Írószövetségi díjat kapott Szilágyi Júlia és Jancsik Pál
Két magyar szerzőt is kitüntettek tegnap délben, a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának ünnepségén: Szilágyi Júlia Kacsó Sándor-díjat vehetett át a Korunk–Komp-Press gondozásában megjelent Álmatlan könyv című memoárkötetéért, Jancsik Pál pedig Dsida Jenő-díjban részesült a Polisnál napvilágot látott Ahol otthon vagy e tájon című, válogatott verseket és műfordításokat tartalmazó munkájáért.
A tavaly megjelent kiadványok közül szakemberekből álló zsűri választotta ki az elismerésre érdemeseket, tagja volt ennek Horea Poenar, Ştefan Borbély, Ion Cristofor, Alex Goldiş és Ştefan Melancu mellett Király László, Balázs Imre József és Karácsonyi Zsolt is. A 2014-es év verseskötetéért járó Lucian Blaga-díjat George Vulturescu érdemelte ki (Negură şi caligrafie, Eikon Kiadó, Kolozsvár), próza kategóriában pedig Radu Mareş győzedelmeskedett, Sindromul Robinson című művéért (Polirom, Iaşi) ítélték neki a Liviu Rebreanu-díjat.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyed Pétert is díjazta az írószövetség
Irodalmi rosta. Kritikák, esszék, tanulmányok (1976– 2014) című, a Polis Kiadónál megjelent kötetéért Egyed Péternek ítélték oda a Román Írószövetség kisebbségi irodalom kategóriájának díját.
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsú Nagy Pál irodalomtörténésztől
Csütörtökön 15 órától helyezik örök nyugalomra Nagy Pál irodalomtörténészt a marosvásárhelyi református temetőben. A neves szakembert, aki irodalomkritikusként és szerkesztőként is tevékenykedett, szeptember 4-én hunyt el.
„Tapasztalata, műveltsége, tudása hiányozni fog nekünk” – fogalmazott a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Fiókjának elnöke, Markó Béla, aki megemlékezésében a marosvásárhelyi irodalmi és művelődési élet több évtizeden át nélkülözhetetlen személyiségének nevezte az irodalomtörténészt.
Nagy Pál 1924. január 30-án, a Maros megyei Mezőkölpényben született. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte, majd 1948-ban a Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom–egyetemes történelem szakos tanári képesítést szerzett.
Pályáját az egyetemen tanársegédként kezdte, majd 1949 és 1955 között középiskolai tanár volt Kolozsváron. Marosvásárhelyen az Igaz Szó (1955-70), A Hét (1970-73), Új Élet (1974-84) szerkesztője volt. Szerkesztői, publicisztikai, irodalomkritikusi munkásságát mindvégig közéleti elkötelezettség jellemezte.
Előszavával, jegyzeteivel kerültek a közönség elé Móricz Zsigmond írásai románul (1957), Gárdonyi Gézától a Tüzek meg árnyékok (1957) és A lámpás (1965) című novellagyűjtemény, Tömörkény István novellái Fakadó víz (1959) címmel, Sütő András írásainak Misi, a csillagos homlokú (1968) című válogatása, Sipos Domokos munkáinak gyűjteménye (Vajúdó idők küszöbén, 1973), Tömörkény István novellái Csata a katonával (1974) címmel, Kacsó Sándor Vakvágányon című regényének újbóli kiadása (1979), a romániai magyar elbeszélők antológiája, az Egyszer mindenkit szólítanak (1984), valamint Kiss Jenő válogatott verseinek kötete, A repülőtér közelében (1988).
Társszerzője Dávid Gyula és Láng Gusztáv mellett az 1990-ben megjelent átdolgozott 10. osztályos Magyar irodalom tankönyvnek, a marosvásárhelyi Népújságban pedig Notesz címmel közügyi sorozatot publikált. Nagy Pál jó barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesületnek pedig tiszteletbeli elnöke.
„Halk szavadra [Sütő András] mindig figyelt, véleményedre mindig adott, legyen szó irodalomról, színházról, forradalomról, fekete márciusról. Szerkesztőségi gyűléseken, színházak sötét nézőterén vagy épp egy fehér asztal mellett hallgatta megértő, bölcs, halk szavaidat” – olvasható a Sütő András Baráti Egyesület személyes hangú megemlékezésében.
Krónika (Kolozsvár)

Kézfogások
Élet, irodalom, egyéb apróságok – ezt az alcímet adta Nagy Pál a nyolcadik évtizedén túl megjelent reprezentatív kötetének. Az ironikus- önironikus fogalmazás, mondandójával és jellegével egyaránt, találóan jellemzi a tartalmasan sokszínű, összetett életutat és művet. Ez az életút egy évtized híján egy évszázadot ível át – most ne minősítsük, hogy milyent. Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az "élet, az irodalom és egyéb apróságok." Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz. Nagy Pál hosszú pályafutása során a szellemi, művészeti, művelődési közélet (a szó legjobb értelmében vett) mindeneseként működött. A széles ölelésű figyelem, a sokoldalúság a mi változatos alakzatú vidékünkön nélkülözhetetlen hagyományait folytatta hatékonyan és termékenyítően. Ezt a kötelező gyakorlatot éltette tovább azzal is, hogy tevékeny részese volt a zord időket élő város mindennapjainak, szellemi légkörének, különböző törekvéseinek és áramlatainak, ismerte és ösztönözte azokat, akik tollforgatóként, művészként, a művelődés pártolóiként, a kultúra és az értelem híveiként igyekeznek cselekedeni.
A sokoldalú és sokgondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó gondja: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk. Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban. Magától értetődik, hogy Nagy Pált anyanyelvünk kimagasló védelmezőjeként és ápolójaként a nyelvi egyenjogúság vitázó, hozzáértő és következetes képviselőjeként is tisztelhetjük.
Nagy Pál ahhoz az írástudó nemzedékhez tartozik, amelynek alkotói közös gondokkal küszködve, gyakran munkatársi közelségből ismerték az erdélyi magyar írás és irodalmi élet megalapozóit, úttörőit, köztük mindenekelőtt az Erdélyi Helikon, majd a Korunk és a Termés szerzőit. Sokan közülük találkozhattak a múlt század magyar irodalmának több klasszikusával is. A különböző nemzedékeket egymáshoz közelítő szálak a magyar írás folyamatosságát indázzák körül, és az összetartozás letéteményesei. A kézfogások tényleges és virtuális csillagláncolata irodalmunk létének és szellemi teremtő erejének, megmaradásunknak termékenyítő forrása.
Gyásztisztességtevő Gyülekezet!
Engedjék meg, hogy megbízatásomnak eleget téve a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében meghajtsam a fejem Nagy Pál ravatala előtt.
Búcsúzóul szeretném elmondani, hogy a küzdelmes életű Nagy Pált én láttam vidámnak, talán boldognak is. Akkor például, amikor a szürke felhős hatvanas években egyszer estétől reggelig együtt múlattuk az időt a hazalátogató Tamási Áronnal. Egyebek között a kézfogásokról beszélgettünk – abban reménykedve, hogy minden vészterhes fenyegetés ellenére megmaradhatunk és megőrizhetjük szavainkat, ha az értelmes és felelős szóértés, gondolkodás nem lesz hiánycikk szűkebb és tágabb világunkban.
Gálfalvi Zsolt
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Paul Drumaru
A magyar irodalom egyik legavatottabb román fordítója volt.
Paul Drumaru január 21-én hunyt el. A neves műfordító, költő, író haláláról lánya számolt be a Facebookon, mint írta, édesapja elment, „hogy az angyaloknak írjon verset”.
Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Gyulafehérváron és Nagyváradon kezdte tanulmányait, volt könyvelő és könyvtáros a Regionális Könyvtárban, Nagyváradon. Az Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben részt vett Lunar 11 művészeti csoport megalapításában. Korrektorként tevékenykedett a Chronicle magazinnál, a iași-i Nemzeti Színház irodalmi kritikusa, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).
Négyszer nyert magyar műfordításaiért díjat a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukarest Írószövetségtől (1996), majd elnyerte az Artisjus díját (Budapest, 1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica oklevelet és plakettet (1997).
A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa românească, a Secolul 20 és a Lettres intemationales folyóiratokban.
A klasszikus és kortárs magyar irodalom olyan alkotóinak műveit ültette át kiválóan román nyelvre, mint Ady Endre, Babits Mihály, Bálint Tibor, Farkas Árpád, József Attila, Kányádi Sándor, Király László, Konrád György, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Mózes Attila, Örkény István, Pilinszky János, Szilágyi Domokos vagy Visky András.
pazs. foter.ro

Oszlik a köd Méliusz körül
Január 30-án, szombaton Méliusz József temesvári születésű regényíró, költő, műfordító, az erdélyi magyar avantgárd irodalom úttörője munkásságának felidézésével folytatódott a Temesvári Tartozások beszélgetés-sorozat a Kafka irodalmi kávéházban. A rendezvény moderátorai, Mátray László színművész és Makkai Zoltán újságíró felidézték a Város a ködbencímű regény méltatlanul elfeledett írójának hányatott élettörténetét. Az író műveiből Mátray László, Makkai Zoltán és Czernák Ferenc lippai versmondó olvasott fel verseket és néhány regényrészletet.
Hányatott sorsa volt Méliusz Józsefnek és főművének, a Város a ködben című regénynek is, amelyet az 1930-as évek végén írt meg, és csak 1968-ban jelent meg a hazai Ifjúsági Kiadónál, miután több anyaországi és erdélyi könyvkiadó is elutasította. Az író 1932-ben visszhangos sajtóbotrányba is keveredett, miután Csíkszentmártonban írt Vasárnap este táncban című versét „a székelységet gyalázó” műnek minősítették, talán ez a közjáték is hozzájárult regénye többszöri elutasításához. Magát a szerzőt 1949-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és ítélet nélkül hat évig börtönben tartották, miközben első feleségét a Securitate a halálba, fiát az őrültségbe hajszolta. A fenti időszak előtt és után a magát mindig baloldalinak valló Méliusz József fontos tisztségeket töltött be a romániai magyar közéletben: a Magyar Népi Szövetség sajtóirodájának vezetője, a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára, a Gaál Gábor-féle Utunk felelős szerkesztője, a romániai magyar színházak vezérfelügyelője a Művelődésügyi Minisztériumban, később a kolozsvári magyar színház főrendezője volt. 1955-ös szabadlábra helyezése után kevéssel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatójává nevezik ki, 1968–1972 között a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. „Ennek ellenére, rehabilitálása nem diadalmenet, elsősorban román íróbarátainak köszönheti, hogy talpra állhat” – idézte fel Méliusz ellentmondásos fordulatokkal teli életpályáját Mátray László. Méliusz börtönből való szabadulása után nyilatkozatban elítélte az 1956-os „magyar ellenforradalmárokat” és Dsida Jenőt is megtámadta, ami sokat rontott a megítélésén az erdélyi magyar írótársadalom körében. A beszélgetés során szó esett Méliusz kedvenc műfajáról, a kávéház-regényről is, ennek a sorozatnak öt kötete látott napvilágot, köztük a Zsilava nem volt kávéház című börtönnapló is. Az elhangzottakat összegezve, Mátray László szerint Méliusz Józsefet ma már a magyar avantgárd költészet élvonalába sorolják, Város a ködben című trianoni témájú regényét pedig a Proust utáni modern európai próza szintjét megközelítő műként tartják számon. 
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Bodor Ádám nyolcvanéves
Tegnap ünnepelte nyolcvanadik születésnapját Bodor Ádám Kossuth-díjas író. Kolozsvárott született, a helyi Református Kollégium növendékeként 1952-ben, tizenhat éves korában államellenes szervezkedés és röpcédulák terjesztése vádjával elítélték, két évet töltött a szamosújvári politikai börtönben. Szabadulása után gyári munkásként dolgozott, majd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója lett.
A diploma megszerzése után a kolozsvári egyházkerületi levéltárban, majd egy fordító-másoló irodában dolgozott. Első novellája 1965-ben jelent meg az Utunk lapban, négy évvel később első novelláskötetét is kiadták A tanú címmel. Azóta szabadfoglalkozású író, 1970 és 1975 között tagja volt a Román Írószövetségnek. 1982-ben települt át Magyarországra, 1984-től 1988-ig a Magvető Könyvkiadó lektora, majd szerkesztője. 1998-tól egy éven át a berlini DAAD Művészi Program ösztöndíjasa, majd a Holmi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja. Novellistaként indult, egymás után jelentek meg kötetei: Plusz-mínusz egy nap, Megérkezés északra, Milyen is egy hágó?, A Zangezur hegység. Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötetét már Magyarországon publikálta, de az itteni elismertségre 1991-ig várnia kellett, ekkor nyerte meg a Holmi novellapályázatát a később megjelent Sinistra körzet című kötetének egyik történetével. A sajátos irodalmi műfajú, valahol a Kárpátok mélyén, nem meghatározott időben játszódó regényszerű novellaciklus a totalitárius rendszer egyszerre abszurd és hátborzongató világát, a benne élők teljes kiszolgáltatottságát ábrázolja. A mű külföldön is nagy sikert aratott. 1992-ben adták ki a Vissza a fülesbagolyhoz című elbeszéléskötetét, majd 1999-ben újabb regénnyel jelentkezett: Az érsek látogatása, melynek fő ihletforrása a Kelet-Európában végbemenő felemás rendszerváltozás. 2001-ben látott napvilágot A börtön szaga című interjúkötet, amelyben a kolozsvári Balla Zsófia kérdezte az írót életéről. 2010-ben Az utolsó szénégetők címmel tárcáit adta közre, egy évvel később jelent meg a Verhovina madarai című, kisebb történetelemekből, elbeszélésmozaikokból panorámaszerűen felépülő regénye.
Tárgyilagos, távolságtartó környezetleírás, szűkszavú dialógusok, néhány életmozzanatra korlátozódó cselekvéssor, a rejtély, a titokzatosság légköre és nagyon finom humor jellemzi műveit, amelyekből több filmfeldolgozás is készült. Közülük is kiemelkedik A részleg, Gothár Péter 1994-es filmje, amely a következő évben a Magyar Filmszemlén elnyerte a fődíjat, a legjobb rendezés és a külföldi kritikusok díját is.
Bodor Ádám pályája során több rangos elismerést kapott, köztük 1970-ben és 1975-ben a Román Írószövetség prózadíját, 1985-ben, 1989-ben és 2002-ben az Év Könyve, 1986-ban a József Attila-, 1992-ben a Krúdy Gyula-, 1996-ban a Márai Sándor-, 2002-ben a Magyar Irodalmi Díjat. 2003 márciusában Kossuth-díjjal jutalmazták „a közép-kelet-európai történelem meghatározó léthelyzeteit modelláló, egyetemes érvényű zárt szisztémák irodalmi megjelenítéséért, ember és természet kiszolgáltatottságának nagy erejű ábrázolásáért”. 2012-ben megkapta a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány díját, a Verhovina madarai című regényéért pedig a Szépíró Díjat. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vári Attila – 70
Vári Attila (Sáromberke, 1946. március 3.) erdélyi magyar író, költő. Marosvásárhelyen érettségizett, a színművészeti főiskola, majd a kolozsvári egyetem hallgatója volt, végül a bukaresti színművészeti főiskolán szerzett filmrendezői diplomát. 1968-ban a Brassói Lapok munkatársa, majd a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör szerkesztője lett, 1970-től a Román Televízió magyar szerkesztőségében, 1973-tól Sütő András lapja, az Új Élet szerkesztőségében dolgozik, 1978-tól szabadfoglalkozású író, 1981-ben megfosztják közlési jogától, könyveit kivonják a könyvtárakból, majd bezúzzák őket.
1983-ban áttelepült Magyarországra, ahol a Mafilm rendezői irodájában dolgozott, később a Magyar Nemzet és a Film Színház Muzsika periodika főmunkatársa, rövid ideig a MKH Bank, majd a Magyar Televízió osztályvezetője, később főszerkesztője. 2000–2002 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium kabinetjében, majd 2002. január elsejétől nyugdíjazásáig kultúrdiplomata, a bukaresti Magyar Kulturális Központ intézeti titkára.
Költészetében az áttelepülés, az otthonteremtés gyötrelmei foglalkoztatják, prózájában a groteszk játékosság, az anekdotikus-humoros fikcióteremtés az uralkodó. Díjai, kitüntetései: 1977 és 1980 – a Romániai Írószövetség díja, 1986 – Artisjus-díj, 1989 – József Attila-díj, 1993 – rendezői nívódíj, 1997 – A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje. Hetvenedik születésnapjára a Mentor-könyvek kiadásában megjelent Széltörés című új verseskötetét március 3-án, csütörtökön 18 órakor mutatják be Sepsiszentgyörgyön a Park vendéglő emeleti termében (Di Stefano Terem). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ana Blandiana – apáról, Írószövetségről, kiábrándulásról és egy zsarnok kandúrról
Kolozsváron járt Ana Blandiana költő, író, a Ceaușescu-rezsimmel szembeni ellenállás egyik legismertebb alakja. A Babeș-Bolyai Tudományegyetemen Doctor Honoris Causa címet kapott, pénteken pedig a Bölcsészkar Eminescu termében lehetett személyesen találkozni vele.
Azt hiszem, a nagy amfiteátrumot zsúfolásig megtöltő tömeg szívesebben csapott volna a lovak közé ahelyett, hogy az egyetem dékánja, Corin Braga és egyik tanára, Ioana Both hosszas és érdektelen felvezetőjét hallgatná – annál is inkább, mert mint kiderült, az Ana Blandianával való találkozás az egyetemi órarend keretei közé volt szorítva, így sok kérdést nem volt idő feltenni, sok téma kibeszéletlen maradt. A 74 éves, Herder-díjas költőnő úgy meghatódott egykori Alma Materében, hogy szinte elsírta magát, amikor a katedráról szembenézett a padokban szorongó, lépcsőkön ülő, fal mellett álló tömeggel.  „Jobban felkavar ez engem, mintha mondjuk a Harvard Egyetem tüntetett volna ki!” – mondta olyan megindultan, hogy el is hittük neki.
Apja lánya
Ana Blandianának, akit diáklány korában még Otilia Valeria Coman-nak hívtak, nagyon nehéz volt bejutni a kolozsvári Bölcsészkarra, ortodox pap édesapját ugyanis a kommunista rendszer „a nép ellenségének” bélyegezte és hosszú évekig börtönben ült. Egy politikai fogoly lányának lenni nem jelentett éppen ideális káderlapot abban az időben, ha az ember publikálni akart, így lett Otilia Valeria Coman-ból – Ana Blandiana (édesanyja Fehér megyei szülőfalujának nevét vette fel).
Apja emléke, majd hiánya meghatározta életét. Amikor még otthon volt, az a boldog gyerekkort jelentette a későbbi költőnő számára, és ugyanakkor annak megtapasztalását is, milyen az igazi egyenlőség két ember között. „Apám úgy bánt velem, mint egyenlő féllel, és ez már 4-5 éves koromban is így volt. Soha nem kezelt le senkit, és nem ismert el feljebbvalójának senkit. Számára csak egy emberi viszony létezett: az egyenlő, emberi viszony. Olyannyira, hogy hazudni se tudott nekem. Karácsonykor édesanyám elküldött kettőnket sétálni, hogy díszítse fel titokban a karácsonyfát, apám viszont séta közben megmondta, hogy nem létezik Télapó. Szégyellte, hogy hazudozzon nekem.  Amikor hazaértünk, anyám tovább játszotta a színjátékot, lelkendezve mondta, hogy amíg mi odavoltunk, nálunk járt a Télapó, és né, mit hozott. Abban a pillanatban megsajnáltam a szüleimet. Öt éves voltam, de akkor úgy éreztem, én vagyok a felnőtt, aki mindkettejük igazságát érti és ismeri.”
 Utána azonban szomorú évek jöttek. Apja börtönben ült, „nekem meg minden pillanatban hiányzott. Abban az életkorban, amikor a serdülőnek annyi kérdése van, biztos voltam benne, hogy apám mindenre tudta volna a választ – de nem volt ott. Soha nem hittem egy percig sem, hogy nem tér vissza a börtönből. Vártam haza, hogy tehessem fel neki összegyűjtött kérdéseimet.”
Ami ez után következett, az minden fiktív tragédiát fölülmúl. Ana Blandiana most, 52 év után sem tudta visszatartani a könnyeit, amikor imádott apja tragikus halálát mesélte el. 1964-ben végre kiengedték a börtönből, és otthon, egy ostoba baleset folytán (magára húzta az égő paraffin-benzin oldatot, amelyet a parketta fényezésére használtak) elevenen megégett, a házuk udvarán, a család szeme láttára. „Elégett apám, mint egy fáklya.”
Az Írószövetség ma: homályos szakszervezet
Ana Blandianát háromszor tiltotta el a hatalom a publikálástól: először a „népellenség” apja miatt, 1959 és 1964 között, majd saját maga, azaz írásainak többé-kevésbé burkolt rendszerellenessége miatt 1985-ben, majd 1988-89-ben. Amikor éppen nem volt eltiltva, sorra kapta a díjakat: a Román Írószövetség költészeti díját 1969-ben, a Román Akadémia díját 1970-ben, a Bukaresti Írók Egyesületének díját 1982-ben. És Bécsben, ugyanebben az évben, a Herder-díjat.
„Abban az időben végtelen büszkeséggel töltött el, hogy a Román Írószövetség tagja lehettem – mesélte pénteken a Bölcsészkaron. – Az egyetlen hely volt az akkori Romániában, ahol szabadon szavaztunk. A gyűléseken persze mindig részt vettek úgynevezett hivatalos személyek, de a vezetőségbe soha nem választottunk be olyan személyeket, akik a Nagy Nemzetgyűlés tagjai voltak.” A rendszerváltás után sokadmagával abban reménykedett, hogy az Írószövetség a kulturális és közélet szóvivő intézményévé válik. „Annyi hibát, sokszor egyenesen bűnt követnek el a kulturális élet és az örökség terén!Műemlék épületeket hagynak összedőlni. Helyettük sokszor tömbházakat építenek, mert az megtérülő befektetés. Nem is beszélve a tankönyvek és a közoktatás körül kialakult helyzetről…Mindezekért az értelmiségi embereket nagyobb felelősség terheli, mert ők tudják, milyen értékeket veszítünk el, és nekik a dolguk a többiekkel is megértetni ezt” – mondta.
Nehezményezte, hogy az Írószövetség mára egy „homályos szakszervezet” szintjére süllyedt, amely soha nem emeli fel hangját a kulturális örökség rombolása ellen. „Minden hatalommal, kormánnyal egyformán jóban van, hogy a nyugdíjak emelését tudja kicsikarni” – jelentette ki Ana Blandiana az Írószövetségről, amely szerinte korunk értékvesztését, a szólásszabadság értékének felhígulását is tükrözi.
Egy gyerekkönyv hőse és Ceaușescu
A költőnő mesélt Arpagic nevű képzeletbeli kandúrjáról, „akit” gyerekeknek szóló verseskönyvben énekelt meg, és akinek a jelleme annyira kísértetiesen hasonlított a Ceaușescuéhoz, hogy az elvtársak, néhány nappal megjelenése után, bevonták a forgalomból és bezúzatták. „Nekem nem adták ki a szekusdossziémat a CNSAS-től. Valószínűleg megsemmisítették. Más dossziék rám vonatkozó lapjait viszont elolvashattam, például Vlad szekusezredes parancsát is, amelyben kiadja az ukázt, hogy az ország minden könyvesboltjából azonnal tüntessék el az Arpagic-könyvemet. Elképesztő a temesvári szekuritáté-parancsnok bocsánatkérő, alázatos válasza, amelyben mentegetőzik, hogy nem tudta teljesíteni a parancsot, mert a könyveket már mind megvásárolták!” – mesélte a költőnő nevetve.
Irodalomból közéletbe, majd vissza az irodalomba
Ana Blandiana bevallotta: élete legnehezebb éve 1990 volt. Nehezebb volt, mint 1988-89, amikor alig tudtak megélni, amikor tiltólistán volt, nem publikálhatott, és a házból is alig járt ki, mert az ismerősök nem mertek köszönni neki az utcán, mindenki gyanús volt a hatalom szemében, aki kapcsolatba lépett vele. Minden lépését a szekuritáté kísérte, éjjel-nappal a szekusok autója állt a ház előtt. Igyekeztek halálhírét kelteni, majd mikor ez nem sikerült, elhíresztelték, hogy Nyugat-Európába távoztak férjével. „Akkor tanultam meg, hogy a pletyka, a rémhír olyan, mint egy állat: alkalmazkodik a körülményekhez, hogy életben tudjon maradni.”
Mégis a rendszerváltás utáni hónapok voltak a legnehezebbek. A csalódás, és annak felismerése, hogy a Ceaușescu-házaspár eltűnésével nem szűnt meg mindaz, amely ellen apja és ő évtizedeken át harcoltak. Megkérdezése nélkül beválasztották a Nemzeti Megmentési Front (FSN) vezetőbizottságába, ahonnan még 1990. januárjában lemondott, tiltakozásképpen, amikor Iliescu bejelentette, hogy a FSN részt vesz a választásokon. „Attól a pillanattól kezdve, hogy lemondtam, újrakezdődött minden: ismét a nép ellensége lettem, hazaáruló, a hatalom kerékkötője.”
Ezt követően több mint tíz éven át a közéletnek szentelte ideje nagy részét. Megalapította a Polgári Szövetséget (Alianța Civică), majd 1993-ban létrehozta a máramarosszigeti Memorial múzeumot, a kommunista rezsim elleni ellenállás emlékhelyét. A sok kiábrándulás, csalódás azonban elvette a kedvét a közélettől, amelyre most már így emlékezik: „Az a fajta szerepvállalás, amely nagy gyűléseket, nyilvánosságot, pártokkal való egyezkedést feltételezett, olyan volt nekem, mint egy ideiglenes öngyilkosság.”
A máramarosszigeti múzeumot most is vezeti, de azon kívül csak az írással foglalkozik. Ha iskolákba hívják meg előadást tartani, azt soha nem utasítja vissza. „El kell mondanom a fiataloknak, hogy a legnagyobb ajándék, amit az életben kaptam, az, hogy tudok olvasni. Ne fosszák meg magukat ettől a csodától!”
Legújabb könyvéért (Patria mea A4) idén megkapta Lengyelországban az Európai Szabadság Költője kitüntetést. A könyvet már öt nyelvre lefordították. Az akadémiai órarend miatt szűkre szabott kolozsvári szereplését ezzel zárta: „Legnagyobb győzelmem saját magam fölött az, hogy sikerült teljességgel visszatérnem az irodalomhoz.” maszol.ro

Azok a sötét nyolcvanas évek, 2. (A magyartalanítás módszertana)
1983 januárjában Sepsiszentgyörgyön magyarellenes uszító röpcédulák bukkannak fel, melyeken többek között az olvasható, hogy „Gondjaink és bajaink forrása a magyarság”. Feltételezések szerint az akciót a Securitate tudtával szervezték. Az eseményt követő letartóztatások, az őrizetbe vételek és kihallgatások alanyai szinte csak a magyarok.
Februárban Sepsiszentgyörgyön elhurcolják hazulról Visky Árpád színművészt. Zárt tárgyaláson a bukaresti katonai törvényszék „Románia, a román nép és a szocialista rendszer rágalmazása vádjával” 1983. július 11-én 5 évre elítéli. A nemzetközi tiltakozások hatására 1984. szeptember 7-én amnesztiával szabadlábra helyezik, de színészként nem dolgozhat tovább. Márciusban megjelenik az államtanács 98. sz. törvényerejű rendelete, mely szerint már egyenesen belügyminiszteri engedély kell az írógépek birtoklásához, s az engedély meghosszabbításához évente friss írásmintát kell bemutatni. (Kányádi Elrontott rondóját – akár a Mese az írógépről-t – közvetlenül a romániai valóság kínálta a költő tolla alá: „nyilvántartásba vétetett / gépem számozott járom / illúzióim nincsenek / nulla nulla hatvanöt hetvenhárom”.) Szeptemberben a szegedi Tiszatájban megjelenik Köteles Pál kritikája Ion Lăncrănjan könyvéről. A számot megjelenése után két nappal összeszedik az újságárus standokon – Magyarországon. A marosvásárhelyi színház műsortervéből kiveszik Az ember tragédiáját, „a darab misztikus jellegére” hivatkozva. Októberben leváltják a bukaresti A Hét főszerkesztőjét, Huszár Sándort. Az ok, hivatalosan: a lap 43. számában fejjel lefelé jelent meg egy gyulafehérvári oklevél pecsétjét ábrázoló faliszőnyeg reprodukciója. 1984. június 4-én Sepsiszentgyörgyön felrobban egy pár dinamitrúdból álló robbanószerkezet a Gábor Áron téren álló Mihai Viteazul-szoborcsoport alatt. A szobornak nem lesz nagyobb baja, de egy helybeli kisgyerek életét veszti. A Securitate nagy erőkkel nyomoz, de a tettest nem találják meg. Általános vélekedés, hogy provokáció történt, az egész a Securitate bukaresti vezetésének az akciója volt, azzal a céllal, hogy ürügyet találjanak az állambiztonság helyi vezetőinek eltávolítására és regáti származású tisztek odahelyezésére. Szeptemberben a kolozsvári 3. sz. Matematika–Fizika Líceumba (a 400 éves református kollégium utódjába) román tannyelvű osztályt helyeznek. Ezzel megszűnik a városban az utolsó, csak magyar tannyelven oktató elméleti középiskola. Ugyanekkor megszüntetik Marosvásárhely egyetlen, csak magyar nyelven oktató ipari líceumát is, az 5. számút. Gyergyószentmiklóson öngyilkos lesz Böjte Balázs vasúti forgalmista, aki számos beadványt küldött a különböző felettes szerveknek, melyekben kisebbségi sérelmeket panaszolt fel. Emiatt a Securitate egy idő után rendszeresen zaklatta, kihallgatásra hurcolta. Az Erdélyi Magyar Hírügynökség jelentése szerint Bákóban őrizetbe vették és durván bántalmazták, majd kitoloncolták a megyéből Gazda József kovásznai középiskolai tanárt, néprajzkutatót. Decemberben megszűnik Romániában a kisebbségek nyelvén sugárzott televízióadás. Beszüntetik a sugárzást a kolozsvári és marosvásárhelyi vidéki rádióstúdiók, ezután csak a bukaresti rádióban van naponta egy- (majd csak fél-) órányi magyar nyelvű rádióadás. 1984-ig a magyarországi statisztikai nyilvántartás szerint összesen 442-en, a román szerint 773-an telepedtek át Magyarországra. A magyar belügyminisztérium az elfogadott áttelepülési kérelmeknek csak 54 százalékát hagyja jóvá.
1985. február 1-jén minden indoklás nélkül elbocsátják A Hét-beli állásából Beke György publicistát. Vétke csak gyanítható (ekkor születik a már idézett, szedésben maradt Beke-portréja Farkas Árpádnak), de a gyanú valószínűsége igen nagy: évek óta szociografikus riportokban mutatja be Erdély egy-egy tájegységét, illetve az ott lakó magyarságot. Legutóbbi, a bihari és szatmári magyarságot bemutató kötetét (Boltívek teherbírása) kivonják a forgalomból. A tiltakozások hatására az írót végül mégis visszaveszik a szerkesztőségbe, ám továbbra is „fél-indexen” van. 1986-ban nyugdíjazzák. 1989-ben, a forradalom napjaiban települ át Magyarországra. Márciusban „belső” belügyminiszteri rendelettel megtiltják, hogy családtagok egy időben hagyhassák el útlevéllel az országot. Az intézkedést – feltehetően az Egyesült Államok fellépése miatt – áprilisban csendben visszavonják, illetve csak bizonyos esetekben alkalmazzák. Az iskolákban már minden felirat csak román nyelvű lehet, az ifjúsági szervezeti programok és a politikai oktatás is csak román nyelven folyhat. Szeptembertől nem indul újabb magyar tagozatos osztály a kolozsvári Zeneművészeti Középiskolában. A szülők tiltakozására a minisztérium azt válaszolja, egyéni-eseti akció, nem jelenti általában magyar oktatás megszüntetését. Házkutatást tartanak Bözödi György író, történész lakásán, elviszik minden kéziratát, indok nincs. Román osztályokat telepítenek a kolozsvári Brassai Sámuel Ipari Líceumba – ezzel megszűnik az utolsó kolozsvári magyar szakközépiskola is. Román osztályokat telepítenek a bukaresti magyar líceumba is. (A következő tanév elején létszámhiányra hivatkozva megszüntetik a magyar IX. osztályt, helyette két újabb román tannyelvű osztályt állítanak be, melyekbe egy jelentkező sem akad, ezért a környező iskolákból kell átirányítani diákokat. Ebben a tanévben négy – csak románul tudó – tanárt neveznek ki az iskolába.) Sütő naplójából tudható az is, hogy a kenyérgondokkal küszködő Farkas Árpádot (hiszen félnormás, azaz félállású munkatársa az Igaz Szónak), nem alkalmazzák Sepsiszentgyörgyön könyvtárosként, mert, írja Sütő, „a művelődési munkahelyeknek csak 50 százalékát tölthetik be magyarok. A másik ötven százalékot a beköltöző románoknak kell fenntartani. Gyerekszáj! Az effélét Marosvásárhelyt nem kotyogják el. Hiszen a betelepítés államtitok. Nyíltan gyakorolt pártállami ténykedés, de beszélni nem szabad róla.” Sütőt már rendszeresen, évek óta zaklatják, leveleit kifogják, telefonját lehallgatják, fenyegető üzenetek tömegeit kapja, ablakait kővel bezúzzák, autója kerekeit kiszúrják, s bár külföldi ismertsége, elismertsége nyújt némi védelmet zámára, az évtized vége felé – naplója beszél erről is – már egy-egy kisbaltával a párnája alatt tér nyugovóra esténként az író és felesége. 1986. január 5-én Sepsiszentgyörgy szélén gyanús körülmények között holtan találják Visky Árpádot. Szabadon engedése óta Visky csak segédmunkásként dolgozhatott egy gyárban. 1986 nyarán a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben megszűnik a magyar nyelvű gyógyszerészképzés. 1986 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1184-en telepedtek át Magyarországra, míg a magyar statisztikák 9445 romániai migránst tartanak nyilván. A különbözetet az illegálisan, zöld határon át érkezett személyek és azok adják, akik érvényes útlevéllel érkeztek ugyan, de megtagadták a visszatérést Romániába. 1987 júniusában Kányádi Sándor kolozsvári költő bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. Júliusban megszűnik a bukaresti Tankönyvkiadó kolozsvári magyar szerkesztősége. Sepsiszentgyörgyön megalakul a helyi színház román tagozata. Ezzel jogilag megszűnik az Állami Magyar Színház, csak tagozatként működik tovább. Decemberben Huszár Sándor is bejelenti, hogy kilép a Román Írószövetségből. 1987 folyamán a román statisztikák szerint összesen 1262-en telepedtek át Magyarországra, a magyar statisztikák szerint ez a szám 10445.
(Történeti-társadalmi háttérrajzok a Farkas Árpád-monográfiában)
CS. NAGY IBOLYA
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magunkhoz szorított Petőfi (A magyar költészet napja)
Költészetnapi beszélgetés Kányádi Sándorral
A kultúrát nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni – tartja Kányádi Sándor, aki szerint szellemi javainkkal fel kell hurcolkodnunk a világhálóra.
– Számontartja a magyar kultúra jeles napjait?
– Ha nem is tudnám felsorolni valamennyiüket, nagyon fontosnak tartom, hogy léteznek ilyenek. Jó szokásunknak tartom, hogy külön napokat szentelünk rájuk, de betegségünknek is, hogy egy-egy kijelölt napon akarjuk letudni a magyar költészet vagy kultúra iránti tiszteletünket, elkötelezettségünket. Sokkal jobban szeretném, ha nemcsak ünnepnapokon kerülnének a figyelem középpontjába. – A költészet vasárnapjának kijelölt József Attila-születésnapot, április 11-ét teljes mértékben alkalmasnak tartja a „feladatra”?
– Abszolút! Egész élete, költészete, józsefattilasága, de még az is, hogy Petőfihez, Csokonaihoz, Dsidához hasonlóan, „rangosan” rövid életű volt, mind-mind erre érdemesítik. De aligha vonhatná kétségbe bárki is e kettős ünnep jogosságát, ha a Munkások című versre gondolunk, vagy az „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” sorokra. Mindkettőt József Attila írta.
– Kedvenc költőjéről beszélgetünk?
– Azért ez messze nem ennyire egyszerű. Egy kolozsvári iskolában megkérdezték tőlem, a modern magyar költészetben ki a példaképem. Igyekeztem én is korszerű lenni, már-már azt mondtam, hogy Weöres Sándor – aki amúgy nyugodtan lehetne, hiszen hatalmas költő –, de ahogy az lenni szokott, amikor valami nem stimmel, az angyal – vagy az ördög? – meghúzta a kabátom ujját. És azt mondtam, hogy Petőfi. Mert aki 19 évesen olyanokat tudott írni, mint például „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!”, arról akár a költészet napját is el lehetne nevezni. De el lehetne nevezni Vörösmartyról is, aki amúgy sok évvel ezelőtt Jerevánban életem egyik legzajosabb sikeréhez segített. – Jerevánban? Vörösmarty?
– Romániai íróküldöttség tagjaként jártam az örmény fővárosban 1956 novemberében. A magyar költészet napján azt sem árt elmondani, hogy nincs még olyan nyelv, amelyre annyi és olyan szintű román verset fordítottak volna le, mint magyarra. Eminescuról azt szoktam mondani a román kollégáknak: ránk nagyobb hagyatékot testált, mint rátok. Eminescu minden verssora, még a töredékek is megvannak magyarul, de ismeretes olyan költeménye, amelynek akár húsz magyar változata is létezik. Ez a mi dicsőségünk, hiszen a műfordítás a világ legtisztességesebb imperializmusa: úgy hódít, hogy közben semmit el nem vesz a másikéból. Ezek után talán érthetőbb lesz a jereváni történet is. A szocialista országok küldöttségeivel jártunk ott, én egyetlen magyarként a négyfős román delegációban. Ott merült fel, hogy valamennyien mondjunk el egy-egy verset saját népünk költészetéből – saját nyelvünkön. Egy egész vitrin volt tele magyar költők örmény nyelvű fordításával, így aztán szinte mindenki számára ismerős volt Vörösmarty Vén cigánya, ami szerintem talán a leghatalmasabb magyar vers. Akkora ünneplésben részesítettek, hogy két kézzel kellett kapaszkodnom a még diákkoromban kapott zsebórámba, nehogy elveszítsem, miközben a levegőbe dobáltak. – Sokan mégis hátrányos helyzetűnek tekintik a magyarul író embert…
- Pedig nem egy ember akad, aki alaposan megdolgozott, hogy magyarrá váljon. Nekem semmit nem kellett tennem ennek érdekében, én magyarnak születtem, és kész. De például Majtényi Erik! Őt egyenesen irigyeltem a magyarságáért, pedig benne talán a magyar vér volt a legkevesebb. Trianon után, 1922-ben született Temesváron, súlyos beteg tanítónő magyar édesanyja Eriket már négyéves korában megtanította – ahogy a zsidó gyerekeket a héderben szokás – írni-olvasni, mert attól tartott, hogy a halála után a sváb grószmutti majd német iskolába adja az ő kisfiát. Így is történt, ám harmadik elemista korában Erik talált a pincében egy Petőfi-kötetet, s boldogan vitte fel megmutatni. A nagymama azonban elvette, kidobta az ablakon a virágágyások közé, helyette egy Schiller-kötetet nyomott a kezébe, s ráparancsolt: ezt kell olvasni. Erik viszont lement a kertbe, összeszedte a Petőfi-könyvet, magához szorította, s elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar lett, magyar költő lett.
− Az ön életében is szerepel valamiféle, legalább szimbolikus Petőfi-kötet?
− Évekkel ezelőtt a budapesti Fészek-klubban volt egy ünnepi estém, ahol megkérdezték, mit is kell tudni Nagygalambfalváról. Én visszakérdeztem: itt, ezen a helyen volt-e iskola – legalább török iskola… – négyszáz évvel ezelőtt? Mert nálunk volt, Pál deák volt a mester. És volt-e itt könyvtár, mert a tizennyolcadik században nálunk az is volt. Az első román időben Nagygalambfalván volt egy hétosztályos román állami iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar nyelvű felekezeti iskola. Attól való félelmükben, hogy a gyermekük nem jut be az iskolába, és nem tanul meg magyarul, négy-öt éves korunkban a szüleink bennünket is elkezdtek írni-olvasni tanítani – akár Majtényi Eriket az édesanyja. Első osztályos koromban már újságfelolvasó voltam, otthon a minden évi kalendárium mellett Petőfi összes költeményei jelentették a házi könyvtárat, úgyhogy nekem is Petőfi volt az indítóm. Aztán a Napsugár című gyereklapnál dolgoztam harminc éven át, s ez idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy nincs felnőtt- vagy gyerekvers, csak jó és rossz vers van. Vancouvertől Buenos Airesig kipróbáltam az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű verset, még a harmadik generációs magyarok is ismerték. Elég ez a magyar költészet dicséretére?
– Odafigyel a mai világ a költőkre? Odafigyelnek a költők a mai világra?
– Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is odafigyelt. Meggyőződésem, hogy a népet nem az értelmiség vezeti. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, sőt, alig olvasnak. Egy olvasótalálkozón valaki azzal vigasztalt, hogy verset talán még olvasnak, mert az rövidebb. Beszűkült a könyvek szerepe, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. Itt van ez a forradalmi változás is, a számítástechnika, ami legalább akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Ma sokkal gyorsabb iramban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a számítógép miatt a könyvek lassan fölöslegessé válnak. Már én is megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ott szinte bármi megtalálható. Ma a legnagyobb feladatunknak azt tartom, hogy szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni. Talán furcsán hangzik, de a számítástechnika arra is alkalmas, hogy segítségével megteremtsük a hazát a magasban. Ahogy Illyés Gyula írta: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben?”
Kányádi Sándor
Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. Iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de tanárként nem dolgozott. Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben ő közölte első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvre is lefordították. Legfontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955); Függőleges lovak (1968); Fától fáig (1970); Valaki jár a fák hegyén (1997); Csipkebokor az alkonyatban (műfordítások) (1999); Felemás őszi versek (2002); Meséskötetei: Fából vaskarika (1969); Kenyérmadár (1980); Meddig ér a rigófütty (2005); Virágon vett vitéz (2002); Világlátott egérke (2011). Legjelentősebb kitüntetései: A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig); 1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya); 1993 – Kossuth-díj; 1993 – Magyar Művészetért Díj; 1998 – Magyar Örökség Díj; 2004 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2008 – A Magyar Kultúra Követei Díj; 2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje; 2009 – szülőfaluja, Nagygalambfalva díszpolgára; 2010 – Bethlen Gábor-díj; 2011 – Aphelandra-díj; 2014 – Széll Kálmán-díj; 2014 – Budapestért-díj. A Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Rácz Éva: jelenleg a MÚRE 60 tagja lehetne jogosult nyugdíjpótlékra
Elérhető, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete közhasznúvá váljon, így tagjai is jogosultak legyenek a múlt héten elfogadott törvénymódosítás szerinti 50 százalékos nyugdíjpótlékra – közölte a MÚRE honlapján az egyesület elnöke, Rácz Éva.
Mint ismert, a pótlékra azok a sajtósok jogosultak, akik tagjai valamelyik közhasznú szakmai szervezetnek. Rácz Éva tudomása szerint a Román Hivatásos Újságírók Szövetsége (UZPR) az egyetlen olyan újságíró szervezet, amely megkapta a közhasznú státust a kormánytól. A román szövetségnek 150 olyan tagja van, akik a törvénymódosítás kihirdetése után jogosultak lesznek a pótlékra. Rácz Éva adatai szerint, ha a MÚRE is közhasznúvá válik, akkor 60 magyar újságíró lesz jogosult a juttatásra.
A közhasznú jogállás elnyerését a 2000/26. kormányrendelet szabályozza. E szerint a civil szervezetnek igazolnia kell, hogy legalább 3 éve aktív. Ezt pénzügyi adatokkal, szakmai beszámolóval, és olyan, a köz javára lebonyolított programok bemutatásával teheti meg, amelyek kapcsolódnak az egyesület sajátos céljaihoz. Emellett igazolni kell azt is, hogy a szervezet már megvalósította kitűzött céljainak egy részét. Ha minden iratot rendben találnak, a közhasznúság elismeréséről kormányhatározat rendelkezik, a szaktárca javaslatára. „Tehát a megoldás nem jön magától, sem egyik napról a másikra” – írja a MÚRE elnöke.
Rácz Éva emlékeztetett, hogy eddig nyolc közhasznú szervezet tagjai részesültek nyugdíjpótlékban: a Román Írószövetség, a Zeneszerzők és Zenetudósok Egyesülete, a Képzőművészek Szövetsége, a Román Színházi Szövetség (Uniter), a Filmkészítők Szövetsége, a Filmszakemberek/Filmbarátok Egyesülete, a Zenészek és Előadóművészek Egyesülete, valamint az Építészek Egyesülete/Kamarája.
E szervezetek nyugdíjas tagjai számára 2006/8-os törvény (és alkalmazási szabályzata, a 2006/1650-os kormányhatározat) lehetőséget teremt arra, hogy kiegészítő jövedelmet kaphassanak, a nyugdíjuk 50 százalékát, az államtól. A tagság, amelyet az egyesület vezetősége igazol, feljogosít a nyugdíj-kiegészítésre, ha ezt kérvényezik a területileg illetékes nyugdíjpénztártól, és ha a egyesület, amelynek az igénylő tagja, szerepel a közhasznú szervezetet Művelődésügyi Minisztérium által nyilvántartott listán.
maszol.ro

Díjazták Cseke Pétert és Horváth Előd Benjámint
Átadták tegnap délben a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának díjait, a szervezet Egyetem/Universităţii utcai székhelyén tartott ünnepségen két magyar szerző is elismerésben részesült: Borongós ég alatt című sajtótörténeti könyvéért, valamint a Valori ale presei maghiare din România (1919–2004) című munkájáért Cseke Péternek ítélték a Kacsó Sándor-díjat, Beatcore című verseskötetéért pedig Horváth Előd Benjámin kapta a Dsida Jenő-díjat.
A tavaly megjelent kiadványok közül szakemberekből álló zsűri választotta ki az elismerésre érdemeseket, a bizottság tagja volt Ştefan Melancu, Ioan-Pavel Azap, Constantina Raveca Buleu, Ion Cristofor, Titu Popescu, Balázs Imre József és Karácsonyi Zsolt. A rendezvényen kerek születésnapjukat ünneplő társaikat is köszöntötték a szervezet tagjai.
F. Zs.
Szabadság (Kolozsvár)

Tamási Áron a Bolyai Egyetemen 1956 októberében
Aki az 1956-os Magyar Forradalom napjait Kolozsvárt élte meg, annak számára minden bizonnyal emlékezetes marad Tamási Áron találkozása az egyetemi ifjúsággal a Bolyai Egyetem Horea úti épületének dísztermében, 1956. október 17-én.
Ez a látogatás önmagában is nevezetes esemény lett volna, hiszen Tamási, azt követően, hogy 1944 őszén Budapestre távozott, csupán egy évvel korábban, 1955 nyarán jöhetett haza (a háború utáni magyarországi közéletben vállalt szerepe miatt a kommunista hatalomátvétel után tilalom alá került, s csak Sztálin halálát követően, az „olvadás” éveiben jelenhettek meg újra könyvei, s kapott Kossuth-díjat is a Nagy Imre-kormánytól 1954-ben). Az első évben természetesen a szülőfalu, Farkaslaka volt az úti cél, majd 1956 januárjában édesanyja temetésére utazhatott haza. De a második 1956-os útja már az író hazatérését is jelentette: az Igaz Szó a szeptemberi és októberi számokban közölte új színdarabját, az Ördögölő Józsiást, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó ígéretet tett könyveinek romániai kiadására, s Marosvásárhelyen október 11-én az Igaz Szó rendezésében sor került egy nagy visszhangot kiváltott irodalmi estre is, a Kultúrpalota dísztermében.
Kolozsvárra hazatérőben, 1956. október 15-én érkezett, feleségével, Basilides Adéllal. Jordáky Lajosék látták vendégül a Kőkert utcai családi házban, s Jordáky – akivel már az 1937-es Vásárhelyi Találkozó óta közelebbi kapcsolatban volt – a Kolozsvárt töltött napok számos eseményére elkísérte vendégeit, többek között a Bolyain lezajlott találkozóra is. Tőle tudjuk e néhány nap részleteit is, hiszen naplójába (amelyet Molnár Gusztáv közölt 1988-ban a Medvetánc című folyóiratban) pontosan bejegyezte a történteket, majd amikor Jordákyt a Dobai István-féle „ENSZ-memorandum”-perben szintén letartóztatták, a Securitaten történt kihallgatásai rendjén is többször faggatták Tamási találkozásairól.
Ezek szerint Tamási Áron érkezése másnapján, október 16-án délelőtt találkozott a kolozsvári írókkal (az Utunk egy rövid híre szerint a Művelődési Házban, ahol mintegy 40-en vettek részt), majd aznap este Jordákyéknál töltött szűkebb körben néhány órát Bartalis János, Jancsó Béla, Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos István, Nagy Géza, Nagy Imre, Abodi Nagy Béla és Nemes István (Nagy Imre ügyvéd-barátja) társaságában. Valószínűleg ezen a napon kereste meg őt két – akkor – IV. éves magyar szakos hallgató, Láng Gusztáv és Miess G. (Ritoók) János, akik meghívták a Bolyai Egyetem irodalmi körébe, találkozni a diáksággal.
Másnap, október 17-én Tamási Áron Jordáky Lajossal látogatást tett a Bolyai Egyetem rektoránál, Bányai Lászlónál, aki hivatalossá tette a diákság meghívását, aznap délutánra.
A délután 5 órára kitűzött találkozó a Bolyai Egyetem irodalmi körénél jóval szélesebbre sikerült. Nem csak az irodalmi köri tagok, sőt nem is csak a bolyaisták voltak ott „a díszterembe bezsúfolódott mintegy hétszáz diák” között (ahogy egyikük, Nagy Benedek, akkor II. éves, az első Bolyai-perben nemsokára 5 évre ítélt történészhallgató visszaemlékszik), hanem a Képzőművészeti Főiskola, sőt még a Protestáns Teológia irodalmi érdeklődésű hallgatói is. A hírveréshez minden bizonnyal hozzájárult, hogy Utunknak épp az aznapi számában jelent meg, rövid bevezetővel, egy majdnem egész oldalas összeállítás a marosvásárhelyi irodalmi estről: Tompa László meleg hangú köszöntője, Tamásinak a Harmat és vér című novellája, a Tamásit a Romániai Írók Szövetségének elnöksége nevében köszöntő Radu Boureanu egy verse, József Attila fordításában, az oldalon Tamási és Boureanu fényképével.
DÁVID GYULA
Szabadság (Kolozsvár)

Jó költészetből nagy költészet
A kisebbségi irodalmak kategóriában Vak visszhang című verseskötetéért Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, illetve Ivo Muncian szerb költő vehette át a Romániai Írók Szövetsége által kiosztott, az elmúlt év legjobb könyveit értékelő díjat.
Az elismeréseket kedden este a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban adták át. A Romániai Írók Szövetsége nagydíját Mircea Cărtărescu nyerte el Solenoid című kötetéért.
Fekete Vince a Krónika megkeresésére elmondta: örül az elismerésnek, akárcsak az eddigi díjaknak, de ez nem valaminek a végét jelenti. „A díj és a vele járó öröm természetesen nem azt jelenti, hogy lefékeztem, ugyanúgy megyek tovább, mint eddig, csak legyen erő és egészség. Ha valaki benne van egy nagyobb tervben, akkor igyekszik előre tekinteni" – fogalmazott Fekete Vince. A költő elárulta, hogy már évek óta dolgozik a Vargaváros című verseskötetén, amely Kézdivásárhely egykori céheinek, a tímárok, kalaposok, üstösök világába kalauzolja majd az olvasót. A kézirat jelenleg több száz oldalra rúg, ezzel a hatalmas anyaggal bajlódik a szerző, mint mondta a versek egyelőre a helyüket keresik a szövegtestben, folyamatosan változtatja a sorrendjüket, de a verseken belül is akad szerkesztenivalója.
Kemény István budapesti költő szerint Fekete Vince most díjazott, válogatott és új verseket tartalmazó kötetéből, a Vak visszhangból kiderül, „hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet". Ezzel kapcsolatban a költő elmondta, ez nem azt jelenti, hogy másképp dolgozna, mint eddig, a kötet szerkesztése közben, ahogy végiglapozta a korábbi könyveit, és kiválogatta azokból a szerinte legjobbakat, neki is alkalma volt újra számba venni az eredményeket.
„A kritikusok is rámutattak erre, és magam is meggyőződhettem róla, hogy az első két kötetem után érzékelhető egy jelentőseb változás, fordulat a költészetemben. Az első kettőben még más hang szólalt meg, igaz ezekben a csírákban, torokköszörülésekben is feltűnnek már itt-ott az előremutató motívumok, amelyek a későbbi írásaimban váltak meghatározóvá, ott tudtak kibontakozni" – fogalmazott ezzel kapcsolatban a szerző. „Fekete Vince a cáfolata számomra minden olyan gondolatnak, amely szerint a költészet meghalt. Az ő verseiben iróniával elegyülő fájdalom jelentkezik. Fekete Vince tudja, hogy mi a vers" – írta a könyvről és szerzőjéről Markó Béla költő.
A Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókszervezete egyébként múlt héten osztotta ki a tavalyi könyvtermést értékelő díjait. Cseke Péter tavaly megjelent Borongós ég alatt, illetve Valori ale presei maghiare din România (1919–2004) című sajtótörténeti munkáiért Kacsó Sándor-díjban részesült, Horváth Benji költő pedig Beatcore című verseskötetéért kapta meg a Dsida Jenő-díjat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Díjazták Fekete Vincét
A Romániai Írók Szövetsége május 31-én a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban Fekete Vince költőt (fotó) is díjazta Vak visszhang című verseskötetéért a kisebbségi irodalmak kategóriában, így ez az alkotás is az elmúlt év legjobb könyvei közé került. Fekete Vince, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese jelenleg is dolgozik új kötetén, melynek a Vargaváros címet adta, s már több száz oldalas vázlata van, ezeket a verseket próbálja sorba rendezni. Az alkotás Kézdivásárhely egykori céheinek, valamint tímárok, kalaposok világába varázsolja az olvasót. Ivo Muncian szerb költőt is a kisebbségi irodalmak kategóriában ismerték el; a Romániai Írók Szövetsége nagydíját Solenoid című kötetéért Mircea Cărtărescu nyerte.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Beszélgetés Fekete Vince költővel, a Székelyföld folyóirat szerkesztőjével
A Székelyföld folyóiratot szerkesztő Fekete Vincét legalább annyian ismerik költőként, mint tehetséggondozóként: a Helikon Serény Múmia rovatában számos, ma már elismert költő-író pályáját egyengette. Legutóbbi kötete, a Vak visszhang, a kisebbségi irodalmak kategóriában idén májusban elnyerte a Romániai Írók Szövetsége díját.
– Frissen jelent meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség című verses meseregényed. Az ajánlásban azt írod, nagy elődök nyomdokain lépdel hősöd, Cincogósi Elemér. Milyen irodalmi előzmények mentén született meg a verses meseregényed?
– Visszamehetnénk hirtelen Csokonai Békaegérharcáig, Arany Bolond Istókjáig, A nagyidai cigányokig, Petőfitől A helység kalapácsáig, mint nagyon erős előzményekig, sőt mintákig vagy a vígeposzokig, eposzparódiákig, de akár magáig „Dante apóig” is, ahogy „meg is idéződik” ő (is) a föld gyomrába alászálló Cinben (fejezetben).
De maradjunk csak a legközvetlenebbeknél, akiket a könyv elején fel is tüntettem két mottó erejéig: ők Bajor Andor és Veress Zoltán. Bajor bátor egeres művére gondolok (Egy bátor egér viszontagságai) és Veress Zoltán felező nyolcasban írt verses meséire: az Irgum-burgum Benedek, Pinduri, a kis csuri, Tóbiás és Kelemen, Rongy Elek, a példakép és Veszedelmes Jeromos című, mára nagyjából elfelejtett, de igen kitűnő munkákra.
– Az erdélyi gyerekirodalom hagyományaira támaszkodsz. Honnan jött az ötlet, hogy verses formát válassz az egértörténetednek? Jobban működik versben egy ilyen történet, vagy inkább az határozta meg a formát, hogy bár írsz tárcákat, mégis elsősorban költő vagy?
– Verses forma volt a Veress Zoltáné is, bár ő nem vitte végig hosszabban, egy-egy „regényen” keresztül a sztorijait. Ez a fajta verses minta tehát innen, távolabbról Aranytól, közelebbről meg Veress Zoltántól jön, amúgy pedig kihívás is volt, ki akartam próbálni magam, hogy lássuk, meg tudom-e írni a legkritikusabb közönségnek, a számítógépes generáció gyermekeinek úgy, hogy élvezetes, érdekes, fordulatos, az „agyacskát” állandóan újabb és újabb impulzusokkal „bombázó” munka legyen.
– Az említett kötet mellett Vak visszhang címmel megjelent a tavalyi évben egy válogatásköteted is, amelyért a Romániai Írók Szövetségének a díját is elnyerted. Miért érezted szükségét válogatáskötettel előrukkolni?
– Ez nemcsak válogatáskötet, mert a könyv végén egy szinte teljes verseskönyvnyi új vers is van benne. Számvetés, visszanézés, előretekintés, kijelölés stb. Ilyen közhelyeket lehetne mondani, merthogy ez (ezek) is egy kicsit a Vak visszhang. Le akartam tisztázni a magam számára is, hogy mi az, ami számomra vállalható, mi az, ami egy bizonyos léc fölé megy ebből a bő húszévnyi termésből. Ezek és ennyi, ahogy Székely János is mondta a Semmi – soha című kötete kapcsán.
– Az elmúlt időszakban sok szó esett az Előretolt Helyőrségről a magyar médiában – a különféle kultúrpolitikai belharc mellett hogy látod, mennyiben járulhat egy ilyen vita hozzá ahhoz, hogy a Helyőrség elmúlt huszonhat évét, a sorozatban megjelent köteteket, szerkesztőket a magyarországi közönség is jobban megismerhesse?
– Szerencse, hogy mi, erdélyiek, határon túliak vagy határon inneniek felülről, kívülről láthatjuk az egészet: kultúrpolitikai belharc, hisztériakeltés, nevezzük akárminek. De ha valaki egyáltalán emlékszik még arra (egypár, különben kitűnő név mellett), hogy kik is voltak még valamikor az Előretolt Helyőrség tagjai, szerzői, és érdekli is az egész, hát nézzen utána, olvassa el a könyveiket, a verseket, prózákat, mindent. Nem hiszem, hogy ennél jobb, átfogóbb „megismerés” lehetne.
– A kilencven után induló írónemzedékhez tartozol, sokáig a Helikon Serény Múmia rovatában tehetséggondozással is foglalkoztál, kezdő szerzők útjait egyengetted. Az elmúlt huszonöt évben elindult több tucat szerzőt átnézve látsz-e olyan típusú nemzedéki rétegződést, mint például a Forrás-sorozat nemzedékei? Vannak-e az erdélyi magyar kortárs lírának nagyobb „vonulatai”, sajátos arcai?
– Természetesen odafigyelek mindenre, amire tudok. A lírára azonban – talán – nagyobb a rálátásom. (Közelebb is áll a szívemhez.) Nem látok a Forrás-generációkéhoz fogható nemzedéki rétegződéseket. Talán csak kisebb, ad hoc csoportocskákat. És – visszatekintve – inkább nagyon erős, majd fokozatosan gyengülő koncentrikus köröket érzékelek az Erdélyi Híradóval kapcsolatban is. A közepén nagyon erőteljes volt a „csobbanás”, de ahogy haladt a nagyobb, kiterjedtebb körök, a szélek felé, egyre gyengült, halkult, halványodott. A mai kortárs lírában sem nagyobb vonulatokat, hanem egyes, nagyon erős alkotókat látok, a holdudvarukkal együtt, természetesen. Akik, az itteniek – többnyire – vigyázó szemüket Budapestre vetik. Onnan várva a visszaigazolást, az elismerést, ha úgy tetszik: a kanonizálást.
– Több, ma már Magyarországon is elismert, ismert író, költő említi neved, mint olyanét, aki úgymond elindította a pályáján, felfedezte a tehetségét – hogyan működik ez a folyamat, megkeresnek a szerkesztőségben, írnak neked?
– Megkeresnek, írnak, beküldik vagy behozzák az anyagaikat. Akkor aztán leülünk, vagy visszaírok nekik, sokáig levelezgetünk stb. Újabban vannak, érdekes módon, akik házi feladatot is kérnek, hogy miket/kiket olvassanak. Persze korábban is voltak hasonló dolgok, amikor – hogy most csak a prózáról beszéljünk – egy-egy kezdő, írogató kezébe adta az ember Tar Sándor, Szilágyi István, Bodor Ádám munkáit.
– Mint Székelyföld-szerkesztő, teret is adsz munkáiknak a lapban?
– A pályakezdő szerzőknek, ha jók, a legnagyobb teret tudjuk biztosítani. Kivételes öröm mindig, ha egy-egy újabb szerzőt fedezhetek fel, akiben érzem-látom a spirituszt, az erőt, a tehetséget, a kitartást.
– Udvartér címmel megjelent tárcanovelláid Háromszékhez kötődnek, Kézdivásárhelyhez. A bennük felvonultatott helyi pillanatképeket mi hívta életre? Nem tartottál attól, hogy esetleg magukra ismernek bennük az emberek, és megneheztelnek?
– Háromszékhez, Kézdivásárhelyhez kötődnek, de nemcsak, hanem az egész Székelyföldhöz – én inkább ezt mondanám. Életre hívójuk pedig talán az érintettség(em)ben keresendő. Foglalkoztattak, nem hagytak nyugton ezek a témák. És nem tartottam attól, hogy magukra ismernek vagy sem valakik. Ha tartottam volna, akkor nem publikálom őket. Volt, aki egy-egy típusban magára vélt ismerni, volt, aki valaki nagyon közelire. De többnyire szerették, értékelték a történeteket, hiszen belülről szólnak, mind róluk, mind rólam is: ha kell keményen, kegyetlen őszinteséggel, iróniával, humorral, de mindig valami belülről fakadó szeretettel is.
– A Székelyföld folyóirat szerkesztője vagy, de Kézdivásárhelyen élsz, most éppen Pestről tértél haza, nemrég Kolozsváron voltál – ez az utazó életforma mintha állandósult volna miután elhagytad Kolozsvárt. Jövő-menő ember vagy, vagy inkább ez a munkád folyománya?
– Én inkább itthon szeretnék üldögélni, szülőfalumban, ahol házunk van, az udvaron, írni, olvasni, kertészkedni, vagy csak nézni egyszerűen a felhők vonulását, a kertünkből jól belátható Háromszéki-medencét. És amikor már túl sok lenne ebből a csendből és a magányból, mint egykor Berzsenyi, felugrani egy kicsit a fővárosba. De – sajnos – a munkám, az elkötelezettségeim azt követelik meg, hogy nagyon gyakran utazgassak, jöjjünk-menjünk, nemcsak én, de a szerkesztőtársaim is.
Fekete Vince
József Attila-díjas költő, szerkesztő.
1965-ben született Kézdivásárhelyen. Felsőfokú tanulmányait 1989–1994 között a kolozsvári Babeș– Bolyai Tudományegyetemen, majd 1996–1999 közt a József Attila Tudományegyetem bölcsészettudományi karán folytatta. 1993–tól a Helikon irodalmi folyóirat Serény Múmia című rovatát szerkesztette, 1996-tól az Előretolt Helyőrség, 1999-től pedig a Székelyföld című folyóiratok szerkesztője. 1995-ben Soros-, 1997-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjas, 2005-ben megkapta az Erdélyi Magyar Írók Ligájának nagydíját. Fontosabb kötetei: Ütköző (1996), A Jóisten a hintaszékből (2002), Lesz maga juszt isa (2004), Csigabánat: gyermekversek (2008), Piros autó lábnyomai a hóban (2008), Udvartér (2008), Védett vidék (2010), Vak visszhang (2014).
Demeter Zsuzsa
Krónika (Kolozsvár)

Mentor – „Ez így egyelőre eléggé tucatszöveg: az öné is, az enyém is.”
Színmű Hatházi András színésszel, rendezővel, egyetemi tanárral három felvonásban
„Ha korábban kezdtük volna, nem is lett volna érdektelen a párbeszéd!” – írta harmadik levélváltásunkban Hatházi András, a BBTE Színház és Televízió Karának oktatója, akivel rendhagyó módon e-mailben készült az interjú. A kérdéseket és válaszokat meghagyjuk időrendi sorrendjükben, így élethűen bontakozik ki a dialógus dinamikája, a drámai feszültség. A „felvonások” az egyes levélváltások során keletkezett kérdés- és válaszsort tartalmazzák. Egyre merészebben gördülnek fel a függönyök, és lepleződik le egyfajta lényeg.
Első felvonás
– Matematikát tanult, majd a színészpályát választotta. Mi a története ennek a fordulatnak?
– Fordulatnak látszik, és én is akként éltem meg, mert azt hittem, hogy döntésem valóban egy fordulat. De most úgy érzem, semmi más nem történt, mint eszközt cseréltem az önmagamhoz vezető utamon. Mert nem az van belül, amit az elme lát.
– Nemcsak színészkedik, darabot ír és rendez, hanem oktató is a BBTE Színház és Televízió Karán. Tanulható a színészet, vagy általában véve a művészet?
– Remélem, nem színészkedek. Legalábbis nem szeretném azt csinálni, amit ekként neveznek meg. A színészkedés persze tanítható, vannak, akik tanítják is, én nem. Én nem is tudom, hogy mit tanítok. Semmit. De tényleg. Talán zavarba is ejtem azokat, akikkel együtt dolgozom, akik azt hiszik, hogy most el fogok árulni valamit a színészetről. Nem tudom, hogy mi a színészet. Azt sejtem, hogy én miként próbálom felfedezni magamban magamat és ezzel együtt a színészetet, de ez nem mérhető, nem rögzíthető, nem adatolható, nem lehet idézni. Ez akkor, abban a pillanatban létezik, a következőben nincs. A forma lehet, hogy tanítható, de én nem a formával foglalkozom. A lényeget pedig kinek-kinek magának kell felfedeznie. Talán ebben vagyok társ.
– Kutatási és oktatási tevékenységének egyik kulcsfogalma az improvizáció. Doktori disszertációját is Improvizáció és személyiségfejlesztés címmel védte meg. Milyen módon járulhat hozzá az improvizáció a személyiségfejlesztéshez?
– Az említett munkám számomra már nem érvényes. Ugyanis most ott tartok, hogy azt gondolom: Isten őrizzen attól, hogy fejlesszük a személyiséget! A személyiség nem mi vagyunk. És, ha én magamhoz szeretnék eljutni, akkor nekem épp ellenkezőleg, le kell hámoznom magamról a személyiségem. Tehát ma úgy látom: az improvizáció a személyiség lebontásában lehet eszköz, nem pedig annak gazdagításában.
– Számtalan előadáson, darabon és szerepen van túl. Izgul előadások előtt? Hogyan készül fel egy előadásra?
– Igen, izgulok, mért ne izgulnék? Ha szerencsés vagyok, találkozhatok egy olyasvalakivel, aki lehetnék, aki vagyok, és aki megmutat nekem valamit magamból. Az előadásokra pedig sehogy sem készülök fel. Nincs semmilyen rituálém. Egyszerűen elkezdem, és kész. Mondjuk talán annyi, hogy levegőt veszek, mielőtt színre lépek.
– Közeledik az egyetemi felvételi. Milyen szempontok szerint válogatják ki a jelentkezők közül a leendő egyetemistákat, színészeket? Milyen tippet adna egy színművészetire felvételiző diáknak?
– Nincs egy egységes rendszer, én legalábbis nem tudok róla. Azt sem tudom, hogy milyen szempontok szerint válogatnak a társaim. Számomra a jelenlét a legfontosabb. Persze, nem árt, ha a jelölt tudja a szöveget, de elnézem az ebből adódó hibákat, ha azt érzem, az előttem álló: önmaga. Nem akar másnak látszani, mint ami. Nem akar becsapni, és önmagának sem akar hazudni. Ha tehát nem akarja elrejteni magát, akkor a fogadási tippem: Jelölt – Színi Kar: 1.
– Mit tart a színészet legnehezebb részének?
– Lehet, hogy először azt kéne tisztáznom, hogy mit jelent számomra a színész? De ezzel a tisztázási folyamattal küzdök jónéhány éve. Egyelőre ott tartok, hogy, ha a színészet eszköz az önmagam keresésében és megismerésében, akkor a legnehezebb megszabadulni az önmagamról alkotott képtől.
– Mi a véleménye az alternatív színházakról?
– Jelen pillanatban nagyobb örömet jelent számomra abban a közegben dolgozni. Igaz, megélni nem lehet belőle.
– Színház az élet?
– Én azt hiszem, más értelemben használom az élet szavunk. Nekem az élet inkább a természet, mintsem az emberek által alkotott mesterséges világ. Az élet nem az, amit az emberi elme gondol róla. Tehát ebben a megközelítésben az élet nem színház.
Második felvonás
– [Az első felvonás] első kérdéséhez kiegészítés: Mi van legbelül?
– Épp ezt kéne felfedezni. Ezért dolgozom, erre használom a színházat, az irodalmat. Mert nem tudom. Csak azt, hogy nem az, amit az elme gondol. Tudom, ez így egy semmitmondó általánosság, de mindaddig, amíg nem bukkan elém egy tényleges, kézzelfogható jelenség, csak üres feltételezésekkel vagdalkozom. És ilyesmi – az előbb említett jelenség – munkám során kerül elő, mindig a legváratlanabb pillanatban.
– Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy nincs kifejezetten példaképe. Ennek ellenére bizonyára voltak olyanok, akik jelentős hatással voltak az életére. Kik voltak ezek és miben formálták személyét?
– Úgy érzem, Matthias Langhoff volt az, akinek hatására elkezdtem merészebben kísérletezni. Legutóbbi olvasmányélményeim is segítettek ebben. Uszpenszkij, Gurdjieff, Krishnamurti, Eckhart Tolle, dr. Máté Gábor vagy Csíkszentmihályi Mihály, Doc Childre és Howard Martin. És még várnak rám Sogyal Rinpoche és Iain McGilchrist. De minden bizonnyal számítottak a Tom Dugdallel, Marian Crişannal, Cosmin Matei-jel, Tompa Gáborral, Vlad Mugurral, Mihai Măniuţiuval vagy az Andrei şerbannal, esetleg a Patrick LeMauffal való találkozásaim. Ám az is lehet, hogy anyai nagyanyám hatása a legjelentősebb, ő volt ugyanis az, akivel – emlékeim szerint – a legtöbb időt töltöttem gyermekkoromban.
– Milyen a színészhallgatókkal a munka?
– Olykor jó, olykor nem jó. Teljesen szabályos, hétköznapi.
– Miben látja a mostani színészhallgatók, Y, Z generációk erősségét? És mi az, amiben fejlődniük kell?
– Én az embert keresem. Az, amitől egy adott korosztályt X, Y vagy netán Z betűvel jeleznek, számomra nem releváns. Csak egy felszín, ami az ember válasza egy adott korra. Éppen ezért azt sem tudom, hogy miben kell fejlődniük? Nem hiszem, hogy abban, amitől őket X, Y vagy Z-nek tartják.
– Ha egy oktatással kapcsolatos élményét kellene felidéznie, mi lenne az?
– Nincs egyetlen élményem. Maga az oktatás egyetlen élmény. Na, ez jó hangzatosra sikeredett…
– Amikor nézőként ül be egy előadásra, filmre, milyen szempontok szerint választ?
– Ez mindig változik. De legtöbbször nincs lehetőségem a választásra. Egyszerűen lehetőségem adódik, és én élek vele.
– Hogyan szokott kikapcsolódni?
– Nem tudom. Néha csak nézek ki a fejemből. Máskor csak olvasok. Van, amikor játszom. Vagy iszom. Nincs semmi különös.
– Kiegészítés az alternatív színházakról szóló kérdéshez: Miért jelent nagyobb örömöt számára abban a közegben dolgozni?
– Mert ott merészebben kísérletezünk.
Harmadik felvonás
[A második levélváltásban szerepelt a címben szereplő mondat, azzal a kiegészítéssel, hogy „hátha még vannak merészebb kérdések”. Így harmadik ízben is megfogalmaztam néhány kérdést, ezek következnek:]
– A színpadon bármi lehetséges következmények nélkül: testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély… Ez a „szabadság” hogyan befolyásolja a „hétköznapi”, valódi életet?
– Csíkszentmihályi Mihály Kamasznak lenni című könyvében írja, hogy körülbelül kétszáz éve választjuk külön a munkát a magánélettől. Amióta kimozdulunk otthonról és elmegyünk a gyárba. Ez alatt a kétszáz év alatt kialakult egy, a munkáról és a magánéletről való másként gondolkodás. Aminek következtében természetesnek vesszük, hogy van a munka, amit az esetek többségében kényszernek tekintünk, és külön van a magánélet, amit a lazítással, a kikapcsolódással társítunk. Ez a különválasztás azt is eredményezi, hogy az említett szerző által leírt áramlatélmény egyre ritkábbá válik. A munkába nem tudunk belefeledkezni, mert azt magunkra erőltetjük, a lazítás pedig nem fejleszt minket, és nem nyújt számunkra kihívást, márpedig – nagyon egyszerűen és bután fogalmazva – legalább e két elemnek jelen kell lennie ahhoz, hogy létrejöhessen az úgynevezett flow élménye, jelensége. Én sokszor érzem magam így. Hogy nem hagynám abba, hogy nem fáradok el, hogy nem akarok mást. A színpadon sem történik más, mint egy ember élete. Azé az emberé, aki lehetnék. Hiszen a mindennapokban is csak egy bizonyos lehetőségem mutatkozik meg. Említettem, a személyiség nem én vagyok. Az nem az enyém. Az bármikor elvehető tőlem, bármikor újat hozhatok létre túlélésért és a szeretetért való küzdelmemben. Az említettek (testvérgyilkosság, házasságtörés, forradalom, halál, szerelem, romantika, szenvedély) nincsenek jelen a hétköznapokban? Dehogynem! Ezeknek a „szabadsága” hogyan befolyásolja a színpadi életet?
– Hogyan öntené szavakba egy katartikus élményét?
– Sehogy. Egy ilyen élmény, ha úgy tetszik, zene is, kép is, mozgás is, tehát nem csak szó. Egy ilyen élmény a mindent jelenti, tehát nem csak az elme privilégiuma beszámolni róla. Egy ilyen élményben benne kell lenni. Beszélni róla: szócséplés, pletyka.
– Mitől fél a legjobban?
– Félhetnék mindentől és semmitől is. Krishnamurtit olvasva ismertem fel, hogy a félelem sosincs most. Abban a pillanatban, ahogy meg akarom ragadni, nem félek tőle. Ebben segített Eckhart Tolle is – a jelenlétnek azon szempontjából, amiből olvastam! A félelem sosincs jelen. A félelem a jövőben és a múltban van. És végeredményben semmi más nem történhet velem, mint olyasvalami, ami bárkivel megeshet.
– Mit tart élete értelmének?
– Ez mindig változik. Talán azt, amit éppen teszek. Most az, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre.
– Milyen kérdés foglalkoztatja jelenleg leginkább az életben? Eddig milyen választ talált rá?
– Ki vagyok én? És eddig semmilyen választ nem találtam rá.
– A jó válasznál csak a jó kérdés nehezebb. Milyen kérdést tartana elég merésznek? Mondjon egy példát, válaszolja is meg.
– Az a kérdés, ami az őt megelőző válaszból született. Nem tudom. Egyébként is a különválasztás, amely igenre és nemre, jóra és rosszra oszt, azt a látszatot kelti, mintha az élet megragadható lenne. Most valóban vannak dolgok, amelyek valamilyen minőséggel rendelkeznek, de mire megismerném őket, máris más minőséget vesznek fel. A dolgok tartalma érdekel, és a tartalom, ami közelebb van talán a lényeghez, egyidőben jó és rossz, igen és nem.
Hadházi András
•• színész, rendező, irodalmár, egyetemi tanár, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója, ahol a színész mesterségével és a színpadi improvizációval foglalkozik
• doktori fokozatát 2003-ban szerezte meg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen az Improvizáció és személyiségfejlesztés témakörében
• munkássága több mint 100 színházi- és filmszerepből, több tucat színházi-, bábszínházi- és filmrendezésből, a színész mesterségével kapcsolatos cikkekből valamint színdarabokból és forgatókönyvekből áll
• egyéni kötetei: Daniló (2004), A hetérák tudománya (2006), Improvizáció és személyiségfejlesztés (2007), valamint David Zinder Body-Voice-Imagination című angol könyvének fordítása (Test-Hang-Képzelet, 2009)
• tevékenységét hazai és nemzetközi szinten eddig több mint 50 egyéni és közös díjjal jutalmazták, többek között Jászai Mari díj (2011), Gábor Miklós díj (2011), UNITER díj (2008, 2014), Legjobb színész díja (ex aeguo, Nemzetközi Filmfesztivál, Thesszaloniki, 2011), a Román Írószövetség debüt-díja (2005), Látó-nívódíj (2004), Legjobb régióbeli filmalkotó (ALTERNative, 2003), Rendezői debüt-díj (Nemzeti Báb- és Marionett Színházak Fesztiválja, 2002), a Babeş–Bolyai Tudományegyetem által felajánlott művészi-, valamint pedagógiai kíválóság-díjak (2005, 2006, 2007, 2008, 2009, 2010)
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

„Az vagyok én, aki az írásaimból látszik”
– interjú Fekete Vince József Attila-díjas költővel –
Fekete Vince Kézdivásárhelyi író, költő, műfordítóval, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettesével a kezdetekről, új meseregényéről, készülő verseskötetéről, a díjak jelentőségéről és a felnőtté válásról beszélgettünk.
– Egy olyan kérdéssel indítok, amelyet egy Helikonbeli interjúsorozatban elsőként tett fel az interjúalanyoknak. Ki Fekete Vince?
– Ez egy olyan kérdés, amire pontos, kimerítő válasz szinte nem is adható. Csak körüljárható, csak körülírható, csak körbetapogatható. Talán éppen ezért tesszük fel újra és újra másoknak is, de (jó esetben) főleg sajátmagunknak, hogy megtudjunk – önmagunkról – valami nagyon érvényeset. A felnőttség ezt (is) jelenti (az emberi, írói, művészi, bármelyik), az állandó rákérdezést: ki vagyok én, mit akarok, honnan jövök, hová megyek, szabad vagyok-e, stb. Az embernek teljesen fel kell nőnie, hogy igénye legyen ezekre a kérdésekre és a rájuk adott válaszokra. És amíg nem ad őszinte feleleteket önmagának, addig csupán „bábállapotban” leledzik: nem rendelkezik kötelességtudattal, felelősségtudattal, együttérzéssel; addig valamilyen infantilis viszonya van csupán önmagával és a valósággal. Az író is tehát állandóan önmagát, helyét, szerepét keresi a világban – írásaiban ezeket a kérdéseket próbálja megválaszolni. De főleg magamagát. Így hát annak, aki meg akarja tudni, hogy ki is egy író, költő (legalább megközelítőleg): olvassa az írásait, a műveit. Azoknál jobban, pontosabban, alaposabban, nagyobb találattal, magasabb százalékaránnyal nem tudja megválaszolni senki és semmi őt. Vagyis az vagyok én, akinek az írásaimból látszom. A hús-vér ember előbb-utóbb amúgy is eltűnik. Az írás pedig jó – szerencsés – esetben (talán) megmArad.
– Ha még emlékszik, mikor, minek, illetve kinek a hatására írta az első verseket?
– Az első versek, írások keletkezéstörténetében – emlékeimben – keverednek a könnyen fogyasztható „vásári darabok” a magas irodalom remekeivel. Arany Toldija, balladái egy padlásunkon talált, két világháború közötti, Édeskedves Erdélyországos siratóverssel, a Veronika, a fegyencbáró asszonya című füzetes regényújság füzetei Jókai és Mikszáth munkáival. A „mindenevő”, a falusi (polyáni) könyvtárba rendszeresen járó akkori gyermek mindenhonnan próbálta magába szívni a különböző hatásokat. És ezek mintájára megörökíteni aztán a saját „élményeit”. Úgy, ahogy az akkor sikerült. De az első vers egy Erdélyt sirató, kalendáriumos költemény „ihletésére” született. Középiskolásként már, onnan számítanám az „igazibb” darabokat, közelebbről Boér Géza, Szőcs Kálmán, Szilágyi Domokos, távolabbról pedig Arany, Babits, Petőfi, Radnóti, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, Nagy László, Pilinszky, Weöres, Nemes Nagy Ágnes, és még számosan a nyugatosok közül, no meg a Nagyvilág akkori, kezembe került számainak költői, és még nagyon sokan mások voltak az inspirálók.
– Lelkes támogatója az ifjú tehetségeknek. Mennyire tanulható a versírás, illetve tanulással mennyire elkerülhető a puszta rímfaragás?
– Van, ami tanulható, és van, ami nem. Az alapdolgokat természetesen el lehet sajátítani. Azt a pluszt viszont, ami adja az egész lényegét, azt talán magával hozza az ember. Hogy honnan? Valahonnan. Magunkban, legbelül. Egy vers csak „kalapál a malom”-szerű monoton rímtűzijáték, hogyha nincs meg benne ez a plusz, aminek még neve sincs igazából (jobb híján: duende); ha nincs meg benne ez a lélek, az egésznek a lelke, ami viszi, szárnyalásra készteti, megemeli, elrugaszkodtatja a földtől, akkor puszta mestermunka csak, széklábfaragás, jó mesterember verejtékkel kiizzadt kreációja.
– Mikor, hogyan dől el, hogy éppen prózát vagy verset ír?
– Mostanában egyre gyakrabban a vers felé billen az egyensúly. Az igaz, hogy bizonyos darabok az újabb versekből nagyon erősen a próza határán mozognak. De ez nem baj. Azt hiszem, hogy amikor prózaszöveget írtam, akkor is egyszer csak átkapcsolt az agyam, szinte tudatalattiban, a versre. Amikor szerkesztettem az új kiadású Udvartér című kötetemet, újraolvasván, magam is meglepődtem, hogy milyen erősen ritmizált részek, szinte versszövegek vannak benne. Elkezdődött valahol, s egyszer csak átváltott nagyon dinamikus versszövegbe. De recenziót, esszét, egyebet azért írok jócskán, minden hónapban egyet-kettőt, és évente egy-két esszé, tanulmány is kijön.
– Számos hazai és határon túli díj birtokosa, legutóbb május 31-én, a Romániai Írók Szövetsége az elmúlt év legjobb könyveit értékelve a kisebbségi irodalmak kategóriában a Vak visszhang című verseskötetéért díjazta. Mekkora jelentősége van az ön számára ennek a díjnak?
– Amikor több tucat könyv közül választanak ki, egy teljes év terméséből, kitűnő írók, költők könyvei közül, és mindezt hozzáértő emberek társasága teszi, hát ez nagyon elismerő, megtisztelő. Örülök neki – és minden díjnak is – nyilván; nagyon jólesik bármilyen visszajelzés. Ha szakmai, ha olvasói, egyaránt. Mindenik azt jelenti, hogy olvasnak, értékelnek, és ez csodálatos érzés, ha szeretik, amit csinálok. De ettől még (ahogy mondani szokás) helyén kell tudni kezelni a dolgokat. A munkámban nyilván serkent, stimulál, de – úgy gondolom – különösebben nem befolyásol. Ugyanazt írom/teszem, amit egyébként is tenném. Továbbra is.
– Nemrég meseregénye jelent meg. Korábban írt gyermekverseket, azonban gyerekei időközben felnőttek. Miről szól, és milyen indíttatásból született meg az Ahonnan a nagy-nagy kékség?
– Természetesen a gyerekeimnek írtam, az ő ötleteiket (is) beépítve. Nagyjából tíz éve készül a könyv, az első részét, a legelső Cint (14-ből áll) több mint tíz esztendeje vetettem papírra. Nem igyekeztem a megjelenéssel. Most pedig ott vagyok, hogy kinőttek belőle. De belenőttek, belenőnek folyamatosan mások. Ezt remélem.
– A Vak visszhang Kézdivásárhelyi bemutatóján azt mondta, az Udvartér tárcakötetben beharangozott Vargaváros akkor jelenik meg, ha úgy érzi, minden darabja a helyére került. Hol tart jelenleg a „kirakósdival”, mikorra várható a kötet?
– Ez valami olyasmi lesz, mint az elágazó ösvények kertje, mert újabb elágazások, ösvények, csapások lépnek be a kötetbe, úgyhogy különösebben nem sietek vele (ezzel sem), mert ahogy íródik, ahogy a puzzle darabjai kirakódnak lassan, úgy érik is, konstruálódik is az egész. És nyilván nem csak kirakósdi ez, mert újabb szövegek születnek, a régiek meg újból és újból átalakulnak, csiszolódnak, változnak; megméretnek, és aztán mAradnak vagy kikerülnek. Még egy-egy folyóiratbeli megjelenés után is, a kötet megjelenése előtt, sok vers, sok minden módosulhat. Van egy olyan pillanat aztán, amikor megérzem, hogy innen már semmi nem hiányzik, hogy így már rendben van. Ekkor aztán jöhet a könyv. Ez még lehet egy év, de lehet kettő, akár három is.
– A lánya kicsengetésén a ballagókhoz intézett beszédében arra biztatta az „új, lelkes felnőtteket”, cselekedjenek legjobb belátásuk szerint, és vállalják a felelősséget tetteikért. Ez az elengedés, valamint a felelősségvállalásra való biztatás nem jellemző a Háromszéki szülőkre…
– Igen, a felnőttség nemcsak azt jelenti, hogy egy bizonyos kor után alkohollal is kiszolgálnak a bárpultnál, hanem hogy mostantól bármit teszek, azért vállalom a felelősséget; magyarán: a tetteimért, cselekedeteimért felvállalom a következményeket. Mi, szülők, természetesen segítünk, amiből tudunk, de ezentúl már felelős döntéseik vannak. Nem mellettük leszünk, mint eddig, hanem valahol mögöttük. És mostantól főleg a saját iránytűik szerint kell tájékozódniuk. Ha nem jó irányba mentek, csak magukra vethetnek. Veszteségeik pedig sokszor nagyobb tanítóik lehetnek, mint a győzelmeik. (Mondom kicsit Máraisan!) Hiszen nem csak fehér minden az életben, hanem fekete is. (Márai!) Így egész, így nagyszerű, és így gyönyörű ez a csodálatos teremtett világ.
Daczó H. Barna
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A faluromboló tovább élő műve
Radu Aldulescu új regénye: A népirtás krónikái Napkút Kiadó, Budapest, 2016. Fordította Kirilla Teréz
Radu Aldulescu, a román prózairodalom neves kortárs írójának nevével már évekkel ezelőtt találkozott a magyar olvasó, a hazai román irodalomtanításban pedig a magyar iskolák tanulói is megismerték. A Jeruzsálem prófétái (Prorocii Ierusalemului) című nagylélegzetű regényét méltán fogadta nagy elismerés, akár a kritikusok, akár az olvasók körében, hiszen egy új korszak, a kelet-európai szocializmus béklyójából szabadult, egy forradalom, a román népélet nagy fordulatáról és az utána válságba került társadalomról szól.
Bukarest zűrzavaros napjai, az Egyetem téri tüntetések, a bányászjárások, a vadkapitalizmus hirtelen jelenségei a két főszereplő életét is megpecsételik. Román emigránsok gyermekeket csempésznek Nyugatra, akik nem védekezhetnek az embertelen bántalmazásoktól, öreg, perverz pedofilok eltorzult bántásaitól.
Az író eddigi nagy sikerű művei után hogyan őrizhette meg frissességét, újdonságát? – kérdezi egyik kritikusa, amikor bemutatják új regényét, A népirtás krónikái (Cronicile genocidului) címűt, 2015-ben. Radu Aldulescu egyetlen műve sem vész homályba, minden regényét debütálása óta (1996) siker koronázza, ez derül ki az olvasók visszajelzéseiből, műveinek többszöri kiadásából.
A román kortárs irodalom derékhadának képviselőjeként ismert Radu Aldulescu 1954-ben született Bukarestben, első írása, a Sonata pentru acordeon, amely hamarosan elnyeri a Román Írószövetség díját, az Albatros Kiadónál jelent meg. Filmszcenáriumát, a Terminus PAradist, Lucian Pintilie rendezte, a Velencei Filmfesztivál zsűrijének nagydíját kapta. Sorozatban közli műveit a legnagyobb román könyvkiadó, a Cartea Româneasca.
Mindezek után a magyar olvasóközönségnek is megéri elolvasni, megismerni, a tanuló fiataloknak a kortárs román irodalomból nemcsak kötelező olvasmányként, hanem modern nyelvi élményként is eredetiben érdemes olvasni. A népirtás krónikái "Egy olyan világot mutat be, amelyről az Úristen levette a kezét" – írja méltató kritikusa, Stefan Agapian. Ez a világ pedig mint a romlás, a mély szakadék szélén álló elszegényedettek társadalma, egészen konkrétan a Ceausescu falurombolása után egy újonnan létesített kisváros világa, siralmas tömbházai, egy olyan jövőképbe foglalt település, amely egy hatalmasnak ígérkező ipari kombinát dolgozói számára épült, és éppen annak a jövőképnek vált áldozatává, amely sok ezer munkás- és parasztembert megnyomorított.
A főhős neve Ördög Róbert (Robert Stan, talán Satan), története hosszú láncolata egy zavaros kort kibontakoztató társadalom válságának, még szociális kérdésekkel foglalkozók számára is nehéz átlátni. Előbb egy munkásparaszt életformában, később a posztkommunizmusban tengődő ember élete. Robert Stan foglalkozását tekintve a Ceausescu-korszakban sírásó, rendezetlen helyzetű családból kerül a fővárosba valahonnan Pitesti környékéről. Életét felborítja a forradalom, lakás nélkül mArad, végül egy féktelen erkölcsű asszony, Andreea élettársául fogadja be a környék minden rendezetlenségét, átalakulását megélő tömbházlakás garzonjába. Andreea menthetetlen munkakerülő, kisfiával, Andreikával úgy érzi, hogy védelemre szorul, és Ördögben találja meg Apuskáját, aki minden hisztériás kitörését, féltékenységét, egyre kiújuló depressziós hangulatát eltűri, kibírja. Általuk az újonnan formálódó, egyrészt rohamosan gazdagodó, másrészt a mélyszegénységbe, erkölcstelen fertőbe süllyedő társadalom olyan embereit is megismerjük, akik mélyről jöttek, feljutottak a korrupt értelmiségi világ szintjére, és hol a valahai szekus életformából üzletemberré előlépett barát, hol a pénzéhes média szolgálatába szegődött költő életszemléletének, önmaguk ámításának vagyunk tanúi. Laurean és Brândusa élete, sorsa valójában összefonódik az érdekes cselekmény sodrában Ördög és Andreea sorsával, akiknek családja egy álszent, újgazdag réteg kialakulását mutatja. Ezeknek a lényeknek az élete hosszú monológokban, egymást szüntelenül vádoló párbeszédekben jelenik meg, megakasztja a cselekményt, mintegy narrációként meglepi az olvasót.
Nem hiányzik a román irodalom nagyjaitól örökölt misztikus jelenségek előhívása sem, a gondolkodásmód felvillantása, az a szemlélet, hogy végül még az ilyen Ördög Róbertek is túlélnek minden gonoszságot.
Történelmi pillanatképnek is tekinthetjük Radu Aldulescu regényét. A Nagyvilág című irodalmi folyóiratnak az író a magyar olvasónak szánt mondanivalójáról, könyveiről, tapasztalatairól adott interjút: "Soha a történelem során nem idézett elő az ember több halált és szenvedést a felebarátja számára, mint ebben a százévnyi időszakban: két világháború, holokauszt, Gulag, hidegháború, terrorizmus, globalizáció, az egyén kontroll alatt tartása és ultrahatékony eszközökkel való manipulálása. Mindezek voltaképpen antikrisztusi eszközök. Úgy tűnik, valóban az Apokalipszis idejét éljük". Ehhez az írói meglátáshoz még hozzátehetjük napjaink történéseit, ahogy az ember felebarátját terrorcselekményekkel pusztítja, minduntalan gyűlöletet ébreszt a másként élők, gondolkodók iránt. Az író valós cselekményekből kiindulva láttat és következtet, történelmi pillanatképeket alkot, az olvasó pedig megérzi szavaiból, hogy nincs más választása, mint jót cselekedni, szembefordulni minden gonosszal.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Mentor – A háború és béke kérdése az alapvető és legnagyobb perspektíva
Egyed Péter életpárti filozófussal logikáról, kereszténységről, iszlámról
Kávéfilterre írta az adatokat, miközben az interjú ideje alatt segíteni próbált egy bajba jutott páron – lerobbant az autójuk – Egyed Péter filozófus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora. Szívélyes vendéglátásban volt részünk új, kolozsi lakásán. A „bemelegítő” beszélgetés során nagy izgatottsággal mutatta meg személyes tárgyait, könyveit, régi rádióját, amely már esett be fürdőkádba, zuhant le a harmadikról, mégis működik. Kicsit áthallásosan ugyan, de a beszélgetés után talán a filozófiáról is mondhatjuk, hogy igazi túlélő, hiszen mindig megtalálja a megfelelő utakat – slisszol, ahogy Egyed fogalmaz. Nem lehet egykönnyen elhallgattatni.
– Városról vidékre költözött. A megpihenés és az elcsendesedés vágya vezette ide, vagy éppen az elmélyülés igénye és a nyugodt környezetben való munka vonzotta Kolozsra?
– Az egészen pontos történet a következő – konkrétan beszélek mindig, a Kolozsvári emberek ilyenek: ezelőtt két évvel történt, hogy a Kolozsvári lakásunk kilencedik emeletén 30 és fél fok volt. Ezt három-négy napig bírtam, de ötödik nap már nem tudtam elviselni. Ráadásul tavaly kezdődött az Untold fesztivál is. Végül úgy döntöttünk a feleségemmel, hogy jobb lesz körülnézni, és egy nyári rezidenciát vagy lakást vásárolni valahol. Szerencsénk volt, mert a Kolozsvári lakásunkban kolozsi építőmesterek dolgoztak, akiknek elmondtuk a problémánkat. Nem sokat haboztak, így tavaly novemberben bejöttünk Kolozsra, megnéztünk kilenc házat, és végül a tizediket megvásároltuk. Úgy gondolom, hogy jó vásár volt. Nem a pihenés és kikapcsolódás vágya vitt rá tehát arra, hogy ezt a lakást megvásároljuk, hanem a kényszerítő körülmények.
Ez egy teljesen felszerelt lakás, amit a rokonaink, barátaink számára is hozzáférhetővé teszünk. Egyáltalán nem menekülési útvonal ez számunkra. Kolozsvár és Kolozs között 24 kilométer a távolság, pontosan közlekedő buszjáratokkal, jönnek-mennek az emberek.
Olyan ez a kutatás, mint a filatélia
– Amikor készültem az interjúra, meg kell vallanom őszintén, zavarba jöttem, látva azt a széles témaspektrumot, amivel korábban foglalkozott: a szabadság kérdésétől kezdve a szenvedésen keresztül a kisebbségi jogokig, a jelenlét kérdéséig sok mindent kutatott; író, költő, kritikus, filozófus. Úgy érzem, hiba lenne önkényesen kiragadnom most egyet mindezek közül, ezért inkább azt kérdezem, hogy most mi foglalkoztatja? Milyen témák járnak a fejében?
– Egy befejezetlen tanulmányom jár a fejemben, kísért. Megírtam a tavaly négy nagy, kemény tanulmányt, de volt egy, amelyet nem sikerült megírnom. És ez épp a Kolozsvárhoz rengeteg szállal kötődő Somló Bódogról szól. Emlékhelyét nemrég avatták fel a Kolozsvári evangélikus temetőben. Somló Bódog – németül Felix Somlóként ismert – volt az a híres jogász, jogfilozófus, pedagógus, a Szabadelvű Társaság elnöke, Adynak pártolója és kritikusa, aki a trianoni összeomlást követően lelkiismeretfurdalás miatt az anyja sírján lett öngyilkos Kolozsváron, 1920-ban. Ma is egy megbecsült alakja a német jogi irodalomnak.
Felix Somló kantiánus filozófus volt, rengetegszer hivatkozott Kantra. A rendkívül terjedelmes életművében lábjegyzetszerűen és egészen pontosan citálja Kantot. Olyan ez a kutatás, mint a filatélia, a bélyeggyűjtés. Meg kell nézni a német öt kötetes akadémiai Kant kiadásnak azokat a vonatkozó szövegrészleteit, amelyekre hivatkozik. Viszont ez nem elismert kritikai szempontból, ezért meg kell nézni egy német kritikai kiadást is, ami elismert. Utána összehasonlítani a két német változatot, azt összevetni a két elfogadott magyar Kant fordítással. Közben kiderül, hogy a magyar fordításban mi nem jó, hol van elcsúszás. A végén pedig valahogyan megspekulálni, hogy akkor Félix Somló miért gondolta azt, amit. Nehéz ügy. És továbbra is foglalkoztat. 245 ilyen hivatkozása van csak a híres alapművében, a Juristische Grundlehre-ben, jogi alaptanában.
Annyit tegyek hozzá, hogy nála doktorált Lukács György Kolozsváron. Soha nem tudtuk előkeríteni Lukács György doktori disszertációját. Az is lehet, hogy ott van valahol elásva a Lucian Blaga könyvtár, az Egyetemi Könyvtár valamelyik archívumában.
Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború
– Mit lát a jelenkor legnagyobb kihívásának, és lát-e megoldást erre a kihívásra?
– Az embernek tudatában kell lennie, hogy van egy általános tematikarendszer, amelyben esetleg mi is meghatározunk bizonyos uralkodó tematikát. A politika, a sajtó, egyéb diszkussziók is meghatároznak ilyen témákat, a Facebookon futnak témák és így tovább. Nehezen tudom megtenni, hogy azt mondjam: ennek a korszaknak ez vagy az az uralkodó tematikája.
Azonban a filozófiai gondolkodás szempontjából azt kell mondanom – és ez sem új dolog –, hogy egy általános perspektíva, amelyben gondolkodni lehet, az a háború és a béke. A különböző nyilvánosságokban nagyon sokan nem tudják elfogadni azt a gondolatot, ami a filozófiában mindig is egy alapálláspont volt, hogy az emberiség háborúzik. Tulajdonképpen tehát itt a háború kérdésével kell foglalkozni. Sajnos – ugye azért ez is benne van a nyilvánosságban – a különböző szakértői, katonai, politikai frontokon igyekeznek meghatározni, hogy a hadviselő felek milyen hadviselési módusokkal, eljárásokkal vannak jelen ebben a dologban. Azt kell mondanom, hogy Európa mégiscsak a béke szigete. Ha megnézzük azokat a nyilvántartásokat, amelyek arról szólnak, hogy a világnak hány pontján van háborús tűzfészek, háborús övezet, akkor, ha jól emlékszem, 145 a számuk. Az alapvető és legnagyobb perspektíva a háború és béke kérdése, mindig.
Amikor az emberek ezeket a dolgokat el akarják fedni vagy el akarják hallgatni, akkor szerintem elég sok rosszat tesznek önmaguknak. Például a Francia Köztársaság vezető politikusai, vagy legalábbis közülük egyik-másik kijelentette, hogy háborúban vannak. Hogy ha ezt ilyen módon közelítjük meg, azt is kell tudnunk, hogy ez sokrétű háború. Maguk a katonai szakértők sem tudják egészen pontosan, hogy milyen módon, hány féle alakzatban vívják. Szemünk láttára alakul a posztmodern hibrid háború…
Amit maguk elé tártam, az egy alapvető filozófiai álláspont. Ezen belül lehet a dolgokat tovább finomítani: hogy a politikusok, a politikák, a helyi politikák mit tesznek, mit csinálnak, hogyan viselkednek, hogyan próbálják a békeállapotot fenntartani. Nem akarok most belemenni a nemzetközi szerződések kérdésébe.
A másik szempont, ami nemcsak engem, hanem a kollégáimat és barátaimat is foglalkoztatja, az a jogi kérdés: a jogszerűség, az európai jog kérdése, a kisebbségi jogok és egyéb összefüggési rendszerek. Minálunk nagyon sokan nem veszik tudomásul, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartájának preambuláris meghatározása azt mondja, hogy az európai jogrendnek az alapja az individuális jog. Individuumokként vagyunk tehát benne az európai polgári, politikai és jogi rendszerben. A mi jogérvényesítő, jogkereső álláspontjaink általában a közösségi jogból indulnak ki, a közösségi jog konceptusát kívánják az európai összefüggésekben érvényesíteni, ami alapjában véve egy módszertanilag elhibázott álláspont.
Akkor lehet majd illesztési problémák nélkül a közösségi jogok mellett érvelni, ha az európai chartának a bevezető, preambuláris részében az szerepel, hogy Európa az individuális és a közösségi, vagy egyszerűen a közösségi jogok alapján határozza meg magát. A mi közösség menti érveléseinknek, a politikai, jogi harcnak a problémája elvileg és szerződési szinten is azon bukik el, hogy az európai charta preambulumában az európai polgárt individuumként határozzák meg. Punktum.
A filozófusok istene
– Volt egy másik nagy vita a preambulum kapcsán, miszerint bekerüljön-e vagy sem, hogy Európa keresztény gyökerekkel rendelkezik. Ön patrisztikát és transzcendentális fenomenológiát is oktat. Mit gondol erről a vitáról?
– Ez számomra nem filozófiai kérdés. A felvilágosodás óta, Voltaire óta a filozófia Isten és a transzcendencia nélkül határozza meg magát. Az európai szekularizációban a filozófia az a gondolkodástartomány, amelyben az evilági ember önmaga autonómiájával és akaratával determinálja magát. Isten ki van zárva.
Ugyanakkor a filozófia soha nem tudja nélkülözni azt a perspektívát, ami a transzcendencia. Ez a végtelen, az örök, az abszolútum távlata. A keresztény filozófia probléma nélkül azonosította ezt az Istennel, az istenkérdéssel. Ami engem a különböző skolasztikus tudományokban érdekel, leköt és lebilincsel, az a végtelen kérdése, ami azt jelenti, hogy a földi gondjainkat úgy gondoljuk végig, hogy abban Isten a centrum, ő a centralitás. Az európai filozófiában erre vonatkozóan van egy nagy életmű, Schelling életműve, aki arra az álláspontra jutott, hogy egyetlen értelmes gondolat van, és a szabadság gondolata is ebbe tartozik, ami mind Isten felé visz. A híres klasszikus német filozófiában megjelent ismét ez a kérdés.
A másik kérdés a keresztény kultúrkörnek, a keresztény hagyományoknak az ismerete, amire azt kell mondanom, hogy diákjaim – sok hallgatóm van a pszichológián például – ebből a szempontból ismerethiányosak. Nulla a szentírásismeretük. Nekem nagyon nehéz a skolasztikus tantárgyak érvrendszeréből felépíteni valamit, ha semmilyen ismeret nincs ezen a téren. Azt gondolom, hogy amikor az európai politikusok vagy a nyilvánosság mezejében megjelenik a keresztény/keresztyén kérdéskör, akkor ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma az, hogy nincs ismeret. Nem tudom, hogy mennyire van vallásgyakorlat. A hit kérdésébe ne is menjek bele, mert az végképp nem az én asztalomra tartozik. Hibás az érvelés az európai keresztény hagyományok mellett. Európai keresztény hagyományok akkor vannak, ha azok élők.
A filozófusok logikusok
– Melyik filozófiai iskola érvelését látja a legrelevánsabbnak, amelyik a legjobban beszél a világról?
– A filozófia és a filozófusok logikusok. Ezt nagyon sokan nem értik meg. A szakszerűen művelt filozófia tiszta logika. Hogy ebbe a logikába mit tesznek bele, szinte másodrendű kérdés. Ha a mai filozófiai vitákra nézek, továbbra is rendkívül fontos az egzisztencia, az egzisztenciaanalízis, a személyes lét problémái filozófiai megközelítésben, akár terápiás megközelítésben is. Nálunk, Kolozsváron is rendkívül fontos és intézményesen épült ki a logoterápia és egzisztenciaanalízis, amelyik fontos gondolatrendszerek összefoglalásával, az életértelem-, a szabadság-, a szenvedés-, a boldogság-elképzeléseknek az alapján igyekszik összefoglalni azokat a kérdéseket, amelyek az embert a személyes egzisztenciájában foglalkoztathatják, vagy amelyek esetleg segítséget vagy megoldást jelenthetnek a számára.
A régi meghatározás az volt, hogy a filozófia Minerva baglya, ami mindig éjjel repül. Én ma sokkal inkább azt látom, hogy a filozófia – jassz (szerk. megj.: csavargó) kifejezést kell használnom – slisszol. A filozófia bemegy és megkeresi azokat a helyeket és összefüggéseket, ahol mondanivalója lehet. A tudományokban, a vallásban, akármiben, ahol meggondolkoztathatjuk az embereket arról, hogy használt fogalmaik szempontjából milyen igazság-, valóságértelmezési lehetőségeik vannak.
A kurzusaimban és a szemináriumokon is amellett, hogy a filozófiának van egy ismereti része, sokkal inkább a gondolkodásmódra helyezem a hangsúlyt, ez az, ami a filozófia lényege. Az, hogy: „miért mondja így”, vagy „én ezzel a dologgal nem találkoztam, de rácsodálkozom”, „muszáj kézbevennem, meggondolnom, hogy mit tudok ezzel kezdeni”, mint a gyerekek. Tehát találkozom egy fogalommal, egy valóságösszefüggéssel, és azt megpróbálom elhelyezni a személyes életvilágomban vagy a gondolkodási rendszereimben. Azt hiszem, hogy az élő, eleven filozófia sokkal inkább erről szól.
Elővettem néhány lapot (az asztalra helyezett folyóiratokra mutat), amelyeket külföldi útjaimon szoktam megvásárolni, vagy mások hoznak nekem. Ez a Philosophie magazin, ami a nagy filozófiai kultúráknak, a nagy nemzeti kultúráknak az apportja, hozzájárulása. Egy ilyen kultúra, amilyen a francia vagy a német, az megengedi, sőt egyenesen megkívánja, hogy a filozófiát magazinszerű kiszerelésben árulják az utcasarkokon – ne mondjam, hogy a szexlapok között. Az a fantasztikus, hogy fogy, mint a cukor.
Ezeket a lapokat olvasgatva és tanulmányozgatva, amelyekben a különböző kérdéskörök legnagyobb szakértői szólalnak meg, látja az ember, hogy körülbelül hogyan teremtik meg azt a fajta filozófiai nyilvánosságot, amelyben a tematikákat felhozzák. Itt több lapszám foglalkozik az iszlám kérdésével, elkülönítve mindattól, ami migráció, terrorizmus és így tovább.
Ha ebbe belemegyünk, hadd szóljak két szót, mert elég sokszor megszólítottak engem, néha lehet, hogy avatatlanul. Amit itt látni lehet, a következő módszertani eljárás: megszólaltatnak egy európai szaktekintélyt, valamelyik nagy európai katedráról elővesznek egy „poros” iszlamistát, Korán-tudósok azért vannak, ugyanakkor keresnek egy származásilag arab, mindenképpen az iszlám kultúrkörhöz tartozó szakértőt. Leültetik őket a Korán elé, hogy értelmezzenek egy adott részt. Egy bizonyos helynek az értelmezése az európai szakfilozófus szerint így szól, az arab iszlámtudós szerint úgy szól. Majd jön az összevetés, az összehasonlító perspektíva. Ezekből természetesen az derül ki – én is néhányszor keresztül-kasul olvastam a Koránt is –, hogy valóban a Korán számos olyan helyet tartalmaz, amelyik az erőszakról szól. Az egyiket szoktam is idézni, az egyik szúrának a végét, amit úgy értelmeznek, hogy maga Mohamed szólította fel a négy bérgyilkost az őt szatirikusan ábrázoló zsidó származású költő meggyilkolására. Ilyen konkrét dolgok olvashatók ki belőle. Nyilván a Korán-értelmezésnek nagyon fontos, alapvető kérdései vannak: de ki teszi le nálunk magát a könyvet, az olvasmányt? Jóllehet hozzáférhető Simon Róbert nagyszerű fordításában és hatalmas jegyzetkönyvével. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Korán, és ami a Koránnal kapcsolatos erőszaktematika, kimerítené a kérdéskört. Nem. A mi ószövetségi iratainkban is rendkívül sok erőszak-hely van. Az egyik kedvenc könyvem Ezékiel könyve. Ha az ember végigolvassa, elrémül, hogy mi történik ott.
– Számtalan olvasmány van ön mögött és gazdag élettapasztalattal rendelkezik. Talán fellengzősnek hangzik, de mégis komolyan kérdezem: mindezek után miben látja az emberi lét lényegét és értelmét?
– Mindig életpárti voltam. A filozófiában ennek óriási hagyománya van. Jóllehet azt szokás tanítani, hogy Szókratész szembesítette az embert a halállal és a végtelen perspektívával. Ezzel szemben a nagy arisztotelészi hagyomány szerint minden az életről szól. Úgy látom, hogy az életnek a forgatagos, szenvedélyes, néhol szenvedtető összefüggéseiben van azonban valami – ahogy maga is mondta –, amit tapasztalatnak nevezünk. És ez a tapasztalat, az élettapasztalat, amit a pszichiátria is nagyon fontosnak tart és használ, felhívja az emberek figyelmét arra, hogy éljenek ezzel. Rendkívüli módon rávilágíthat arra, hogy mi az ember saját személyes élete, annak a buktatói, sikerei. Az élettapasztalat egyáltalán nem kiürült fogalom. Nem old meg mindent, de nagyon érvényes, sokat lehet belőle kamatoztatni.
Itt volt nemrégiben egy kiváló barátnőm Los Angelesből, aki egy nagy regényt írt. Azt mondta, hogy négyéves korában volt a legboldogabb, és azokat a tapasztalatokat, azokat az élményeket, emlékeket próbálja most különböző írói technikákkal visszahozni, bevilágítani. Ez az élettapasztalat egy anyagszerű dolog. Nabokov az, aki az irodalom szempontjából ezt a legjobban tudja kezelni. A regényeiben, főleg a Szólj, emlékezetben van egy olyan elképesztő leírás, regénytechnikai leírás, amelyben még a négyéves kor előtti élményekre is megpróbál visszamenni egy sajátos írói technikával: a fények és az árnyak összefüggésében próbálja meg feltalálni azt, hogy legfiatalabb éveiben a lakásnak melyik sarkában állt, hogyan volt, hogyan feküdt. Persze aztán ezt meg is írja.
A nagy kultúrák luxusa
– Hogyan látja a filozófia helyzetét az oktatásban és a társadalomban?
– Nagyon fontos számunkra, az erdélyi magyar kultúrkörben és általában a filozófia körül dolgozó kollégák számára, hogy mi történik a BBTE-en a filozófusképzésben. Erről azt kell tudni, hogy az emberek, akik az alapképzésre, a tiszta filozófiára szánják el magukat, vagy rendelkeznek, vagy nem egy pályaképpel. A filozófus pályakép nehéz dolog: elhelyezkedni egy filozófus diplomával középiskolában, sajtóban vagy politikában – viszont nézze meg, hogy hány politikusunknak van filozófusi diplomája, mert tanulságos.
Itt van tehát ez a probléma, amit úgy kívánunk kezelni, hogy a filozófiát minor szakként kívánjuk csatlakoztatni más szakokhoz: nyelv, történelem, tudományos szakok és így tovább. Nagyon fontos a mesterképzőnknek a helyzete, ami kritikai elmélet és multikulturális tanulmányok mesterképző, amelyre főleg a vallástudományok, nyelvszakok felől jönnek igen sokan. Itt keresztkérdések lehetségesek. Ami a legfontosabb, és az én tevékenységemnek is a törzsét képezi, a doktorképzés. Doktorvezető vagyok 16 doktorandusszal, ami többek között bibliográfiai eligazítást, kutatásvezetést, tanulmányírást, szerkesztői műveletet jelent. A tevékenységemnek a karnális, törzs része ez: a tanítás és a doktorképzés.
A filozófia tulajdonképpen mindig a nagy kultúráknak egyféle luxusa, haszontalan és mégis nagyon hasznos luxusa. A filozófia, mint általános stúdium nagyon fontos volt itt mindig. A filozófián keresztül hozták be a nyugat legfontosabb eszméit. Olyan fajta cenzurális viszonyok voltak, amelyek azokat a filozófusokat – Körmöczi Jánost, Sipos Pált, Kötelest –, akik ezeket a dolgokat jól ismerték, nem engedték kibontakozni. Rettenetes volt az osztrák császári cenzúra is. Ezekben a társadalmi rendszerekben és politikai összefüggésekben a filozófiának a helyzete mindig speciális, kényes dolog. Kényes, mert ott van a kritikai gondolkodás. Valahogy a politika mindig zsigerileg érzi, hogy mi a baj a filozófusokkal. A kritikai gondolkodást nem preferálja a dogmatikus politika. Ez azt jelenti, hogy rendkívül nagy a kihívás számunkra, akik ezeket a diszciplínákat tanítjuk. Folyamatosan meg kell teremteni azokat a látható felületeket, amelyek a filozófia alkalmasságát bizonyítják. De ehhez mi kevesen vagyunk. Ha megnézik, tulajdonképpen ma a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen kilenc ember csinálja az egészet, ami igazán nem csúcs szám.
Egyed Péter
• 1954-ben született, Kolozsváron
• filozófia és történelem szakon végzett a BBTE-en 1978-ban
• 1999-ben doktorált, szintén a BBTE-en
• 2008 óta a BBTE doktorátusvezető professzora
• Pécsen, Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Rómában volt vendégtanár
• kutatási területei: erdélyi magyar filozófiatörténet, szabadságelméletek, liberalizmus, kisebbségi jogok
• 20 könyv és 500 körüli esszé és tanulmány szerzője
• az Erdélyi Magyar Filozófiai Társaság elnöke, a Magyar Filozófiai Társaság elnökségi tagja
• egy párizsi székhelyű doktori konzorcium elnökségi tagja
• legutóbbi kitüntetései, elismerései: 2015-ben megkapta a Magyar Érdemrend Tiszti Keresztjét, a Romániai Írók Szövetségének kritikai díját, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Méhes György-nagydíját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Bezzeg a művészetekben!
Jó párszor elmondtam az utóbbi években, hogy bezzeg Romániában… Mert ebben a kies országban a bezzeg indulatszót vajmi kevés dologra, törvényre mondhatjuk ki. Legfennebb a gyönyörű Kárpátokra, Európa könyökhajlatára mondhatjuk, hogy hű, bezzeg! Igaz, a Kárpátok erdőrengetegéből rengeteg hiányzik már.
Itt ugyanis hoztak egy törvényt, mely szerint az írószövetség, a képzőművészeti szövetség és más művészi szervezet tagjai a nyugdíjukra kapnak még 50%-ot. Nagy dolog, bizony! És sokszor el is gondolkoztam ezen, és azon is, hogy én bezzeg Magyarországról kapom azt a nyugdíjacskát, és ebben az esetben a román fél nyugdíj nem jár, pedig 1970 óta tagja vagyok a Romániai Írószövetségnek.
Na, de nem ennyire egyszerű ám a dolog. Most tudtam meg, hogy a krónika szerint Adrian Păunescu meg Corneliu Vadim Tudor találta és harcolta ki ezt a kedvezményt – a maguk javára. Hiszen ők is költők voltak, vagy mi a… Tehát nekik is járt az 50% ráadás. Ám bonyolódik a dolog, és ez az újdonság számomra, ugyanis azokba a bizonyos szövetségekbe újabban nem vesznek föl úgy, mint régen, hanem spórolási szándékkal – és ritkán. S mit ad Isten, az új tagok is mind románok, tiszta véletlenül vagy vélet.
Itt van például a korondi Ambrus Lajos esete. Jól túl van már a 70-en is, és tekintélyes hazai szerzők és vezető költők, írók – Ferenczes István, Király László stb. – tárták Illetékes Hivatal elé a tagsági javaslatot, de nem, és nem! Harmadszor is kérés, arra már nem is válaszoltak odafentről.
Hát nem érdekes? Bezzeg… Itt ugrik be ismét a bezzeg. Mert a román alkotóművészeknek aligha van hasonló gondjuk. De hát a román kollégák régen is, ma is elmondják fennhangon, hogy „mi nem jöttünk ide, mi itt születtünk!” Az említett Ambrus Lajosnak értékes népköltészeti gyűjteményei vannak, továbbá prózakötetei, verseskönyvei. És Ambrust és sokan másokat nem engedik a nyugdíjpótlék közelébe. Az 50% nem jár ám mindenkinek, csak a méltó és igaz román életűeknek talán.
Hátha valami választ mégis kapunk ebben a kérdésben is, hiszen az elvtársak, a mai Szekuritátésok bizony szorgalmasan olvassák a magyar sajtót. Nosza!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tíz éve halt meg Sütő András
Tíz éve, 2006. szeptember 30-án halt meg Sütő András Kossuth- és Herder-díjas író, a romániai magyar kulturális és politikai élet kimagasló személyisége.
1927. június 17-én született a Kolozsvártól mintegy 50 kilométerre fekvő Pusztakamaráson. Tanulóéveit a Nagyenyedi református kollégiumban és a Kolozsvári református kollégiumban töltötte. Már diákkorában riportokat írt a Kolozsvári Világosságnak, majd a Falvak Népe című hetilapnál dolgozott, 1950-től főszerkesztőként. 1954-ben a Marosvásárhelyi Igaz Szó irodalmi folyóirathoz került, és a város haláláig otthona mAradt, 1971-től 1989-ig a helyi Új Élet főszerkesztője volt. Tevékenyen részt vett a kulturális és politikai közéletben, 1973 és 1981 között a Román Írószövetség alelnöke volt.
Szabadság (Kolozsvár)

Garda Dezsőt, Király Zoltánt és Oravecz Imrét díjazta a Székelyföld folyóirat
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében – számol be Péter Beáta a kronika.ro-n. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai. 
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, fontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.” Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni”, mondta a polgármester – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 32. (részletek)
Az 1956-os magyarországi forradalom következményeként a Román Kommunista Párt elindította a magyar kedvezmények megszüntetésének második hullámát, újabb lépést tett az erőltetett asszimiláció felé. Az első áldozatok ismét a moldvai csángók voltak. 1958-ban felszámolták az egész, 78 általános iskolából, egy líceumból és egy tanítóképzőből álló magyar nyelvű iskolahálózatot, amelyet 1947 után hozott létre a Magyar Népi Szövetség.
A tanügyminisztérium és a tanfelügyelőségek ellenőrzések sorozatát folytatták le az erdélyi magyar iskoláknál; nincs információnk a bukaresti líceummal kapcsolatban ebből a korszakból. Csak azt tudni, hogy 1957-ben a tanügyminisztériumban egy nemzetiségi osztály alakult, igazgatónak a kommunista Bányai (Baumgarten) Lászlót (1907−1981) nevezték ki. Bányai tanulmányait Budapesten és Franciaországban végezte, a Magyar Népi Szövetség vezetőségének tagja volt, majd a kolozsvári Bolyai Egyetem rektori tisztét töltötte be 1952−1956 között. A magyarok nem nézték jó szemmel, úgy tűnik, több neves, baloldali beállítottságú magyar értelmiségi került börtönbe a feljelentései alapján. A bukaresti magyar követség egyik jelentése szerint „a magyarság árulója, és kezét vér szennyezi.” (Lucian Nastasă: Studiu introductiv, 51. old.)
A tanügyi ellenőrzések során Bányait azzal vádolták, hogy reakciós, nacionalista, soviniszta jellegű tanterveket és tankönyveket hagyott jóvá. Habár akkor már nyugdíjas volt, feleségét, a Pedagógiatudományok Intézetének volt aligazgatóját azzal vádolták, hogy ellenséges érzelmű tankönyvírókat is alkalmazott. Bányait 1959-ben elbocsátották állásából, minisztériumi osztályát felszámolták, és azután a történelmet és földrajzot csak román nyelven tanították. Bányai azonban továbbra is fontos állásokba került: a Bukaresti Történelemtudományi Intézet aligazgatója, a Ştefan Gheorghiu Akadémia alelnöke és 1970-től a Román Akadémia levelező tagja lett. A nyomozás kiterjedt a Didaktikai és Pedagógiai Kiadóra, ugyanakkor a Tanügyi Újságra is. Gáll Margit főszerkesztő elveszítette állását, több tankönyvszerző ellen büntetőeljárás indult, egyiküket, Gazda Ferencet 15 év börtönre ítélték, a többiek – Fejér Miklós, Jócsák János és Nagy Jenő – kisebb büntetéseket kaptak.
Egy másik megszorító intézkedés során a nemzetiségi (főleg a magyar tannyelvű) iskolákat egyesítették román iskolákkal, így a legtöbb kisebbségi iskolát román iskolák alegységévé fokozták le. A rendelkezés a kolozsvári Bolyai Egyetemre is vonatkozott. Amikor 1959-ben az egyesítés eldöntötté vált, a nyelvész-költő Szabédi László, az egyetem tanára, valamint két tanárkollégája tiltakozásképp öngyilkos lett. 
1960-ban elkezdődött a Magyar Autonóm Tartomány átszervezése: az új tartomány területét úgy szabták, hogy a magyarság részaránya 10 százalékkal csökkenjen. Az 1952-ben kialakított kirakattartomány a magyarok elégedetlenségének csitítására, másrészt pedig a Magyar Népi Szövetség közelgő felszámolását álcázó paravánként jött létre, egyúttal a többi erdélyi régió magyar intézményeinek gyengítését is szolgálta.
A személynevek elrománosítása olyan adminisztratív intézkedés volt, amely változó formában gyakorlatilag mindmáig megmaradt.
A hatalom azonban nem érte be ezekkel a lépésekkel. Ekkor történt a leglényegesebb változás a Román Kommunista Párt bel- és külpolitikai orientációjában. A párt vonala eltávolodott az internacionalista ideológiától, és nemcsak a román nemzeti értékek helyreállítására, hanem a magyar kollektív emlékezet kitörlésére is készült. Egyik napról a másikra eltűntek a magyar utcanevek, település-, intézmény-,  vállalatnevek, eltűntek a kétnyelvű táblák a Magyar Autonóm Tartományban és az erdélyi városokból. Rendelkezéseket hoztak a magyar nyelv használatának korlátozására a különféle intézményekben.
Néhány újságíró, akiket a Securitate megfigyelés alatt tartott, jó érzékkel elhagyta Erdélyt még a magyar forradalom bukása előtt. Hogy nyoma vesszen, és mert letartóztatás fenyegette őt is a rendszer bírálata miatt, Szász János 1956-ban Kolozsvárról Bukarestbe költözött. Itt az író Mihai Beniuc, az Írószövetség elnöke – máskülönben jó pártkatona – vette pártfogásába. Beniuc jól ismerte a magyar nyelvet, akár több neves román költő, irodalomkritikus és zenész, mint Eugen Jebeleanu, George Zbârcea, Nicolae Balotă stb.
* A Romániai Írószövetség fontos szerepet játszott a magyar írók életében, valóságos védőernyőként működött, ugyanakkor anyagi előnyökhöz is juttatta őket. A szövetség 1949-ben alakult a Román Írók Szövetsége és a Romániai Magyar Írószövetség egyesüléséből. Első alelnöke Gaál Gábor volt, az 1919-es magyarországi proletárforradalom résztvevője; vezetőségi tag lett Kós Károly, további magyar alelnökei Méliusz József és Domokos Géza. Sok újságíró és riporter lett írószövetségi tag, mert ha nem is jelent meg saját kötetük, de fordításaik igen. 1980-ban az Írószövetségnek 1296 tagja volt, ebből 147 magyar. 
Az Írószövetség által nyújtott egyik nagy kedvezmény a szövetség programjaihoz kapcsolódó külföldi utak lehetősége volt, a mozgásszabadság korlátozásának korában ez privilégiumnak számított. Külföldi utakhoz Bukarestből könnyebben hozzá lehetett férni, mint vidékről. Az éves kulturális csereprogramok keretében hat-hat író jogosult külföldi utazásra. Minden úthoz vízum kellett a belügyminisztériumhoz tartozó útlevélosztályon őrzött útlevelekbe. A „banálisabb” külföldi utakat – a szocialista országokba, például Csehszlovákiába vagy Lengyelországba –, akik már voltak, lehetőség szerint kihagyták, és inkább a nyugati országokat választották.
Az Írószövetség tagjai sikeresebb könyveik után díjakban és támogatásokban is részesültek; a kisebbségek számára az évente kiosztandó díjakat egy szakmai kisebbségi bizottság határozta meg, a román kollégák beleszólása nélkül. A szövetségnek még bizonyos „luxuscikkek”, például nyomdapapír, nyugati gyógyszerek vagy üdülőjegyek beszerzése is módjában állt; tagjai előnyös kölcsönökre és nyugdíjra is jogosultak voltak.
Habár az Írószövetségben is eléggé ingatagok voltak és elsősorban személyes szimpátiákon alapultak a magyarok kapcsolatai a román vagy a német írókkal, akadtak nehéz pillanatok, amikor megvédték egymást. Egy ilyen pillanat volt a Corneliu Vadim Tudor elleni összefogás: minden külső nyomás ellenére sem választották meg a szövetség tagjává. A magyar írókat több ízben is megvédték román társaik a szélsőséges nacionalista támadásokkal szemben. Emlékezetes marad Alexandru Paleologu bátor fellépése Kós Károly védelmében az Írószövetség egyik választógyűlésén. Paleologu kijelentette, hogy nem ismeri Kós Károlyt, nem olvasott tőle vagy róla egy sort sem, de ha a magyar írók pártfogolják őt, „disznóság lenne kizárni Románia kulturális életéből”. Paleologu gesztusa annál is inkább értékelendő, mert politikai okokból ült börtönben. De hasonló gesztussal kelt Domokos Géza védelmére Nicolae Manolescu. Egy olyan pillanatban, amikor a Kriterion Kiadónál éppen egy RKP KB által küldött brigád tartott ellenőrzést, Manolescu látogatóba érkezett, elkért néhány magyar nyelvű könyvet, és a România Literară hetilapban egy rendkívül kedvező kritikában méltatta a kiadó tevékenységét.  Fordulópontot jelentett az Írószövetség életében 1981-ben az új elnök megválasztása. Ekkor a kolozsvári magyar írók azt nyilatkozták, hogy D. R. Popescut fogják támogatni, mivel felesége magyar. Nem ismerjük a bukaresti magyar írók álláspontját. Csak azt tudni, megválasztása nem volt jó döntés, egy áldatlan évtizedet töltött az Írószövetség élén, a tagok elégedetlensége csak fokozódott. Ezalatt egyre nőtt a közlési tiltások, de az emigrálók száma is.
Paradox módon a kommunizmus alatt több magyar író és költő élt a fővárosban, mint Nagyváradon vagy Szatmárnémetiben. Bukarestben sajnos mégsem kristályosodott ki magyar irodalmi élet, nem akadt olyan egyéniség, aki legalább irodalmi kávéházba tudta volna tömöríteni őket. Méliusz József próbálkozásai sem jártak sikerrel.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Egyetlen egyetemes ’56 van” – A romániai hatásokról értekeztek Budapesten
Számos egykori politikai elítélt és történészek részvételével az 1956-os forradalom romániai hatásairól rendezett nemzetközi tudományos konferenciát a Magyar PEN Club hétfőn a Magyar Írószövetség budapesti székházában.
Szőcs Géza, a Magyar PEN Club elnöke köszöntőjében hangsúlyozta: a tanácskozás az utókor kíváncsiságát és egyben háláját fejezi ki azok iránt, akik „vásárra vitték a bőrüket a legkönyörtelenebb viszonyok közepette”. „Az, hogy 60 évvel ezelőtt egy erdélyi magyar ember a nemzet élethalálharcát hívásként, megszólításként, sőt imperativusként élte meg, bámulatos. De még bámulatosabb, hogy erkölcsi indíttatásból a román emberek képesek voltak a „Horthy-fasisztázó” és magyar veszéllyel riogató hatalmi propagandán átlátva azonosulni a magyar szabadságharc ügyével” – fogalmazott a Kossuth-díjas író, költő.
Tófalvi Zoltán történész szerint 1956 nem csupán a magyar nép történetében, de a magyar–román kapcsolatok történetében is kiemelkedő esemény volt. Mint elmondta, sajnos sem a politika, sem a diplomácia nem épít erre a kivételes történelmi pillanatra, amelyhez fogható nincsen másik a két nemzet történetében. „Nyolcvanegy román értelmiségit, írót, költőt és egyetemi hallgatót ítéltek el azért, mert együtt éreztek a magyar néppel. A román falvakban ma is úgy él, hogy a kötelező termény- és húsbeszolgáltatás a magyar forradalomnak köszönhetően szűnt meg” – mutatott rá előadásában Tófalvi Zoltán.
A történész hangsúlyozta: „nincsen külön magyarországi, erdélyi, délvidéki vagy kárpátaljai '56, csak egyetlen egyetemes 1956 van”. Nyolc erdélyi magyart végeztek ki Magyarországon a forradalomban való részvételért, köztük a Széna téri felkelők legendás parancsnokát, Szabó Jánost. Az egyetemes 1956-os forradalom első letartóztatottjai pedig erdélyiek voltak október 25-én, idézte fel.
A csíkszeredai születésű Orbán Etelkát 22 évesen öt év börtönbüntetésre ítélték a hazaárulással vádolt Szoboszlay Aladár és társai ügyében, ugyanebben a perben édesapja, Orbán István halálbüntetést kapott. A konferencián elmondta, hogy a börtönben szerzett súlyos sérülései és kényszerű gyógyszerezése következményeként soha nem lehetett saját gyermeke, szabadulása után sokáig hallucinációkkal küzdött.
A budapesti forradalom kitörésének hírére a szolidaritás szelleme hatotta át a kolozsvári magyar és a román diákságot, ugyanakkor az államhatalom elkezdte híresztelni, hogy a forradalmárok követelései között van Erdély visszacsatolása is, emelte ki Páskándiné Sebők Anna író, dokumentumfilm-rendező, Páskándi Géza (1933–1995) erdélyi író, költő özvegye. Felidézte: a Román Írószövetség temesvári és kolozsvári szervezete a szovjet intervenció után nyilatkozatban „ellenforradalomként” ítélte el a magyarországi eseményeket, de ezt Páskándi Géza nem írta alá, amiért – állam és közrend elleni izgatás vádjával – hat év börtönre ítélték. „Nem tartozom immár senkinek. Istenen kívül már csak 1956-nak vagyok hálás, amely újra megmutatta nemzetem régi méltóságát” – idézte a Kossuth-díjjal is jutalmazott írót özvegye.
A konferencia más egykori politikai elítéltek – köztük Józsa Csaba, Takács Ferencz László, Szilágyi Árpád, valamint a temesvári egyetemisták és a karhatalom október végi összecsapásairól beszélő Teodor Stanca – előadásaival folytatódott. A magyar forradalom román visszhangjáról Octavian Bjoza, a romániai politikai foglyok szövetségének vezetője adott elő, míg Liviu Pleşa, a Szekuritáté irattárát vizsgáló tanács bukaresti főkutatója a kolozsvári magyar történészek a román államvédelem 56 utáni beszervezési kísérleteivel szembeni helytállásáról beszélt. Ioana Boca, a bukaresti Demokrácia Akadémiája Alapítvány kutatója a forradalomnak a romániai egyetemi hallgatók körében gyakorolt hatásáról tartott előadást. Az erdélyi szász írók ellen indított 1959 évi brassói kirakatpert Csendes László, a Szekuritáté irattárát vizsgáló tanács alelnöke idézte fel. A Fekete Kéz elnevezésű szervezet rendszerellenes tevékenységéről Páll László, a galócási csoportról Török József beszélt. Krónika (Kolozsvár)

Önmagunkkal való szembenézés – Átadta díjait a Székelyföld folyóirat
Átadták a Székelyföld kulturális folyóirat elismeréseit Csíkszeredában: az elmúlt év számainak legjobb alkotóit díjazták csütörtökön a lap szerkesztőségében. Az elismeréseket tizenkilencedik alkalommal adták át a kulturális folyóirat szerkesztői, munkatársai.
A Hargita Megyei Tanács, a Hargita Kiadóhivatal, valamint a kulturális havilap szerkesztősége Székelyföld-díjjal jutalmazta Garda Dezső gyergyói történészt és Király Zoltán kolozsvári költőt a folyóiratban 2016-ban megjelent írásaikért.
Szikár, férfias líra
„Minden nép számára fontos a történelmi tudat, az önazonosság, az önmagával való szembenézés. Az identitás lényeges eleme, hogy tudjuk, mi történt a múltban, ez különösen fontos egy kisebbség számára a megmaradás szempontjából is. Kiemelném Garda Dezső precizitásra, pontosságra való törekvését minden munkájában” – fogalmazott laudációjában Molnár Vilmos író. Király Zoltán költészetéről szólva a házigazda Lövétei Lázár László, a folyóirat főszerkesztője úgy fogalmazott, nagyon pontos, szikár, hiteles, őszinte, férfias líra a kolozsvári költőé. „Urbánus ember létére nem restellt visszatérni gyökereihez, Sóváradhoz és szókincséhez. A hajdani rebellis lázadóból, láss csudát, székely költő lett a szó jó értelmében: mívesen, szépen, úriemberként. Ebben is példát mutat” – méltatta Királyt György Attila író.
Székely díj a Kossuth-díjas Oravecz Imrének
Újabb taggal bővült a 11 évvel ezelőtt alapított Székely Bicskarend: Oravecz Imre Kossuth-díjas magyarországi költő, író kapta a Székely bicska elismerést. A díjazottat Fekete Vince költő méltatta, kiemelve Oravecz Imre szellemiségét, költészetének egyediségét. György Attila a rendbe való felvétel dokumentumát olvasta fel: „Mü, Székelyföld redaktorai, írástudói és betűvetői híven tanúsítjuk jelen okirattal, teljes figyelmességünkkel és megfontoltságunkkal, az mi kiváló hívünknek, Oravecz Imrének az nappal, az holddal és csillagokkal ékesített Székely Bicskarend első és utolsó fokozatával való megtisztelését, mellyel sokféle szolgálatait megjutalmazni és a jövőben hűségét megtartani igyekezünk.”
Fiatal alkotót is díjaztak
Saját kötettel még nem rendelkező, tehetséges fiatal alkotót jutalmaz évről évre a Szabó Gyula-emlékdíjjal a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Egyesületének csíkszeredai képviselete és a homoródalmási polgármesteri hivatal. Ebben az évben a sepsiszentgyörgyi születésű Vajda Anna Noéminek ítélték oda a kitüntetést. Szabó Gyula író Homoródalmáson született, szülőföldjére mindig visszatért, írásainak nagy részét ez a vidék ihlette – mondta el Tikosi László, Homoródalmás polgármestere. „Kollégáim úgy gondolták 2010-ben, hogy ezt a ragaszkodást tovább kell vinni. A fiatal íróknak, költőknek ezt a szellemiséget szeretnénk átadni” – mondta a polgármester.
Péter Beáta Krónika (Kolozsvár), Krónika (Kolozsvár)

Meghalt Molnár H. Lajos
Szerda este, életének hetvenegyedik évében, szövevényes és súlyos betegségei következményében meghalt Molnár H. Lajos erdélyi magyar író, közíró, szerkesztő, riporter.
Molnár H. Lajos 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen. Szülővárosában érettségizett, egy évig ugyanott volt a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet növendéke, ahonnan etnikai hovatartozása miatt és pártállami protekciója híján elbocsájtották. „Utána esztergályos akartam lenni, kárpitosnak kellettem és bábos lettem” – írja első kötetének fülszövegében.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Ezt követően üzempszichológusnak hívták a Resicai Kohászati Kombinátba, ahol öt évet töltött el. Ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete, mely a riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. Ekkor már az Ifjúmunkás újságírójaként dolgozott. A kötet ugyan napvilágot látott, és a szerzője még Debüt-díjat is kaphatott rá, amikor azonban a kritika rá akart mutatni az abban foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. K. Jakab Antal írása, mely a riportfolyam erkölcsfilozófiáját és annak valóságfeltárását állította középpontba, csak a romániai forradalom után, 1990-ben jelenhetett meg.
Kilépés című, válogatott riportokat tartalmazó kötete után Donki Ákos című regényéért 1981-ben elnyerte a Romániai Írószövetség Prózadíját. A riportregény egy fiatal magyar munkásember ellehetetlenülésébe és lelki történéseibe nyújt betekintést, melyről Szőcs István a következőképpen értekezett: „Az izgalmas, roppant izgalmas cselekmény arról szól, hogy ez az igénytelen fiatal fémmunkás [...], akire mindig rájár a rúd, aki mindig a rövidebbet húzza, miként – nem romlik meg.” Ahogyan a Romániai magyar irodalmi lexikon is megjegyzi: „Lélektani hitelességével, a munkásfiatalok rétegnyelvének sajátosságával s reális korrajzával az erdélyi munkásirodalom itt érte el csúcsát.”
1983-ban a cenzúra átjátszása révén jelenhetett meg Falra hányt esztendő című riportregénye, mely minden addiginál világosabban kritizálta a fennálló rendszert és állította középpontba az attól szenvedő rétegeket. Röviddel a megjelenés után a pártállam általános szilenciumot rendelt el, a 40 000 példányban kiadott kötet meg nem vásárolt, csekély maradékát visszahívták, a szerzőt a publikálás lehetőségétől eltiltották, a Kriterion ellen vizsgálatot indítottak. Molnár H. Lajos addig megjelent könyveit leszedették a könyvtárak polcairól, egyetlen publikációban sem volt szabad leírni a nevét, még elmarasztalóan sem. A román titkosrendőrség, a Securitate folyamatosan zaklatta, két ízben gyilkosságot kíséreltek meg ellene. A második világháború után ő volt az első olyan romániai magyar szerző, akit még ottléte alatt tiltottak le.
A négy éve tartó retorzió miatt 1987-ben az útlevélosztály megtévesztésének köszönhetően második családjával Magyarországra disszidált. A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékáért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában jelent meg Magyarországon is.
Újságíróiként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt. A disszidenssorsról szóló és a magyarországi rendszerváltást is nyomon követő, Levelek a hazából a honba című levélregénye 1993-ban jelent meg.
A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye az Erdélyi Szépmíves Céh 1997-es regénypályázatának első díjában részesült, bár a pályázati kiírásban szereplő könyvkiadás akkor elmaradt. A kötet szponzori segítséggel is csak 2000-ben jelenhetett meg, melyet aztán még két kiadás követett Kolozsváron és Magyarországon. Csiki László előszavában egyebek mellett ekképp méltatja a regényt: „Van benne annyi hitető erő, tehetség, hitel, hogy olvasóját már-már szégyenkezésre készteti, amiért élvezi a nyomor, a félárvaság történetét, a teljes kitárulkozást. Ilyen, önmaguknak is ellentmondó érzelmek gerjesztésére csak igazi író képes. Színesen bemutatni a szürkeséget, boldogan emlékezni a boldogtalanságra – ez az igazi mutatvány, védőháló nélkül.”
Molnár H. Lajos 1996-ban szenvedte el első szívinfarktusát, azóta krónikus szívbeteg volt. Éveken át tartó, a szolnoki, debreceni és budapesti kórházi megpróbáltatásai nyomán 2001-ben publikálta A fehér vírus című regényét, mely alulnézetből világított rá az egészségügy akkori helyzetére, s amelyet több orvos olvasója is üdvözölt. Egyikük ezt írta róla: „E könyvet kötelező olvasmánnyá tenném minden nővérképző szakiskolában, de jó szívvel ajánlom minden fiatal orvos és laikus figyelmébe is. Elolvasásával jobb emberré és jobb orvossá válunk.”
Az utóbbi tíz évében második válása és harmadik házassága után Molnár H. Lajos egyedül élt Budapesten, fokozatosan romló egészségügyi állapotban, szerény körülmények között. Utolsó könyve azt a szerelmi tematikát folytatta, melyet 2003-ban megjelent Imágó című regényével kezdett el. Álmaim babái című, a memoár és a regény műfaját elegyítő kötete 2014-ben jelent meg.
Molnár H. Lajost idén nyáron diagnosztizálták gégerákkal. A sugárkezeléseket bár vállalta, de általános fizikai állapota, egyéb betegségei és a kezelések mellékhatásai végül erősebbnek bizonyultak nála. Temetéséről négy gyermeke később gondoskodik.
irodalmijelen.hu

Elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író
Életének hetvenegyedik évében elhunyt Molnár H. Lajos erdélyi író, közíró és újságíró – közölte csütörtökön az MTI-vel az elhunyt családja.
Az író november 2-án, szerdán este halt meg betegség következtében. 1946. május 16-án született Marosvásárhelyen, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett pszichológusi diplomát 1971-ben. Üzempszichológusként dolgozott a resicabányai kohászati gyárban, ebből az időszakból táplálkozik az És akkor átmentem a tűzön című, a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatának részeként 1978-ban megjelent debütkötete. A kötet riportregény műfajába bújtatva számolt be a romániai acélkohó tragikus és szerteágazó hazugságok mögé bújtatott valóságáról. A szerzője még Debüt-díjat kaphatott a könyvért, viszont amikor a kritika rá akart mutatni a benne foglalt tanulságokra, a cenzúra ezt már megakadályozta. 1981-ben elnyerte a Donki Ákos című regényéért a Romániai Írószövetség Prózadíját. 1983-ban jelent meg a Falra hányt esztendő című riportregénye, amely bírálta a fennálló rendszert. A megjelenés után a szerzőt eltiltották a publikálás lehetőségétől.
A román titkosrendőrség zaklatásai következtében 1987-ben Magyarországra telepedett családjával. Újságíróként és szerkesztőként előbb a Magyar Nemzetnél, majd a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Néplapnál, utóbb a Jászkun Krónikánál dolgozott. Időközben a szolnoki Szigligeti Színház dramaturgja is volt.
A Donki Ákos című regényéből írt hangjátékért 1986-ban a Magyar Rádió Nívó-díjában részesült. A kötet a Magvető Könyvkiadó, a Falra hányt esztendő pedig a Szépirodalmi Könyvkiadó kiadásában is megjelent Magyarországon. A huszadik század második felének erdélyi és romániai történéseit magába foglaló Volt egyszer egy udvar című nagyregénye 2000-ben jelent meg.
MTI
Erdély.ma

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)