„Zárjuk össze sorainkat”
Évfordulós beszélgetés Markó Bélával, a húszéves „születésnapját” ünneplő RMDSZ elnökével
Nagyszabású gálával ünnepli megalakulásának huszadik évfordulóját Kolozsváron szombaton az RMDSZ. A rendezvényre hétszáz meghívottat várnak. Markó Béla szövetségi elnököt a szervezet elmúlt két évtizedéről kérdeztük.
Húsz éve bukott meg a kommunista rezsim, húszéves a demokrácia, húszéves az RMDSZ. A húszéveseké most a világ, elnök úr?
– Nem, nemcsak a húszéveseké... Én magamat sem érzem húszévesnek...
Hát nem, mert ön még csak tizenhét. A napokban tölti a tizenhetedik évét az RMDSZ elnökeként...
– Valóban, én magam csak jövőre leszek nagykorú.
Az RMDSZ-t 1990 januárjában jegyezték be véglegesen a bukaresti 1. kerületi bíróságon, a romániai magyarság érdekképviseleti, illetve politikai ernyőszervezeteként. Ez a kettősség végigkísérte az RMDSZ-t ez alatt a húsz év alatt.
– Sok vita nem volt erről annak idején, és csak néhány ember volt azon a véleményen, hogy pártot kellene alapítani. Köztük voltak jelentős személyiségek is, én például tudom, hogy Király Károly így vélekedett a kezdet kezdetén. Aztán 1990 elején létre is jött több kisebb magyar párt, a Kereszténydemokrata Párt, a Kisgazda Párt és a Független Magyar Párt. De ők is aztán – kivéve a Független Magyar Pártot, amelynek volt egyféle RMDSZ-ellenes éle – hamar bekerültek az RMDSZ ernyője alá.
Az ernyőszervezeti, mozgalmi jelleg akkor nagyon nyilvánvaló volt. Nem merült fel a kezdet kezdetén, hogy az RMDSZ ideológiailag is helyezze el, határozza meg magát a politikai skálán. Ez jóval később vált témává, amikor felmerült, hogy melyik európai pártszövetséghez csatlakozzunk. Természetes módon indult így, hogy a szervezetbe minden magyar beletartozik.
– Marosvásárhely fekete márciusa keresztútnak számít Románia és az egész erdélyi magyarság életében. Az volt a nagy kérdés, hogy az erdélyi magyarság politikai úton kívánja-e a problémáit rendezni, vagy előáll itt a későbbi jugoszláviai helyzet. Végiggondolva a marosvásárhelyi eseményeket megelőző három hónapot, számos kérdés maradt nyitva.
Elvben az RMDSZ azzal a céllal jött létre 1989 decemberében, hogy a román parlamentben és más politikai fórumokon ellássa a romániai magyarság érdekeinek védelmét. December utolsó és január első napjaiban még úgy tűnt, hogy ez nagyon zökkenőmentesen történik majd, akkora volt az eufória. Utána viszont kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű, fellángolt a nacionalizmus – minden bizonnyal nem spontánul, hanem a háttérből irányítva.
Ez vezetett a marosvásárhelyi fekete márciushoz, és akkor és ott dőlt el, hogy erőszakos konfrontáció által próbálja valaki rendezni a román-magyar viszonyt, vagy pedig a politikai utat választjuk. Az utóbbit választottuk.
Hogyan jellemezné egyetlen mondatban a Domokos Géza nevével fémjelzett, 1990–1993 közti korszakot?
– A programalkotás és az önmeghatározás korszaka.
1993 januárjában, a brassói kongresszuson Markó Bélát választották meg az RMDSZ elnökévé. Hány évre rendezkedett be akkor?
– Annak idején még két évre választottuk meg az RMDSZ elnökét, azután tértünk rá a négyévenkénti mandátumokra, és meg kell mondanom, nekem akkor a rám váró két esztendő is rendkívül hosszúnak tűnt. Aki volt katona, tudja, mire gondolok: én akkor arra a két évre úgy tekintettem, mint a rám váró katonaságra. Szó sincs arról, hogy életpályát terveztem volna ebből.
1992-ben már nyilvánvaló volt, hogy Domokos Géza nem akarja folytatni – és az is igaz, hogy nem is tudta már akkor az RMDSZ-ben kialakult két tábort összetartani. Ő bölcs és kiegyensúlyozott ember volt, de annyira besorolták az egyik táborba, és annyira polarizáltak voltak az RMDSZ-ben a viszonyok, hogy már akkor látszott, nem tudja ezt a két tábort összetartani. Valamiféle szükségmegoldás voltam én erre...
1993 nyara, Neptun. Hosszú ideig szitokszó volt az erdélyi magyar közéletben a fekete-tengeri üdülő neve, ahol az RMDSZ az első tárgyalásait folytatta a román hatalommal.
– Az én RMDSZ-elnökségemnek is ez volt az első nagy megrázkódtatása. A román hatalom képviselőivel való első jelentős tárgyalás amúgy 1990. március 20-a után zajlott, a marosvásárhelyi eseményeket követő napokban. Két álláspont ütközött az RMDSZ-ben: megpróbálni tárgyalásos úton, kis lépésekkel, részeredményekkel, kompromisszumokkal elindulni a megoldás útján, vagy pedig az az álláspont, hogy addig nem érdemes ebbe belevágni, amíg a radikális megoldásokat legalább elvben el nem fogadtatjuk.
Ugyanaz volt a szembenállás, mint most: akkor is Tőkés László volt a fő-fő képviselője annak az álláspontnak. Neptunnal az volt a gond egyébként – és azért ítélte el a Szövetségi Képviselők Tanácsa –, mert azok a kollégák, akik tárgyaltak, nem egyeztetett mandátummal tették. De ezek a kezdet, a teremtés kínjai, a szülés fájdalmai voltak.
1995 márciusa, RMDSZ-kongresszus Kolozsváron. A küldöttek célul tűzik ki a területi autonómia megvalósítását. Újabb szitokszó, ezúttal román oldalról...
– Engem például nyilatkozatban ítélt el a román szenátus azért, mert Londonban egy előadáson az erdélyi magyarok autonómiaköveteléseiről beszéltem, amiből rendkívüli botrány lett. Ezek eléggé kivételes dolgok, hogy egyetlen szenátort a szenátus elítéljen egy politikai nyilatkozatáért. Azóta beszélünk, beszélhetünk az autonómiáról, ma már nem borzolódnak fel a kedélyek.
A központosított, autoritárius állam eszméje Romániában fellazult, a helyi autonómia gondolata nem talál ellenkezésre, sőt cél mindenki számára. Most az a kérdés, hogy csak beszélünk róla, vagy valami történt is? Valami egészen biztosan történt. Az, hogy ma Romániában van valós választott megyei és helyi önkormányzat, amely még nem jutott el ugyan a helyi autonómia állapotába, de ezeknek a választott megyei elnököknek, tanácsoknak, polgármestereknek van valós költségvetési erejük és hatáskörük.
A magyar nyelv nyilvánossá válhatott Romániában, és bizonyos helyzetekben hivatalos jellege van. Ezek olyan nyelvhasználati jogok, amelyek közelebb vittek az autonómiához.
1996-ban a Demokratikus Konvenció oldalán – történetében először – kormányra került az RMDSZ. Ez jelentős minőségi változás.
– Az azt megelőző években megtapasztaltuk: a parlamenti ellenzékiség alkalmas arra, hogy a hangunkat hallathassuk, hogy lefolytassuk a vitáinkat a románokkal, hogy megfogalmazzuk a céljainkat. De arra nem alkalmas, hogy megoldásokat érvényesítsünk. Gyakorlatilag a tanügyi törvény tekintetében – 1995-ben elfogadtak egy rendkívül diszkriminatív törvényt – sem tudtunk előrelépni.
A nyolcvanas években a magyarságot már kiszorították az államvezetésből, a helyi vezetésből is, úgyhogy nem volt igazán vezetési tapasztalatunk, de 1996-ban végül úgy döntöttünk, hogy kormányra lépünk, aminek az érzelmi feltételei is megvoltak, mert olyanok készültek kormányozni, akikkel összekapcsolt az addigi közös ellenség, az Iliescu-féle Nemzeti Megmentési Front.
Attól kezdődően a román kormányra és parlamentre tettük a hangsúlyt ami a megoldások keresését illeti. Nyilván, ez háttérbe szorította a protesztpolitikát.
Ennek a négy évnek mi volt a legfontosabb eredménye és kudarca?
– Jelentősen bővült a magyar nyelvű egyetemi oktatás Kolozsváron. Az a cél viszont, amelyet nem értünk el abban a pillanatban, az önálló magyar egyetem visszaállítása. A nyelvhasználati kérdésben is léptünk előre: egy sürgősségi kormányrendelettel a hússzázalékos szabályozást bevezettük, de azt az Alkotmánybíróság aztán visszadobta, és csak 2001-ben, a Szociáldemokrata Párttal együttműködve fogadtattuk el.
A legnagyobb eredmény azonban az oktatási törvény volt: hosszú, éles viták után 1999-ben sikerült úgy módosítanunk az 1995-ös, diszkriminatív oktatási törvényt, hogy bennemaradt ugyan egy-két megszorító intézkedés a Románia földrajza és a történelemoktatás tekintetében, de szinte minden egyebet megoldottunk.
A szakoktatás lehetségessé vált magyarul, felvételizni lehetett anyanyelven, az egyetemi oktatásból kiiktattuk a tiltást, ami az anyanyelven való tanulást illeti, önálló iskolák létesítését tettük lehetővé.
A kisebbségpolitika tekintetében a leggyümölcsözőbb periódus a szociáldemokrata kisebbségi kormány támogatása volt a parlamentből, 2000–2004 között. Ez volt az RMDSZ–PSD protokollumok korszaka, melynek végén a Szabadság-szobrot is sikerült felállítani.
– Adrian Năstaséék pragmatikus politikusok voltak, Năstase szerintem akarta is a reformot a román–magyar viszony tekintetében, és nem is volt olyan rossz az az együttműködési forma, hogy mi hagytuk őket kormányozni, s a protokollumok jobbára kisebbségjogi célokat tartalmaztak. Ez egy klasszikusan kisebbségpolitikai együttműködés volt: nem volt meg számunkra a kormányzás felelőssége, nekik pedig nagy érdekük volt, hogy egyedül kormányozhassanak.
Miközben a román–magyar viszony javulóban volt, az RMDSZ-beli belső feszültségek növekedtek. A 2003. januári szatmári kongresszuson megszűnt a tiszteletbeli elnöki tisztség, Tőkés László az RMDSZ-en kívülre került. Jó döntés volt, vagy megbánta?
– Ezt nem én döntöttem el egyedül, számomra az utolsó percig dilemma volt, hogy kell-e ilyen döntést hozni. A döntés lényege az volt, hogy meg kell-e szüntetni a tiszteletbeli elnöki funkciót. Én úgy láttam, hogy abban a formájában a tiszteletbeli elnöki funkciót így is, úgy is meg kellett szüntetni, és ez úgy volt Tőkés Lászlóhoz igazítva, hogy volt is valós hatásköre is, meg nem is, amivel lehetett élni, és lehetett visszaélni is.
Szerintem ezt mindenképp tisztázni kellett, de pontosan azért, mert Tőkés Lászlóról volt szó, én az utolsó pillanatig dilemmában voltam. Meg kell mondanom, hogy végül engem is és a kongresszusi küldöttek nagyrészét is az győzte meg, hogy akkor Tőkés László erőnek erejével ütközni akart az RMDSZ-szel, hiszen ellenrendezvényt hozott össze a Láncos-templomban.
Ennek a kongresszusnak azért voltak előzményei is, ne felejtsük el, hogy Tőkés László ezt megelőzően az RMDSZ-t bíróságra adta. Mindannyian okultunk abból, ami akkor történt, de szerintem Tőkés László kikényszerítette a válást, és úgy próbálta csinálni, hogy ne ő adja be a válókeresetet. Rég volt, azóta létrejött a Magyar Összefogás. Van, amiben változott a viszony, van, amiben nem.
2004, választások, az RMDSZ ismét kormányon. Kisebbségpolitikai szempontból kevésbé eredményes négy év következik.
– Ahhoz, hogy eredményeket érjünk el ilyen téren, kényelmes, stabil korményzati többségre lett volna szükség, és ilyen az első hónapokat kivéve nem volt. A kisebbségi törvény elakadása jelezte tulajdonképpen a többségi szolidaritás végét, aztán következett a kisebbségi kormányzás a Nemzeti Liberális Párttal, amikor kisebbségpolitikai szempontból sok mindent megoldottunk a meglevő jogszabályokra támaszkodva: iskolakérdést, anyanyelv-használati problémákat, visszaszolgáltatást – mindent, amit a végrehajtás eszközeivel meg tudtunk csinálni.
Sőt, jogszabályi szempontból is – csak erről kevesen tudnak – az én kormányfő-helyettesi tisztségem, amikor az oktatást is felügyeltem, bizony alkalmas volt arra, hogy a minisztériumi rendelkezésekbe, az ezzel kapcsolatos határozatokba, bevittük nemcsak az elvet, hanem a gyakorlati megoldást is azzal kapcsolatban, hogy mindenütt kell lennie kisebbségi képviseletnek. Egy egész rendszert építettünk fel, a meglevő törvények alapján.
2008 végén ellenzékbe került az RMDSZ. Hasznos volt ez az egy év ellenzékiség, és ha igen, mire volt jó?
– Hasznos volt. Minden helyzetet lehet kamatoztatni a politikában, és ennek az egy évnek megvolt a haszna, hogy mindenki végiggondolhatta az RMDSZ helyét, szerepét, azt, hogy kell-e kormányra törekedni. Az én konklúzióm egyértelműen az volt ezekben a hónapokban, hogy amint lehetségessé válik, ki kell alakítani ismét a kormányzás lehetőségét az RMDSZ számára, és hát ki is alakítottuk.
Egy eredménye biztosan volt ennek az egy évnek: a Magyar Összefogás.
– Igen, és látszik is, hogy most, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum legutóbbi találkozóján már élesebbek voltak a véleménykülönbségek, megint előjött az alapvető elvi konfliktus. Tőkés Lászlóék tulajdonképpen ellenzik azt, hogy egy magyar érdekvédelmi szervezet kormányzati szerepet vállaljon. Pedig a Kárpát-medencében a magyar közösségek egyike sem talált még ennél hatékonyabb eszközt.
Való igaz, a kormányralépés most valószínűleg el fog bennünket megint távolítani, de mi konzultációt, egyeztetést kínáltunk, és továbbra is kínálni fogunk Tőkés Lászlóéknak. Döcögve bár, de működni fog a Magyar Összefogás.
Az összefogás az ön meglátásában újraintegrálást jelent, vagy alkalmi koalíciót bizonyos helyzetekre?
– Újraintegrálódást ebben a pillanatban nem látok, és nem is erőltetnék. Én továbbra is egységpárti vagyok, de most, ha józanok vagyunk, csak arra látok esélyt, hogy amikor szükséges, összezárjuk sorainkat.
Salamon Márton László. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Búcsúzunk Buzás Lászlótól
2010. június 9-én elhunyt Buzás László, a romániai kommunista-ellenes harc egyik meghatározó alakja. Buzás László 1942. június 29-én született a Hargita megyei Csicsóban. Miután Marosvásárhelyt mezőgazdasági gépészeti szakképesítést szerzett és érettségizett, 1979-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági szakán végzett. Mint osztályvezető közgazdász, a Csíkszeredai Építkezési Vállalatnál, majd a Csíkszeredai Traktorgyárnál dolgozott. 1982. november 22-én elkezdődött meghurcoltatása, mely 1983. február 26-i letartóztatásával végződött. Azzal vádolták meg, hogy két „bűntársával” együtt – Borbély Ernő és Biró Katalin – merényletet készített elő Nicolae Ceauşescu román elnök, a Román Kommunista Párt főtitkára ellen. Több mint egy éves megfigyelés és meghurcolás után végül 1983-ban hat évre elítélték hazaárulás vádjával. Romániából kicsempészett információk szerint Buzást kegyetlenül megkínozták, körmeit több alkalommal is kitépték. „Államellenes tettei” kihatottak családjára is, ugyanis bátyját, Buzás Balázst arra hivatkozva mondatták le Csíkszereda polgármesteri tisztségéből, hogy László testvére „olyan dolgokról fantáziált, amelyek soha nem válnak valóra”.
Egy 1984-es kegyelmi rendelet büntetését harmadolta, minek következtében, négy év letöltése után, 1987. február 25-én szabadult. A Szekuritáté folytonos zaklatásai miatt 1989 végén Magyarországra települt át, majd 1990 márciusában visszatért Romániába, ahol megalapította a Romániai Magyar Kisgazdapártot, amelyet elnökként vezetett. A ’90-es években volt az RMDSZ Hargita megyei szervezetének elnöke, a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának alapító tagja, Csíkszéki Szervezetének pedig elnöke volt. 2005-ben kiadott könyve, A Securitate karmai között világszerte ismertté tette őt.
Döntéshozók előtt a meghurcoltak ügye
A HHRF számos alkalommal felhívta az amerikai döntéshozók figyelmét az etnikai és politikai alapon meghurcolt baráti társaság helyzetére, ügyük éveken keresztül bekerült abba a tanúvallomásba, amelyet Alapítványunk a washingtoni Kongresszus előtt tett a Romániának megítélt legnagyobb vámkedvezmény megvonása érdekében. Szoros szövetségesünk, az azóta szintén elhunyt Lantos Tamás kongresszusi képviselő is több alkalommal tette szóvá Buzás fogva tartását. Egy 1984. február 20-i levelében arra szólította fel George P. Schutz amerikai külügyminisztert, hogy a soron következő Amerikai–Román Emberjogi Kerekasztal ülésén kérjen magyarázatot Borbély Ernő, Buzás László és Visky Árpád sepsiszentgyörgyi színész fogva tartásáért.
Emberi Jogi Kitüntetésben részesült
1990. november 24-én a Kolozsvári Magyar Színházban a HHRF Emberi Jogi Kitüntetésben részesítette Buzás Lászlót „a romániai magyarság önvédelmi küzdelmében szerzett érdemeiért, közösségéért való ragaszkodásáért, lelkiismeretes és kitartó szolgálatáért”. Buzás mellett a HHRF elismerését átvehette még Szőcs Géza költő, szenátor, az RMDSZ akkori főtitkára, sorstára Borbély Ernő RMDSZ-es képviselő és Páll Béla nyugalmazott matematika tanár. A kitüntetéseket a fentebb említett szövetségesünk, Lantos Tamás kongresszusi képviselő adta át „annak a négy embernek, akik felismertek egy történelmi pillanatot, a közösségükért és egy demokratikus folyamat megindításáért egyéni áldozatot hoztak”.
hhrf.org

Az Erdélyi Erő Párt alakuló kongresszusának felhívása
Mivelhogy 1989-ben nem volt egy valódi rendszerváltás Erdélyre vonatkozóan, így most az Erdélyi Erő alakulat most induló kemény munkával arra törekszik, hogy 2010. augusztus 17-19. között megszervezze az alakulat kongresszusát.
Szeretettel hívunk minden olyan Erdélyért tenni akaró polgártársat az alakuló kongresszusra, nemzetiségtől, kortól, vallástól, nemtől függetlenül, aki aláírja az alább közzétett belépési nyilatkozatot.
A kongresszus résztvevőinek szavazata szentesíti azokat a jelölt személyeket, amelyek arra lesznek felhatalmazva, hogy megalapítsanak és éltessenek egy új radikális pártot.
A párt nevét és alapszabályát is ezen az időponton véglegesítik a résztvevők.
A rendezvényen csak olyan személyek vehetnek részt, akiknek nem „mocskos” a hírnevük és nem felelősek Erdély súlyos politikai, gazdasági helyzetbe való juttatásáért, sem az úgynevezett forradalom előtt sem pedig azután!
A NYILATKOZAT
Alulírott... kinyilvánítom megfontolt szándékomat, és felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy az alább felsoroltak nem terhelik személyemet.
Erdély nemzeteinek elárulása - Erdély gazdasági javainak és az ott élő közösségek anyagi javainak elbitorlása, elkótyavetyélése, kizsugorítása - Besúgói, árulási cselekedetek, amelyek a fenti két bekezdésre vonatkoznak - Diktatórikus, megtorló tevékenységek, amelyek a tisztességes polgárok, fizikai és szellemi épségét veszélyeztették, korlátozták, vagy kioltották.
Becsületszavamat adom, hogy a fentiek megfelelnek a valóságnak, ellenkező esetben vállalok mindennemű jogi és morális felelősséget, amennyiben a fenti pontokkal ellentétesek vagy nem megfelelően tükrözik a valóságot.
Helység, Időpont, Aláírás * * * Azok jelentkezését várjuk, akik szívesen segítenék munkájukkal, tudásukkal vagy anyagiakkal céljainkat, annak érdekében, hogy az alakuló közösség formáló ereje megteremtse Erdély gazdasági és kulturális helyreállításának biztos jövőjét.
A jelentkezést és helyfoglalást az alábbi elektronikus levélcímünkre várjuk: erdelyiero@gmail.com. A román nemzetiségűek a nyilatkozatot a következő fiókunkban találják meg: fortatransilvania@gmail.com Bővebb információk a: http://sites.google.com/site/erdelyiero/ oldalon találhatók. A rendezvény helyszíne: Csíkszereda, Fenyő szálloda Nyitóbeszédet és programismertetőt Éltes Zoltán fog tartani.
A rendezvény programja:
Augusztus 17. Politikai nap, időpont 10-15 óra, Nyitóbeszéd/Programismertető, jelölések,szavazások. - Augusztus 18. Gazdasági nap, időpont 08-16 óra, „Siculorum Bank” létrehozásának megvitatása, Hangya-szövetkezetek beindításának elemzése, konkrét intézkedések elfogadása. - Augusztus 19. Kulturális nap, időpont 10-15 óra, Erdélyi kulturális program
Előre is köszönjük segítségüket, erőt, egészséget a kitartó munkához, további sok sikert kívánunk! Az Erdélyi Erő elsődleges szimpatizánsai
Tisztelt, Hölgyem/Uram !
Éltes Zoltán-Imre vagyok, az Erdélyi Erő koordinátora.
Két évtizeddel ezelőtt, sokak segítségével indítottuk útjára a ,,Romániai Magyar Kisgazda” pártot.
Egy olyan szervezetet, amely akkor felvállalta az akkori idők kihívásainak problémáit.
Fontos dolognak tartom megemlíteni, hogy akkor Romániának nem volt egyáltalán adóssága.
Akkor én személy szerint lemondtam az RMDSZ funkcióajánlásáról, annak érdekében, hogy az összefogás ne bomolhasson fel, lemondtam a képviselői felajánlásról, hogy az érdekszövetség valóra válthassa célkitűzéseit, törekvéseit.
Azóta eltelt két évtized s nagyon megbántan az akkori megtorpanásomat.
A tisztelt polgárok, most saját szemükkel láthatják, hová vezetett a közel húsz év sunyi kormányzása, amiben szervesen részt vett és vesz az RMDSZ is.
A legjobban az fáj, hogy az akkori ígéretekből nagyon kevés dolog valósult meg, ami az élmondatok szellemében igen- igen kifogásolható.
Szánalmas látni azt, főleg a gazdaság terén, hogy szinte mindent a külföldi hitel (tőke) működtet, az embereknek szinte nincs semmilyen megtakarításuk, a morális züllésről nem is beszélve.
Románia belekerült egy olyan adóssági csapdába, amiből a jelenlegi kormányzat nem talál kiutat. A természettel harmóniában lévő gazdasági rendszerek helyett, a legdurvább kizsákmányoló kapitalizmus és a természeti kincsek teljes kizsugorgása (hogy ne nevezzem lopásnak) a ,,trend,,. A legnagyobb gond, hogy ezeknek a kincseknek a többségi haszonélvezői nem az Erdély régió polgárai, hanem a világuralmi bankok kamatszedői.
Az őshonos termelő egységek jóformán megszűntek létezni, mert talán az emberek kedve is elment a munkától (köszönhetően a felelőtlen hitelezési normáknak).
Sláger lett a szociális juttatás, fizetett munkanélküliség, betegségi nyugdíj.
Gondolom e pár sor magyarázatot ad arra, hogy tegnap miért került sor egy új politikai-gazdasági- kulturális alakulat megszületésére.
Az alakulat neve ,,Erdélyi Erő,, amely arra hivatott, hogy a jelenlegi súlyos gazdasági problémákkal küzdő társadalmunkra megoldást találjon, az összefogás valódi jelentése szellemében.
Az elmúlt időszakban többek között jogvédelmi problémákkal is foglalkoztam, így rálátásom nyílt társadalmunk kényesebb dolgaira is, ami az emberek, morális/szociális fásultságaira/jellemére, valamint egyes csoportok gazdasági agresszivitására jellemzőek.
Befejezésként, de nem utolsó sorban hangsúlyoznám, hogy az említett súlyos problémák megoldására nagyon fontosnak tartom, a kárpát medence délkeleti régiója haladó erőinek az összefogását, ami az ,,Erdélyi Erő,, alakulat megtestesítésében kell kiutat találjon, térségünk súlyos politikai-gazdasági-kulturális problémáiból.
Fontosnak tartom egy önsegélyző Bankrendszer létrehozását, amit ezelőtt húsz évvel is programba foglaltam, sajnos az RMDSZ ezt nem tartotta fontosnak mind a mai napig.
Szeretettel informálok minden kedves érdeklődőt, hogy az „Erdélyi Erő” alakulat első kongresszusát 2010. Július 10-11 időszakban rendezzük meg Csíkszeredában. Amelyre szeretettel várunk minden tenni akaró polgártársat, faji, nemzeti, nemi és vallási hovatartozásától függetlenül. Olyan polgártársakat várunk akik ellentétben az elmúlt időszak rossz példamutatóival, tenni is akarnak szülőföldjükért, közösségükért.
Helyszín Csíkszereda Fenyő szálló.
Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt.
A szervezőbizottság nevében, Éltes Zoltán jogász
Véleményeiket, javaslataikat, esetleg konkrét programjaikat az alábbi elérhetőségeinken tehetik meg: erdelyiero@gmail.com,
fortatransilvania@gmail.com. Erdély.ma

Új magyar párt alakul
Erdélyi Erő néven új politikai pártot készül megalakítani egy csíkszeredai csoportosulás. A kezdeményezők – akiknek élén Éltes Zoltán, a hajdani Romániai Magyar Kisgazdapárt főtitkára áll – augusztus 17–19-ére, a csíkszeredai Fenyő Szállodába hívták össze az alakuló ülést.
Az Erdélyi Erő, mely számít a térségbeli román, német és cigány nemzetiségűekre is, 2012-ben – az RMDSZ-szel koalícióban – a parlamentbe és a kormányba is be szeretne kerülni, 2030-ra pedig Európa második Svájcává szeretné fejleszteni a régiót. Az erdélyi magyar politikai paletta jelenlegi szereplői többnyire komolytalan és amatőr kezdeményezésnek tartják a pártalapítási próbálkozást. „Mivel 1989-ben nem volt egy valódi rendszerváltás Erdélyre vonatkozóan, így most az Erdélyi Erő alakulat kemény munkával arra törekszik, hogy 2010. augusztus 17–19-én megszervezze az alakulat kongresszusát” – kezdi az egyelőre csak a világhálón közzétett felhívását az új erdélyi politikai pártot alapítani szándékozó csoportosulás.
kezdeményezők nemzetiségtől, kortól, vallástól, nemtől függetlenül minden olyan Erdélyért tenni akaró polgárt elvárnak az alakuló ülésre, aki hajlandó aláírni a világhálón megjelentetett belépési nyilatkozatot. Ennek alapján a leendő párttag lelkiismeretét nem terhelheti „Erdély nemzeteinek elárulása, a régió gazdasági javainak és az ott élő közösségek anyagi javainak elbitorlása, elkótyavetyélése vagy zsugorítása”. Ugyanakkor nem lehet volt besúgó, és nem használhatott diktatórikus, megtorló módszereket a tisztességes polgárok fizikai és szellemi épségének veszélyeztetésére vagy korlátozására.
Ez a párt nem az a párt
Kérdésünkre, hogy ennek a pártnak van-e köze a Tőkés László EP-képviselő által emlegetett esetleges harmadik erdélyi magyar párthoz, Éltes Zoltán nem adott egyértelmű választ. „Elképzelhető, hogy valahol majd kapcsolódik ahhoz az elképzeléshez. Tény, hogy egyelőre még nem egyeztettünk Tőkés Lászlóval” – ismerte el a csíkszeredai jogász. Éltes, aki valamikor a hajdani Romániai Magyar Kisgazdapárt főtitkára volt, nem rejtette véka alá, hogy ideológiailag az Erdélyi Erő közelebb áll a Székely Nemzeti Tanácshoz (SZNT), a Magyar Polgári Párthoz (MPP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz (EMNT), mint az RMDSZ-hez.
A felvetésre, hogy miért van szükség egy újabb politikai alakulatra, Éltes Zoltán elmondta, hogy a jelenlegi két párt bizonyos vezetőinek nevéhez számos törvénytelenség fűződik. „Úgy érzem, a ’89 előtti politikai rendőrséget a gazdasági rendőrség váltotta. A Világ proletárjai, egyesüljetek! jelszót húsz év maszatolás után a Villák proletárjai, egyesüljetek! felkiáltással lehetne helyettesíteni. Ezért is van szükség új, makulátlan emberekre, olyanokra, akik elfogadják a belépési nyilatkozatban felsoroltakat” – jelentette ki a Krónikának a kezdeményező.
Éltes Zoltán szerint az új alakulat hangsúlyozottan gazdasági programjával hódítana, de az autonómia kivívása is szerepelne céljai között. Az Erdélyi Erő elsődleges célja már 2012-ben – az RMDSZ oldalán – bekerülni a hazai törvényhozásba és a kormányba. Távlatilag, 2030-ig Erdélyt Európa második Svájcává szeretnék fejleszteni. Egyelőre nem tudni, hogy a kezdeményezők között akadnak-e ismert politikai vagy közéleti személyiségek. „Vannak, de hozzájárulásuk nélkül nem adhatok ki neveket” – mentegetőzött Éltes.
Nem örülnek a konkurenciának
A várakozásnak megfelelően fogadták az esetleges harmadik erdélyi magyar párt megalakulását a másik két politikai csoportosulás képviselői. Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint már jó ideje nyilvánvaló, hogy egyre többen próbálják – jobbról is, balról is, itthonról meg az anyaországból – valamiként megtörni az RMDSZ egységét. „Úgy veszem észre, hogy egyre több embernek a politikában is evés közben jön meg az étvágya. Hogy szükség van egy harmadik erőre vagy nincs, ezt majd a választópolgárok döntik el. Szerintem az erdélyi magyarság legerősebb ütőkártyája az utóbbi húsz évben az egységes, erős politikai fellépés volt. Az is igaz, hogy nagyon sokak számára kellemetlen ellenfélnek számít az RMDSZ. De hát demokrácia és pluralizmus van, így mindenkinek megvan a pártalapítási joga” – szögezte le lapunk érdeklődésére Takács.
Éltesék ötletétől Kiss István, a Magyar Polgári Párt alelnöke sem lelkesedett. Az RMDSZ ügyvezető elnökétől eltérően, Kiss bizonyos bírálatokat is megfogalmazott az új alakulat kapcsán. „Csak a világhálón közzétett felhívást ismerem. Beleolvastam, de az ott megjelent információk alapján egyáltalán nem tűnt komoly kezdeményezésnek. Egy magára adó politikai alakulat előbb a programjával rukkol elő, és csak utána kezd tagságtoborzásba” – vélekedett Kiss István. Ugyanakkor hozzátette: az erdélyi magyarságnak nincs szüksége a további osztódásra, illetve egy harmadik pártra.
Felvetésünkre, hogy a polgári oldal annak idején elvetette az osztódás vádjait, Kiss elmondta: az RMDSZ a baloldalt, az MPP a jobboldalt képviseli. „Ilyen körülmények között nem tudom, hogy az Erdélyi Erő kiket akar megnyerni magának” – fejtette ki az MPP országos alelnöke. Kiss nem tart attól, hogy amennyiben valóban megalakul, az Erdélyi Erő az MPP tagságából faragna le. „Aki át akart nyergelni valahová, megtette eddig. Ráadásul ez a csoportosulás vagy párt, vagy minek nevezzem, nem feltétlenül csak a magyarokat célozza meg” – tette hozzá Kiss.
Az egyébként szintén a párttá válás gondolatával foglalkozó Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vezetői szerint nem szabad komolyan venni Éltes Zoltán és a köréje tömörülők kezdeményezését. Toró T. Tibor, az EMNT alelnöke egyenesen „diverziónak vagy amatőrködésnek” nevezte a párt esetleges létrejöttét. „Az utóbbi húsz esztendőben még voltak hasonló próbálkozások, de sorra elbuktak. Az Erdélyi Erő néhány napig, legfeljebb hétig beszédtéma lesz, utána azonban lecseng” – vélekedett Toró T. Tibor.
Szkeptikus politológus
Szász Alpár Zoltán politológust arról kérdeztük, hogy a romániai magyarság elbír-e egy harmadik pártot, illetve hogy szükség van-e erre. A kolozsvári szakember szerint egy 1,4 milliós közösség akár többet is elbírna, csakhogy a politikai alakulatoknak minden egyes választás előtt meg kellene találniuk a módját annak, hogy egyikük – akár koalíció árán is – elérje az ötszázalékos bejutási küszöböt. „Hogy szükség van-e rá, erre sokkal nehezebb válaszolni, hisz ez nagyon sok tényezőtől függ. Én viszont feltennék egy harmadik, költői kérdést is: van-e annyira bölcs az erdélyi magyar politikai elit, illetve választóközönség, hogy tudjon mit kezdeni egy esetleges harmadik párttal? Ezt már a jövő válaszolja meg” – vélte Szász Alpár Zoltán.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi Erő: új magyar párt?
Új politikai párt a láthatáron: Erdélyi Erő néven kívánja létrehozni egy csíkszeredai kezdeményező csoport, amelynek élén Éltes Zoltán, a hajdani Romániai Magyar Kisgazdapárt főtitkára áll. Az alakuló ülést augusztus 17—19-re hívták össze.
Az Erdélyi Erő számít a térségbeli román, német és cigány nemzetiségűekre is, 2012-ben — az RMDSZ-szel koalícióban — a parlamentbe és a kormányba is be szeretne kerülni, 2030-ra pedig Európa második Svájcává szeretné fejleszteni a régiót, értesült a Krónika napilap. Az új erdélyi politikai pártot alapítani szándékozó csoportosulás egyelőre csak a világhálón tette közzé felhívását. Nemzetiségtől, kortól, vallástól, nemtől függetlenül minden Erdélyért tenni akaró polgárt várnak az alakuló ülésre, aki hajlandó aláírni a világhálón lévő belépési nyilatkozatot, de nem volt besúgó, és nem alkalmazott diktatórikus, megtorló módszereket a tisztességes polgárok fizikai és szellemi épségének veszélyeztetésére vagy korlátozására.
A csoport egyik vezetője, Éltes Zoltán csíkszeredai jogász a Krónikának elmondta: elképzelhető, hogy pártjuk kapcsolódik az EMNT pártosodási elképzeléseihez, de még nem egyeztettek Tőkés Lászlóval. Nem titkolta azonban, hogy ideológiailag az Erdélyi Erő közelebb áll a Székely Nemzeti Tanácshoz (SZNT), a Magyar Polgári Párthoz (MPP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz (EMNT), mint az RMDSZ-hez. A tervek szerint az új alakulat hangsúlyozottan gazdasági programjával hódítana, de az autonómia kivívása is szerepelne céljai között. Az Erdélyi Erő elsődleges célja már 2012-ben — az RMDSZ oldalán — bekerülni a hazai törvényhozásba és a kormányba, távlatilag, 2030-ig pedig Erdélyt Európa második Svájcává szeretnék fejleszteni.
A magyar pártok vezetői nem örülnek a potenciális konkurenciának. ,,Hogy szükség van egy harmadik erőre vagy nincs, majd a választópolgárok eldöntik — mondta Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke. — Szerintem az erdélyi magyarság legerősebb ütőkártyája az utóbbi húsz évben az egységes, erős politikai fellépés volt. Az is igaz, hogy nagyon sokak számára kellemetlen ellenfélnek számít az RMDSZ. De hát demokrácia és pluralizmus van, így mindenkinek megvan a pártalapítási joga.” A Magyar Polgári Párt alelnöke, Kiss István szerint a világhálón közzétett felhívás alapján nem tűnik komolynak a kezdeményezés. ,,Egy magára adó politikai alakulat előbb a programjával rukkol elő, és csak utána kezd tagságtoborzásba” — fogalmazott Kiss István, aki úgy tartja, hogy az erdélyi magyarságnak nincs szüksége további osztódásra. Toró T. Tibor, az EMNT alelnöke egyenesen diverziónak vagy amatőrködésnek nevezte a párt esetleges létrejöttét. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Markó Béla szövetségi elnök beszámolója az RMDSZ 10. Kongresszusán
Nagyvárad – Tisztelt Kongresszus! Nem először állok egy RMDSZ-kongresszuson a mikrofon előtt, és nem először próbálom összefoglalni egy szövetségi elnöki mandátum eredményeit, beváltott vagy beváltatlan ígéreteit, és legfőképpen tanulságait.
Van mégis egy alapvető különbség az eddigi alkalmakhoz képest, ugyanis ezek a beszámolók nyilvánvalóan esélyt kínáltak arra is, hogy a közelmúltat felleltározva, a közelebbi vagy távolabbi jövőről beszéljek. Sőt, számomra a múltbanézésnek, a krónikaírásnak és mindenfajta elszámolásnak ez a legnagyobb értelme: lehetőség a távlatnyitásra. Nos, a mostani visszatekintés látszólag egészen más jelentést hordoz, nincsen benne a személyes politikai perspektíva, nem lappang a szöveg mögött egy programbeszéd, hanem valamiféle korszakzárásról lehet szó. És valóban nem a kolozsvári kongresszusunk óta eltelt két évről akarok szólni csupán, pedig formailag ez lenne a helyes, esetleg még a legutóbbi tisztújításig, az aradi kongresszusig visszanézve, hanem engedjék meg nekem, hogy nagyobb nekirugaszkodással, de szabott időmbe természetesen beilleszkedve, tizennyolc esztendő elvi-eszmei konklúzióit kíséreljem meg felmutatni. Azzal a kiegészítéssel, hogy végül is ez szintén a perspektíva-keresés szándékával történik, továbbra is csak ennek látom értelmét, hiszen nem a személyes sorsunkról szól az RMDSZ története, hanem a közös jövőnkről, mint ahogy kollektív alkotásnak, sőt, egyik legnagyobb értékünknek tekintem azt is, hogy megalakulása után több mint két évtizeddel ma is a romániai magyar közösség legfőbb politikai eszköze ez a szövetség. Próbáltak ugyan mást, jobbat kitalálni helyette, de nem sikerült. Lehet, hogy azért, mert nem is lehet jobb, hatékonyabb, eredményesebb eszköze a mi erdélyi magyar céljainknak, mint egy szövetség. Hiszen az elmúlt hetekben először meghökkentem, aztán tulajdonképpen megnyugodva láttam, hogy az RMDSZ hivatásos tagadói, előreszaladók vagy hátramaradók, nagyálmúak vagy kishitűek, sértettek, vajákosok, különutasok, mind az RMDSZ kongresszusára figyelnek, latolgatnak és elemeznek, önkéntelenül is elárulva, hogy ennél fontosabb politikai esemény számukra sincsen, beleértve saját rendezvényeiket is. Aki az RMDSZ elnökválasztási kampányába így-úgy beleszólt, mind lelepleződött, hogy ismeri ennek a szövetségnek nemcsak az eddigi, hanem az ezutáni értékét is. Miért foglalkozna velünk valaki is, aki úgy gondolja, hogy fogy a jövőnk?
Ezért nyugtattak meg engem valójában ezek a beleszólások, miközben egyikük-másikuk fel is háborított, persze. De aztán arra gondoltam, hogy amíg a lelkünkért versengenek mások, addig nincsen baj, mert ezek szerint ér valamit ez a lélek. Csakhogy nem volt eladó eddig sem, és bízom benne, hogy ezután sem lesz az. Az erdélyi lélek önállósága, ez a Kós Károly-i eszme tartott meg minket a politikában az elmúlt évtizedekben, és meggyőződésem szerint ez fog megtartani a jövőben is.
Ez egyébként az én tizennyolc esztendei munkám egyik nagy tanulsága is. Bethlen Gábortól Kós Károlyig vagy Márton Áronig tudták ezt nagyjaink, miért kellene hát nekünk más elvet vallani?
Tisztelt Kongresszus!
Az együtt megtett út természetesen hosszú volt, de az a kérdés, hogy közben mennyit változott körülöttünk a táj, és hogy egyáltalán jó irányba haladtunk-e. Állítom, hogy igen. Van összehasonlítási alapunk, van pontos mércénk, hiszen elolvashatjuk az 1990-es évek elején megfogalmazott programunkat, mellétehetjük a menetközben elfogadott cselekvési programokat, fellapozhatjuk az 1993-ban általam és Takács Csaba által aláírt, az Európa Tanácsnak benyújtott Memorandumot, és számbavehetjük, mi teljesült, mi nem. Ha ezt valaki megteszi, meg fog lepődni: azoknak a dokumentumoknak legtöbb pontja megvalósult, egyedül az akkor még csak általánosságban emlegetett területi autonómia maradt beváltatlan követelésünk, hiszen ehhez mélyreható államszervezési, közigazgatási reformra van továbbra is szükség. A kulturális autonómia bizonyos feltételei viszont már ott vannak a most elfogadott oktatási törvényben, iskoláinkról túlnyomórészt mi tudunk majd dönteni.
Ám az autonómia nyilvánvalóan a következő évek nagy prioritása lehet, ha annak előfeltételei már megvannak. Márpedig ezeket az előfeltételeket véleményem szerint megteremtettük. Hozzátéve azt, hogy ilyen célokat, ahogy eddig is, csakis teljes politikai egységben lehet kivívni.
A kilencvenes évek elején, amikor az RMDSZ elnökségét elvállaltam, még messze voltunk ettől. Akkor két alapvető feladat állt előttünk. Egyrészt helyre kellett állítani az RMDSZ egységét, vagyis ismét hatékony politikai eszközzé kellett tenni ezt a gyakorlatilag kettészakadt szövetséget, és valamiképpen el kellett kezdeni programunk megvalósítását. Évek teltek el azután, amíg az első eredmények megszülettek. De addig még sok megpróbáltatáson mentünk keresztül.
1991. október 4-én Aradon döntöttük el, hogy rendkívüli, tisztújító kongresszust kell tartanunk, és majdnem másfél évbe került, amire ez sikerült is. Igaz, közben egy Egyeztető Kerekasztalnál kidolgoztuk a szervezet új alapszabályzatát, amely kisebb-nagyobb módosításokkal máig életképesnek bizonyult, sőt, megkockáztatnám, hogy ez biztosította együttmaradásunkat. Két táborról beszéltem az imént. De kevesen tudják, hogy akkor még magyar pártok is voltak körülöttünk, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Párt, Romániai Magyar Kisgazdapárt és Független Magyar Párt. Az utóbbi választásról választásra felbukkant ugyan, de nem tudott jelentős szavazatszámot szerezni, a kereszténydemokraták mozgalomként beépültek az RMDSZ-be, a kisgazdák pedig fokozatosan civil szerveződéssé alakultak.
Az alapvető szembenállás viszont az volt, amit mérsékeltek és radikálisok küzdelmeként szoktak említeni. Ebben a felosztásban végül is sok igazság van, hiszen azok, akik a román parlamentben vagy később kormánykoalícióban próbáltak eredményt elérni, joggal nevezhetők mérsékelteknek azokhoz képest, akik akkor még hevesen tagadták a románokkal való politikai párbeszéd, netán együttműködés értelmét. A passzív vagy aktív rezisztencia, a parlamenten kívüli – pontosan meg nem nevezett – eszközök hívei voltak ők. Már 1993-ban, elnökségem első hónapjaiban szembe kellett néznem azzal az éles konfliktussal, amelyet Neptun-ügynek neveztek, és végül is ez volt mérsékeltek és radikálisok hosszú időre mindent eldöntő vitája, ahol ugyan egyik tábornak sem lett igaza, de együtt maradtunk. Az én első próbatételem is ez volt. Akkor tisztáztuk, hogy milyen körülmények között folytatható párbeszéd a román pártokkal, és akkor indult el az a folyamat, amely a történelmi fontosságú 1996-os döntéshez, a kormányzati szerepvállaláshoz vezetett.
Nem akarom most felidézni minden vitánkat, minden fontos döntésünket, de azt gondolom, hogy azokban az években dőlt el mai helyzetünk. Mi, akik Marosvásárhely márciusát megéltük, tudtuk, hogy van alternatíva: láttuk a polgárháború rémét Erdélyben, a Székelyföldön, amikor még a volt Jugoszláviában béke volt. Akkor hatalmas tétje volt annak, hogy ki milyen utat választ, és utólag visszatekintve, nem is tudom, miért gondoltunk időnként már-már szégyenkezve arra, hogy céljainkban ugyan radikálisok, de eszközeinkben mérsékeltek vagyunk. Hiszen a tizennyolc év legnagyobb belső politikai változása éppen az, hogy ma már ilyen értelemben mérsékeltek vitáznak mérsékeltekkel. Ezért is lehetett megegyezni egy adott pillanatban. Elégtétellel látom, hogy aki leghangosabban támadott minket azért, hogy bízunk a parlamenti politikában, most ott van az Európai Parlamentben, pártot alapít, és minden bizonnyal román parlamenti jelenlétről, esetleg kormányzásról álmodik. Ezek szerint vagy megalkudott az is, aki minket annyi éven át megalkuvással vádolt, vagy egyszerűen kezdettől fogva nekünk volt igazunk. Meggyőződésem, hogy erről van szó: a mi igazunkat ma már azok is vallják, akik egyébként bíráltak minket. Ez talán egyik legnagyobb politikai eredményünk. Persze, egyesek végül is az RMDSZ-től elfordulva, az RMDSZ-en kívül jutottak erre a felismerésre, de éppen ez jogosít fel arra, hogy feltegyem a kérdést: végül is mi az akadálya, hogy összefogjunk? Hogy nem mindenben és nem mindenkiről gondolkozunk egyformán? Miért baj ez? Erdélyi embernek tudnia kellene, hogy a mi történelmünk lényege: a tolerancia. Hogyan akarunk másokkal szemben toleránsak lenni, ha egymás közt sem vagyunk azok?
Az RMDSZ közös szellemi-politikai vagyonunk. Még azoké is, akik úgy tudják magukról, hogy nem szeretik ezt a szövetséget.
Az én visszatekintésem most talán nagyívűbb a kelleténél. De ismétlem, nem a múlt, a jövő kedvéért teszem. 1993-ban léptünk be, Antall József támogatásával az Európai Demokrata Unióba, az EDU-ba. Nem sokkal azelőtt lettem csak az RMDSZ elnöke, és az EDU budapesti kongresszusán, Jacques Chirac és Helmut Kohl jelenlétében köszönhettem meg felvételünket. Aztán annak az évnek az őszén az Európa Tanács az RMDSZ Memorandumát figyelembe véve, a Romániáról szóló felvételi határozatba beiktatta egyes követeléseinket. Azóta folyamatosan jelen vagyunk a nemzetközi kisebbségi szervezetekben, elsősorban a FUEN-ben, és tagjai vagyunk az Európai Néppártnak. Itthon Romániában pedig partneri viszonyt alakítottunk ki a különböző demokratikus pártokkal, ma már közigazgatáshoz, kormányzáshoz értő, felkészült politikus gárdánk van, amelyet megkerülni nem lehet. Több kormányban is bizonyítottuk ezt, amit ugyan sokan szemünkre vetnek, de éppen ez az erényünk: mi az egyezségeket betartjuk, akivel megegyezünk, azt nem csapjuk be, de örök szövetségesünk csak egy van, saját magyar közösségünk, azok, akik képviseletükkel megbíztak minket.
Tisztelt Kongresszus!
Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy az RMDSZ máig a Kárpát-medence legnagyobb és legtartósabb magyar érdekvédelmi szervezete, és szeretném hinni, hogy ebben Önökkel együtt részem volt nekem is. Együtt féltettük és éltettük ezt a szövetséget, miközben minden választás előtt felerősödtek a sötét jóslatok, hangoskodtak az ellendrukkerek, hogy veszíteni fogunk, nem jutunk be a parlamentbe. Tizennyolc esztendő alatt 14 választást küzdöttünk végig, 4 önkormányzati választást, 4 parlamenti választást, 4 államelnök-választást és 2 európai parlamenti választást. Minden ökormányzati, parlamenti és európai parlamenti választást megnyertünk, minden államelnök-választáson jól szerepeltünk, egy alkalommal, 2004-ben én magam vállaltam az államelnök-jelöltséget. Hiába számolgatnak egyesek, hogy veszítettünk-e szavazókat, mert részvételi arányunkat végig megtartottuk mi magyarok, és nagyjából ugyanolyan arányban vagyunk jelen most is a román parlamentben, mint 1993-ban. Ez pedig azt jelenti, hogy a választásokon lemért támogatottságunk az összes leadott szavazathoz képest ma is akkora, mint két évtizeddel ezelőtt. Mi több, legutóbb a jóval problematikusabb önkormányzati választásokon is megkaptuk a magyar választók nyolcvanöt százalékának szavazatait, 184 polgármesterünk van, 2284 helyi és megyei tanácsosunk és 4 megyei tanácselnökünk, miközben egy másik magyar politikai szervezet, a helyi magyar közösségek megosztottságát, illetve egyik-másik RMDSZ-szervezet gyengeségét kihasználva is csak tizenöt százalékot tudott felmutatni. Persze, ez a tizenöt százalék is komoly figyelmeztetés volt számunkra, ezért is tettünk meg mindent, hogy ne kockáztassuk az európai parlamenti képviseletünket, és így sikerült megvalósítani a Magyar Összefogást. Mi voltunk az erősek ebben az egyezségben, és mi voltunk az engedékenyebbek is, mert tudtuk, hogy az RMDSZ-érdeknél egyetlenegy érdek lehet fontosabb: amiért ez a szövetség egykor létrejött, a romániai magyar közösség összérdeke. Bízom benne, hogy ezt ezután is így fogja szemlélni szövetségünk.
Tisztelt Kongresszus!
Számomra egyértelmű, hogy a politikai egység önmagában is érték egy kisebbségi helyzetben levő közösség esetében, mert azt mutatja, hogy abban a közösségben erősebb az összetartozás szándéka, mint a széthúzás, erősebbek a közös érdekek, mint a véleménykülönbségek. De mégis az a döntő kérdés, hogy ezzel az időnként megroppant, ám soha szét nem tört egységgel mire jutottunk. Mire volt jó ez a romániai magyarságnak? Egyáltalán jó volt-e valamire? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, természetesen ismét összehasonlítással kell élnünk: milyen jogaink és intézményeink voltak ezelőtt két évtizeddel, és milyen jogaink meg intézményeink vannak ma. Végül is az eltelt idő ezzel mérhető elsősorban.
1990 márciusában a román tüntetés, amely végül is rá két napra több halottal és száz meg száz sebesülttel járó véres pogromkísérletbe torkollott Marosvásárhelyen, egy Tudor-negyedbeli gyógyszertártól indult el. Az váltotta ki a román tömeg felháborodását, hogy a kirakatüvegre a gyógyszerész a román felirat mellé magyarul is felírta: Gyógyszertár. Gondoljuk végig: ma magyar, RMDSZ-es miniszter vezeti az egészségügyet, az ő gondja és felelőssége az is, hogy a szűkös költségvetésből hogyan lehet minél több költségtértérítéses gyógyszert biztosítani a rászoruló románoknak, magyaroknak, minden állampolgárnak. S miután a kilencvenes évek azzal teltek Marosvásárhelyen és másutt is sok helyen Erdélyben, hogy mi kitettük a kétnyelvű feliratot, és mások levették vagy bemázolták, kitettük, levették, kitettük, levették és így tovább, 2001-től törvény biztosítja 20% fölött a magyar nyelv nyilvános használatát írásban és szóban. 2003-ban ezt az önkormányzatokra vonatkozó rendelkezést az alkotmányba is bevittük, kiterjesztve a dekoncentrált intézményekre és az igazságszolgáltatásra is a nyelvhasználati jogot. Azóta Erdély számos településén hivatalosan is otthon van ismét a magyar nyelv és kétnyelvű helységnévtáblák fogadják az odaérkezőt.
Ki emlékszik már a hajdani gyógyszertárra?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik már felelős politikusokként éltük meg azt a kort, és tudjuk, hogy a történelem csak akkor nem ismétlődik, ha mi eléggé bölcsek, eléggé elővigyázatosak vagyunk.
A magyar nyelv ma Erdélyben számos helyzetben hivatalos erővel bír,az elvet elfogadtattuk, a gyakorlat létezik, ezt kell tovább bővíteni a jövőben. Azt gondolom, hatalmas változás ez tíz év alatt, 2001-től 2011-ig.
Vagy ki emlékszik még a szórványvidékek himnusztalan, kokárdátlan, félős, fázós március tizenötödikéire?
Mi emlékszünk, tisztelt Kongresszus, mi, akik elértük, hogy ma nemzeti ünnepünket minden évben a román államelnök és miniszterelnök köszönti, és szimbólumaink használatát kormányhatározat szavatolja.
És kinek jut eszébe az aradi Szabadság-szobor körüli keserves állóháború, a kétségbeesett küzdelem ennek a remekműnek a kiszabadításáért? Nekünk juthat eszünkbe természetesen, mindannyiunknak, akik bíztunk ebben a szabadulásban, tettünk is érte, és íme, ma már mindez semmiségnek tűnik.
Végül is erre kell törekednünk: hogy nagy céljaink utólag semmiségnek tűnjenek, mivel megvalósulnak, épüljenek be az életünkbe, váljanak szinte észrevétlenné.
Beszámolómat hallgatva, vagy utólag beleolvasva, lesznek, akik azt fogják mondani, hogy megint afféle vívmánylistát készítettem, ismét az eredményekkel állok úgymond elé. Hát mit tehetnék? Mindenki azzal áll elé, amije van. Nekünk, tisztelt Kongresszus, mi tagadás, vannak eredményeink, ez a helyzet, nem tudjuk letagadni őket, ki kell menni itt Nagyvárad határába, megnézni a kétnyelvű táblát, utána pedig lehet gratulálni szintén a nagyváradi RMDSZ-nek például a magyar színház önállósításához, de átmehetünk innen százvalahány kilométerre, Aradra, a Tűzoltó-térre, higgyék el, tényleg ott van a Szabadság-szobor. Ismétlem, mindenki azzal dicsekszik, amije van. Ha pédául nem lennének ilyen eredményeink, akkor most minden bizonnyal demokrácia-központokat hoztunk volna létre, ott ülnénk bent, és várnánk, hátha bejön a demokrácia. Vagy pedig elméláznánk azon, hogy milyen szép nevet is találtunk ennek a pártirodának:demokrácia-központ.
De ezek, mondom, nem mi vagyunk. Mi inkább arról beszélünk most, hogy két évtizedes küzdelmünket a teljes körű anyanyelvű oktatásért végre siker koronázta. S ha lehet látványos előrehaladást fölmutatni ebben az emberöltőnyi időszakban, akkor talán a leginkábba magyar nyelvű oktatás helyzete bizonyítja, hogy van valós és mélyreható változás. Hiszen 1995-ben, amikor 500 000 aláírást gyűjtöttünk össze az általunk elkészített tanügyi törvénytervezet támogatására, és beiktattuk a román szenátusban, még törvény tiltotta az anyanyelvű felvételi vizsgát, az anyanyelvű szakoktatást, az anyanyelvű felsőoktatást, kivéve a tanár-, orvos-és színészképzést. Nem engedte a törvény egyetemi tanszékek, karok létrehozását sem, és nem biztosította az arányos képviseletet. Innen indultunk. Ellenzékben voltunk, hiába volt az Európa Tanács-i felvételi határozat, hiába a félmillió aláírás, az akkor, 1995-ben elfogadott oktatási törvény szinte semmit nem engedett a szorításból.
Aztán 1996-ban győzött a Demokratikus Konvenció, és kormányra léptünk. Akkor még történelmileg teljesen előzménytelen volt ez a lépés, sem nálunk, sem a Kárpát-medencében máshol nem volt rá példa, hogy egy nemzetállamnak tekintett, és eladdig úgy is viselkedő ország kormányában ott legyen egy másik etnikai közösség képviselete. Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy olyan precedenst teremtettünk akkor, amely máig kihat az egész térségre, de ehhez bátorság – szinte vakmerőség – kellett részünkről is, és a demokratikus román pártok részéről is.
Így sikerült áttörni az anyanyelvű oktatással szembeni ellenállást is, bár a közös kormányzásnak ennél nyilván sokszorosan nagyobb volt a jelentősége. 1999-ben hosszú, majdnemegyéves vita után elfogadtunk egy sokkal jobb oktatási törvényt, a magyar nyelvű felvételi, szakoktatás, felsőoktatás lehetőségével. Erre alapozva beindulhatott a magyar nyelvű szakoktatás, létrejöhetett a Sapientia magánegyetem, 2003-tól Csángóföldön, az RMDSZ és az akkori kormánypárt egyezségének köszönhetően, az iskolákban kezdték tanítani a magyar nyelvet először 19, ma már több mint 1000 gyerek számára, új önálló magyar iskolák sora indult be Erdélyben a következő években, Brassóban az Áprily Lajos, Nagybányán a Németh László, Déván a Téglás Gábor, Máramarosszigeten a Leöwey Klára, Maroshévizen a Kemény János, Tordán a Jósika Miklós középiskola.
Ma 68 magyar középiskola működik Romániában, és 7113 diák tanul magyarul csak a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, 1606 a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, 1940 a Sapientián, 955 a Partium Keresztény Egyetemen, és 365 a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem.
A nemrég elfogadott oktatási törvény pedig kiiktatja a még meglevő diszkriminatív rendelkezéseket, kivétel nélkül minden tantárgy tanítható magyarul, az ország történelme és földrajza is, a román nyelvet idegen nyelvként lehet tanítani, tehát könnyebben elsajátítható. Ami viszont mindezeknél is fontosabb, hogy a törvény a helyi közösségek kezébe adja az iskolákkal kapcsolatos döntést, és ezek szerint számos helyzetben mi döntünk az iskoláinkról.
Ugyanakkor a szórványhelyzetben levő iskolák vagy osztályok védelmét, illetve a magyar oktatóknaka vezetésben való arányos részvételét is több rendelkezés biztosítja.
De nem szándékszom most cikkelyről cikkelyre végigvenni ezt a számunkra bizonyos értelemben sorsdöntő törvényt, hiszen részletes elemzések vannak és lesznek még erről. Érzékeltetni próbáltam csupán, hogy milyen jelentős utat tettünk meg a kilencvenes évek elejétől-közepétől. Ugyanezt a különbséget egyébként ki lehetne mutatni az önkormányzatiság fejlődésében vagy a kultúrában, de a magyar nyelvű audiovizuális média működésében is, akár a közszolgálati, akár a kereskedelmi rádiózásról és televíziózásról van szó. Adottak már az egész napos magyar közszolgálati rádiózás feltételei, adásidőbenez már meg is valósult, csak valamilyen formában össze kell rakni, és a magyar közszolgálati televíziózással is ebbe az irányba kell menni. Egyébként európai szinten is kivételes, hogy ma már van nálunk anyanyelven közszolgálati, kereskedelmi és egyházi rádió is például.
Magyar művelődési életünk is lényegesen változott, hiszen az állami vagy önkormányzati támogatást élvező színházak, kulturális kiadványok köre jelentősen bővült, és emellett sikerült több szórványközpontot, úgynevezett ,,magyar házat” is beindítani. Mint ahogy a Communitas Alapítvány segítségével olyan nyilvános kultúra-, művészet- és sajtótámogatási rendszert alakítottunk ki, amely modellértékű lehetne mások számára is.
Tisztelt Kongresszus!
Ismétlem, nem akarok és nem is tudnék most minden változást felsorolni. Azt a látszatot sem akarom kelteni, hogy immár minden rendben van, mert ettől még messze vagyunk. Egyébként az elmondottakban nyilván benne van a legutóbbi négy esztendő is. Erre az időszakra esik természetesen a már említett oktatási törvény, de a Magyar Összefogás megvalósítása is. Voltunk ezalatt egy évig ellenzékben, bebizonyítottuk, hogy tudunk szolidaritást ébreszteni, és együtt mozdulnak velünk a magyar emberek tízezrei, amikor tiltakozni kell az etnikai diszkrimináció ellen. Kiálltuk ismét az ellenzékiség próbáját, majd az egészségügyi reform elindításával, és az oktatási törvény elfogadásával kiálltuk, minden gazdasági nehézség és elkerülhetetlen népszerűségvesztés ellenére, a reformkormányzás próbáját is.
Ma szerintem két, egymással összefüggő kérdést kellene befejezésül megválaszolnom: milyen politikai utat járt végig a Romániai Magyar Demokrata Szövetség az elmúlt tizennyolc évben, és milyen politikát kellene folytatnia a jövőben.
Amint az ebből a némiképpen rendhagyó beszámolóból is kihallható, nem szívesen fogalmazok egyes szám első személyben, hiszen a politika meggyőződésem szerint közös munkát jelent, és egyéni érdemünk legfennebb annyi lehet, hogy ébren tudjuk-e tartani ezt a szolidaritást, és válságos pillanatokban esetleg irányt tudunk-e szabni neki.
Néha el-elhangzik ironikusan egyik-másik kritikusunk szájából, hogy az RMDSZ-ben már hosszú ideje az úgynevezett Markó-doktrina érvényesül. Én nem hiszek abban, hogy az erdélyi magyarok által meghozott jelentős politikai döntéseket egy-két ember nevéhez kellene kötni. Politikai vezetőknek, ismétlem, legfennebb az lehet az érdemük, hogy felismerik az amúgy is létező, de kellőképpen ki nem nyilvánított közakaratot, és felerősítik azt. Ezúttal viszont, irónia ide vagy oda, én elégtétellel vállalom azt a politikai krédót, azt a politikai eszköztárat, amelyet nekem tulajdonítanak, hiszen nyilvánvalóan én magam is hozzájárultam a kialakításához, és ma is azt vallom, hogy ez a helyes út. Viszont szó sincs arról, hogy ez az egyébként általunkközösen többször is egészen pontosan meghatározott cselekvési program kizárólag egyikünkhöz vagy másikunkhoz lenne köthető.
Említettem már, erdélyi eleink nehéz helyzetekben mindig hasonló konklúziókra jutottak. Vajon nem az önálló erdélyi magyar politika eszméjét fogalmazta-e meg Kós Károly is a Kiáltó szóban? És vajon volt-e ellentmondás Kós Károly és kortársai esetében az önálló erdélyi magyar politika eszméje és az egész magyar nemzet ügye iránti erős elkötelezettség között?
Nyilvánvaló, hogy nem volt ilyen ellentmondás. Éppen ellenkezőleg, kezdettől fogva csakis a saját fejünkkel gondolkodva, a magunk helyzetismeretéből kiindulva nézhettünk szembe Trianon utáni szellemi és politikai számkivetettségünkkel.
Államiságunkat elveszítve, nem volt más út, mint egy önálló erdélyi magyar közélet megszevezése. 1989 decembere után ezt a feladatot kellett újból vállalnunk és továbbvinnünk, nemcsak a politikában, hanem a kultúrában is. Nem állítom, hogy egy ilyen nemzetszemlélettel és nemzetpolitikával kapcsolatosan nem kellene újból és újból vitát nyitnunk, hiszen mindennapos dilemmánk, hogy miképpen integrálódhatunk egyrészt a magyar nemzet egészébe, másrészt a romániai társadalomba úgy, hogy közben önállóak is vagyunk, és alapjában véve a fontos döntéseket mi hozzuk meg. Nem tudom, tisztáztuk-e mindannyian a magunkszámára, hogy tulajdonképpen ez az autonómia. Nem gondolom azt sem, hogy ebben a két évtizedben mindent jól csináltunk volna, hiszen tapasztalat nélkül, hosszú megszakítás után kapott lehetőséget a romániai magyar közösség, hogy saját sorsának alakulásába beleszóljon. Ám a kilencvenes évek közepén fordulat állt be a romániai magyarok életében, hiszen addig, szinte nyolcvan esztendőn át csak elvettek tőlünk, megfosztottak minket sorra jogainktól és intézményeinktől, viszont 1996-tól ez megfordult, fokozatosan kezdtük visszaszerezni, amit elvesztettünk. Hibáztunk is minden bizonnyal, egy-két fontos elvi mulasztást is fel tudnék sorolni. Igazuk van például azoknak, akik azt mondják, hogy külpolitikánk esetleges volt, kapkodó, sokszor erőtlen az utóbbi években. De alapvetően mégis a helyes úton jártunk szerintem, és ilyen szempontból itthon is, Magyarországon is sokak haragját magamra vontam – ebben az esetben vállalom az egyes szám első személyt, éppen azért, hogy a következő szövetségi elnökre ne háruljon ez az állítólagos vétség –, tehát haragudtak rám azért, hogy makacsul kitartottam az egyenjogú, partneri viszony elvénél. Sőt, egyesek számára, akár arroganciának, provinciális gőgnek is tűnhetett, hogy állandóan azt bizonygatjuk: mi jobban tudjuk, mi van velünk. Pedig ez az igazság! Nekem, tisztelt Kongresszus, nincsen túlságosan jó véleményem a huszadik századi magyar politikáról. Sőt, ha megengedik, nagyon rossz véleményem van róla. Az első világháború után a nagyhatalmak olyan kilátástalan helyzetbe taszították ezt a nemzetet, olyan mélységesen igazságtalanul bántak vele, hogy érzelmileg minden indulatunk, fogcsikorgatásunk, vitézkötéses nosztalgiánk, önemésztő vádaskodásunk, ökölbeszorított készülődésünk a változásra, csodavárásunk, a pragmatikus politikával szembeni ellenszenvünk érthető. De éppen azért, mert egy igazságtalan döntéssel minket vesztessé tettek, és velünk szemben minden szomszédos nemzetet nyertessé, csakis teljes szolidaritással, minden tehetségünket megmozgatva tudhatunk ezen a helyzeten változtatni. A racionálisan gondolkodók, az akár kislépésekkel is, de szívósan előrehaladók árulózása, vagy megalkuvónak titulálása éppúgy nem segít ebben, mint az örökösen forrongók leostobázása. Ha az eszközökben nem is, de legalább a célokban újból és újból meg kellene egyeznünk. Például abban a kérdésben, hogy még mindig itthon, Erdélyben látjuk-e mindannyian az itt születtett magyarok jövőjét, még mindig a szülőföldön, magyarként való akadálytalan boldogulás-e legfőbb célunk? Ha igen, akkor beszéljük meg, hogyan tudjuk ezt a továbbiakban is megvalósítani. Mert lehet az RMDSZ által követett doktrinát vagy ideológiát bírálni, korrigálni is kell időnként, de egyvalami tagadhatatlan: eleink akarva-akaratlanul eltékozolták az örökségünket, mi pedig ebből már valamennyit mégis visszaszereztünk, és nemcsak jogokat, hanem anyagi javakat is, millió hektárnyi magán- és közbirtokossági erdőt, termőföldet, ingatlanokat magánszemélyeknek, közösségeknek, egyházaknak. Nem annyit, amennyit elvettek? Igaz. De máris sokat! És ezt a küzdelmet folytatni kell. Én hiszek abban, hogy minden huszadik századi nyomorúságunk ellenére lépésről lépésre, mint egy mozaikot, vagy mint egy puzzle-t, fel lehet építeni a jövőnket, de azt is tudom, hogy egyetlen rossz mozdulattal össze lehet törni vagy le lehet seperni azt is, amit eddig összeraktunk.
Tisztelt Kongresszus!
Hosszú idő után döntöttem úgy, hogy nem kérem ismét az Önök bizalmát egy újabb elnöki mandátumhoz, és visszavonulok ebből a tisztségből. Számomra nehéz dilemma volt ez, hiszen huszonegy éven át életem a politika jegyében zajlott, és ebből immár több mint tizennyolcat a szövetség elnökeként töltöttem el. Ismerjük egymást, így vagy úgy összefonódott a sorsunk. A közéletből nem akarok és nem is tudnék kilépni, sőt, egyelőre a szó szoros értelmében vett politikából sem. Azt gondolom ugyanis, hogy egy magyar értelmiséginek kötelessége beleszólni abba, ami vele és övéivel történik, és nincsen joga tudását, tapasztalatát, véleményét véka alá rejteni. De úgy véltem, hogy ennyi idő után változásra van szükség a Romániai Magyar Demokrata Szövetség élén, és miközben természetesen köszönöm azoknak a véleményét, akik sajnálták visszalépésemet, meggyőződésem, hogy lelkük mélyén ők is tudják, időről időre szükség van a változásra. Köszönöm azoknak, akik maradásra akartak bírni, köszönöm Önöknek, akik itt vannak, és annak a sok-sok erdélyi magyarnak, akikhez számtalanszor szólhattam, és akikkel mindvégig együtt dolgozhattam, a kollégáknak és barátoknak, akikkel 1989 decembere óta együtt vagyunk emberpróbáló helyzetekben is. Köszönöm az 1989 után indult fiataloknak, hogy figyeltek ránk, és mára már felnőttek mellénk, sorra-szerre majd átvehetik tőlünk a stafétabotot. Itt az ideje, hogy ők is megerősítsék azt a szövetséget, amelyet mi ezelőtt huszonegy évvel megkötöttünk, és amelyet mindvégig megőriztünk változó körülmények között is.
Köszönöm egyébként azoknak a román politikusoknak is az együttműködést, akikkel sok nehéz tárgyaláson vitáztunk, és akik megértették, hogy lehet és kell partneri viszonyt kialakítani, mert ez a két közösség, a két nép érdeke.
És köszönöm számos magyarországi politikusnak, hogy segítettek nekünk, és ha nem is mindig gondolkodtunk egyformán, de velünk együtt azon munkálkodtak, hogy ismét együtt lehessen ez a nemzet.
Arra kérem a Kongresszust, hogy soron levő elvi és személyi döntéseivel szavazzon bizalmat továbbra is annak a politikának, amelyet együtt kialakítottunk, és amelynek lényege, hogy szövetségben kell lennünk, egységesnek kell lennünk, sorsunkról továbbra is nekünk kell döntenünk.
erdon.ro

Vásárhely súlya
Helyi román körökben gyakran hangoztatják, különösen, amikor az autonómia kerül szóba, hogy Marosvásárhely háttérbe szorult, lemaradt a környező nagyvárosoktól, megyeközpontoktól. Rendszerint – és okkal – azzal példálóznak, hogy Kolozsvár nem csak egyetemi központként, de művelődési és gazdasági téren is behozhatatlanul lekörözte városunkat, Nagyszeben kulturális élete fejlődött nagyot, mialatt az egykori Székelyvásárhelyé hanyatlott, Brassó pedig a gazdaság, főleg az ipar, de az idegenforgalom terén is messze előttünk jár. Vásárhely viszont a legjobb esetben is egy helyben topog. Polgármestere szerint is az említett településekkel kellene versenyeznie városunknak, a velük szembeni hátrány ledolgozására törekednie, mintsem a szerinte elmaradt székely kisvárosok mellé szürkülnie. Mindez igaz ugyan, de a székelyföldi autonómia elleni egyetlen érvként nem helytálló.
Erdélyi magyar univerzumunkban betöltött viszonylagos vezető szerepéből is folyamatosan veszít a város. Az 1989-es politikai fordulat után, rövid ideig úgy tűnt, Marosvásárhely centrális szerepet játszhat az erdélyi magyar politikában. Ha arra gondolunk, hogy Markó Béla elnöksége idején gyakorlatilag innen irányították mind az RMDSZ-t, mind az önálló politikai szervezetként azóta megszűnt Romániai Magyar Kisgazdapártot, Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártot, valamint a Romániai Magyar Szabaddemokrata Pártot, akkor azt kell mondanunk, bizonyos ideig ez valóban így volt. Aztán változott a helyzet. Amióta az RMDSZ-t Kolozsvárról dirigálják, háttérbe szorult ezen a téren is a város. A „szövetség” Maros megyei, illetve marosvásárhelyi szervezetének súlya, befolyása is jelentősen csökkent.
Az ezredforduló óta eltelt években az RMDSZ-t, s közvetve a vásárhelyi magyarságot ért sorozatos kudarcok azt jelzik, hogy jelentősen meggyengült mind a közösség, mind a politikai képviselet érdekérvényesítő ereje. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román többségű vezérkara sorra hozza megalázó helyzetbe az intézmény magyar vezetőségi tagjait. Ma már alig van magyar egyetemi oktató, aki őszintén hinne abban, hogy felállítható a MOGYE önálló magyar tagozata.
A PSD-vel kötött kormánykoalíciós egyezség értelmében az RMDSZ-nek ígért Maros megyei prefektusi szék a mai napig betöltetlen, bár a „szövetség” már megnevezte a személyt, akit a pozícióra javasol. A tizenhárom magas kormányzati tisztség közül is egyedül arra az egészségügyi államtitkári posztra maradt el a kinevezés, amelynek várományosa a vásárhelyi Vass Levente. Az első eset azt bizonyítja, hogy az RMDSZ-nek igen csekély a súlya a kormányon belül. A második viszont azt, hogy a pártban sem mennek jól a dolgok, hogy kicsinyes személyi és csoportérdekek ütköznek, hogy egyesek ott és akkor tesznek keresztbe másoknak – csak mert tehetik –, ahol és amikor tudnak.
A helyzet a jövőre, a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra nézvést nem kecsegtet sok jóval.
Szentgyörgyi László. Székelyhon.ro