhítését is.
A Balkán-háborúk idején azonban a regáti magyar sajtó egyre sűrűbben tudósított a román irredenta kampányról és idegenellenes inzultusokról. S a világháború éveiben a kenyéradó új hazával szemben önáltatóan lojális olvasóit a magyarellenes rekvirálások és internálások tényével szembesítette. Az akcióban programszerűen támogatott visszavándorlás 1914 nyarára széles rendet vágott a magyar iskolák padsoraiban. Dél-Erdély 1916. augusztusi román lerohanása pedig csaknem derékba törte a romániai akciót. A lefoglalt magyar intézmények egy részét a hadsereg tönkretette, a lelkészeket és tanítókat összefogdosták vagy kiutasították. Ploiesti-en a magyarság fizikai jelenlétét dokumentáló református anyakönyveknek is nyoma veszett. A bevonultatott vagy fogságban lévő férfiak helyébe áldozatos munkájú tanítónők álltak, akiket 1919-ben diplomáciai különvonat menekített az időközben harmadára csonkított hazába.
Trianont követően a budapesti kormányzat még kevésbé mondhatott le a homogén nemzetállamot akaró Nagy-Románia túszává lett mintegy kétmilliónyi magyarról. A nemzeti kultúrjavak biztosítását célzó önvédelmi jellegű támogatást megcsappant „munícióval” 1920 után is folytatta.
Csakhogy a történelem szeszélye a nemzetmentő programoknak a korábbiaknál jóval szűkebb dimenziókat szabott! Mára oly sok egykori magyar tömb helyén legfeljebb sorvadó szórványok gondozása maradt a tét.
Makkai Béla
Magyar Hírlap 
Erdély.ma

Hencz Hilda : Magyar Bukarest - részletek (11.)
Az 1913/14-es tanévben az óromániai katolikus és református magyar iskoláknak 2382 tanulója volt, ebből 1682 Bukarestben; ezt a számot azóta sem sikerült túlszárnyalni.
Az első világháború kitöréséig évente mintegy húsz bukaresti, elemi iskolát végzett tanulót küldtek ösztöndíjjal a csíkszeredai vagy a gyulafehérvári gimnáziumba, vagy budapesti mesteriskolákba. 1907 után tíz ösztöndíjat ajánlottak fel a brassói, kolozsvári, marosvásárhelyi, zalatnai és udvarhelyi szakiskolákba, szülőföldjük iparának fejlesztése és munkahelyteremtés útján próbálták a székely kivándorlást megállítani.
Az, hogy valaki a diaszpórából magyar iskolába járt, még nem szavatolta nemzeti identitásának megőrzését. A tanulók túlnyomó többsége szerény agyagi körülmények között nevelkedett, mindenféle szellemi elfoglaltság nélkül, erőfeszítésük a túlélésre irányult; ezek az emberek csak egy kis jólétre vágytak, ami miatt a román serviciu (munkahely) vagy leafă (bér) szavak rögeszmésen visszatértek beszélgetéseikben. Jó részük anyanyelvét csak alkalomadtán beszélte, így született egy különleges román–magyar keveréknyelv, amelyet csak a mindkét nyelven tudók értettek. Ilyen tipikus asszimilációs eset a Giuglea, született Vígh Anetáé. Édesapja 1860 körül telepedett meg Ploieşti-en. Életrajza néhány fontos eleme ismeretlen, de tudjuk, hogy elismert fafaragó lett, az 1894-es művészeti kiállításon aranyérmet nyert. A királyi háznak és bukaresti nagybojári családoknak faragott bútort, de néhány erdélyi ortodox templom oltárképét is ő készítette. 1930-ban, amikor egy magyar lap meginterjúvolta, már nem beszélt magyarul.
A bukaresti magyarság erőtlenségének egyik oka az volt, hogy a soraiból származó, minden bizonnyal több száz főre tehető gazdagok és értelmiségiek nem vállaltak részt szerény származású honfitársaik kulturális és társasági életében. A magyar és osztrák elit exkluzív körben élt, saját zárt körű bálokat szervezett. Egy hivatkozást ezekre a bálokra a Romániai Magyar Újság egyik 1910-es számában is találhatunk, amely szerint a protestáns nőegylet kibérelte a Germania társaság Brezoianu utca 12. szám alatti előadótermét; a hivatkozás nem nevesít senkit.
A két felekezet papjai is tartózkodóan viselkedtek a gazdagokkal szemben. Bálinth János emlékkönyvében az osztrák–magyar társaságnak, amelyet az értelmiségi elit (orvosok, gyógyszerészek, műépítészek, mérnökök stb.) támogatott, csupán tíz sort szentel, anélkül hogy egy nevet vagy az alapítás évét megemlítené. Bálinth hozzáállása nem kivételes. A bukaresti magyar lapokban csak elvétve találunk az elitre vonatkozó utalásokat; innen erednek az azonosításukkal kapcsolatos nehézségek is, és ez nem csak a bukaresti magyarokra jellemző. Fenntartásokkal viszonyul az elithez a későbbiekben Nagy Sándor lelkipásztor is, aki az óromániai szórványról szóló tanulmányában csak pár értelmiségi nevét említi, pedig környezetéhez tartoztak, és néhányuk neve a felekezeti lapban is megjelent különféle kulturális-tudományos esemény kapcsán. Nagyon kevesen adományoztak jelentős összegeket iskola- vagy étkezdeépítésre, illetve az árva és szegény gyermekeknek. A legnagyobb adományokat a Szent Ilona-templom építésekor ajánlották föl. Az átlag magyar szemében az elit papjaiból és tanítóiból állt, akik azonban szintén elég szerényen éltek. Ugyanakkor a megosztottság és a két vallás, protestáns és katolikus közötti rivalizálás is rossz hatással volt a magyar diaszpóra életére. A megosztottság egyértelmű volt a tanárok közt, de a Magyar Társaságon belül is létezett. A XX. század elején történtek próbálkozások egy egységes tanítóegylet létrehozására, hosszan vitatták a lapokban, végül mégis zátonyra futott, mert a katolikusok csak a felekezeti egyesületeket voltak hajlandóak elfogadni. A két felekezet tantestülete közötti feszültség továbbra sem enyhült, végül az osztrák–magyar konzulátusnak kellett közbelépnie, amely megrótta a katolikus tanítókat. Nagy Sándor későbbi visszaemlékezése szerint Augustin Kuczka prelátus a két felekezet tanítói között még a magánjellegű kapcsolatokat sem tűrte el. A két felekezet közti vetélkedés és ellenszenv Nagy Sándor tanulmányából is kiérezhető, és bizonyos mértékben a mai napig létezik. A magyar szórvány megosztottsága, az összetartozás és a szolidaritás hiánya vezetett oda, hogy a románok által elismert szorgalmuk és becsületességük ellenére a magyarok a legszegényebbek maradtak a romániai külföldiek közül, ahogy azt a korabeli magyar sajtó, Koós Ferenctől Nagy Sándorig, évtizedeken keresztül hangoztatta. A legnagyobb felelős a magyar szórvány mostoha sorsáért mégiscsak az őket elhanyagoló magyar állam marad, írta a harmincas években Nagy Sándor. Paradox módon Magyarország majdnem semmit sem tett saját külföldre szakadt állampolgáraiért, főként a székelységért, sem a szórványban élőkért, de azokért sem, akik a szegénység vagy az osztrák, illetve magyar kizsákmányolóik miatt kényszerültek kivándorolni, és a szomszédos országok polgáraivá váltak. Még a pap, tanító vagy újságíró szerzők saját költségén megjelent, a magyar diaszpóráról szóló néhány könyvnek sem volt visszhangja a magyar hatóságoknál, nem voltak képesek egy koherens, szórványt védő és támogató politika kidolgozására. Később, 1903-tól, a magyar hatóságok a Román Királyságban csak a katolikusok védelmére szorítkoztak, teljesen megfeledkezve a reformátusokról – állapította meg keserűen Nagy Sándor. A polgárai megvédését elhanyagoló magyar államnál sokkal jobb politikai érzékről tettek bizonyságot a románok. Már a XIX. század derekától jól megszervezett harcot vívtak a magyarokkal egyenlő jogok eléréséért és a Romániával való egyesülésért. Ugyanakkor hatásos és következetes magyarellenes propagandát folytattak a sajtóban és a pesti Országgyűlésben egyaránt. Vezetőik olyan erdélyi román személyiségek voltak, mint Gheorghe Barițiu, az erdélyi román sajtó megalapítója, Andrei Șaguna püspök, Nicolae Cristea, Románia eljövendő pátriárkája vagy Ioan Slavici író, aki számára „a nap Bukarestben kel föl”. Az erdélyi lapok, a Gazeta de Transilvania, a Telegraful român, a Tribuna vagy a pestiek, kezdve a Federațiuneával (1868–1876), az Albinán és a Viitorulon át az Alexandru Vaida-Voievod vezette, és Nicolae Iorga személyes támogatását élvező Luptáig (1906–1910), az Osztrák-Magyar Monarchia alkotmányos alapjait támadták. Ezekhez a magyarellenes fellépésekhez kötődik a legnagyobb román költővé váló Mihai Eminescu neve is. Már fiatalkorában a magyarok ellenfeleként és osztrák–magyar monarchiabeli román jogvédőként lépett fel. Első verse Pesten jelent meg, 1866-ban a Iosif Vulcan vezette Familiában; a rákövetkező három év alatt még tizenkét versét közölték ugyanitt. 1870-ben álnéven politikai cikkeket is írt, amelyekkel a szerkesztőséget egy rágalmazási perbe keverte. A lap Nagyváradra költözése után, 1880-tól Eminescu utolsó versei ugyanitt jelennek meg. Az erdélyi románok magyarellenes tevékenységéhez társult több bukaresti személyiség is: C. A. Rosetti, B. P. Haşdeu és Nicolae Iorga. Az 1857-től megjelenő Românul, amelynek tulajdonosa a politikus C. A. Rosetti, a demokrata-liberális párt legolvasottabb napilapja 4–5000 előfizetővel. Veress Sándor véleménye szerint a románok ebből az újságból tanulták az idegengyűlöletet, minden számban közöltek valamit kedvenc célpontjuk, a magyarok ellen: ,,mi vagyunk a bünbak, kiken kifujja mérgét és gyakorolja nyelvét, hogy el ne találja feledni a kocsisos szép káromkodásokat”. A magyarellenes kampányban sajátos szerepe volt az Iredenta Română (Román Irredenta) társaságnak. 1882. január 24-én alakult Bukarestben, rövidesen Societatea Carpații, azaz Kárpátok Társaságára változtatta nevét. Fiatal erdélyi román egyetemisták alapították George Ocășanu és George Secășanu, a Românul munkatársai vezetésével, az éppen belügyminiszteri állást betöltő C. A. Rosetti hallgatólagos támogatásával. Az alapítótagok közt volt Slavici és Eminescu is, akinek felvételekor kivételt kellett tenniük, mivel nem volt erdélyi származású. A mai román szélsőjobboldal ki is használja Eminescu részvételét ebben a konspiratív jellegű társaságban, azt állítják, hogy a költőt megfigyelés alatt tartotta az osztrák-magyar rendőrség, és úgy tették el láb alól, hogy bolondokházába csukatták. A társaság részben az 1871-es putnai diákgyűlésen megfogalmazott követeléseket vette át. Akkoriban Putna még az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Kezdetben nem kapcsolták össze a társaságot és a România iredentă név alatt kiadott röplapjait, amelyek szlogenje „A hazáért és szabadságért és halál a németekre” volt. Az első, Bukarestben titokban kinyomtatott röplapról a bécsi Neue Freie Presse 1882. május 21-ei száma értesít, a szöveg közreadása nélkül. A Românul május 20./június 1-ei száma kétségbe vonja a bécsi lap értesüléseinek hitelességét, visszautasítva azt, hogy „létezne minálunk egy ennyire őrült és a román állam létére veszélyes párt”. Azonban május 23-án a Le Stamboul közzétette a kiáltványt, amely a Hohenzollern dinasztia megbuktatására, Erdély, Bánság és Bukovina annektálására és a Dáko-Román Birodalom kikiáltására buzdított; ugyanakkor szerzői azzal vádolták C. A. Rosettit és V. A. Urechiat, hogy eladták az országot Ausztriának és Németországnak. A társaságnak több városban is volt fiókszervezete. Egy, Horia tiszteletére adott 1885-ös craiovai banketten, a társaság vezetősége a „egyetlen ellenségünk, a közös jövőnk útjában álló hun maradványok felszámolására” buzdított. A botrány a társaság körül az 1885. augusztus 18-ai România iredentă kiáltvánnyal tört ki; a trikolór keretben piros betűkkel százezer példányban megjelenő kiáltványt Erdély-szerte terjesztették, még Budapestre is eljutott. Augusztus 24-én Alexandru Ciurcu, a L’Indépendance roumaine lapigazgatója részleteket közölt belőle francia nyelven, majd másnap teljes egészében közzétette. A kiáltvány harcbahívás volt, golyóval és dinamittal, a „magyar hordák” és az osztrák-magyar császár ellen. Több házkutatásra is sor került ezután, barátja, Ocășanu kérésére a publiciszta Bacalbașa saját otthonában rejtegette a Bukarestben terjesztésre váró röplapokat. Az osztrák-magyar konzulátus követelésére a román hatóságok gyorsan intézkedtek: szeptember 2-án nem csak a társaság vezetőségét, de Al. Ciurcut is kiutasították az országból. (...) Magyarország ellen a fő rohamot a Liga Culturală pentru Unirea Tuturor Românilor (Minden Román Egyesüléséért Kulturális Liga) indította 1890-ben. A liga első elnöke a műépítész Al. Orăscu volt. Több mint 90 fiókszervezete volt, beleértve Berlint és Párizst is, akcióiban részt vett a Carpații Români (Román Kárpátok) társaság is, a Kárpátok Társaság utódja. A ligát nemcsak a Romániával szomszédos országokban élők, de minden külföldi román sorsa foglalkoztatta. A Román Akadémia égisze alatt megjelentette az erdélyi, magyarországi, bukovinai, boszniai, hercegovinai és albániai románok monográfiáját. A liga propagandaanyagát a Minerva könyvtár adta ki, többezres példányszámban, francia, német és olasz nyelven.
(folytatjuk)
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

MAKKAI BÉLA BUKAREST MAGYARSÁGÁRÓL, AZ IDEGENGYŰLÖLŐ KÖZEGRŐL ÉS A REGÁTI KENYÉRRŐL
MUNKÁS BARMOK
Hogyan kerültek Bukarestbe a magyarok? Hallgatott-e vészjósló híreikre a magyar kormányzat? Volt-e mozgásterük egy idegengyűlölettel teli környezetben? Makkai Béla történész, a Károli Gáspár Református Egyetem docense az első világháború előtti bukaresti magyar sajtót kutatta: Határon túli magyar sajtó – Trianon előtt című új kötetéből az egész közösség élete körvonalazódik.
– Mióta van számottevő magyar közösség Bukarestben?
– A Kárpátok vonulata nemcsak természetes határként, hanem áteresztő hártyaként is működött. Az évszázadokon át tartó román bevándorlás közben a magyar népesség kiáramlása is zajlott, a XIX. században főleg a Székelyföldről. Korábban vallási okokból, szabadságuk védelmében vagy a törvény szigora elől menekülve távoztak. A mai Berceni negyed (Bercsényi) is őrzi a kurucok emlékét. Bukarestben az első modern kori magyar közösség 1814-ben jött létre, ekkor Sükei Imre református gyülekezetet szervezett, és fatemplomot építtetett. Sokan az 1848–49-es politikai emigrációval érkeztek, és velük a románok is jól jártak, hiszen életerős nemzedék volt, elég csak Fialla Lajos szemészprofesszort, a román Vöröskereszt helyettes elnökét, a királyi kitüntetéssel honorált Veress Sándor mérnököt vagy az udvari festővé és fényképésszé váló Szathmáry Pap Károly és Mándly Ferenc nevét említeni.
– De zömük mégsem értelmiségi volt…
– Valóban. Az 1880-as években indult meg a tömeges kivándorlás. A közhiedelemmel ellentétben nemcsak a tengerentúlra tántorogtak ki tízezrek, hanem a szomszédos délszláv ,,Drávántúlra” és a román régióba is. Ezt a megélhetési válság okozta, hiszen az iparosodásunk nem tartott lépést a demográfiai robbanással, az itthoni idénymunkák csak ideiglenesen tudták felszívni a munkaerőt. A vámháború következtében főleg iparosok települtek ki, akiktől az agráriusok követelésére hermetikusan elzárták hagyományos román piacukat. Jellemző, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon a féderes kocsit gyártó székely kocsikészítők Grand Prix-t nyertek az új hazának.
– Tárt karokkal várták őket? Mire számíthattak a Balkán feltörekvő fővárosában, amelyet sokan a második legnagyobb magyar városnak mondtak?
– Idegengyűlölő közegbe kerültek. A hiányszakmákban végül is szívesen fogadott vendégként látták őket, de állampolgárságra tíz évet kellett várniuk, nem úgy, mint az Erdélyből áttelepült románoknak, akik automatikusan megkapták, s birtokot is csak ők szerezhettek. Aki Románia felemelkedését szolgáló valódi vagy szellemi tőkét hozott, annak esetében természetesen eltekintettek ettől. De a magyarok zöme mezőgazdasági idénymunkás vagy házi cseléd volt. Ijesztő mértéket öltött az emberkereskedelem is, a lányokat már 13 éves kortól csempészték a zöldhatáron, ezért nehéz a statisztikákra hagyatkozni. Hegedüs Lóránt közgazdász, későbbi pénzügyminiszter 1904-ben azt írta egy bukaresti útja során, hogy ,,manapság Bukarestben már alig látni szép arcú székely cselédlányokat, mert elragadta őket a prostitúció”. A Leonida Colescu-féle 1899-es népszámlálás 50 ezer magyart mutatott ki Romániában. Ez a létszám azonban legfeljebb a magyar ajkú csángókat fedte le, miközben Hegedüs Lóránt úgy vélte, hogy a román ókirályságban mintegy 150 ezer magyar él. Az viszont téves tétel, hogy Budapest után Bukarestben élt a legtöbb magyar a századfordulón, hiszen az alig háromszázezres román fővárosnak „csak” minden tizedik lakója lehetett magyar. Az erdélyi kivándorlók kétharmada román volt, ők foglalták el a bukaresti kulturális pozíciókat: újságírók, egyetemi tanárok, politikai vezetők lettek, akik frusztráltságukat magyarellenességként fecskendezték a túloldali román közvéleménybe.
– Mikortól és milyen újságaik voltak a bukaresti magyaroknak?
– Az első lapot, a Bukuresti Magyar Közlönyt 1860-ban azzal a szándékkal alapították, hogy ápolják a kinti magyarság nemzeti tudatát, és hidat verjenek a két egymásra utalt nemzet fiai között, ám gyakorlatias érzékkel foglalkoztak a magyarellenes hírverésekkel is, mert az 1849-es emigráns szerkesztő, Oroszhegyi Józsa meglátása szerint ellenkező esetben ragályszerűen elterjedtek volna, és bomlasztanak a közvéleményben. A hetvenes-nyolcvanas években az egyik leghosszabban fennálló lap a Bucuresti Híradó, amelynek egy időben román változata is volt. Megjelenését több esetben is hatalmi eszközökkel akadályozzák. A lap 1885-ös végleges elnémulása után megjelent alkalmi vállalkozások a magas írástudatlanság és a katolikus–református ellentétek miatt igen szűkös kulturális piacon életképtelennek bizonyultak. A legígéretesebb az 1900-ban megjelent Romániai Magyar Néplap volt, amelyet hazafias, közhasznú hetilapként a kétkezi kivándoroltak ízlése és igénye szerint szerkesztett a székely katolikus pap, Bálinth János. Ez annál is inkább örvendetes fejlemény volt, mivel Márffy-Mantuano Rezső kereskedelmi tudósító szerint Romániában nem volt olyan orgánum, amely elfogulatlanul írt volna a szomszédos Magyarországról
– A román sajtó képviselői mit gondoltak magyar kollégáikról?
– Az egyik román lap szerkesztője „báránybőrbe bújtatott farkasnak” nevezte magyar kollégáit, akik szándékosan akarják megzavarni a csángók tudatát. A román posta mint nemzeti intézmény vélhetően emiatt nem továbbította moldvai címekre a példásan tárgyilagos magyar hetilapot. Úgy tűnik, a magyarok már-már rögeszmés lojalitását is hódító szándékaik átlátszó álcájának ítélték. A magyarul jól tudó történész, Nicolae Iorga a sajtószabadsággal való visszaélésnek tartotta a bevándoroltak anyanyelvű lapjainak megjelenését. Ez a veszély már azért sem volt valós, mert a bukaresti sajtó berkeiben népes számú, több nyelven is értő erdélyi kivándorolt működött, és rendszeresen szemlézték a magyar újságokat.
– Megdöbbentő volt olvasni könyvében, hogy nemcsak a semleges, de még a jó hírek is bombaként robbanhattak Bukarestben…
– A Monarchia külügyminisztere, ifjabb Agenor Gołuchowski mindezek ismeretében arra intette Széll Kálmán miniszterelnököt, hogy a hazai sajtó még csak jó hírt se közöljön a romániai diaszpóra életéből, mert még annak is káros diplomáciai következményei lehetnek. Hát még ha konfliktusokról volt szó! A Pesti Hírlap egyik híradása például azzal tüzelte a hazai közvéleményt, hogy elrománosítják a diaszpóra magyar iskoláit, például növelik a kötelező román óraszámot, és Vlad Ţepeş, azaz Drakula képével kell díszíteni a tantermek falait, s a külképviselet mit sem tesz ez ellen. Az erdélyi és regáti román sajtó természetesen össztűzzel válaszolt minden ilyen esetben. Az 52 milliós Monarchia birodalmi méretétől és erejétől megittasult politikusok és sajtómunkások önhitt és felelőtlen szóvirágai kétségtelenül sokat ártottak a diaszpóramagyarságnak, de ugyanannyit a szomszédsági politikában a magyar érdekek képviseletének.
– Változtatott-e bármit a románok magyarságképén a kinti újságok működése?
– A regáti magyar sajtó pontosan tükrözte a románok magyarságról rajzolt aktuális képét, aminek egészséges visszahatásai voltak. A Bukaresti Magyar Társulat tiszteletbeli elnöke, Veress Sándor írta egyik publicisztikájában, hogy a bevándorló magyaroknak többet és jobban kell dolgozniuk, tisztességesebbnek kell lenniük, mint a befogadó új haza népének. De a gyakorlatban mit látunk? A magyar egyesületek a román bíróságra viszik peres ügyeiket. Vége sincs a korrupciós eseteknek. Számos közéleti fórumon kalandorok a hangadók. Az igazi szellemi vezetés és erkölcsi példamutatás égető hiányáról Barabás Endre írta, hogy kamaszkorában látott először lakkcsizmás, díszmagyarba öltözött tekintélyes férfit, s szinte sokkolta az élmény, hogy a magyar is lehet úr, nem csak a román. A tíz év távollét után állampolgárságukat vesztő hazátlan bozgorok a szabadabb élet illúziójával fokozatosan kivetkőztek hagyományos kötődéseikből, s a beolvadás útjára léptek.
– És a világháború közeledtével egyre romlott a magyarok helyzete…
– A románok nemzetközi tekintélye megnőtt a második Balkán-háborút lezáró bukaresti béke (1913) után, amikor Dél-Dobrudzsát is bekebelezték. Beszédes, hogy az eseményt a Romániai Magyar Újság „visszacsatolásként” ünnepelte! Miközben a háborús mozgósításhoz főként a magyar személyszállítók lovait rekvirálták, s szaporodtak a magyarellenes atrocitások. A győzelmi mámor túlkapásai jórészt az egyetemi ifjúsághoz, illetve a nyíltan irredenta egyesületekhez kötődtek. Összetépték az ellenzéki lapokat, megverték a rikkancsokat. Cselédlányokat pofoztak fel magyar beszédért a fővárosi kispiacon, de egy Konstancán üdülő magyar bárónőt is inzultált Gradisteanu szenátor, akivel az ottani pincér anyanyelvén merészelt beszélni.
– Tehát mégsem volt derült égből villámcsapás a román hadba lépés. A magyar vezetők pedig kételkedtek ebben.
– Az 1916-os román betörésre a bukaresti magyar sajtó jó előre figyelmeztetett. Például arra, hogy ezrével adnak el Erdélyről nagy felbontású katonai térképeket. Erről a románok cinikusan azt állították, hogy turisztikai célból nyomtatják. Döbbenetes módon ezeket a híreket nem vette komolyan a hazai titkosszolgálat. Magyarország még mindig nem értette, hogy a kis szomszéd nagy támogatók oldalán háborúra készült, és továbbra is csak csendőrök és szerény határvadász-alakulatok őrizték a kárpáti szorosokat… A magyar elit politikai tisztánlátásának hiányát jórészt a birodalmi léptékből eredő önelégültség magyarázza. Kevesen érezték, például Tisza István, az Erdélyre leselkedő veszélyt, de ő sem mérte fel a délszláv fenyegetés valódi súlyát. A románok mindig nemzetközi politikai kontextusban szemlélték a helyzetüket, a magyarok azt gondolták, hogy érdekeik biztos fedezete a birodalom és saját erejük.
– A világháború elvesztésével lezárult egy korszak a bukaresti magyar sajtó és közösség életében is. Sikerként vagy kudarcként fogták fel az elmúlt évek magatartásmintáit?
– Dél-Erdély románok általi elözönlésének napjára megszűnt a Romániai Magyar Újság, és minden ellenzéki hangot egy szempillantás alatt elfojtottak. Szerkesztőségeket dúltak fel, csak mert nem a román hadsereg elvárásai szerint áramoltatták a híreket. 1918-ban, amikor a Monarchia erői német támogatással elfoglalták Bukarestet, jelent meg háborús papíron a Feleky József szerkesztette Bukaresti Magyar Hírlap. A kormányzat közvetlen szócsövének tekinthető lapnak két szerkesztősége is volt: Bukarestben és Budapesten. Az újság mindenekelőtt a hazatelepedést, a vagyon és az élet mentését szorgalmazta. Ugyanakkor markáns nézőpontváltással megállapította, hogy megdőlt a román vendégszeretetről felállított tétel. Az új hazában „munkás barmokként”, jogfosztottan éltek mindig is. A józan önreflexió eredményeként levonták azt a következtetést, hogy nem feltétlenül ott a haza, ahol a kenyér, mert a Regátban csak két lehetőségük volt: a hazavándorlás vagy a beolvadás.
Pataki Tamás / Magyar Idők (Budapest)