Politikai foglyokat falazhattak be a kolozsvári Szeku egykori épületébe
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ szerdán ellenőrizteti a kolozsvári Gyermekpalota falait. Az épületben az ötvenes években a Securitate székhelye volt. Egyes feltételezések szerint ide falazták be 13 titokban kivégzett politikai fogoly holttestét. 1949-ben letartóztatott személyekről van szó, akik az Erdélyi Szigethegységben működő, fegyveres rendszerellenes csoportokhoz tartoztak. Volt politikai foglyok tanúvallomása szerint a Securitate 1950 áprilisában meggyilkolta a korábban életfogytiglani kényszermunkára ítélt rabokat és a holttesteket befalazták egy alagsori helyiségbe, amelyet utólag elfalaztak. A kolozsvári feltárómunkát a Történelmi Múzeum három régésze irányítja. Marosvásárhelyi Rádió. Erdély.ma

Befalazott áldozatokat keresnek
Különös vizsgálat indult a Szekuritáté egykori kolozsvári székházában, a mai Gyermekpalotában, tegnap délelőtt tíz órakor: a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ (CICCR) nevű civil szervezet kezdeményezésére elkezdtek feltörni egy falszakaszt az épület alagsorában, tizenhárom olyan személy holttestét keresve, akiket a múlt rendszerben a helyszínen kivégeztek, majd feltételezhetően befalaztak.
Az áldozatok a kommunista rezsim ellenállói voltak, akik szabadcsapatokba verődtek, és az Erdélyi Érchegységben bolyongva kerestek menedéket. A Szekuritáté 1949 februárjában, márciusában és májusában valamennyiüket letartóztatta. A katonai bíróság tizenöt évtől életfogytiglanig tartó ítéleteket hozott ellenük. A kolozsvári bíróság fegyházába szállított tizenhárom elítéltet 1950 áprilisában a Szekuritáté saját székházába kérette. Itt Mihai Patriciu igazgató parancsára kivégezték, majd a feltételezések szerint befalazták őket az alagsor egyik helyiségébe.
Két hete felfedeztük az ellenállók egyik menedékhelyét az Öreghavason, ahol a Szekuritáté embereivel dúló harc nyomán tizenegyen estek foglyul. Közülük öten lelték végzetüket a kolozsvári székházban – magyarázta Marius Oprea, az CICCR koordinátora. Az archív adatok egyértelműen tanúsítják, hogy 1950. április 2-án és 5-én a Szekuritáté székházába 13 fogoly érkezett, akik nem élték túl a vizsgálatot, holttesteik pedig eltűntek – folytatta.
Kutatásunkat a Volt Politikai Elítéltek Egyesületének megkeresése nyomán kezdtük el – válaszolt kérdésünkre Gheorghe Petrov, az Erdélyi Történeti Múzeum régészeti szakembere, aki az CICCR önkéntes munkatársaként dolgozik. A tizenhárom elítélt holttestének befalazásának lehetőségét egykori foglyok visszaemlékezései, és többnyire közvetett tanúvallomások támasztják alá. Mindemellett az épület alaprajzából ítélve, az alagsor gyanúsan vastag falszakasza mögött további térrész rejtőzhet – folytatta a régész.
A tegnapi kutatások eredményei némiképpen alátámasztják a feltételezést: a több oldali fúrás nyomán egy körülbelül tíz méter hosszú és három méter széles betonkeret került elő, amelynek belseje földdel telített. – A betonlapok és a földréteg között üreget találtunk, ami arra utalhat, hogy egy térrészt megtöltöttek földdel, majd betonnal kiöntöttek. Egy-két napon belül kiderül, hogy találunk-e emberi maradványokat – jelentette be Marius Oprea a délutáni sajtótájékoztatón.
A katonai ügyészség hatáskörébe tartozó ügyben hivatalból vizsgálat indult. – A hatóságoknak kötelességük az eltűntek holttesteit felkutatni, és a tetteseket azonosítani – hangsúlyozta Oprea, hozzáfűzve: noha Románia hivatalosan elítéli a rezsim bűneit, mindeddig nem történt meg az egykori államapparátus képviselőinek felelősségrevonása, akiknek kezéhez embertelen kínzások és gyilkosságok tapadnak.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Gyújtópontban – Sikertelenül zárult a kutatás
Majális utca 23.: kivégzett, befalazott rabok?
Tegnap leállították a Szekuritáté egykori kolozsvári székházában kezdeményezett vizsgálatot a Kommunizmus Bűntetteit Vizsgáló Központ (CICCR) régészei. A kutatók kénytelenek voltak elvetni feltevésüket, miszerint a kommunista rendszer tizenhárom kivégzett ellenállójának holttestét az alagsor egyik helyiségébe falazták be. Marius Oprea, a CICCR koordinátora kijelentette: a kutatás első napján felfedezett különös, földdel megtöltött betonkeret nem egy cellát rejt, hanem a régi épület alapjaihoz ásott sáncokban, szabályos közökben téglazsalut alakítottak ki, hogy egy új épülettestet emeljenek a régi mellé. Viorel Siserman katonai ügyész kijelentette, hogy a nyomtalanul eltűnt holttestek felkutatása folytatódik.
Néhány hete rémtörténetnek is beillő hír borzolja a kolozsvári kedélyeket. Gyorsan elterjedt, hogy a szeku első székházában, a Majális utca 23. szám alatt, a népi demokráciának nevezett terrorrendszer hőskorában, az 1950-es évek elején, tizenhárom politikai foglyot végeztek ki, lőttek agyon itt, majd holttestüket az alagsorban falazták be.
A hírt az keltette szárnyra, hogy a kommunizmus rémtetteit kivizsgáló szervezet egykori iratok, volt politikai foglyok véleménye szerint, gyanút fogott. 1950 áprilisában ugyanis a törvényszéki gyűjtőfogházból tizenhárom politikai elítéltet, kirótt 15 év és életfogytiglan közötti büntetésük letöltése helyett, mint ahogyan azt kellett volna, nem Szamosújvárra vagy más börtönbe szállítottak, hanem a szekura. Ezután valósággal nyomuk veszett. Az a gyanú, hogy itt végezték ki és valahol az épületben temették el őket.
Az illetékes hatóságok, a szakemberek kíséretében, most hozzáláttak az ügy tisztázásához. Az épület tervrajza szerint az egyik udvar felőli, alagsori fal túl vastagnak tűnt. Mögötte egy helyiséget lehetett föltételezni. És valóban, az ezt határoló fal kibontása után egy kb. tíz méter hosszú, két méter széles, laza földdel töltött, gyaníthatóan egykori cella tárult fel.
Vajon e föld alatt rejtőznek az eltűntek hamvai? Ha igen, miért itt? Valóban itt végezték ki őket? És ha igen, hogyan, hogy ne keltsenek zajt? A szomszédos házakat ugyan elkobozták tulajdonosaiktól, de a lövéseket illetéktelenek mégis meghallhatták volna. Másik kérdés, miért kellett az áldozatokat úgymond itt eltüntetni? Kivihették volna őket például a közeli, Kajántó-völgyi rabtemetőbe.
A vizsgálatok talán tisztázzák, mi igaz a feltételezésekből.
De kié volt eredetileg ez a nem akármilyen épület? És hogyan került ide a politikai rendőrség?
A Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona (akkori számozás szerint Görögtemplom utca 4., Majális utca 5.). A Majális utca most 23. szám alatti házat az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla örökösei a múlt századforduló körül építhették. 1914-ben egyik örökösnek, Grois Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben viszont Vinczenti Károlynénak a tulajdona. Az első világháború után, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok székhelye, 1940 és 1944 között a Magyar Királyi Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza.
1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után, az állambiztonság Majális utca 23. szám alatti székhelyének kiépítését a szomszédos házak elkobzásával, a lakók kiköltöztetésével kezdték. Ezután a célnak megfelelően, az alagsorban cellákat építettek, illemhelyet és mosdót alakítottak ki, a földszinten és az emeleten kihallgató irodákat. A kerítés vasrácsát magas téglafallal helyettesítették, a vasrácsos kaput magasabbal cserélték ki, és vaslemezzel borították.
A kész „intézmény” ezután működni kezdett. Nagy szükség volt rá, mert a párt szerint „az ember a legértékesebb tőke”. S hogy biztonságban legyen, be kell zárni. Mármint mögötte az ajtót. Ugyanakkor a Duna-csatornánál meg más kényszermunkatelepen nagy igény volt munkaerőre. Amúgy ingyen. A feltűnést elkerülendő, a „meghívottak” többnyire éjszaka érkeztek a Majális utca 23. szám alá. Nem gyalog, nehogy elvássék a lábuk. Mert volt, aki Fogaras, Gyulafehérvár, Nagybánya vidékéről vagy ki tudja honnét jött. Azaz hozták. Volt, akit amerikai dzsippel, volt, akit divatos cseh Tatrával.
A kapusnak jó füle volt, ismerte minden motor hangját. Mikor a kocsi megállt a kapu előtt, az máris nyílt. Miután begördült a szállítmány, nagyot döndült. A „meghívottat”, akinek esetleg „karperec” is „díszítette” a csuklóját, kitessékelték a kocsiból, és a szolgálatos gondjaira bízták.
Az alagsor bejárati ajtaja mögött néhány lépcső ereszkedett. Akárcsak ma. Itt egy íróasztalnál a házigazdák alkalmazottja, kék tányérsapkás tizedes, szakaszvezető vagy őrmester ült. Aki beírta az érkező adatait a nagykönyvbe, elkérte óráját, nadrágszíját, cipőfűzőjét, személyi igazolványát, meg minden ehhez hasonló holmiját. Ezután a „vendéget” a „személyzet” másik tagjára bízta.
Az innét nyíló folyosóról jobb oldalt három rövidebb nyílt. Az elsőn és a másodikon három-három, a harmadikon eggyel kevesebb ajtó állt. Kétféle „vendégszobával”. A kisebbek kb. két méter hosszú, egy méternél nem sokkal szélesebb egy priccsesek, a nagyobbak kb. két méter széles, két méter hosszú emeletes ágyasok voltak. Ezekbe kis asztalkát is építettek betonból, melyen az ágy szélén ülők elfogyaszthatták napi kosztjukat. A kisebbekbe egy-két, a nagyobbakba négy, sőt öt, hat „vendéget” „szállásoltak el”. Sok jó ember kis helyen is elfér, ez esetben egy ágyban akár hárman is aludtak.
Az ajtó fölött, éjjel-nappal homályos üveggel fedett villanykörte fénye küszködött a félhomállyal, az álmennyezeten vágott téglaméretű – az alagsorba, ennek mennyezete aló nyíló – „ablak”, és az ajtó alján a kettős bádoglemez nyílásai biztosították az eléggé sűrű „kondicionált” levegőt. A két bádogot úgy helyezték el, hogy csak oldalnézetben lehetett kilesni a folyosóra, ahol időnként feltűnt a „vendégek nyugalmát” vigyázó szolgálatos tornacipős lába. De a bentiekkel is „óvatták” a csendet, mert hallgatniok kellett. Biztonság kedvéért az egykori légoltalmi pincékre emlékeztető, vastag, kilincs nélküli ajtókat két retesszel csukták. Természetesen kívülről. Ilyen körülmények között teljesen kizárt volt, hogy valaki is tudomást szerezzen arról, mi történik a szomszéd cellában lakókkal.
Hogy a „vendégek” ne üssék el egymást a folyosón, „szobánként” sorban, a fürdőbe menéssel kezdődött a nap, és este ezzel fejeződött be. Reggel gyümölcsízzel édesített félliternyi, víznél valamivel sűrűbb hígpuliszkát vagy a koffein ártalmait elkerülendő, cikóriából főzött feketekávéval szeletnyi kenyeret és kis kockányi vegyes ízet, délben kb. fél liter paszulyfőzeléket „szolgáltak fel”. Este ugyanazt, mint reggel. Kezdetben nem volt ilyen nagy „bőség”, csak délelőtt és délután adtak valami híg káposzta- vagy krumplilét, azt is kenyér nélkül.
A „baráti beszélgetésre”, vagyis kihallgatásra tessékelt személy szemére, hogy a fénytől „megóvják”, sötét hegesztőszemüveget kötött az ügyeletes és karonfogva vezette lépcsőházban, folyósón. Fel, az „irodába”. Itt szemüveg le, „ülj le”, hangzott a kortól független „üdvözlet”. És kezdődött a kérdés-felelet játék. „Mi mindent tudunk, mondd hát el szépen, hogy volt”, hangzott bevezetőként. Ha az illető makacskodott és hallgatott, vagy valóban ártatlanul hozták ide, és ezért hallgatott vagy tagadott, nem éppen kesztyűs kézzel bántak vele. Ebben az esetben előfordult, hogy addig verték, míg karja, netán lába tört. Miután az iratcsomó néhány hét vagy hónap után összeállt, következett a gyűjtőfogháznak mondott „szálloda”, majd a tárgyalás, azután a Duna-csatorna, Nagyenyed, Szamosújvár, ólombánya, Jilava stb. Kinek milyen „szerencséje” volt.
ASZTALOS LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Románia a privatizált kommunizmus országa
Romániában a kommunizmus nem ért véget, hanem privatizálódott – jelentette ki hétfőn Nagyváradon Marius Oprea történész, a Romániai Kommunista Bűnöket Vizsgáló Központ igazgatója.
Az Acdemia Civica és a nagyváradi önkormányzat által szervezett konferenciasorozatkeretében látogatott hétfőn Nagyváradra Marius Oprea történész, a Romániai Kommunista Bűnöket Vizsgáló Központ igazgatója, aki A kommunizmus nem történelem címmel tartott előadást.A közelmúlt arheológusának is nevezett Oprea a városzháza nagytermének teltházas közönsége előtt elmondta, hogy ő és munkatársai többezer halottat ástak már ki Románia számos pontján, akikről sikerült bebizonyítani, hogy a kommunista rendszer áldozatai voltak. Azonban ez csak félsikernek számít, mert ahogy Oprea keserűen megjegyzte: „Szekusvadásznak neveznek, holott egyetlen szekust sem tudtam rács mögé juttatni.” Ezzel hívta fel a figyelmet arra a paradox helyzetre, hogy Románia hivatalosan elítélte a komunizmust, de egyetlen kommunistát sem ítéltek el.
Nincs befejezve
A rendzevényen egy Oprearól szóló dokumentumfilmet is levetítettek, ezt követően pedig a történész elmondta, hogy 1989 után Ceausescuékon kívül egyetlen kommunista bűnöst sem találtak, a volt szekustisztek beszivárogtak a magánszektorba, az igazságszolgáltatásba a közigazgatásba, aminek egyik következménye az, hogy a kommunista és a mai romániai intézmények között folytonosság fedezhető fel. A kommunizmus borzalmas bűnei ellenére ebben az orzágban senki sem bűnös – írta le a helyzetet Oprea, aki hozzátette, hogy nagyon könnyen elsiklunk történelmünk fölött, megelégszünk a kommunizmus ideológiájának hivatalos elítélésével. „Éppen ezért elleneztem a Tismaneanu jelentés elkészítését, noha annak munkálataiban magam is részt vettem. Az a jelentés egy komédia volt, mert annak elkészültével a hatalom befejezettnek tekintette a kommunizmussal való leszámolást. De ennyi nem elég! A történelmi folyamat tudományos feltárása után meg kell kezdődjön maga a per, a bűnösök kézre kerítése és elítélése, ahogy azt Izrael tette a náci bűnösökkel” – fogalmazott Oprea. A történész kifejtette, hogy a per lefolytatására többek között azért van szükség, mert a kommunizmus nem történelem, ugyanis nem ért véget, hanem privatizálódott. A szekusok kézre kerítésének egyik legfőbb akadálya az, hogy az ő dossziéik még mindig nem hozzáférhetőek – jelezte a történész.
Siralmas jelen
Oprea kiemelte, hogy a romániai arab maffia tagjai mind a szekuritate emberei voltak, akik 1989 után nagymennyiségű árut, főként alkoholt és cigarettát csempésztek az országba, vagy az országon át, amiből hatalmas vagyonra tettek szert ők is és a volt szekusok is. Marius Oprea kijelentette, hogy Románia az embargó ideje alatt adott el fegyvereket Iraknak, és elmondta azt is, hogy Sorin Ovidiu Vantu hírhedt FNI befektetési alapjának negyvenegy kirendeltségének szinte mindegyikét volt szekustisztek irányították. De nemcsak a törvényes rend, hanem a szociális rendszer is szekuritátéval fertőzött, erre a nyugdíjrendszert említette példaként Oprea, aki jelezte: a nyugdíjreform kapcsán a szekusok nyugdíjáról nem esik szó; így megtörténhet, hogy a volt szekusparancsnok több mint hétezer lej nyugdíjat kap, míg a politikai fogoly ötszázat. „A kommunizmust elítélő jelentés tulajdonképpen az antikommunizmust ítéli el, mert továbbra is az áldozatokon és nem a bűnösökön ütnek. Én négyszáz szekustiszt ellen tettem feljelentést, akiket a bíróság még csak ki sem hallgatott” – zárta helyzetelemzését a történész.
Pap István
erdon.ro

Beszélgetés a kommunizmus áldozatainak exhumálásával foglalkozó Marius Oprea történész-régésszel
„Nincs idő az elméletre, most kellene lépni, amíg a tanúk még életben vannak” – hangsúlyozza Marius Oprea, aki a kommunista múlt feltárása kapcsán az Európai Parlamentben szervezett konferencián nyilatkozott lapunknak. A régész az áldozatok exhumálási folyamatáról is beszámolt, rámutatva, ennek célja visszaadni a hozzátartozóknak halottaikat.
A Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet alapítójaként, majd a hasonló nevű központ vezetőjeként ön irányítja a múlt rezsim idején kivégzett ellenállók exhumálását. Miből áll ez a munka, és milyen eredményeik vannak?
Nem számoltam, hány személyt hantoltunk ki, de 60–70 körül lehet a számuk. Voltak tragikus pillanatok is, például amikor Iuliu Maniu maradványait kerestük Máramarosszigeten, kilenc gyerek holttestére bukkantunk. A városban nemcsak politikai börtön működött, hanem kiskorúak intézete is, ahova az elhagyott gyerekeket vitték. Ezek a 80-as években éhen haltak, ezt a törvényszéki orvosi vizsgálat is kimutatta. Nem könnyű ezzel foglalkozni, gyakran találkozunk tragikus történetekkel, de vannak megkapó pillanatok is. Úgy fogalmazhatnék, hogy ez másfajta régészet. Nem olyan, mint amikor a középkori halottakat ássuk ki, akiknek nincs identitásuk. Itt olyan személyek hamvairól van szó, akiknek történetük van, tudjuk az életrajzukat, ismerjük az arcukat. A hozzátartozók kérnek fel – közöttük magyarok is –, hogy találjuk meg eltűnt szeretteiket. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön és Maros megyében kutatunk magyar áldozatok hamvai után. Remélem, sikerül megtalálnunk őket. Számunkra a halottaknak nincs nemzetiségük. A hozzátartozók kérnek, hozzuk haza őket. Ez paradox módon furcsa érzéssel jár: boldog vagy, amikor találsz egy halottat. Örülünk, akárcsak a hozzátartozók, hiszen van, ahol gyertyát gyújtunk. Miután megtaláltuk a meggyilkolt személy holttestét, papot hívunk. Utána jön az ügyész, a büntetőjogász, a törvényszéki orvos, majd következik az újratemetés. Néha elérjük, hogy ez helyben történjen. Ha kényes az ügy, a holttesteket az országos törvényszéki orvosi intézetbe viszik, és utólag adják át a családnak. Újabban a torra is elhívnak, amikor lejár egy év, hogy kiástuk a halottat. Ilyenkor a közösségeket sokkal nyugodtabbnak találjuk, mint amikor először odaérkeztünk, mivel már nincsenek szellemeik. Ez minket is megelégedéssel tölt el, e nélkül nem tudnánk folytatni a munkát, hiszen nagy a lelki nyomás. Másfelől azonban nagyon izgalmas munka. Beszéltük archeológuskollégáimmal, hogy már nem tudnánk visszakozni, túl sok halott vár arra, hogy megtaláljuk őket. Amíg van erőnk, ezt fogjuk csinálni, majd továbbadjuk a stafétabotot, mert sajnos túl sok a feltárnivaló.
– Az exhumálásokat dokumentálják is. Hol láthatók ezek a filmek, képek?
– Nemcsak kihantoljuk a kivégzetteket, hanem a hozzátartozók és a hatóságok beleegyezésével mindent, amit náluk találunk, megőrzünk. Így létrehoztunk egy tárlatot, melynek címe Közös nevező: a halál. Ezen levetítünk egy filmet az exhumálásokról, vannak képek az áldozatokról, és a náluk talált tárgyakat is kiállítjuk. Nagyon érdekes. Találtunk például egy parasztot, megmaradtak a gombok az ingéről, a bocskora, és ebben egy kanál meg egy villa. Ki vannak állítva. Volt egy dilemmánk éveken keresztül. Találtunk egy 76 éves férfit, akit lelőttek, és egy mocsárba dobtak 200 méterre a házától, mert befogadott két partizánt. (Akkor meg is betegedtünk, ahogy a holttesttel jártunk, mert a szövetei még lágyak voltak, és nem voltak orvosi kesztyűink.) Találtunk nála egy ollót, és nem értettük, miért volt ott. A választ egy év múlva kaptuk meg, amikor megtaláltuk az általa befogadott partizánok holttestét. Őket Szamosújvárra vitték, ott megkínozták, levágták a fülüket, orrukat, kitépték a körmüket, majd éjjel elszállították Vasasszentegyed (Sântejude) községbe, és a templom mögött lelőtték őket. Mikor megtaláltuk a hamvaikat, a gyomruk helyén, a medencéjük tájékán egy marék szőlőszem volt. Tehát az idős férfi elment a szőlősbe, levágta az ollóval a fürtöket, megvendégelte őket, majd kivégezték mindhármukat. Megtaláltuk az utolsó vacsorájukat. Ez is ki van állítva. A tárlat most Temesváron van, innen Aradra visszük, majd Târgu-Jiuba. Az egész országban hordozzuk, és nagyon sok a látogató. Többek között az enyedi börtönbe is elvittük, és konferenciát tartottam a raboknak. 133-an voltak, két órán keresztül síri csendben hallgatták a történeteimet. Most sokan közülük önkéntesként akarják segíteni a munkánkat. Húsvét után kiássuk a politikai elítéltek temetőjét, és a mostani rabokkal kihantoljuk a volt politikai fogvatartottakat.
– A konferencián említette, hogy a hatóságok megpróbálják akadályozni a munkájukat. Hogyan?
– Például amikor távoli helyeken találunk halottakat, megtagadják, hogy kiszálljanak a helyszínre. Mert lusták. Egymásra hárítják a felelősséget, mindenki a másikhoz küldözget. Volt például egy eset, amikor egész éjszaka ott ültünk az erdőben három halottal, mert nagyon messze volt, és senki sem akart kiszállni. Ráadásul más problémák is voltak. A Szekuritáté ugyanis álcázta a gyilkosságokat. Miután megölték az ellenállókat, hamis papírokat állítottak ki róluk. Az említett három áldozat esetében is ez történt, őket Beszterce-Naszód megyében, Várorja (Nepos) faluban végezték ki egy dombon. Kálvária-dombnak hívják. Nagyon meredek, négy órát kell mászni, míg felér az ember. El tudom képzelni, hogy mászhattak fel szegények bilincsben az utolsó útjukon. Miután kivégezték őket, kirakatpert rendeztek, 25 év börtönbüntetésre ítélve őket. Az iratokban az szerepelt, hogy Enyeden raboskodtak, a családok pedig halotti bizonylatot kaptak, miszerint ott haltak meg. Ugyanazon a napon: 1958. augusztus 12-én, 13 órakor, tuberkulózisban. Holott kilenc évvel korábban lelőtték őket. A törvényszéki orvos azt kérdezte tőlem: miért jöjjünk, hiszen már halottak, hogyan öljük meg őket újra? Felmérgelődtem, és közleményt adtam ki – nálam volt az adathordozó a laptoptól –, miszerint másnap 15 órakor fogom a holttesteket, és elviszem Enyedre, hogy ott eltemessem őket. Ettől megijedtek. Másnap arra eszméltem, hogy 12 rendőr és 3 ügyész szalad fel a dombon, hogy időben odaérjen. Álltam a tetőn, és néztem őket, amint öltönyben, félcipőben loholtak felfelé, állandóan megcsúsztak és elestek. Ez volt a bosszúm. Mikor megérkeztek, kikáromkodtam magam a megyei főnöknek – nehézfiúkat küldtél –, hiszen miután három halott társaságában tölt egy éjszakát, ideges az ember. Ezután szóltam az egyik munkatársnak: hozzál egy-egy sört az uraknak, mert el vannak fáradva. A főfelügyelő-helyettes megkérdezte, honnan van ilyen hideg sörünk, csak nem hoztunk hűtőládát? Nézze meg, mondtam. Magára öntötte a sört, amikor meglátta, hol tartjuk. Koszorút raktunk ki belőlük a sírban. Vannak ilyen kis vicceink, a pszichológusok kompenzációs reakciónak hívják. Hiszen a halállal dolgozunk a szó szoros értelmében. A mi nagy elégtételünk, hogy a magunk módján igazságot szolgáltatunk.
– A kutatásaik során, gondolom, nemcsak áldozatokat, hanem gyilkosokat is találnak. Mi történik velük?
– Találtunk gyilkosokat, az említett három áldozat esetében is megtaláltuk azt a személyt, aki a kivégzőosztagot utasította. Liviu Pongraţiunak hívják, Kolozsváron él, 82 éves, a Szekuritáté nyugalmazott ezredese. 6400 lej nyugdíjat kap kézbe, és a Háborús Veteránok Egyesülete Kolozs megyei fiókjának alelnöke. Azt kértük, hogy a három áldozatot Besztercén temessék el, a hősök temetőjében, katonai tiszteletadással. Sikerült meggyőznöm a hatóságokat, de a Hősök Tisztelete Egyesület – amely a romániai hősi temetőket kezeli – ellenezte, azt állítva, hogy ez csak a háborús veteránoknak jár. Így abban a paradox helyzetben vagyunk, hogy Pongraţiut gyilkosként katonai tiszteletadással temetik majd el a hősök temetőjében, míg a három ellenállót a kerítésen kívül hantoltuk el. És ez Románia, amely elítélte a kommunizmust. Konkrét példákat mondok, amelyek bizonyítják, hogy a kommunizmus elítélése Traian Băsescu államfő retorikájában csak politikai lózung, semmi köze a valósághoz. Olyan országban élünk, amely elítélte a kommunizmust, de a több mint 400 gyilkos közül, akiket találtunk, és ezt jeleztük az ügyészségen, egyikük sem volt még kihallgatva sem. Itt van például a Hargita megyei rendőrfőkapitány, Radu Sandu Moldovan. Feljelentést tettünk ellene, mert 1986–89 között számos magyar fiatalt megkínzott. Arra ébredtem, hogy nem őt hívták az ügyészségre, hanem engem. Zsarolta a tanúkat, így visszavonták a vallomásukat. Továbbra is rendőrfőnök, megfenyegetett, nehogy belépjek a megyébe. Olyan társadalomban élünk, ahol a kontinuitás a legnagyobb probléma. A Szekuritáté csak intézményként tűnt el, a szekusok nem tűntek el. A Kommunista Pártot felszámolták, de kommunisták vezetnek. Milícia sincs, de a volt milicisták vagy gyerekeik a rendőrség tagjai. Még Cristian David belügyminiszter idejében kértem néhány belügyminisztériumi beosztott dossziéját. Akkor a kormányfő tanácsosa voltam nemzetbiztonsági kérdésekben, de így is alig akarták ideadni. Botrányt kellett csapnom. Amikor mentek a fiúk a listával az irattárba, hallották az ottani alkalmazottak beszélgetését: – „Nézd, megtalálták apádat. – A főnök nagybátyját is megtalálták.” Tehát a teljes rokonság ott volt. Ez a kontinuitás. A mentalitás sajnos nem változott, emiatt akadozik az elszámoltatás is.
– Ha már az akadályoknál tartunk, tavaly lemondatták az ön által létrehozott Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet éléről. Mi volt az oka?
– Egyik oka az volt, hogy másként kezeltem a témát: az elméletről áttértem a gyakorlatra. Hogy azonosítsam a gyilkosokat, megpróbáljam az igazságszolgáltatás elé vinni őket, az áldozatot pedig visszaadni a családjának. Ezt jelenti a gyilkosságok feltárása. Másodsorban a törvénykezdeményezéseim is közrejátszottak ebben. Olyan jogszabálytervezetet kértem, hogy a szekus tisztek az országos átlagnyugdíjat kapják, és a fennmaradó pénzt adják oda az áldozatoknak, ezek családjának. Átlagosan a politikai elítélteknek 540 lejes nyugdíjuk van, míg a szekusoké 5000. Itt betelt a pohár. Miután lemondattak, nem adtam meg magam, nem szokásom. Létrehoztam a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központot, amely civil szervezet. És Herta Müller révén, aki jó barátom, finanszírozást szereztem a németországi Konrad Adenauer Alapítványtól. Tavaly 23 ezer eurót kaptam, idén 11 ezret, de máshonnan is jöttek támogatások. Ez elegendő, mert csak két alkalmazottam van, régészek, akiket szezonmunkásként fizetek. Rajtuk kívül a kiszállásokra, étkezésre kell pénz, illetve a dokumentálásra. Nagyon sok önkéntes is segíti a munkánk, egy adott pillanatban 70-en voltak, azt sem tudtam, mit kezdjek velük.
– Nem tart attól, hogy most is megpróbálják félreállítani?
– Bár szálka vagyok a szemükben, nem tehetnek semmit. Mindent dokumentálok, a teljes exhumálási folyamatot lefilmezzük, fotókat készítünk. Fedezve vagyok.
– Mit kellene tenni ahhoz, hogy el lehessen távolítani a rendszerből a volt szekusokat, kommunista vezetőket?
– Törvényeket hozni. Módosítani kellene a büntető törvénykönyvet, hogy ezek az ügyek ne egyszerű gyilkosságoknak, hanem az emberiesség ellen elkövetett bűncselekményeknek minősüljenek. És az igazságszolgáltatás elé kellene állítani a gyilkosokat. Számításaim szerint mintegy tízezer személy van, akiket törvénytelenül lelövetett a Szekuritáté.
– Gondolja, hogy megvan a politikai akarat ehhez?
– A politikai akaratot deklarálták, amikor elítélték a kommunizmust. Arra számítottam, hogy másnap az ügyészség elkezdi a kutatásokat, főleg hogy én kéthetente küldtem nekik egy-egy iratcsomót. De semmi sem történt. Az intézet alapításakor problémát okozott, hogy Monica Macovei akkori igazságügyi miniszter elutasította, hogy ennek keretében rendőrök és ügyészek dolgozzanak. Eredetileg azt kértem, hogy legyen 2-3 ügyész és 5-6 rendőr. Így a dossziékat egyenesen a bíróság elé küldhettem volna. Amikor az intézetet alapítottam, nem a saját fejem után mentem. Meglátogattam a náci bűnösök felkutatásával foglalkozó jeruzsálemi Wiesenthal Intézetet, elvittem nekik 30, a Szekuritáté által kivégzett cionista dossziéját. Megkérdeztem, nem érdekli-e őket? Tetszett nekik. Azt mondtam, kérek valamit cserébe, és a Zorba, a görög című film híres replikáját idéztem: „Taníts meg táncolni!” Tehát, adják át a tapasztalataikat, azt, hogy hogyan működik a Wiesenthal Intézet. Ennek a mintájára hoztam létre a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézetet. Ennek a tökéletes másolata, kivéve, hogy nem küldhetem bíróság elé az ügyeket. Ha ez lehetséges lenne, máshogy állnának a dolgok.
– Hogyan tudná az Európai Unió ösztönözni a kommunizmus bűneinek a feltárását, a bűnösök felelősségre vonását?
– Úgy vélem, ezen a téren a magyar EU-elnökségnek kellene lépnie, főleg hogy olyan a politikai orientációja, amilyen. Az általam létrehozott intézet mintájára alapítani kellene egy európai intézetet, amely a kommunizmus bűneinek feltárásával foglalkozna, és a dossziékat továbbítaná Hágába, a háborús bűnösök bíróságához. Nem is lenne nehéz. Nincs szükség hatalmas összegekre, főleg ha figyelembe vesszük, mennyi pénz folyik el az európai bürokráciában. 20–30 alkalmazott – történész, régész, rendőr, dokumentarista – elegendő lenne. De most kellene lépni, hiszen a tanúk már nem élnek soká.
– Gondolja, hogy a mostani közmeghallgatásnak lesz eredménye?
– Ez a jelen lévő EP-képviselőkön múlik. Ha megértik, hogy már nincs idő az elméletre, lesz. Most, a Lisszaboni szerződés után sokkal könyyebb lépni, hiszen az Európai Parlamentnek van ereje. Kezdeményezheti egy ilyen intézet létrehozását, és nem látom, hogy az Európai Bizottság miért ne egyezne bele. Nem lenne szükség speciális törvényszékre, inkább egyfajta nyomozói szervre, amely felkutatja és dokumentálja az ügyeket. És ez koordinálná a nemzeti ügynökségeket, amilyen az általam létrehozott romániai intézet is. És így igazságot szolgáltatnának.
Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Közös nevező: a halál
Vándorkiállítás a kommunizmus áldozatairól
Különleges tárlat nyílik március 27-én, kedden 13 órai kezdettel az Arad Megyei Múzeum Klió termében (Horea u. 10.) Közös nevező: a halál címmel a kommunizmus áldozatainak az exhumálásán készült kutatási anyagokról.
A vándorkiállítást a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ és az Erdélyi Történelmi Nemzeti Múzeum szervezi a Konrad Adenauer Alapítvány, valamint az aradi Helyi Polgári Tanács (CLC) civilszervezet támogatásával, illetve a tordai és a nagyenyedi múzeum közreműködésével.
A tárlaton többek között a Szekuritáté által kivégzett áldozatok 2007 és 2010 között Beszterce-Naszód, Hunyad, Krassó-Szörény, Kolozs, Fehér és Szatmár megye területén végzett exhumálásain készült fényképeket, az áldozatoknál talált tárgyakat, dokumentumokat, illetve a hozzátartozókkal készült interjúkat tárják a nagyközönség elé.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

A kommunizmus exhumált áldozatairól nyílik kiállítás Aradon
A romániai kommunista rendszer exhumált áldozatairól nyílik kiállítás kedden Aradon – közölte az MTI-vel a tárlat anyagát összegyűjtő Marius Oprea történész, a Romániai Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Központ (CICCR) vezetője.
A “Közös nevező: a halál” című kiállítás azokat a tárgyi emlékeket és dokumentumokat tárja a nyilvánosság elé, amelyeket a kommunizmus idején ítélet nélkül kivégzett áldozatok felkutatása és kihantolása során gyűjtött össze a történész és négyfős csapata. Az Arad Megyei Múzeumban rendezett kiállítás anyagát először 2009-ben Kolozsváron mutatták be. Azóta 13 másik romániai városban, 2010-ben pedig Prágában is nyilvánosság elé került.
A CICCR a kommunista politikai rendőrség, az egykori Securitate feljegyzései alapján, az áldozatok családtagjainak kérésére kutatja fel a kommunisták által meggyilkolt áldozatokat, akikről a hozzátartozók évtizedekig nem tudták, hol földelték el őket. Marius Oprea az MTI-nek elmondta: becslése szerint tízezerre tehető a kommunisták által ítélet nélkül, törvénytelenül kivégzettek száma, közülük a CICCR-nek kevesebb mint 100 áldozatot sikerült felkutatnia, és kihantolnia, hogy a családjuk méltó módon újratemethesse őket.
Marius Oprea 2005 és 2010 között a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézetet vezette: menesztése óta az általa létrehozott hasonló nevű központ, a CICCR folytatja az áldozatok és gyilkosaik felkutatását. Állítása szerint nemhogy támogatást nem kap, de akadályozzák is munkáját. Most magánalapítványok segítik, a sírokban talált személyes tárgyak restaurálását pedig a kolozsvári székhelyű, Erdélyi Nemzeti Történelmi Múzeum szakemberei végezték.
”Egy lelőtt paraszt bocskorában például egy kanalat és villát találtunk, egy másik áldozat ruhájában, aki szökevényeket rejtegetett, egy kis tükör lapult – ezek nagyon egyszerű, értéktelen tárgyak, mégis megrendítő hatásúak. Hiszen olyanokról van szó, akiket csak azért lőttek agyon, mert megtagadták a katonai szolgálatot vagy ellenálltak az erőszakos kollektivizálásnak” – mondta Oprea.
Hozzátette: az aradi kiállításon többek között egy ítélet nélkül agyonlőtt szatmári magyar vasutas történetét is megismerheti a látogató. “Ha van valami, ami igazán összeköti a románokat és magyarokat, az az, hogy egyformán megszenvedtük a kommunista terrort, sőt, azt kell mondanom, hogy a magyarokra kétszeresen rájárt a rúd, mert nemzetiségük miatt is üldözte őket a Securitate”.
A “Közös nevező: a halál” című kiállítás március 27. és április 11. között látogatható az Arad Megyei Múzeum Klió-termében, a Horea utcában, keddtől vasárnapig 9-től 17 óráig. A belépés ingyenes.
erdon.ro