Mondjon le a legfőbb ügyész!
A hét főbb belpolitikai témáiról mondott véleményt tegnapi sajtóértekezletén Lakatos Péter Bihar megyei képviselő. A hivatali visszaéléssel és megvesztegetéssel vádolt Cătălin Voicu szociáldemokrata szenátor letartóztatása kapcsán napvilágra került visszásságok közül az RMDSZ-es törvényhozó azt emelte ki, hogy a legfőbb ügyész az állami televízió csütörtöki főműsorában egy vitában elismerte, hogy próbálkozott ugyan, de nem tudja megakadályozni a nyilvánosságra nem tartozó információk „kiszivárgását” az ügyészségekről, a korrupciós ügyekben eljáró hatóságoktól. „Ha valaki nem képes ellátni a feladatát, akkor az a természetes, hogy lemond” – nyilatkozta a képviselő.
Ugyancsak lemondást vár a Román Hírszerző Szolgálat vezetőjétől, mert nem volt képes megtalálni a konkurens lehallgató csoportot. Az RHSZ igazgatója ugyanis tagadta, hogy ők készítettek volna hangfelvételeket Voicu telefonbeszélgetéseiről (amiknek az átirata kikerült a sajtóba). Ha nem a titkosszolgálat, akkor ki hallgatta le a vádlottat? Erre a kérdésre is választ vár a képviselő, akárcsak arra, hogy valóban „elintézett-e” pénzért kedvező bírósági ítéleteket a letartóztatott szocdem kiskirály, akiben Lakatos inkább a nagyotmondó Münchausen bárót véli felfedezni. Ha a vesztegetés valóban megtörtént, az súlyosan érinti a romániai igazságszolgáltatást – tette hozzá.
Az Egyesült Államoktól vásárolandó F–16-os vadászgépekről szóló legfőbb védelmi tanácsi határozatot illetően Lakatos haladásnak tekinti, hogy végre eljutott oda Románia, hogy az ügylethez kérik a törvényhozás jóváhagyását. A demokratikus lépést meg kellene toldani azzal is, hogy a parlament szakbizottságai (például a pénzügyi) megkapják a többi repülőgépgyártó ajánlatát, hogy összehasonlítsák, valóban az amerikai féllel kötendő üzlet lesz a legelőnyösebb. A képviselő javasolja továbbá, hogy az adásvételi szerződésbe foglalják bele az eladó kötelezettségét arra, hogy a vételár bizonyos százalékáért román termékeket vásároljon (offset-szerződés).
Lakatos Péter számon kérte továbbá a kormány tagjain, hogy nem egy nyelvet beszélnek. A képletes megrovás oka, hogy a pénzügyminiszter nyilvánosságra hozott bizonyos szakmákat, amelyeket gyakorló kisvállalkozásokat átalányadó befizetésére kötelezik, a kormányfő azonban nyilatkozatában tagadta, hogy ilyesmiről tudna. A sokat kritizált minimáladót eltörlő és az új átalányadót bevezető törvénymódosítást egyébként március végéig meg kellene jelentetni – emlékeztetett a képviselő.
Máté Zsófia. Forrás: Reggeli Újság (Arad)

Biztosak a megszorítások: az IMF csak a nyugdíj- és bércsökkentések alkalmazása után utalja ki a pénzt
Ugyan alternatívaként felmerült az adóemelés lehetősége is, végül elfogadta a kormány javaslatát a Nemzetközi Valutaalap (IMF) romániai küldöttsége, így immár biztos, hogy 25 százalékkal csökken a közalkalmazotti béralap, 15 százalékkal alacsonyabbak lesznek a nyugdíjak, illetve a munkanélküli-segély, s a jelenlegi 705 lejről a magánszférában is alkalmazott 600 lejre csökken a közalkalmazotti minimálbér. Mindezt lapzártánkkor jelentette be Emil Boc miniszterelnök.
Mint részletezte, a megszorító intézkedések azért váltak elkerülhetetlenné, mivel 2007 második felétől a bérek és nyugdíjak növekedési üteme jóval meghaladta a munka termelékenységének bővülését, ami pedig súlyos egyensúlyhiányhoz, ezáltal költségvetési hiányhoz vezetett.
A kormányfő ugyanakkor a megszorítások mellett gazdaságfejlesztési programokat is ígért. Így egymilliárd eurós, a vidéki kis- és közepes vállalkozások támogatására irányuló munkahelyteremtő csomagot, kétmilliárd eurós beruházás-fejlesztési programot, és jelentős infrastruktúra-fejlesztési programokat és projekteket helyezett kilátásba, például 500 kilométernyi közút felújítását, Nagyvárad, Kolozsvár és Lugos körgyűrűjének befejezését, valamint az Első otthonhoz hasonló támogatási programok folytatását.
Emellett agresszív fellépést ígért az adócsalás ellen. Ez szerinte elegendő ahhoz, hogy tartható legyen az IMF-fel a napokban kialkudott 6,8 százalékos hiánycél. Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter közölte: az intézkedéseket június 20-áig életbe kell léptetni.
Băsescu: újabb hitel kellene
Ha a kormány nem csökkentené a közalkalmazottak béralapját, a nyugdíjakat, illetve a munkanélküli segélyt, akkor Romániának újabb külföldi hitelt kellene igényelnie, ami pedig az ország jövőjének és a polgárok millióinak „elzálogosítását” jelentené – jelentette ki tegnapi sajtótájékoztatóján Traian Băsescu államfő. „Nem szabad áltatnunk magunkat, nem csaphatjuk be a választópolgárokat ahányszor csak választási kampányban vagyunk. Bosszút állnak most a korábban nyugdíj- és fizetésemelésekre, pluszjuttatásokra kiadott pénzek, s sajnos nem azok járnak pórul, akik fedezet nélküli kiadásokkal próbáltak szavazatokat szerezni” – hangsúlyozta.
Mint részletezte, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) Romániában vizsgálódó képviselőivel próbáltak olyan programot kidolgozni, amely lehetővé teszi a közkiadások csökkentését. Băsescu elmondta, a juttatások csökkentéséért nem az IMF-et kell hibáztatni, a kiadások visszaszorításának módozatáról a kormány döntött. „A kabinet fő célkitűzése az volt, hogy ne kelljen növelni az adókat” – tájékoztatott az államfő, aki szerint a Valutaalap képviselőivel kidolgozott program alkalmazásával a román gazdaság növekedési pályára állhat. Băsescu ugyanakkor azt is közölte, hogy a kormány tervezetére az IMF, az Európai Unió, valamint a Világbank illetékesei is rábólintottak, egyetlen feltételük az volt, hogy a kabinet ültesse is gyakorlatba elképzeléseit.
Elkerülhetetlen az adóemelés?
Kevés lesz a közalkalmazottak béralapjának 25 százalékos csökkentése, a 15 százalékkal alacsonyabb nyugdíjakkal és munkanélküli-segéllyel együtt is ahhoz, hogy rendbe rakja a román költségvetést, és csökkentse az államháztartás hiányát – nyilatkozta a Krónikának Ilie Şerbănescu gazdasági elemző. Szerinte mindenképp szükség lesz az adó és az általános forgalmi adó emelésére.
Şerbănescu úgy ítéli meg, e nyáron, de legkésőbb ősz elején meg is történik. Mint beszámoltunk, a szakértő korábban a Krónikának úgy nyilatkozott, a román gazdasági modell fenntarthatatlan, mert csak és kizárólag a fogyasztáson alapul, miközben nem termel és nem exportál eleget ahhoz, hogy meglegyen a fogyasztás alapja.
Összeomlás-ellenes szükségintézkedések
Szükségszerűek a drasztikus intézkedések, különben összeomlik az ország –fejtette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes is. Az RMDSZ elnöke elmondta, ebben a nehéz helyzetben, amikor az országra vetül a Valutaalap és a kormány megszorító intézkedéseinek árnyéka, rendkívül nehéz optimista beszédet tartani, de abban bízik, hogy a nehéz helyzet ráébreszt mindenkit arra, hogy komoly reformokra van szükség.
„Amit húsz éven át nem oldottak meg a kormányok, azt most meg kell tenni. Rendkívül központosított, pazarló és bürokratikus államban élünk, amit át kell szervezni, újra kell gondolni” – hangoztatta a szövetségi elnök. Markó szerint olyan országban élünk, ahol sikernek számít, hogy öt-hat év alatt elkészült 42 kilométer autópálya, holott ez bárhol a világon nevetség tárgya lenne.
Sürgetett lépések
Bár tegnap lapzártánkig nem került még nyilvánosságra a megállapodás pontos szövege, Jeffrey Franks, az IMF romániai küldöttségének vezetője sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a tavaly igényelt készenléti hitel ötödik, 850 millió eurós részletének folyósítása várhatóan késni fog, mivel csak akkor utalják a pénzt, ha a kormány teljesíti a vállaltakat. Mint mondta, sikerült megállapodásra jutniuk a román hatóságokkal.
A Franksszel folytatott tegnapi megbeszélést követően Sebastian Vlădescu pénzügyminiszter elmondta, a Valutaalap képviselőivel a már említett megszorítások mellett a korábban becsült 5,9 százalék helyett 6,8 százalékos GDP-arányos hiánycélról, a korábban jósolt 1,3, majd 0,87 százalék helyett nulla százalékos gazdasági növekedésről beszéltek. A szaktárcavezető ugyanakkor leszögezte, immár biztos, hogy nem emelik sem az egységes adókulcsot, sem pedig az áfát.
Megakadályozni az „elgörögösödést”
Traian Băsescu államfő tegnapi sajtótájékoztatóján ugyanakkor nyugalomra intette a szakszervezeteket. „Azt javaslom a román társadalomnak, hogy próbáljuk közösen megelőzni az ország elgörögösödését. Ha egy újabb, nem 20, hanem 30 milliárd eurós hitelt igényelnénk, akkor odajutnánk, ahol a görögök vannak” – hangoztatta. A szakszervezetek azonban már péntekre válságtanácskozást hívtak össze, s tegnap, az államfővel folytatott egyeztetést követően is hajthatatlanok maradtak, leszögezték, betartják sztrájkmenetrendjüket.
Elégedetlenségük egyik fő oka, hogy nem sikerült rábírniuk az államfőt arra, hogy a fizetések csökkentése differenciált legyen, a legalacsonyabb bérek esetében ne kelljen 25 százalékkal csökkenteni az összeget. Băsescu leszögezte, ő a lineáris bércsökkentést preferálja, annak ellenére, hogy a szakszervezetiek rámutattak, egy hasonló intézkedés oda vezet, hogy a felsőfokú végzettséggel rendelkező fiatal közalkalmazott annyit fog keresni, mint egy takarítónő, egy mester és egy egyetemi tanársegéd pedig egyformán 600 lejt fog hazavinni.
Aurel Cornea, a Tanügyi Szabad Szakszervezet elnöke tegnap arról tájékoztatott, hogy tiltakozó akcióik sorát már a héten elkezdik, s amennyiben semmi sem változik, akkor a munkabeszüntetéssel járó általános sztrájkra is készek, erre szerinte a tanév végén kerülne sor. Marius Petcu, a CNSLR Frăţia elnöke eközben azt mondta, hamarosan egyeztet a szervezet területi vezetőivel, s közösen döntik el, hogy elfogadják-e a Traian Băsescu által bejelentett intézkedéseket, vagy tiltakozó akciókba kezdenek. Dumitru Costin, a BNS vezetője úgy vélekedett, csak akkor tud a továbbiakról beszélni, ha már látta az IMF-fel kötött megállapodás végleges formáját. A kivárás mellett döntött Bogdan Hossu, az Alfa Kartell vezetője is, aki úgy vélekedett, kedden határoznak arról, hogy folytatják-e korábbi tüntetéseik sorát. Sebastian Oprescu, a Közalkalmazottak Országos Szakszervezetének vezetője eközben leszögezte, a korábban leszögezett menetrend szerint folytatják tiltakozó megmozdulásaikat.
A kommunizmusban is jobb volt?
Határozottan ellenezték a Băsescu által bejelentett intézkedéseket a Krónika által megszólaltatott területi szakszervezeti vezetők. „A rabszolgatartásra emlékeztet, ahogyan Traian Băsescu elnök saját tulajdonának tekinti a közalkalmazottakat, és kedve szerint rendelkezik velük” – fogalmazott Ioan Ţenţ, a Szabad Tanügyi Szakszervezet Bihar megyei fiókjának elnöke, akit az is zavar, hogy a megszorítások felsorolásánál Băsescu „egy szóval sem említette az ország leggazdagabbjait, a 11 ezer tanácsost, a kormányügynökségeket, amelyeket ahelyett, hogy megszüntettek volna, öszszevontak, és az egész politikai klientúra a helyén maradt, sőt: 2009-ben 26 000 újabb közalkalmazottat állítottak munkába. Vajon milyen területeken?” – teszi fel a kérdést Ţenţ. Szerinte az egészségügyben azért nincs szükség leépítésre, mert az a rendszer „megtizedelte önmagát”.
„A tanügy 1990 óta alulfinanszírozott, ön pedig most teljesen tönkre akar tenni minket – intézi szavait az államelnökhöz a szakszervezeti vezető. – Minket folyton azzal vádol, hogy nem termelünk semmit, hogy azokon élősködünk, akik pénzt hoznak a konyhára… mire vár még? Szüntesse meg a rendszert, és eljutnak ahhoz a modellhez (tudjuk, hogy honnan ered), amely műveletlen és könnyen manipulálható emberekből áll, akiknek a szavazatait megvásárolhatja két töltött káposztával vagy újabban egy kolbásszal.” Ţenţ azt írja, ilyen rosszul még a Román Kommunista Párt sem bánt a tanügyi rendszerrel.
Felháborodott nyugdíjasok
Ugyanilyen felháborítónak tartja a megszorításokat, ezen belül a nyugdíjcsökkentést Jakab Ibolya, a Partiumi Magyar Nyugdíjasok Egyesületének alapító tagja. Mint hangsúlyozta, a kisnyugdíjasok többségének most sincs miből élnie, miközben szerinte a speciális nyugdíjakkal rendelkezők, a volt Szekuritáté-tisztek, rendőrök és mások juttatásából „volna mit levonni”. „Személyesen ismerek olyan betegnyugdíjas házaspárt, akik ketten összesen 720 lejt keresnek egy hónapban. Ebből tartanak el két gyereket, és fizetik a gyógyszereiket is. Ha tőlük levonnak 15 százalékot, nem marad semmi” – részletezte Jakab Ibolya, aki úgy véli, a helyes megoldás az lenne, ha a nyugdíjakat összegük szerint kategorizálná a kormány, és differenciáltan vonna le bizonyos százalékokat a legmagasabbakból.
Ötletek spórolásra
A Frăţia országos szakszervezeti tömb Maros megyei fiókjának a főtitkára, Maria Dăndărău szerint az a takarékossági csomag, amelyet Traian Băsescu a közvélemény elé tárt, elhamarkodott, át nem gondolt javaslat. „Véleményem szerint a közigazgatásban nem úgy kell spórolni, hogy csökkentjük a tanárok, az orvosok, a tisztviselők fizetését. Ez hibás elgondolás, és a gazdaságnak sem tenne jót, hiszen csökkenne az emberek vásárlóereje, ez fékezné a kereskedelmet, ami kihat a cégekre is. Strukturális reformra van szükség. Csak egy példát mondok: nem tudom, hogy miért kell párhuzamos struktúráknak léteznie például az állambiztonság, a hírszerzés terén.
Úgy értesültem, hogy az Európai Unióban nálunk a legfelduzzasztottabb ez a gépezet. Miért nem vonják össze a különféle SRI-ket egyetlen hatékony gépezetté? És az sem világos, hogy miért van szükség több, párhuzamosan működő környezetvédelmi hatóságra?” – fogalmazott a Krónika kérdésére Dăndărău. Mint hangsúlyozta, ezen hivatalok munkatársai sem tudják megmondani, hogy mi a különbség a két szakterület között.
„Ezzel arra szeretnék rámutatni, hogy az állami szektorban valóban nagy a pazarlás. Egy egész sor hivatalt, ügynökséget meg kellene szüntetni, és akkor valóban látványos lenne a megtakarítás. Ugyanakkor az egészségügyben is például túlméretezett a nem orvosi személyzet. Ott is ésszerűsíteni kellene a személyzeti összetételt. Csakhogy mindezt nem egyszerű végiggondolni, megtervezni. Ez mélyreható változás lenne. Ennél sokkal egyszerűbb az, hogy mindenkinek csökkentjük a fizetését. Ez a legkényelmesebb megoldás, de nem célravezető” – összegzett a szakszervezeti vezető.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kiss Előd-Gergely, Máthé Éva, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

A Nagy Testvér figyel!
Calin Popescu Tariceanu, a liberálisok képviselőházi frakcióvezetője csütörtöki sajtótájékoztatóján azt nyilatkozta, hasznos lenne, ha a parlament szakbizottságai kihallgatnák a titkosszolgálatok vezetőit, hogy lássák, "hogyan szivárogtak ki" a sajtóba a Vîntu-jegyzőkönyvek.
Kifejtette, meg kell nézni, ki hagyja jóvá és kinek a kérésére jegyzőkönyvezik a telefonbeszélgetéseket, főleg, hogy a sajtóban megjelent jegyzőkönyveknek semmi közük nincs Sorin Ovidiu Vîntu ügyéhez.
Tariceanu kifejtette, "porhintés" az ügyészek magyarázata, miszerint azért rögzítették a beszélgetést, hogy elkészítsék a vádlott profilját, tisztában vannak azzal, hogy átlépték hatáskörüket.
"Feltesszük a kérdést: mi történik Romániában, az igazságszolgáltatás Big Brother-mintára működik? Nem tartják tiszteletben az állampolgári jogokat és a szabadságot. Vannak felvételek újságírókkal folytatott beszélgetésekről, amelyek nem tartoznak az ügyhöz" mondotta Tariceanu.
Véleménye szerint az adott beszélgetéseket nem a Vîntu-ügy miatt rögzítették, így akarják azonosítani a "nép ellenségét", akik veszélyeztethetik "a bölcs kormányos" hatalmát.
"Kérdem én, miért három éve? Amíg Vîntu teljes erejéből támogatta Basescut, ilyen dolgok nem történtek? Hirtelen, akkor kerülnek elő, amikor kirobban a Basescu-Vîntu harc. Akkor kevésbé volt vétkes Vîntu mindazért, ami a FNI-nél történt? Valószínűleg nem. Basescu értékelte újra, ugyanúgy, mint sok más esetben" – fejtette ki Tariceanu.
Tariceanu azt is elmondta, nincs kétsége afelől, hogy lehallgatják a telefonját; hangsúlyozta, az ilyen dolgok "nem jellemzők" egy jogállamra, sérti az emberi és magánéleti jogokat.
Kiemelte, nem kíván Vîntu ügyvédje lenni, a magánélethez való jog liberális elvét, a jogállamiságot védelmezi és a korrekt igazságszolgáltatást pártolja.
"Ezeket a titkosszolgálatokat hatalmi eszközként használják egy olyan országban, amely gyors léptekkel halad a diktatúra irányába. Hangsúlyt kell fektetni a jogállamra, a magánélethez való jog tiszteletben tartására, egy olyan igazságszolgáltatásra, amely nem az éppen hatalmon levők érdekeit szolgálja. Ami történik, az politikai zsarolás, az állami intézmények segítségével", mondotta Tariceanu.
Kifejtette, ha valaki vétkes a nemzetbiztonság veszélyeztetéséért, vonják felelősségre, de igazságtalan, ha a jelenlegi hataloméval nem megegyező véleménye miatt válik a titkosszolgálatok célpontjává.
Tariceanu szerint szükséges a vonatkozó törvények módosítása, hogy ne legyen mód "a jegyzőkönyvek ilyen jellegű kiszivárogtatására", és a felelősök elnyerjék büntetésüket.
Cristian David, szenátor a titkosszolgálatokat ellenőrző bizottság tagja reményét fejezte ki, hogy a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) kivizsgálja az eljárás során kiszivárogtatott bizonyítékok ügyét.
David elmondta, lehetséges, hogy kérik majd a SRI igazgatójának kihallgatását. Népújság (Marosvásárhely)

Magyarellenes ünneplés
Magyarellenes jelszavakat skandáltak tegnapi marosvásárhelyi tüntetésükön az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai, akik „a magyar szeparatizmus” ellen vonultak utcára Románia nemzeti ünnepén. Frunda György RMDSZ-es szenátor felszólította Marius Paşcan kormánybiztost, hívja ki a „SRI-t, a milíciát és a katonaságot” a magyarellenes jelszavakat skandálók ellen. Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt (PSD) több mint száz tagja vonult a Magyar Köztársaság főkonzulátusa elé, ahol egy levelet adtak át egy hivatalnoknak, melyben az ellen tiltakoztak, hogy a budapesti hatóságok nem engedélyezték, hogy a román diplomácia a Nemzeti Színházban ünnepeljen. Eközben az Új Magyar Gárda Székely Szakaszának kolozsvári rendezvényét megakadályozták a rendőrök, akik az alakulat nyolc tagját bevitték a rendőrőrsre igazoltatás végett.
Magyarellenes jelszavakat skandáltak tegnapi marosvásárhelyi tüntetésükön az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) tagjai. Az akció hatására Frunda György RMDSZ-es szenátor felszólította a maros megyei prefektust, hogy hívja ki a „SRI-t, a miliciát és a katonaságot” a tüntetők ellen.
A szélsőjobboldali román szervezet annak ellenére szervezett tiltakozó megmozdulást Marosvásárhelyen, hogy az önkormányzat visszavonta a számukra korábban kiadott engedélyt. Az Új Jobboldal vezetői a honlapjukon közzétett felhívásukban azt írták, hogy „a magyar szeparatizmus” ellen fognak utcára vonulni. Tudor Ionescu, a szervezet elnöke hangsúlyozta: ők Erdély Romániával való egyesülésének 92. évfordulóját, Románia nemzeti napját ünneplik, felvonulásuk senki és semmi ellen nem irányul.
Arra a kérdésre, miért tartották meg engedély nélkül a felvonulást, elmondta: szerinte törvénytelenül járt el a polgármesteri hivatal, hiszen 24 órával a rendezvény előtt nem vonhatták volna vissza a két héttel korábban kiadott engedélyt, ezt legalább 48 órával korábban kellett volna megtenniük. Ionescu szerint erre a helyi hatóságok is rájöttek, ezért tarthatták meg normális körülmények között a felvonulást.
A járdán haladó mintegy 200 tüntetőt végig népes csendőri kordon kísérte, a zömében fiatal résztvevők a szervezet zászlajával és román nemzeti lobogókkal, valamint Avram Iancu arcképével vonultak végig a városközponton, egyebek közt azt skandálták, hogy „Hargita és Kovászna román föld!”, „Nagy-Románia újból a régi határok közé!”, és a román nyelv „egyeduralmát” szorgalmazták. A tüntetést korábban jóváhagyta az önkormányzat illetékes bizottsága, de a polgármesteri hivatal a rendezvény uszító jellegére hivatkozva visszavonta az engedélyt. Erre többek között Borbély László, az RMDSZ ügyvezető alelnöke kérte a hivatalt, kifejtve, hogy nem kellene pártolni az Új Jobboldal „ócska és meghaladott nacionalizmusát”. A szervezet tagjai egyébként a főtéri hivatalos december elsejei ünnepségen is részt vettek, ahol elhelyezhették koszorújukat.
Frunda a katonaságot kérte
Az Új Jobboldal tüntetése nyomán kisebb botrányra került sor a Maros megyei prefektúra székhelyén, ahol a szélsőjobboldaliak megérkeztekor Frunda György RMDSZ-es szenátor is tartózkodott. A honatya felszólította Marius Paşcan kormánybiztost, hívja ki a „SRI-t, a miliciát és a katonaságot” a magyarellenes jelszavakat skandáló tüntetők ellen, a prefektus azonban úgy vélte, az akcióban nincs semmi törvényellenes. Frunda György „elfogadhatatlannak” nevezte, hogy a tiltakozók a román nyelv egyeduralmát szorgalmazzák, a prefektus azonban kijelentette: semmit sem tehet, hogy meggátolja őket ebben. A honatya ekkor felszólította, hogy a törvényes rend őrzőjeként hívja ki a rendvédelmi szerveket. Erre azonban nem került sor, a tüntetés incidensek nélkül ért véget.
A szélsőjobboldali szervezet tiltakozó megmozdulását figyelemmel kísérte Vitus Örs, a Jobbik erdélyi baráti körének elnöke is, aki korábban tiltakozást akart szervezni az Új Jobboldal felvonulása ellen. Azt tervezték, hogy az 1989-es forradalom vásárhelyi magyar és román áldozatainak emlékművénél gyertyát gyújtanak, ami – mint mondta – azt jelképezte volna, hogy a sovinizmus a kommunizmus egyik öröksége. Erről a szándékukról azonban letettek, miután a polgármesteri hivatal visszavonta az Új Jobboldal tüntetésére vonatkozó engedélyt. A Jobbik-szimpatizánsok közleményükben örömüknek adtak hangot, hogy „idén december 1-jén, Marosvásárhelyen nem lehet majd magyarellenes szlogeneket hallani”. (Markó Béla: veszteség december 1. Markó Béla a parlament hétfői, a román nemzeti ünnep alkalmából tartott díszülésén mondott beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyarság 1918. december 1-jét „veszteségként, az államiság elvesztéseként élte meg”.
Rámutatott, a magyarok számára ez a nap mást jelent, mint a románoknak, akiknek ez „hatalmas győzelem”. Emlékeztetett, hogy az akkori magyarok nagyon sokat vártak a Gyulafehérvári Kiáltványtól, mely kimondta, hogy „Erdély valamennyi népe saját nyelvén tanulhat és igazgathatja magát, a soraiból kikerülő személyek révén”.
Ezeknek az ígéreteknek csupán egy része valósult meg, a többit ezután kell gyakorlatba ültetni, vélte a szövetségi elnök a magyarnyelvű oktatás körüli vitára utalva. Mint hangsúlyozta, az RMDSZ tiszteletben tartja más népek ünnepeit, és képviselői részt vesznek a december 1-i ünnepségeken.)
Elmaradt a gárdisták megemlékezése
Eközben Kolozsváron a Szociáldemokrata Párt (PSD) több mint száz helyi tagja vonult a Magyar Köztársaság főkonzulátusa elé, ahol egy levelet adtak át az egyik hivatalnoknak, melyben az ellen tiltakoztak, hogy a budapesti hatóságok nem engedélyezték, hogy a román diplomácia a Nemzeti Színházban ünnepelje december 1-jét.
A felvonulók egy csokor vörös szegfűt is át akartak adni, azonban a hivatalnok nem fogadta el, így azt a diplomáciai székhely kapuja előtt hagyták. Mircea Jorj megyei PSD-elnök szerint a virágokkal azt szerették volna elérni, hogy „újra kinyíljon a románok orrára csapott ajtó”. Mint mondta, a levelet ma Magyarország bukaresti nagykövetségére is elküldik.
Tegnap délutánra az Új Magyar Gárda Kulturális és Hagyományőrző Mozgalom Győri Wass Albert zászlóalja Székely Szakasza is összejövetelt hirdetett a kincses város Főterére, ahol a Székely Hadosztály megalakulásáról akartak megemlékezni.
Erre azonban nem kerülhetett sor, ugyanis a szélsőjobboldali magyar alakulat nyolc tagját már a városba való érkezése után, a Szentegyház utcai Agapé vendéglő előtt „lekapcsolta” a rendőrség. Ilie Milici csendőrségi szóvivő szerint a fekete egyenruhába öltözött fiatalokat azért kísérték be, mivel a Magyar Gárda, illetve Magyarország zászlaját bontották ki, miközben a városközpont fele tartottak.
Míg a fiatalokkal jegyzőkönyvet írattak, a Szent Mihály-templom előtt a csendőrség több autója, illetve tucatnyi rendőr várakozott. Megjelent a helyszínen az Új Jobboldal néhány tagja is, ám incidens nem történt.
A gárdisták korábban kérték a felvonulásuk engedélyezését a polgármesteri hivataltól, amit az intézmény elutasított azzal az indokkal, hogy a városközpontban a román nemzeti ünnep alkalmával szervezett rendezvények zajlanak.
A szervezet tagjai a Szent Mihály-templomtól a Farkas utcai Szent György-szoborhoz indultak volna, ahol verses megemlékezést akartak tartani. Az Új Magyar Gárda „székely szakasza” múlt év december elsején is megemlékezést szervezett a kincses város Főterén, ahhonnan akkor álarcos rohamrendőrök vitték el őket.
Bukarestben is kisebb – igaz, politikai természetű – incidens árnyékolta be a hivatalos állami megemlékezéseket. Az asztanai EBESZ-konferencián részt vevő Traian Băsescu államfő távollétében ugyanis nem az alkotmány szerint őt követő szenátusi elnököt, az ellenzéki Mircea Geoanát fogadták katonai tiszteletadással, hanem Emil Boc kormányfőt, akit viszont a tömeg kifütyült. Geoană közleményben követelt vizsgálatot az „incidens” miatt, Boc ugyanakkor azzal védekezett: az államfő őt jelölte ki képviselőjeként az ünnepségre. (Értelmiségiek vádolják az RTV-t. Történelmi valótlanságok hangoztatásával, a romániai holokausztért is felelős egykori fasiszta szervezet, a Vasgárda egyik volt vezérének a népszerűsítésével vádolja a román közszolgálati televíziót hatvan romániai értelmiségi egy tiltakozó levélben, amelyet romániai vezető politikusoknak és nyugat-európai államok nagyköveteinek is elküldtek.
Az értelmiségiek azt kifogásolják, hogy a Román Televízió november 21-én olyan adást sugárzott, amelyben Ion Cristoiu neves újságíró „romantikus hősnek és erkölcsös személynek” nevezte Corneliu Zelea Codreanu egykori vasgárdista vezért. A levél aláírói szerint Cristoiu figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az említett politikai csoportosulás fasiszta eszméket vallott, közreműködött a romániai holokauszt előkészítésében, a szervezetet és magát Codreanut is felelősség terheli több román politikai és kulturális személyiség meggyilkolásáért.
Codreanut 1938-ban kivégezték. A tiltakozók felszólították Alexandru Lăzescut, a Román Televízió vezérigazgatóját, határolódjék el az adásban elhangzottaktól. Hangsúlyozták, az újságíró kijelentései nemcsak „valótlan történelmi adatoknak az elfogadtatására irányuló törekvések”, hanem súlyosan sértik a vasgárdista mozgalom áldozatainak az emlékét is. Az aláírók azt is kérik a vezérigazgatótól, hogy büntesse meg a televízió munkatársait, akik az aláírók szerint szakmailag felelősek az adás elkészítéséért és sugárzásáért.) Krónika (Kolozsvár),

WikiLeaks: Verestóy Attila a „helyi kiskirályok” között
Románia legerősebb oligarcháiról és helyi kiskirályairól szól az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének egy 2007-es bizalmas távirata a Hotnews szerint. A WikiLeaks által kiszivárogtatott táviratban többek között Dinu Patriciu, Dan Voiculescu, Sorin Ovidiu Vântu, Verestóy Attila neve szerepel.
A bizalmas minősítésű távirat egy jelentést ismertet, amelynek címe: Pénz és politika. Valójában kié Románia?, Az elemzés rangsorolja az öt legfontosabbnak tartott romániai oligarchát: Dinu Patriciu, Dan Voiculescu, Sorin Ovidiu Vântu, Ioan Niculae és Gigi Becali.
Helyi kiskirályokként mutatja be a dokumentum Verestóy Attilát, Viorel és Ioan Miculát, valamint Iulian Dascălut.
„A romániai rendszerváltásból, az azt követő vállalati privatizációból hatalmas hasznot húzott egy kis csoport, amely kapcsolatban állt a kommunista rendszer bukása után hatalomra került rezsimmel és/vagy a mindenhol jelen levő Szekuritátéval. E személyek egy része a szekuritátés karrierje során szerzett információkat és kapcsolatokat használta vagyonszerzésre, míg mások egykori szekustisztek szolgálataira támaszkodtak” – írja a távirat bevezetőjében Mark Taplin, aki 2007-ben a bukaresti amerikai nagykövetség helyettes vezetője volt.
„Miközben 1989 után több tucat helyi kiskirály jelent meg, nagyon befolyásos személyek kis csoportjának továbbra is jelentős hatása volt a romániai politikára. E személyek egyike sem kapcsolódik kizárólag egyetlen párthoz, akkor sem, ha ők maguk párttagok. Többen kapcsolatban állnak az egykori Szekuritátéval vagy titkosszolgálati emberekkel, és a tulajdonukban levő médiatrösztökön keresztül érvényesítik személyes érdekeiket” – folytatja Mark Taplin.
Taplin megjegyzi: a jelentést az amerikai Indiana Egyetem végzős hallgatója, Jeremy Stewart készítette, aki nyári gyakorlatát az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségén végezte.
A dokumentum a Rompetrol Group főrészvényeseként és elnökeként, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) egyik prominens képviselőjeként beszél Dinu Patriciuról. Patriciu ellenőrzése alatt tartja a PNL felső vezetését, közel áll Tăriceanu miniszterelnökhöz és több szálon képes befolyásolni a kormányzatot. Patriciu egyike volt azoknak a politikusoknak, akik 2003-ban az összeférhetetlenség törvénye alapján az üzleti szférát választotta a parlamenti mandátum helyett. Több PNL-politikus Patriciu anyagi támogatásának köszönheti karrierjét. A 2004-es parlamenti választások idején Patriciu a PNL egyik fő anyagi támogatója, hivatalosan 23 ezer dollárt, valójában azonban sokkal több pénzt juttatott a pártnak, áll a jelentésben. Emellett a Szociáldemokrata Pártot (PSD) is legalább 60 ezer dollárral támogatta a kampányban, mivel szorgalmazta a liberálisok és a szociáldemokraták szövetségének létrehozását. Azt is megemlíti a jelentés, hogy Patriciut 2005-ben letartóztatták a Petromidia kőolajfinomító privatizációja ügyében.
Dan Voiculescu szenátor a Konzervatív Pártot (PC) vezeti, a Grivco cégcsoport többségi tulajdonosa, ellenőrzése alatt áll az Intact Media Group. 2006-ban hivatalosan szekus-kollaboránssá nyilvánították, fedőneve Felix volt, írja a jelentés. 1989 előtti pozíciója azt sugallja, hogy magas rangú szekustisztként dolgozott. Băsescu ellenfele, az államfő tisztségből való felfüggesztésének egyik kezdeményezője. 2007-ben pénzmosással vádolták meg. Voiculescu pártjának legfőbb feladata a jelentés szerint az, hogy saját üzleti érdekeit védelmezze.
Sorin Ovidiu Vântu, noha állítása szerint jobboldali meggyőződésű, nincs közvetlen kapcsolatban egy bizonyos párttal, ehelyett minden alakulatot befolyásolni kíván. Vântu privatizációs jegyekkel üzletelve tett szert vagyonára, az ehhez szükséges információkat szekustisztek hálózata szállította neki. 2000-ben az általa irányított befektetési alap – egy piramisjáték – összeomlott, 400 millió dolláros kárt okozva mintegy 300 ezer embernek. Tanácsadója volt Mircea Geoanănak, de kapcsolatban áll Sebastian Vlădescuval, Varujan Vosganiannal, barátságot ápolt Radu Timofte időközben elhunyt titkosszolgálati vezetővel. Liviu Luca szakszervezeti vezetőn keresztül a romániai szakszervezetekre is befolyása van. Hatalma a tulajdonában levő Realitatea hírtelevíziónak is köszönhető, állítja a jelentés.
Ioan Niculae, az ASIROM biztosítótársaság és az Astra kőolajfinomító tulajdonosa a dokumentum szerint minden nagyobb párttal és minden kormányzattal jó viszonyt ápolt, korábban a PSD egyik fő anyagi támogatójaként tartották számon, 840 ezer dollárt juttatott a szociáldemokratáknak. Kapcsolatban áll magas rangú SRI-tisztekkel is.
Gigi Becali vagyona apja kétes juh-üzleteiből származik, a nevéhez fűződik egy számára hatalmas hasznot hozó, rendkívül vitatott telekcsere a védelmi minisztériummal. Kapcsolatban áll a szociáldemokrata Viorel Hrebenciuc-kal, de Traian Băsescu államfővel is
A helyi kiskirályok között említi az amerikai jelentés Verestóy Attila RMDSZ-szenátort, a szövetség „fő anyagi támogatóját”. Verestóy az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője és a SRI tevékenységét felügyelő parlamenti bizottság alelnöke. 1989 előtt a vegyészi végzettségű Verestóy egy Elena Ceauşescu által vezetett kutatóintézetben dolgozott. 2007-ben az Atac című lap egy egykori szekustisztet idézett, aki szerint Verestóyt szülővárosában, Székelyudvarhelyen beszervezte a Szekuritáté, noha az átvilágító testület 2006-ban közölte: a politikus nem működött együtt a Szekuritátéval. Vagyona 1990-től a Hargita megyei fűrészáru-iparból és tőzsdei portfóliójából táplálkozik. Megemlíti a jelentés azt is, hogy Verestóy volt a fő tulajdonosa annak a Hungastro társaságnak, amellyel az egészségügyi minisztérium 7 millió dolláros, kórházi szolgáltatások nyújtására vonatkozó szerződést ajánlott, miután a közbeszerzési eljárás legfontosabb ajánlattevőjét technikai alapon kizárták. Arról is szól a dokumentum, hogy Verestóy vélhetően részt vett egy „insider trading” típusú spekulációban a tőzsdén, mivel olyan részvényekkel folytatott tranzakciókat, amelyekre egy elfogadás előtt álló törvény vonatkozott. A távirat megjegyzi, hogy a helyi kiskirályok befolyása megváltozott a 2004-es parlamenti választások után, valamint a 2007-es kormányváltást követően.
Verestóy Attila hétfőn újságírói kérdésre válaszolva kijelentette: semmi újdonság nincs a WikiLeaks által kiszivárogtatott táviratban, amely az akkori sajtócikkekből szemléz. Krónika (Kolozsvár)

Számok számonkérése
Az ország 2012-es állami költségvetési tervezete értelmében, többek között, növekszik az államelnöki hivatal büdzséje (az idei 28,8 millió lejről 29,6 millió lejre), több pénzből gazdálkodhat majd a Román Hírszerző Szolgálat (971,4 millió lej helyett 986,9 millió lejből), a Külügyi Hírszerző Szolgálat (187,5 millió lej helyett 193,9 millió lejből), az Őrző-védő Szolgálat (129 millió lej helyett 132,3 millió lejből).
Viszont csökken a költségvetése, többek között, a Román Akadémiának (396,4 millió lejről 354,2 millió lejre), az Igazságügyi Minisztériumnak (2,2 milliárd lejről 2,1 milliárd lejre), a Mezőgazdasági Minisztériumnak (15,9 milliárd lejről 14,9 milliárd lejre), az Oktatási Minisztériumnak (8,9 milliárd lejről 8,7 milliárd lejre), a Művelődésügyi Minisztériumnak (795,8 millió lejről 600 millió lejre).
A fentiek szerint több pénzhez jutnak a kémek és más hasonló ügynökök (aminek oka, a klasszikus magyar filmbeli poént hívva segítségül, úgy adható be a tömegeknek, hogy „a nemzetközi helyzet fokozódik”), de kevesebbet kapnak a mezőgazdaságiak (a lakosság jórésze így is túltáplált), a tudósok (káros, ha túlságosan civilizáltak vagyunk), az igazságügyiek (Románia igazi jogálom), az oktatók (veszélyes, ha egy nép túl eszes) és a kultúraterjesztők (a mai kemény világban nincs szükség mimózalelkű polgárokra). Kinek a pap, kinek a papné…
Ö. I. B. 
Szabadság (Kolozsvár)

Szekus önvallomás
Kedden délután különös életpályájú szerző különleges könyvét mutatták be igen válogatott társaságban. A Grand Szálloda zsúfolásig megtelt termében Aurel I. Rogojan: A titkosszolgálatok ablaka – Románia a globális stratégiák játékában címmel írt kötetét ismertették.
Aurel I. Rogojan 1970-ben évfolyamelsőként végezte az állambiztonsági főiskolát (szekuritáté), ahol kémelhárításban szakosodott. 1973-ban jogot tanult egyetem utáni képzésben. 1970-től Bukarestben a belbiztonsági szolgálat alkalmazottja, 1977 és 1985 között Iulian Vlad akkori belügyminisztériumi államtitkár (országos szekuritátéparancsnok) kémelhárításért felelő kabinetvezetője. 1987-ben államtitkári rangban dolgozott. 1990-ben aktívan részt vett a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) megalakításában és felépítésében. A könyvet elsősorban volt kollégáknak („camarazi”) szánta, akik szép számban jelen voltak a könyvbemutatón.
Ha csupán felsoroljuk azokat, akik a könyvet méltatták – Vasile Dobrescu történész, egyetemi tanár, Ioan Pop Sabău ügyvéd (mindketten a Vatra Românească hajdani és jelenleg is igen aktív tagjai), Adrian Bărbulescu, az RHSZ tábornoka és Iulian Vlad tartalékos tábornok, 1989-ben a szekuritáté főparancsnoka – akkor anélkül, hogy mélyebben tanulmányoznánk a kötetet, rájöhetünk, hogy tulajdonképpen milyen céllal jelentette meg a szerző.
A könyvben a szerző érdekes fejezetekbe foglalva a romániai kémelhárítás „kulisszatitkaiba” vezeti be az olvasót. Nem tekinthetünk el attól sem, hogy a szerző, aki a múltat, a közelmúltat és a napjaink eseményeit elemzi, igen sok kulcsfontosságú információhoz jutott az évek során, így nagyon jól dokumentált a könyv. Nem kétséges, hogy a szelekció tendenciózus, de ezt maga a szerző sem tagadja, hiszen a könyv 554 oldalon nagyrészt azt elemzi, hogy az egységes Romániát miként próbálták meg évszázadok óta a nagyhatalmak különböző érdekszférákba sorolni, területét feldarabolni.
Többé-kevésbé köztudott és a történészek is bizonyítják, hogy az angolok voltak azok, akik a második világháborúban a Balkán északi részének két országát, Bulgáriát és Romániát a szovjeteknek játszották át. S hogy kinek milyen szerepe volt ebben, erről is érdekes epizódokat említ a szerző. A nem történészi szempontok szerint összeállított kötetben szó esik néhány olyan disszidensről is, akik a szerző szerint tulajdonképpen úgy ellenezték Ceauşescu rendszerét, hogy mindvégig a szovjetek malmára hajtották a vizet, magyarán: háttérből Románia sorsát a KGB irányította beépített értelmiségiekkel. Rogojan tábornok külön fejezetet szentel I. M. Pacepának is, aki tettével „elárulta nemzetét”.
Egy másik igen érdekes fejezet az 1989-es rendszerváltásról szól, nevezetesen arról, hogy a volt szekuritáténak milyen szerepe volt a decemberi és az azt követő eseményekben. A könyvbemutatón elhangzott, azt bizonyítja a tábornok, hogy abban az igen zavaros időszakban a szekuritáté mentette meg Romániát a széteséstől, attól, hogy az 1990-es évek elején geopolitikailag átrendeződő Európában a nagyhatalmak „ne osszák újra Romániát”. S hogy kik „formáltak jogot a nemzeti egységállamra”? – ezzel két – elsősorban nekünk, magyaroknak is igen érdekes fejezet foglalkozik. „A magyar delírium: propaganda, kémkedés és szélsőségesség Szent István Magyarországáért” – című részben a szerző az első világháborútól napjainkig végigköveti mindazt „az erőfeszítést, amelyet az anyaországiak és az erdélyi magyarok megtettek és tesznek annak érdekében, hogy átrajzolják Románia térképét”. Az adatok igen pontosak, tényszerűek – nyilvánvalóan mondhatnánk, de rögtön hozzá is tehetjük: sértően egyoldalúak, tendenciózusak, félrevezetőek. Belelapozgatva, igen vitatott kötetet juttattak eszembe. Ion Lăncrănjan történésznek valamikor a ’80-as években megjelent: Egy szó Erdélyről című gyűlölködő torzítása köszönt vissza az igen dokumentált főszekus művében. Igaz, ezúttal a kötet írója nem értelmez, magyaráz, csupán féligazságokat közöl.
S hogy ne csak a magyarokat viktimizálja mindazért, ami ma történik az országban, az utolsó fejezet Jugoszlávia és Románia árnyékháborúját ecseteli, felvázolva mindkét ország 1945 és 1989 közötti kémelhárító tevékenységét. S hogy ennek a küzdelemnek mi volt az igazi tétje? Nem kétséges, állítja a szerző, a szerbek a Bánságot akarták elcsatolni Romániától. E részből kiderül, hogy az éber szekuritáté miként akadályozta meg azt, hogy ez az országrész se váljon ki „a történelmi Romániából”.
Mindezek mellett – állítja egy másik rész –, ma az ország politikusainak a globalizáció gazdasági fenyegetettségével is szembe kell nézniük. Az üzleti érdekháborúnak is az a célja, hogy felossza az országot. Ezúttal nem a politikai átrajzolásról van szó, hanem arról, hogy a hazai erőforrásokat, a nyersanyagok kiaknázását egyes érdekek szerint átjátsszák a külföldi konszerneknek.
A bemutatón többek között az is elhangzott, hogy az 1989-es rendszerváltást követő események, az említett területi és gazdasági jellegű fenyegetettség kényszere miatt alakult meg a Román Hírszerző Szolgálat. A könyv szerzője pedig egyike volt, aki ezt a struktúrát újraépítette. Erről olvashat az érdeklődő a munkában, amely tulajdonképpen a „kémszolgálatok fölöttébb szükséges voltáról” próbálja meggyőzni az olvasót.
A mindenkori kémeknek, a belbiztonságiaknak az a szerepük, hogy megbízható, naprakész információt szolgáltassanak a politikusoknak, hogy a megfelelő információ birtokában a legjobb döntéseket hozzák – hangsúlyozták többen a teremben. A történelmi idők óta a kémek nemzeti érdeket szolgáltak – vallották többen is a pulpitusról.
Attól függ kinek, milyen érdeket – tehetjük hozzá a könyv olvastán.
Vajda György
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal” – Elek György interjúja Tőkés Lászlóval
– Huszonkét év telt el az 1989-es változások óta. A változás csorbáit már akkor megsejthettük, amikor 1990. január 8-án szabadon engedték a szekusokat, de amikor visszautasították a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának elfogadását, ténnyé vált, hogy igazi változásokra nem számíthatunk. A társadalom nem volt akkor eléggé érett a megújulásra, vagy annyira erős volt a szekuritáté által fenntartott párthatalom, ami más formában ugyan, de most is uralkodik?
– Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet igazgatója szokta mondani: „Romániában a kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták”. Már rögtön a ’90-es évek elején megtört az a rendszerváltoztató lendület, ami 1989 Szabadító Karácsonya környékén általános közhangulatként uralkodott köztünk. A volt Szekuritátét a mi bőrünkön élesztették újra, emlékezzünk csak a marosvásárhelyi Fekete Márciusra. Ugyanide sorolható a privatizációnak álcázott szabadrablás, a kapcsolati hálók újraépítése, a volt kommunisták visszaszivárgása a politikai-gazdasági hatalom legfelsőbb berkeibe. De azt hiszem, a legjobb példa az, ami a végletesen megkésett lusztrációs törvény kapcsán történt: minekutána Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke már 1994-ben elkészített egy tervezetet, és az elakadt, 2006-ban a Nemzeti Liberális Párt próbált átvinni egy hasonló kezdeményezést, amely a szenátuson átment ugyan, de a képviselőházban elakadt. (Emlékezzünk csak: ekkoriban a demokraták éppen kiléptek a kormányból, és a liberálisok az RMDSZ-szel kisebbségben kormányoztak, a szociáldemokratákká átfazonírozott utódkommunisták támogatásával, és ennek többek között a lusztrációs törvény beáldozása volt az ára.) És mi történt 2010-ben? Megszületett egy olyan, amilyen törvény, megszavazta mindkét ház, de Ion Iliescu elvtárs hathatós közbelépésének tulajdoníthatóan az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta azt. Vagyis a diktatúra kiszolgálói továbbra is köszönik szépen, jól vannak; ki a hatalom csúcsán irányítja az életünket, ki a magas nyugdíját élvezi, miközben mindazok, akiknek az életét, vagy éppen az ifjúkorát visszavonhatatlanul tönkretette az egyik legsötétebb kommunista diktatúra, manapság is hátratételt szenvednek. Nem nézünk szembe a múltunkkal, s éppen ezért nem csodálkozhatunk, hogyha hazug a jelenünk – ennek pedig leginkább gyermekeink látják a kárát...
– Ön folyton szorgalmazza, hogy kezdjük már el végre megvalósítani azokat a célokat, amelyeket 1989-ben kitűztünk, de bármelyik párt kerül kormányra (beleértve az RMDSZ-t is) senkinek nem érdeke, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mi ennek az oka és mit tehetnénk, hogy ne így legyen?
– Sokrétű a kérdés, itt és most csupán néhány vonatkozását érinteném. Kezdjük talán azzal, hogy a visszarendeződés nem csupán a múlt rendszer kiszolgálóinak a visszaszivárgását, hanem ugyanakkor az átkos Ceauşescu-rezsim által erőltetett nacionálkommunista mentalitásnak a továbbélését, illetve revitalizációját is jelentette. A központosított homogén nemzetállam ideája lebeg ma is a bukaresti döntéshozók szeme előtt, amikor a nagypolitikai döntési kereteket kijelölik. És ebben minden román párt egyetért. Mondok egy példát: Bukarestben úgy beszélnek a regionalizálásról, hogy közben tagadják a történelmi régiók létét. Ugyanúgy tervezőasztalon vonnák meg a közigazgatási-adminisztratív „makrorégiók” határait, ahogyan az 1968-os megyésítéskor Ceauşescu tette, mit számít nekik, hogy az adott „régió” mennyire fejlődőképes, vagy mennyire bír belső kohézióval?
Az RMDSZ a „neptuni paktummal” játszotta el annak az esélyét, hogy az akkor még politikailag nagyon aktív erdélyi magyar közösségünk számára érdemi előrelépéseket tegyen. Emlékezzünk csak: 1995-ben félmillió aláírást gyűjtöttünk össze a Bolyai Tudományegyetem újraindítása érdekében! Azóta is ott porosodnak valahol a román fővárosban, 2011-ben pedig óriási vívmányként próbálják eladni nekünk a multikulturális egyetemet. A románok nagyon korán rájöttek, hogy van kivel bizniszelni, így hát lábon megvették a politikusainkat, ők pedig belesimultak a Dâmboviţa-parti politizálásba. Nem is nagyon engednek tűzközelbe másokat; ahogyan az egyik erdélyi politológus megfogalmazta: a kocsmaasztalnál tizenannyi éve ugyanazok ülnek. A kocsma közönsége és a pincérek néha cserélődnek, de főkorifeusaink mindig a régiek.
Ilyenképpen az az abszurd helyzet alakult ki, hogy olyan állampolitikát legitimálunk a kormányjelenlétünkkel, amely az Alkotmányában még a létünket sem ismeri el. Az egész ország óriási demokráciadeficittel küszködik, ezen belül pedig erdélyi magyar közösségünk a hatalmi monopóliumához foggal-körömmel ragaszkodó párt miatt halmozottan hátrányos helyzetben található.
Bő két évtized után – levonhatjuk azt a következtetést, hogy a posztkommunista román politika csődbe vitte országunkat. És ezt a csődöt az egyszerű emberekkel fizettetik meg, lásd a huszonöt százalékos fizetésmegvonást, a nyugdíjak megadóztatását, a különböző juttatások ésszerűtlen és ad hoc megvonását. Az IMF lélegeztetőgépén vagyunk, tehát ők diktálnak, és diplomatikusan fogalmazva: ők nem éppen a szociális érzékenységükről híresek. Kölcsönt adtak és a pénzüket viszont szeretnék látni. Románia teljesen kiszolgáltatottá vált az új évezred elejére. Hogyha jövőt akarunk még a szülőföldünkön, nagyon gyorsan valami mást kell kitalálnunk.
– Lassan, de még mindig nem teljesen napvilágot látnak azoknak a személyeknek az iratcsomói, akik együtt működtek a volt szekuritátéval, társaikat, barátaikat jelentették rendszeresen, de ezek a személyek semmilyen megtorlásban nem részesülnek, sőt, részt vehetnek a jelenlegi hatalomban is. Ilyen szempontból mégsem történt meg a rendszerváltás, vagy akár az is megtörténhet, hogy a jelentéseket egyesek ma is írják?
– Két részre bontanám a kérdést. Roppant károsnak tartom, hogy a volt besúgók a '90-es évek elején nem álltak ki a nyilvánosság elé, és nem vallották be múltjukat. Két évtized alatt – esetleg – felépítettek egy új egzisztenciát, a közösségük megbecsült tagjává váltak, joggal retteghetnek tehát, hogy egyszer csak kiderül áldatlan szolgálatuk. Egészen egyszerűen: zsarolhatókká váltak. Rengeteg ilyen esettel találkoztam, volt olyan kollégám, hogy a szívem szakadt meg érte, emberileg is csapásként éltem meg, amikor sötét múltjára fény derült. Egyháziaknál ez még súlyosabb csapás: hiszen nagyon nagy a bizalom a papban, a lelkészben, aki netalán visszaélt az emberek bizalmával. Rendkívül nehéz mindezt feldolgozni, és leginkább az egyház mint intézmény látja kárát.
Másodsorban úgy tevődik fel a kérdés, hogy minden valószínűség szerint „újszekusok” is léteznek. Túl a reaktivált régi besúgókon, a román titkosszolgálatok manapság sokkal több embert foglalkoztatnak, mint amennyit a legsötétebb kommunizmus idején. Ha megnézzük a tervezett költségvetést (illetve visszamenőlegesen az utóbbi években), akkor azt tapasztaljuk, hogy míg például a kultúrától és az oktatástól pénzeket vonnak el, a titkosszolgálatok költségvetése mindig nőttön nő: jövőre a Román Hírszerző Szolgálat költségvetése az idei 971,4 millió lejről 986,9 lejre nő, a Külföldi Hírszerző Szolgálaté pedig 187,5 millió lejről 193,9 millió lejre.
– Nem mondhatjuk azt, hogy kisebbségi létünk nem jobbult, de azokért a jogokért, amelyek természetesek kellene legyenek, naponta meg kell küzdjünk. A kisebbségi jogokat szavatoló törvények csak akkor, és csak olyan mértékben fogalmazódnak meg, amennyire az a mindenkori kormánypártoknak érdeke, de ezek életbe léptetéséhez gyakran meg kell alkudjunk. Hosszú távon a joggyakorlás lehet a megalkuvás vagy akár a kompromisszum feltétele? – A törvényi biztosíték önmagában mit sem ér „sajátos demokráciánkban”. Például rendelkezünk nyelvi jogokkal – ám ha ezt valahol valaki megsérti, akkor alig tudjuk számon kérni. Márpedig naponta megsértik az önkormányzatoknál, a különböző hivatalokban, a kórházakban stb. Igaz, sok esetben mi is hibásak vagyunk, mert vagy nem tudjuk, hogy nekünk jogunk van anyanyelvi tájékoztatáshoz, ügyvitelhez, vagy restek vagyunk kérni azt. Kissé belekényelmesedtünk az áldozat-szerepbe. Sokkal tudatosabban kellene viszonyulnunk ezekhez az ügyekhez. Azonban akárhogyan is volna, a hosszú távú megoldás végtére is egyértelműen csak a különböző szintű autonómiák rendszere lehet. Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal”. Őshonos nemzeti közösség vagyunk, akik a szülőföldünkön szeretnénk boldogulni – és ez lehet minden politikai cselekvés kiindulópontja.
– Ön az Európai Unió parlamenti képviselőjeként és alelnökeként sokat harcol a nemzeti jogok biztosításáért és a keresztyén-keresztény értékek, valamint a nemzetiségi és keresztyén hagyományok megőrzésének és ápolásának a biztosításáért. Miért kell küzdeni ezekért a keresztyén keresztyén-keresztény értékekre és hagyományokra épülő Európában? Miért nem természetes ez?
– Európa mára elszakadt gyökereitől. Nagyon rossz érzés volt első ízben megtapasztalnom ezt saját bőrömön, 2007-ben. Egy istentagadó kommunista diktatúrát követő „átmeneti demokráciából” a vágyott „szabad Európa” helyett egy kifordult, szekuláris Európába érkeztünk, ahol – példának okáért – többet foglalkoznak a melegek jogaival, mint a világszerte üldözött keresztény közösségek helyzetével. Márpedig Európának ma nagyon nagy szüksége lenne a keresztény értékvilágra, az embertársi szeretetre, az élet szentségének tiszteletbe tartására, és arra a hitre, mely az Unió spirituális dimenzióját rajzolhatná meg.
– Az Európai Unió gazdasági válsága szellemi-lelki válságot is okoz. Az emberek kiszolgáltatottabbak, befolyásolhatóbbak. Ilyen körülmények között honnan meríthetnek erőt az egyszerű emberek magyarságuk, vallásuk, hagyományaik megőrzéséhez, hogy ne az legyen a mindennapi gondjuk, hogy hogy élik meg a holnapot, hanem maradjon erejük és idejük a lélek táplálására is? – Hinnünk kell Istenben, hinnünk kell saját erőnkben és hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak. A korábbi kérdéssel összekapcsolva: a ránk jellemző mély hit a mi hozzájárulásunk, „apportunk” az egyesülő Európához. Ami a magyarságunk vállalását illeti: számomra ez magától értetődik. Büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok nemzetemre, történelmünkre, megvalósításainkra. Ne kényszerként éljük meg a nemzetiségünket, hanem ajándékként és lehetőségként. Erről szól a népszámlálás kapcsán kiválasztott jelmondatunk: Magyarnak lenni jó!
– Végül: van-e esély arra, hogy valóra váljanak a 89-es célkitűzések?
– Számomra nem az a kérdés, hogy megvalósulnak-e, hanem az, hogy mikor. Ezért kell dolgoznunk mindannyiunknak Európában, a Kárpát-medencében és itthon. Ez az egyetlen értelmes cél, ami miatt érdemes közszolgálatot vállalni. Szabad és tényleg demokratikus Romániát szeretnék, benne magukat otthon érző nemzeti közösségekkel, akik saját sorsuk fölött dönteni tudnak. Erős Magyarországot szeretnék, erős magyar nemzetet, egyesülő Európát, ahol mindenki értékként kezeli és megbecsüli azt a sokszínűséget, ami a világtörténelem tanúsága szerint Európát mindenkor vezető szerephez juttatta. Ebben rejlik a mi erőnk…
Megjelent a Szatmári Friss Újság 2011. december 17-i lapszámában.
Erdély. ma

Nagy körültekintést igényel az egyházi átvilágítás
Szekuritátés dossziék nyomában 6.
Az Erdélyi Unitárius Egyház a napokban tette közzé az Egyházi Átvilágítási Folyamatot Koordináló Bizottság első vizsgálati eredményeit. A 2009-ben létrejött bizottság feladata több mint száz egyházi szolgának az átvilágítása. Az átvilágítás eddigi tapasztalatairól Szabó László unitárius lelkésszel, a bizottság ügyvezetőjével beszélgettünk.
– Az erdélyi protestáns egyházakban, közöttük az unitárius egyházban már a rendszerváltást követően felmerült az egyházi átvilágítás szükségessége. Milyen út vezetett a kezdeti próbálkozásoktól az átvilágítási bizottság megalakulásáig?
– Az Erdélyi Unitárius Egyházban az 1989-es népfelkelést követően sajnos bő egy évtizedig kellett arra várni, hogy a belső átvilágítás enyhébb fajtájának bevezetésére sor kerüljön. Az Egyházi Főtanács 2001-ben fogadta el azt a határozatot, ami kötelezővé tette az úgynevezett jelöltségi nyilatkozatok megtételét.
Ennek értelmében az egyházi tisztségekre és hivatalokra jelölt személyeknek, lelkészeknek és világiaknak arról kellett nyilatkozniuk, hogy együttműködtek-e vagy sem a volt államvédelmi szervekkel. 2002-től kezdődően minden egyházi választáson felolvasták ezeket a nyilatkozatokat, és a választótestületek tagjai figyelembe vehették a nyilatkozatok tartalmát. Abban az időszakban még nem álltak rendelkezésünkre a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (román rövidítése: CNSAS) által kezelt iratgyűjtemények, amelyek tartalmával össze lehetett volna hasonlítani a szóban forgó nyilatkozatokat, ezért a választókra volt bízva, mennyire veszik figyelembe a jelöltek állításait. Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, amíg egyházunkban is megérett az idő arra, hogy bevezessük az átvilágítás érdemibb formáját. A 2008 decemberében tartott főtanácsi ülésen szinte egyhangú szavazattal fogadták el azokat a határozatokat, amelyek kiszélesítették az átvilágítási folyamatot. Ennek jegyében született döntés az úgynevezett történész kutatócsoport létrehozásáról is, amelynek elsődleges feladata a különböző állami szervek 1945 és 1989 közötti egyházi életbe való beavatkozásának feltárása tudományos igényességgel.
– A 2008-ban elkezdődött intézményesített átvilágítás előtti időszakban volt-e olyan egyházi szolga, aki bevallotta azt, hogy együttműködött a kommunista állambiztonsági szervekkel?
– Az 1989 és 2001 közötti időszakban alig történt ilyesmi. A 2002-től kezdődően megírt és felolvasott nyilatkozatok között is kevés olyat találunk, amelyben az érintettek őszintén bevallották együttműködésüket az államvédelmi szervekkel, és ismertették volna az együttműködés tartalmát és jellegét. Többnyire olyan nyilatkozatok születtek, amelyekben az érintettek elhallgatták, vagy nem az eset súlyosságához mérten vallottak együttműködői múltjukról.
– Mennyire működik olajozottan az átvilágítási bizottság?
– Az egyéni iratgyűjtemények kérvényezése a bizottság létrejöttének évében, 2009-ben kezdődött. A Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács 2009–2010-ben közel félszáz egyéni iratgyűjtemény másolatát adta át. Működési szabályzata alapján a bizottság hozzálátott az egyéni iratcsomók vizsgálatához, és személyes meghallgatásokat is elrendelt azokban az esetekben, amikor feltételezhető volt az érintett személyek együttműködése a szekuritátéval. Olyan esetekben is kötelezővé vált a személyes meghallgatás, amikor a bizottság különbséget állapított meg a kötelező nyilatkozatokban foglaltak és az egyéni iratgyűjtemények tartalma között, tehát amikor kiderült, hogy valaki valótlanságot állított.
– Múlt héten tették közzé az első vizsgálati eredményeket. Milyenek a tapasztalatai az elmúlt három év munkájáról?
– Az átvilágítási bizottság és a közelmúlt-kutatócsoport elsődleges célja nem az, hogy a volt együttműködőket vadássza, vagy megalázó módon pellengérre állítsa őket. Az együttműködés kérdéskörét átfogóbban vizsgáljuk. Amint tudjuk, 1945-től kezdődően a kommunista rendszer gyökeret vert: megkezdődött a társadalom tekintélyes részének a megfigyelése és megfélemlítése, ami a következő évtizedekben egyre erősödött a nacionál-kommunista diktatúra kiépülésével és keményebbé válásával. A társadalom kiemelt fontosságú részeként egyházaink az állambiztonsági szervek célkeresztjében álltak, az elnyomó hatalom részéről fokozott figyelem irányult rájuk, ezért az akkori viszonyok közepette sokkal több egyházi embert próbáltak beszervezni, mint a társadalom más rétegeiből. Nem meglepő tehát, hogy nagyon sok lelkészt megkörnyékeztek. Amikor ezt a korszakot vizsgálva az egyéni iratgyűjteményekből következtetéseket vonunk le, mindezt behelyezzük az adott társadalmi és politikai összefüggésekbe. A kutatócsoport és a bizottság elsődleges megállapítása az, hogy a fő bűnösök a kommunista rendszer létrehozói, fenntartói, azok a párt- és államvédelmi szervek, akik ezt működtették. Fő bűnösnek minősíthető minden olyan szekuritáté-alkalmazott, hivatásos államvédelmi személy és pártaktivista, aki közvetlenül is részt vett a rendszer működtetésében. Úgyszintén vétkesnek tartjuk azokat az egyházi és világi személyeket is, akik besúgóként kisebb-nagyobb mértékben elősegítették a rendszer fennmaradását. – Mennyire nehéz megbízható ítéletet kimondani egy-egy besúgó esetében?
– Bizottságunk nem ítélkezik, hanem határozatszerű megállapításokat fogalmaz meg. Természetesen különbséget teszünk besúgó és besúgó között is: minden esetet egyénre szabottan, a lehető legtöbb körülmény figyelembevételével elemzünk. Az elemzések nyomán többféle megállapításra jutunk. Hála Istennek szép számban vannak olyan személyek, akik ellenálltak a szekuritáté beszervezési kísérleteinek. Vannak olyanok, akik egyértelműen a korszak áldozatai voltak, és sajnos olyanok is léteznek, akik nem tudtak ellenállni. A rendszerrel együttműködők kategóriája sokrétű, amit árnyalni kell, ezért a bizottság különböző együttműködői típusokat állapított meg. Azokat tartjuk súlyos esetűeknek, akik kimerítik a szekuritátéval való együttműködés következő formáit: amikor az együttműködés indoka a rosszindulat volt; amikor az együttműködés kárt okozhatott másoknak; amikor az együttműködés az államhatalmi rendszer iránti meggyőződéses lojalitásból fakadt; amikor az együttműködés jutalmaként az együttműködő anyagi juttatásokat vagy előnyöket élvezett.
Az ilyen esetekben – kötelező személyes meghallgatás nyomán – a bizottság fenntarthatja vagy elvetheti feltételezéseit.
– A személyes meghallgatás milyen mértékben befolyásolhatja a bizottság döntését?
– Az még nem történt meg, hogy valaki megpróbálta volna bebizonyítani, hogy a fekete fehér, vagyis, hogy teljesen tisztázta volna magát a feltételezések alól. Ellenben a bizottság tisztánlátását nagyban segítette a személyes beszélgetések eddigi sorozata, hiszen olyan háttéradatokat tudtunk meg, amelyek nem voltak kiolvashatóak az egyéni iratcsomókból. Ilyenkor árnyaltabbá vált az eset, azonban a fő megállapításokat általában nem befolyásolta érdemben. A személyes meghallgatások közül egynéhány elősegítette azt, hogy az illető személy töredelmesen beismerje hibáit, emberi gyarlósága miatti együttműködési készségét.
– Más egyházi átvilágító bizottságokból származó információk szerint volt olyan lelkész, akiért „beszólt” a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) magas rangú bukaresti tisztje. Volt-e ilyen eset az unitárius egyházban?
– Nincs tudomásom ilyen esetről, ami természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az unitárius egyház jelenlegi lelkészei között is elméletileg lehet aktív bedolgozója a mai titkosszolgálatnak. Remélem, hogy ez csak elméletileg áll fenn, azonban a hatályos rendelkezések szerint amúgy sem juthatunk hozzá az ilyen személyek iratcsomójához. Ilyen esetekben a hivatalos értesítés szerint az illető nevén nem szerepel múlt rendszerbeli titkosszolgálati iratcsomó. – Ha valaki a hetvenes, nyolcvanas években lelkészként dolgozott, az Átvilágító Bizottság ugyanakkor nem kap felőle semmiféle iratot, ez mennyire hihető körülmény?
– Eddigi tapasztalatunk szerint a lelkészek megfigyelésének mértéke szinte teljes körű volt. A belügyminisztérium 1963-ban kiadott egy olyan rendeletet, amiben kötelezővé tette a Protestáns Teológiai Intézet minden diákjának és végzettjének a megfigyelését. A rendelet magyarázó szövegében szerepel, hogy az államvédelmi szervek sajnos még nem érték el a százszázalékos beszervezettségi szintet, ezért a megfigyelési kör kiteljesítését szorgalmazták. Ez volt a pártvezetés és a belügyminisztérium kérése. Ha figyelembe vesszük a belügyminisztériumi határozatot, valamint a személyes iratcsomókból, illetve a személyes vallomásokból származó adatokat, bizonyossággal állíthatjuk, hogy a nyolcvanas években az államvédelmi szervek megkísérelték a lelkészek százszázalékos beszervezését. Amikor a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács kérésünkre nem ad át semmiféle iratcsomót, ebből többféle következtetést vonunk le: az illető személy a szekuritáté szemében annyira jelentéktelennek tűnt, hogy esetleges megfigyeléséről nem indítottak a neve alatt egyéni iratgyűjteményt; a másik változat szerint az iratgyűjtemény megsemmisült, vagy elkallódott – az 1989-es népfelkelés napjaiban a valódi és az álforradalmárok a szekuritáté épületeibe behatolva sok iratot elégettek, szétszórtak, de ez mégis az esetek törtrészét jelenti; a harmadik következtetés szerint a szekuritáté jogutódja, a Román Hírszerző Szolgálat az adott iratcsomót még nem adta át a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácsnak. Nem hivatalos adatok szerint másfél évvel ezelőtt még az egyéni iratcsomók felét sikerült átvenniük. Ez az arány mára valószínűleg jóval ötven százalék fölött van. Várható, hogy a következő hónapokban, illetve egy-két évben újabb iratcsomó kerülnek elő olyan személyekre vonatkozóan is, akikről eddig nem volt semmiféle adatunk.
– Sokan attól tartanak, hogy az átvilágítás során manipuláció áldozatai lehetünk. Mennyire lehet megbízni a szekuritáté munkájában, illetve az utód titkosszolgálatok „pártatlanságában” a tekintetben, hogy nem vettek el, vagy nem toldottak az anyaghoz?
– Sokan feltették ezt a kérdést a bizottságnak, mások pedig leegyszerűsítve azzal próbálják elintézni, hogy bezzeg a szekuritáté azt jegyzett fel a dossziékba, amit akart. Ezt a hozzáállást mindenképpen árnyalnám. A szekuritáté valóban bármit megtehetett, hiszen a rendszerváltás után húsz évvel még mindig nincs átfogó képünk a működéséről, ellenben hozzá kell fűzni, hogy ők sem rendelkeztek végtelen erőforrásokkal és idővel, éppen ezért a manipulációs kísérleteket olyan személyek esetében használták, akik fajsúlyosak voltak, a rendszer szemében megsemmisítendő személyeknek minősültek, akiket meg akartak hurcolni, be akartak börtönözni. Esetükben feltételezhető az egyéni iratcsomók szándékos és feltételezett manipulációja. Az egyszerű közembereknél – beleértve a lelkészek nagy részét is – kevésbé feltételezhető, hogy a szekuritáté eleve megtévesztő célzattal állított össze és kezelt iratcsomókat. A hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig a szekuritáténak nem volt oka arra következtetni, hogy elközelgett a leszámolás ideje, és hogy emiatt menteni kellene a menthetőt, vagy külön céllal be kéne feketíteni valakiket az utókor számára. A kezünkbe került dokumentáció alapján nem lehet azt állítani, hogy az iratcsomókat nagymértékben és tervszerűen manipulálták volna. Az iratgyűjtemények képezik az átvilágítás fő forrását, azonban nem ez az egyetlen forrás. Száz százalékban természetesen nem bízhatunk meg bennük. – A bizottság közzétett vizsgálati eredményeiben azt olvasom, hogy külön kiemelik egy-egy átvilágított ellenálló érdemeit. A hetvenes, nyolcvanas években milyen lehetőség volt az ellenállásra, illetve ez milyen következményekkel járt?
– Nehéz ezekről az esetekről általános érvényű véleményt alkotni. Tudjuk, hogy az államvédelmi szervek mi mindenre voltak képesek. Az 1956-os magyar forradalmat követően egyházunk legjobbjait zárták börtönbe – papságunkat gyakorlatilag megtizedelték –, ezek után joggal feltételezhette bárki, hogy az ellenállásnak hasonló következményei vannak. A bizottság senki esetében nem kérheti számon, hogy miért nem állt ellen, mert nem tudhatjuk, hogy milyen körülmények között félemlítették meg, milyen nyomás nehezedett rá. Dicséretre méltónak tartjuk azokat, akik ellenálltak, mások esetében pedig nem ítélkezünk, hanem megállapításokat fogalmazunk meg. Ezeket a megállapításokat az érintett személy vallomásai alapján készek vagyunk árnyalni, amennyiben az érintett személyek hihető módon bizonyítják, hogy kényszerítő körülményeket is figyelembe kell vennünk. Ezek megértésére és figyelembe vételére fogékonyabbá tesznek a vonatkozó személyes „élményeink”. Ilyenként említem, hogy 1989 őszén, középiskolás diákként engem is hívattak a szekuritáté Hargita megyei szervezetének hivatalába. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a félelmet, amit akkor átéltem a szekuritáté csíkszeredai irodájában, holott még gyermek voltam. El tudom képzelni, milyen többletterhet jelentett egy családos lelkésznek, egy családapának az ilyen megpróbáltatás, milyen kilátásokkal mehetett a kihallgatásokra, éppen ezért távol álljon tőlem – és a bizottságtól – az általánosítás, vagy az ítélkezés. – Az átvilágításnak az az értelme, hogy az együttműködői múlttal rendelkező egyházi vagy világi személy ne tölthessen be vezetői tisztséget. Miként kivitelezhető ez az unitárius egyházban?
– Az átvilágításnak nem ez a fő célja, hanem a közelmúltunkkal való őszinte szembenézés és az erkölcsi jóvátétel az áldozatok irányába. Amennyiben az átvilágított személyek kimerítik a szekuritátéval való együttműködés valamelyik súlyos formáját, ezt a bizottság tételesen nyilvánosságra hozza. Ez az egyik következménye az átvilágításnak. Ha valaki a 2001 óta kötelező jelöltségi nyilatkozatában hamisan nyilatkozott, és ez az átvilágítás során kiderül, az így szerzett tisztsége megszűnik.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hírsaláta
SOK BESZÉD, KEVÉS TETT. Traian Băsescu terveinek zöme nem valósult meg: nem sikerült módosítania az alkotmányt, sem átvinnie területi-közigazgatási átszervezését. Ellenben megakadályozta a Johannis-féle többséget, hogy kormányt alakítson, rátelepedett Emil Boc és Ungureanu kormányaira, a tömeges lehallgatásokkal egyfajta rendőrállamot honosított meg, s a feltételezések szerint csalással nyerte meg az előző államelnöki választásokat. Ezek az alkotmánysértései ütöttek vissza, és vezettek el második felfüggesztéséhez – írja az Új Magyar Szó online kiadása.
JÉGRE VITTE A NYUGALMAZOTT KATONA A MINISZTERELNÖKÖT. Victor Ponta a választásokon kapott támogatásért cserébe megígérte egy szakszervezetnek, hogy megszünteti a korrupcióellenes ügyészséget. Legalábbis ez derül ki egy dokumentumból, melyet csütörtökön az Adevărul napilap internetes kiadása közölt. Eszerint a Szociál-Liberális Szövetség vezetői elvi megállapodást írtak alá az Elbocsátott Katonatisztek Szakszervezetével és más civil szervezetekkel az Alkotmánybíróság, az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség, a korrupcióellenes ügyészség és a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács felszámolásáról. Míg Mircea Dogaru ezredes, az elbocsátott katonák szakszervezetének vezetője a HotNewsnak megerősítette: a dokumentum valóban létezik, és az elvi megállapodás valóban tartalmazza a felsorolt intézmények felszámolásáról szóló célkitűzéseket, Ponta tagadta, és azt állította, hogy csak az első oldalt, azaz elvi megállapodásokat tartalmazó részt írta alá. (Manna) SÖTÉT KILÁTÁS. A romániai nyugdíjalap befektetési igazgatója szerint, ha a politikai válság elhúzódik, a lej értéke továbbra is bizonytalan marad, a külföldi befektetők elhagyják Romániát, ami negatívan befolyásolja majd a gazdasági növekedést. (Evenimentul zilei) KÉT TITKOSSZOLGÁLAT LECSATLAKOZOTT. A Legfelsőbb Védelmi Tanács utolsó ülésén, ahol az úgynevezett forródrótok vitája zajlott, és ahol Iulian Fota, Traian Băsescu tanácsosa megakadályozta a Különleges Távközlési Szolgálat főnökének menesztését, a Román Hírszerző Szolgálat és a Külföldi Hírszerző Szolgálat főnöke is ellene szavazott. Ami azt jelenti, hogy két titkosszolgálati főnök is benne van az „államcsínyben”. (Új Magyar Szó online kiadás)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A SIE vezetője aggódik...
Teodor Meleşcanu, a Külföldi Hírszerző Szolgálat (SIE) vezetője aggódik Omar Bakri sejk csütörtöki, Romániára is kitérő kijelentései miatt. Szerinte a sejk nyilatkozatai jelzésértékűek, így már Romániáról is elmondható, hogy terrorista támadások potenciális célpontja.
Meleşcanu szerint Romániának fel kell készülnie a terrorizmus megelőzésére, noha Bakrit inkább ideológusnak tekinti, és nem a tettek emberének.
„Románia NATO- és EU-tagállam, részt veszünk az afganisztáni katonai beavatkozásokban, az Egyesült Államok az országunk területén levő katonai bázist használ, sok turista látogat ide, többek között Izraelből is szép számmal érkeznek. A két hírszerző szolgálat (a SRI és a SIE) arra összpontosít, hogy a lehetséges merényleteket megelőzze, azonban mindenkinek meg kell értenie, hogy Románia már nem az az ország, amelyben terrorista merényletek nem fordulhatnak elő. Sajnos, a valóság azt mutatja, hogy Románia sincs biztonságban, azonban fel kell készülnünk, és meg kell előznünk a merényleteket, és a terrorizmus okait fel kell számolnunk” – hangsúlyozta a SIE vezetője.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (2.)
„Az »erdélyi kérdés« a modern magyar nemzeti gondolkodás szerves – korábbról örökölt – összetevője, a magyar kultúra, a politikai tudat leválaszthatatlan része. A magyar koronán belüli különállás megszűntével, az unióval 1848-ban egy pillanatra, 1867-ben végérvényesen megoldódni látszott az erdélyi kérdés mint Erdély és magyarságának jövője iránt érzett félelem, azonban úgy oldódott meg, hogy az államjogi és hatalmi-politikai rendezés nyitva hagyta a távlatilag legsúlyosabb problémát: a román nemzetiség helyzetének korszerű újrarendezését.”
(Szász Zoltán: Félelmek színváltozásai. Erdélyi birtokpolitikai viták a századelőn. In: Életünk Kelet-Európa. Tanulmányok Niederhauser Emil 80. születésnapjára, 2003) Kétezer-ötszáz év börtön
Amikor az 1956 erdélyi mártírjai című, tízkötetesre tervezett sorozatot és forráskiadványt 2007-ben elindítottuk az akkor rendelkezésünkre álló periratok, levéltári dokumentumok alapján – a marosvásárhelyi Mentor Könyvkiadóval teljes egyetértésben – úgy képzeltük el: a tizenkét kivégzéssel, a kiszabott büntetések összeadása révén kétezer-ötszáz év börtönbüntetéssel záruló, úgynevezett hazaárulási perek – csak a Szoboszlai Aladár római katolikus plébános nevével fémjelzett politikai perben a tíz halálos és végrehajtott ítéleten kívül a további negyvenhét vádlottat ezerháromszáz év fegyházbüntetéssel, életfogytiglani kényszermunkával sújtották – bevezető tanulmányai, papírra rögzített, legépelt tervezetei, elkobzott bűnjelei, kihallgatási jegyzőkönyvei, ítéletei, az életrajzi adatok, a letartóztatáskor készült fotók, a hely- és névmutatók – úgymond – „beleférnek” három vaskos, egyenként 750–800 oldalas kötetbe. A negyedik kötetet pedig a hazaárulási perek túlélői visszaemlékezéseinek szenteljük. A romániai levéltárak, elsősorban a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (SZIVOT) bukaresti levéltára állagainak fokozatos hozzáférhetőségét figyelembe véve – annak függvényében, hogy a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) politikai vagy államelnöki döntés nyomán éppen hány folyóméternyi dossziét, periratot, korábban szigorúan titkos dokumentumot adott át a SZIVOT-nak – a kutatás óhatatlanul állandó folyamattá, már-már befejezhetetlenné vált, emiatt menet közben kellett módosítani a korábbi kiadói terveket is.
Ennek eredményeként a hazaárulási perek sorozata három kötetről öt kötetre gyarapodott. A Fodor Pál csíkszeredai híd-, vasút-, útépítő mérnök nevéhez kapcsolódó román–magyar lakosságcsereterv kapcsán olyan új, eddig csak részben publikált levéltári dokumentumokra, irodalomra bukkantunk, hogy az eredeti elképzeléstől eltérően e politikai per anyagát is külön kötetben tettük hozzáférhetővé a történészszakma és az olvasóközönség számára.
Az „erdélyi kérdés” – a maga rendkívül bonyolult geopolitikai, földrajzi, gazdasági, demográfiai, felekezeti, a különböző etnikumok egymás mellett éléséből, kevertségéből, időnkénti konfrontációiból adódó konnotációval – így vált önálló, a történészszakma által eddig kevésbé megvilágított kutatás témájává, amely az Erdélyre vonatkozó első oklevelektől kezdve napjainkig nyomon követi, egyrészt az erdélyi regionális ideológia magyar, román, szász alternatívájának kialakulását, másrészt – lehetőleg teljességre törekvően – bemutatja és európai összefüggésekben elemzi a magyar és román kormányok, a két világháborúban győztes és szövetséges nagyhatalmak által kidolgozott tervezeteket, kísérleteket, közösségektől vagy egyénektől származó elméleti és konkrét javaslatokat, amelyek – a kérdéskör interdiszciplináris megközelítésén túlmenően – az „erdélyi kérdés”-re továbbgondolásra késztető megoldásokat kerestek. Egy ilyen, több száz oldalas kézirat szétfeszítené a sorozat előre megszabott terjedelmi kereteit, így a „hazaárulási perek” lezárásaként, a következő kötetek nyitányaként önálló kiadványban mutatjuk be az erdélyi kérdés – így, idézőjelek nélküli – ezeréves történetét. Nem vizsgáljuk sem a székely eredet, sem a hun-székely-magyar rokonság kérdését, mint ahogy figyelmen kívül hagyjuk az Erdéllyel kapcsolatos különböző spekulációkat, fantazmagóriákat is. Oklevelek, hiteles levéltári dokumentumok, tervezetek és elképzelések alapján – ahogyan azt a nagy hagyományokra visszatekintő magyar szociográfia, román és magyar falukutatás, szociológia tette az 1920-as évektől kezdődően – nyomon követjük az erdélyi kérdés teljes folyamatát, ismertetjük a kérdéskörrel kapcsolatos magyar, román, szász és nemzetközi irodalmat. Terveink szerint ez a kötet még idén napvilágot lát.
A hazaárulási perek
néven ismert és a kollektív emlékezetben is ekként aposztrofált bűnvádi eljárások és kirakatperek során 102 személyt ítéltek el. A nagyszámú és rendkívül súlyos ítélet – a négy hazaárulási perben tizenkét személyt ítéltek halálra és végeztek ki, huszonegy személyt életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, hatvanhatot pedig négy és huszonöt év közötti börtönbüntetéssel sújtottak – szerves részét képezte az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó és annak ürügyén 1956. október 24-én kezdődött és 1965-ig tartó retorziónak, megtorlási hullámnak. Egy 1967. évi belügyminisztériumi összesítés szerint politikai okokból 1954 és 1967. december 31. között összesen 32 840 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom és szabadságharc leverése után ugrásszerűen megnőtt a politikai okokból kezdeményezett letartóztatások száma: 1956-ban 2431, 1957-ben 2797, 1958-ban 5170, 1959-ben 8964, 1960-ban 1723, 1961-ben 2677, 1962-ben 657, 1963-ban 26, 1964-ben 240, 1965-ben 258, 1966-ban 294 és 1967-ben 312 személyt tartóztattak le és állítottak katonai törvényszék elé. A belügyminisztériumi összesítés szerint 1968. január 1-je és március 31. között politikai okokból újabb 20 személyt tartóztattak le.
A hatalmi harc áldozatai
Gheorghe Gheorghiu-Dej 1965 márciusában bekövetkezett halála után hatalomra került Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár első célkitűzéseinek egyike az volt, hogy megszabaduljon egyik veszélyes riválisától, Alexandru Drăghici belügyminisztertől. Ezért kinevezett egy bizottságot – tagjai: Gheorghe Stoica, Vasile Patilineţ, Nicolae Guina, Ion Popescu-Puţuri –, amelynek a Securitate által a Gheorghe Gheorghiu-Dej első titkár és Alexandru Drăghici belügyminiszter idején elkövetett súlyos visszaéléseket kellett kivizsgálnia. A bizottság 1965 novemberétől két és fél éven át a Securitatétól származó ötvenezer dokumentumot tanulmányozott át. Ezek alapján az RKP KB plenáris ülése 1968. április 28-án egész sor egykori kommunista vezetőt rehabilitált, köztük az 1945-ben agyonvert Fóris István főtitkárt, az 1954-ben kivégzett Lucreţiu Pătrăşcanu igazságügyi minisztert, valamint a Szovjetunióba emigrált, 1936 és 1938 között kivégzett, elítélt Román Kommunista Párt-tagokat.
A Gheorghe Stoica által vezetett bizottság mellett létrehoztak egy másikat is, amelyet Ion Stănescu, az Állambiztonsági Tanács miniszteri rangú elnöke vezetett, amely a Securitate által 1949 és 1968 márciusa között elkövetett brutalitásokat, törvénytelenségeket, gyilkosságokat vizsgálta ki. Míg az első bizottság megbízatása nyilvános volt, és azt a célt szolgálta, hogy megerősítse Nicolae Ceauşescu hatalmát, kizárja a KB-ból, a párttagok soraiból, a politikai életből a veszélyes ellenfelet, Alexandru Drăghici belügyminisztert, ugyanakkor növelje az új pártfőtitkár népszerűségét az értelmiség körében, a másik testület a későbbi diktátor számára „szállított” rendkívül bizalmas és fontos információkat.
Ezek az adatok csak az 1989. decemberi rendszerváltás után váltak kutathatóvá, kerültek nyilvánosságra. Ezek alapján megközelítő képet nyerhetünk a kommunista megtorlás, a félelem milliókat érintő országos méreteiről.
A Securitate szervei 1950 és 1968. március 31-e között összesen 91 333 személyt tartóztattak le. A magyar forradalom eszméivel való azonosulás, a különböző szervezkedési kísérletek felfedezése, felgöngyölítése kapóra jött és kiváló ürügyet jelentett a belső ellenzék likvidálásához, akár fizikai megsemmisítéséhez is.
A második bizottság által összeállított jelentésből kiderül, hogy 1956 és 1962 között, tehát hat év alatt összesen 24 629 személyt tartóztattak le. A retorzió 1958-ban és 1959-ben tetőzött, a „csúcsot” 1959 jelentette – ekkorra göngyölítették fel a szervezkedések, szervezkedési kísérletek döntő többségét –: 8910 személyt tartóztattak le. Az Állambiztonsági Tanács akkori alelnöke, Constantin Stoica vezérőrnagy által szignált összegzés elismerte, hogy „a belügyi szervek által végrehajtott letartóztatások jelentős része indokolatlan volt”.
Még egy kis számbavétel
Az 1950 és 1968. március 31-e között letartóztatott 91 333 gyanúsított közül 73 636 személyt állítottak bíróság elé. Rajtuk kívül adminisztratív okokból 25 740 személyt internáltak különböző munkatáborokba, megsemmisítő munkatelepekre, 1949-től kezdődően 60 000 személy számára jelöltek ki kényszerlakhelyet. A Nicolae Ceauşescunak szánt összesítés szerint a munkatáborokba internált 25 740 személy közül 4865 paraszt volt – mindannyian az erőszakos kollektivizálás áldozatai –, 4626 munkás, 3423 tisztviselő, 694 kereskedő, 514 volt katonatiszt, altiszt az egykori királyi hadseregben, 857 tanító és tanár, 408 orvos, 218 újságíró és művész, 498 mérnök, 1968 ügyvéd, 33 volt gyáros, 296 nyugdíjas, 45 volt földbirtokos, 2420 foglalkozás nélküli, 315 diák és egyetemi hallgató, 823 pap és 76 egykori rendőr, illetve 3061 más társadalmi rétegből származó személy. Hasonlóan megdöbbentő adatokat tartalmaznak a kiszabott büntetések indokolatlan méretei. A 73 636 bíróság elé állított személy közül 25 441-et egy és tíz év közötti börtönbüntetéssel sújtottak, közülük 2890 legionárius, 1568 az egykori történelmi pártok tagja, 20 983 más társadalmi kategóriából származó, büntetlen előéletű. Egytől huszonöt évig terjedő börtönbüntetésre 5609 személyt ítéltek, közülük 1682 legionárius, 503 egykori polgári pártok tagja, 3424 büntetlen előéletű. Életfogytiglani kényszermunkára 290 személyt ítéltek, közülük 71 legionárius, 28 történelmi pártok tagja, 191 büntetlen előéletű. 1950 és 1968. március 31-e között 129 személyt ítéltek halálra, közülük 34 legionárius, 10 egykori történelmi pártok tagja, 85 más kategóriájú és büntetlen előéletű.
A rendkívül súlyos ítéletek mindenike a bukaresti, kolozsvári és jászvásári hadbíróság számlájára írható. Futószalagon hozták az életfogytiglani és halálos ítéleteket. A halálos ítéletekről, kivégzésekről nincsenek pontos adataink. 1958-ban például 34 halálos ítéletet hajtottak végre, de a tényleges adat ennél jóval magasabb. Ezt bizonyítja, hogy 1958-ból 27 nevet említenek, de a Szoboszlai-per tíz kivégzettje közül csak három szerepel, az érmihályfalvi csoportból kivégzett Sass Kálmán lelkészt és dr. Hollós Istvánt meg sem említik. A Stefano Bottoni főszerkesztésében megjelent kötet összeállítása szerint 1957 és 1959 között 9959 elmarasztaló ítélet született, 45 személyt végeztek ki, 139-en hunytak el a vallatások során, illetve a börtönbeli kínzások, szenvedések nyomán. A Securitate szervei 1957 és 1959 között 430 „ellenforradalmi szervezetet” lepleztek le, göngyölítettek fel.
Tófalvi Zoltán
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Varga Andrea: azt kérdezték, voltál-e már megerőszakolva?
A luxemburgi Európai Bíróságon készül perelni a bukaresti rendőrséget Varga Andrea, mert szerinte a bántalmazási ügyében nyomozni hivatott szervek nem tartották be sem az Európai Unió által is szabályozott eljárásjogot, sem a sértett fél jogait. Úgy véli: a hatóságoknak nem áll érdekében a tettes felderítése.
A Bukarestben élő, magyar állampolgárságú történész október 17-én tett feljelentést a fővárosi rendőrségen amiatt, hogy egy ismeretlen férfi aznap, az esti órákban ököllel arcul ütötte. Varga Andrea a törvényszéki orvostani látlelet szerint nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. A maszol.ro-nak elmondta: valóságos kálvárián kellett keresztülmennie, amíg rendőrségen sikerült iktatnia panaszát.
Dan Voinea segítségét kérte
„Kálváriám azzal kezdődött, hogy a rendőrök ide-oda küldözgettek, és azon vitatkoztak, hogy területileg melyik rendőrkapitányság illetékes az ügyemben" – magyarázta lapunknak. Mint mondta, a rendőröktől kérte, hogy keressék elő az incidens helyszínének közelében elhelyezett térfigyelő kamerák felvételeit. „Nagy nehezen előkeresték a felvételeket, de a rendőrségen csak fotókat mutattak nekem belőle, mert azt állították: nincs olyan számítógép a kapitányságon, amellyel le lehet játszani a videót" – mondta Varga.
A történész elvárta, hogy a sérült arcáról a rendőrségen fényképfelvétel készüljön, amit a panaszához csatolnak. „Ezt írja elő az eljárásjog, eleinte mégsem akartak lefotózni. Dan Voinea volt katonai főügyész közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy kötelességüket teljesítsék" – tájékoztatott Varga, aki azt is furcsállja: bár a rendőrségnek adott személyleírása szerint bántalmazója 25-30 év közötti, „kaukázusi" férfi volt, a nyomozóhatóságok az orra elé tolták több száz büntetett előéletű roma fényképét, hogy azok alapján próbálja azonosítani a tettest.
Politikusok és a SRI ellen hadakozik?
Varga Andrea jelenleg az elkobzott ingatlanaiért küzdő nagyváradi premontrei rend jogi képviselője a román állam elleni restitúciós perekben, amelyek három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folynak. A történész szerint a vita tárgyát képező egyik ingatlant a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja, a többi pedig Florin Serac, Bihar megye volt szociáldemokrata prefektusa üzleti érdekeltségébe tartozik.
„Nagyváradi üzleti körök a titkosszolgálatokkal összefonódva próbálnak engem megfélemlíteni" – jelentette ki Varga, aki a múlt heti bántalmazását összekapcsolja a 2011-ben történt zaklatásával.
„Háromszemélyes felmérés"
Mint mesélte, a múlt év májusában közvélemény-kutatás címén becsengetett a fővárosi lakásán két férfi. „Azt kérdezték: voltam-e már megerőszakolva?" – idézte fel az esetet Varga. A történész akkor is feljelentést tett a rendőrségen, ahonnan azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták.
Varga Andrea felidézte azt is, hogy Romániában tartózkodása óta több ízben is médiakampány indult ellene. Hat éve még csak névtelen fenyegető leveleket kapott. Később azt írta róla a sajtó, hogy Terényi János akkori magyar nagykövet szeretője. Aztán azt is megtudhatta a román médiából, hogy a magyar titkosszolgálat embere, budapesti kém.
„Azt mondtam magamban: írjanak, amit akarnak a fiúk. De amikor egy nőtől azt kérdezik, volt-e már megerőszakolva, elgondolkozik azon, hogy összecsomagoljon, és elmenjen ebből az országból" – jelentette ki Varga Andrea, hozzátéve, a történtek ellenére sem áll szándékában távozni Romániából.
Maszol.ro

Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 évvel a brassói munkások lázadása után
Az 1987. november 18-i, brassói lázadásra visszatekintve kétfajta hősről lehetne beszélni. Először is a fellázadt, elítélt és csendben deportált munkások.
A rezsim bukása számukra a hazatérés és a brassói Vörös Lobogó Gyárban való újraalkalmazásuk örömét jelentette. Mivel olyan sok ítélet és szenvedés volt, a történészek és az újságírók éppenséggel kerülik, hogy hősöknek nevezzék őket.
A második kategóriába Silviu Brucan és más külföldi kapcsolatokkal rendelkező értelmiségiek tartoznának, akik „gorbacsovi” módon kommentálták az eseményt és disszidensekként gyűjtöttek be pontokat.
És szintén visszatekintve, egyetlen vesztesi kategória lenne: az 1987-ben kivizsgált, elítélt és deportált brassóiak. A változások és az antikommunista kampányok ellenére, a múlt század azon őszén lezajlott megtorló akciók egyetlen kezdeményezőjének, vagy tettestársának sem kellett elszámolnia. Elégették Ceauşescu arcképét
1987. november 15-e vasárnap volt. És munkanap, mint szinte minden akkori vasárnap, amikor Ceauşescu a küladósság visszafizetése érdekében a „nadrágszíj meghúzására” kötelezte a polgárokat. Ezen kívül „új alkalom volt az ünneplésre”, mert 1987. november 15-én szavaztak a helyi néptanácsok képviselőiről.
Egész Brassót Ceauşescu arcképével és vörös zászlók sokaságával „díszítették fel”. Bárhova néztél, olyan jelmondatokat lehetett látni, melyek arra mozgósítottak, hogy „mindent meg kell tenni” a nép boldogságáért és jólétéért. Minél több ilyen jel volt, a románok annál intenzívebben érezték a helyzetet idegen megszállásként. Hiszen mi másnak nevezhetted? Egy olyan rezsim foglya voltál, mely sorba állásokra és élelmiszerjegyekre, a külföldre termelés frontján történő mozgósításokra és áramszünetekre kényszerített. És főleg, hazugságra.
E kollektív idegességek és frusztrációk közepette az a hír, hogy újabb bérmegvonásokat fognak kiszabni az exportra történő gyártásban tapasztalt selejtek és a terv nem teljesítése miatt, több száz munkást mozgatott meg a Vörös Lobogóban. Az emberek kispricceltek a gyár kapuján a város Polgármesteri Hivatala felé. Felgyújtották a párt vörös zászlóit, de felemelték a trikolórt. A csoport hosszasan gördülő hógolyóként egyre nőtt, tömegeket vonzva. Addig soha nem hallott jelmondatokat kiabáltak a vezetők ellen. És mindenki a „Deşteaptă-t române!”-t (a jelenlegi román himnusz – RS) énekelte.
A tüntetőket még jobban feldühítette, hogy a párt megyei szervezetének székházában az egyszerű polgárok számára tiltott élelmiszereket találtak: szalámit, déligyümölcsöket, csokoládét. A lázadók irodákat és ablakokat törtek fel és be, „elagyabugyálták” az útjukba állókat, aktákat dobáltak ki az utcára és felgyújtották a „szeretett vezér” arcképét. Mindezeket a túl sokáig elfojtott dühvel tették.
Négyszáz letartóztatás
A párt mozgásba hozott gépezete azonban sürgős „lépéseket” tett. Gyorsan végrehajtottak négyszáz letartóztatást. Brassó forrongani kezdett. A letartóztatottak negyedét Bukarestre vitték kivizsgálásra. Tanúvallomásaikat verésekkel és rendkívüli pszichikai nyomásgyakorlásokkal tákolták össze.
Nicolae Ceauşescunak 1987. november 26-án jelentették, miként zajlott le egy nappal korábban a „Brassói Vörös Lobogó Teherautógyár” pártaktívájának plenáris ülése.
„Kiemelték, arról tájékoztatták, hogy minden dolgozó fel van háborodva a huligánok csoportja által elkövetett tettek miatt és azt kérik, hogy kapjanak példás büntetést és engedjék meg a gyárban való elítélésüket a dolgozó emberek kollektívája előtt azon vandál tettek miatt, melyek foltot ejtettek a gyár becsületén és kárt okoztak a pártnak és az országnak”. A vállalat egész vezetését – 15 személyt – leváltották és szétszórták az országban. A műszaki igazgatót, Ion Anghelt és a tervezési-fejlesztési iroda vezetőjét, Vasile Lucat feltételesen felfüggesztett börtönre büntették a munkások javadalmazására kirótt „indokolatlan büntetések” miatt. Akárcsak 1977-ben, amikor Ceauşescu a zsil-völgyi bányászok sarokba szorították, azokat találtak bűnösnek, akik „nem megfelelő módon” hajtották végre a törvényeit.
Azt is jelentették Ceauşescunak, hogy azokat a munkásokat, „akik rendetlenséget okoztak és megsértették a törvényt” el fogják „költöztetni más helyekre”, „a közvetlen felelősöket pedig bíróság elé állítják”.
A per nyomán 61 brassói munkást ítéltek munkahelyen letöltendő, vagy feltételesen felfüggesztett börtönbüntetésre (6 hónap és 3 év között). A 61 elítéltből 17-et más megyékbe küldtek dolgozni. Ők a Milícia engedélye nélkül nem hagyhatták el az új lakóhelyüket. Ezek a száraz számok azonban a megbélyegzettek szüleinek, feleségeinek, barátainak és rokonainak drámáit pecsételik meg.
Sohasem tettek igazságot
A brassói Vörös Lobogó gyárban 1987-ben 22.000 munkás volt. Most ott, a ROMAN SA-nál kb. 500. A Marius Oprea és Stejărel Olaru által koordinált nyomozásban („Ziua care nu se uită. 15 noiembrie 1987, Braşov”, Polirom, Iaşi, 2002) („Az elfelejthetetlen nap. 1987. november 15., Brassó”, Polirom, Jászvásár, 2002 – RS) Florin Postolachi volt munkás így foglalta össze a következményeket: „Robu ügyész 1990 után rendet akart tenni. És eljött Brassóba, mindnyájunkat összegyűjtött a Polgármesteri Hivatalban, az asztal körül és azt mondta: «Fiúk, megtaláltam mindazokat, akik benneteket 1987 novemberében kivizsgáltak. A Román Hírszerző Szolgálatnál (SRI), a hadseregnél és a belügyminisztériumban vannak. Egy-egy aktát Ursu úr, Stănculescu úr és Măgureanu úr elé terjesztettem. Tegyenek rendet a minisztériumaikban és én is rendet fogok tenni a minisztériumomban». Röviddel később megtudtam, hogy Robu úr meghalt. A halálával és azzal, amire mi emlékezünk véget ért minden, amit tudni lehet a megkínzóinkról”.
Az igazságot keresve
A volt kivizsgáltak, elítéltek és deportáltak létrehozták a Brassó 1987. november 15-e Egyesületet. Ennek elnöke, Florin Postolachi azzal a pontos céllal indult 2008-ban a parlamenti választáson, hogy elősegítse a lusztrációs törvényt. Megválasztották, de nem sikerült keresztülvinnie azok akaratát, akiket képvisel.
Az 1987-es lázadást felidéző esemény szervezői nem tudják, mi a jobb megnevezés a mai összejövetelre: megemlékezés, vagy évforduló? De a történelem kivédhetetlen folyamában ők kétszeresen is hősök. Először is azért, mert volt bátorságuk és vállalták a kockázatot, hogy szembeszegüljenek egy magát elpusztíthatatlannak tartó hatalomnak. Másodszor azért, mert a remények be nem teljesülése által egyre megterheltebb kollektív emlékezet hordozói.
Izrael nagykövete: Moszkva keze van benne
Izrael akkori bukaresti nagykövete, dr. Yosef Govrin visszaemlékezései („Relaţiile israelo-române la sfârşitul epocii Ceauşescu”, Editura Efes, 2007) („Az izraeli-román kapcsolatok a Ceauşescu-korszak végén”, Efes Kiadó, 2007 – RS) jobb betekintést nyújt az akkori tájékozódási lehetőségekbe. Az első hír, írja Govrin, egy brit újságban jelent meg Silviu Brucan egy külföldi diplomatának tett kijelentése alapján. Ez volt Brucan első színrelépése Ceauşescu ellenzőjeként. Erőteljes külföldi visszhanggal, hiszen Brucan „a párton belüli többség nevében” azt mondta, hogy a munkások elutasítják a rabszolga státuszt. Mihai Botez disszidens is elküldött a Szabad Európa Rádión keresztül egy közleményt a brassóiak lázadásáról. Az eseménynek nem kellett volna senkit sem meglepnie, vélte ő, aki abban bízott, hogy újabb tüntetések remélhetők a jövőben.
A titokzatos film
Govrin nagykövet forrásai Alexandru Vianu professzor és egy pártvezetőséghez közeli, meg nem nevezett személy voltak.
Íme, Vianu professzor tájékoztatója, Yosef Govrin diplomata beszámolója alapján: „Vianu úgy beszélt a brassói lázadásról, hogy azt olyan szervezett eseményként írta le, melynek során a tüntetők azt kiabálták a rendőröknek: «Inkább golyóktól halunk meg, mint hidegtől és éhségtől». Voltak hősies megnyilvánulások a részükről. A helyszínen, «véletlenül», ott parkolt egy szovjet turistákkal teli busz és egyikük lefényképezte a tüntetést. A film, «véletlenül», kijutott nyugatra (azt az olasz televízió 1987. november 23-án sugározta és elsőrangú történelmi dokumentummá vált)”.
Szó sincs szovjet buszról és filmről, mondja ma Florin Postolachi. Egy finn turista lefilmezett néhány másodpercet szállodája tetejéről. Azokat a képeket sugározták Rómából. De bármennyi lépést is tettek a brassóiak a megszerzésükért, eddig nem sikerült.
Gorbacsov látogatása
De az emberek gyakran nem azt látják, ami van, hanem amit szeretnének, vagy érdekük látni. Yosef Govrin izraeli nagykövet is így írja le visszaemlékezéseiben a brassóiak lázadását. Ő jól szervezett akcióként írta le, a Tel-Avivba küldött jelentéseiben azon csodálkozva, hogy azt nem látták előre a hatóságok. Az akciót állítólag Mihail Gorbacsov szovjet vezető 1987. májusi látogatása bátorította fel és az a beszéde, amiben a munkások élet- és munkakörülményeinek javítását javasolta.
„Ezen kirobbanás fő jellemzője egyrészről azon félelem megszűnése volt, hogy a szovjetek esetleg beavatkoznának az elfojtása érdekében, másrészről a hatóságok fellázadtak elleni drasztikus akciójától”, szögezte le a diplomata. Nyilvánvalóan szintén a szovjet védelem alapján.
Ceauşescu a részegségnek tudta be a lázadást
A párt vezetősége által 1987 végén tartott ülések jegyzőkönyvei nem a szervezett akciókkal kapcsolatos gyanúkról, vagy félelmekről tanúskodnak, hanem a hatalom polgárokkal szembeni elképzelhetetlen felelőtlenségéről és közömbösségéről.
A lejegyzett nyilatkozatokból úgy tűnik, Ceauşescut jobban zavarta, hogy későn tájékoztatták, mint maga az esemény. E „huligánok” akciójáért – véleménye szerint – a pártszervezet hibás. „Miféle pártszellem, miféle kommunisták vannak ott?”, szidja le azokat a központi és megyei tisztségviselőket, akik 1987. november 20-án egy gyűlésre ültek össze.
Csakhogy az attól az üléstől stresszelt Dolj megyei kiskirályok, amint hazaértek, elmentek vadászni. A legfelsőbb vezetés tájékoztatása és engedélye nélkül, ahogy az kellett volna. Egy ostoba baleset során halálos sérült szenvedett el a szervezési titkár, Ceauşescu pedig nagyobb hangsúlyt adott a pártaktivisták ezen „fegyelmezetlenségé”-nek, mint a brassói sztrájknak.
Végül Ceauşescu az egészet a részegségnek tudta be, egész Románia területén megtiltva alkohol bevitelét a vállalatok és az intézmények területére. „És aki részegen megy be, azt rúgják ki a vállalatból, mert rontja a termelést, rendetlenséget okoz!”, parancsolta 1987. december 11-én a beosztottjainak. „Sok minden történt az italok miatt, sokan jöttek részegen és vittek be italt a vállalatokba”. Ez a változat sokkal jobban megfelelt annak, aki haláláig „a nép legszeretettebb fiá”-nak képzelte magát. „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”
Három brassói hallgató nyilvánosan fejezte ki szolidaritását a letartóztatott munkásokkal. Pontosan egy héttel később, november 22-e estéjén Cătălin Bia hallgató leült a menza felé haladó kollégák elé. Egy tábla volt rajta, amin az állt: „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”. Azonnal és némán két barátja – Lucian Silaghi és Horia Şerban – csatlakozott hozzá.
A három erdészeti hallgatót alig húsz percnyi „várakozás” után a milícia kisbuszával elvitték. De elég sokan látták őket ahhoz, hogy az egész város és ország tudomást szerezzen róluk. Miután kivizsgálták és „meghatározatlan időre kizárták” őket, hármójukat milicisták kísérték szülőhelyükre. Nem találkozhattak többé a kollégáikkal, mert – ahogy azt később Lucian Silaghi elmondta – a hatóságok attól féltek, hogy a munkások konfliktus a hallgatókra is átterjed.
A Gépészkar három másik hallgatóját azért büntették meg, mert „nem megfelelő tartalmú írást” szerkesztettek. Mihai Torjot, Marin Brâncoveanut és Marian Lupoit kizárták az egyetemről és arra kényszerítették őket, hogy munkásként helyezkedjenek el a szülővárosaikban.
Lavinia Betea
eurocom.wordpress.com/Adevărul
Erdély.ma

AD INFINITUM
Varga Andrea: erős túlzás restitúcióról beszélni Romániában
Kérdezett: Sólyom István
A harcot nem az utcán, hanem a bíróságokon kell megvívni – mondja a történész, akinek a külügyi archívum igazgatójától pecsétes igazolása van arról, hogy a román állam 1878-ig nem létezett.
A romániai restitúciós folyamat mocsarából időnként felszínre bukkan néhány nagyobb sajtóvisszhangot kiváltó ügy. Ezek nagyon leegyszerűsítve arról szólnak, hogy a román állam mindent elkövet az eljárás megakadályozásáért, míg a restitúcióért küzdő politikusok, civil szféra és egyházak erejükön felül teljesítve küzdenek a visszaszolgáltatásért. Az ügyek sorából mindenképp kiemelkedik a Mikó-ügy, amely a restitúciós folyamat visszásságai, paradoxonai teljességének szimbólumává vált. A körülötte zajló médiafelhajtás és az azt övező széles összefogás jogos reményeket ébresztett a tekintetben, hogy a visszaszolgáltatási procedúra ordító ellentmondásai és a felszín alatt zajló szövevényes ügyletei a szélesebb közvélemény érdeklődését is felkeltik. Az Igazság Napja tüntetés azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a demonstráció a román média ingerküszöbét nem érte el.
Közel két hónapra rá, október 22-én egy hírt közölt az MTI: magyarországi történészt bántalmaztak Romániában. A tudósításból kiderült, hogy az erdélyi magyar történelmi egyházak ingatlanjainak restitúciójával foglalkozó Varga Andrea magyarországi történészt bántalmazta Bukarestben egy ismeretlen személy. Egész pontosan egy vele szembe jövő ismeretlen férfi hozzálépett, arcul vágta, és szó nélkül távozott. Varga Andrea feljelentést tett az ügyben. Ugyanakkor elmondta, 2011-ben már feljelentést tett a rendőrségen zaklatás miatt. Akkor két ismeretlen személy egy állítólagos közvélemény-kutatás során olyan kérdéseket tett fel neki, ami a történész szerint egyértelműen a megfélemlítésére irányult. A rendőrségtől azt a magyarázatot kapta, hogy egy "háromszemélyes felmérésnek" volt az egyik alanya, és a vizsgálatot lezárták - mondta a történész, aki a nagyváradi premontrei rendet képviseli egy telekönyvi perben, amely három félixfürdői ingatlan visszaadásáért folyik. A vita tárgyát képező egyik ingatlant a román titkosszolgálat használja. A 16 éve Bukarestben élő és kutató szakember védelmében Tőkés László felszólalt az EP-ben, de különösebb visszhangot eddig nem kapott az ügy.
Mindkét eset elgondolkodtató. Minek kell történnie ahhoz, hogy egy ilyen nagy horderejű témával, mint a restitúció, tényfeltárás szintjén foglalkozzon a romániai magyar sajtó vagy szaktudomány? Miért csupán sajtóközleményekből és néhány politikusi nyilatkozatból van tudomásunk az ügyek felszínes menetéről? Miért nem tartották fontosnak a restitúciót zászlajukra tűző szervezetek, hogy Varga Andrea ügyében megszólaljanak? És egyáltalán, mi folyik itt egyházi restitúció címen, hogy egyeseket letöltendő börtönre ítélnek, másoknak meg az utcán húznak be egyet?
Támpontokat, új megközelítésmódokat az érintettől, Varga Andreától reméltünk. A beszélgetésre Nagyváradon került sor, ahol az interjút megelőzően alkalmunk nyílt bepillantani a romániai bíróságok hatékony, ügyfélbarát működésébe. Varga Andrea a nagyváradi premontrei kanonokrendet jelenleg tizennégy perben képviseli a román állammal szemben. A nagyváradi bíróságon egy telekkönyvi törlési ügyben mint megbízott jár el. A váradi telekkönyvi perben 2012 szeptember 27-én a SRI mint alperesi beavatkozó kérte a telekkönyvi törlési per elutasítását.
Hogy zajlik egy egyházi restitúciós eljárás, milyen törvények szabályozzák a visszaszolgáltatást?
– Az egyházi restitutio in integrumra vonatkozóan voltak mindenféle határidők, amikor az egyházak leadhatták vonatkozó kérvényeiket, a törvény által előírt hat hónapos intervallumban. Aki lemaradt, az már csak polgári úton pereskedhetett.
A procedúrát a 2000-es évek elején a 83/1999-es sürgősségi kormányrendelet, illetve az azt kiegészítő 1334/2000-es kormányhatározat szabályozta, majd az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatását az 501/2001 számú törvénnyel rendezték. 2005-ben aztán a 247/2005-ös restitúciós törvény az 1945. március 6 – 1989. december 22 között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását az uniós követelményeknek megfelelően rendezte. (a szabályozásról bővebben itt olvashat - szerk.)
A restitúciós törvény 60 napot ír elő a kérvények elbírálására, amelyek esetén a restitúciós bizottság igennel vagy nemmel dönthet a hatályos törvények értelmében. Ugyanakkor sok esetben még döntést sem hoztak az elmúlt 9-10 évben. Ráadásul az utóbbi időszakban a strasbourgi emberi jogi bíróságon (CEDO) feltorlódott majd' kétszázezer ingatlanrestitúcióra vonatkozó kérvény, így a CEDO a sok kérvény kapcsán stopot hirdetett.
Ugyanakkor ún. pilot-pereket választott ki azzal a céllal, hogy a román államnak a 18 hónapos moratórium alatt kötelezően módosítania kell az államosított ingatlanok után járó kártérítésekre vonatkozó törvénykezést. A CEDO bírái azért döntöttek így, mert úgy vélték, nem hatékony az a mód, ahogyan a volt tulajdonosokat kártérítésben részesítik. A hasonló ügyekben indított pereket addig felfüggesztették. (Az érintettek nagy száma miatt a bíróság nem egyedileg bírálja el a kérelmeket, hanem egy ügyet, általában a legelső kérelmet tárgyalja végig. Ez a pilot eljárás. Ha a bíróság egyezménysértést állapít meg, és kártérítést is megítél, úgy a pervesztes államot arra kötelezi, hogy minden panaszossal egyezzen meg a bíróság ítélete alapján. A pilot-perekről bővebben itt olvashat - szerk.)
Miért éppen a premontrei ügy volt az, amelybe a szokásosnál is jobban beleásta magát?
– Magyar állampolgárként az egész restitúciós folyamatban kívülálló vagyok, akinek szüntelenül azt mondják mind magyar, mind román oldalon, hogy miért szól bele az itteni dolgokba. Magyarországiként hogyan jövök én ahhoz, hogy megmondjam, ki mit csináljon? Tudomásom szerint 1989 után a romániai magyar történelmi egyházak 1995-1996-ig még közösen léptek fel az elkobzott egyházi ingatlanokért, aztán valami miatt a közös fellépés megszakadt. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy addigra vette át a vezérhangot a történelmi egyházakon belül is a posztkommunista, kollaboráns csapat. Halkan jegyzem meg: Románia NATO-tagságát, illetve jóval előtte az ET-be való felvételét is mind a kommunista önkényuralmi, mind az azt követő időszak eseti kárvallottjainak kártérítésétől tették függővé. Külön fejezet tartozott ezen belül az egyházi vagyonok visszaszolgáltatására.
2010-ben kezdtem el levelezgetni a premontrei rend ügyében, minisztériumokkal, állami levéltárral, hivatalosságok körével, dokumentumok után kutatva. Ahogy az lenni szokott, a rendszer hárított. „Nincs meg”, „nem tudom”, „leadtam a levéltárnak”, „betüzelték az elődeim”, stb. ment, s persze nehogy valaki azt gondolja, ez másutt máshogy működne. Az intézmények az Elbától keletre szimplán és kitartóan hárítanak. Ez megvolt a kommunizmusban is, sőt előtte is. Minél erősebbnek érzi, képzeli magát az egyik intézmény, annál erőszakosabban hárít a másikkal szemben is, s még erősebben a kérdező, számon kérő, forrásismereti tényanyaggal, morális víziókkal vagy legális kérdezőkkel szemben. Senki nem vállalja, hogy „így van ez jól”, vagy „minek egy egyháznak vagyon”, csak egyszerű tétova tétlenség a válasz, s a kérdés idővel elhal magától. A haszon meg nyilvánvaló, több marad „nekünk.”
A jogszabályok alapján viszont sok ingatlant mégis visszaadtak.
– Igen, de azok értéktelenek. S nem csupán az érték a mérce, hanem inkább az elv, a normatív eljárás, az európai értékelv. Vagy egyszerűen csak a jogszerűség, jogbiztonság, vagy ennek sok száz éves tradíciója, európai presztízse, és emberi jogi, tulajdonjogi rangja, normája.
Miért van az, hogy egyes esetekben alkalmazzák a törvényt, más esetekben nem?
– Hadd kérdezzek vissza. Miért van az, hogy egyes esetekben visszaadják az ingatlant, majd kiötlik, hogy együttműködő sunyisággal időközben mégis szépen lemond a tulajdonos róla? Tényleg azt gondolja, hogy ami igazán értékes, azt visszaadták, vagy visszaadják? Az államnak indulásból nem érdeke, mert ami értékes volt, azt már rég szétosztották a mutyis társak között. A premontrei rend félixfürdői ingatlanait például anno a 423/2000-es kormányhatározattal privatizálták, érdekes módon hetekkel a restitúciós törvény kihirdetése előtt.
A lényegre térve: hogy miért alkalmaznak egyes törvényi tételeket éppen most és máskor nem, vagy tételes jog szerint igen, gyakorlatban nem, ez részben eseti kérdés, részben sajnos közvetlenül politikai, kiegyező időszakban egyházpolitikai és egyházfinanszírozási is. Ami biztos: egyházi vagyon nem sorolható be az állam javai közé, sem aktuális rendeletek, sem múltra vonatkozó jogi esetkezelés terén, csakis akkor, ha ennek ideológiai, materiális vagy érdekeltségi ürügyei fennállnak. De ezek ürügyek és nem jogosultságok, érdekek és nem értékelvek.
Az állami javak jogi védelmét az állam törvényekkel, jogszabályi és intézményi védelemmel, fiskális garanciákkal szavatolja, míg érdekes módon arra már nem fordított gondot megannyi évszázadon át, hogy mi van akkor, ha maga a gondoskodó, kivételező, szavatoló és szankcionáló állam válik éhessé a „láthatatlan közösség” vagyonának konfiskálására.
Ön a premontrei ügyben jogtörténészként képviseli a rendet?
– Ha most éppen nem a jogi képviselet lenne sürgetőbb feladat, lehet, valójában egyháztörténész volnék leginkább. Ez nem jelenti, hogy ne tudnék megannyi érvet és vádat, ellenérvet és sok évszázados vitát arról, mit birtokolhat s milyen egyház, kit reprezentál és milyen módon, vagy hogy a birtoklás, illetve maga a természetjogi feltétel adott, kapott, visszaváltható, elorozható vagy felszámolható, s ha igen, ki által, milyen legitimitás szerint eljárva. De ezektől függetlenül is a lényeg a tiszta eljárás és korrekt bírósági döntés, kárpótlás vagy vagyon-visszaszolgáltatás lenne, ez pedig a szaktörténeti kutatás nélkül ténylegesen esélytelen.
Miről szól a premontrei ingatlanper, milyen előzményei vannak az ügynek?
– A kérdésére hadd válaszoljak messzebbről. A peranyagokat áttekintve, sőt a velük kapcsolatos viták és huzakodások láttán röviden azt az ellentmondást lehet megvilágítani, amit a közgondolkodásban vagy bizonyos hatalompolitikai aspektusban úgy szoktak megfogalmazni: mi az, hogy egyházi vagyon, minek egy egyháznak, pláne rendnek vagyon. Fogalmilag egyházi vagyon alá tartozónak vehetjük mindazon anyagi vagy szellemi javakat, amelyek az egyház tulajdonában voltak, vannak, és még szűkebben azokat, melyek egyházi célok szolgálatára vannak szentelve. Általános névvel az egyházi vagyont res ecclesiasticae kifejezéssel is szokták jelölni. Nem mintha az elnevezés eleve szakrifikálna, de ami ott volt, onnan való, egyházi szférából konfiskálták el, az szinte csak mondvacsináltan szorul magyarázkodásra, miért nem adható vissza a tulajdonosának.
Ugyanakkor az egyházjogi tradíció és szabályozás alapján, amihez az embernek természetes joga van, az a jog vagy jogosultság már megvan benne, mielőtt még társulásba szegődne a többiekkel, vagyis a (köz-, vagyon-, hit-)társulatba lépéskor csak átviszi az intézményi működésbe ezt a jogát, ahogyan a jog ezt kifejezi: in actum. Tehát nem a társult viszony adja csupán ezt a jogot, de még kevésbé maga az állam mint intézmény. Sőt, maga a jog is intézmény, nemcsak egyházi kánonjogi értelemben, hanem a leghétköznapibb joggyakorlat alapján is. Az pedig eleve kizárt, hogy ezzel együtt vagy éppen ezért az államot kelljen minden jog egyedüli forrásának és jóváhagyójának, szavatolójának tekinteni. Az egyháznak továbbá közösségi-szakrális, vagy kulturális társasági jellegéből eredően a természetjog elvén is joga van valamilyen tulajdonhoz, ősidőkből eredően és évszázadok óta konstans módon. És minthogy a mai civilizált társadalmak a magántulajdon elvére épültek, az egyházaknak pusztán már emberi jogon is joga van magántulajdonra.
A premontrei rend pereinek jogtörténeti összefoglalóját Onisifor Ghibuval kell kezdeni, aki röpirataiban és előadásaiban már 1923-ban megkezdte az erdélyi katolikus egyház elleni harcot. Ghibu gyakorlati sikereket csak 1931-ben, Nicolae Iorga miniszterelnöksége alatt tudott elérni, amikor régi programjához híven az erdélyi római katolikus status ingatlanjainak a román állam javára való megszerzése mellett nyílt állásfoglalásra tudta rábírni a román kormányt. Politikai és közigazgatási zaklatások mellett ezeknek az akcióknak a legjelentősebb lépése az volt, hogy az erdélyi katolikus status ingatlanait az 1855. december 15-i telekkönyvi rendtartás 168. paragrafusa alapján, helyesbítés/rektifikáció címén átírta a kolozsvári hatóságoknál a román állam javára, pontosabban a piarista épülettömböt a közoktatásügyi minisztérium javára, az egyéb kolozsvári és Kolozs megyei ingatlanokat pedig a tanulmányi alap javára játszotta át, hozzáfűzve azt a bejegyzést, hogy „a román állam kezelésében”.
Az erőszakos telekkönyvi átírások látszólagos jogalapja az volt, hogy az erdélyi katolikus status a román törvények értelmében „nem rendelkezik jogi személyiséggel”, és így Romániában ingatlanok tulajdonosa nem lehet. Ennek előzménye volt már az is, hogy 1933 nyarán a piaristák temesvári épülettömbjét kebelezték be ugyancsak telekkönyvi helyesbítés címén, s íratták át Temesvár városára. A piaristák ugyanazokat a jogorvoslati lépéseket tették, mint a katolikus status, ezért ügyük a semmítőszéknél ugyancsak eldöntetlenül megakadt. A minorita rend szilágysomlyói ingatlanának hasonló sors jutott, majd ez az ügy is eldöntetlenül megakadt a semmítőszéken.
A piarista pereknél Ghibu és társai érvelése az volt, hogy a szerzetesrendek (és ezzel a piarista rend) jogi személyisége külön engedélyezésre szorul, ezért ha ilyen elismerés hiányzik, akkor a jogi személyiség a vallásügyi törvény alapján ipso jure nem tekinthető megszerzettnek. Következésképpen ezek ingatlanokat sem birtokolhatnak.
1936-ban a premontrei rend nagyváradi épülettömbjét 7818/1936 illetve 6611/1936, augusztus 22-i dátummal Onisifor Ghibu a premontrei rend nevét román államra írta át önkényesen, majd a nagyváradi bíróság 3461/1937-es és 5301/1937-es végzésében jóváhagyta rektifikációval a BI 1-es 17-es szám alatti telekkönyvi bejegyzéseket Szentmártonban (Félixfürdőn), az 1855. december 15-ei telekkönyvi törvény 168-as paragrafusával. Ezt követően e bejegyzések ellen három fellebbezés történt a nagyváradi premontrei rend, illetve a jászovári premontrei rend részéről, továbbá a nagyváradi római katolikus püspök nevében.
A nagyváradi törvényszék a II. fokú végzésben, 1937-ben, már azt a jogi érvelést használta, hogy Romániában csak olyan szerzetesrendeknek lehet jogi személyisége, amelyek kizárólag Románia területén működnek, de nem ismerhető el a jogi személyisége a világegyház szerzetesrendjének, amelynek Románia határain kívül is szervezetei vannak és külföldön él legfőbb rendfőnökük. 1938-ban a román külügyminisztérium kérésére a bukaresti semmítőszéken a jogi eljárást felfüggesztették nemcsak a premontrei rend ügyében, hanem az összes kisebbségi katolikus Ghibu-féle telekkönyvi törlési ügyben.
A Szentszék 1938-ban a Ghibu-féle teljesen téves magyarázat ellen a legerélyesebben tiltakozott, kijelentve, hogy a Romániával megkötött konkordátum (1927) értelmében a román területen működő szerzetesrendek külön-külön jogi személyek, melyek a római katolikus egyház fennhatósága alá tartoznak. Ennek folytán a premontrei rend vagyona egyházi vagyon, és mint ilyen el nem kobozható, eredeti egyházi rendeltetésének megőrzendő. A román kormány a Vatikánnal való nyílt konfliktust megelőzendő a katolikus egyházi jogviták rendezése céljából 1939 novemberében négyes bizottságot hozott létre.
A román egészségügyi minisztérium képviselője a négyes bizottság 1939. december 7-8-án megtartott ülésein azon a véleményen volt, hogy a Premontrei Rend félixfürdői ingatlana nem morális, hanem materiális kérdés, államérdekből kell ezt a hatalmas vagyont megtartani.
A Szentszék és a román kormány tárgyalásai 1940. március 1-jén nem zárultak le, ugyanakkor kihoztak egy rendeletet, amelyben kimondták, hogy az összes ilyen telekkönyvi átírást felfüggesztik, és egyenként vizsgálják meg. A második bécsi döntés után a magyarok hoztak egy miniszteri rendelkezést, hogy a pereket azon a szinten kell befejezni, ahol Romániában elakadtak. A nagyváradi egyházmegye egy része román fennhatóság alatt maradt, ennek megfelelően a magyar kormány a be nem fejezett perekre a nemzetközi jog követelményét alkalmazta.
A második világháború után a Groza-kormány az 1945/260-as számú törvényében érvénytelenített a magyar kormány által hozott minden, a korábbi tulajdonviszonyok visszaállítására vonatkozó határozatot. Az egyházi iskolák államosításakor, a 176/1948-as rendeletben egyértelműen benne van, hogy templomot, kolostort, vagyis ami az egyház működéséhez elengedhetetlenül szükséges, nem lehet államosítani. Ehhez képest a rend szentmártoni barokk műemlék kolostorát ugyancsak nem adták vissza a rendnek, mondván: nem fér bele a restitúciós törvénybe, mert nem 1945–1989 között, hanem még 1937-ben vette el rektifikációval az állam. A kérdés ugyanakkor itt az is: ha elvette 1937-ben, akkor miért fizetett a kolostor használatáért a rendnek a belügyminisztérium bérleti díjat még 1958-ban is? Anno ugyanis a belügyi tárca a rend tulajdonát képező kolostorban képezte ki a belügyminisztérium kutyáit.
Visszatérve a Ghibu-féle telekönyvi átíráshoz. Ahhoz, hogy a „premontrei rendből”, rektifikációval a szó etimológiai jelentésében „román állam” legyen, az abszurditás ereje kell. Ugyanis kik voltak, mint román állam a premontreiek előtt 1130-ban, amikor őket az akkori magyar király a Laon melletti Prémontréből Váradhegyfokra idehívta? Mert ha a premontrei rend nevét egy szimpla gesztussal töröljük rektifikáció útján, akkor az 1130-as évszámból kiindulva semmi esetre sem jön össze a „román állam” mint tulajdonos. Már csak azért sem, mert nekem pecsétes papírom van a román külügyi archívum vezetőjétől, hogy Románia mint ország 1878-ig nem létezett, ebből következően nem lehetett tulajdonos 1130-ban.
Mi történt a rendszerváltás után?
- A tulajdonhoz való jog az egyike az alapjogoknak. Ezt a felfogást tükrözi a román alkotmány is, illetve a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta jogilag is kötelezővé vált Alapjogi Charta, amely magában foglalja az Emberi Jogok Európai Egyezményébe beemelt valamennyi jogot, így annak 17. cikkében a tulajdonhoz való jogot is. Egyébként aki napi szinten foglalkozik a 18/1991-es, a 112/1995-ös, a 10/2001-es és a 247/2005-ös törvényekkel, az tudja, hogy csak erős túlzással lehet mindazt, ami Romániában visszaszolgáltatás jogcímen zajlik, valóban visszaszolgáltatásnak nevezni. A premontrei rend ügyén keresztül jól meg lehet nézni, hogyan is működik a romániai „ABC” kapcsolat. Van egyrészt egy óriási vagyon. Csak 1940-ben a rendnek Félixfürdőn 47 épülete volt, szállodák, éttermek, gazdasági épületek, stb., Szentmártonban volt egy temploma, gazdasági épülete, malma, kolostora, stb. Van tehát tét, és van persze „igénylő” is. Félixfürdőt 2000-ben a Florin Serac volt Bihar megyei prefektushoz tartozó érdekcsoport kapta meg. Nem vagyok alamuszi vádaskodó, ha azt mondom, hogy valószínűleg a Kelet-Európában már oly megszokott mutyista módszerekkel. A rendi vagyonból kapott még egy Radu Tudorache-féle bukaresti csapat is. A Sanifarm S.A. ellen a bukaresti legfelsőbb bíróságon 2011. február 17-én jogerősen, visszavonhatatlanul visszanyertem a rendnek 349 négyzetméternyi területet Félixfürdőn.
A kisebb befolyással bíró mutyista csapattal szemben lehet jogerősen, megfellebbezhetetlenül pert nyerni, az viszont látható, hogy a Serac-féle csapat ellenében ez valamiért „lehetetlen”, annak ellenére, hogy ugyanaz a telekkönyv, ugyanazok a bejegyzések. Április 4-én a Korrupcióellenes Ügyészségen (DNA) tettem büntetőfeljelentést 3 bíró ellen, hatalommal, joggal visszaélés tényállásban. Noha Romániában a bírói tanács tagjait véletlen-generátorral a számítógép sorsolja, mégis a legfelsőbb bíróságon 7 ügyből 5-öt ugyanaz a bíró tárgyalt. Noha a polgári perrendtartás mindezt jól leszabályozza, s ez eleve kizárásra adna okot, mégsem történik jogérvényes eljárás. Az is igaz, nem ez az egyetlen eset, ahol a bírók korruptak, és nem is ez lesz az utolsó eset. Azon sem csodálkozom, hogy nyomozás nélkül dobják vissza a feljelentéseimet, az ügyészek lakonikusan rábélyegzik a dossziéra, végzésre, hogy nincs bűntett. Nincs új a nap alatt, de kérdezem akkor, milyen nap ez mégis?
Miként viszonyul a politikum a tulajdonjoghoz, illetve ezen belül is az ingatlan-restitúcióhoz?
– Vegyük a 891/2007-es törvénytervezetet, melyet Dan Voiculescu és négy párttársa nyújtott be, melynek deklarált célja volt a totalitárius rezsim ideje alatt különböző jogcímekkel, vagy jogcím nélkül államosított ingatlanok visszaszolgáltatási folyamatának leállítása. A törvénytervezet többek között tartalmazta egyes államosított ingatlanok természetben történő visszaszolgáltatásának leállítását, és ezek helyében kártérítés nyújtását a volt tulajdonosoknak, illetve azon szerződések „jóhiszeműségének” abszolút vélelmét, melyeknek tárgyai visszaigényelhető ingatlanok voltak.
A szenátusban az RMDSZ frakcióból egyedül Eckstein-Kovács Péter tiltakozott a tervezet ellen, az RMDSZ képviselőházi frakció pedig két képviselő igen szavazata mellett, tartózkodott a szavazáson, néma beleegyezését adta a már egyszer államosított ingatlanok “újraállamosításához”. A Voiculescu féle törvénytervezetből lett később a 10/2001-es törvény 1/2009-es módosítása és kiegészítése. Ha tehát leállítják a visszaszolgáltatást, akkor a politikum a tulajdonjog csorbításával a restitúciós folyamat egészét markolja vissza, lenullázva mindazt, ami addig közjogi rangra emelt vállalása volt. De ezen túl is, alapjogot sért maga a kártalanítás károsítása és konvenció-ellenes európai jogot, normát sért ugyancsak.
A húszas-harmincas években, a status vagyon ügyében, Gyárfás Elemér idejében hatalmas lobbitevékenységet fejtettek ki Nyugat-Európában, meg tudták fogni a közvéleményt, valamit el tudtak érni, a Vatikán is beszállt az ügyekbe. Manapság utcai megmozdulások vannak, amik semmire sem jók. Nem az utcán kell megvívni a folyamatban lévő ügyeket, hanem a bíróságokon, felkészült emberekkel.
Hogy kerül képbe a SRI?
– 2011 májusában kezdődött a nagyváradi közigazgatási bíróságon egy per, amelyben a restitúciós bizottság egy 2010. december 20-i döntését támadta meg a rend. Ebben a perben volt alperes a SRI. A per tárgya egy ingatlan-együttes (telek plusz 9-es villa) Félixfürdőn. Az ingatlan-együttest anno 1996-ban a SRI egy titkos kormányhatározattal kapta meg használatra.
A restitúciós bizottság 2010. decemberében hozott egy döntést, a szokásos szöveggel, hogy „nem fér bele a restitúciós időhatárba a rend kérvénye”, mert nem 1945–1989 között, hanem 1937-ben vették el az ingatlan-együttest a rendtől. A restitúciós törvény szerint a rendnek 30 napja volt megtámadni a döntést a területileg illetékes – ez jelen esetben a váradi – közigazgatási bíróság előtt. Az első tárgyalás kitűzött időpontja volt 2011. május 13.
És ekkor történt egy érdekes időbeli egybeesés. Előtte két héttel két férfi kopogtatott be bukaresti lakásomba, akik azzal jöttek, hogy a bukaresti Rendőrtiszti Főiskola hallgatói és közvélemény-kutatást készítenek Bukarest közbiztonságáról. Kértem, mutassanak igazolványt, illetve megbízólevelet, de ez nem volt nekik. A kérdések sorában olyan is volt: mennyire érzem magam biztonságban? Erre határozottan pozitív választ adtam, mire a kérdező nem túl empátiásan felvilágosított, hogy talán nem kéne biztonságban éreznem magam, mert sok ember fél Bukarestben, és rákérdeztek, voltam-e már megerőszakolva? Visszakérdeztem, mit sugallnak ilyen kérdéssel, de kioktattak, hogy egy nővel sok mindent lehet csinálni, nem kéne ennyire biztonságban éreznem magam.
Kérdéseik megválaszolása után rájuk csuktam az ajtót, és fölhívtam tényfeltáró újságíró ismerősömet, aki kapcsolatai révén szólt az SRI szóvivőjének, hogy megfélemlítésem talán nem illeszkedik az európai konvenciókhoz. A SRI szóvivője jelezte, hogy ők – mármint a bukaresti központ – ilyet nem tesz, hogy házhoz menve zaklassa a felpereseket, ugyanakkor nem zárta ki, hogy a SRI-től még a NATO csatlakozás miatt leépített régi, még az ún. Securitatéban dolgozó operatív tisztek elgondolása lehetett a „közvéleményként”való megszólaltatásom.
A SRI szóvivője ugyanakkor javasolta, hogy ismeretlen tettes ellen tegyek zaklatás miatt büntetőfeljelentést, majd kiderült, hogy valóban rendőrtanoncokról van szó. A rendőrtiszt, aki az ügyemben eljárt, lezártnak tekintette az ügyet, mondván, hogy mivel rendőrtanoncokról van szó, azoktól nem kell félni, nekem pedig nem volt hajlandó kiadni vagy betekintést engedni a kezdeményezett belső kivizsgálás aktáiba, mondván hogy nyomozati anyagok, és nem tartoznak rám.
Mi a SRI álláspontja a perben?
– Úgy gondoltam, hogy úgy lehet a SRI-től megszabadulni, ha a pert felfüggesztem a telekkönyvi törlési perre való tekintettel. Ez, ha nehezen is, de sikerült, aztán kaptam egy értesítést 2012. október 16-án a nagyváradi bíróságtól, hogy a SRI be akar lépni a perbe. A rend önálló jogi személyisége állandó gondként jelentkezik e téren. Az ellenérdekelt román fél állandóan azt mondja, hogy a rendnek, illetve magának a katolikus egyháznak sincs önálló jogi személyisége. Sem a magyar királyság idején, sem azután nem bírt tulajdonnal, mindenét, amije volt, csak használatba kapta a magyar államtól. Ebből explicite az is következik e logika szerint, hogy 1920 után, a magyar állam hatósága után a román állam a tulajdon evidens jogörököse. De megül ez az érvelés nemcsak román oldalon is: tavaly beszéltem egy RMDSZ-es politikussal, neki is pont ugyanez volt az álláspontja.
Abszurd, amikor egy magyar politikus így nyilvánul meg, hisz ezek az emberek egytől egyig azzal marketingelik magukat, hogy foggal és körömmel küzdenek az erdélyi magyarságért. Nemcsak jogi, morális képtelenség is, ha ugyanazt mondja egy magyar, mint amit kvázi a román titkosszolgálat, miszerint az egyház alapítványként működik és ezért a bíróságon kell bejegyeztetni az alapító okirattal és az alapítványokra érvényes jogi folyamatban.
Az a bizonyos magyar ember azt is mondta anno, hogy maga a Vatikán a hibás ezekért az áldatlan állapotokért, mert nem küldi el Vatikánból az alapító okiratot. Ez részben igaz is, a vatikáni álláspont sem látszik sem eléggé harcosnak, sem interaktívnak. Persze az is kérdéses, hogy a premontreieknél ki jöjjön elő mint felperes, és hozza az alapító okiratot: Jézus Krisztus vagy Szent Péter, vagy esetleg Szent Norbert?
A nyílt utcai támadás ellenére is folytatja? Meddig?
– A restitúció ügye nyilvános, európai szinten is a figyelem előterében álló kérdés, így a háttérben zajló eljárások, történések is. Nem ér annyit az ügy nekik, hogy európai közbotrány és uniós fenyítés legyen belőle. Európai országok közötti konvenció alapján külföldi állampolgár konzuli védelem alatt áll, országok közötti konfliktust nem érdemes belőlem csinálni, ezt ők is tudják. Nem hiszek abban, hogy előbb-utóbb egy gépkocsi csomagtartójában fogom végezni, ahogy már nagyon sokan megjósolták. Persze kutatóként azt is tudom, hogy sem a rendszer, sem a módszer nem változott az elmúlt 23 évben. Mindenki átláthatja ugyanakkor, hogy nem ártalmára vagyok egy országnak, hanem tisztázó segítője a magyar és nemcsak magyar, egyházi és polgári jogi korrekt érdektisztázásnak. Valójában kár engem démonizálni, mert fölöttébb ártalmatlan kutató vagyok, leginkább olvasgatni, kutatgatni szeretek. Vagyis amúgy magamnak való “tudományos lélek” vagyok, mert semmiért nem adnám azt az érzést, amikor elsőnek szippanthatom be a levéltári port, tapinthatom meg egy irattári doboz, dosszié fedelét, amit, mióta ad actába tették, nem nyitott ki senki, néhány levéltári kezelőt leszámítva.
Az egész életem arról szól itt Romániában, hogy küzdeni kényszerítenek: ha nem akadályoznak anno a levéltári kutatásaimban, akkor nagy valószínűséggel nem is csináltam volna meg az elmúlt évek munkáit, filmeket, kutatásokat, könyveket, cikkeket, kiállításokat. Nekem folyamatosan arra van szükségem, hogy saját magammal versenyezzek, be tudjam magamnak bizonyítani, hogy igen, meg tudtam csinálni. Ha egyszer csináltál valamit, akkor a mércét mindig magasabbra rakod saját magad előtt, de csak azért, hogy teszteld az erődet.
Tizenhat éve él Romániában. Mit nyújtott ön számára az ország? Megérte idejönni és itt kutatni?
– Románia egy folyamatos túlélőtábor. Akárhová dobnának le ejtőernyővel ezután, megállnám a helyem. Hisz túléltem Romániát, Bukarestet. Ha idejöttél kis nyusziként, és elmész harcos tigrisként, az már eredmény. A rendszer kényszerített arra, hogy talpraesetté váljak. Budapesti barátaim fogadtak a hátam mögött, hogy sírva fogok hazamenni, hogy a románok majd nem fogják hagyni, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Mindent, amit elértem, saját magam munkájából értem el. Senki semmit nem adott ingyen. Ha azt nézed, hogy képes vagy utánajárni a járhatatlan dolgoknak – egy idegen országban, amelynek a nyelvét nem beszélted még 16 évvel ezelőtt, magyar állampolgárként, végig idegenként képes vagy a közegellenállás dacára is eredményeket elérni, akkor azt mondom, hogy nagyon megérte.
Ha azt kérdezi, hogy megérte-e, hisz máshol, egy normálisabb világban ugyanezt a dolgot nem 16 év alatt, hanem mondjuk 4 év alatt meg tudtam volna csinálni, én mégis azt mondom, hogy megérte. Mert közben rengeteget tanultam, fejlődtem. Amúgy sem vagyok egy „normális” ember, a vágyaim sem normálisak. Soha nem érdekeltek normális, szabadon csinálható dolgok. Engem mindig csak a tilos dolgok vonzanak. Amit nem szabad csinálni, ami tabu, és idegesek tőle az emberek. Ez az igazi szellemi kihívás, ilyen dolgokkal foglalkozni.
Meddig tervezi folytatni? Van-e olyan pont, ahonnan nincs tovább?
– Nem tudom, mi lesz a jövőben. Jelenleg már csak előre van út. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mi van velem, mi van az életemmel, hogy tulajdonképpen nincs is életem, hogy kénytelen voltam átlépni a régi barátaimon is, akik anno mellettem voltak. Amíg tudom, csinálom. De ha nem fogom csinálni, az is az én döntésem lesz, és nem azért, mert mások úgy gondolják, hogy különböző nyomásgyakorlásoktól majd észhez térek, és gyorsan abbahagyom a dolgokat.
Amúgy meg annyira jól látszott az elmúlt hetekben, hogy még a minimális emberi érzékenység sincs meg, vagy nagyon lecsökkent az elmúlt időkben. Persze, a minimális emberi érzékenység megléte még sosem jelenti egyúttal azt is, hogy az illető szükségképpen jó ember is. Azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket embervoltunk okán nem teszünk. Nem verünk nőt, nem szolgálunk ócska erőszakot, nem tulajdonítjuk el, ami a másé, más eredménye, más tulajdona. És mégis, saját bőrömön kellett megtapasztalnom, milyen az, amikor egy nőt bántalmaznak, és a környezete milyen álnok, susturgó, rosszindulatú, korlátolt tud lenni a reflexióival, egy csöppet sem gondolva bele, milyen az, amikor mindez vele történik, vagy közeli hozzátartozójával.
Varga Andrea
1995 óta Bukarestben él és kutat, elsősorban levéltári, titkosszolgálati, diplomácia-történeti anyagok között. Filmet forgatott egyebek mellett a Nagy Imre csoport romániai életéről 1997-1998-ban (Ma két hete vagyunk Romániában, 1997), társrendezője volt Ember Judittal közösen A misszió című dokumentumfilmnek), experimentális dokumentumfilmet készített 1995-1996-ban a Transznisztriába deportált romániai zsidók és romák holokauszt-traumájáról (Ros Hasana 5072, Gilgul Neshamot, Poraimos címmel), egy másikat a romániai utcagyerekekről (1997), továbbá a román-magyar focirangadó diplomáciai titkairól, háttéreseményeiről is. 2006-2008 között kiállításokat szervezett (illetve kezdeményezett a román kormánnyal és más román vagy magyar közintézményekkel közösen) az 1956-os magyar forradalmat példaként értékelő románokról és romániai magyarokról (Sor/s/ok között), valamint az európai bizottság romániai kirendeltségének megbízásából 2009-ben a rendszerváltások 1945 és 1991 közötti időszakáról hat kelet-európai ország történetében, levéltári és fotótörténeti források alapján (www.freedomstory.eu, 1989-2009 Romania si libertatea altora, A Story of Freedom). 2004-ben a Román Tudományos Akadémia Eudoxiu Hurmuzachi díját, 1956-os román levéltári kutatásaiért 2008-ban a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét kapta.
Transindex.ro

Az utóbbi 20 év legnagyobb kibertámadása érte Romániát
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) továbbra is kutat a Vörös Október kódnevű, a Kaspersky Lab informatikai biztonsági cég által felfedezett nemzetközi kiberkém-hálózat mögött állók kiléte és holléte után. A kiber-támadás Romániát is érinti, mégpedig nemzetbiztonsági kockázatot jelent az ország számára.
A SRI értékelése szerint a Vörös Október kibertámadás az utóbbi 20 év legsúlyosabb kémkedése. Ellenséges kiber-entitások, többek között, természeti erőforrásokkal kapcsolatos információkat gyűjtöttek a romániai intézmények informatikai rendszerét támadva.
Sorin Sava, a SRI szóvivője közleményében beszámolt arról is, hogy a kémek nemzeti érdekű informatikai hálózatok feltörésével kísérleteztek, és a természeti erőforrás-politika mellett gazdasági politikai és a Fekete-tenger térségét érintő politikai jellegű információkat kerestek.
Sava hozzátette, a SRI azonnal értesítette a kiber-kémkedés által célba vett állami intézményeket.
Sava elmondta, a kémkedés világa gyökeresen megváltozott, hiszen a különböző országokat a kiber-térben támadják, utolsó generációs technológiák segítségével. Egyébként a Vörös Október támadásról 2011 óta tudomása van a SRI-nek, a kémelhárítók azóta vizsgálódnak az ügyben.
A Vörös Október kódnevű kémhálózatot a Kaspersky Lab informatikai biztonsági termékekre szakosodott vállalat fedezte fel. A feltehetően orosz érdekeltségű hálózat öt éve folytat kiber-támadást kelet-európai és volt szovjet államok különböző intézményeit: diplomáciai képviseleteket, tudományos kutatóintézeteket vett célkeresztbe – SRI szóvivője szerint – nem titkos, hanem bizalmas információk megszerzése érdekében.
(Realitatea)
Népújság (Marosvásárhely),

Ágoston Hugó: Szekus titkok, összefonódások
Sebastian Ghiţă (SG) szociáldemokrata párti (PSD) képviselő, egy viszonylag új hírtévé, a jelek szerint sok tekintetben az OTV szerepét átvenni készülő România TV (RTV) tulajdonosa éles kirohanást intézett az Antena televíziókat is működtető Intact tröszt birtokosa, a Konzervatív Párt tiszteletbeli elnöke, Dan Voiculescu, valamint Sorin Roşca Stănescu (SRS), a régi sajtós és friss liberális szenátor és Ioan Niculae (IN) üzletember ellen. Voltaképpen ellentámadásról van szó, egészen pontosan nem lehet tudni, ki ütött vissza először.
A lényeg az, hogy SG és SRS többször harsányan leszekusozták egymást (az említettek mindegyike már korábban hírbe került a titkosszolgálatokkal, utóbbi be is ismerte, hogy külföldiekről tájékoztatta a román hírszerzést), és még inkább lényeg az, hogy SG a Victor Ponta embere, egyes újságírók szerint egyenesen barátok, összejárnak stb.; SRS pedig ugyebár Crin Antonescu embere, illetve ők ketten a Dan Voiculescu emberei – márpedig Ponta és Antonescu a Szociálliberális Szövetség (USL) társelnökei. „Családi" perpatvar, vagy több annál?
Titkok hordaléka
A vásári mocskolódás rengeteg sejtést és titkot kavart fel, s az ember önkéntelenül is hajlik arra, hogy az egymást gyalázó mindkét félnek igazat adjon abban, amit az a másikról mond. A pletykák és az összeesküvéselméletek kedvelőinek persze mindez valóságos csemege.
Mert miket is hallani? IN, az üzletember kijelenti, hogy a Román Hírszerző Szolgálatot (Serviciul Român de Informaţii, SRI) tulajdonképpen nem az államelnök által kinevezett (amúgy valamikor szintén szocialista, sőt szintén a Ponta baráti köréhez tartozó) George Maior igazgató vezeti, hanem annak helyettese, Florian Coldea tábornok, és Coldeán keresztül manipulálja az egészet – na, kicsoda? (Segy kis segítség: az a személy, aki a felfüggesztése előtti órákban találkozott tajtékozva az állambiztonság alfőnökével. Úgy látszik, Pontáék bravúrja nem csak a „puccs" volt, hanem az is, hogy a hírszolgálat nem derítette fel és nem figyelmeztette idejében az áldozatot. Rés a rendszeren: pánik!)
SRS alig néhány nappal ezelőtt azzal az értékes infóval támasztja alá IN véleményét, hogy Maior szinte állandóan hullarészeg, és valóban Coldea az igazi főnök. Ugyanakkor SRS viszontgyanúsítja SG-t azzal, hogy együttműködik a SRI-vel, sőt annak fedezett ügynöke, már a középiskolában beszervezték, és sikeres nagybani üzleteit is a SRI-n keresztül bonyolítja. Válaszul SG nemes egyszerűséggel kommunista fossziliáknak nevezi a SRS-Voiculescu-IN hármast: „Együttműködnek a csausiszta szekuritátéval. Oroszország sohasem vonult ki innen. Ott húzódik meg azeknek a kommunistoid őskövületeknek a bankszámláiban és érdekeltségeiben." Ebből minimálisan az következik, hogy a „csausiszta szekuritáté" ma is létezik. Szóljon valaki, ha érti...
Ha igaz, amit az egyik napilap főcímében hirdet, és ez a háborúskodás „a titkosszolgálatok ellenőrzéséért", értsd uralásáért folyik, akkor nagyon nagy baj van. SG és SRS azonban, bármennyire dörzsöltek és determináltak is, valahogy túl kicsiknek tűnnek egy ekkora célfeladathoz. Az illető napilap azonban, amely a perpatvarban szereplő egyik táborhoz sem tartozik, hanem az államelnöki hivatal szócsöve, cikke alcímében azt írja: „Az USL régi szekusai, SG-n keresztül támadják a SRI-t". Akkor hát SRS és Dan Voiculescu lenne a SRI? (Hiszen őket támadja SG!) Nehezen hihető.
Mindezt csak azért említem, hogy lássuk, mekkora a zűrzavar.
Kérdések
Bármennyire komikusnak tűnik is a helyzet (az USL-n belül amolyan „az én gyermekem és a te gyermeked veri a mi gyermekünket"), több fontos kérdést is felvet.
Vajon táborok harcáról van szó, vagy csak magukról megfeledkezett gyűlölködőkről? Romániában minden valamirevaló magasabb rangú politikai vezető bizalmasa, kegyeltje, esetleg dirigálója valamilyen titkosszolgálatnak. (Számomra az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor az Elena Udrea akkori miniszter egyik feltételezett hivatali visszaélésének kivizsgálására megalakított parlamenti bizottságot a gyanúsított titokban egyszerűen lehallgatta, utána már a védekezés, illetve a bizottság munkájának ellehetetlenítése gyerekjáték volt számára. A lehallgatás körülményeinek tisztázása és nyomában a felelősségrevonás azóta is várat magára. Hangsúlyozom: a lehallgatás a parlament épületében történt.) Ha itt két szekus társaság csap össze, és közülük egyik sem az államelnöké, akkor könnyű belátni, hogy ki lesz a nevető harmadik, miután ezek kioltják egymást.
Vajon médiumok élethalálharcáról van szó? Igen, ez biztosan így van, bár valószínűbb, hogy mindkettőről: a titkosszolgálatok és a médiumok összefonódásáról és a dominanciáért folytatott harcáról.
Közhely immár, hogy Romániában hírtelevízió nélkül a háta mögött választásokat megnyerni egyetlen párt sem képes; a hírtelevízió: a diverzió, a manipuláció és a propaganda királycsináló eszköze. (Emlékezetes, amikor a felfüggesztett államfő a demokrácia fáklyájával a kezében – emlékszik még valaki a „demokrácia fáklyájára"? vajon hol lobog porosodva? – könyörgött a popornak, hogy ne nézze az Antena 3-at. Ilyesmit nyugaton egy állami méltóság aligha engedne meg magának.)
Kisebb mértékben már nem csak a nagy nézettségű tévékre, hanem a hírügynökségekre és az írott (immár internetes) sajtóra is érvényes mind a fennmaradásért vívott konkurenciaharc, mind a a titkosszolgálatokkal való összefonódás. (A Caţavencii liberális és mindenkit maró gúnnyal kezelő élclap érdekes felfedezése: miért is kezdte ki rágalmazó hamis „hírekkel" az egyik „összefonódott" újabb hírügynökség a munkaügyi minisztérium vezetőit? Nos, mit gondolnak, mi érdeke volt a „forró hírek" titkosan irányított szállítójának? Hát mondjuk az, hogy a közelmúltban, Ponta eljöveteléig, a minisztérium által inkasszált európai pénzek egy része – ha valakinek mond valamit az, hogy POS-DRU... – valahogy az eredeti programoktól eltérülve bizonyos szerkesztőségek (hús-vér újságírók) zsebébe került. Például a zseniális Sebastian Lăzăroiu minisztersége alatt – tudták, akik odarakták a bumburnyákot, hogy miért teszik. Amikor aztán jött Câmpeanu miniszter asszony, és még a pénzek visszakövetelése is felmerült, nosza, jött is a diverzió: ellehetetleníteni, hitelét rontani a miniszterájnak és fő szolgájának! Így megy ez. Ilyen ártatlan gyermekségeket követnek el a korrupcióellenes harc szünetében a hóttnyúzók... Persze ha nem állna a hátuk mögött az, aki áll, nehezen tehetnék.)
Egy alacsony röptű vitából indulunk ki, amely azonban minden vásári jellegével együtt jelzi: Romániában a politika, a titkosszolgálatok és az üzlet elválaszthatatlanul összefonódott, s ennek az összefonódásnak legújabb alapeleme, mintegy negyedik dimenziója: a sajtó. (Az ötödik pedig – amire itt most nincs időnk kitérni – az igazságszolgáltatás). Ebben a négy-öt dimenziós térben a harc, ha kell, szó szerint vérre megy.
A fő tét a hatalom, vagyis a pénz, a pénz, vagyis a hatalom megszerzése és megőrzése.
Vajon ez a konfliktus előjele-e az USL szakadásának? És ha szakad, hogyan szakad? Az egész liberális párt (PNL) távozik az USL-ből, vagy pedig először a PNL osztódik, és vagy az Antonescu-, vagy a Tăriceanu-szárny marad a PSD mellett, a másik meg megy a búsba? Hatalmas mozgások lehetségesek – nemzetközi beleszólással akár –, minthogy a kijelölt államelnök-jelöltről, Crin Antonescuról messziről lerí, hogy nem alkalmas erre a tisztségre. (Nem mintha duhaj elődje alkalmas lett volna, de ezen már nem lehet változtatni.) Eltűntetik, vagy kárpótolják? És ki lesz a fő jelölt, a befutó?
Szemmel látható, hogy bármelyik változat érvényesül, az RMDSZ számára megnőnek az esélyek a kormányra kerülésre. Más kérdés, hogy ez mivel jár.
(A magyar kapcsolat)
Demokráciában, mégha az nem egy szempontból látszat- is, mindenki olyan menetekben vesz részt (béke-, éhség-, szex-, box- stb.), amilyenekben akar és tud, és bármi lehet azokról vagy azok kapcsán bármiről a véleménye.
Szanyi Tibor engem például meggyőzött. A Transindex Murok-díjának át nem vétele alkalmából írt válasza meggyőzött arról, hogy nem érti, mi a lényege a helyzetnek, amiben vagyunk, és a történetnek, amelynek óvatlanul szereplőjévé tette magát. S mint aki a futóhomok csapdájába került, most minél jobban kapaszkodik, annál menthetetlenebbül, annál mélyebbre süllyed. Si tacuisses... Mindazonáltal – több figyelemreméltó megállapítása mellett – levelében van egy meggondolkoztató passzus egy olyan kérdésről, amelynek végső tisztázása mind a mai napig nem történt meg. És a témánkba vág.
Azt írja Szanyi Tibor: „(...) egyébként biztos vagyok abban, hogy ezek a dolgok a helyükre fognak kerülni, mert a többség nem is tud másként, mint normálisan gondolkodni, még ha időlegesen sajnos lehet becsapások, felültetések áldozata. Amint történt 2004-ben, amikor is alighanem néhány nemzetgyilkos „szekus", a „magyarság" akkori hamis szóvivői a magyarságot csőbe húzva kiagyalta és kierőszakolta azt az ominózus népszavazást, ami Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot. Szégyen rájuk, de a tanulság legyen a miénk!"
Először a 2004-es népszavazás politikai kezeléséről. Az MSZP ostobán viselkedett, nem csak amiatt, hogy nem volt tekintettel a külhoni magyarok érzékenységére és méltóságérzetére, és még csak nem is pusztán azért, mert elfelejtette, hogy minél hatékonyabb a politikában egy hazugság rövid távon, annál inkább visszaüt hosszú távon (tapasztalják is keservesen jóideje és még jóideig a magyar szocialisták), de visszataszító volt a „Magyarországot elözönlő románokkal" való fenyegetőzés – igen, ez a valóság! – populizmusa miatt is. Mert elébe mentek a többség helytelen véleményének. Félreérthetetlen felmérések mutatták ugyanis, hogy a magyarországi szavazóképes polgárok közül jóval többen nem akarták a határon túli magyarok honosítását, mint ahányan akarták. Vagy többen inkább nem akarták, mint akarták – és a dilemmát azzal oldották fel, hogy távolmaradásukkal tüntettek. Az MSZP inkább meglovagolta, mint kiváltotta – pánikot keltve – a közhangulatot. S most másokat vádol amiatt, hogy a többség „becsapások, felültetések áldozata" lett – holott ő maga is keményen „becsapott" és „felültetett". (Nem pompás a párhuzam – kár, hogy ez viszont nem vág a témánkba – azzal, ahogyan most a brit konzervatívok ijesztegetik a lakosságot a beözönlő román meg bolgár, alighanem cigánynak gondolt olcsó munkások milliós tömegével? Aligha a történelem ismétli itt önmagát, egyszerűen a politikusok ismétlik a hülyeségeiket.)
Másodszor a 2004-es népszavazás kierőszakolásáról. Jómagam – az óvatos „alighanem" védelme nélkül is – azon a véleményen vagyok, hogy azt a végül mindenkinek katasztrofálisan rossz népszavazást igenis felépített diverzió révén kényszerítették ki. Természetesen nincsenek adataim, honnan is lennének, de ha az eredményt nézzük (ami – szintén egyetértek Szanyi Tiborral – „Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot"), a cui prodest azokra vall, akiknek mindig is célja volt a magyarság korlátozása, tönkretétele, megsemmisítése. Igen, a szekusokra!
A jelenkor vagy a közeljövő lelkiismeretes, elfogulatlan, lehetőleg politikailag befolyásolatlan kutatóinak, történészeinek hatalmas, katartikus feladatuk van: feltárni az akkor történtek teljes valóságát, és kimondani az igazságot! A politikusok mindkét oldalon képtelenek rá, mert egyedüli céljuk a profitálás, az ellenfél bűnbakká tétele.
De egyszer erre is, mint mindenre, fény derül.
Legyünk erősek!
PS. Ebben a pillanatban olvastam el Benkő Levente válaszát bizonyos reagáló, elmarasztaló cikkekre. Mondtam én, hogy rendes ember! El is hiszem minden sorát. A baj azonban nem az, Levente, hogy mi – akiket felsorolsz – hogy gondoljuk. Hiszen mi tudjuk, hogy te hogy gondolod. A baj az, ahogy az uszítók gondolják és ahogy ők elvárják. Persze, hogy neked az „idegenszívű" nem jelent zsidót – de aki kitalálta, annak zsidót jelent. Persze, hogy te jóhiszeműségedben fel sem tételezed, hogy – elegáns magyarsággal – el van várva tőled és elégedettséggel van nyugtázva, amit (teljes belső meggyőződésből) írsz. De az történik, erre az azonosulásra kell jobban vigyázni. Nem tanulságul és még kevésbé célzásból (nem vág fenti cikkem témájába sem, bár sok minden sok mindennel összefügg), de azért futó mementóként, kollégáidnak is, az olvasónak pedig szórakoztatásul, mellékelek egy pazar kis írást egy nagy szkeptikus publicistától. Legyünk jók!
Maszol.ro,

Hírszerzők és hírgyárak
Ádáz küzdelem folyik a bukaresti hírtelevíziók között a nézettségi mutatók feltornászásáért, a hirdetési piacból történő minél nagyobb részesedésért. A tévécsatornák tulajdonosai politikai játszmákra, leszámolásokra használják az általuk működtetett sajtóvállalkozásokat, médiaháborút gerjesztve a trösztök között.
Victor Ponta miniszterelnököt, sőt a titkosszolgálat parancsnokát is állásfoglalásra kényszerítette a bukaresti médiamogulok nyílt, a politika vizeit is alaposan felkavaró harca. A közvélemény formálása terén az írott sajtóhoz képest sokkal nagyobb befolyással bíró audiovizuális média jelentős szeletét politikusok vagy hozzájuk megannyi szállal kötődő üzletemberek birtokolják az országban.
A leghatékonyabb és közkedveltebb információforrásnak a hírtelevíziók számítanak: a hat országos lefedettségű hírcsatorna „sokarcú” profilja révén a politikai és közéletre is igyekszik a lehető legnagyobb hatást gyakorolni, miközben egyre inkább „eleszi” a nyomtatott és a bulvársajtó kenyerét. Miközben a hírtévék a képernyőn és az interneten egyaránt minden fogyasztói igényt igyekeznek kielégíteni, a romániai nyomtatott sajtó példányszáma meredeken zuhan. A napokban közzétett adatok szerint a legolvasottabb minőségi napilap, a România Liberă eladott példányszáma az elmúlt egy évben 36 ezerről 22 ezerre csökkent. Ugyanebben az időszakban a legnagyobb bukaresti bulvárlap, a 139 ezer példányban eladott Click! közel 14 ezer olvasót veszített.
Szakmai szervezetek már korábban felhívták a figyelmet, hogy a bukaresti médiatrösztök célja elsősorban nem a hírszolgáltatás, hanem hogy gazdasági és politikai nyomást gyakoroljanak a konkurenciára, a tulajdonos érdekeit zavaró rivális csoportosulásokra. A leírás tökéletesen illik a két legnagyobb román hírtévé, a volt szekus ügynök, Dan Voiculescu üzletember-politikus Antena 3-jának, illetve Sebastian Ghiţă szociáldemokrata szenátor România Tv-jének műsorpolitikájára. Mindkét sajtómágnás a balliberális kormánykoalíció (USL) tagja, ennek megfelelően az Antena 3 Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke, államfőjelöltje „házi tévéjének” számít, míg a România Tv Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő szócsöve. Ennek ellenére a két csatorna naponta vádolja egymást a nézők manipulálásával, félretájékoztatásával, például annak apropóján, hogy az Antena 3 megkérdőjelezte a România Tv által megrendelt, Antonescu népszerűségének zuhanásáról árulkodó felmérés hitelességét. Ám mindez csak enyhe torzsalkodás ahhoz képest, hogy Voiculescu és a szintén besúgói „bizonyítvánnyal” rendelkező volt újságíró, Sorin Roşca Stănescu liberális szenátor a belföldi hírszerzés (SRI) sajtóba beépített ügynökének nevezte Ghiţát. Aki ugyanakkor azzal vádolja Voiculescuékat, hogy egykori titkosszolgálati kapcsolataikat felhasználva tettek szert mesés vagyonra, és ezeket a kapcsolatokat ma is pénzügyi-politikai befolyásszerzésre használják.
Miután a médiamogulok harca rendkívül rossz fényt vetett a bukaresti kormánykoalícióra – rávilágítva a szociáldemokraták és a liberálisok között dúló ellentétekre is –, Victor Ponta nyilvánosan felszólította Roşcáékat: szüntessék be egymás támadását, különben kizárják őket az USL-ből. Ráadásul a kormányfő mindezt semleges terepen, a Realitatea hírtévé műsorában tette. Bizonyítja a disputa súlyosságát, hogy megszólalt az ügyben a román titkosszolgálatnak a nyilvánosságot általában kerülő igazgatója, aki a România Liberának és a Teszári Zoltán nagyváradi üzletember tulajdonában lévő Digi 24 hírcsatornának is interjút adott. George Maiornál vélhetően azzal telt be a pohár, hogy a balliberális hatalmat kiszolgáló média, valamint Románia egyik leggazdagabb embere, a Ponta vezette Szociáldemokrata Párt (PSD) mecénásának számító Ioan Niculae – nem mellékesen szintén Ceauşescu titkosszolgálatának volt ügynöke – politikai rendőrségi tevékenységgel, a román politikai élet befolyásolásával vádolta meg a SRI-t. „Engem nem nagyon érdekel, mi történik a pártok háza táján. Azt viszont nem hagyhatom szó nélkül, ha a Szekuritáte egykori emberei politikai rendőrségi tevékenységet tulajdonítanak a jelenlegi hírszerzésnek, miközben annak idején ők éppen ebből éltek. És közben leradírozták Romániát a civilizált világ politikai térképéről” – jelentette ki a román hírszerzőparancsnok. Maior – akit 2006-ban Traian Băsescu államfő történetesen a PSD-ből emelt a titkosszolgálat élére – szerint bizonyos érdekcsoportok fel akarják használni a SRI-t a 2014-es romániai államfőválasztáson, sőt arra is panaszkodott, hogy nyugalmazott magas rangú hírszerző tisztek gazdasági-politikai köröknek szolgáltatnak ki információkat. Noha nem mondott neveket, egyértelmű, hogy kire gondolt: sajtóértesülések szerint a román belföldi és külföldi hírszerzés három egykori parancsnoka is Crin Antonescu tanácsadójának szegődött.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Magyarországi támogatás az EMNP-nek
A Transindex portál csütörtökön közzétett terjedelmes tényfeltáró anyaga szerint a 2012-es romániai választási évben közel egymillió euró (300 millió forint) támogatást kaptak a magyar költségvetésből és az állami tulajdonban levő magyarországi vállalatoktól az Erdélyi Magyar Néppárthoz (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz (EMNT) kötődő civil szervezetek.
A Transindex megemlíti, a román törvények tiltják a pártok külföldi finanszírozását, az EMNP ennek ellenére jelentős magyarországi támogatásokhoz jutott 2012-ben. A tényfeltáró írás szerint a támogatásokat egyfelől a magyar állampolgárság igénylésének a folyamatában segédkező – az EMNT által létrehozott – demokráciaközpontok, másfelől az EMNT-hez és az EMNP-hez kötődő személyek által bejegyzett civil szervezetek kapták.
A támogatások egy része a magyar költségvetésből származik, de jelentős összegeket juttattak e civil szervezeteknek állami tulajdonban levő magyar vállalatok is, mint a Szerencsejáték Zrt., a Magyar Fejlesztési Bank Zrt. és a Magyar Villamosművek Zrt. A portál közlése szerint a támogatott civil szervezeteknek nincsen olyan tevékenysége, amely indokolttá tenné a támogatási összegeket.
A Transindex megállapította, az EMNT által létrehozott – az állampolgárság igénylésében segédkező – demokráciaközpontok megannyi EMNP-politikusnak biztosítanak megélhetést.
A tényfeltáró írás kitér az általa EMNT-EMNP közelinek tartott erdélyi magyar sajtó magyarországi támogatására is. Állítása szerint ezek a sajtóorgánumok 1,86 millió eurós (558 millió forintos) támogatást könyvelhettek el ugyanezekből a forrásokból.
Az erdélyi magyar portál a Freedom House Románia alapítványtól nyert támogatást az EMNT és az EMNP, valamint az ezekhez közel állónak tekintett erdélyi magyar sajtó magyarországi támogatási forrásait feltáró munkához.
A Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában levő hírportálon, csütörtökön megjelent cikk nem más, mint politikai támadás az Erdélyi Magyar Néppárt ellen – szögezi le az EMNP sajtóirodája tegnapi közleményében. Mint írják: a napnál világosabb, hogy a Transindexen közölt írás politikai megrendelésre készült: a portál tulajdonosa, Kelemen Hunor, és az általa vezetett RMDSZ így próbálja támadni a néppártot, mivel másképpen nem tud fogást találni rajta és programján. A politikai megrendelést bizonyítja a cikk közzétételének időzítése is: egyértelmű, hogy a két nappal a néppárt Országos Küldöttgyűlése előtt publikált írás célja RMDSZ-vezénylettel lejáratni a politikai ellenfelet, és megzavarni a kongresszust. Leszögezik: az EMNP politikusai jelenleg a szombati Országos Küldöttgyűlés sikeres lebonyolítására összpontosítanak, az RMDSZ irányából érkező támadással csak a kongresszus után foglalkoznak majd.
Kelemen Hunor tegnapi válaszában határozottan visszautasította az RMDSZ nevében is az EMNP „rágalmazását”, miszerint a Transindexen megjelent tényfeltáró riport politikai megrendelésre készült volna. „Hangsúlyozom, hogy a megjelent írás nem az én személyes kérésemre készült, hanem amint azt a honlapon is olvashatják, a tényfeltáró riportot a Freedom House Romania Alapítvány által szervezett „Grants for Investigative Journalism” program keretein belül írta a szerző, az amerikai külügyminisztérium (U.S. Department of State) és Franciaország bukaresti nagykövetségének anyagi támogatásával.
A Konzervatív Párt tegnap közölte, hogy értesítette a korrupcióellenes ügyészséget, az Állandó Választási Hatóságot, a Román Hírszerző Szolgálatot arról, hogy a magyar állam finanszírozza az EMNP-t, ami sérti a román pártfinanszírozási törvényt.
Szabadság (Kolozsvár).

Mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra – Tőkés László beszéde
Az Erdélyi Magyar Néppárt II. országos küldöttgyűlése
Kolozsvár, 2013. április 20.
Kegyelem néktek és békesség, Istentől!
Magam is részvétemet fejezem ki Füzes Oszkár nagykövet úrnak, akinek felesége bensőséges testvéri érzéseket lopott a kegyetlen politika világába, és Erdély egyfajta nagyasszonyaként buzgólkodott minden jó ügyben, a határok feletti nemzetegyesítés szellemében.
Államtitkár úr, külön is részvétemet fejezem ki Szalai Annamária halála miatt a Fidesz–KDNP-szövetségnek. Kérem, tolmácsolja mindannyiunk részvétét!
Csép Sándorra pedig az általa meghonosított jelmondattal emlékezem: Áldást, népességet! – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai programjába is szorosan beletartozik, amit ez a jelszó kifejez.
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Küldöttgyűlés, kedves Testvéreim!
Mindenekelőtt röviden kitérnék a legutóbbi napok eseményeire, egyben azt is remélve, hogy mai felsereglésünk alkalmából ezután az érdemi dolgokkal tudjunk foglalkozni, rövid értékelésem tehát egyben a felvetett témakör lezárását is célozza.
Az elmúlt napokban az anyaországi magyar, az erdélyi magyar és a román médiában összehangolt módon támadták az Erdélyi Magyar Néppártot, melynek védnöke vagyok. A logika kísértetiesen hasonlít a pártbejegyzést követő médiahadjáratra: ha még emlékszünk rá, Kelemen Hunor tanácsosa, illetve az RMDSZ bukaresti szervezetének vezetője egy román ügyvéd megbízásából vizsgálta át a pártbejegyzést támogató aláírásokat, ezt követően pedig az Új Magyar Szó főszerkesztője Dan Voiculescu címzetes szekuskollaboráns lapjával, a Jurnalul Nationallal közösen „tényfeltáró” riportsorozatban tett meg mindent a Néppárt ellehetetlenítéséért. Az akkori célzatos támadássorozat következményeit a mai napig szenvedjük. Együttérzésemet és szolidaritásomat fejezem ki a meghurcoltak iránt. Azóta is néppártosokat hurcolnak a rendőrségre, mindezt egy mindez ideig még senki által nem azonosított személy feljelentésére hivatkozva.
Most, a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában lévő Transindex újságírója tett közzé „tényfeltáró” riportot magyarul, illetve a székely zászló elleni hecckampány zászlóvivő médiumában, az Adevărul című bukaresti napilapban, románul. Majd ezt követően – minő meglepetés – a fentebb említett szekusbesúgó, Dan „Felix” Voiculescu zsebpártja, a Konzervatív Párt tett feljelentést az Erdélyi Magyar Néppárt ellen az Országos Választási Hatóságnál, a Korrupcióellenes Ügyészségnél és a Román Hírszerző Szolgálatnál.
Ezzel az ügy oda került, ahová való: szekusok zsebpártja támadja Románia egyetlen autonomista és föderalista pártját – Önökkel együtt –, az RMDSZ elnöke tulajdonában lévő lap információi alapján, és ezzel a kör bezárult.
De emlékszünk még arra is, amikor az RMDSZ vezetésével működő pénzügyőrség vizsgálgatta a demokrácia-központjaink működését, a vizsgálat eredményeit pedig egy másik bukaresti központi napilap hasábjain láttuk viszont.
Tanulságképpen megfogalmazhatjuk: kényelmetlen pártot hoztunk létre. Kényelmetlen elsősorban az RMDSZ-nek, mert vetélytársa akadt – és nem is akármilyen, hiszen amíg az Erdélyi Magyar Néppárt majdhogynem megduplázta támogatottságát, közel hetvenezer szavazatot szerezve a föderalizmus és az autonómia ügyének, a magát magyar érdekvédelmi szervezetnek nevező formáció a tavaly az önkormányzati választásokhoz képest az őszi parlamenti választásokra már rengeteg választót elveszített, gyakorlatilag a Kárpátokon túli, vélhetőleg román szavazatokkal csúsztak be éppenhogy, a küszöb fölött a román parlamentbe. Nem véletlenül köttetett a választások előtt a titkos paktum az RMDSZ és a Szociálliberális Unió között. Itt tartunk tehát: román szavazatokkal, hatalmi segédlettel tartják bent a parlamentben a számukra kényelmes magyar pártot és azokat, akik a román kormány magyar hangjaként szoktak működni. A román posztkommunista hatalomnak tehát kényelmetlen az autonomista nemzeti oldal. Azért kényelmetlen, mert minket nem tudnak megvásárolni. Mert mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra.
A román hatalom mindenkor talált magának komprádorokat, olyan magyarokat, akiknek fontosabb az önérdek, mint a köz java: a Bukarestben átnevelődött magyarjainkról van szó. Az egészben az a leginkább abszurd, hogy: tolvaj kiált tolvajt! Bizonyítottan korrupt hatalmasságaink a mi adónkból évente mintegy 3,5 milliónyi eurót kapnak – és ezekkel az összegekkel még soha nem számoltak el az adófizető magyar közösségünk előtt. Ennyi az ára annak, hogy Bukarestben elfelejtsék az autonómiát, hogy ne legyenek ott a Szenátusban, ha netalán a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet tárgyalják, ennyi az ára annak, hogy itthon elmagyarázzák: éppenséggel miért nem időszerű az önrendelkezés ügye.
Valószínűleg az is fáj nekik, hogy korábban a balliberális magyar kormányzat számolatlanul öntötte az adófizetők forintjait az ő alapítványaikba, példának okáért: csak 2008 és 2010 között az Iskola és a Progress Alapítványok összesen 763.428.832 forintot, azaz mintegy 2.567.000 eurót zsebeltek be. (Csak tájékoztatásul jegyzem meg: az Iskola Alapítványnak például az oktatási-nevelési támogatás „menedzseléséhez” több mint 200 millió forintra volt szüksége évente, míg a Romániai Magyar Pedagógusszövetség ugyanezt a munkát, az összeg egyötödéért tudja elvégezni.) Ezt különösképpen a figyelmébe ajánlom Répás Zsuzsanna államtitkár asszonynak, aki ebben az ügyben közvetlenül illetékes.
Mindezeket szükséges volt ennyire részletekbe menően tisztáznunk, hogy világosan lássuk: az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elleni támadások mögött a román hatalom és az őt kiszolgáló magyar pártelit összjátéka áll. Valószínűleg a magyarországi elvtársak is fel fogják használni ezeket a nemzeti kormány elleni nemtelen harcukban, nem véletlenül borult egymás nyakába Markó Béla volt RMDSZ-elnök és Mesterházy Attila MSZP-elnök. Ennek a jelenségkörnek azonban egy másik dimenziója is van, éspedig az az általánosan jellemző magyarellenesség, mely a maga helyén az antiszemitizmushoz, a cigányellenességhez, vagy nyugati viszonylatban az iszlamofóbiához hasonlítható.
Közismert, hogy a 19. és 20. század fordulóján ‒ okkal vagy egy átfogó nemzetközi politikai manipuláció következményeképpen ‒ egy általánosan felgerjesztett nemzetközi magyarellenes közhangulat kialakításának is döntő szerepe volt Magyarország megbüntetésében, a nemzet szétszaggatásában. Ezeknek az időknek az emlékét idézi fel mindaz, ami éppen mostanság, az utóbbi két-három évben megy végbe nemzetközi téren, az Európai Unióban, és az Egyesült Államok viszonylatában, az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány, illetve Magyarország ellenében. Nemrégen elfogadtunk egy határozatot az Európai Parlamentben, a xenofóbia, a rasszizmus, az iszlamofóbia, a homofóbia ellenében lépve fel. Ekkor kezdtem irigyelni a homoszexuálisokat… Tudatom önökkel, hogy módosítónkat nem voltunk képesek keresztülvinni. A határozat elfogadását megelőzően, nem tudtuk bevenni ebbe a határozati szövegbe, hogy az Európai Unió fokozott mértékben lépjen fel a kisebbségellenes irányzatok ellen. Ezért irigyeltük az iszlám követőit, vagy a homoszexuálisokat, mert őket megvédik, de a hagyományos történelmi kisebbségek védelme még csak egy mellékmondat erejéig sem talált helyet egy európai alapdokumentumban.
Találóan mondja Gál Kinga EP-képviselő épp a napokban: milyen érdekes, hogy Reding asszony páratlan szigorúsággal védelmezi a jogállamot és a kisebbségeket Magyarország, a magyar kormány ellenében, de amikor a szlovákiai, felvidéki, romániai magyarokról van szó, panaszainkat, közbenjárásunkat, folyamodványainkat rendre visszautasítja, és ezeket az ügyeket az egyes tagországok illetékességi körébe utalja, vagyis kettős mércét használ.
Ugyanez a közvetett magyarellenesség nyilvánul meg abban a diverzióban, melynek éppen a múlt héten lehettünk tanúi Strasbourgban, illetve Bukarestben. Amint tudjuk, az Új Magyar Szó internetes kiadása, a maszol.ro a Fidesz ellen terjeszt tévhíreket – valószínűleg politikai megrendelésre –, azt állítva, hogy a Fideszt ki akarják tenni az Európai Néppártból, illetve hogy a Fidesz már titkos tárgyalásokat folytat az Európai Konzervatívok Pártjával, hogy átlépjen az ő frakciójukba, illetve pártjukba. Olyannyira elmérgesedett ez a helyzet, hogy Joseph Daul néppárti frakcióvezető külön cáfolatot intézett az Új Magyar Szóhoz. Íme, a sajtómanipuláció milyen méreteket ölt, és hol üti fel a fejét. Feltevődik a kérdés: kik juttatták el a diverziókeltő RMDSZ-es újságírót – mert hiszen az Új Magyar Szó bevallottan RMDSZ-es újság – Dubrovnikba, az Európai Néppárt büróülésének helyszínére? Kiknek a pénzén utazott oda ez az újságíró? Kik adták a transindexes Sipos nevű újságírónak a sípot a szájába? Kérdezem már csak a személyes érintettség jogán is, hiszen a napokban éppen engem gyaláztak az Adevărul és az Antena3 médiák.
Hölgyeim és Uraim, száz szónak is egy a vége: politikai és nacionál-kommunista visszarendeződésnek vagyunk tanúi Romániában. Erre nézve elég, hogyha néhány példát sorolok fel: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája a Bolyai Egyetem megszüntetésének időszakára emlékeztet bennünket. A területrendezési tervek a Ceauşescu-korabeli megyésítés időszakát juttatják eszünkbe. Magyar vidékeink elidegenítése, folytatódó asszimilációja, már-már az egykor tervbe vett falurombolás fenyegetésével veszélyeztetnek bennünket. Vagy itt van a tulajdonaink ügye: a restitúció kérdése. Huszonnégy év után még mindig ott tartunk, hogy teljesen bizonytalanná vált továbbra is birtokban tartott, elorozott épületeink sorsa. Elég, ha a Székely Mikó Kollégiumra, vagy a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumra emlékeztetek. És errefel megint az RMDSZ megalkuvásával találjuk szembe magunkat a restitúció kérdésében. De itt van a kétágú templom ügye, ahol egy újabb bukaresti plaza-botrány árnyéka vetül reánk. Még szerencse, hogy tó fakadt az építkezések helyszínén, és a romániai korrupció megintcsak hátráltatta a kétágú templom történelmi helyszínének a tönkretételét. A legrosszabb álmaimban sem gondoltam továbbá arra, hogy az az egyházkerület, amelynek én voltam közel két évtizedig a püspöke, paktumot köt az RMDSZ nomenklatúrájával, és abban a teremben, amelynek épületét mi szereztük vissza a megyei kommunista pártkabinet tulajdonából, most ott grasszálnak az RMDSZ etnobizniszen alapuló elitjének, illetve nomenklatúrájának a tagjai. Íme, már egyházaink közé is bevette magát ez a fajta visszarendeződés.
Nos, ebben a helyzetben, a nacionalizmusnak és a posztkommunizmusnak ebben az átmenetinek tekintett, de túlságosan hosszúra nyúlott időszakában, Kós Károly kiáltó szava juthat eszünkbe. Mi, mai magyarok, mai nagybányaiak, mai erdélyiek és partiumiak, újból felemelhetjük kiáltó szavunkat hitünk védelmében és érdekében. Makkai Sándorral együtt mondhatjuk azt, hogy így nem lehet, és nem mehet tovább. Márton Áronnal együtt mondjuk, aki nemcsak a zsidókat vette védelmébe, ahogy méltán emlegetni szokták, hanem magyarsága érdekében is felemelte szavát Gróza Péter kormánya előtt. Velük együtt, az ő példájukat követve, egyházaink erkölcsi többletével és hitével kell felemelnünk kiáltó szavunkat a magyarság védelmében és érdekében is. Ezt teszi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt.
De egyházainkra most is számítani akarunk. Előkerestem a romániai magyar történelmi egyházak vezetőinek 2006. november 3-án kelt támogató nyilatkozatát. Ebből idézek: „Romániában élő magyar nemzeti közösségünk szolgálatában álló egyházaink képviselőiként, hitből fakadó köteleztetésből kinyilvánítjuk a következőket: határozottan kiállunk az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, és teljes mértékben támogatjuk az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét. Ezen belül szintén erkölcsi támogatásunkról biztosítjuk Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét. Úgy ítéljük, hogy mindezek biztosítása egyben egész országunk javát és érdekét szolgálja a küszöbön álló európai csatlakozás keretei között.” Az idézett szavak magukért beszélnek, és mi magunk is az Európai Parlamentben petíciót nyújtottunk be egyházi ingatlanaink ügyében. Várjuk a választ erre a petícióra. Segítségünkre volt ebben az Emberi Méltóság Tanácsa, az aláírók pedig: Sándor Krisztina, valamint Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök. Örömmel nyugtázom, hogy Victor Ponta miniszterelnök megkövette a román görögkatolikus egyházat az elkobzott tulajdonaik miatt. De pont így meg kellene követnie magyar egyházainkat, mint ahogy a Tismăneanu-jelentés is elismerte, hogy településeinket mesterséges módon románosították el. Már régóta várat magára egy román bocsánatkérés az elszenvedett hátrányok és elnyomatás miatt.
Hölgyeim és Uraim!
Az elmondottak arra vallanak, hogy jó úton járunk. Nemcsak magyar szempontból fontos, amit cselekszik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és és az Erdélyi Magyar Néppárt, hanem éppen ennyire román szempontból is. A Románia modernizációjaként értett föderalizálás, az erdélyi magyarság megmaradását szolgáló többszintű önrendelkezés, a temesvári eszmék megvédése olyan ügyek, amelyek mellett következetesen és megalkuvás nélkül ki kell állanunk. Mi megtaláltuk a helyes utat, a már előbb idézett Kós Károllyal együtt szólva, világosan látjuk a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Emellett külön büszkeség számomra, hogy még a román nagypolitika számára is életképes alternatívákat tudunk az asztalra tenni: Románia szövetségi állammá alakítása egyre több román nemzetiségű számára élhetőnek tűnő jövőképet kínál. Regionalizációs koncepciónk a legmegalapozottabbak közé tartozik.
Ám a célok eléréséért még rengeteget kell dolgoznunk. Az őszi választásokon egyértelműen bebizonyosodott, hogy az erdélyi magyar választópolgárok csalódottak, közönyösek és elfordultak a politikától. Több mint fele a választásra jogosultaknak vagy román pártokra szavazott (ez a kisebbik rész), vagy nem is élt alkotmányos jogával. Ez vészjelzőnek számít minden magyar politikai párt és minden tudatos magyar ember számára.
Az önfeladásból, a kicsinyes pártpolitikai adok-kapokból, a hatalom elvtelen megtartásából, a régi kommunista időket idéző úrhatnámságból, a civil szférát megfojtó klientúra-építésből, adólejeink elherdálásából az erdélyi magyaroknak elegük van. Mi még túl kevés időt töltöttünk a pályán ahhoz, hogy megmutassuk: másképpen is lehet politizálni. Lehet úgy képviselni az erdélyi magyarság ügyét, hogy nem bukaresti paktumokkal biztosítunk ideig-óráig bármikor visszavonható jogokat – hanem úgy, hogy minden rendelkezésünkre álló demokratikus eszközzel, konokul, kitartóan küzdünk az önrendelkezésért, azért, hogy javaink fölött mi rendelkezzünk, hogy a lehető legalacsonyabb szinten döntsünk adólejeink felhasználásáról, hogy önálló magyar oktatásunk legyen, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket – az Európai Unió egyik hivatalos nyelvét – közhivatalokban, közéletben, kórházainkban.
És lehet úgy politizálni, hogy nem utasítjuk el magyar testvéreink segítő jobbját, épp ellenkezőleg: az átkos kommunista „be nem avatkozás elvét” végképpen eltörölve, az egy magyar nemzet eszméjének jegyében figyelünk az egész Kárpát-medencei magyarságra, mint ahogyan azt is természetesnek vesszük, hogy egyemberként mozdul nemzetünk az egész világon, ha – példának okáért – székely szimbólumainkat gyalázza a posztkommunista román hatalom.
Hölgyeim és Uraim!
Nemrégen jártunk Hódmezővásárhelyen, Mártélyon tartottuk a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács soros ülését. Aztán Beregszászon is jártam – éppen itt üdvözölhetem Brenzovics Lászlót, akinek a vendégei voltunk. Kovács Miklós mondotta Beregszászon, hogy nem akarunk egy néprajzi kiállítás tárgyává lenni. Még néhány évig mutogatni fognak bennünket fesztiválokon, aztán beolvadunk, eltűnünk. Számomra nem érdekes ez a fajta játék. Nekem nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe. Nem akarunk muzeális, multikulturális értékké degradálódni, az Egyesült Európában.
Szerbia csatlakozási tárgyalásainak a folyamatára gondolok. Noha Csurogon már kezdik felépíteni a kivégzett, tömeggyilkosságnak áldozatul esett magyarok emlékművét, hadd idézzem Csorba Bélát, akit külön is köszöntök itt, most újan választott elnökként, aki k

Titkos ügynökök hálózzák be a román sajtót
A román média sosem látott mértékben átpolitizált, de a sajtószabadságra leselkedő legnagyobb veszély a titkosszolgálatok ügynökeinek beszivárgása a szerkesztőségekbe – állapították meg az ActiveWatch Médiafigyelő Ügynökség képviselői legújabb jelentésük bemutatásakor.
Mircea Toma, a szervezet elnöke szerint Romániában régóta mindennapos az újságírók telefonbeszélgetéseinek a lehallgatása, és ha a szakma eddig csak sejtette, hogy a szolgálatok beültették ügynökeiket a szerkesztőségekbe, ez ma már bizonyosság.
A nol.hu által idézett jelentés szerint a Cotidianul.ro internetes portál birtokába jutott egy hírszerzési dokumentum, amely megerősíti, hogy a hírszerzés tagja Sofia Teodorescu fedőnéven beépült a Jurnalul National napilap szerkesztőségébe. A titkos ügynök készülő cikkekről, a dokumentálás folyamatáról, újságírók profiljáról és a szerkesztőségi hangulatról tájékoztatta feletteseit. Az irat valódiságát maga a SRI erősítette meg a szerkesztőségi „téglát” tagadni hivatott közleményében. „A nyilvánosságra hozott információk belső használatra szánt dokumentumok engedélyezetlen másolatai” – közölte a hírszerzés. Néhány nappal később a Jurnalul National bejelentette, hogy megválik Valentin Zaschievici főszerkesztőtől. Az elbocsátás hírét közlő kommüniké nem vádolja közvetlenül Zaschievici-et, de leszögezi, hogy a titkos ügynökök beépülése a szerkesztőségekbe súlyosan sérti a sajtószabadságot. Egyúttal felszólítja a sajtóbeli titkos ügynököket, hogy mondjanak le, ellenkező esetben polgári úton követelnek tőlük anyagi kártérítést. Már ha valaha leleplezik őket. –
Mircea Toma hangsúlyozta: a sajtóba beépült ügynökök elsősorban azért veszélyesek, mert felfedik az újságírók forrásait, akik ezután nem tudnak további információkat kiszivárogtatni, vagy nem vállalják az ezzel járó kockázatot. A jelentés rámutat: a sajtóbeli „téglák” jelenleg nem sértenek törvényt. Az ActiveWatch abban bízik, hogy a helyzet hamarosan megváltozik, ha az Európai Parlament elfogadja a liberális Renate Weber kezdeményezését. Tomáék javasolták a tervezet kiegészítését azzal, hogy a titkosszolgálatoknak tilos beépülniük a sajtóba –
A sajtószabadságról szóló jelentés vitáján jelen volt a SRI két képviselője is, akik közvetve cáfolták a hírszerzést érintő negatív megállapításokat. – A modern titkosszolgálatok az információik kilencven százalékát nyilvános forrásokból szerzik. Mi értelme volna ügynököket küldeniük a szerkesztőségekbe? – érvelt Dumitru Dumbrava, a hírszerzés jogi osztályának vezetője. Hangsúlyozta, hogy a szolgálat „milliméternyi pontossággal” betartja a törvényt, amit a parlamenti ellenőrző bizottság is szavatol.
A cél: a sajtó leigázása
Az ActiveWatch jelentéséből az is kiderül: a román sajtót 2012-ben mindennél nagyobb mértékben átszőtte a politika, a médiát kihasználják az állami hatóságok, a sugárzott és nyomtatott sajtó pedig nagyrészt saját tulajdonosaik érdekeit szolgálja.
A médiapiac elpolitizálásáról szólva a jelentés szerzői kiemelik, hogy mindkét hatalmi pólus, a jelenleg hatalmon és ellenzékben lévő erők is hasonlóképpen viszonyultak a közszolgálati sajtóhoz – elsősorban a televízióhoz és a rádióhoz –, és igyekeztek hatalmuk alá vonni a sajtó ellenőrzésével foglalkozó testületeket, így például az Országos Audiovizuális Tanácsot.
A rádiót és a televíziót szigorú politikai ellenőrzés alatt tartották, ideértve a televízió ellentmondásos „újjászervezését” is. Ugyanakkor azon voltak, hogy politikai propagandaeszközükké tegyék a magántulajdonban lévő sajtószerveket is. A dokumentum mindennek kapcsán az államot az „állampolgár ellenségeként” tünteti fel, arra hivatkozva, hogy az elmúlt esztendőben a rendfenntartó szervek számos visszaélést követtek el az utcai tüntetők, illetve a sportrendezvényeken résztvevők ellen.
Újságírók „médialincselése”
Mircea Tomáék szerint a sajtót komolyan veszélyeztette az is, hogy Traian Băsescu ismét felvetett a gondolatot, miszerint a média veszélyt jelentene a nemzetbiztonsági nézve, az államfő valóságos háborút folytatott a sajtó ellen.
Tavaly nyáron ráadásul a Szociál-Liberális Szövetség és annak társelnöke, Crin Antonescu felszólította a titkosszolgálatok és az ügyészség munkatársait arra, hogy azonosítsák és megbüntessék a „nép ellenségeit”. Ideiglenes államfőként a Nemzeti Liberális Párt elnöke a sajtót tette felelőssé Románia negatív megítéléséért. Számos romániai és külföldi újságírónak valóságos „médialincselést” kellett elszenvednie a referendum által kiváltott helyzetben, valamint Victor Ponta plágiumának vádja miatt.
Magas rangú tisztségviselők a titkosszolgálatok valamint az ügyészség segítségével a kritikus hangok megfogalmazói ellen uszítottak – olvasható a jelentésben.
Politikussá lett sajtósok
A sajtó ellen azonban nem csak az állam és a politikusok léptek fel. Tavaly, a helyhatósági és a parlamenti választások, valamint az államfő lemondásáról döntő népszavazás évében teljesen világossá vált, hogy a média több tulajdonosa is politikai eszközként használja fel a sajtót. A közérdekű témák helyét átvette a meddő politizálás, a médiában eluralkodott a nacionalista hangvétel, az újságírók a médiatulajdonosok kiszolgáltatottjaivá váltak, akik nem egy alkalommal korlátozták a fizetéseket, különféle visszaéléseket követtek el a sajtó munkatársai ellen.
A sajtó képviselők közül többen is politikai szerepet vállaltak fel, ami sérülékennyé és hiteltelenné tette a sajtót. A jelenség olyannyira általánossá vált, hogy már senki nem lep meg az újságíróból lett politikus. A titkosszolgálatok nem egy alkalommal lehallgatták az újságírók telefonját, bizonyítékok hiányában is megfigyelés alatt tartották őket.
A jelentés egyebek között ilyen vonatkozásban említést tesz a Ziua egykori igazgatójáról és részvényeséről, Sorin Roşca Stănescuról, aki a Nemzeti Liberális Párt szenátora lett; a román közszolgálati televízió, majd az Antena 1 és az Antena 3 műsorvezetőjéről, Gabriela-Vrânceanu Fireáról, aki tavaly óta a Konzervatív Párt szenátora; az OTV volt újságírójáról, a Dan Diaconescu Néppárt képviselőjéről, Tudor Barburól; a Romania TV tulajdonosáról, Sebastian Ghiţáról, a szociáldemokraták képviselőjéről; Dan Voiculescuról, a Konzervatív Párt szenátoráról, aki családja révén az Intact sajtótröszt tulajdonosa.
Fordított esetről, amikor politikusból lett újságíró a jelentés csak egyetlen egyről tudott beszámolni: Lavina Şandru, aki korábban a demokrata liberálisokat képviselte a parlamentben, majd a Nemzeti Kezdeményezés Pártjának vezetője lett, jelenleg beszélgető műsort vezet egy tévében. Az ActiveWatch felhívja a figyelmet arra is, hogy Romániában jelenleg olyan párt is létezik, amely egy újságíró, Dan Diaconescu nevét viseli.
A gazdasági-pénzügyi válság körülményei között a sajtó komoly anyagi gondokkal küzdött, így a szerkesztősége nem egy esetben a nézettség-olvasott növelése tekintetében megengedhetetlen módszerekhez folyamodtak: kitalált híreket közöltek, hajszolták a szenzációt, a „piszkos ügyeket”. Nem hiányzott a revolverezés, azaz a zsarolás sem a sajtó esetében.
Maszol.ro

Bukarestbe látogatott az amerikai kémfőnök és az orosz nemzetbiztonsági titkár
Románia első számú politikai célként tekint az Egyesült Államokkal ápolt kapcsolatának elmélyítésére – jelentette ki tegnap Traian Băsescu, miután megbeszélést folytatott John O. Brennannel, a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatójával.
Az államfő elmondta, Bukarest olyan körülmények között is teljes mértékben elkötelezett partnere Washingtonnak, hogy számos kérdésben nem ért egyet az Egyesült Államok álláspontjával, például Koszovó államiságának elismerése terén. John O. Brennan elismerő szavakkal beszélt a román – külügyi és belföldi – titkosszolgálatok munkájáról, szerinte a SIE és a SRI egyaránt hasznos információkat szolgáltat az amerikai félnek a terrorizmus elleni küzdelemben. Az államfő és a CIA igazgatója egyaránt úgy vélekedett, hogy az Olt megyei Deveselura telepítendő amerikai rakétapajzs alapvetően hozzájárul a térség biztonságának szavatolásához.
Az amerikai kémfőnök látogatását megelőzően, hétfőn délután a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) együttműködési memorandumot írt alá az Oroszországi Föderáció nemzetbiztonsági tanácsával biztonsági kockázatok elleni közös fellépésről. A dokumentumot Nyikolaj Patrusev, az orosz nemzetbiztonsági tanács titkára (az orosz titkosszolgálat, az FSZB korábbi vezetője) és Iulian Fota, a bukaresti elnöki hivatal nemzetbiztonsági tanácsadója írta alá.
Traian Băsescu a CSAT ülése után kifejtette: az együttműködés egyebek között a terrorelhárítás területére vonatkozik, ami szerinte mindkét országnak érdeke tekintettel arra, hogy hamarosan véget ér a nemzetközi katonai erő (ISAF) afganisztáni missziója. „A memorandum a nemzetközi bűnözés, a kábítószer- és emberkereskedelem, a pénzmosás és a kibernetikai bűnözés elleni harcra is kiterjed" – mondta az államfő.
Újságírói kérdésre válaszolva Băsescu elismerte, hogy az európai rakétavédelmi rendszerről továbbra sincs egyetértés Moszkva és Bukarest között. „Románia sosem fogadná be más államok támadó fegyverzetét. Mi azt magyarázzuk, hogy ez egy defenzív rendszer, míg az orosz fél nem bízik ebben, és úgy véli, hogy Oroszország ellen is felhasználható. Dolgoznunk kell a bizalom erősítésén" – mondta az elnök. Különben a CSAT eldöntötte, hogy jövőre 3039 román katona teljesíthet szolgálatot külföldön, vagyis 351-gyel kevesebb, mint ebben az évben. A belügyminisztérium 1089 csendőrrel és rendőrrel vesz részt a 2014-es nemzetközi missziókban.
Krónika (Kolozsvár)

A CIA-igazgató „kiválónak” tartja a román titkosszolgálatot
Megdicsérte a román titkosszolgálatokat kedden Bukarestben John O. Brennan, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója, aki szerint a román hírszerzés "kiváló".
Brennan a fővárosban tett hivatalos látogatásán találkozott Victor Ponta miniszterelnökkel, Traian Băsescu államfővel, valamint George Maiorral, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőjével. A Băsescuval folytatott megbeszélésen Brennan dicsérte a román titkosszolgálatok szakmai felkészültségét, valamint a CIA-vel való együttműködésüket.
Az elnöki hivatal által kiadott közlemény szerint Băsescu és Brennan az arab tavasz által okozott biztonsági problémákról, az afganisztáni, valamint a közel-keleti helyzetről folytatott eszmecserét. Brennan megköszönte a román titkosszolgálatoknak azt a segítséget, amelyet az Egyesült Államoknak nyújtottak a terrorizmus elleni harcban.
Băsescu szerint annak ellenére, hogy Románia és az Egyesült Államok nincs mindig azonos állásponton, így például a koszovói függetlenség elismerésének ügyében, ez nem kérdőjelezi meg Bukarest eltökéltségét az iránt, hogy szilárdítsa kapcsolatát az Egyesült Államokkal.
Románia nem ismeri el Koszovó függetlenségét, az Egyesült Államok igen. Bukarest stratégiai partnerségi viszonyt ápol az Egyesült Államokkal, és Románia területén állítják hadrendbe, várhatóan 2015-ben, azokat az SM-3-as elfogó rakétákat, amelyek részei lesznek az amerikai rakétavédelmi rendszernek.
Maszol.ro/MTI

Dicséret a román titkosszolgálatnak
Megdicsérte a román titkosszolgálatokat kedden Bukarestben John O. Brennan, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója, aki szerint a román hírszerzés "kiváló".
Brennan a román fővárosban tett hivatalos látogatásán találkozott Victor Ponta román miniszterelnökkel, Traian Băsescu államfővel, valamint George Maiorral, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőjével.
A Băsescuval folytatott megbeszélésen Brennan dicsérte a román titkosszolgálatok szakmai felkészültségét, valamint a CIA-vel való együttműködésüket.
A román elnöki hivatal által kiadott közlemény szerint Băsescu és Brennan az arab tavasz által okozott biztonsági problémákról, az afganisztáni, valamint a közel-keleti helyzetről folytatott eszmecserét. Brennan megköszönte a román titkosszolgálatoknak azt a segítséget, amelyet az Egyesült Államoknak nyújtottak a terrorizmus elleni harcban.
Băsescu kifejtette: annak ellenére, hogy Románia és az Egyesült Államok nincs mindig azonos állásponton, így például a koszovói függetlenség elismerésének ügyében, ez nem kérdőjelezi meg Bukarest eltökéltségét az iránt, hogy szilárdítsa kapcsolatát az Egyesült Államokkal.
Románia nem ismeri el Koszovó függetlenségét, az Egyesült Államok igen.
Bukarest stratégiai partnerségi viszonyt ápol az Egyesült Államokkal, és Románia területén állítják hadrendbe, várhatóan 2015-ben, azokat az SM-3-as elfogó rakétákat, amelyek részei lesznek az amerikai rakétavédelmi rendszernek.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Törvényesítenék a feltöltőkártyás mobiltelefonok lehallgatását
Lehetővé kívánja tenni a kormány a feltöltőkártyás mobiltelefonok lehallgatását: Victor Ponta miniszterelnök csütörtökön közölte, támogatja párttársa, a szociáldemokrata Sebastian Ghiţă által benyújtott törvényjavaslatot, amely biztosítaná a lehetőséget a hírszerző szolgálatok számára a nem előfizetéses SIM-kártyával üzemelő maroktelefonok lehallgatására is.
Sebastian GhiţăVictor Ponta a téma kapcsán csütörtökön kifejtette, erről még tavaly augusztusban született döntés a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban (CSAT). „Jelenleg több mint tízmillió PrePay-kártya van forgalomban, a törvényt pedig nem lehet visszamenőleges hatállyal alkalmazni. A CSAT tavaly augusztusi határozatáról van szó. Nem csupán támogatom, hanem ismétlem: a CSAT határozatáról van szó, ha nem tévedek, akkor született, amikor Crin Antonescu töltötte be az ügyvivő államfői tisztséget. A döntést rögtön a bulgáriai bombamerénylet után hozták, amelynél feltöltőkártyás telefonokat használtak” – ecsetelte a miniszterelnök. Hozzátette: mivel jelenleg tízmillió feltöltőkártya van forgalomban, „még van min dolgozni”.
Sebeastian Ghiţă törvénytervezetében tételesen az áll, hogy amikor valaki feltöltőkártyát vásárol, be kell diktálnia a személyi számát, ha pedig utólag egy bíróság úgy dönt, hogy indokolt a telefon lehallgatása, akkor a hírszerző szolgálatoknak már könnyű dolguk van, hiszen tudják, kihez köthető az illető szám.
Ghiţă egyébként a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tevékenységét felügyelő házközi bizottság tagja, és korábban úgy nyilatkozott, hogy támogatná egy, az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Szolgálata (NSA) által alkalmazott, az elektronikus kommunikáció nyomon követésére használt PRISM-programhoz hasonló romániai program megvalósítását, amely lehetővé tenni az internetes kommunikáció nyomon követésén olyan esetekben, amikor terrorizmus vagy gazdasági bűncselekmény gyanúja merül fel. Kritikusainak azzal válaszolt, hogy sokan a magánélet sérthetetlenségére hivatkoznak, ám gyakran „a bűnelkövetés szabadságát” védelmezik. A feltöltőkártyák lehallgatásának szükségességét azzal indokolja, hogy ez a szegmens „teljesen lefedetlen”, és gyakorta használják gazdasági bűncselekmények elkövetésére, és fennáll a veszélye annak is, hogy terrorcselekményekhez is felhasználják őket.
Mint arról beszámoltunk, tavaly július 18-án bomba robbant egy izraeli turistákat szállító buszon a bulgáriai Burgasz repülőterének parkolójában. A merényletben az elkövetőn kívül még hat személy vesztette életét.
Balogh Levente
Székelyhon.ro

A SRI sajtósa a maszol.ro-nak: Ráduly „szekusa” nem a mi emberünk
Nem tud arról a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) sajtóosztályának vezetője, hogy a csíkszeredai polgármester péntek este megkergetett, majd a rendőrség kezére adott egy férfit, aki Ráduly Róbert szerint a titkosszolgálat alkalmazottja.
Marius Bercarut a maszol.ro szombat délután kereste meg azzal a kérdéssel: eljutott-e hozzájuk a hír, hogy a székelyföldi polgármester – állítása szerint – „leplezte” az egyik ügynöküket? A SRI sajtósa kijelentette: még csak nem is hallott a csíkszeredai incidensről. „Valószínűleg azért nem hallottam erről, mert az illető nem a mi alkalmazottunk” – fogalmazott Bercaru.
Lapunk szombaton felhívta telefonon a SRI Hargita megyei igazgatóságának csíkszeredai irodáját is. A bemutatkozni nem óhajtó ügyeletes szintén azt állította: nem tud az incidensről, amelynek híre szombatra az egész várost bejárta.
A román sajtó eddig nem számolt be a történtekről, a Hargita megyei rendőrség pedig szombaton semmilyen hírt nem adott ki az ügyről. A rendőrségi szóvivő szombat délután nem válaszolt a maszol.ro telefonhívásaira.
Ráduly Róbert egyébként szombaton zaklatás címén feljelentést tett a rendőrségen a férfi ellen, aki állítása szerint hetek óta megfigyeli és fényképeket készít róla. A polgármester a szekelyhon.ro-nak elmondta: tudomása szerint a férfi csíkszeredai, és a SRI alkalmazottja.
Maszol.ro

Valóban SRI-ügynök Ráduly Róbert „szekusa”
Valóban a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) alkalmazottja az a Ráduly Róbert által „szekusnak” nevezett férfi, akit a csíkszeredai polgármester a múlt pénteken este üldözőbe vett, majd a rendőrség kezére adott, mert megelégelte, hogy az illető hetek óta figyeli minden lépését és fényképeket készít róla.
Ezt a SRI szóvivője ismerte el kedden este a România liberă napilapnak. Sorin Sava azonban hangsúlyozta: a férfi nem küldetést teljesített, amikor péntek este provokáló módon fényképezte a polgármestert. „Az incidens a SRI-tiszt szabadidejében történt. Saját telefonjával, közterületen fotózta Ráduly Róbertet” – fogalmazott a szóvivő. Tájékoztatása szerint a hírszerző szolgálat a későbbiekben dönt alkalmazottja további sorsáról, megvárják, hogy az ügyészek fejezzék be az incidens kivizsgálását.
Mint ugyanis ahogyan korábban megírtuk, a „szekus” és a polgármester kölcsönösen feljelentették egymást a rendőrségen, és az eset kivizsgálása az ügyészek bevonásával történik. A H. C. iniciáléjú 46 éves férfi testi sértéssel vádolja az elöljárót, Ráduly pedig zaklatás címén nyújtott be panaszt ellene.
A SRI alkalmazottját a România liberă értesülései szerint jelenleg a brassói katonai kórházban ápolják, mert – a polgármester verziója szerint – elesett és csúnyán megütötte magát, amikor a politikus üldözőbe vette. A férfi ellenben azt állítja, hogy Ráduly ütlegelte, ezért szorul orvos kezelésre.
A maszol.ro csíkszeredai tudósítójának pénteken sikerült lencsevégre is kapnia a polgármestert fotózgató férfit. Az incidens másnapján Marius Bercaru, a SRI sajtóosztályának vezetője lapunknak elmondta: nem is hallott a Csíkszeredában történtekről, valószínűleg azért nem, mert a férfi nem az alkalmazottjuk.
Maszol.ro

Gyanús a magyar
A hazai politikai uborkaszezon nagy híre: Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere nyakon csípett egy szekust, ki hetek óta azzal vegzálta, hogy bárhol megfordult, elkattintotta maroktelefonjába szerelt fényképezőgépét. Megkergette, utolérte, s átadta a rendőrségnek. Ahogyan Romániának ebben a szegletében gyakorta megesett, megesik – most bűnvádi eljárást készülnek indítani, no nem a pimasz és szakmailag pancser szekus, hanem amatörizmusának áldozata, a polgármester ellen.
S hogy ne mondhassuk, az égadta világon semmi nem változott e tekintetben kies hazánkban, e fülledt nyáron csoda történt: a Román Hírszerző Szolgálat kis habozás után elismerte, hogy a fényképező ember kötelékeibe tartozik. Igaz, azt állították közleményükben, hogy emberük fotózási szenvedélyét szabadidejében gyakorolta, azaz nem a „cég” megrendelésére dolgozott. Hiszi a pimasz piszi. S ahogyan az már köreikben szokásos, mentik, ahogy tudják, emberük irháját. Először is a megyei törvényszéki orvostani intézet hat-hét napon belül gyógyuló traumákat állapított meg, s most a brassói katonai kórházban ápolják szédülés, fejfájás s egyéb panaszok miatt. Hogy egy hasra esés a szégyenen kívül milyen traumákat okozhat egy derék és titkos hadfinak, kérdéses, de tény: kórházuk már sok egyenruhást mosott tisztára. Az igazságszolgáltatás malmai tehát nem a buzgómócsing hírszerzőt készülnek megregulázni, hanem az emberüket nyilvánosan megszégyenítő magyar polgármestert. Arra egyelőre kevés szót vesztegetnek, hogy mennyire demokrácia- és természetellenes, irritáló, mi több, sértő, hogy ez az intézmény – akárcsak a rendszerváltás előtt – pimasz, provokáló jelenlétével igyekszik félelmet kelteni, miközben hülyeségekkel foglalkoznak. A két-háromszorosára növelt testületnek elegendő pénze és ideje van arra, hogy ne csak megfigyelje, de riogassa is az embereket. Hogy egy árva magyar polgármester sakkban tartására ezreket költenek, a román demokrácia minőségét mutatja, s jelzi: a költségvetés kiegészítésekor számukra kiutalt pluszpénzre egyebek közt a székelyföldiek pontosabb-szigorúbb megfigyelése miatt is szükség volt. E művelet mögül a székelyföldi erőszakszervezetek erőfitogtatása kandikál ránk: lám, itt vagyunk, bármerre léptek, szemmel tartjuk minden szusszanásotokat – valahogy úgy, mint a rendszerváltás előtt, mikor még a Securitatén a magyarság megfigyelésére külön szakosztályt működtettek, s nem volt olyan megfigyeltjük, kire legalább a nacionalizmus és revizionizmus vádját rá ne húzták volna. A jelek szerint cseberből vederbe estünk: az úgynevezett új román demokráciában is gyanús a magyar.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki mögöttetek áll
A Román Hírszerző Szolgálat honlapján, a gyakori kérdések menüpont alatt a SRI munkatársai arra is választ adnak, hogy kiket figyelnek meg: „A SRI küldetése nem egyes személyek megfigyelése, hanem a nemzetbiztonsági kockázatok feltérképezése, a veszély megelőzése, illetve elhárítása."
Nem tudni, hogy Ráduly Róbert, Csíkszereda polgármestere jelenleg a feltérképezés, vagy már az elhárítás szakaszában van, de az biztos, hogy megfigyelték. A Román Hírszerző Szolgálat a városvezető filmekbe illő „szekusfogása" nyomán példátlan tettet hajtott végre: elismerte, hogy a Rádulyt hetek óta követő és fényképezgető személy a SRI alkalmazottja.
A fülön csípett pofa munkáltatója egyes feltételezések szerint azért vallotta be az igazat, mert a nem mindennapos üldözés közben a hírszerző tiszt – aki „véletlenül megbotlott", aminek következtében „csúnya" sérüléseket szenvedett – „elvesztette" övtáskáját, amelyben minden bizonnyal letagadhatatlan bizonyíték volt a titokzatos rajongó valós kilétéről. A SRI ugyanakkor tagadta, hogy H. C. küldetést teljesített volna, ugyanis a hivatalos álláspont szerint szabadidejében fotózgatott.
A nem mindennapos történet óhatatlanul azt a hírhedt interjút juttatja eszünkbe, amelyet Rádullyal készítettek 2011 decemberében, ám végül letiltották/visszavonták, így nem jelenhetett meg. A végül kiszivárgott beszélgetésben a polgármester bejelentette, nem indul a tavalyi helyhatósági választásokon (nem így történt), ugyanis elege lett: többek között abból, hogy „az 1989 előtti kommunista rezsimet messze meghazudtoló szekus rendszert építettek kemény pénzen", a városban és a térségben pedig „több szekus dolgozik, mint mondjuk városházi alkalmazott vagy rendőr".
A szókimondó, éles helyzetekben is tettre kész csíkszeredai polgármester tragikomikus esetének egyik tanulsága, hogy az erdélyi magyar politikai, önkormányzati vezetőket még mindig nemzetbiztonsági tényezőként kezelik Romániában. De öröm az ürömben, hogy képviselőink legalább kétszer is meggondolják, mibe keverednek, ugyanis sokkal nehezebb mindent megmagyarázni az ugrásra kész ügyészeknek, mint a vakon hű választóknak.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)