Könyvkiadás, 1944-1969
1944 őszétől, a magyar nyelvű könyvkiadás váratlanul megélénkül. December végéig, négy hónap alatt összesen 89 önálló kiadvány hagyja el a sajtót. Igaz, ezek között nagy számban vannak különnyomatok is, de az ETF néhány új füzete és az ETI nyomdából most szabaduló önálló kiadványai mellett ekkor már jelentkezik az új világnézeti orientációjú irodalom néhány terméke is: a Józsa Béla Athenaeum első kiadványai a Szovjetunióról, az RKP első magyar nyelvű brosúrái, Szenczei László A magyar nép tragédiája, Grosz Sándor 3 év zsidó kényszermunka, György István Fegyvertelenül a tűzvonalban c. kötetei.
Az 1945-1948 közötti időszakban a romániai magyar könyvtermés hullámzó: 1945-ben még 271 mű kerül ki a nyomdákból, 1946-ban 283, 1947-ben 216. 1948-ban pedig már 350. 1948-ban azonban már túlsúlyra tesz szert az RKP kiadásában megjelenő művek száma (összesen 136 cím), kibontakozik a Bolyai Tudományegyetem és a belőle kivált, Marosvásárhelyre költöztetett Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet könyvkiadása (összesen 64 mű). De publikáltak még az un. demokratikus szervezetek (MNSZ, ARLUS, Szakszervezetek és a Demokrata Nők Szöv.) 92 mű; a megmaradt magyar intézmények (EME, ETI, EMGE, Minerva Rt.) 130 munka; és az egyházak, 63 kiadvány.
Egy új irodalom- és művelődéspolitika képviseletét vállalja magára a Józsa Béla Athenaeum (48 művel) és az Orosz Könyv kiadó (41 művel) továbbá a Móricz Zsigmond Kollégium, a Méhkas kolozsvári diákszövetkezet, a marosvásárhelyi Bolyai kiadó, a temesvári Litera és a nagyváradi Új Élet kiadó is (összesen 32 művel). Szerényebb arányban, de az önszerveződés méreteire utal az olyan tömörülések kiadói jelentkezése, mint Aradon az Aurora csoport néven jelentkező kiadói vállalkozás, a Demokratikus Népi Írók kiadója, az Új Genius, a bukaresti Eminescu Könyvkiadó, a kolozsvári Dózsa György, Libro, Petőfi Athenaeum, a Romániai Magyar Írószövetség, a marosvásárhelyi Magyar Élet, a temesvári Pán Könyvkiadó, a Bánsági Magyar Írók Szervezete, a temesvári Arany János Társaság.
1947-1948-ban már szembetűnően csökken a "régi rendszerhez kötődő"-nek minősített intézmények könyvkiadása, és számbelileg is jelentős teret nyernek a demokratikus intézmények és szervek. Az EME és az ETI 1-1 művel jelentkezik, a Minerva 3 kötettel, a BTE kiadásában 1948-ban 4, az MNSZ kiadásában 5 mű jelenik meg. 1947-ben megindul az Állami Könyvkiadó (magyar szerkesztőséggel és kolozsvári fiókkal), s ugyancsak ettől az évtől a Közoktatásügyi Minisztérium veszi át a tankönyvek kizárólagos kiadását, 1948-tól az IMSZ égisze alatt megindul annak Ifjúsági Kiadója is (magyar szerkesztősége egyelőre Bukarestben működik), közben pedig ugrásszerűen megnő az RKP megfelelő szerveinek gondozásában megjelenő művek száma (1947-ben még 22, 1948-ban már 76 mű), s az Orosz Könyv kiadóé is (egyedül 1948-ban 23 mű).
1948. jún. 11-én, az államosítással a nyomdák is állami tulajdonba kerülnek. A könyvkiadásban ugyanakkor erőteljes koncentráció s a kiadói munkának a kommunista hatalom általános politikai és műveltségpolitikai célkitűzéseivel való egybehangolása jut érvényre. A berendezkedő kommunista állam és a kizárólagos hatalomra jutott párt akkoriban még fontosnak tartotta, hogy a magyar tömegekhez, főképp az államosításban szerepet játszó aktivistákhoz is szóljanak. Ugyanakkor az irodalom maga is vállalta az átalakulás propagandistájának szerepkörét, azon kívül, hogy 1949 után a magyar nyelven is jelentős mértékben megnő a tájékoztató és ideológiai kiadványok (főleg brosúrák) aránya. Ebben a politikai változásokra merevedő irányulásban csak az 50-es évek közepén (tulajdonképpen 1954-től) mutatkozik változás; az irodalom kezd szabadulni a proletkult nyűgétől, s egymás után jelennek meg - olykor heves viták közepette - azok a művek, amelyek már a változások emberi dimenzióira is figyelve "ábrázolják a valóságot". Árnyaltabbá válik a két világháború közötti és klasszikus magyar irodalmi örökség megítélése, a világirodalmi tájékozódás határai pedig kezdenek túllépni az orosz és szovjet irodalom körein. Ugyanakkor nyitottabbá válik a humán tudományok szemlélete is: újra megindul a romániai magyar néprajzkutatás, s egy Gazdaságtörténeti tanulmányok c. sorozattal a Tudományos Könyvkiadónál megtörténnek az első kísérletek a nemzetiségi múlt tárgyszerű kutatására.
Az államosítás utáni években tovább növekszik a romániai magyar könyvtermelés: 1949-1959 között összesen 5515 magyar nyelvű mű hagyja el a nyomdákat, azaz évi átlagban 501 mű, amit könyvkiadásunk az 1952-1957 közötti években meg is halad.
A még 1947-ben létesített Állami Könyvkiadó eleinte egymaga (majd gyakran egy-egy szakminisztériummal karöltve) látja el magyar könyvvel az olvasókat, majd rendre kirajzanak belőle az új kiadók: 1951-ben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó, 1952-ben a Testnevelési és Sportkiadó és a Technikai Kiadó, 1953-ban a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Kiadó és az Állami Tudományos Kiadó, 1954-ben az Állami Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó magyar részlege. Ugyanakkor 1952-ben önállósul az RMP Központi Bizottságának irányítása alatt működő Politikai Könyvkiadó és az IMSZ irányította Ifjúsági Könyvkiadó.
E kiadók székhelye Bukarest, de az Állami Könyvkiadó magyar osztályából és kolozsvári magyar szerkesztőségéből rendre az új kiadók magyar osztályai és szerkesztőségei is kialakulnak, így az 50-es évek közepén már kolozsvári magyar szerkesztősége van az irodalmi és művészeti, mezőgazdasági, tudományos, közgazdasági és ifjúsági, valamint a tankönyvkiadónak. 1955-1959 között Marosvásárhelyen önálló magyar szerkesztőséget létesít az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó és a tankönyvkiadó.
A főbb állami könyvkiadók jegyzik a megjelenő művek legnagyobb részét (összesen 3100 művet). A többi 742 magyar munka kiadója a Tudomány- és Kultúraterjesztő Társaság, az Országos Szaktanács, az Építőművészeti és Építészeti Kiadó, a Nyomtatványok és Kiadványok Kiadója, az Orvosi és a Zenei Könyvkiadó, valamint még 30 központi szerv. A vidéki magyar könvvkiadás viszont lényegesen beszűkül: 1950-1953 között mindössze 73, 1954-1959 között 312 magyar nyelvű könyv a vidék össztermése, amelyben benne szerepel a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, a marosvásárhelyi OGYI könyv- és jegyzetkiadása, valamint az ÁIMK marosvásárhelyi részlegének termése (69 művel) is. Marosvásárhely előretörése összefügg azzal a törekvéssel, hogy a várost, Kolozsvár leépítésével, új magyar szellemi központtá fejlesszék. Míg ugyanis az 1950-1953-as években Kolozsvár 49, Marosvásárhely 12 művel szerepel, addig az 1954-1959 közötti könyvtermésük 90, ill. 160 mű, a növekedés pedig az utóbbi esetben 12-szeres. A vidék többi részének magyar könyvtermése elenyésző, 11 év alatt 57 mű.
A vallásos irodalom kiadása 1950 és 1959 között úgyszólván jelképes: az összes egyházak és felekezetek magyarul összesen 31 művet jelentetnek meg.
Az 1956-os magyarországi forradalom eseményeinek romániai következményeként fokozatosan újra megmerevedik a romániai magyar kiadópolitika is. Bezárulnak a kiadási lehetőségek egy sor olyan mű előtt, amelyek a romániai magyarság saját történelmi-művelődéstörténeti-tudományos örökségét kívánták feltárni, s amelyeket emiatt pártdokumentumokban, "kiértékelő" gyűléseken és katonai bíróságok vádlói emelvényéről a "nacionalizmus" bűnében marasztaltak el. A 60-as évek romániai magyar könyvkiadását két - egymással ellentétes - folyamat jellemzi: egyrészt folytatódik a romániai magyarság szellemi horizontjának az 50-es évek végével kapcsolatban már jellemzett behatárolása, másrészt - különösen az évtized közepétől - egyre inkább érezhetővé válnak az úttörés jegyei egy még a korábbinál is teljesebb sajátos művelődés-irodalmi modell irányában. Ez utóbbi folyamat majd a 70-es években bontakozik ki s újítja meg az egész romániai magyar szellemi életet.
1960 és 1969 között 12 állami könyvkiadó összesen 3440 művet jelentet meg, míg a kiadókon kívüli állami és társadalmi szervek és intézmények össztermelése csupán 561 mű. A könyvkiadók közül is tulajdonképpen hatnak a részesedése jelentős: az Állami Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadóé (1250 címmel - jórészt a tankönyvek évenkénti újranyomása révén), az Irodalmi Könyvkiadóé (738 címmel), az Ifjúsági Könyvkiadóé (678 címmel), a Politikai Könyvkiadóé (320 címmel), a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadóé (177 címmel), a Tudományos Kiadóé (115 címmel). A többi kiadó együttvéve összesen 169 művet jelentet meg magyarul a tíz év alatt. A központi állami és társadalmi szervek magyar könyvkiadó tevékenysége egyre inkább beszűkül. Az Országos Nőtanácson (139 cím) és a Művelődés- és Művészetügyi Állami Bizottságon (78 cím) kívül az összes többi szervek együtt 32 művet jelentetnek meg. Az egyházak együtt összesen csak 11 címmel szerepelnek.
A vidék magyar könyvkiadói tevékenységében (1968-tól) az ország területi-közigazgatási átszervezése nyomán néhány megyében kimondott fellendülés veszi kezdetét. A kiadványok abszolút többségét a Magyar Autonóm Tartomány (majd Maros-Magyar Autonóm Tartomány) állami, párt- és művelődési szervei jegyzik 101 címmel, majd következik Crişana (27 cím), Kolozs (21 cím), Brassó (19 cím - közigazgatásilag ide tartozik egy ideig az egykori Háromszék megye),.a többi vidéki központban 28 cím.
A romániai magyar könyvkiadás törzsét képező kiadóknál már a 60-as években mutatkoznak egy minőségi megújulás jelei. Az Irodalmi Könyvkiadónál 1961-ben megindul a két háború közötti örökség újraolvasását és újrakiadását fellendítő Romániai Magyar Írók, a klasszikus és kortárs világirodalmi műveket kínáló a Horizont és Drámák (mindkettő 1965-től) sorozatok lépnek. Gazdagodik a Magyar Klasszikusok és Román Írók sorozatokba bekerülő művek választéka is. Ugyanakkor az Ifjúsági Könyvkiadónál rendszeresebbé és átgondoltabbá válik a Tanulók Könyvtára szerkesztése, s útjára indul a Legszebb versek c. sorozat, amely a klasszikus és kortárs világirodalom felé is nyújt kitekintést. Ugyancsak az Ifjúsági Könyvkiadó nyitja meg kapuit a természettudományos ismeretterjesztő irodalom előtt.
A szakkiadók magyar könyvkiadása a 60-as években fokozatosan elsorvad: a Mezőgazdasági és Erdészeti Könyvkiadónál 1969-ben már csak 8 mű, a Technikai Kiadónál 3, a Tudományos Könyvkiadónál 4 mű jelenik meg magyarul, az 1961-ben indult Meridiane könyvkiadónál 1968-ban már csak 2 könyv magyar nyelvű. (RMIL)
Dávid Gyula, Transindex.ro

Daczó Katalin beszélgetése Ferenczné Kurkó Veronikával
Kurkó Gyárfás, a magányos magánember
Politikai pályafutása csúcsán „a nép fiának” nevezték, ünneplőbe öltözött emberek, diadalkapuk vártá, amerre járt, de erre a Kurkó Gyárfásra, a közismert politikusra[1] saját lánya, a Brassóban élő Ferenczné Kurkó Veronika nem emlékszik. Az ő emlékeiben egy visszahúzódó, meggyötört, magába forduló férfi maradt meg, akivel felnőttként találkozott. Kurkó Veronikával kétszer is beszélgettem, először 1998, másodszor 2012 tavaszán. Az alábbiakban ezekből a beszélgetésekből olvashatnak részleteket.
-Kevés a személyes emlékem, mert négyéves voltam 1949-ben, amikor őt elvitték és 19 éves 1964-ben, amikor hazajött – mesélte Ferencz Nagy Veronika. – A szüleim Brassóban ismerkedtek meg. Édesapám a szászrégeni inasévei után itt, Brassóban akart műhelyt nyitani. A domokosi nagymamám épp a brassói nagyszüleimhez küldte apámat, hogy szerezzenek neki kvártélyt, s így ismerte meg édesanyámat, Kató Emmát. 1932-ben összeházasodtak. Együtt építették a Fehér utca 16. szám alatti házat (ma az egyik fiam lakik benne), s édesapám műhelyt nyitott a Hosszú utcában. Én ’45 januárjában születtem és márciusban költöztünk fel Kolozsvárra. Aztán ’50-ben visszahoztak engem Brassóba a nagyszüleim. Édesanyám ’54-ben jött Kolozsvárról haza. Anyu addig nem dolgozott, de amikor aput elvitték, munkába állt.
-Az édesanyja politizált?
-Benne volt a női szövetségben, én már nem tudom, hogy hívták annak idején. Segítettek gyermekeket, előadásokat szerveztek. Később, Kolozsváron a Romániai Demokrata Nők Országos Szövetségének volt a tagja. Miután édesapámat elvitték, nem foglalkozott politikával.
-Emlékszik az édesapja letartóztatására?
-1949. november 3-án, állítólag este, mert már le voltunk feküdve, úgy mesélte anyu: kopogtak az ajtón, bejöttek, házkutatást tartottak, elvették a pisztolyát – persze arra volt engedélye –, mást nem kaptak. Azt mondták, menjen velük három napra Bukarestbe. A három napból lett tizenöt év, úgy elvitték. Nekem azt kellett mondja édesanyám, hogy iskolában van. Ugyanakkor többeket letartóztattak, Balog Edgár, Márton Áron, Méliusz József, Csőgör Lajos is akkoriban volt elvíve, de a család nem szabadott mondja, mi történt velük. Csak miután iskolába kezdtem járni, mondta meg édesanyám, hogy be van zárva. Amúgy is tartottuk a kapcsolatot a Balogh Edgár családjával, és ott is tudták a gyerekek, hogy mi a valós helyzet... Sokat sírtam kicsi koromban, hiányzott nagyon édesapám. Édesanyám mesélte, hogy mennyire szeretett, és mennyire akart gyereket, s aztán nem sok öröme telt benne... A dolgot nehezítette, hogy katonai törvényszék ítélte el, ezért édesanyámmal megfizettették a perköltséget, de őt nem hívták a tárgyalásra, és titkos volt az aktaszám. A húga sokat járt érdeklődni, hogy hátha valamit megtud, de hiába. Aztán ’54-ben küldött egy levelezőlapot, kérte anyut, hogy küldjön meleg ruhát. Édesanyám küldött.
-Tudták látogatni?
-Nem, nem tudtunk semmit róla.
-Tizenöt évig nem tudtak semmit róla?
-Csak ’64-ben jött Kolozsvárról a távirat, hogy menjünk érte, mert Balogh Edgáréknál van; őket kapta meg Kolozsváron, mikor megérkezett. Szamosújvárról szabadult. Korábban azt hallottuk, hogy Codleán van, s elmentünk mi is Codleára, de hát ott nem volt... Ő sem tudott rólunk, nem tudta, hogy nem vagyunk Kolozsváron. Hazahoztuk onnan, de meg volt lepődve, amikor engem meglátott, mert amikor utoljára látott, még kicsike voltam. Így akárhova mentem, mindenhol a nyomomban volt. Én magáztam. Erre azt mondta, tudod mit? Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Mondom, mire tetszik célozni? Azt mondja, hogy amikor elvittek, akkor tegeztél, tegezzél ezután is. Egy kicsit nehezemre esett az első időben, de aztán megszoktam.
-Biztosan nehéz volt egy apa-leány kapcsolatot kialakítani...
-Egy kicsit nehéz annyi évi hiány után...
-Mennyire sikerült lelkileg közel kerülni hozzá? Mennyire nyílt meg?
-Nem mertünk kérdezni soha semmit, mert az elején kérdezett valamit édesanyám, s akkor nagyon kikelt. Ideges lett. Úgy gondoltuk, hogy jobb ha hagyjuk, nem kérdezünk semmit, nem kavarjuk fel az emlékeket.
-Elég zaklatott idegállapotban került haza, ugye?
-Nagyon zaklatottan került haza, nem tudott beleilleszkedni az akkori időbe, szokásokba.
-Mikor kezdődtek az idegproblémái?
-Úgy különben nem mutatkozott rajta semmilyen ideg-dolog, ha nem említettük az eltöltött éveket.
-Milyen volt a viszonya Márton Áronnal?
-Rokonok voltak Márton Áronnal, unokatestvérek. Annyit tudok, hogy a börtönben egyszer Márton Áron beteg volt, és édesapám a napi ebédadagját neki adta, hogy egy kicsit jöjjön helyre. Aztán mikor Márton Áron hazajött, küldött nekem pénzt, s azt mondta, hogy azért mert az ebédjét egyszer nekiadta.
-Később kapcsolatban maradt Márton Áronnal, vagy más rabtársaival?
-Nem emlékszem, hogy kapcsolatban lettek volna. Mikor a többiek hazajöttek, – jóval édesapám előtt – azokkal édesanyám tartotta a kapcsolatot. Balogh Edgárékkal sokáig leveleztünk is, jártam náluk Kolozsváron vakációban. Méliuszéknál is jártunk egyszer Bukarestben, meghívtak, de édesapám egyikükkel sem találkozott miután hazakerült. Írni sem írt azután.
-Mivel töltötte a napjait?
-Egy ideig dolgozott, 1965-ben a brassói posztógyárban kapott állást mint karbantartó lakatos, és ott dolgozott 1972-ig, nyugdíjazásáig, de olyan kevés nyugdíjat kapott, hogy abból nem tudtak megélni. Aztán az Írószövetség elismerte tagjának, és onnan kapott két évig nyugdíjat, aztán sok utánajárás után elismerték, hogy illegális harcos, s aztán ilyen nyugdíjat kapott. Az utolsó években otthon ült, újságot olvasott, járkált a városban, elment a Pojánába gyalog, nem volt más tevékenysége. Azt hiszem, hogy egyszer járt Csíkban is, de olyan magába zárkózott lett, nem nagyon érdekelte semmi. S aztán mi sem erőltettük. Gyomorrákban halt meg 1983-ban.
-Mikor járt utoljára Csíkszentdomokoson Kurkó Gyárfás?
-Azt hiszen Szentdomokoson ’72-ben volt utoljára, mikor meghalt az édesanyja.
-Testvéreivel mennyire tartotta a kapcsolatot?
-Volt egy húga és egy öccse, akik Brassóban laktak, azok néha eljöttek, de ő nem ment hozzájuk.
-Volt egy paptestvére is Olaszországban, Alajos. Vele milyen volt a viszony?
-Ő írogatott levelet, én válaszoltam, de azt hiszem, csak egyszer találkoztak itt Brassóban.
-Sokan úgy tartják, hogy még a paptestvére sem akart vele szóbaállni, mert kommunista lett...
-Valóban, eleinte nem akart tudni róla Alajos.
-Önnek személy szerint volt hátránya abból, hogy Kurkó Gyárfás volt az édesapja?
-Hátrányom az volt, hogy nem tudtam leérettségizni. Én ’62-ben végeztem, amikor ő még börtönben volt. Édesanyámnak sokan tanácsolták, hogy váljon el, hogy tudjak az iskolával előrehaladni, de édesanyám nemet mondott, és én is.
-Itt, Brassóban mennyire él Kurkó Gyárfás emléke?
-Semennyire. Például a születésének száz éves évfordulójakor, 2009-ben, a Brassói Lapok sem emlékezett meg róla. A temetőbe ezelőtt vagy tíz évvel bekenték a sírkövét kátránnyal, annyira, hogy nem lehetett látni, hogy mit ír, aztán nagybátyám még élt, lement, lepucolta úgy, ahogy tudta, hogy lehessen elolvasni a nevét.
[1]Kurkó Gyárfás (1909-1983), lakatos, politikus. Pályáját a Magyar Dolgozók Országos Szövetségében kezdte, 1934-től-szervezet átszervezéséig -a MADOSZ elnöke, majd a Magyar Népi Szövetség elnöke (1944-1947). Az MNSZ-en belül fokozatosan „radikalizálódott”, felismerte, hogy a nemzetiségi jogok biztosítását össze kell kapcsolni az államtól független magyar intézményrendszer fenntartásával. Emiatt szembekerült a Kommunisták Romániai Pártja magyarságpolitikai elképzeléseivel, 1947-ben megfosztották elnöki tisztségétől, majd az 1949 őszi letartóztatása után 1951-ben Márton Áronnal együtt ítélték el, mint „magyar irredentát”. Az 1964-es általános amnesztiával szabadult. (Nagy Mihály Zoltán-Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? című kötete alapján -A szerk.)
Székelyföld

DOLGOZÓ NŐ: A KOMMUNISTA ROMÁNIA LEGNÉPSZERŰBB MAGYAR NYELVŰ NŐI MAGAZINJA
A Dolgozó Nő az államszocialista, kommunista Románia legfontosabb magyar nyelvű női magazinja volt, egy folyóirat, amit tízezrek olvastak, nem csak nők, hanem az egész család, egy folyóirat, amire a harminc év felettiek ma is emlékeznek és nosztalgiával gondolnak vissza.
Nem egyszerűen egy női magazin volt: a szabásminták és a háztartási tippek mellett szépirodalom, művészetek, utazás, politikai propaganda, feminista törekvések is helyet kaptak a bizonyos években akár 42 oldalas folyóiratban.
A téma, pontosabban egy ilyen színes, sokrétű sajtótermék kutatása, történelem, szociológia, antropológia, sajtó- és politikatörténet határán mozog, a folyóiratnak rengeteg féle különböző olvasata lehet, több tudomány, tudományág számára is izgalmas kutatási témát jelenthet.
A Dolgozó nő folyóirat a teljes szocialista-kommunista időszakban megjelent, 1945-től 1989-ig, így a teljes rendszer, illetve a rendszer változásai lenyomatának is tekinthető, egy izgalmas, forráskritikát igénylő, de sok információt nyújtó forrás.
A folyóiratot Kolozsváron szerkesztették magyar szerkesztők, cenzúrázása és nyomtatása a bukaresti Scânteia házban történt. Épp a nyomtatás helyszíne miatt az egyik legigényesebb kivitelezésű folyóirat volt Romániában, mely a negyvenes évek végén 5.000 körüli példányszámban jelent meg, ám a rendszerváltás előtt már 110.000 lapot nyomtak havonta, amiből körülbelül 80.000 az előfizetők megrendelésére készült.[1]
Az első években épp csak „szárnypróbálgató” feminista szellemiségű, még képek nélküli pamflet vagy füzetszerű folyóirat 1948-ban került a Romániai Demokrata Nők Szövetségének (RDNSz) hatáskörébe, illetve irányítása alá, ami egy tudatosabb – mai szóval élve – imázs kialakítását vonta maga után, szigorúbb irányelveket és megvalósítandó célokat hozott. 1948 külalak szempontjából is fordulópontot jelent, hiszen ekkor tűnnek fel az első fotók is a címlapokon.
Sütő–Egeressy Zsuzsa, a folyóirat egyetlen korábbi kutatója szerint a kezdeti számok inkább propagandafüzetekre hasonlítottak, mintsem képes női magazinokra. Ezeknek még nem volt illusztrált címlapjuk, sem gazdag illusztrációs mellékletük, a hangsúly a szövegre, annak mondandójára esett.[2] Az 1948 után megjelenő folyóiratot egész léte alatt meghatározta az RDNSZ, s a női szervezet bőven szolgáltatott témát cikkekhez, riportokhoz. A folyóirat végig a szövetség szócsöve maradt, de nem csak az övé, hiszen a „kötelező” témák mellett még sok tartalommal megtöltendő oldal maradt, amiket a kolozsvári szerkesztőségben a korszak viszonyaihoz képest szabadon írtak tele.
A folyóiratnak sok neves, akár tudományos vagy irodalmi tevékenysége által ismert szerkesztője volt a közel 45 év folyamán. Első névvel jelölt főszerkesztője az 1947/6-os számtól Berde Mária volt – aki szépíró és újságíróként is a korai feminista törekvések egyik leghangosabb erdélyi szószólója volt. A főszerkesztői pozícióban Látó Anna, Orosz Irén, 1954-től Erős Blanka, 1973-tól Turósné Jakab Irma követték.
A Dolgozó nő szerkesztői között olyan ismerősen csengő neveket említhetünk, mint Jordáky Lajos, Marton Lili, Varró Ilona, Erdélyi Lajos, Nagy Olga, Létay Lajos, Lázár József, Kányádi Sándor, Korda István, Kovács Erzsébet, Panek Zoltán, Szilágyi Júlia, Páll Árpád, Lászlóffy Csaba. Grafikai kivitelezésével jeles erdélyi magyar képzőművészek foglalkoztak, mint például Gy. Szabó Béla, Vernes András majd Cseh Gusztáv.[3]
A folyóirat írott és képi tartalmát, tartalmait tekintve egyfajta korszakolás vezethető be a magazin történetébe. Négy jól elkülönülő, arányaiban eltérő időszakra osztható a közel 45 esztendő. A korszakolást egyrészt a két államszocialista, kommunista vezető „uralma” nyomán lehet elvégezni, így egyfelől Gheorghe Gheorgheu-Dej időszakát Sztálin 1953-as halálával két részre tagoltam, így lett egy 1945 és 1953 közötti, a szocialista berendezkedés, és a folyóiratban a milicista nőképet közvetítő időszak, és egy 1953-1965 közötti enyhülést jelentő korszak. A másik nagy tömb az 1965 és 1989 közötti időszak, az ún. Ceaușescu-korszak, amelyet szintén két különböző időszakra oszthatunk Ceaușescu sajátos politikája, illetve hatalmi törekvéseinek megnyilvánulása alapján, itt a korszakhatárt az 1974-es év jelenti.
Az első korszak lapszámai inkább általánosabb témákkal foglalkoznak, a politika és a női egyenjogúság témakörei a leghangsúlyosabbak, úgy is mondhatjuk, hogy a folyóirat nemzetközi jellegű. Egyrészt a sztálini internacionalizmus jegyében más szocialista országok nőtársadalma jelenti a fókuszt, másrészt, ha a romániai helyzetről esik szó, az összetartás, a nemzeti egység, a román és magyar nők összefogása, a munkások és parasztok közös „harca” a leggyakoribb témák.
A szovjet nő a példa, s a keleti blokk országainak megvalósításai jelentik a modellt. Ebben az időszakban a vezércikkek is valamely más országra koncentrálnak, esetleg a nemzetközi kongresszusokra, nem pedig a helyi gyárakra, építkezésekre, stb.
Természetesen az olvasói levelek között már ekkor is találunk akár Székelyföldről beküldött leveleket is, például 1948-ban több alkalommal is közöltek a katonák hazaírt leveleiből, az üzemek közti munkaversenyek is megjelennek helyi témaként, illetve a nő kérdést is igyekeznek minél közelebb hozni az erdélyi, romániai magyar olvasókhoz, így például az 1948-as forradalom nagy magyar női alakjairól is találunk cikket.
A második korszak kezdetén a témák nem igazán változnak, bár az szembeötlő, hogy eltűnnek a Sztálin-portrék, a Szovjetunió más népeit megjelenítő képek és egyre kevesebb a nehézipari munkásnő a képeken. Idővel egyre hangsúlyozottabban helyi jellegűvé válik a folyóirat, nem törekszik a szocializmus nemzetközi jellegének kiemelésére. Gyakran találunk helyi jellegű riportokat, interjúkat romániai munkásnőkkel, főleg az ország legfontosabb gyárainak dolgozóit mutatják be Aradtól Csíkszeredán át Petrozsényig, nemzetiségtől függetlenül.
Továbbá a szervezeti tevékenységre, a kis, vidéki női egyesületek, szövetségek munkájára is nagy hangsúlyt fektetnek. A munka mellett megjelenik a szabadidő és a művészet is, mint fontos témák, akár színházi ajánlót, filmes ismertetőt is olvashatunk. Fontos témává válik az utazás, Románia tájait népszerűsítik, a Békási-szoros vagy épp a Kazán-szoros jelennek meg mint turisztikai helyszínek.
A hivatalos váltás politikai téren 1965 augusztusában következett be, ekkor lett Nicolae Ceauşescu a Kommunista Párt főtitkára, ám ez a változás a folyóirat szintjén kezdetben nem igazán volt érzékelhető. Tulajdonképpen 1966-tól van nyoma is annak, hogy megváltozott valami, a májusi számtól a Dolgozó nő főcím alatt megjelenik egy alcím: Társadalmi-politikai és kulturális képes folyóirat.
Az alcím nem azt hangsúlyozza, hogy egy női magazinról van szó, nyoma sincs már a kezdetek emancipációs törekvéseinek, a korai, szinte feminista szellemiségnek, a folyóirat jellege más irányba „tolódik el”.
A Ceaușescu-korszak címlapjait egytől-egyig színes fényképek díszítik. A korszakban a portré műfaja uralkodó, de a munkásnők portréi mellett az anyákról készült fényképek is nagyon gyakoriak, illetve viszonylag gyakran látunk kis gyermekekről készült portrékat is.
A téli szünidőhöz vagy a nyári vakációhoz kapcsolódóan nem ritkán látunk családi életképeket is. Tartalom tekintetében gyakoriak a riportok, de már nem női érdekeltségűek, a beszámolók, interjúk mind általánosak. Több tanácsadó rovat is helyet kap a folyóiratban, illetve a háztartás és a család még hangsúlyos témák, külön gyerekneveléssel foglalkozó rovat is van, de azért már a divat is fontos szerepet kap.
Egyre több a folyóiratban a reklám is, oldalas vagy fél oldalas hirdetéseket látunk. A kolozsvári Dermata gyár termékeitől a sepsiszentgyörgyi Spicul ásványvíz-palackozó vállalat reklámjáig rengeteg helyi érdekeltségű hirdetést láthatunk.
A szakirodalom az 1972 és 1989 közötti éveket gyakran külön egységként kezeli, a nemzeti kommunizmus időszakaként emlegeti, ugyanakkor Ceaușescu személyi kultuszának csúcsát és diktatúrájának legnehezebb éveit jelenti.
Bár kisebbség- és sajtópolitikája is változott ebben az időszakban – ekkor kezdtek el többek között a magyarok jogai egyre inkább sérülni, valamint a magyar sajtó egyre nehezebb helyzetbe került – a Dolgozó nőt a legtöbb megszorítás elkerülte.
A hetvenes évektől a legtöbb magyar sajtótermék példányszáma csökkent, míg a román lapok, folyóiratok példányszáma látványosan nőtt, ám a Dolgozó nőt ez sem érintette.
A nőkép, valamint a témák tekintetében alapvetően a harmadik korszak folytatódik, kivételt csupán a címlapok stilizált Ceaușescu-portréi jelentenek, melyeken a diktátort teátrális környezetben, vörös háttér előtt ábrázolva jelenítik meg, illetve az őt dicsérő versikék, dalok leközlése.
A témák megmaradnak, de a minőség sok esetben romlik, a címlapoktól a folyóirat anyagáig sok területen érezhető a lassú minőségromlás. Bár a cikkek változatosak, már véletlenül sem találunk a hatvanas években gyakorinak számító szövegekhez hasonlatos cikkeket például a szürrealizmusról, Picassóról vagy egy külföldi ország szépségeiről. Ez már az az időszak, amikor nem csak a bátorok vannak „zárva”, hanem az információ terjedését is igyekeznek korlátozni.
A Dolgozó nő a kor folyamatainak izgalmas lenyomata. Természetesen az ideológiai és politikai keret miatt, tanulmányozásakor a kutató forráskritikát kell alkalmazzon, de a vizsgált anyag éppen a rendszer „tipikus” ferdítéseivel, túlzásaival együtt egy sokat mondó látlelet. Naomi Wolf A szépség kultusza című könyvében nagyon frappánsan fogalmaz: „A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől”.[4]
Tóth Gödri Iringó / Erdélyi Krónika
Válogatott irodalom:
Cârneci, Magda: Artele Plastice în România 1945-1989. Polirom, București, 2013.
Győrffy Gábor: Cenzúra és Propaganda a kommunista Romániában. Korunk – Kompress Kiadó, Kolozsvár, 2009.
Horváth Attila: A magyar sajtó története a szovjet diktatúra idején. [Internet http://mtmi.hu/dokumentum/410/a_magyar_sajto_tortenete_mk7_w.pdf%5D
Nézőpontok/Pozíciók – Művészet Közép-Európában 1949-1999. Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum, Budapest.
Petcu Mircea:Istoria jurnalismului din România în date: enciclopedie cronologică. Polirom, Bukarest, 2012,o.n.
Peterná Miklós: Kis magyar fotótörténet. [Internet –http://marcheo.c3.hu/index.php?inc=obj&id=42&oid=26&ref=sub&roid=7
Peternák Miklós: Új képfajtákról. Balassi Kiadó, Budapest, 1993.
Radics Vilmos: Képszerkesztés – Sajtófotó. Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest.
Stemlerné Balog Ilona: Történelem és fotográfia. Budapest. 2009.
Jegyzetek
[1] Jakab Márta szóbeli közlése.
[2] Sütő–Egeressy Zsuzsa: Nőkép egy kommunista nőlapban. in Korunk – Női szerepek. 2007/03. [Internet – http://epa.oszk.hu/00400/00458/00123/2749.html] o.n.
[3] Dolgozó nő in http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/d.htm#DolgozóNő. o. n.
[4] http://www.mediakutato.hu/cikk/2002_04_tel/07_otthonod_az_urade o. n. Erdély.ma