Amikor gróf Batthyány Ignác gyulafehérvári római katolikus püspök 1791-ben megalapította a ma is nevét viselő könyvtárat, nem sejthette, hogy a családi vagyonából megvásárolt könyvek a román állam tulajdonába kerülnek, s azokhoz kétszáz év múlva szeretett egyházának papjai hozzá sem fognak majd férni. A könyvtárat végrendeletileg Erdélyre és a gyulafehérvári katolikus püspökségre hagyta, utóbbi kezelésében, azzal a megkötéssel, hogy azt az őt követő püspökök a gyűjteményt gondosan óvják és folyamatosan gyarapítsák. Utódai eleget tettek a hagyakozó óhajának: a gyűjteményt 60 ezer kötetre bővítették. A könyvtárat a román állam 1949-ben a római katolikus egyháztól elkobozta. Márton Áron püspök erélyes tiltakozása hiábavalónak bizonyult. A Batthyaneum tulajdonjoga 1989 után ismét napirendre került, és európai unszolásra 1998-ban Bukarest a 13. számú kormányrendelettel a könyvtárat és épületét visszaadta a közben érsekségi rangra emelt gyulafehérvári katolikus püspökségnek. A rendeletet mindmáig nem hajtották végre. A gyulafehérvári román nacionalisták ugyanis pert indítottak. Arra hivatkoztak, hogy könyvtárát Batthyány tulajdonképpen két örökösre hagyta: a püspökségre és Erdélyre. Utóbbi jogutóda pedig a román állam. A bíróságok rendre elutasították ezt az érvelést, de utolsó fokon, 2003-ban, a románok keresetének helyt adtak. Az érsekség a strasbourgi emberjogi bírósághoz fordult, de az ügyben ott még nem született ítélet. A román állam pillanatig sem vette komolyan az elmúlt években az elkobzott egyházi és kisebbségi vagyon visszaszolgáltatását szorgalmazó sorozatos nyugati követeléseket. Jól példázza a bukaresti gondolkodást az Adevarul román napilap, 2004. június 30-án megjelent cikkének mondata: „A szóban forgó ősnyomtatványt Batthyan (sic!) katolikus püspök, teljes könyv- és műtárgy-gyűjteményével, végrendeletileg a román államra hagyta.” A katolikus főpapokat jóformán be sem engedik az intézménybe. Marton József teológiai történészprofesszor nemrég kijelentette: az egyes könyvek tanulmányozása végett magának a tulajdonost képviselő Jakubinyi György érseknek is a bukaresti Román Nemzeti Könyvtár írásos engedélyére van szükség, amely gyakorlatilag beszerezhetetlen. A püspökség szerint a gyűjteményből máris több értékes könyvnek lába kelt. A mai Románia talán legértékesebb, itt őrzött könyvét – az 812-ben a lorschi kolostorban készült Codex Aureust – néhány évvel ezelőtt engedély nélkül lemásolták, hatalmas, 1,5 millió euróra becsült kárt okozva ezáltal az egyháznak. A 333 példányban kiadott hasonmást darabonként 28 ezer dollárért kínálták a gyűjtőknek. A Codex Aureust a román kommunista állam is kihasználta. Azzal garantált ugyanis több milliárdokra rúgó, a hazai ipar fejlesztését szolgáló nyugati kölcsönt. Potyó Ferenc, a gyulafehérvári érsekség általános helynöke nemrég leszögezte: a Batthyaneum az egyházé, és semmi szín alatt nem fogadhatják el a közös, állami-egyházi felügyeletet. Tavaly Jakubinyi György érsek a Márton Áron-emlékünnepségen résztvevő Erdő Péter esztergomi bíboros-prímással és Orbán Viktor Fidesz-elnökkel együtt kívánta meglátogatni a Batthyaneumot. „Az igazgatónő a könyvtár bejáratánál a Román Akadémia pontos névsort tartalmazó engedélyét kérte a főpapoktól, és csak annak felmutatása után engedte be őket az épületbe” – emlékezett a megalázó helyzetre a helynök. Hozzátette: ezek után naivság lenne bízni bármilyen állami-egyházi közös felügyelet működőképességében. A katolikus egyház az RMDSZ közbenjárásában bízik, de egyelőre az is eredménytelennek bizonyult. /Tibori Szabó Zoltán: Batthyaneum: nem tudja használni könyvtárát az egyház. A püspök kincse és a bukaresti szemforgatók. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 18./

A közelmúltban két kiadvány jelent meg magyar nyelven a közlekedési szabályokról. Az egyiket Bukarestben adta ki az Országos Könyvtár, románból fordították, címe: A közúti forgalom könyve (így!), a másik Székelyudvarhelyen látott napvilágot az Infopress Rt. nyomdájában, szerzője: Baló Jan-Eugen autóvezetést oktató mérnök, munkájának címe: KRESZ (a rövidítés jelentése: Közlekedésrendészeti szabályok). A Bukarestben megjelent munkának az a fő baja, hogy rossz a fordítása. Mondatainak szerkezete magyartalan, bonyolult, emellett számos kifejezés, szókapcsolat ismeretlen a normatív magyar nyelvhasználatban. Se szeri, se száma a magyartalan kifejezéseknek, például: vasúti szintjáró (= vasúti átjáró), nemzeti út (országút), állati erővel vont jármű (szekér), hajtóanyag-állomás (benzinkút vagy töltőállomás), hajtási engedély (vezetői jogosítvány). A Baló Jan KRESZ című munkája nyelvi szempontból egészen más. Apróbb nyelvi és helyesírási hibák ugyan fel-felbukkannak benne, de nem zavarják a szöveg megértését. A KRESZ szerzője arra törekedett, hogy munkája érthető legyen. Elérte célját. /Komoróczy György: Helyesen magyarul. KRESZ-verseny. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 29./

A Sepsiszentgyörgyön őrzött ötszáz éves Apor-kódex restaurálása vállalkozik a budapesti Országos Széchényi Könyvtár (OSZK). Boka László, az OSZK nagyváradi származású kutatója több mint kilenc éve dolgozik a könyvtárban, de a mai napig van nagyváradi kötődése. 2007-től vendégelőadóként az angol szakos hallgatóknak összehasonlító irodalmat tanít Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen. Örömmel fogadta el a felkérést, mert mindig jó hazajönni. A Várad folyóiratnak is alapító tagja. Az OSZK-nak a régi, jó kolozsvári kapcsolata mellett az utóbbi hónapokban sikerült a stratégiai egyezményt aláírnia a Román Nemzeti Könyvtár újonnan kinevezett vezetőjével, Elena Tarzimannal. Az OSZK-nak hagyományosan jó kapcsolatai vannak az erdélyi múzeumokkal. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal egy kiállítás kapcsán kezdtek együttműködni. Ennek célja az Apor-kódex megmentése. Ezért az OSZK két restaurátorát elküldi Szentgyörgyre, hogy felmérje a kódex állapotát. A kódexet a 2009 eleji nyelvemlék-kiállításhoz szeretnék kölcsönkérni. Eddig a román minisztérium nem mutatott rá hajlandóságot Most úgy néz ki, hogy Románia uniós csatlakozásával új lehetőségek nyíltak. /Both Abigél: Újjászülető Apor-kódex. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 4./

Kutatóközpontot hozna létre a gyulafehérvári Batthyaneumban Theodor Paleologu művelődési miniszter, aki február 7-én tárgyalt Jakubinyi György római katolikus érsekkel a könyvtár sorsáról. A találkozón Batthyány Ignác alapító püspök 1789-ben íródott végrendelete is szóba került, aki a gyűjteményt „az egyházra és az Erdélyi Fejedelemségre” hagyta. A miniszter kifejtette, értelmezésében az Erdélyi Fejedelemség jogutódja a román állam. Fontosnak tartja, hogy az ingatlanban egy kutatóközpont működjön, és reméli, ez ügyben sikerült egyezségre jutni az egyházzal. A gróf Batthyány Ignác püspök által 1794-ben alapított Batthyaneum számos értékes kéziratot tartalmaz. Az ingatlant 1998-ban kormányrendelettel kapta vissza az egyház, azonban a Szociáldemokrata Párt (PSD) helyi szervezete által indított per során a bíróság úgy döntött, hogy a román állam is társtulajdonosa. /Batthyaneumi kutatás? = Krónika (Kolozsvár), febr. 9./ Emlékeztető: A katolikus főpapokat jóformán be sem engedik az intézménybe. Marton József teológiai történészprofesszor nemrég kijelentette: az egyes könyvek tanulmányozása végett magának a tulajdonost képviselő Jakubinyi György érseknek is a bukaresti Román Nemzeti Könyvtár írásos engedélyére van szükség, amely gyakorlatilag beszerezhetetlen. /Tibori Szabó Zoltán: Batthyaneum: nem tudja használni könyvtárát az egyház. = Szabadság (Kolozsvár), 2006. júl. 18./

Összecsap Bretter és Hatos
„Politikainak neveztem visszahívásomat, de nem azért, mert naiv volnék, s azt gondolnám, hogy létezik »független, szakmai« értékelés. Várható volt, nem volt meglepetés és nem is tiltakozom ellene” – írja a Sapere című blogján (http://bretterz. blogspot.com) Bretter Zoltán, a Bukaresti Magyar Kulturális Intézet vezetője, akit négyéves mandátuma lejárta előtt hívott vissza a magyar kormány.
A kultúrdiplomata azt követően „tálalt ki”, hogy Hatos Pál a Balassi Intézet főigazgatója az MTI-nek adott nyilatkozatában arról beszélt, nincs szó politikai háttéralkukról, csupán egy kezdeményezőbb, aktívabb igazgatót szeretnének. Bretter az Új Magyar Szónak adott korábbi nyilatkozatában beszélt először arról, hogy politikai megfontolások állnak visszahívása mögött.
Mobil igazgató vezetéken
A visszarendelés okairól Hatos Pál az MTI-nek úgy nyilatkozott: „szeretnénk új kezdetet, egy olyan igazgatót, aki munkaidőben elérhető, és a munkatársai nem azzal védekeznek, hogy nem tudják, hol van, s hogy mikor lesz elérhető. Szeretnénk egy aktívabb igazgatót, aki sokkal kezdeményezőbb módon végzi a feladatát. Egy olyan intézetet, amely Bretter úr állításának megfelelően végre élettel töltődik meg, s nem bezárt kapukon próbálkozik az érdeklődő”. „Mobil igazgatót, mobilon lehet elérni” – replikázott felesége szavaival Bretter, majd hozzátette: „az irodához-kötött munkavégzés helyett – amit a Balassi Intézet szorgalmaz és a folyamat-ellenőrzés eszközének tekint –, a napi 24 órás tevékenységet tekintettem a valódi munkaköri leírásomnak”.
A Balassi Intézet főigazgatója az MTI-nek adott nyilatkozatában hangsúlyozta: Bretternek mindenre megadatott a lehetőség. „Soha semmiben nem fogtuk vissza, semmilyen politikai jellegű utasítást nem kapott, sem szóban, sem írásban. A kultúrában nincs sem jobb-, sem baloldal, csak a minőség kérdése számít” – fogalmazott. Ezzel kapcsolatban a személyes blogján Bretter kijelentette: „azt a jópofáskodást, jófiúskodást, hogy a kultúrában nincs jobb- és baloldal, nem áll módomban komolyan venni”. Settenkedő cenzúra Bukarestben
A Bukaresti Magyar Kulturális Intézet igazgatója elmondta, a settenkedő cenzúra és a puha ideológiai lökdösés írásos és szóbeli számos példáját tudná fölsorolni, válaszul arra, hogy „sem írásban, sem szóban” nem korlátozták tevékenységét. „Letiltották az ÉS, a Magyar Narancs, a 168 óra, a Világosság előfizetéseket, (Maradt a Heti Válasz, és a Kommentár), előírták, hogy Makovecz Imréről emlékezzünk meg, előírták, hogy a Trianon-nyilatkozatot helyezzük el a Román Nemzeti Könyvtárban, jól látható helyen (apud Kerényi), nem adtak támogatást Bibó-konferenciára, mellyel a megjelenő 1000 oldalas román Bibó-kötetet vezettük volna be a román társadalomtudományos gondolkodásba, eltanácsoltak Tarr Béla filmjeinek a vetítésétől” – írja Bretter.
Hatos ugyanakkor azt is nehezményezi, hogy Bretter nem tartja kulturális módon értelmezhetőnek a sportot, amelyet az olimpia évében tematizálni próbál a Balassi Intézet. A bukaresti kultúdiplomata ezzel kapcsolatban Radnóti Sándornak a Mozgó Világban megjelent interjúját idézi: „És ma már a balliberálisként megcímkézett magas kultúra alternatívájaként nem egy általuk nemzetinek nevezett, általuk kizárólag nemzetiként elfogadott magas kultúrát ajánlanak és támogatnak, hanem a sportot. A versenysportot.” Hozzátette: itt nem is kizárólag a versenysportról, hanem részint egy zagyva sportideológiáról van szó, – a talpig kalocsaiba öltöztetett sportolóktól kezdve a Balassi Intézet új, keresztöltéses logóján keresztül, a talicskázásig ívelő – népi giccsről.
F. I.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Batthyáneum: romániai külügyi replika
A külügyminisztérium szerint nem a tulajdonhoz való jog megsértéséről, hanem a panaszosnak okozott hosszasan elhúzódó bizonytalansági állapotról szól az az ítélet, amelyben az Emberi Jogok Európai Bírósága (CEDO) a gyulafehérvári Batthyáneum visszaszolgáltatása ügyében elmarasztalta Romániát.
A külügyi közlemény szerint a CEDO ítéletében amiatt marasztalta el Romániát, hogy hatóságai még mindig nem hoztak olyan döntést, „amelyben akár elutasították volna, akár jóváhagyták volna” a Batthyáneum visszaszolgáltatására vonatkozó kérelmet. Értelmezésük szerint a strasbourgi bíróság csupán azt állapította meg: a panasztevőnek legitim elvárása, hogy rövid idő alatt tisztázzák az ingó és ingatlan javak fölötti tulajdon kérdését.
Úgy látják: a strasbourgi bíróság csupán annak az erkölcsi kárnak a megtérítését szabta meg, amely a hosszasan elhúzódó bizonytalansági állapot miatt érte a panaszost. A tárca szerint továbbá a román államra csupán az a feladat hárul, hogy tisztázza az örökség jogi helyzetét.
Puiu Hasotti művelődési miniszter is megállapította nyilatkozatában: a CEDO nem szabta meg a Batthyáneum visszaszolgáltatását. A miniszter nyomatékosította: a Batthyáneum a tárcának alárendelt Román Nemzeti Könyvtár része, a román állam pedig minden bizonnyal fellebbez a strasbourgi ítélet ellen. A miniszter abbéli meggyőződését is hangoztatta, hogy a Batthyáneum a jogvita lezárása után is a Román Nemzeti Könyvtár része marad.
A CEDO keddi ítéletében kimondta, a román állam az emberi jogokról szóló európai egyezmény tulajdon védelmére vonatkozó cikkelyét szegte meg azzal, hogy 14 év óta nem értesítette a tulajdonát visszaigénylő Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyét arról, milyen döntést hozott a Batthyáneum visszaszolgáltatása ügyében.
Szabadság (Kolozsvár)

A marosvásárhelyi Teleki Téka Románia második legszebb könyvtára
A marosvásárhelyi Teleki Téka Románia második legszebb könyvtára – állapította meg a romániai 9 am.ro portál, amely toplistát készített a romániai közgyűjteményekről és a nekik otthont adó épületekről. Az első helyen a dél-romániai Craiova városban működő Omnia francia könyvtár található, amelyet helyi román értelmiségiek Lyon városával együttműködve alapítottak. A közkönyvtár 1990-ben vált a Román Nemzeti Könyvtár fiókegységévé.
A toplista második helyén a marosvásárhelyi Teleki Téka szerepel, amely az elmúlt századok európai könyvkultúrájának egyik leggazdagabb erdélyi gyűjtőhelye. Az 1802-ben megnyitott Teleki Téka törzsanyagát két nagyobb könyvgyűjtemény, a Teleki Téka és a Bolyai Könyvtár képezi. Jelenleg mintegy 205 ezer kötettel rendelkezik a könyvtár, amely egyszerre enciklopédikus tudománytár és bibliofil ritkaságok őrzője.
Harmadik helyen a Kolozsvári Egyetemi Könyvtár szerepel, amely a rendszerváltozás óta a román Lucian Blaga román filozófus és költő nevét viseli. A Kolozsvári Egyetemi Könyvtárat 1872-ben, a Kolozsvári Tudományegyetem részeként alapították. A könyvtárnak jelenleg mintegy 4 millió kötetre becsült könyvállománya van, amely felöleli a tudományok valamennyi területét. MTI
Erdély.ma,

Végrendelet mint bizonyíték a Batthyáneum-perben
Batthyány Ignác püspök végrendeletének hitelesített másolatát is csatolnia kell a perirathoz a Román Nemzeti Könyvtárnak a gyulafehérvári Batthyáneum visszaszolgáltatásáért indított per következő, július 14-ei tárgyalásán.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye erre vonatkozó kérését a legutóbbi tárgyaláson hagyta jóvá a gyulafehérvári táblabíróság, az alapfokon zajló perben a restitúciós bizottság visszaszolgáltatást elutasító határozatának az érvénytelenítését kérte a katolikus egyház.
Az Agerpres hírügynökség szerint a Román Nemzeti Könyvtárnak, amelynek kezelésébe a gyulafehérvári közgyűjtemény tartozik Batthyány püspök 1798. július 31-én keltezett végrendeletének hitelesített másolata mellett a latin nyelvű szöveg hitelesített fordítását is be kell mutatnia. Annak érdekében, hogy ne merüljön fel kétség a fordítás hitelességét illetően, a felek közösen választják majd ki az ennek elkészítésére alkalmas szakembert. A peranyaghoz a Batthyáneum 1948 utáni leltárait is mellékelnie kell, ugyanis az egyház azt állítja, hogy az intézmény államosításakor nem készült leltár az értékes közgyűjtemény átvételéről.
Mint ismeretes, a román kormány alárendeltségében működő restitúciós bizottság tavaly szeptemberben elutasította a Batthyáneum visszaszolgáltatását. Ezt a döntést támadta meg az egyház a bíróságon. A román államot 2012-ben kártérítés fizetésére kötelezte az Emberi Jogok Európai Bírósága amiatt, hogy évtizedeken át nem hozott döntést a Batthyáneum visszaszolgáltatása ügyében.
A Batthyáneum a legnagyobb értékű ingatlan és gyűjtemény, amelyet a katolikus egyház visszakért a román államtól. A 65 ezer kötetes, 1650 középkori kéziratot magában foglaló könyvtárban őrzik a Romániában fellelhető kódexek és ősnyomtatványok háromnegyedét. A könyvtárat a kommunista állam vette el a katolikus egyháztól, és a rendszerváltozás utáni kormányok Batthyány Ignác püspök végrendeletére hivatkozva nem szolgáltatták mindeddig vissza. A püspök végrendeletében a katolikus egyházra és Erdély provinciára hagyta a páratlan értékű gyűjteményt. A román politikai elit úgy értékeli, hogy Erdély provincia jogutódjaként a román állam is jogosult a gyűjtemény tulajdonjogára.
Krónika (Kolozsvár)

Bukaresti helyszínnel indul az Inter-Art vándorkiállítás
Húsz év Inter-Art címmel nyílik kiállítás ma, június 29-én, a bukaresti Országos Könyvtárban a nagyenyedi Inter-Art Alapítvány húszéves évfordulója alkalmából.
A nyolcvan országból származó művész 130 munkáját tartalmazó kiállítás az Inter-Art Alapítvány, a Román Kulturális Intézet, a bukaresti Országos Könyvtár, az enyedi polgármesteri hivatal, illetve helyi tanács, valamint az enyedi Liviu Rebreanu Kulturális Központ szervezésében jött létre, olvasható a Román Kulturális Központ közleményében.
A festményeket, grafikákat, fotókat, és szobrokat felsorakoztató tárlatot az alapítvány húszéves működésének összegzéseképpen állították össze, bemutatva az alapítvány gyűjteményét.
Szabadság (Kolozsvár)

Hivatalos fordító hiánya gátolja a Batthyáneum restitúciós perének folytatását
Hivatalos fordító hiánya akadályozza a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség által visszaigényelt Batthyáneum könyvtár restitúciós perének folytatását, eddig ugyanis nem sikerült olyan személyt találni, aki lefordíthatná latinról Batthyány Ignác püspök végrendeletét.
A bíró kérése szerint a kétszáz éves okirat fordítójának nemcsak latinul kell tudnia, hanem a középkor szakértőjének is kell lennie, írta a Mediafax.
Mint arról beszámoltunk, a Batthyáneum visszaszolgáltatásáért indított perben az alperes Román Nemzeti Könyvtárnak Batthyány Ignác püspök végrendeletének hitelesített másolatát is csatolnia kell a perirathoz, miután a bíróság jóváhagyta az egyház erre vonatkozó kérését. A Román Nemzeti Könyvtárnak, amelynek kezelésébe a közgyűjtemény tartozik a püspök 1798. július 31-én keltezett végrendeletének hitelesített másolata mellett a latin nyelvű szöveg hitelesített fordítását is be kell mutatnia. Annak érdekében, hogy ne merüljön fel kétség a fordítás hitelességét illetően, a bíróság elrendelte, hogy a felek közösen válasszák ki az ennek elkészítésére alkalmas szakembert, de eddig még nem találtak ilyen személyt.
Cosmin Muntean, a Gyulafehérvári Táblabíróság szóvivője elmondta, ha a végrendeletnek lenne angol vagy francia fordítása, az igazságügyi minisztérium hivatalos fordítói közül választottak volna, de latin nyelvből nincs hivatalos fordítójuk. A Batthyáneum perének következő tárgyalását október 4-én tartják.
Erdély.ma

Batthyáneum-ügy: hibás az eredeti fordítás
Mind a felperes római katolikus egyház, mind a Batthyáneumot kezelő Román Nemzeti Könyvtár benyújtotta az általa készíttetett hivatalos román fordítást a nagy értékű ingatlan és könyvgyűjtemény restitúciójáért zajló perben – számol be Pap Melinda a kronika.ro-n. Buzogány Dezső egyetemi professzort, az egyház által felkért szakértőt a fordítás során felmerült problémákról, Batthyány Ignác püspök latin nyelvű végrendeletének értelmezhetőségéről kérdeztük.– Mi derül ki a végrendeletből, hogyan fogalmaz írója a könyvtár és a csillagvizsgáló jövőjével kapcsolatban?– A végrendeletben többről van szó, mint a könyvtárról és csillagvizsgálóról. A püspök voltaképpen alapítványt hoz létre, amelyben természetesen mindkét intézmény benne van. De vannak még egyebek is: például birtokadományok, épületek és készpénz az intézmények működtetésére. Való igaz, a végrendeletben központi helyen áll egyrészt a csillagvizsgáló, másrészt a könyvtár, amelynek fenntartását szolgálják az említett adományok. A püspök az egyházra hagyja mindkét intézményt, és gondosan pontosít: ennek az erdélyi tartományára.Nos, a tartomány szó ad lehetőséget a különböző értelmezésre: vannak, akik ezen Erdélyt, mint politikai egységet értik. Anélkül, hogy grammatikai és szakmai részletekbe belemennék – ezt megtettem a fordítás lábjegyzeteiben –, ennyiben foglalnám össze a lényeget: az én értelmezésem szerint az egyetemes római katolikus egyház erdélyi provinciája kapja az adományt. Ennek igazolására jó néhány olyan európai iratot hoztam fel, amelyek azonos formában használják a kifejezést, és alatta mindig egyházi provinciát értenek; az egyik szó szerint is kimondja, hogy az egyházi terminológiában a kifejezés (provincia) mindig püspöki körzetet jelöl. Nem beszélve arról, hogy az alapítvány közvetlen felügyeletét és vezetését Batthyány püspök saját magának tartotta fenn, a végrendeletben pedig világosan kijelenti, hogy halála után az alapítvány ügyeit a mindenkori erdélyi római katolikus püspöknek kell intéznie, ha pedig a püspöki szék megüresedik, a káptalannak.
Védnökül a Katolikus Státust, illetve az erdélyi kormányzót nevezi meg, ha ez utóbbi római katolikus vallású. Ez is eltérő értelmezésre adhat lehetőséget: vajon az akkori államhatalom erdélyi képviselőjének, vagyis a kormányzónak adja-e át a két intézményt? A fogalmazás egyértelmű: a testamentum a Katolikus Státus és a kormányzó védelmébe ajánlja azokat, tehát a kormányzónak csupán védnöki szerepet szánt, ami természetesen nem egyenlő azzal, hogy az intézményeket átadja neki. Továbbá, az is egyértelmű bizonyítéka az egyház tulajdonjogának, hogy az alapítvány vagyonából (csillagvizsgáló, könyvtár, birtokok, házak, készpénz stb.) semmit sem lehetett elidegeníteni, csak és kizárólag a Katolikus Státus jóváhagyásával és engedélyével. – Lévén, hogy a dokumentum más történelmi korban született, Ön szerint mennyire kaphat különböző értelmezéseket, mennyire képezheti további vita tárgyát?– Vita, természetesen, még lesz, mert a román állam a magáénak szeretné tudni az intézményt, és ezért bizony lesz itt még csűrés-csavarás.
– Volt-e valamilyen egyeztetés Ön, illetve a román állam által megbízott fordító, Aurel Pop professzor, rektor között a fordítás kapcsán?
– Nem volt egyeztetés. A rektor úrral életemben akkor találkoztam személyesen először (és mindezidáig utoljára), amikor előzetes egyeztetés után megjelentünk a könyvtárban, hogy a táblabíróság által megígért dokumentációt átvegyük. Akkor két dokumentumtípust kaptunk: néhány digitális fényképet az eredeti végrendeletről, illetve két Word-dokumentumot. Ezek közül az egyik a testamentum átírt latin szövegét tartalmazta, a másik pedig ennek egy korábban készült fordítását. Az anyagot mindketten átvettük, elváltunk, és azóta sem találkoztunk. A táblabíróság értesítéséből és sürgetéséből tudtam meg, hogy a rektor úr nem sokra rá már le is adta a fordítását, de én nem láttam, a bíróság nem küldte meg, ami érthető, hiszen két külön, független fordítást várt.
Azt a fordítást viszont, amelyet a helyszínen kaptunk a könyvtár igazgatónőjétől, ismerem, és az általam készített fordítás lábjegyzeteiben elég sűrűn hivatkozom is rá, mert sok pontatlanságot tartalmaz. Ami nem csoda, mert az a latin szöveg, amely az eredetiről készült, és amelyet a Batthyáneumban adtak át, hibás szöveg, vagyis nem pontos átírása az eredetinek. Erre akkor jöttem rá, amikor ismerkedni kezdtem a szöveggel és nyilván az átírt szöveget kezdtem el először olvasni; csakhamar rá kellett jönnöm, hogy vannak olyan részei, amelyeknek az értelme sehogyan sem akar összeállni. Akkor gyanút fogtam és megnéztem az eredetit, és kiderült, hogy helytelenül írták át igen sok helyen.
A táblabíróságnak küldött megjegyzéseimben jeleztem is, hogy amennyiben ez alapján készült a korábbi román fordítás, már csak a szövegromlás miatt sem lehet pontos. A munkát tehát azzal kellett kezdenem, hogy helyreállítottam a korábban átírt latin szöveget (az eltéréseket gondosan megjelöltem, és megküldtem a táblabíróságnak is) és csak utána fogtam hozzá a fordításhoz. Részben a téves átírás keltette fel érdeklődésemet a könyvtártól kapott román fordítás iránt, és ezért utaltam rá a fordításom lábjegyzeteiben. Elég sok tévedés van ebben, tehát nem csoda, ha az egyház megóvta ezt a fordítást. Személy szerint igen kíváncsi lennék a rektor úr fordítására, hogy ti. mennyivel hoz újat ehhez a fordításhoz képest, de ez idáig, sajnos, nem sikerült hozzájutnom.Pap Melinda
kronika.ro
Erdély.ma

Mondom a magamét, mert mondhatom
Születésnapi beszélgetés a 70 éves Sebestyén Spielmann Mihály történésszel, íróval, ny. könyvtárossal
– A múlttal kezdeném, a gyökerekkel…
– Apám Spielmann József volt, orvos, ma lenne 100 éves (május 9-én készült az interjú – a szerk.). Egy mezőségi kis faluban született, Mezővelkéren, Rücs mellett. Ma, tudomásom szerint, egyetlen magyar sem él már abban a faluban. Nagyapám ott volt földbérlő az Ugron családnál. Ők Mezőméhesről származtak, ahol dédnagyapám szintén földbérlő volt ugyanannál az Ugron famíliánál. 1922-ben, a román földreform eredményeként, édesapám családja beköltözött Marosvásárhelyre. Innen deportálták őket 1944. május 3-án. Senki sem tért vissza nagyszüleim családjából. Anyám családja Parajdon élt, őket is deportálták. Szüleim 1945-ban házasodtak össze, övék volt az első zsidó esküvő a holokauszt után Vásárhelyen. Apám 1940-ben végezte a kolozsvári orvosi egyetemet, de ’45-ig gyakorlatilag munkanélküli volt. Hazatérte után Dóczy Pál professzor vette maga mellé a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem belgyógyászati klinikájára. Innen került át az Ideológiai Tanszékre, ahonnan ’53-ban kispolgári származása miatt kirúgták, és oda tették, ahová egész életében kívánkozott: az orvostörténeti katedrára. Itt dolgozott 1981-es nyugdíjazásáig. Az erdélyi magyar orvosi múlt érdekelte, a marosvásárhelyi orvoslás kezdetei, Mátyus István és körének a tevékenysége. De foglalkozott Semmelweis Ignác orvosi tevékenységével, a fertőző betegségek elleni küzdelemmel, közegészségtannal és szociológiával is. Éveken keresztül ő búcsúztatta a végzős orvostanhallgatókat. Anyám ’40-ben Kolozsváron végezte a tanítóképzőt, ’48-ig a vásárhelyi zsidó iskolában tanított. Közben tanítványaival együtt deportálták, de csak ő tért vissza, tanítványai nem. Egy Prága felé haladó gyalogos menetből szökött meg ’45 tavaszán, visszament a lipcsei lágerbe, ott szabadították fel az amerikaiak. ’48-tól magyar-történelem szakos tanárként a leánylíceumban tanított, miközben levelező tagozaton tanárképesítést szerzett a Bolyai Egyetemen.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Az Albina téren laktunk. Egy szűk udvarra emlékszem, ahol kevés volt a mozgásterünk. Aztán ’53-ban felköltöztünk az orvosi egyetem melletti szolgálati lakásba. Felhőtlen, derűs gyermekkorom volt a város végén.
– 1965-ben került a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem szakára, 1970-ben pedig a bukaresti televízióhoz.
– Utolsó évesek voltunk, ’70-ben, amikor embereket kerestek a bukaresti televízió magyar adásához. Gáll Ernő, a Korunk főszerkesztője Rostás Zolit és engem javasolt. Jó volt ott, megismerkedtünk egy csomó emberrel, mindenki mindent csinált, mi a „szakmaiságot” képviseltük. Sokat lehetett tanulni Bartha Józseftől, Fischer Istvántól, Öllerer Józseftől. Együtt kezdtem a televíziózást Máthé Évával és Vári Attilával, ott dolgozott Birta József, Kabai Annamária, Aradics József, Tomcsányi Mária, Bisztricsányi Klára. Aki mindannyiunkat összefogott, az Bodor Pál főszerkesztő volt. Majtényi Erik nagy szalont működtetett, nagyszerű anekdotái és történetei voltak. Jóban voltam Szász Jancsival, Földes Lászlóval, Dankanits Ádámmal és Domokos Gézával. Bejártam A Héthez, a Petőfi Házba. 1972-ben Tonk Sándor a Teleki Tékából átment az Akadémiához, és engem hazahívtak. Azon év február elsején beléptem a Tékába, és onnan mentem nyugdíjba 2011. augusztus elsején. 40 évet töltöttem ott. A kéziratok és az okmányok feldolgozásánál kezdtem – így visszazökkentem a történelmi világba.
– Mivel foglalkozott könyvtárosi évei során?
– Régi könyvek feldolgozásával, katalógusok készítésével. Megjelent a XV. századi könyveink katalógusa, s most fejezték be kollégáim a XVIII. századit, ami 4-5000 tételt foglal magában. Óriási munka van benne! Ezenkívül több tanulmánykötetet adtunk ki, s részt vettünk ülésszakokon is. Kéréseket teljesítettünk, idegenvezetőt játszottunk, télen havat lapátoltunk, könyvet, folyóiratot cipeltünk ki és vissza tonnaszám. Végeztük a munkánkat, nem törődtünk a hatalommal. Igazi akadályokat senki sem gördített elénk. Az intézmény híre-neve kötelezett, még védett is. Ugyanakkor kellett a propagandamunka is, hogy ismerjék a könyvtárat, becsüljék, tudjanak róla. Leveleket váltottunk; nekem az angol nyelvű levelezés volt a feladatom, mindenki ismert egy-két világnyelvet. Fontos volt, hogy ennek a soknyelvű könyvtárnak a könyveit ki tudjuk aknázni, és információt szerezhessünk, adhassunk értékeinkről és -ből.
– Ha már itt tartunk, hány nyelvet ismer?
– A magyaron és a románon kívül a legjobban ismert nyelv az angol, utána a francia és a latin. Olvasásszinten a német, és ha nagyon muszáj, az olasznak is nekidurálom magamat.
– Jiddisül nem beszél?
– Már a szüleim sem beszéltek. A dédszüleim egymás közt jiddisül beszéltek, de magyar iskolába jártak. A nagyszüleim nemzedéke teljes egészében magyar iskolába járt, mert ők az Osztrák–Magyar Monarchiában szocializálódtak, városi környezetben éltek vagy ahhoz közel. A parajdi nagyapám az Országos Magyar Párt parajdi részlegének volt a tagja, asszimilált magyar zsidó, magyar könyvtárral, amit a csendőr csak úgy írt be, amikor nagyapámékat behozták a gettóba Vásárhelyre és vagyonzárlatot rendeltek el, hogy „valami könyvek”. Szinte látom, mérgesen nyálazta meg a tintaceruzáját. Sebestyén Áron nagyapám a magyar úri kaszinóba járt, s úgy viselkedett, úgy kártyázott, mint egy magyar úr – úgy is kártyázta el a vagyonát. Spielmann nagyapámnak olvastam a leveleit, az első szót vagy a címzést még héber betűkkel jiddisül írta, de már ő sem beszélt. Amikor a barátaim, a velem egykorúak kimentek Izraelbe, akkor mindenki alapszintről kezdte az újhéber tanulását. Meg kellett tanulni írni-olvasni.
– Térjünk át az irodalomra.
– Nagyon későn indultam, kortársaim már első kötetüket adták ki. Sosem készültem írói pályára. Kolozsvári egyetemista voltam, amikor az Echinoxban közöltem Sebestyén Mihály néven. Ez volt édesanyám leánykori neve, s azért vettem fel, hogy ne legyen az apámé, akiről azt mondták volna: biztos ő segítette be az irodalomba… A Gaál Gábor-körben Láng Gusztávtól tanultam rengeteget. Ezen a körön ismertem meg Király Lacit, Kenéz Ferit, gyakorlatilag a második Forrás-nemzedéket. Folyamatosan publikálni 1970-ben kezdtem, amikor a televízióhoz kerültem. A Hét főszerkesztője, Huszár Sándor megkért, hogy francia és angol lapokból szemlézzünk tudományos híreket, meg mindenféle szenzációt. Ez nagyon jó iskola volt, mert megtanultunk tömören fogalmazni, megtanultuk a közírást. A tévénél Bodor Pál tanított erre. Amikor hazakerültem, az Igaz Szó felkért, hogy frissen megjelent történelmi és irodalmi kiadványokat szemlézzek. Ezek mind jó ujjgyakorlatok voltak.
– Mikor jelent meg első kötete?
– 1981-ben a Kriterionnál, Bethlen Gábor levelei címmel. A Tékában találtam egy 1626-ból való, a székelykeresztúri Unitárius Gimnázium levéltárából származó, aláíratlan levélrészletet, amelyről sejteni kezdtem, hogy Bethlen Gábor kancelláriáján született. Elkezdtem nyomozni, végül feltevésem valósnak bizonyult. Akkor épp jó hátszelet kaptam: Bethlen Gábor születésének 400. évfordulóját az RKP itthon engedélyezte. A Kriterion jelentette meg. Salamon Anikó és Kiss András volt a szerkesztő, a szaklektor.
– Milyen emlékei vannak még könyvtárosi éveiből?
– Egy összejövetelen megismerkedtem egy Rothmann Liviu nevű fickóval, aki azt mondta, hogy a Bukaresti Nemzeti Könyvtárban dolgozik, de készül kivándorolni Izraelbe, s hagyna rám egy feladatot. Megmutatott egy könyvet, ami a romániai zsidók történeti okmánygyűjteménye II. kötetének készült. Mondta, hogy a középkorral kellene folytatnom. Néhány emberrel nekiálltunk és megcsináltuk. Román nyelven két kötetben jelent meg, ’84-ben és ’89-ben. Akkor ismerkedtem meg a főrabbival, Moses Rosennel, akinél ravaszabb politikussal aligha találkoztam életem során…
– Miért mondja ezt?
– Egyszer azt kérdeztem tőle: Excellenciás uram – mert így kommunikáltunk –, mit csináljak azokkal a dokumentumokkal, amelyekben a zsidók nem éppen a legpozitívabb színben tűnnek fel? Kérdően tekintett rám. Mondom, hogy Iorgának vannak olyan okmányközlései, amelyekben a zsidók váltót hamisítottak. Azt mondta: maga ne törődjön ezzel, fiatalember! Azt úgy kell beállítani, hogy a zsidók már akkor olyan jól tudtak írni, hogy váltót is hamisíthattak…
– Több évig tanított egyetemen és főiskolán...
– 1990 után többen felkértek, hogy tanítsak náluk. A Babeş–Bolyai egyetemen könyv- és írástörténetet, a színművészeti akadémián művelődéstörténetet, a Sapientián hasonló tantárgyat, az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen pedig apám örökében még orvostörténelmet is oktattam. Közben meséltem, valami mást adtam, mint a szokott lexikális tudásanyag. A jövendő értelmiségi munkához adtam módszertani bölcsességet. A visszajelzések szerint nem volt teljességgel haszontalan…
– Kitől örökölte csodálatos humorérzékét?
– Apámtól és anyámtól. Mesélő emberek voltak, és számos történetük volt, amelyek csattanóra végződtek. Nem utolsósorban, ha akarja, etnikai vonás is. Azt mondják: az olyan kisebbségek számára, amelyek mögött nem áll erő, ott van a humor. A verbális erőszak a hatalommal szembeni ellenállást bizonyítja.
– Mennyire kell a humor a hétköznapi életben?
– Nagyon! Fegyver, túlélési lehetőség, életkedvcsináló és a szociális kapcsolatokhoz elengedhetetlen segédeszköz. Fontos az írásban, a közírásban, túl komor a közélet. A humor velejárója az emberi nemnek, ugyanis az ember az egyedüli lény a földön, amely tud nevetni. Egy jó poén nagyon sokat lendít az élet minőségén.
– Könyveit tekintve, az utolsó években a helytörténeti munkák vannak túlsúlyban.
– 2007 óta intenzíven foglalkozom helytörténettel. Szeretném rendezni azt az eseménytömeget, ami az idők kezdetétől 1989-ig történt Vásárhelyen. A nyomtatásban megjelent adatokat gyűjtögetem, rostálom, méregetem, ezeket kellene időrendbe szedni, beosztani és az olvasók asztalára tenni. Ez egyfajta kronológiai segédkönyv lenne, ami csomó embernek megkönnyítené a munkáját. Gondolok a művészettörténészekre, helytörténészekre, építésztörténészekre, életmódkutatókra, művészekre. Fontos, hogy az ember mindent tudjon a szülővárosáról. És azért ’89-ig, mert akkor véget ért a 20. század. Tehát egy rövidített 20. századról van szó.
– Hogy értsem?
– Mert sűrítve megtörténik benne minden, ami megtörténhet, a két világháborún kívül el a szocializmus bukásáig. 1989. december 31-én beköszöntött egy más rendszer. Politikailag és kulturálisan is egy új világ kezdődött, az emberek elkezdtek másként gondolkodni, másképp beszélni. Egymásról is beszélhetünk félelmek nélkül, mert megszűnt, ha úgy tetszik, öt évszázad félelme. Jártatom a pörös számat, mert jártathatom, mondom a magamét, mert mondhatom, hathatok másokra, mert hatni tudok, ötleteket adhatok és kaphatok, szabadon informálódhatok, utazhatok, kinyílt előttem a világ. És a XXI. században a történések még csak most kezdődtek el. Ami ’89-ig történt, arról többé-kevésbé tudjuk, hogy milyen kifutása van. Kell a perspektíva, amiben az ember az eseményeket szemléli.
– Ezt hogyan értelmezi Marosvásárhely esetében?
– Vásárhelynek nincs várostörténete. Egy modern várostörténete van, amit Pál-Antal Sándor írt, de az 1848 előtt megáll. Utána annyi a történés, hogy PAS is azon gondolkodik, hogy 1918-ig vinné a kötetet, mert akkor is volt egy jelentős paradigmaváltás. Akkor kezdett el többségi létünk sorvadni, s ez a sorvadás a mai napig tart. De ezt meg kell írni! Az én Időtáram ebben segít(het), mert megadja az összes mérföldkövet. A várostörténet nemcsak a nagy eseményeket jegyzi, hanem a kicsiket is. 1903-ban pl. a Singer varrógép képviselője lejön Marosvásárhelyre, s az összes boltot ellenőrzi, nem árulnak-e hamis portékát boltjukban. Az apróságok is érdekelnek, a köztisztaságtól a köztudatig. Kész van hat kötet, meg is jelentek, most állítjuk össze segítőtársammal, Diamantstein Györggyel a hetediket. Eddig összesen több mint 6000 oldalról van szó.
– Mi van a fiókban, mit szeretne megjelentetni?
– Makkai Sándornak a Bethlen Gábor lelki arca c. kötetét, amely 1929-ben jelent meg az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában, és azóta sem. Erre be is adtam a pályázatot, remélem, támogatják. Egy emlékirat, amit Berzenczey László, a szabadságharc kormánybiztosa hagyott az utókorra, ennek első része 1867-ben jelent meg Vásárhelyen. Bözödi György kutatta fel az eredeti változatot, ott maradt a Kriterionnál, sohasem adták ki. Van még egy fordításom, 600 oldalról van szó, amit Sorin Mitu kolozsvári történész írt: Transilvania mea. És közben felfedeztünk egy kis könyvecskét, amit egy unitárius lelkész írt az 1843-44-es bukaresti és óromániai utazásáról. Ebben a bukaresti és a havasalföldi magyarok sorsáról ír.
– A sok elfoglaltság mellett marad még idő a napi sajtóra is. Gondolok elsősorban a Csütörtöki kimenőre, amit szeretnek, várnak az olvasók.
– 2001-ben Makkai János főszerkesztő és Nagy Miklós Kund kért fel, hogy töltsek meg egy állandó rovatot. Én akkor a csütörtöki napot választottam, mondván, hogy volt nekünk egy idős házvezető nénink, aki 1929-től ’82-ig szolgált nálunk. Ágnes nevelte apámat, engem és az öcsémet is. Ő mondta, hogy Vásárhelyen kétféle cselédlány van: a szerdai cselédlányok és a csütörtöki kimenőben a „nájlonmarik”. Emezek nem szeretnék, ha cselédlánynak néznék, s ezért nem a szerdai kimenőnapot kérik a naccságától, hanem a csütörtökit. És nem a cselédoldalon sétálnak, hanem a másikon. A cselédoldal a főtérnek az Apolló előtti része, ők a másik oldalon sétáltak, a rendőrség oldalán. Ebből kifolyólag úgy gondoltam, hogy az enyém legyen a csütörtöki kimenő… Így született meg és így él tizenhetedik éve, sosem maradt ki; nemrég New Yorkból küldtem át a heti penzumot, ott voltam a feleségemmel.
– Egy fölöttébb aktuális téma: a migránsok érkezése és befogadása. Hogyan látja ezt történészként, európai magyarként?
– Az európai népek nagy többsége, akár a germánokat veszem, akár a latinokat, így vagy úgy egyszer bevándorolt erre a földrészre. Az más kérdés, hogy 1000 év alatt kialakítottak egy összefüggő, működő kultúrát. Most jön egy olyan társaság, amelyik minden formában különbözik tőlunk. Az nem baj, hogy különbözik, az jó dolog, az a baj, hogy ezek az emberek nem hajlandók, nem is akarnak hallani arról, hogy megváltozzanak, illetve valamit is elfogadjanak abból, ami számunkra fontos. Márpedig nemkívánatos az ellenség ittléte. Ezek az emberek Kelet felé imádkoznak, de Nyugatra vágynak, ma még ellenségesen viszonyulnak hozzánk, látjuk: hosszú ideje asszimilált hitemberek, akik nem találják meg a helyüket, egyszerre és hirtelen felfedezik gyökereiket, a nem európai gyökereiket, és egyetlen ideológia nevében hajlandók-képesek gyilkolni és öngyilkosok lenni. Ez a fajta magatartás nem Európára vall! A migránsok csak akkor számíthatnak az európaiak jóindulatára, ha hajlandók a minimális befogadásra, arra, hogy elfogadjanak bennünket úgy, ahogy vagyunk. Én nem azt mondom, hogy mi vagyunk a létező világok legjobbika, de valószínű, ez a fajta demokrácia, amit kitaláltunk magunknak, európaiaknak, ez még mindig a legjobban működő modell. Az összes többi modell előbb vagy utóbb felrobban. Itt ez a modell működik! Én romániai magyarként azt mondom, hogy nekünk az jó, hogyha itt demokrácia van, s abban bízom, hogy hamarabb fogunk megegyezni a románokkal, mint teszem azt, a migránsokkal.
– Díjak, elismerések...
– Kaptam egy Mikes Kelemen-díjat a hollandiai Mikes-körtől, kitüntetett a megyei tanács, EMKE-díjat kaptam, három Látó-nívódíjat, és havonta kapom a… vízdíjat.
– Most beszéltünk a humorról… Kedves Sebestyén-Spielman Mihály, Isten éltesse sokáig! Mit kérne a jó tündértől, ha találkozna vele Marosvásárhely utcáin?
– Elsősorban azt kérném a jó tündértől, hogy hosszabbítsa meg az életemet addig, ameddig a feladatomat be és el tudom végezni. És ehhez adjon annyi szellemi frissességet, mint ami akkor volt, amikor 40 éves voltam. S nem utolsósorban azt kívánnám: ne lássam szenvedni szeretteimet, ne okozzak nekik szomorúságot. Lássam a kis unokáimat az érettségi előtt elballagni. Idehaza. Nem az Antillákon.
– Úgy legyen!
Székely Ferenc / Népújság (Marosvásárhely)