Jakab Zsigmondné Mészáros Rozália Rugonfalva a múló időben /Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, Székelyudvarhely/ címen megírta Rugonfalva történetét, a Pro Rugonfalva Egyesület felkérésére. Az eladott példányok árát a falu kultúrotthonának javítására fordítják. Terjedelmes részt képez a Helyi hagyományok, népélet című fejezet. A rugonfalvi születésű szerzőt, a nyugdíjas pedagógust szőtteseiért a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége 2003-ban életműdíjjal tüntette ki. /László Csaba: Rugonfalváról szóló könyvet mutattak be. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jan. 4./

Kézdivásárhelyen megnyílt a népművészeti kiállítás, melyen tizenhét kézdi-orbaiszéki alkotó több száz munkát állított közszemlére. A tárlatot a Felső-háromszéki Népművészek Egyesülete szervezte. A kiállítás megnyitón jelen volt a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetősége is, élén Szathmári Ferenc elnökkel. A tárlatot Szabó Judit ny. tanár, néprajzkutató, a Céhtörténeti Múzeum munkatársa méltatta. /Iochom István: Felső-háromszéki népművészek seregszemléje. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 21./

A hagyományos paraszti bútor fokozatosan eltűnik a mai otthonokból, jobb esetben múzeumi gyűjteménybe kerül. Ennek feltartóztatására a Hozományos Láda elnevezéssel bútorfestő tábort szervez a helyi Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület a Romániai Magyar Népművészeti Szövetséggel júniusba. /Barabás Blanka: Hozományos Láda. Bútorfestőtábor Máréfalván. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), máj. 20./

A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség és a máréfalvi Kőlik Hagyományőrző Művelődési Egyesület szervezésében „Hozományos láda” elnevezéssel bútorfestő tábor nyílt Máréfalván. Negyven-ötven gyermek és felnőtt tevékenykedik a következő napokban. Tifán Irénke bútorfestő népművész a tábor szakmai felelőse. /Kiss Edit: Bevezetés a bútorfestés rejtelmeibe. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 27./

Szeptember 11-én a kézdivásárhelyi szociális központban a Felső-háromszéki Népművészek Egyesületének szervezésében köszöntötték a százéves bélafalvi Orbán Lázárt. A megyében a Haszmann testvérek, Lőrincz Etelka és Szabó Judit után a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége életműdíjjal tüntette ki a bélafalvi csűrmúzeum létrehozóját és a kis település krónikaíróját. /Iochom István: Orbán Lázár életműdíjat kapott. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 14./

Október 15-16-án Csíkszeredán a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség (RMNSZ) megalakulásának 10. évfordulója alkalmából tartották meg a régiók népművészeinek találkozóját. Szatmári Ferenc RMNSZ-elnök felvázolta a szövetség tíz éves tevékenységét, majd a régiók (Hargita, Kovászna, Maros, Kolozs, Szatmár, Arad megyék) képviselői mutatkoztak be. A résztvevők megtekintették a Csíki Székely Múzeumban a nyáron megnyitott néprajzi alapkiállítást, majd meghallgatták dr. Balázs Lajos A népi kultúra a globalizáció korában című előadását, Farkas Irén muzeológus a népi mesterségekről értekezett. Felavatták azt a kopjafát (felirata RMNSZ, 1995–2005), melyet a szövetség leendő székházában szándékoznak elhelyezni. Máthé Ferenc vargyasi fafaragót életműdíjjal tüntették ki. /Kristó Tibor: Régiók találkozója. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 17./

A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség október 15-én és 16-án Csíkszeredában ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Ebből az alkalomból vargyasi Máthé Ferenc népművészt a szövetség életműdíjjal tüntette ki. A rangos szakmai elismerést tanúsító oklevelet Szatmári Ferenc, a szövetség elnöke nyújtotta át. Máthé Ferenc 1927. május 4-én született Vargyason. Különböző állásokat töltött be nyugdíjazásáig. Munka mellett faragott. Huszonnyolc templomba faragott csillárt, énekmutató táblát, úrasztalát, szószékborítást. Közösségi megemlékezések alkalmával kopjafát, emléktáblát ajándékozott egy-egy történelmi esemény, személyiség tiszteletére. Kiállításokra hívták Sepsiszentgyörgyre, Barótra, Bukarestbe, Szovátára, Parajdra, Budapestre. /Kovácsné István Anikó: Máthé Ferenc életműdíjas. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 29./

Simon Gotthárd tanítónő több udvarhelyszéki, háromszéki és Brassó megyei településen tanított, munka után néptáncot oktatott, színdarabot tanított, maga is szerepelt, népművészeti gyűjtést végzett. Nyugdíjas évei alatt is aktív szerepet vállalt és vállal a népművészeti értékek átmentésében, tányérokat festett, felélesztette a bútorfestést Udvarhelyszéken. Mindemellett fest is. Tatrangon kultúrigazgatóként tevékenykedett, és felélesztette a hétfalusi csángók egy régi táncát, a boricát. 1980-ban jött Székelyudvarhelyre, és 1986-os nyugdíjba vonulása után is folytatta sokrétű tevékenységét. A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség 2001-ben a bútorfestés kiváló mestere címet adományozta neki, munkásságát pedig 2004-ben életműdíjjal ismerték el. Simon Gotthárd Anna életében nagy tragédia történt, fia, a fiatal költő, Vass László Levente a katonaságnál elszenvedett kegyetlen bánásmód nyomán kialakult betegségben fiatalon elhunyt. /Kiss Edit: Simon Gotthárd Anna: Mindig pörögtem. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), dec. 2./

Április 29-én Csíkszeredában, a Sapientia – EMTE aulájában a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség etnográfusai, kutatói, népi alkotói egész napos tudományos tanácskozást tartottak. Körükben üdvözölhették a 80 éves Kallós Zoltán néprajztudóst is. Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke szorgalmazta egy olyan fórum megalakítását, mely felelősséget vállal e nemzeti kincs ápolása érdekében. Dr. Balázs Lajos a kulturális identitás meghatározásának problematikáját boncolta, a népművészet szemszögéből. Dr. Papp Kincses Emese a népi kultúrát fenyegető veszélyekre (identitásvesztés, a kulturális globalizáció veszélye), valamint az értékmentés fontosságára, a giccs kiszűrésére hívta fel a figyelmet. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy szükséges az Erdélyi Népművészeti Tanács megalakítása. /Kristó Tibor: Megalakult a népművészek tanácsa. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 3./

A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke dicséretre méltónak nevezte a mikolai Zestrea – Hozomány Egyesületnek a hagyományok felkutatása–megőrzése érdekében végzett tevékenységét. Ennek szellemében ez az egyesület volt a Régiók Találkozó egyik díjazottja, több megyebeli népművész mellett. Dobos István, Mikola község polgármestere üdvözölte a főként Hargita, Kovászna megyékből érkezett résztvevőket, bemutatva a települést. Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke pozitív példának mondta a hagyományos népművészet felélesztését. Ungvári Erzsébet, a Zestrea – Hozomány Egyesület elnöke kifejtette: azzal, hogy Mikolában tartják a találkozót, a tömbben élő erdélyi népművészet képviselői megtapasztalhatják, milyen az, amikor négy, egymás mellett élő nemzetiség hagyományai kölcsönhatással vannak egymásra. A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség idei életműdíját az ombodi Vajda Irén kapta. Mikolán megnyitották a népművészeti tárgyak kiállítását. A székelyföldi faragások, fazekasedények mellett a megyeiek is jelentkeztek. /(fodor): Több megyebeli népművészt díjaztak. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), máj. 23./

Régi mesterségek öreg művelőiről lehet olvasni Kristó Tibor Kismesterségek alkonya című könyvében, olyanokkal is, akik közül többen már nem élnek, emlékük lassan feledésbe merül. Az idős mesterek tapasztalhatják, hogy tudásukat, tapasztalatukat nincs akinek átadni. Kihaló mesterségekről van szó. Az 1995-ben alakult Romániai Magyar Népművészeti Szövetség a múlt hagyományainak ápolását vállalta fel. /Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke: A nemzeti kultúra féltett kincse. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 4./

Bogártelkén tartották a Régiók Találkozóját, a kis faluban Székelyföldről, Kalotaszegről és más térségekből érkezett népművészek, kézművesek gyűltek össze szakmai hétvégére. A Bokréta Kulturális Egyesület volt a szervező. Kezdetben a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség rendezte, ma már a közel ötéves Bokréta Kulturális Egyesület is szervez találkozókat – mondta el Kovács Pali Ferenc népibútor-festő, az egyesület elnöke. Bánffyhunyadon szervezték az első Régiók Találkozóját, majd sorra Mákófalva, Türe, Inaktelke fogadta be a rendezvényt, most pedig Bogártelke. Minden résztvevő elhozza munkáit, majd az összegyűlt anyagból gazdag kiállítást is rendeznek. Kudor István, a Bokréta Kulturális Egyesület alelnöke nyitotta meg a kiállítást. Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke beszámolt az egyesület munkájáról. Boldizsár Zeyk Imre Kalotaszeg tájegységről tartott helytörténeti előadást, Pap Gábor magyarországi irodalomtörténész pedig a templomkazetták motívumainak kialakulásáról beszélt. /-f-: Régiók Találkozója Bogártelkén. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 9./

Erdély kézművesei találkoztak február 10-én Székelyudvarhelyen, hogy megbeszéljék és jóváhagyják a már másfél éve működő Erdélyi Kézmíves Céh szabályzattervezetét, amely szükséges az egyesület bejegyeztetéséhez. Lőrincz Zsuzsánna, aki másfél évig párhuzamosan volt az Artera Alapítvány és az Erdélyi Kézmíves Céh elnöke, elmondta: céljuk egy intézményesült érdekvédelmi szervezet létrehozása. Molnár Attila pszichológus, a kézműves egyesület kezdeményezője elmagyarázta: az egyesület a Kós Károly által alapított Erdélyi Szépmíves Céh analógiájára született. A céh másik célja, erdélyi szintű termékvédjegyet biztosítani a kézműipari termékek számára, hogy a kézművesek levédhessék alkotásaikat. Szatmári Ferenc a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke is részt vett a találkozón és röviden bemutatta a szervezetet, amelyet képvisel. Az alapító tagok szavazással megválasztották az egyesület vezetőségét. A székelyudvarhelyi Szász Margit lett a céh elnöke, a sepsiilyefalvi Somó Júlia és a kibédi Szilveszter László alelnökök. /Dézsi Ildikó: Bejegyzik az Erdélyi Kézmíves Céhet. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 13./

Hagyományápoló maradjon, vagy élő legyen, s ha igen, hogyan éltethető tovább a népművészet? Erről volt szó május 12-13-án Csíkszeredában, az Erdélyi Népművészeti Tanács fórumán. Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke jelezte, hogy a szövetség mozgalmas nyár elébe néz, tanulmányutak, rendezvények, kiállítások dúsítják programjukat. Dr. Hermann Gusztáv Mihály, a székelyudvarhelyi Forrás Hagyományőrző Központ újdonsült igazgatója, a tanácskozás társszervezője ismertette új intézményük tevékenységét. Dr. Papp Kincses Emese A népművészet tetszhalála című vitaindító tanulmányában lesújtó képet vázolt fel a hagyományos népi kultúra jelenlegi állapotáról: romlásáról, értékvesztéséről, a kivezető út állomásait is felvázolva. Farkas Irén néprajzos-muzeológus – ellentmondva az előtte szólónak – kiemelte, hogy a magyar népművészetnek mindig voltak hanyatló és virágzó korszakai, viszont sikerült kilábalnia a válságokból. /Kristó Tibor: Quo vadis népművészet? = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 14./

“Milyen irányba halad az erdélyi magyar népművészet?” – fogalmazódott meg újra a kérdés az Erdélyi Magyar Népművészeti Szövetség (EMNSZ) csíkszeredai konferenciáján. Képviseltette magát Csík, Székelyudvarhely és környéke, Háromszék, Maros és Beszterce megye, Szék és Torockó. “Szükség van a jó szóra, és hinnünk kell, hogy tenni lehet a népművészetért, tárgyi anyanyelvünkért” – fogalmazott Szatmári Ferenc, az EMNSZ elnöke. Dr. Papp Kincses Emese, a Sapientia Tudományegyetem oktatója kijelentette: “A népművészet halott. Értéktelen limlomok lepik el a világot. Rikító színű kerti törpék vigyorognak ránk a kirakatokból. Ez a giccs legalacsonyabb foka. Nem lenne szabad beengedni a tájidegen kacatokat a népművészet világába. ” Elhangzott, hogy létre kellene hozni a népművészeti munkákat minősítő egyesületeket. Hon- és népismereti lap kellene. /Balogh Szabolcs: Merre, erdélyi magyar népművészet? = Nyugati Jelen (Arad), máj. 17./

A kiállításairól híres Tóbiás Galéria egy hétig alkotóteremmé változott Torockón. Erdély különböző vidékeiről érkeztek a népművészet szerelmesei, hogy a helyi vert csipkével, varrottassal és bútorfestészettel ismerkedjenek. Többségük pedagógus volt. Szatmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke elmondta, a szövetség vállalja a partner szerepét, a szervezést és a pályázatok elkészítését. Az elismerő oklevelet ezúttal a torockói Balogh Emese és a torockószentgyörgyi Móricz Anna érdemelték ki a népművészet ápolásáért és a tábor működtetésében nyújtott segítségükért. Móricz Anna bútorfestő otthonában mutatta meg a tábor résztvevőinek saját készítésű festett konyhabútorát, Balogh Emese pedig azt bizonyította, hogy Torockón ma is ismerik a csipkeverés minden csínját-bínját. A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség 50 település 360 népművészét tömöríti. /Bakó Botond: Népművészeti tábor zárult Torockón. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 24./

A népművészeket tömörítő Bokréta Kulturális Egyesület szeptember 7-9. között a Régiók Találkozója keretében ünnepli meg a születésnapot, közösen a Romániai Magyar Népművészek Szövetségével, az Alterával, a Palóznoki Hímzőkörrel és az Erdélyi Kézmíves Céhhel. A vásáros kiállítással egybekötött háromnapos rendezvény Mákófalván zajlik, Kalotaszegi csillagok elnevezéssel. A kalotaszegi kézművesek mellett székelyföldi és magyarországi mesterek is érkeznek Mákófalvára. /Ötéves a Bokréta Kulturális Egyesület. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 3./

Február 9-én a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség egyleteinek vezetői Csíkszeredában tartott zártkörű ülésén a szövetség idei teendőit tárgyalták meg. Szatmári Ferenc, a szövetség elnöke elmondta, megalakulásuk óta immár tizenhetedik alkalommal gyűltek össze, ez alkalommal is Csíkszeredában. Újból találkozhattak a székelyföldi, valamint Erdély más régióiban működő egyletek vezetői. Számos előadás hangzott el. Megteremtették a feltételeit annak, hogy szövetségük a Magyarországi Népművészek Szövetségének társszervezete lehessen a jövőben. A találkozón dr. Kardalus János özvegye átvehette a néhai néprajzkutató munkásságát elismerő legnagyobb kitüntetést, a Kós Károly Érdemérmet. Őt megelőzően csupán a székelyudvarhelyi Tankó Albert népművész részesült e magas elismerésben. /Kristó Tibor: Ülésezett a népművészek szövetsége. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 12./

Augusztus 1-jén zárultak a Nyárádszeredai Városnapok, országos kirakóvásárral a piactéren. Ugyanitt kezdődött a Játszom a hangszeren című gyerekműsor, amelynek előadója Kepenyes Pál, gyulai gimnáziumi tanár volt. Hangszeres bemutatókból született ez a műsor, amelynek nagy sikere volt Nyárádszeredában is. A kultúrházban nyárádmenti népművészek találkoztak Szatmári Ferenccel, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnökével. Duma András bemutatta Csángó mitológia c. könyvét, majd a csángó népművészetről tartott előadást. A Nyárád mentéről összegyűlt népművészek Bíró János faragó kopjafáit olvasva próbálták megfejteni az alkotó üzenetét. Átvitt értelemben a Nyárádszeredai Városnapokat csángó-székely-magyar-magyar találkozónak is nevezhetjük, mert a szeredaiakkal együtt ünnepeltek a testvértelepülések is – mondotta Kádár Gyöngyi, a polgármesteri hivatal művelődési igazgatója. /Kilyén Attila: Csángó-székely-magyar-magyar találkozó. Tegnap zárultak a Nyárádszeredai városnapok. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 2./

Székelyföldi népművészek alkotásaiból nyílt szeptember 19-én kiállítás a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség szervezésében. A megnyitón Szatmári Ferenc, a szövetség elnöke hangsúlyozta, nemzeti kultúránk legfontosabb összetevőjének – az anyanyelv után – népi kultúránkat kell tartanunk. A kiállítást a Székelyföldi Művelődésszervezők Egyesülete, valamint a Székelyföldi Közösségfejlesztők Egyesülete javaslatára Tamási Áron születésnapján – a Székely Kultúra Napján – nyitották meg Csíkszeredában. A tárlatot további helyszínekre viszik el. /Antal Ildikó: Népművészeti vándorkiállítás. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 20./

Megnyílt Kézdivásárhelyen a Vigadóban a sepsiszentgyörgyi Vinkler Andrásné Rácz Aranka hetven gobelint – zömében tájképet, csendéletet és portrét – bemutató első egyéni tárlata. A kiállítást Fülöp Magdolna nyitotta meg, méltatva a kiállító harmincöt éves munkásságát. Vinkler Aranka a gobelin mellett apró, keresztszemes faliképeket is készít. Irányítója a sepsiszentgyörgyi Szent József Római Katolikus Plébánia mellett működő Szent László Kolping Család kézimunkakörnek, melynek húsz állandó tagja van. Vinkler Aranka tagja a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek és az alakulóban levő Kovászna Megyei Kézművesek Egyesületének. /(Iochom): Gobelinkiállítás a Vigadóban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 6./

Elhunyt Tankó Albert
77 éves korában elhunyt Tankó Albert /Szentegyházasfalu, 1934. máj. 20. Székelyudvarhely, 2011. szeptember7./ fafaragó és öregcserkész, Székelyudvarhely köztiszteletben álló polgára.
A szentegyházi születésű Tankó Albert tanítóként Kecsetben kezdett dolgozni, ott kapcsolódott be a népi kultúra, a népművészet ápolásába.
Később a székelyudvarhelyi Tanulók Házának lett az igazgatója, ő vezette a faragókört és a turszitika-kört is. A rendszerváltás után többedmagával újraszervezte a cserkészmozgalmat, a Romániai Magyar Cserkészszövetség vezetőségének tagja volt, ugyanakkor a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöki teendőit is ellátta.
A Budvár cserkészcsapat vezetője volt mindaddig, amíg egyre súlyosbodó betegsége ebben meg nem gátolta. Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Kötet jelent meg az erdélyi magyar népművészekről
Kötet jelent meg Erdélyi magyar népművészek címmel, a könyvet szerdán este mutatták be a Hargita Megyei Kulturális Központ pincetermében. A kiadvány szerzője Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészek Szövetségének (RMNSZ) elnöke, aki elmondta, Erdélyben sok olyan kézműves van, aki művészetté fejlesztette mesterségét, a róluk szóló kötet pedig több mint adatbázis, hiszen a benne szereplő 107 mester alkotási elveit is taglalja.
„A népi mesterségek művelése ma már nagyon összetett. Van, aki kuriózumként műveli, van, aki hobbiszinten űzi, van, aki nemzeti megnyilvánulási lehetőséget lát benne. Sokan üzletként fogják fel a ténykedésüket – ez nem is lenne baj, de úgy gondolom, hogy a létrehozott használati tárgyaknak kell legyen néprajzi és művészeti értéke is” – fejtette ki a Székelyhon.ro-nak Szathmári.
A szövetség elnöke azt is elmondta, a 19. században, a népművészet aranykorában, amikor a paraszti társadalom önellátásra rendezkedett be, a legtöbb tárgyat mindenki saját magának készítette el, de már ekkor akadtak, akik egyes kézműves-foglalkozásokat mesteri szinten űztek. A mesterség általában apáról fiúra és anyáról a leányra szállt. Ennek a korszaknak volt egy másik fő jellemzője: a közízlés, amely nagyon szigorúan értékelt: kiszűrt minden olyan alkotást, amely a népi ornamentika íratlan törvényeinek nem felelt meg – ez pedig mára megszűnt – hívta fel a figyelmet Szathmári.
„Magyarországon a Hagyományok Háza – Népi iparművész minősítő cím szigorúan kiszűri az értékeket, A, B és C kategóriákat állapítanak meg szakmai kritériumok alapján. A mi szövetségünk is próbál létrehozni egy hasonló rendszert Erdélyben, Romániában. Sokat zsűriztünk, de persze egyelőre ilyen átfogóan nem tudunk minősíteni, ami sokkal nagyobb felkészültséget, illetve több szakember bevonását feltételezné” – mondta el a kötet szerzője. Kiosztják a „mester” címet, illetve a „kiváló mester” címet és életműdíjat, vagy a legjelentősebb RMNSZ-kitüntetést, a Kós Károly érdemérmet.
Ezáltal az alkotók érezhetik, hogy ha minőségre és hagyományőrzésre törekednek, akkor legalább valaki értékeli őket. Szathmári arra is kitért, hogy mindenképp fontos volt számukra, hogy könyvben valóban népművészekről essen szó, akik közösségük értékeiből mutattak fel valamit és a nemzeti kultúránk kincsestárának bővítéséhez járultak hozzá ezáltal. „Mindig úgy gondoltam, hogy ahogyan létezik anyanyelvünk és ahogy Bartók és Kodály megállapította, hogy népdalaink alkotják a zenei anyanyelvünket, ugyanúgy kell legyen a népművészet esetében is” – összegzett a szerző.
Krónika (Kolozsvár)

Székely-mezőségi népművészeti konferencia
A csittszentiváni Bandi Dezső Kulturális Egyesület a hét végén szervezte meg a II. székely-mezőségi konferenciát. A rendezvénynek a helybeli Tollas Jenő Kultúrotthon adott otthont, melyet a székely-mezőségi alkotótáborok munkái díszítettek. A térségbeli és székelyföldi népművészek, többnyire fafaragók, e régi hagyományos mesterségről és az útkeresési megoldásokról értekeztek.
A konferencia érdekes mozzanata a résztvevők körutazása volt, amely során a székely- mezőségi települések népművészeti tárgyi emlékeit látogatták meg, mintegy feltérképezve azokat az építészeti elemeket, amelyek pusztulásra ítéltettek, s amelyek megmentéséért az utolsó órában még tenni lehet. Így látogattak el Mezőpanitba, Harcóra, Székelykövesdre, Mezőmadarasra, Mezőbergenyébe, ahol végignézték és lefényképezték a faragott kapukat, a kopjafákat és a régi épületek díszítőelemeit.
A körutazást kerekasztal-beszélgetés követte székelykapu- és kopjafafaragás témában. A résztvevőket – a fafaragványokkal és festményekkel díszített kultúr-otthonban – Gálfi Sándor alpolgármester köszöntötte, aki örömét fejezte ki amiatt, hogy a faluban a Bandi Dezső Kulturális Egyesület – Székely Lajos tanár, fafaragó szervezésében – ilyen rangos rendezvénynek adhat otthont.
Szathmári Ferenc, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség elnöke Kristó Tibor A kismesterségek alkonya című könyvére utalva elmondta, oda jutottunk, hogy a hagyományos mesterek nincs akinek átadják a tudást, nincs igény rá. Sőt, szerszámjaik, műhelyeik sem kellenek, még ingyen sem! De nincs értelme, hogy panaszkodjunk, így alakult a társadalom. A népművészetet a parasztság hozta létre a XIX. században. Mára már a parasztság is eltűnt. Azt kell megnézni, mit tehetünk saját területünkön. Kis műhelyeinkben, mint amilyen a csittszentiváni is, folytatni kell a munkát – mondta a szövetség elnöke.
Bandi Katalin iparművész kifejtette, szíve legnagyobb gyönyörűsége, hogy vannak folytatói apja munkájának, s ezért hálás Székely Lajosnak, a Bandi Dezső Kulturális Egyesület elnökének, aki nemcsak farag, hanem fiatal faragókat is nevel.
A konferencia során vetített képes előadást is láthattunk, Czirjék Lajos, a Képzőművészek Egyesülete alelnökének és a Székely-mezőségi Művésztelep elnökének közreműködésével. Pozitív és negatív példákat felvillantva érzékeltették, hogyan milyen faragott, fedeles vagy székelykaput érdemes állíttatni, és milyent nem. Itt jegyezték meg, hogy a bemutatott negatív példák sokszor hatásosabbak, sőt elrettentők. Sajnos, sok esetben a kapuállítók nem konzultálnak szakemberekkel, s ezért állhatnak "torzszülöttek", amelyek sem a jó ízlésnek, sem a szakmai követelményeknek nem felelnek meg.
A mezőbergenyei református egyházközség által állíttatott székely kaput pozitív példaként említve Székely Lajos elmondta, hogy Domahidi Béla református lelkész és a székelyszentkirályi faragómester úgy döntöttek, hogy megőrzik az egyindás motívumot, s ezzel a helyi mintakincset örökítik meg.
– A rendezvényre többek között olyan faragókat hívtunk meg, akik nagyon jól ismerik a mesterséget, mint például Sándor Attila Székelyudvarhelyről, Borbély Attila Mezőpanitból, Barabássy Somogy Örs Backamadarasról, Török László Nagyernyéből, Török Csaba Csíkszeredából, Csiszér Mihály és Tamási Mihály Marosvásárhelyről, Tóásó Béla Udvarhelyről. Velük közösen fogalmaztuk meg, hogy mennyire fontos a régi és hagyományos mintakincs megőrzése. A néprajzi tudnivalókat semmiképpen sem szabad mellőzni egy-egy munka kivitelezése során – fogalmazott Székely Lajos.
A szombati programba művelődési momentumokat is iktattak. fellépett a csittszentiváni vegyes kar – amelyet a vasárnapi kórustalálkozó főpróbájaként iktattak műsorba –, a Fazakas Ildikó által vezetett Fagyöngy citeraegyüttes és a helyi iskolások színjátszó csoportja.
A rendezvényt a Csittszentiváni Fejlesztési Egyesület és a megyei tanács támogatta.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Szatmári Ferenc: A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség
A népművészet, mint nemzeti értékeink kifejezője, megtartó ereje is egyben, amiről nem elég beszélni, hanem tenni is kell érte ünnepeken és a mindennapokban. Éltetni kell. Mert amit nem óvunk, az óhatatlanul elvész az időben.
Az erdélyi alkotó népművészek tudatában vannak: ha nincs erdélyi magyar népművészet, az annyi, mintha saját fizikai létünket kérdőjeleznénk meg. A népművészet anyanyelvünk után talán legdrágább nemzeti kincsünk, amelynek léte mindnyájunk felelőssége, amit kulturális intézményeink, szakmai és civil szervezeteink révén közös erőfeszítéssel kell felvállalnunk. Az alkotói kedvet minden lehető eszközzel ébren kell tartani, mert alkotók nélkül nincsen egylet, de szövetség sincs, alkotás nélkül pedig nincsen népművészet.
Erdélyben a tárgyi népművészet nem áll a kulturális intézmények érdeklődésének homlokterében, talán mert nem lehet színpadra állítani, nem lehet a folyamatos közművelődési munkát pótló falunapok látványos programjaiba beépíteni. A folklór más területeit egységesebben lehet művelni, mivel csoportos a tánc, a dal, de a tárgyi népművészet egyénileg valósul meg. A tárgyi népművészettel ma kizárólag a civil szervezetek foglalkoznak. Az állami intézmények csendes szemlélői a civil szerveződések által megvalósított munkának, de működésüket az esetek többségében sem anyagilag, sem erkölcsileg nem támogatják.
Ennek oka többek között az, hogy a hivatásos szakemberek alapvetően a múlt elemzésével foglalkoznak, méltatlannak, szükségtelennek tartják napjaink jelenségeinek vizsgálatát. A gyakorló népművészek viszont valamilyen szintű együttműködést igényelnének, szívesen vennék az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását. Úgy véljük, méltányolni kéne a gyakorló népművészek abbéli óhaját, hogy szakmai segítséget igényelnek munkájukban.
Új irányzatok vannak kialakulóban, a régiek pedig állandóan változnak. Mindennek ellenére Erdély – mint a történelemben oly sokszor – saját útján szeretne járni, az új elfogadásával párhuzamosan a régi alkotására szeretné buzdítani a legtöbb alkotót, alighanem a Kósa László által megfogalmazott modell szerint, hiszen „tévedés azt állítani, hogy a nemzeti kultúra a népi műveltségre épül. Ha viszont hiányozna a nemzeti művelődésből, az olyan volna, mint a sótlan étel: ízetlen és jellegtelen. A néphagyomány paraszti kultúraként lehanyatlott, de nem szűnt meg mint közösségi műveltség, és nemzeti kultúránkba ötvöződve így van jelen.”
A népi kultúra hagyományos átadásának természetes folyamata megtört ugyan, de megmaradt az értékek megőrzésének óhaja. A hagyomány tehát olyan érték, ami rendet, célszerűséget és biztonságot adhat az életünknek. Minden erőnkkel a népi alkotások hagyományos voltát kell hangsúlyoznunk az iparművészeti törekvésekkel szemben, mert ez felel meg Erdély szellemiségének, az erdélyi kultúrának.
A nemzet kultúrájának meghatározó része saját népművészetének alapos ismerete, művelése, szeretete, mert ez erősíti a nemzeti összetartozást. Ezért feladatunk a népművészeti hagyomány gyűjtése, megismerése, feldolgozása és továbbéltetése. Ráadásul az Európai Unió tagjaként népművészetünkkel, annak értékeivel gazdagítjuk a sokszínű európai kultúrát.
Ezekből kiindulva, és egyesületi önszerveződésre alapozva, 1995-ben sikerült megteremteni a legitim, demokratikus vezetőséggel bíró Romániai Magyar Népművészeti Szövetséget (RMNSZ), amely a szervezett népi kultúra letéteményese óhajt lenni. Így az EMKE társszervezeteként működik, mint a közművelődés népművészeti ágazatát összehangoló szakmai szövetség. Az erdélyi magyar közművelődésben tehát viszonylag korán megjelent az RMNSZ. Kezdetben Bandi Dezső szervezte az EMKE égisze alatt 1994. május 28–29-én, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban az erdélyi magyar fafaragók országos tanácskozását. A jelenlevők sok értékes előadást hallgathattak meg, de figyelmük mindvégig arra irányult, hogy miként lehetne valamiféle szervezetbe tömörülni, amelyben megőrizhetik a hagyományokat. Tankó Albert, a Székelyudvarhelyi Fafaragók Körének elnöke vetített képekben mutatta be a szervezet tagjainak alkotásait, és pártolta egy szövetség létrehozásának lehetőségét, amelyben valahány szakágazat képviseltetné magát. Így lett legfőbb támogatója Bandi Dezső kezdeményezésének, amelynek célja megfelelő jogi keretet biztosítani egy lelkes civil csoportosulásnak.
Megfelelő előkészületek után 1995. szeptember 30-án az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum adott otthont az alakuló ülés közel száz résztvevőjének. Az eseményen már valahány szakágazat képviseltette magát. Egyik legvitatottabb kérdés volt a szövetség mibenléte. Szövetség lett, hiszen akkorra már három egylet társult, de az alapszabály lehetőséget adott arra is, hogy természetes személyek is társulhassanak, olyanok, akiknek nincsen lehetőségük valamelyik helyi egyletben tevékenykedni. Az viszont már nem képezte vita tárgyát, hogy a székhely Székelyudvarhely lesz, és Tankó Albert az alapító elnök. A szövetség nevét első változatban erdélyinek javasolták, mivel a közhasználatban ez a leginkább elfogadott. A vita során azonban felmerült annak lehetősége, hogy a moldovai csángók is bekapcsolódhassanak a szervezeti életbe, számukra is biztosítva a szakmai érdekképviseletet. Így történt, hogy végül is a romániaira voksoltak az alakuló közgyűlés résztvevői. Sajnálatos módon a csángókkal azóta sem alakult ki az óhajtott együttműködés. Az egyletek tagjai lehetnek gyakorló népművészek, tiszteletbeli tagok, vagy akár pártoló tagok. A tagszervezetek képezik az alapot, a szövetség pedig próbálja összehangolni a sokszínű, sokféleképpen gondolkodó tagságot. A gyakorló népművészek képezik a helyi szervezetek tagságát, ezek a helyi tagszervezetek pedig a szövetség tagjai. Az RMNSZ tagja a budapesti székhelyű Népművészeti Egyesületek Szövetségének. Így lesz kerek a Kárpát-medencei magyar népművészek szervezete.
A kezdeti lelkesedés után tapasztalnunk kell, hogy mégsem tesszük teljes szívvel, amit kellene, vagyis a hagyományaiban bomlásnak indult közösségekben kevesen vállalják a hagyományőrzők szerepét. Igazi szakmai tudást igénylő munkásságunkba tájainkon feltűnően kevés értelmiségi kapcsolódik be. Pedig erre nemcsak szükség van, de számtalan lehetőség is nyílik, kezdve a személyes példaadástól, gyermekeink, unokáink nevelésétől lakásunk, kertünk, munkahelyünk berendezésétől kulturális szokásaink megéléséig és megismertetéséig.
Megtapasztalhattuk, hogy a többségi nemzet közművelődési intézményei nem igazán értünk léteznek, de ennél is fájóbb, hogy anyanyelvi kulturális intézményeink sem hajlandók a népi hagyományok védelmével foglalkozni, és bennünket méltó partnernek tekinteni. Mindezek ellenére mi továbbra is arra törekszünk, hogy a hagyománnyal kapcsolatos célkitűzéseinket ismertessük, kapcsolatokat alakítsunk ki, népművészeti értékeinket a jövő számára megmentsük, és ezáltal is közösségünk fennmaradását szolgáljuk.
A népművészet, mint eszmei érték
Az anyanyelv után nemzeti kultúránk egyik legfontosabb összetevőjének tartjuk a népi kultúrát. Ezen belül a tárgyi népművészetnek is igen jelentős szerepet tulajdonítunk, amit sajátos kifejező eszközeivel valóságos tárgyi anyanyelvünknek tekinthetünk. Hiszen szavak helyett a népi alkotások sajátos kifejezésformái a népi gondolkodásnak, a népléleknek.
Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a mai falu városi modelleket utánoz, a város pedig nem kötődik a falusi hagyományokhoz. A népi mesterségek elpusztulása szinte elkerülhetetlen a gyakorló öreg népi mesterek távozásával. De azt is látni kell, hogy egy nemzeti közösség egyebek mellett saját tárgyi kultúrájának jellemzői révén különbözteti meg magát a másokétól. A népművészet akár a jövő alapja is lehet, mivel nem csupán romantikus hazafiságunk, hanem egészséges kulturális identitásunk része, alapvető nemzeti sajátosságok megtartását és fejlődését biztosíthatja. Így segít magyarnak lenni, mivel a népi kultúra a modern világ számos romboló hatásának van kitéve, amire hatékonyan csak a hagyományainkban megtestesülő kulturális sajátosságainkkal válaszolhatunk.
Aki népművész címet kap, annak nem csak a szerszámot kell mesterien forgatnia, hanem nagyon kell ismernie a népi alkotás ismérveit, hogy munkája eredménye valóban népművészeti értékű legyen. A szépérzék, a jó ízlés alakítására éppen a népművészet a legalkalmasabb. Mert a népművészet sok száz meg ezer éves fejlődés eredménye, így mondhatni, sűrítve tartalmazza a jó ízlés alapanyagait. Mert kifejezésmódjában tömör és mindig csak a lényegről szól. Felépítésében logikus, mindig gyakorlati célt követ.
A szakirodalom alapvetően a múlt elemzésével foglalkozik, és szükségtelennek tartja a jelennel foglalkozni, de legfőképpen a gyakorló népművészekkel együttműködni, az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását felvállalni. Sokan úgy vélik, hogy a népművészet ma inkább divat, vagy nosztalgia, mint szükségletet kielégítő alkotási folyamat. Ezért mosódnak össze olyan fogalmak, mint népművészet és kézművesség, tárgyalkotó népművészet és díszítőművészet, népművészet és népi iparművészet. Márpedig a mai népművészet a több évezredes népművészet változatlan továbbélése. Ez az elv és módszertan minden újítás elvetését, a hagyományok szigorú tiszteletben tartását követeli meg, voltaképpen ez maga a hagyományőrzés. Másfelől a népművészet minden átalakulás ellenére változatlan értékű lényeg, változatlan szerkezet, amely megmaradása érdekében ma is újabb tárgyak, illetve mai funkciónak megfelelő tárgyak alkotását igényli. Így határozható meg tömören a népi iparművészet. Az igazi alkotó egyéniség megtalálja annak a módját, hogy értékes egésszé illessze össze a hagyomány szellemét a korszerűség követelményeivel. Ha egy alkotás kapcsolódik a hagyományhoz, azért még megfelelhet a modernség, a korszerűség követelményeinek is.
Feltörekvőben van egy nem elhanyagolható réteg, amely naivaknak tartja az eszmékért küzdőket, és lényegében pénzkeresési lehetőséget lát az alkotás helyébe lépő kézműves tevékenységében. Természetes, hogy az alkotó pénzt is szeretne munkájáért, nem fogadható viszont el, ha csak a pénz érdekli. El kell fogadni, sőt tisztelni kell azokat, akik értéket teremtenek, hagyományt őriznek, és művészi tárgyat alkotnak. A hajdani népművész számára a szép és hasznos dolgok készítése alkalmi, sok örömet szerző tevékenységet jelentett, veleszületett hajlamainak és képességeinek kifejezése révén. Gondolatainak és érzelmeinek művészi megfogalmazása eredményezte az alkotásait, a kor szemléletét önmaga tudatán átszőve álmodta meg a hasznos és szép tárgyat, készségei, tehetsége, jártassága adva hozzá erőt, megoldást. Nem tanulta, eltanulta a mesterséget, az egész alkotási folyamatot.
Az utóbbi időben nagyobb hangsúlyt kapott a monumentalitás igénye, amely székely kapuk felállításában, kopjafák temetőkbe, közterekre való elhelyezésében nyilvánul meg. Megrendelők és faragók, szemlélők és méltatók ugyancsak nagyot hibáznak, ha kellő ismeretek hiányában, elnézően viszonyulnak az alkotásokhoz. Sajnos, az alkotási folyamatot nem előzik meg szakmai viták, nem alakult ki az a réteg, amely már a tervezeti szakaszban véleményezné a tárgyakat. Így minden lehetőség adott, hogy bármilyen egyéni elképzelés érvényesülhessen, mivel ki-ki hozzáértőnek tartja magát. Sokkal nagyobb felelőséggel kellene kezelni ezt a kérdést, hiszen a ma faragott kapu vagy kopjafa az évek múlásával úgy lesz műemlék, amilyennek ma készül: jól-rosszul, de nem minden esetben válik műértékké.
Gyakorló népművészek szövetsége
Eredményeinket igen nagy áldozatok árán értük el. Igen sok meg nem értéssel találkoztunk, talán, mert nem tudtunk kellő hangsúlyt adni óhajunknak, hogy mi a magyar népművészetért szállunk síkra, és kellő méltósággal akarjuk képviselni erdélyi sajátosságainkat. Nem rendelkezünk sem műszaki-anyagi bázissal, sem oktatói hálózattal, és híjával vagyunk a pénzügyi támogatásnak is. A hagyományos ismeretátadást helyettesítő, annak mélységeiből táplálkozó intézményes rendszer kiépítése pedig még távlatokban sem remélhető. Ezért a világháló adta lehetőségek felhasználásával egy sajátos oktatási formát indítunk útjára a közeljövőben. Megteremtjük annak a lehetőségét, hogy a szövetség tagjai honlapon, levelezőlistán vagy nyomtatott anyagok révén elméleti ismeretekhez jussanak. A közlésre kerülő előadások egyaránt szólnak kezdőknek és haladóknak, a tagok pedig kérdéseket tehetnek fel majd a honlapon, hogy valós párbeszéd alakulhasson ki. Az ismeretek elsajátítását segíti továbbá, ha a honlap látogatói véleményezik a bemutatott tárgyakat, a népművészet, mint valódi közösségi kultúra szellemiségének megfelelően.
A szövetség tagszervezetei szakmai fórumokat szerveznek. Ezek a fórumok ugyancsak fontosak az emberi kapcsolatok erősítése szempontjából, de jelentősen hozzájárulnak a véleménycserék révén az ismeretek elmélyítéséhez is. A tagszervezetekkel közösen szakmai alkotótáborokat szervezünk, amelyek alkalmasak az elméleti ismeretek gyakorlatban való alkalmazására.
Az erdélyi magyar népművészeti oktatásban résztvevők nem alkotnak egy átfogó rendszert. Hiányzik belőle a motiváció, a támogatás, az oktatók és minden más, amire szükség volna. Az oktatás hiánya miatt erős individualista hatásoknak van kitéve az, ami egykor kizárólagosan közösségi érték volt. Ezt a folyamatot igen nagy erőfeszítések révén lehet már kordában tartani oktatással, zsűrizésekkel, a meghívásos alapon történő vásáros rendezvényekkel.
Mint minden időkben, így napjainkban is születnek remekművek és léteznek gyengébb munkák is. A tehetségesebbek, a tanulásra több időt szentelők, az alkotáshoz alázattal viszonyulók számára csak az utóbbi időben nyílott lehetőség, hogy kis számban ugyan, de elismerésben részesüljenek.
Így részesült az UNESCO Élő Szellemi Örökség-díjban a romániai bizottság által Páll Antal korondi fazekas. A javaslatot a szövetség tette meg, mivel úgy vélte, hogy a díjazott egyszerre védője a szellemi örökségnek, egyben alkotója és továbbadója, illetve kitűnő megjelenítője is. Magyar állami kitüntetésben részesült Sütő Levente bútorfestő Vargyasról, akinek a Népművészet Mestere-díjat adományozták.
Az RMNSZ saját díjazási rendszere keretében 2001 óta a következő díjakat és címeket adományozta: dr. Kós Károly érdemérmet Tankó Albert alapító elnöknek, valamint dr. Kardalus János és Farkas Irén néprajzkutatóknak. Életmű-díjban részesült 24 alkotó, a népművészeti alkotási terület kiváló mestere címet 23, a népművészeti alkotási terület mestere címet 34 alkotónak nyújtottuk át. Célunk, hogy a közeljövőben valamely országos vagy regionális szervvel közösen adományozhassuk évente az Erdélyi Magyar Népművészet Mestere címet. Művelődés (Kolozsvár)

„Ez a díj további feladatokra sarkall”
Népművészeti oktatói tevékenységéért, valamint a népművészeti mozgalomban végzett közösségi tevékenységéért részesítették Tifán Irént, az Udvarhelyszéki Népművészek elnökét Király Zsiga-díjban a Budai Várban megrendezett Mesterségek Ünnepén.
A Romániai Magyar Népművészek Szövetsége javasolta a Szejke Szépteremtő Kaláka népművészeti alkotótábor szervezőjét és irányítóját a magyarországi Népművészeti Egyesületek Szövetsége által 1994-ben alapított Király Zsiga-díjra. „Nem számítottam arra, hogy megkaphatom ezt az elismerést, hiszen Erdélyből eddig még senki sem részesült a díjban” – magyarázta Tifán Irénke. Számára megerősítés volt az elismerés, hogy nem hiábavaló az a tevékenység, amit eddig végzett az értékátadás terén. Az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének elnökeként úgy érezte, hogy az egyesületi tagoknak is részük van díjban.
A zetelaki születésű kézműves immár 2001 óta foglalkozik bútorfestéssel, közel tíz éve pedig a bútorfestés oktatásával is, évente több tanítványt készít fel a Népi Mesterségek Versenyének körzeti, megyei, majd országos szakaszára, ahonnan a bútorfestő gyerekek díjazottakként térnek haza. Az „szépteremtő” szervező elmondta, hogy számára a legemlékezetesebb élményeket az alkotótáborok szervezése nyújtotta, ugyanis még mindig meglepőnek tartja, hogy mennyire magas szinten sajátítják el a fiatalok a népművészet fortélyait. „A gyerekek nevelésén keresztül jut el a népművészet a családokhoz, hiszen a szülők lelkesen állítják ki otthonukban az alkotásokat, így mondhatni, minden lakásba bekerül egy része a népművészetnek” – fejtette ki.
A bútorfestés terén fő motívumként a tulipánt használja legszívesebben – árulta el –, ugyanis ez a női jelkép, különböző változatai pedig a nő fiatalságtól öregségig tartó életszakaszait ábrázolják. Az alkotó szerint a hagyományos mintakincs ma is használatos, azonban már modern használati eszközökön is fellelhető őseink motívumvilága. Hagyományos festett bútorokat rendelésre is készít, azt tapasztalta, hogy az érdeklődők konkrét elképzelésekkel érkeznek, azonban mindig igyekszik közös nevezőre hozni a megrendelők elvárását és a bútorfestés íratlan szabályait. Jelenleg egy teljes lakóház berendezésén dolgozik, a munkafolyamat a bútorzat motívumvilágának megtervezésével kezdődött.
Továbbá megjegyezte, hogy mindig élmény számára a Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének tagjaival együttműködni és rendezvényeket szervezni. „Most készülünk az egyesület megalakulásának 35. évfordulójára, és kiállítást szeretnénk szervezni október folyamán” – árulta el lelkesen az egyesület elnöke. “Úgy érzem, hogy ez a díj további feladatokra sarkall, még nagyobb kihívás elé állít” – vallotta be végezetül.
Veres Réka, Székelyhon.ro

Hagyományaink művelői
Három és fél évtizede annak, hogy Tankó Albert létrehozta Székelyudvarhelyen a faragóklubot, mely az évek során egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, majd megkeresztelkedve az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete nevet vette fel. A mára több mint százötven tagot tömörítő egyesület munkája beépült az udvarhelyiek életébe: a népművészek portékái nemcsak a hagyományos vásárokról ismertek, hanem otthonaik részét képezik.
Az 1979-ben Tankó Albert, Berci bácsi által létrehozott faragóklubhoz szövő-fonó asszonyok is csatlakoztak, így vált szükségessé a kör átnevezése: az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületének tagjai kiállítással egybekötött konferenciával ünnepelték az egyesület fennállásának harmincöt évét, illetve emlékeztek az alapítóra.
A hagyomány kötelez
A székelyudvarhelyi Városháza dísztermének előterében kaphattak kis ízelítőt a látogatók a szépteremtők munkáiból: tulipános terítők, bútorfestéssel készült naptárak, ládák, tolltartók, faragott használati tárgyak, üzenetet küldő bútorok, a csipkeverés fortélyaival készített kiegészítők, fűzött gyöngyök, a székelykeresztúri népmondát megelevenítő faliszőnyeg, nemezből készített tárgyak és számtalan szőttes sorakozott az asztalokon. „A hagyomány köt és kötelez. Mert mi tarthatna meg minket leginkább székely, magyar mivoltunkban időtállón, mint az a sok szép motívum, szín, forma, melyet kötelesek vagyunk osztani, hogy sokasodjon” – mondta el a tárlat megnyitóján Szakáll Gizella, a népi hímzés kiváló mestere.
Értékelik munkájukat
A jelenlévőket Tifán Irén, az egyesület jelenlegi elnöke köszöntötte, külön kiemelve a Székről, Háromszékről, Csíkszékről és a gyergyói térségből érkezett vendégeket. A megnyitó részeként felszólalt Bunta Levente polgármester is, aki a város támogatásáról biztosította a helyi népművészeket. A városvezető kihangsúlyozta: jelzésértékű, hogy az évfordulós ünnepséget az impozáns Szent István Teremben tartják, hisz a városvezetőség ezúton közvetíti, kiemelten fontosnak tartja, értékeli a hagyományos népi mesterek értékmentő és értékteremtő munkáját.
Az alapító emlékezete
1995-ben fogalmazódott meg az Udvarhelyszéki Népművészek Egyesületén túl a belföldi népi mestereket tömörítő civil szervezet szükségessége, így Tankó Albert közbenjárására megszületett a Romániai Magyar Népművészek Szövetsége, elevenítette fel Szatmári Ferenc, a szövetség jelenlegi elnöke.
„A kezdeményezésen túl az udvarhelyszéki népi mesterek soraiból kerültek ki a szövetség elnökei tíz éven át, Tankó Albert, Szakáll Gizella, Tifán Irén személyében” – sorolta. Az eseményen fotókon elevenítették fel az elmúlt három és fél évtized jeles és hétköznapjait. A szakmai konferencia meghívottja volt Gaál János, a Magyar Néprajzi Múzeum nyugalmazott főrestaurátora, illetve Harangozó Imre néprajzkutató, az Ipolyi Arnold Népfőiskola tanára, valamint a székelyudvarhelyi Ágoston György, aki a Székely Játékokat mutatta be.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro

Üllő, kalapács és tűzhely
A csíkszeredai Nagy István Gábor festő, grafikus és díszműkovács. Tagja a Csíki Kézműves Egyesületnek, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek és alapító tagja a Lépések Színekben és Formákban a Művészetért Alapítványnak.
„Szépvízen nevelkedtem, a szomszédunkban lakott egy kovács, akinek volt egy velem egyidős fia. Mivel ő nem mehetett játszani, amíg a feladatait el nem végezte, mi, a játszótársai is segítettünk. Szeget egyengettünk, szenet törtünk, apró feladatokat láttunk el, bár akkor még nem is szerettük. Időközben megkedveltük, s már oda jutottunk, hogy versenyeztünk, ki nyomhatja a fúvót az öreg mesternek. Nekem voltak különböző elképzeléseim, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a kovácsmesterség nem is jött szóba. Aztán bekerültem 1980-ban Csíkszeredába, és úgy hozta az élet, hogy kovács szakiskolába jártam, majd az iskola elvégzése után ipari kovácsként dolgoztam 21 évig. Akkor változott a helyzet, a cég bebukott, nyolc hónapig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél voltam díszlettervező, de egyre gyűlt bennem az ötlet, az elképzelés, hogy még mi mindent lehetne kipróbálni a kovácsolás terén” – meséli Nagy István Gábor.
A fiatalember időközben a Hargita megyei Művészeti Népiskolánál elvégzett egy hároméves festészet-grafika szakot, kapcsolatba került Máté Jenő kozmási kovácsművésszel, és egy alkalommal, amikor Gyergyószárhegyen részt vett a Széptermető Kalákában és kovácsolást tanult, „megfertőződött" a díszkovácsolással.
Nagy István Gábor ma már Csíksomlyón egy kis műhelyben készíti az egyedi kovácsoltvas dísz- és használati tárgyakat. Bár – mint megjegyzi – a jelenlegi kovácsműhely műteremként indult, festmények születtek itt, aztán úgy hozta az élet, hogy ablakrácsokra volt valakinek szüksége. „Előkerült a szomszédos műhelyből egy porszívó, a földön két tégla között tüzet csináltunk, s ott kezdtük hajlítani a vasat, kísérleteztünk, a végén elkészültek az ablakrácsok. Aztán egyik munka hozta a másikat” – eleveníti fel. Azt mondja, útja bármerre is vezetett, egy adott pillanatban mindig a kovácsoláshoz érkezett, nem csoda, ha már nagyon megszerette, bár tudja, ez olyan szakma, amely gyakorlásához mindig tanulni kell.
A díszműkovács elméletileg mindent készít – korlátok dísztárgyak, tűzszerszámtartók –, ami vasból létezhet, díszít és használható is – mondja, amikor arról kérdezem, mi kerül ki a somlyói műhelyből. Nagy népszerűségnek örvendenek a szálfegyverek – fokosok, kardok, kések, bárdok –, melyeket a hagyományőrzők, a huszárok használnak. Most – jegyzi meg – egy segítővel dolgozik, de bizony volt idő, amikor a felesége fogta meg a vas végét.
Azt mondja, bármit is készít, minden ütésbe beleviszi a szívét, lelkét, tudását, szeretettel csinál minden egyes darabot. Ma már megrendelésre dolgozik, de megengedheti magának, hogy nem vállal el bármit. „Sokszor van az, hogy a megrendelővel még vitába is kerülünk, mert giccset kér. Az ilyent kihagyom, vagy máshová irányítom. Nem vállalom. Az ilyen dolgokhoz nem adom a nevem. Lassan odajutottam, hogy megengedhetem ezt magamnak. Ehhez idő kellett, eleinte bármit vállaltam, mert kellett a pénz, most is kell, de már nem mindenáron” – mondja elszántan.
D. Balázs Ildikó
Székelyhon.ro

Dokumentumfilmek néprajzi értékeinkről
Elkészültek azok a dokumentumfilmek, amelyek a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Hargita Megye Tanácsa pályázatán kaptak anyagi támogatást. A Forrásközpont kezdeményezte program célja Hargita megye néprajzi értékeinek bemutatása filmes eszközökkel. Az idei hét alkotás között portréfilmek, a székely konyhát, babonákat, víz hajtotta szerkezeteket megjelenítő alkotásokat találunk.
Bálint Arthur Babonák című alkotásában a mindennapi élet eseményeihez, történéseihez kapcsolódó hiedelmek, babonás cselekvések bemutatását tűzte ki célul. Mint kiderül, életmódtól, világszemlélettől függetlenül hatnak ezek a babonák a különböző korosztályok képviselőire ma is.
Fábián Kornélia filmje a siménfalvi kosárfonással kapcsolatos: Teremtő kéz– portréfilm a siménfalvi, a Népművészet Mestere címet viselő Ráduly Jánosról. Az Erdély-szerte ismert kézműves a Népművészet Kiváló Mestere címet is megszerezte, munkájához az oktatás is hozzátartozik. Szakmájáról, életéről vall ez alkalommal.
Bocskor-Salló Lilla filmje (Orczád verítékével – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője) a székely kapuk tanulmányozóját, az Europa Nostra-díjas pedagógust mutatja be, akinek életművéhez tartozik a máréfalvi tájház létrehozása, illetve helyismereti kutatások.
Fábián Kornélia öt tájházat mutat be (Tájak, beszélő házak – Hargita megye tájházai) az intézmények felelőseit megszólaltatva. Máréfalva, Székelyszentlélek, Tordátfalva, Korond és Lövéte tárgyi hagyatéka az egész székelység becses kincsei közé tartozik.
Fecső Zoltán a vízzel hajtott szerkezetek egykor elterjedt, népszerű fajtáját Fűrészmalmok címmel mutatja be. Az évtizedekkel korábban a hatalom által leromboltatott, lebontatott deszkametszők most, jelképesen is, az újonnan épített ivói létesítmény által támadnak fel.
Szabó Károly az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálta (Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha). A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalács sütés folyamatát örökítette meg.
Hadnagy Árpád Levente Könyvbe szőtt gondolatok címmel készített portréfilmet a farkaslaki Jakab Rozáliáról. A nyugdíjas pedagógus gazdag életművét a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség életműdíjjal ismerte el (szőtteseiért), később az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat közművelődési, néprajzgyűjtői munkásságáért kapta. Több mint tíz helyismereti és néprajzi témájú könyv szerzője, a farkaslaki Tamási-kultusz ápolója.
Székelyhon.ro

Hét dokumentumfilm készült néprajzi értékeinkről
Elkészültek azok a dokumentumfilmek, amelyek a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Hargita Megye Tanácsa pályázatán kaptak anyagi támogatást. A Forrásközpont kezdeményezte program célja Hargita megye néprajzi értékeinek bemutatása filmes eszközökkel. Az idei hét alkotás között portréfilmek, a székely konyhát, babonákat, víz hajtotta szerkezeteket megjelenítő alkotásokat találunk.
Bálint Arthur Babonák című alkotásában a mindennapi élet eseményeihez, történéseihez kapcsolódó hiedelmek, babonás cselekvések bemutatását tűzte ki célul. Mint kiderül, életmódtól, világszemlélettől függetlenül hatnak ezek a babonák a különböző korosztályok képviselőire ma is.
Fábián Kornélia filmje a siménfalvi kosárfonással kapcsolatos: Teremtő kéz – portréfilm a siménfalvi, a Népművészet Mestere címet viselő Ráduly Jánosról. Az Erdély-szerte ismert kézműves a Népművészet Kiváló Mestere címet is megszerezte, munkájához az oktatás is hozzátartozik. Szakmájáról, életéről vall ez alkalommal.
Bocskor-Salló Lilla filmje (Orczád verítékével – Kovács Piroska, a székely kapuk őrzője) a székely kapuk tanulmányozóját, az Europa Nostra-díjas pedagógust mutatja be, akinek életművéhez tartozik a máréfalvi tájház létrehozása, illetve helyismereti kutatások.
Fábián Kornélia öt tájházat mutat be (Tájak, beszélő házak – Hargita megye tájházai) az intézmények felelőseit megszólaltatva. Máréfalva, Székelyszentlélek, Tordátfalva, Korond és Lövéte tárgyi hagyatéka az egész székelység becses kincsei közé tartozik.
Fecső Zoltán a vízzel hajtott szerkezetek egykor elterjedt, népszerű fajtáját Fűrészmalmok címmel mutatja be. Az évtizedekkel korábban a hatalom által leromboltatott, lebontatott deszkametszők most, jelképesen is, az újonnan épített ivói létesítmény által támadnak fel.
Szabó Károly az étekkészítés székely jellegzetességeit dokumentálta (Székely ízőrzők – hagyományos székely konyha). A Keresztes család idősebb és fiatalabb tagjainak mindennapi munkája révén a kenyérsütés, sajtkészítés, ünnepi kürtőskalács sütés folyamatát örökítette meg.
Hadnagy Árpád Levente Könyvbe szőtt gondolatok címmel készített portréfilmet a farkaslaki Jakab Rozáliáról. A nyugdíjas pedagógus gazdag életművét a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség életműdíjjal ismerte el (szőtteseiért), később az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat közművelődési, néprajzgyűjtői munkásságáért kapta. Több mint tíz helyismereti és néprajzi témájú könyv szerzője, a farkaslaki Tamási-kultusz ápolója.
A szervezők már tervezik a filmek Hargita megyei bemutatóját.
L. I.
maszol.ro