Október 20-án első alkalommal tartott együttes kormányülést Bukarestben a magyar és a román kabinet. A repülőtérről Gyurcsány Ferenc és kísérete Snagovba hajtatott, ahol a magyar kormányfő megkoszorúzta az 1956-os forradalom vezetői fogva tartásának színhelyén álló Nagy Imre-emékoszlopot. Az ünnepélyes fogadtatásra a bukaresti Victoria kormánypalota előtt került sor. Gyurcsány Ferenc és Calin Popescu Tariceanu rövid nyilatkozatait követően a két küldöttség megkezdte az együttes kormányülést, amelynek napirendjén fontos közös politikai, gazdasági, kulturális, környezet- és árvízvédelmi, diplomáciai, katonapolitikai, belügyi, határvédelmi és szociális kérdések szerepeltek. – Barátok között érzem magam, csakúgy, mint magyarországi látogatásom idején. Olyan barátok között, akik együtt dolgoznak egy projekt sikerén – ezekkel a szavakkal nyitotta meg az ülést Calin Popescu Tariceanu. Rámutatott: az ülés legfontosabb napirendi pontja a két ország nemzeti fejlesztési tervében szereplő tervek összehangolása. „Rendezni végre közös dolgainkat, ez a munkánk, és nem is kevés” – Gyurcsány Ferenc József Attilát idézve vezette fel mondanivalóját. Majd románul hozzátette: – Magyarok és románok sorsa közös, sorsunk az együttműködés. Markó Béla RMDSZ-elnök, a román kormány miniszterelnök-helyettese elmondta: a magyar érdekvédelmi szervezet kezdettől fogva a többség és a kisebbség állandó párbeszéde mellett szállt síkra, így sikerült az etnikumközi viszonyokat újragondolni. A két miniszterelnök sajtótájékoztatón elmondta: sikerült megállapodni, hogy a jövő év elején Magyarország Csíkszeredában, Románia pedig Gyulán főkonzulátust nyisson, Iasiban, illetve Győrött pedig tiszteletbeli konzulátusokat létesítsenek. Abban is egyetértettek, hogy jövőre újabb közös kormányülést tartanak. Tariceanu közölte: folynak a tárgyalások az amerikai Bechtel céggel, hogy az észak-erdélyi autópálya megépítésére vonatkozó szerződést a román kereskedelmi joggal összhangba hozzák. Ha ez megtörténik, azonnal újraindul a sztráda finanszírozása, és folytatják annak építését. Egyeztetés történt a Debrecen–Nyíregyháza–Szatmárnémeti gyorsforgalmi út megépítéséről. Verespatak ügyéről is tárgyaltak. A román kormányfő szerint Bukarestnek mindössze annyi a dolga, hogy magánprojekt esetében a törvények maradéktalan betartását kísérje figyelemmel, s nem pedig az, hogy a gazdasági terveket megakadályozzon. A kolozsvári magyar egyetemi karok, illetve az önálló állami magyar egyetem létrehozására vonatkozóan a román kormányfő kifejtette: a kormányprogramban szereplő vállalásokat teljesíteni szeretnék. Elismeri az anyanyelvű oktatás biztosításának fontosságát, úgy véli, Erdélyben elsősorban a sokszínűség gazdagítja a románok és a magyarok kulturális értékeit. Éppen ezért nem hisz az oktatás elkülönülésére vonatkozó követelések megalapozottságában. Gyurcsány Ferenc kijelentette: az Országgyűlés költségvetési vitája előtt az erdélyi magyarság programjainak és intézményeinek anyagi támogatásáról mindössze annyit mondhat, hogy a jövő évi költségvetési támogatás nagyságrendileg várhatóan azonos lesz az ideivel. Este a Román Atheneumban a két miniszterelnök és a többi hivatalos személy gálakoncerten vett részt. Az est a bukaresti magyar nagykövetség által a magyar nemzeti ünnep alkalmából adott fogadásával ért véget. A déli órákban a magyar kormányfő különrepülőgépén Nagyváradra indul. Tizenöt dokumentumot írtak alá az első magyar–román együttes kormányülésen. A „Bridges into the Future” (Hídak a jövőbe) című memorandum a két ország együttműködésének elveit és céljait rögzíti. Együttműködési memorandum jött létre a Romániai Kis- és Középvállalkozások és Szövetkezetek Országos Ügynöksége és a magyar Gazdasági és Közlekedési Minisztérium között. Az információs társadalom fejlesztését célzó regionális programok kiszélesítéséről szóló négyoldalú nyilatkozatot a két kormány mellett az RMDSZ és a Magyarországi Románok Országos Önkormányzata jegyzi. Jegyzőkönyv rendelkezik a román Távközlési és Információs Technológiai Minisztérium és a magyar Informatikai és Hírközlési Minisztérium között Budapesten, 2005. január 14-én aláírt együttműködési megállapodás végrehajtásáról. Kormányhatározat döntött a Magyar–Román Környezetvédelmi Vegyes Bizottság harmadik ülése jegyzőkönyvének jóváhagyásáról, a kormányközi környezetvédelmi együttműködési egyezmény előírásainak alkalmazására. Közös kormányfői nyilatkozat szól az árvízvédelmi együttműködésről. Államközi szociális biztonsági egyezményt írtak alá. Külön megállapodás szól a magyar–román államhatár rendjéről, amely rögzíti a két ország közötti együttműködést és a kölcsönös segítségnyújtást. A menekültügy kérdésében együttműködési jegyzőkönyv született a két belügyminisztérium között. Kormányhatározat rendelkezik a román–magyar Gozsdu Közalapítvány létrehozásáról. Ugyancsak kormányhatározat született a konzulátusi hálózat bővítéséről. Kormányközi egyezmény szabályozza mostantól a Magyar Köztársaság Bukaresti Kulturális Központja és a Budapesti Román Kulturális Intézet működését. Aláírták a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a román Kulturális és Egyházügyi Minisztérium közötti kulturális együttműködési munkatervet a 2006 és 2008 közötti időszakra. Technikai egyezményt írtak alá a katonai légiszállítás együttműködéséről. Adrian Nastase volt román miniszterelnök kijelentette: bántja, hogy nem kapott meghívást a kormányülésre. Nastase örömmel emlékezett vissza a Medgyessy Péterrel, és előtte Orbán Viktorral tartott találkozókra. Hasonlóan nyilatkozott György Ervin, Kovászna megye prefektusa is, aki sérelmezte, hogy nem hívták meg az együttes kormányülésre. Közölte: azért szeretett volna jelen lenni, hogy ismertesse Kovászna megye „valódi problémáit”. A magyar kormányfő erdélyi látogatása elleni tiltakozásra szólította fel tagjait és híveit külön közleményben a székelyudvarhelyi és a nagyváradi Magyar Polgári Szövetség (MPSZ). Az udvarhelyi MPSZ arra buzdította tagjait és szimpatizánsait, hogy „megfelelő módon” fogadják azt a magyar kormányfőt, aki megtagadta a határon túli magyarokat. – Amíg meg nem követik az elárult erdélyi magyarokat, a nemzeti összetartozást fontosnak tartó bihari magyarok nevében tiltakozunk Gyurcsány Ferenc nagyváradi kampányrendezvénye ellen, és elítéljük azt, hogy az RMDSZ felvállalta ennek megszervezését – áll a nagyváradiak közleményében. /Tibori Szabó Zoltán: Román–magyar kormányülés Bukarestben. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

Október 23-a, Magyarország nemzeti ünnepe, valamint az együttes magyar–román kormányülés alkalmából október 21-én díszelőadást tartottak Bukarestben, a Román Atheneumban. Műsoron Bartók- és Enescu-művek szerepeltek a George Enescu Filharmónia Szimfonikus Zenekarának előadásában. A felújított koncerttermet zsúfolásig megtöltő közönség – soraikban ott voltak a magyar és román kormány tagjai, élükön a két kormányfővel – vastapsa hatására ráadásként Bartók román táncát játszotta a zenekar. „Két ország határa nem két kultúra határa” – mondta üdvözlőszavaiban a magyar kulturális miniszter a Bukarestben most zajló magyar kulturális napokkal példázva a kölcsönhatások egymást gazdagító erejét. /Borbély László: Ráadás Bartókkal. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 22./

Lucian Boia: Miért más Románia? (Külföldi hatások. Az idegenek)
Gyakran hivatkoznak az „idegeneknek” a XIX. századi román társadalomban játszott jelentős szerepére, ám némiképp „hígított” formában: hiányzik a számvetés, amely előítéletek és kisebbrendűségi komplexusok nélkül határozta volna meg tényleges befolyásukat a nyugativá válás legintenzívebb időszakában. Ez a szerep azonban döntő volt.
Nyilván, nem az idegenek döntötték el Románia Nyugat felé való fordulását: objektív folyamat volt, amelyet az adott pillanatban a történelem diktált, és – amennyiben választásról beszélünk – ezt a döntést a román elit tette meg. A román elit viszont önmagában nem vitte volna sokra. Az ország híjával volt az őt modernizálni tudó embereknek (a bármikor felidézhető kivételek mindössze a szabályt erősítik). A társadalmat szinte teljes egészében bojárok és parasztok alkották, a fő gazdasági tevékenység a mezőgazdaság volt. Extenzív, kevéssé hatékony mezőgazdálkodás, amely úgy-ahogy, de ellátta – inkább rosszul – a parasztokat, és valamivel jobban a bojárokat. Ahogy a román társadalom a Nyugat felé vezető útra lépett, az elitnek, pontosabban a fiatal bojárságnak nyugati iskolákban kellett képeznie magát ahhoz, hogy az új típusú civilizációt annak teljes eszköztárával együtt elsajátítsa – és ez meg is történt (a fő célpont Franciaország, majd Németország volt). Kezdetben viszont csakis hozzáértő külföldiekkel lehetett pótolni a hiányosságokat. A XIX. században a román fejedelemségek – majd a későbbi Románia – az európai emigráció célországai között sorakoznak. Számos külföldi azért érkezik ide, mert szabadabb életet sejt a románok között, mint a szomszédos impériumokban: görögök és bolgárok az Oszmán Birodalomból, zsidók a cári Oroszországból… Legtöbben viszont azért telepednek itt le, mert a román társadalomban mindent meg kell és meg is lehet valósítani: a románoknak mindenképp szükségük van a szakértelmükre – saját kapacitásuk nem lévén, mindent el kell fogadniuk. A bevándorlók java része városon telepszik le, ott kezd el munkálkodni... és nyereségre tesz szert. A főként kereskedéssel foglalkozó görögök többnyire a kikötőkben telepszenek meg a dunai folyami kereskedelem liberalizálásával egy időben: rendkívül nagy számban leljük fel őket Brăilán és Galacon, illetve Szulinán és Konstancán. A zsidók bevándorlása a XVIII. század végén válik intenzívebbé, és nem is hagy alább a XIX. század folyamán (a Habsburg-monarchiából, elsősorban Galíciából és Oroszországból érkeznek). Kézművesek és kereskedők, akik elsősorban a moldvai városokban telepednek meg, néhol többséget alkotva – az 1900-as évek tájékán Jászvásáron is –; nagy számban élnek továbbá Havasalföldön: az első világháború küszöbén Bukarest lakosságának 13 százalékát alkotják. 1900 tájékán mintegy 50 ezer német él Romániában (többségük Ausztria–Magyarországról érkezett, de jöttek Németországból, sőt, még Svájcból is). Nincsenek túl sokan, de nagyon képzettek és hatékonyak – a szakmunkásoktól, sőt, akár épp mezőgazdászoktól (utóbbiak Dobrudzsában tevékenykednek) kezdve egészen a mérnökökig, orvosokig, tanárokig… Az olaszok szintén hozzák szaktudásukat, ők főleg kőfejtésben és útépítésben vállalnak részt. A magyarok is jelentős hányadát képezik a lakosságnak, különösen a fővárosban; olyannyira, hogy Bukarestet „magyar” városként emlegették (az ilyenkor szokásos túlzással: Budapest után a második legnagyobb magyar városként!). Tény, hogy a XIX. század folyamán egyre mélyül a szakadék a hagyományos és etnikailag „tiszta” román falu és az egyre színesebb, kozmopolitább és végre a modernizáció útjára kényszerült város között.
Az iparosok és a kereskedők között a románok kisebbségben maradtak. A román fejedelemségek polgársága, annak gazdasági szegmense jelentős nem román többséggel alakul ki. Még a két világháború közötti időszakban sem sikerül a románságnak többségbe kerülnie a gazdasági ágazatokban, bár valamelyest már teret nyer. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a románok az iparban tevékenykedők mindössze 47 százalékát tették ki (a tulajdonosokat, az alkalmazottakat és azok családjait is ideértve – a százalékokat jómagam számítottam ki); a zsidók 13, a magyarok 17, a németek 11 százalékos arányban képviseltették magukat, jóval az illető etnikumok részarányán felül. A kereskedelemben a románok jelenléte még szerényebb volt: 39,5 százalék, miközben a zsidóké elérte a 40 százalékot. Összességében a gazdasági polgárság és a „munkásosztály” (amely az illető ágazatok alkalmazottjaiból állt) több „nem román” elemet számlált, mint románt. Az „idegenek” felsorolása itt még nem fejeződik be. A XIX. század derekáig a hazai orvosokat egy kézen meg lehetett számolni; majd mindenikük külföldről érkezett. Közülük a leghíresebb Carol Davila (származása tisztázatlan – talán francia, de semmiképp sem román), aki létrehozta az ország teljes egészségügyi rendszerét, és elindította az orvosképzést, kétségtelenül a modern Románia megteremtői közé sorolható. A „kis Párizzsá” alakuló új Bukarest építészei kezdetben majdnem mind külföldiek, főleg franciák: Paul Gottereau építi meg a királyi palota új szárnyát, a Takarékpénztár székhelyét, az I. Károly Egyetemi Alapítvány épületét; Albert Galléron nevéhez fűződik a Román Atheneum (Bukarest szimbólumértékű épülete) és így tovább. A legjelentősebb történelmi emlékművek restaurálására ugyancsak egy franciát, Lecomte du Noüy építészt kérik fel, ő újítja fel Neagoe Basarab Curtea de Arges-i kolostorát (a legnevezetesebb középkori román műemléket), a jászvásári Trei Ierarhi (A három szent főpapról elnevezett – a ford.) templomot… Szintén külföldiek az első művészek, akik a nyugati stílusú festészetet meghonosítják a román fejedelemségekben; az olasz Schiavoni és Levaditi vagy a cseh Chladek (Grigorescu mestere). Korábban ezt a művészeti ágat csak a vallásos témákat bizánci stílusban feldolgozó templomfestők gyakorolták. A szobrászattal azonban még ennél is nehezebben ismerkedtek meg a románok, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az ortodox művészetből hiányzik. Román szobrászatról csak a XIX. század utolsó évtizedeiben beszélhetünk. Mindaddig (de azután is egy ideig) – főképp a köztéri szobrok elkészítésére – francia, német, olasz művészeket kérnek fel. Mihály Viteazul szimbolikus emlékműve, amelyet Bukarest középpontjában 1874-ben lepleznek le, a francia Albert-Ernest Carrier-Belleuse alkotása (az anekdota szerint Jeanne D’Arc egyik szobrát alakította át, hogy a rendelésnek idejében eleget tegyen, ami, bár nem igaz, jól illusztrálja a kor román–francia kulturális szimbiózisát). És szintén egy franciának, Emmanuel Frémiet-nek köszönhető III. István (Ştefan cel Mare) 1883-ban leleplezett szobra, amely a jászvásári Művelődési Palota előtt áll.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Milyen románok is voltak a mioritikus kultúra megalapozói?
Dragnea úr idegenekkel szembeni bizalmatlansága bájosabb, vagy, talán, perverzebb. Mert volt főnöke és frontbajtársa, Victor Ponta úr az egész országnak elmesélte, hogy anyai ágon albán, apain pedig olasz. Olyan családból származik, tehát, amelyik valamikor a XIX. században keveredett ide az osztrák-magyar császár kérésére, akinek munkaerőre volt szüksége az útépítésekhez. Ezen a téren Ponta úr rosszabbul áll, mint „Werner” (Klaus Iohanis), akinek a közössége nagyjából nyolcszáz éve él a haza földjén.
Mint az várható volt, ezekben a napokban a románság kérdése, a „háttérhatalom” által elnyomott”, „szétdarabolásra” ítélt, az „ügynökségek”, a sorosisták, Brüsszel és a globális kémszolgálat hidrája által – bűnös módon – üldözött „büszke román” léte a pártok és a sajtó retorikai gumicsontja, hiszen ez egy jó zsíros kampánytéma.
Sajnos, túl későn ébredtünk! Már rég neki kellett volna látnunk a nagytakarításnak. Nem lett volna szabad elfogadni I. Károly trónra ültetését, akinek az országnak az európai modernitás útjára helyezését köszönhetjük; és ezt még a monarchiaellenesek is elismerik. Nem kellett volna az első alkotmányunkat (az 1866-ost) a belgáktól átvenni. Nem kellett volna megbíznunk egy rakás francia építészt azzal, hogy „idegen” épületekkel rakják tele a fővárost: a Román Athéneummal, a Nemzeti Bankkal, a Királyi Alapítványokkal (ma a Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztárral (CEC), a Splai-on lévő kórházzal, az egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztériummal, a cotroceni-i Orvosi Egyetemmel, vagy az Athenée-Palace (ma Hilton) Szállodával. Jó lett volna, ha nem bízzuk magunkat egy bizonyos Carol Davilára, egy valójában francia-olasz egyénre (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, ha nélküle valamivel később indult volna az orvosképzés, az első honi mentőszolgálat, az első árvaházak, sőt, még a bukaresti Botanikus Kert is (melyet, jaj, egy osztrák kertésszel együtt alakított ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük meg Cişmigiut, a legrégebbi bukaresti közparkot is, mely Kiseleff tábornok kezdeményezésére jött létre és a bécsi Wilhelm Mayer szakértő támogatásával készült el. Kiseleffet mondtam? Igen, arról az „idegenről” van szó, aki részt vett a Sarkalatos Törvényeink megalkotásában és Oroszország párizsi nagyköveteként hatékonyan támogatta a fejedelemségek (Havasalföld és Moldva – E-RS) egyesülését.
Menjünk tovább: hogyan is engedhettük meg olyan művészek letelepedését a sokat próbált hazánkban, mint Giovanni Schiavoni, Nicolló Livaditti, Anton Chladek, a fejedelemségek első poszt-bizánci festőiről van szó, akik közül az utóbbi Nicolae Grigorescu tanára volt. Hogyan is vitt rá minket a lélek, hogy egy német – Karl Storck – legyen a XIX. században az első szobrászattanár a bukaresti Szépművészeti Iskolában, valamint egy lengyel-német származású francia, Wladimir Hegel legyen Brâncuşi tanára?
De „pechsorozatunk” itt még nem ért véget. A román nyelvészet és folklorisztika idegen alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnusz („Ébredj román!”) zenéjét a mai Bulgária területén született Anton Pann szerezte, aki Petrov néven látta meg a napvilágot. Mit mondjunk még olyan híres románokról, akiknek az előélete nem igazán nevezhető románnak: Vasile Alecsandri (átkeresztelkedett zsidó nagyapával), Alexandru Xenopol (neve lefordítva „idegen fiát” jelenti), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy B. P. Haşdeu, akinek a felmenőit elég nehéz lenne származási szempontból azonosítani… A Rosettiek és Ghiculeştiek eléggé görögök voltak, a Cantacuzinokról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögökből, apai ágon pedig a Píndosz-hegységből származott, Constantin Noica egyik ükapját Gigantisnak hívták. Mindent egybevetve elég kockázatos dolog családjaink és modelljeink családfáiban, etnikai – vélt, vagy valós – hátterében kotorászni.
Ez nem azt jelenti, hogy „románnak” lenni fikció, vagy, hogy minden értékünket és viszonyítási pontunkat másoktól kölcsönöztük. De ha már a hagyományos „vendégszeretetünkkel” dicsekszünk, akkor az lenne igazi ok a büszkeségre, ha felfognánk, hogy mindenféle embert befogadtunk magunk közé, bölcs nyitottságot mutatva képességeik iránt. Szép lenne, ha elismernénk, hogy sokan közülük elkötelezetten szolgálták hazájukat, és éppen ezért a nemzeti örökség részét képezik. Toleránsaknak, egy egészséges kozmopolitizmusra alkalmasaknak, a párbeszédre és együttműködésre nyitottaknak bizonyultunk. Ezek az intelligencia és az erkölcsi egészség jelei. Annál inkább súlyos dolog, ha hagyjuk, hogy ostoba módon az idegengyűlölő demagógia torzítson el bennünket. Ami engem illet, inkább azt akarom tudni, hogy hazám Carol Davila, Xenopol, Caragiale, Noica, Iorga, vagy Lazăr Şăineanu hazája is, semmint hogy olyan bármiféle teljesítmény nélküli „vadrománnal” dicsekedjek, mint Bogdan Diaconu, Nicolăescu, Fenechiu, Tăriceanu, Palada és Peia, akik „Juliennel” és „Wernerrel” ellentétben, csak jót tettek velünk… (Persze, ha alaposabban megnéznénk, ki tudja, milyen meglepetések érhetnének ez utóbbiak részéről is). Nem okoz nehézséget, ha a „román” Cristiana Anghel, vagy Grapini és a „francia” Clotilde Armand között kellene választanom. És különben is, képtelen vagyok felfogni, hogyan kívánhatnánk, hogy Ghiţă (Sebastian Ghiţă – E-RS) országa legyünk, sőt, még kedvünket is leljük benne…"
Andrei Pleşu,
Noi suntem români…adevarul.ro
Adevarul